Pages

2008. november 27., csütörtök

Írnék én....


Írnék én, ha lenne időm. De mostanában abból szűkmarkúan kapok. Hogy miről írnék?

Először is, írnék arról, hogy elutaztunk a hétvégén az alsópáhoki "gyerekrezervátumba" (Kolping Hotel). Nagyszerű volt, 120%-ban csak a gyerekekkel foglalkoztunk, akik nagyon élvezték ezt és hálából egy fél szó hiszti sem volt, pedig még a keszthelyi kastélyt is végigjártuk, idegenvezetővel, múzeumcsoszogóban. Jó volt, de mégis úgy éreztük, mintha egy végtagunk hiányzott volna: Zita nem jött velünk. Az történt ugyanis, hogy az elutazás ötlete hirtelen jött és Zita már előtte elígérkezett egy zsúrba - és az én nagylányom azt mondta, hogy ő nem szeretne csalódást okozni a barátnőjének. Ez előtt meghajoltunk.

Írnék Zitáról, aki, aki... Hát nem is tudom, hogyan fogalmazzak... szárnyra kapott, talán ez jó kifejezés. Fantasztikusan tanul és szívesen is, ráadásul, a fuvola is egyre jobban a szívéhez (és a szájához) nő, már noszogatni sem kell a gyakorláshoz - és hát a sikerek sem maradnak el (dicséri a saját tanárja és a zenekar vezetője is). Azon túl, hogy ötös, sőt csillagos ötös mindenből, még olvasópályázaton is részt vesz, fellép majd a színjátszó-szakkörrel a hétvégén, fellép majd a német Mikulás-ünnepségen (Emmával....), lesz évzáró koncertje a fuvolával, a zenekarral, sőt még a barátnője gitáros évzáró koncertjén is vendég-szerepel egy fuvola-gitár duóra ( a barátnővel). Az osztály karácsonyi műsorában övé az egyik főszerep. És közben vív. És atletizál. És úszik. És aranyos, kiegyensúlyozott, érdeklődő, lelkes, gyönyörű és FANTASZTIKUS! Örülök, nagyon, hogy ilyen jó passzban van, megérdemelte már.

Írnék arról is, hogy készülődünk az évvégi ünnepekre. Levelek megírva és elküldve a Mikulásnak és a Jézuskának. Már az ajtónkon kopogtat a négy karácsonyi angyalka, kerülnek fel a ház díszei ide-oda, már hetek óta gyertya-fényre ébredünk (a vakító lámpák helyett), már készült néhány karácsonyfa-dísz és újabbakat tervezünk (Vivi, a baby-sitter komoly közreműködésével) és ma elkészülnek az adventi koszorúk is, a nagyok sulijában. Sietek is oda, hogy segíthessek.

De írnék még a Kicsikről, akik mostanában folyton barchobázni akarnak és egészen szürreális és vicces beszélgetések alakulnak így ki. Leírnám Klára újabb aranyköpéseit is, mielőtt végleg feledésbe merülnének...

Írnék arról, hogy születésnapokra is készülünk: Zoli hétfőn lesz valahány éves, Zita pedig 16-án tölti be a kilencediket....

És végül, írnék még mindenfélét arról, hogy mennyire szeretem a családomat, a karácsonyt, a telet, a szelet és az életet.

2008. november 18., kedd

Rendben, játsszunk!

Nincs nekem semmi kifogásom különösebben ezek ellen a körbe-jelölgetős dolgok ellen. Nem sznobizmusból ignorálom őket - hanem pusztán időhiányból. Annyi mesélnivalóm akad mindig a családról, hogy annak is csak már az jó, ha a felét leírom - nemhogy még bemásoljak, kilinkeljek, felsoroljak, stb. Ráadásul, néhány bevált blogon kívül, nem nagyon olvasok sem blogokat, sem az Internetet, úgy általában.

