Pages

2009. május 28., csütörtök

Tanoda-túra

A Nagyok iskolája minden évben megrendezi a "Tanoda túrát" (mert az iskola neve Sashalmi Tanoda), aminek az a lényege, hogy az osztályok azon versenyeznek, hogy melyikük tudja a legtöbb embert (netán kutyát, vagy egyéb állatot) mozgósítani. Mi persze megfeleztük magunkat: hárman az 1.a-t képviseltük, Emma kedvéért, hárman pedig a 3.b-t, Zitus örömére.

Szóval, ez a rengeteg ember találkozik egy megadott ponton, túrázik egyet, közben vagy utána játszik, eszik és beszélget, majd a nap végén, kifáradva hazamegy.

Idén a Látó-hegyre mentünk, a Budai hegyekbe és a játékok a túra közben voltak. Mind a hatan nekivágtunk a kihívásnak és sikerrel teljesítettünk mindent. A kb. 8-9 km-es távot (amiben sok komoly, emelkedő volt) még az Ikrek is bírták, bár Imó azért néha morgolódott.... Én is morogtam néha, mert végig-hajszoltak minket (csapatokba osztva...) és a végén pedig nem volt semmi össznépi játék vagy eszem-iszom, ami jót tett volna a hangulatnak.

A játékok között akadtak érdekesek is (megnézhettük a Fedák Sári által ültetett cédrust), jópofák (tobozokkal kellett célba dobni) és határozottan viccesek is. Mint például egymás cipelése. Ezt Imola és Klára élvezték a legjobban, mert szinte a legkisebbek lévén, mindenki őket cipelte szívesen. De még vállakozó kedvű apukák is akadtak, akik anyukákat (vagy legalábbis egy anyukát....) is hajlandóak voltak cipelni.

Szívesen kirándulunk, ezért persze jól éreztük magunkat; de azért a szervezést lehetett volna kicsit ügyesebben intézni ezúttal. Mindenestre, kellemesen elfáradva és üde arcszínnel tértünk haza és örömmel nézünk a pünkösdi hétvége elé, amikor is Kelet-Magyarország egy közelebbi szegletét járjuk majd be, két másik családdal.

2009. május 27., szerda

Kis családi autós-történelem

1996. Budapest

- Halló, Zsolt?
- Szia Szilvi! Mizújs?
- Képzeld el, elszakadt az ékszíjam, és kénytelen voltam a Bajcsy-Zsilinszky úton megállni. Figyelj! Van valami programod mára?
- Igen. Autót szerelek a Bajcsyn….

Zsolt egy kedves jóbarátom, repülőgép-pilóta, aki „szabad idejében” szívesen bütykölgetett autókat. Zsolt fontos „alkatrésze” volt első budapesti autómnak, egy Fiat 850-es matuzsálemnek, „aki” egy évvel még nálam is idősebb volt…. Helyes kis, filmbe illő, járgány volt, amit 140 000 Forintért vásároltam hazajövetelemkor (1996-ban) és ugyanennyiért adtam el két évvel később. Volt vele néhány kalandom (a legjobb az volt, amikor kaptam egy defektet (még belsője is volt a guminak!), kicseréltettem a kereket néhány lelkes, arra járó ifjúval, majd másnap még egy kerék leeresztett. Ekkor is az említett Zsolt mentett meg…. De olyan is volt, hogy egy májusi kánikula során beragadt a fűtés, így ontotta a meleget a kisautó, úgy, ahogy télen eszébe sem jutott volna… Egyszer rámnyitotta egy ember az ajtót, hogy kijelentse ellentmondást nem tűrő hangon, hogy „Én ezt az autót megveszem!”. Nem adtam oda. „Pasizós” autónak sem volt utolsó, de ezt most nem fejteném ki jobban ezen napló hasábjain. Végül csak eladtam, amikor már sűrűbben meg akartam látogatni vidéki nagymamámat. Mert ezzel az autóval egy valamit szigorúan tilos volt tennem (felsőbb, szülői, utasításra): elhagyni a várost.