De most. Ezzel a gyerekkori emlékekkel kapcsolatban - szó szerint, szinte filmszerűen, megrohantak az emlékek, a képsorok. Rengeteg, felfűződve egymásra, mint egy gyöngyökből álló lánc. Így hát, ezúttal engedek - főleg Edith oly' kedves unszolásának - és ha az összes láncszemre nem is lesz időm, energiám, de néhányat "kibontok".

Hát jöjjenek!

1. Reggelik

Apám nagyon elfoglalt ember volt világ életében - viszont mindig "rám ért". Például minden reggel, amikor kisiskolás koromban, elvártam, hogy a kakaóm mellé, megkapjam a napi "Lucky Luke" adagomat. Vagy esetleg Tintint. Ezek képregények, amelyeket akkoriban csak külföldön lehetett beszerezni, idegen nyelven. Apu ilyeneket hozott nekem számos külföldi útjáról (angolul vagy franciául) és aztán reggelente elovasott belőle négy oldalt - szinkron tolmácsolva. A poén az, hogy én ezt nem éltem meg egy különleges teljesítménynek, de azért méltányoltam az erőfeszítést.

2. Bevásárló lista

Ha már megemlítettem Apám gyakori utazásait, feljött a következő meghatározó emlék. Mielőtt elindult ezekre az utakra (ahol, ha nem volt meghívása valamilyen ebédre/vacsorára, akkor az itthonról vitt téliszalámit ette, ott vásárolt kenyérrel, hogy ne nagyon kelljen költenie, többet vásárolhasson nekünk), gondosan összeállított listákat kapott - Anyám tollából. Persze mi is kérhettünk. Bátyám esete egyszerű volt, vagy farmert, vagy Rolling Stones lemezt kért. De mi nők! Bonyolítottuk, részleteztük! Kértünk pl.: kék alapon kockás rakott szoknyát térd fölé érő modellben, de ne legyen rajta gomb. És akkor az én drága Apám járta a genfi/párizsi/londoni üzleteket addig, amíg meg nem találta a gombnélküli, kék alapon kockás rakott szoknyát, ami véletlenül sem ért térd alá....

3. Párizs legszebb elefántja

Az egyik ilyen kérésem még kb. 4 éves koromban. "Mit hozzak neked, Szityuskám?" - kérdezte Apám. "Apa, hozd el nekem Párizs legszebb elefántját!" - kértem én, szerényen. És Apu elhozta! Még levehető kabátja is volt és számomra a legszebb a világon! Annyira, hogy a mai napig velem van, az ágyban (Zolinak kötelező volt megszoknia!) és igen sokáig vittem magammal minden utamra. Kabátja már nincs, de még mindig gyönyörű a csíkos kis felsőtestével és egyáltalán. Még gyermekeim is tiszteletben tartják - az Anyáé!

4. Balatonszéplak

Ott volt nyaralója Apu munkahelyének és ott töltöttem minden nyáron (már közvetlen a suli előtt is) a nyári vakáció első két hetét - sok más gyerekkel, szülők nélkül. Fantasztikus hely volt! Két dolog volt mindig jellemző erre a két hétre: nem volt jó a kaja és nem volt jó az idő. Ha ez utóbbi mégis, néha, akkor gyorsan leégtünk és utána a szobánk szőnyegpadlójába dörgölőzve vakaróztunk - hámlottunk. Négyen voltunk egy szobában, én mindig pótágyon aludtam. Pompás nyaralások voltak, hétvégén meglátogattak a szülők, de attól mi még maradni akartunk. Bátyám mindig írt levelet - elmesélte az iskolai évzáróimat, amiket szinte mindet kihagytam, de mindig kaptam könyvet a kiváló tanulmányaimért (magatartásból MINDIG kegyelem ötös!), az igazgatónő beszéde MINDIG unalmas volt (tesóm szerint) és Misi mindig megkérdezte, hogy találkoztunk-e már jegesmedvékkel és küldjön-e fülvédőt.

5. Családi nyaralások

Azok is remekek voltak. Voltunk úgy Jugoszláviában, keresztszüleimmel, Brac szigeten. Igazi kaland volt! Már eleve Trabanttal és Wartburggal! Kicsit még vadon voltunk, nem kialakított strandokon, öblökben járkáltunk, árnyékos "kannibál" sarkot találtunk ki magunknak, a déli étkezésekre. Csupa szép emlék!

És még mennyi minden toporog itt a fejemben! De most mennem kell, anyai kötelezettségeim hívnak, harsány szóval. De talán holnap délelőtt folytatom, mert szeretnék még szót ejteni Nagymamám életszagú meséiről és a közös diótörésekről, imádott Nagypapám "kopogós" játékáról a szenes-pincéből, no meg a hurka-készítéseiről, további nyaralásokról, Jánossal is együtt, vasárnap délelőtti főzésekről Anyuval és az ugyancsak vele lebonyolított szombati piacozásokról, az olvasási mániámról, a fociról Bátyámmal és más ifjakkal a kert végében, az Onedin-családról, a fülműtétemről és egy bizonyos óvodai farsangról - no meg annak meglepő folytatásáról (egy torta kálváriája alcímmel...)

Talán holnap!

2008. november 17., hétfő

Minden út Rómába vezet....

... csak néha eltorlaszolja az Alitalia sztrájkja... Így történhetett az a kellemetlen dolog, hogy itthon maradtunk! Ezért aztán, az olasz főváros szépségei helyett az iskolai sportnap izgalmairól tudok most beszámolni.

De vissza az elejére. Csütörtökön már nagyon izgultam. Már szerdán összeraktam a saját holmimat, dekára grammra kiszámolva, hogy csak a minimális mennyiséget és az optimális minőséget pakoljam be majd a bőröndbe és elősegítve ezzel azt is, hogy csütörtökön már "csak" a gyerekek holmijait, szerteágazó különóra-pakkjait és a használati utasítást készítsem elő. Éppen ez utóbbit pötyögtem a számítógépbe (hogy Anyukámnak könnyebben menjen a nem túl egyszerű menetrend lebonyolítása), amikor úgy gondoltam, hogy - bár fatalistán és ezzel együtt bizakodón álltunk a már beharangozott sztrájkhoz - megnézem a Ferihegyi indulás táblázatát a neten. És akkor ott, jött a döbbenet! Többször is leellenőrizem, hogy jót nézek-e, de sajnos igen. Ott terpeszkedett az a néhány lehangoló betű, abba a sorba összerendezve, hogy "törölve". Mármint a MI járatunk. Rómába. Igen, oda. Meghűlt a vér az ereimben. Felhívtam a szülőket, az út ajándékozóit. Hívtam én Zolit is, de ő éppen Eurot vett ki a bankban... Végül felhívtam a Malévot is (mert nekünk Malév jegyünk volt, csak a közösen üzemeltett járat ez esetben Alitalia gép volt - lett volna). Itt azt mondták, hogy a következő géppel tudnak elvinni minket Rómába - másnap reggel. Jó-jó, de mi van a visszaúttal? Hát igen, az is Alitalia gép lenne. Magyarul, komoly eséllyel rekedtünk volna ott hétfőig. Ami semmiképpen sem lett volna jó - nem beszélve a stresszről, ami befelhőzte volna az ottlétünket - a visszaút bizonytalansága miatt. Ezért aztán lemondtunk a Malévról - ők meg visszafizetik a jegy árát az utolsó fillérig. Ettől mondjuk nem ismertük meg Rómát...

Lett volna még egy lehetőség. Egy fapados járat. Még csütörtök este és vissza vasárnap késő este, ahogy kell. Hely is volt. Nem is volt túl drága. Mégis... A fatalizmusunk odáig vitt minket, hogy azt mondtuk: ez a Sors ujja volt, ne erőltessük azt, ami nem akar menni.

Így hát maradtunk. Mivel a lányok viszont nagyon ráálltak arra, hogy Mamáéknál alszanak (ami már nagyon régen nem történt meg), ezért csak átcuccoltuk őket. Csütörtök este aztán az Andrássy út egyik remek éttermében Szilvia-napoztunk kettesben (a Trevi kút helyett) és pénteken pedig "átruccantunk" Bécsbe egy kis andalgásra, beszélgetésre, ebédre és kávéra, némi vásárlással egybekötve.