1997. késő ősze, Zolival való kapcsolatunk negyedik hetében

- Halló! Szia Zoli! Akkor eljössz értem, ahogy megbeszéltük?
- Nem.
-??????
- Hát,...
- De miért, mi a gond?
- Hát, csak annyi, hogy most jött belém hátulról egy Lada, amelyik egy olyan utánfutót húzott, amin egy kályhát szállított.

Zoli autója akkor volt pár hónapos. Az autót hónapokon át javították (Fiat volt és alkatrészek -azaz az autó teljes hátsó része- elég "olaszos" tempóban érkeztek meg) és a továbbiakban még az is kiderült, hogy az illető, kályhát utánfutón szállító Ladásnak még kötelező autósbiztosítása sem volt.... A Fiatot hamarosan eladta Zoli, mármint, amikor végre elkészült, de utána még sűrűn járt a bíróságra, mert a Ladást beperelte a Mabisz.



1998.október 17., egy héttel az esküvőnk előtt

- Akkor én megyek is, jó? – mondta Zoli, szombat reggel, pont egy héttel az esküvőnk előtt, arra készülvén, hogy anyukámmal együtt meghódítson egy hipermarketet és bevásároljon kellő mennyiségű bort és más alkoholokat a lagzira (ezt a tételt a szüleim állták, nagyon kedvesen).
- Jó- morogtam ki az ágyból, majd a másik oldalamra fordultam, örülve, hogy ebből én most kimaradok és végre kialszom magam (Zoli mellett már gyerekek nélkül sem volt „pihentető” az élet: hétvégén is mentünk korán lovagolni,úszni, futni, bármit, csak mozogjunk, vagy esetleg „társadalmi életet” éljünk az ország bármely pontján).
Pár perc múlva ismét ajtócsapódást hallottam – és Zoli hangját úgy, ahogy még soha:
- Szilvi, nincs meg az autó!


Igen, ellopták. Lakótelepen laktunk és a parkolóban állt az autónk, amiben, egyébként, kiéheztetett pittbullon kívül, mindenféle riasztási rendszer volt - hiába. Láttuk a trailer nyomait... A rendőrök semmi jóval nem kecsegtettek - így aztán nem is kellett bennük csalódnunk. Két hónap múltán lezárták az ügyet és a biztosító (szerencsére) fizetett.

Ezek után békés és unalmas autós évek jöttek, nem sűrűn bonyolódtunk autós ügyletekbe. Mígnem....


2004. márciusa

Nagyon vártuk már, hogy harmadjára is elinduljon a világ legfantasztikusabb folyamata a méhemen belül. Egyik reggel előkaptam az előző nap megvásárolt tesztet, ami pillanatok alatt határozott pozitív csíkokat mutatott nekem. Tudtam, hogy Zoli tárgyaláson van, ezért csak egy sms-t küldhettem neki, amiben ez állt : "Novembertől enyém a Passat". A Passat, amit nemrégiben vett (használtan, természetesen), a rakoncátlankodó Renault helyett, és ami jóval nagyobb volt, mint az én akkori autóm. Tehát, csak abba fért (volna) bele három gyerek. Zoli imádta azt az autót, de persze boldogan olvasta a hírt és boldogan odaadta (volna) nekem.

Aztán kiderült, hogy egy Passatba sem férnénk be, hiszen két baba nődögélt a szívem alatt. Nézegettük is, hogy miként oldjuk meg az új helyzetet, különösebb anyagi csapás nélkül. De végül nem mi döntöttünk....


2004. júniusa

- Halló, Szilvi?
- Igen, mi a helyzet, nyertetek? (Zoli focibajnokságon vett részt egy hétvégén, a XIII. kerületben).
- Hát, igen, de nem ezért hívlak.
- Van valami baj? Lesérültél? Olyan fura a hangod!
- Nem Az a helyzet, hogy.... ellopták a Passatot.