Szombaton pedig..... Hát igen, azt még el kell mondani, hogy Zita és Emma nagyon örültek, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Azaz, nekik kijut a nagyszülői kényeztetésből, mi viszont maradtunk és így részt vehettünk az áhított sportnapon. Ezt a suli szervezte - egy régi hagyományt élesztett újra. Családi volt ez a sportnap. Szülők és gyerekek alkothattak csapatot - külön-külön, az osztályokat képviselve. Csak néhány sport volt most jelen, úgy, mint foci (gyerekek és szülők is), kosárlabda (ugyancsak gyerekek és szülők), ping-pong (gyerekek és szülők) és kidobós (csak alsós gyerekek). Azt meg kell jegyezni, hogy még egy picit gyerekcipőben járt a szervezés. Bár így legalább még emberi léptékű volt a dolog, a maga sutaságaival, mert ha ez rendesen beindul, tömegeket vonz majd és sokkal több csapat formálódik majd.

Családunkból négyen vágtunk neki. Emma a kidobósban jeleskedett - és zokogott. Az történt ugyanis, hogy a másik elsős osztályból senki sem alkotott csapatot, így őket, mint legkisebbeket, mindenki legyőzött. De derekasan helyt álltak, csakhogy ez nem volt elég Emmának. A tornatanárok viszont remek pszchológia felkészültséggel bírnak, így az 1.a-s gyerek foci és kidobós-csapat a fairplay aranyérmét kapta a végén a nyakába! Így persze már Emma arca is felderült....
Zita is kidobósozott - ők az ezüst érmet nyerték el, nagy büszkeségére. Aztán ping-pongozott is, de az nem az erőssége... És Zita megkaphatta volna a leglelkesebb szurkoló díját! Biztatta a saját osztálytársait, természetesen, a 3.b.-s szülőket is persze, de igen rendesen szurkolt a Húga csapatának és azok szüleinek is!


Én is "odatettem" magam: ping-pongoztam, annyira, hogy ezüst-érmes lettem - lányaim legnagyobb örömére;

és... hát igen, amikor nem volt "ki" a csapat, akkor bizony még fociztam is a 3.b.-s szülők színeiben... Nagy derültséget váltva ezzel ki mind a nézőkben, mind az ellenfélben.....

De aki a sportnap sztárja és nagy győztese volt, mindenképpen a "mi" Apánk, Zoli. Ő ugyanis állandóan sportolt és csinált valamit. Szerepelt Emma osztályának csapatában is és Zita osztályának csapatában is - mindkét helyen ontva a gólokat és gólpasszokat. Így történhetett meg, hogy az eredményhirdetésnél, ő fél lábbal a harmadik (1.a.), fél lábbal pedig az első (3.b.) fokon állhatott a képzeletbeli dobogón. Nagyon büszke voltam rá, a gyerekek is. Továbbá arra is, hogy sikerült annyi lelkesedést belevinni néhány szülőtársba, hogy olyan is beállt a csapatba, akinek esze ágában sem volt sportolni aznap.... A szervezés és zsonglőrködés díját én kérném. Mert mindig kiötöltem valami megoldást, hogy meglegyen az 1.a. és a 3.b. csapata, még egymás ellen is!!!! Zoli még ping-pongozott is, de ott nem tündökölt annyira - fejben még biztos a focipályán volt!


Ez az egész reggel 9-től "délután" 1-ig tartott és igazán jókedvűen tértünk haza. Állítólag lesz folytatás is hamarosan (decemberben), amikor is a családok mérik össze tudásukat sorversenyekben. Már alig várjuk és biztos, hogy a Balogh család ott lesz!

A vasárnapunk pedig békésen, nyugalomban, itthon telt - csak Anyuéknál ebédeltünk, egy lukulluszi ételsort fogyasztottunk el Szilvia és Erzsébet (anyukám) nap összevont örömére.

Nem mentünk Rómába. De ez legyen házasságunk következő évtizedének legnagyobb bánata. És különben is: mindenhol jó, de a legjobb itthon. A gyerekeinkkel.

2008. november 11., kedd

Már megint vonultunk

Zita és Emma iskolájában két nyelvet tanítanak - elég jól: németet és angolt. Szerencsére lelkes nyelvtanárok vannak, így a két nyelv kultúráját is megismertetik a gyerekekkel. Így történt, hogy Halloweenkor töklámpásos felvonulást szerveztek, annak minden hozzávalójával. És tegnap pedig a német hagyományok szerinti Márton-napi lámpásos felvonulásban vehettünk részt. Ez utóbbit a kerület Német Önkormányzata szervezte (aminek Zita tanárnője az egyik vezetője, történetesen) és rengeteg gyereket vonzott. Úgy zajlott a dolog, hogy a Zeneiskolánál találkozott mindenki, majd onnan "Márton" lovas (!) felvezetésével
elsétáltunk - a gyerekek a saját-készítésű lámpásaikkal világítottak -


(Emma fehér kabátban)

a közeli, Erzsébetigeti színházba. Itt műsor következett. Ennek első részében három iskola tanulói léptek fel - köztük a miénk is. Így aztán mindkét nagylányom a színpadon találta magát (mindkettő németes, bár Zitus angolt is tanul). Emma "csak" a kórusban mímelte az éneklést, Zita viszont - szereplési vágyát kiélve - fuvolázott is. Mindig elbűvöl engem ilyenkor legidősebb sarjam... Simán kiáll egy telezsúfolt színházterem elé.... Bár most azt állította, hogy izgult, ebből semmi nem látszott....





(Emma kék-fehér csíkos pulcsiban bal oldalt, első sorban)
Az iskolások műsora után volt még egy (nép)táncos produkció is; a Ludas Matyit adták elő - zseniálisan (Tébláb együttes). Végül, minden gyermek kapott Márton-napi sütit és más finomságot.
Azt kell mondanom, hogy nagyon élvezem ezeket a hagyomány-ápoló megmozdulásokat (még akkor is ha nem a mi hagyományaink...), úgy érzem, hogy gyerekeim lelke és értelme is gazdagodik ezzel, kinyitja őket más kultúrák és a hagyományok felé....

(A fényképek gyér minőségűek, mert a vakum nem túl jó, ráadásul Zita fuvolázása esetén az volt a koncepció, hogy leoltották a lámpákat és a kórus apró, kis világító rudacskákkal mozgott rá).

2008. november 6., csütörtök

Majmócák 2.








Lemaradt még pár klassz darab a sorozatból.

Majmócák












Imola betegszabadságon van a héten. Hétfőn és kedden még Klára is vele tartott. Imolának hasmenéses-hányós vírus jutott, Klárának makacs, éjszakai köhögés. No, azért nem voltak túl betegek. Egyik nap jókat kacarásztak együtt - majd megkérték, hogy fotózzam le őket. Igen vidám sorozat született. Igyekszem minél többet bezsúfolni.

2008. november 4., kedd

Mozi

Túl vagyunk az első kényeztető hétvégénken, kettesben, Zolival. Hát az is volt. Mármint kényeztető. Először Graz városába rándultunk ki, mert sok szépet hallottunk róla és eddig sosem vetődtünk arra. Ezt most bepótoltuk és saját szemünkkel is láthattuk és saját bőrünkön is tapasztalhattuk: bűbájos városka. Másnap visszatértünk kicsiny országunkba, egyenesen Sárvárra, ahol egy gyönyörű, új szállodába vitt utunk - ahonnan alig jöttünk ki, csak egy-egy séta erejéig, a következő két napban. Hogy miért? Mert lenyűgöző fürdőkomplexummal bírt ez, a lélekről elnevezett, szálloda-csoda. Úszómedence, mindenhogyan bugyogó-habzó medence, "dögönyöző" medence, jacuzzi, gyógyvizes bentről-kintre medence, s ki tudja még milyen medence, vagy ötféle sauna, gőzkabin és jégkamra. Aztán squash-pálya (azt is teszteltük), tenisz-pálya (azt nem), fitness-terem (Zoli ezzel a lehetőséggel is élt). És főleg: gyönyörű szoba, valami olyan kényelmes ággyal, hogy ilyet még nem éltem. Aludtam is sokat - és aludtam volna még többet, ha nem egy fitness-edző típusú palival élnék együtt.... A kaja is isteni volt, meg a bor is. Ráadásul találkoztunk egy baráti párral - jót beszélgettünk. Ja! Láthattunk ott több politikust is: lehet, hogy mégsincs olyan nagy válság?!?! :-)