Szegény Zoli! Alig merte elmondani nekem, félt, hogy még elvetélek! Szerencsére ez nem történt meg, ezért a másik autónkba pattantam és elmentem hozzá, hogy együtt csináljuk végig a rendőrségi herce-hurcát. Ami az egész ügy lebonyolítása során több, mint felháborító volt, de ezt most nem részletezném. Passat természetesen nem lett meg, ügyet lezárták, biztosító nagy nehezen fizetett.

Közben teltek-múltak a hónapok. Az én pocakom nem engedett már vezetni, elvoltunk egy autóval, de tudtuk, hogy annak az egynek a mérete nem megfelelő.


2004. október vége

- Gyere le, Szilvi! Megmutatom!

A helyszín a Nyírő Gyula kórház, ahol a Kicsik születtek. Ekkor már megvoltak, épségben, egészségben. És lementünk. És ott állt. A mi "kis" Seat Alhambránk. Amit akkor hatalmasnak találtam és elborzadva ültem bele - fogadkozva, hogy soha nem fogom megszokni....

Megszoktam. Az elején voltak vele kalandjaink, mert az akkumulátora nem bírta azt a műholdas rendszert, amit beletetteünk (kiéheztetett pittbull helyett), hogy ezt már ne lopják el... Így aztán a lehető leglehetetlenebb helyzetekben és legkellemetlenebb időpontokban állt le, főleg úgy, hogy mind a négy gyerek bent ült. De aztán ezt kiküszöböltük és azóta kiderült róla, hogy a világ legjobb családi autója. Az üzemanyagot szinte generálja, még telepakolva is; mindig pont annyi csomag fért el benne, amennyinek muszáj volt és elvitt minket az összes pompás üdülésünk helyszínére.


2009. májusa

Bekövetkezett a hihetetlen: már ezt is kinőttük! No, nem azért, mert újabb családtag érkezne, hanem, mert úgy megnőttek a csajok, hogy a háromsoros megoldás keretében, Klára és Emma a vezetőülés mögött, már csak felhúzott lábakkal, összekuporodva fért el - és zsémbelt. Persze a csomag-kapacitás sem volt a megfelelő, de azt egy síbox-szal kiküszöböltük. De nem fértünk el benne. Az én félelmem meg az volt még, hogy ha teljesen hátratolunk minden széket, akkor a két hátsó utas már szinte a hátsó szélvédőn utazik és egy sima koccanásnál is komoly bajaik lehettek volna.

Ezért aztán, majdnem ötéves szolgálat után eladtuk a Seatot. Amikor már az utolsó napja volt, folyton az a francia reklám jutott eszembe, ahol egy családot mutatnak egy régi hűtővel és az anyuka bepárásodott szemekkel néz először a hűtőre, majd a pelyhedző bajuszú érettségiző fiára és azt mondja: "akkor lett meg (a hűtőre nézve), amikor ő meglett (a fiúra nézve)". A reklám egyébként a régi, elavult, hűtők lecserélésére buzdított.

Én is néztem ezt a teljesen "átlagos" négykerekű csodát és eszembe jutott ugyanez: akkor vettük, amikor az előtte ugrabugráló két ovis megszületett.....

Eladtuk és most van egy még nagyobb (ismerőseink mind kérdezgetik: csuklós busz nem volt?). Ez is használt (mint a Seat kivételével az összes autónk volt) és erről is azt gondolom, hogy soha nem fogom megszokni a méreteit. Remélem, hogy ez is sokáig velünk marad (mondom ezt az autó-tolvajoknak is!!!!) és, hogy sok kellemes emlék fűződik majd hozzzá is.

2009. május 20., szerda

Hosszú hétvége

Jelentem, megkezdtük a szokásos tanév-végi besűrűsödést! Már az elmúlt hétvégén.

Pénteken "indítottunk", Zitus fuvola vizsgaelőadásával. Sajnos, izgalmamban elfelejtettem kattintgatni a fényképezőgépemmel. Viszont készült a koncertről "hivatalos" video-felvétel is; így, ha azt majd megszerzem, akkor megpróbálkozom olyannal, amivel eddig nem és betöltöm az ő darabkáját ide. Mert nagyon jópofát játszott. Már azt is szerettem, amikor gyakorolta, de így, zongora-kísérettel külön élmény volt. Kicsit jazzes darab, teljesen Zitás, olyan "könnyeden bonyolult". Az egyik próbán azt mondta neki a tanárnője, hogy olyan jól játssza, hogy akár osztályt is ugorhatna. Nos, a koncerten azért talán annyira nem játszotta jól, hogy a jelenlévő (és osztályozó) tanszak-vezető is ezt javasolja, d szerintem az 5-t simán megkapja. Fújt még egy duót is, ami megint nagy kihívás, hiszen egyszerre kell figyelni a technikára és arra is, hogy a saját szólamát pontosan fújja, nem befolyásolva a másik szólamtól. Itt bakizott egy kicsit, amitől nagyon haragudott magára. Nekem ez is tetszett, de annak is örültem, hogy ő elégedetlen, mert akkor legközelebb majd még inkább akarja majd jól csinálni.

Alighogy magunkhoz tértünk a péntek esti koncerttől, hogy szombat reggel virradóra már az iskolai gála lázában éghettünk. Ahol Emma is, Zita is szerepelhetett. Hűségesebb "olvasóim" emlékezhetnek talán, hogy két éve Zitáék palotást táncoltak és le voltam nyűgözve. Hát most nem. A tanítónők az igazán könnyű megoldást választották és egy "modern ("fashion") tánctanárt kértek meg arra, hogy ez a szegény osztály, a maga 9-10 évével DJ Bobo "Chivava" című számára vonogoljon a színpadon. Zituskám, szegény, tudta, hogy én nem leszek ezért oda, de ő lelkesen készült. Végül, azt mondtam neki, amit gondoltam: aranyos volt ő, de az egész... hát, nem bírt tetszeni. Emmácskáék a másik első osztállyal adtak elő egy népies, vásáros egyveleget. Az legalább helyes volt, bár annyira az sem hatott fantáziadúsnak. Akadtak fénypontok a gálán, mint például a néptánc-csoport (Zita sajnos ezt abbahagyta már idén), vagy a néptánc-csoport és az énekkar együtt; vagy az énekkar és egy másodikos osztály együtt "A magányos kecskepásztort" előadva (Zita énekkaros, úgyhogy azért jól érezte magát!), vagy az angol tanárnő hihetetlenül ötletes, munkás, lenyűgöző produkciója a "teadélutánosokkal" (ez egy ilyen nevű szakkör - angol-szász szokásokat, dalokat, stb. népszerűsít, 70 gyerek a tagja!).
De alapvetően megdöbbentő volt számomra ez a gála. Fel nem foghatom, hogy miért kell a 8-14 éves korosztálynak kis-felnőttként vonaglani, otromba számokra. Vagy ha netán beszélnek is, akkor miért tűnik el teljesen a humor és a fantázia, hogy helyet adjon az erőlködésnek, a "csináljunkvalamithogylegyenvalami"-felfogásnak. Elgondolkodtam, hogy jó lesz-e nekünk ez a suli még sokáig... Ha ehhez még hozzáadom a közelmúlt történéseit Zitus részéről, hát, már megint fontolgatom, hogy szedem a sátorfáját. Viszont Emmus jól érzi itt magát, neki szuper tanító nénije van és remek osztálya, tehát őt hagynám. Magyarul szakadhatnék még tovább. No, mindegy, zárójel bezárva.

A Kicsik hősiesen végigülték a szünettel együtt majd négyórás programot. Otthon, egy rövid ebéd után, elmentünk legújabb családi mániánk újabb színhelyére: egy cukiba. Fejünkbe vettük ugyanis, hogy hétvégenként végig-teszteljük a kerület cukrászdáit és aztán "eredményt hirdetünk". Erre majd még visszatérek pár hét múlva, még csak három helyen jártunk.

A cukis felfrissülés után pihengtünk még egy sort, s a szombat már el is szállt.