Kipihenve értünk haza - ahol négy idám csaj várt minket, köztük egy azért betegen: Imola.

Node, nem is erről akartam mesélni..... hanem családunk különböző mozizási válfajairól, amelyekkel mostanság élünk....

Kaptak ugye az Ikrek egy diavetítőt. Volt nekünk korábban, de miután kiégett az égője, sehol sem leltem belevalót. Így aztán dobhattuk ki a "kabátot", mert nem volt gombja.... Ezért az Ikrek szülinapi ajándékain törve fejem, kipattant az isteni szikra.... Amikor megkapták, nem mutattak különösebb lelkesedést, hiszen nem is igazán tudták, hogy mi az... De mióta megismerték a szerkentyű titkát!!!! Szinte nincs is olyan este, amikor nem diázunk. Ez ideális esetben úgy zajlik, hogy Apa maga köré gyűjti leányait és komoly beleéléssel és előadói tehetségét fitogtatva mesél és mesél - a szobafalról.... A csajok annak örülnek a legjobban, ha én is csatlakozom, nézőként. Ezt persze boldogan teszem, ha időm és teendőim engedik.

Az őszi szünet alatt voltunk igazi moziban is, bár csak a két Naggyal. Zita osztályában ugyanis féktelen nagy divat a High School Musical című film-sorozat. Ennek jelent meg most a harmadik része, a mozikban. Mivel Zita már így is felhánytorgatja nekem, hogy nem nézhet Jetixet, továbbá felnőtteknek való műsorokat (pl. a "korszakalkotó" minőségű Celeb vagyok-ot), ahogy azt "szinte mindenki" teszi az osztályban, egyszerűen nem tehettem meg, hogy a még trendibb HSM3-at sem nézzük meg.... Emma meg, hát ahová Zita megy, oda ő is akar... Beültünk hát a zsúfolt, hatalmas moziterembe (ez mondjuk nagyon tetszett nekem, ez az igazi mozi-érzés), pattogatott kukoricával és itókával, ahogy kell. Hogy milyen a film? Teljesen ártalmatlan, amerikai álom-világ, ahol a két 18 éves hős még a csókokat is csak szűken méri, nem hogy még mást is sugalljon... A cukormáz szinte lefolyt a képernyőről, de igazából nem bántam. Nem zavar, ha a gyerekem bízik abban, hogy lehet minden szép és jó....

Aztán..... Szüleim (egyik) házassági évfordulós ajándéka az volt, hogy átvetették DVD-re az összes videó-részt, ahol családunk látható. Ez 11 DVD! No, nem is kell más a lányoknak mostanság! Imádják nézni saját magukat! Mondjuk, ha Zita-babáról szól a film, akkor Klára és Imó gyorsan berzenkedni kezd, hogy ők mikor jönnek már, de sebaj. Zita őszinte felháborodással szidta le húgát: "Emma olyan aranyos voltál! Miért nem vagy még mindig ilyen?!?!" Mondta ezt, egy Emma-babás rész után. Ez a legjobb mozi, az tuti. Csak egy apró, "kellemetlen" mellékhatása van. Mindenki részéről felmerült, de Zita fogalmazta meg a legkonkrétabban: "Anya, én már tudom is, hogy mit kérek a Jézuskától: egy kisöcsit!"