Vasárnap reggel remek hangulatú reggelink volt. Nem említettem ugyan még, de a tavasz közepe táján elkészült végre a régen tervezett fedett teraszunk a fenyőfák alatt (egyszer majd talán azt is lefotózom), ahol a kellemes árnyékban költhetjük majd el nyári étkezéseinket. Nos, vasárnap reggel is kihurcoltunk oda mindent, amit még azzal tetéztünk, hogy Scotty-t (a kutyát)bezártuk, viszont a nyuszikat kiraktuk mellénk, a szikla-kertbe. Hát, ez olyan idilli volt, hogy még Zoli is csak ámult magán, hogy mennyire tetszik neki ez az egész, pedig őt "nem is érdeklik a nyulak" (ááááááá, neeeeem).

Délelőtt úsztunk (Zoli focizott), majd anyukám fincsi ebédjét fogyaszthattuk. Délután a késő-délutánra készültünk: Imola napra! El is jöttek a nagymamák, Dédi, nagypapák, Bátyám, felesége és a legkisebb fiú, Gergő, no és Mariann, Morgi és kislányunk Kriszti, akik Imola (és János sajnálatos halála miatta már Klára) kereszt-szülei.
Imóci nagyon be volt zsongva, alig várta ezt a napot. Hiszen ez az ő napja, az egyetlen, ami csak az övé! El is lett kényeztetve! Tőlünk kapott még egy olyan ajándékot, amit nem véletlenül választottunk olyannak, hogy mindenki használhassa: egy trambulint! Most aztán ki lehet tenni a kert közepére és ugra-bugrálni rajta! Szüleim is közösen használható ajándékot hoztak (meg egy kis egyszemélyes apróságot): felfújható medencét (a régi már feladta)! Nagyon készül a nyár.... Csepeli nagyszülőktől és Déditől is nyári kiegészítőket kapott: napszemüveget (rózsaszínt), baseball sapkát (rózsaszínt) és egy (rózsaszín) vászoncipőt, ami pont passzolt Mariannék ajándékához, ami egy (rózsaszín) nyári ruhácska volt! (Mindez, elárulom, nem annyira a véletlen műve volt...). Bátyámék egy jópofa könyvet ("sok kis könyv az egy nagyban") hoztak. Imó azt sem tudta, hogy mihez kapjon!
A kora-esténk jól telt, kint a kertben, ugra-bugrálva, némi ennivalót rágcsálva (Zoli nagyon pártolta azon ötletem, hogy ne bonyolítsam túl az étkezést: pogi, süti, saláta és szendvics; sőt azt kérte, hogy mindig ez legyen), beszélgetve.
És hogy visszatérjek Bogár-Gerti egyik kérdésére, hogy hogyan fogjuk megoldani az Ikrek esetében a "saját nap" problematikát, hát jelentem: elvágtuk a gordiuszi csomót! Imó most választhatott valamit (vidámparkot), Klára majd a saját névnapján (augusztusban) és a közös születésnapjukon pedig mindketten döntenek majd arról, hogy hová menjünk hatosban! Szerintem így mindenki nyer.....

Mivel a szombatot a gálának szenteltük, az iskola szabadnapot adott hétfőre. A Kicsiket sem vittem oviba és végre beválthattam egy régen tett ígéretemet. Anna és Peti nyomán elindultunk a Hajógyári szigetre, arra a bizonyos szuper játszótérre! A csajok nagyon örültek, nagyon élvezték, csak az az egy gond volt, hogy, kánikula lévén, a fém csúszdák közül a nyitottak használhatatlanná forrósodtak. De a csövekben nyugodtan lehetett csúszkálni. No meg volt még ott számtalan hinta, pörgettyű és egyéb. A koronát a McDonalds-os ebéd tette fel a napra (igen ritkán vetődünk oda - szerintem nem is szeretik annyira, csak az "életérzés" kell nekik, no meg az ajándékok....). A délutáni tanulás meg kissé megkpotatta azt a koronát. Hm, hm.....
Jó, de igen eseménydús, hosszú hétvégénk volt hát. És ez a hét is sűrűnek ígérkezik (meg a következő is...), amiben sajnos sok a kemény tanulás is, mert mindkét iskolásom sorra írja az évvégi felmérőket.....

2009. május 13., szerda

Megint névnap

Imola, a mi kis ráadás-nótánk Életünk "koncertjén", a "bonus-track" Sorsunk lemezén, akit a "hármat fizet négyet kap" akció keretében kaptunk az Égiektől, ma ünnepli a névnapját. Imola -szerényen meghúzódik az egyik fagyosszent, Szervác, mögött, de mi tudjuk, hogy ott van...:-)

Miért Imola lett Imola? Talán nem meglepő, hogy mikor kiderült, hogy ismét két leányzó érkezik családunkba; túl a "döbbeneten", komoly fejtörést is okozott nekünk ez a hír. Milyen nevet adjunk a két új jövevénynek? Úgy éreztük, hogy Zita Annával és Emma Nórával már kimerítettük az összes olyan szép lánynevet, amiben mindketten meg tudtunk egyezni. Végül ahhoz a módszerhez folyamodtunk, hogy mindketten ajánlunk a másiknak két-két nevet és abból a két névből választ a másik egyet, amelyik jobban tetszik neki. Az én két befutóm Klára (egy regény: a Kísértetház főhősnője miatt - a könyvet már évekkel korábban olvastam, de Clara, mert ott a lágyabb "c"-vel volt, ahogy magam is igazán szerettem volna anyakönyveztetni, tehát Clara a főhősnő nagyon megtetszett nekem - és egyébként a mi Kláránk hű utódja...) és Róza volt (Róza csak azért, mert egy Rozi csak huncut, de csajos nőszemély lehet - számomra). Zoli két kedvence (na, most ez nem lesz túl meglepő!) Imola volt és Flóra. Nekem van egy szépséges és nagyon kedves Imola barátnőm, így igazán kellemes személyhez társítottam a nevet. Kicsit zavart a név jelentése (egy mocsári növény, hínár-szerűség), de Zoli szerint olyan szépen csengő név, hogy ez nem lehet gond. A Flóra név tetszik, csak babonából nem szerettem volna, ismertem ugyanis egy nagyon kedves, de beteg és keveset élt Flórát. Zolinak pedig a Rozi nem tetszett és punktum.

Így lett nekünk Kláránk és Imolánk. A második név pedig, Imola esetében: Réka. Érdekes, ez a név mintegy evidencia merült fel. Réka mindkettőnknek tetszett. Hogy miért nem lett első név? Mert akkoriban ismertünk vagy tíz kicsi Rékát. Ha egy ilyen gyakori nevet adunk az ugyancsak gyakori Balogh-hoz, hát az lehet, hogy nem szerencsés. Azon aggódtunk, hogy majd kerül az osztályába még egy Balogh Réka. Ezért kapta meg másodikként és így lett ő, a mi "legmagyarabb" nevű lányunk: Imola Réka!

(Minden név-választásnál igyekzetünk ritka, de nem furcsa nevet adni a fentebb említett okokból. Hát.... Kissé ráfaragtunk. Míg 2002-ben még letoltak a szülésznők, hogy miért adunk ilyen "kontyos öregasszony" nevet Emmának, hát most nem tudunk olyan helyre menni, ahol ne találkoznánk legaláb egy, de inkább több Emmával.... Nemrégiben kitették az iskola bejárati ajtajára a következő tanévre felvett gyerekek nevét. Lesz Zita, lesz Emma és lesz Imola is. Csak Klára nem. Mert igen, az Imola is divatos lett! Egész sokat ismerünk... Vicces.....)

És milyen a MI Imónk, az egyetlen és megismételhetetlen Balogh Imola Réka? Huncut, nőies, gömbölyded, félénk, de mégis kiegyensúlyozott, hihetetlenül ügyes tornász és úszó, ugyanakkor kissé nyafka, érzékeny és..... gyönyörű! Eszméletlen sok beszédhibája van (gyakorlatilag egy dupla-mássalhangzója sincs még meg), a ritmusérzékét sem találta még meg, de egyre szebben rajzol (most már teljesen értelmezhető dolgokat), sok dalt ismer és énekel is (ugyanakkor az ovis anyák napján csak maga elé suttogta a verseit-dalait). Imád babázni, most éli a hercegnő-korszakát, szereti a testvéreit (az óvónők mesélik, hogy szabályos pánikban tör ki, ha nem ülhet le Klára mellé, ha valami "foglalkozás" van), Emmával a legnagyobb lelki társak (pl. együtt járnak vécére nagydolgot végezni: egyikük a vécén, a másik a fürdő-szoba szőnyegen és vígan dalolásznak). Esténként, mikor odabújok hozzá, búcsúzni, kivillanak a félhomályban fehér rizsfogai és suttogva sorolja -tizenegy-tizenkettő, tizenhárom... egészen huszonakármeddig, majd egyszer csak megáll. Na, annyi puszit fog nekem adni, én meg számolhatom hangosan....

Ma reggel odaadtuk neki az ajándékokat. Csak úgy ragyogott! Apa adta a virágot (rózsaszín -naná!- korall-virág), én a csomagot, ami az általa kért úszósapkát (rózsaszín -naná!- cicusos, még füle is van) és egy szépséges (rózsaszín....) hercegnős mesekönyvet takart (ez utóbbiban szerepel végre, többek között, a Szépség és a szörnyeteg, ami eddig nem volt meg és Imó sűrűn hiányolta) . Az óvódába vittünk némi édességet ünnepelni-valónak és Imó, a szatyorral a kezében, minden szembe-jövővel közölte: ma van a névnapom!


Imádunk, Imó! Boldog névnapot!

2009. május 12., kedd

Emma és az ő napja

Kitaláltuk nemrég ezt a "hagyományt": minden születésnapos kívánhat magának valamit, egy napra, csak a szüleivel. Már csak az okoz némi logisztikai gondot, hogy ezeket a kívánságokat mikor tudjuk teljesíteni. Emma születésnapja február 27-én volt. A kívánsága múlt vasárnap teljesült. Türelmes volt a drágám, szerencsére.

No és, mit kívánhatott a mi drága, "csillagszemű juhászunk"? Természetesen egy napot az állatkertben! Csak ő, a szülei és az állatok! Apukám meg is lepődött, amikor odavittem hozzájuka másik három leányzót, arra az időre: "egész nap az állatkertben lesztek?!"

És ott voltunk. Emma tempójában haladhattunk végig. Így aztán rengeteg időnk volt, alaposan megfigyelni az állatok viselkedését is. És mintha az állatok ezt érezték volna. A vízilovak egy teljes "show-műsort" adtak. Először ugyan még szunyókáltak, de aztán, néhány kezdeti, mókás "fülpödrés" után az egyik mozgásba lendült és addig piszkálta a másikat - de tényleg!-, amíg ő is kedvet kapott egy nagy pancsoláshoz! Még sosem láttuk őket ilyen aktívnak!

A barnamedvéknek is "szóltak", hogy produkáják magukat. Az egyik a feje tetejére kapta az ebédjét - egy darabka husit. Azt nagy nehezen leszedte onnan, majd odaúszott incselkedni a másikhoz (aki addigra már a szemünk előtt marcangolta szét az ő adagját - mondjuk ezt Emma nem volt hajlandó végignézni), aki kikapta a szájából és elkezdte azt is enni. No, egy kicsit össze is vesztek, csak úgy zengett az állatkert a medvebőgéstől!

A kicsi orrszarvú is pont akkor baktatott ki a kifutójába, amikor odaértünk. Fura ilyet mondani - vagy írni - egy ilyen fajta állatra, de nagyon helyes volt.

A gorillákat is sokkal jobban meg lehet most figyelni, az új kifutójukban, ott is eltöltöttünk egy jelentősebb időtartamot. Elolvasgattunk mindent és megdöbbentünk, hogy néhány zsiráf-fajból milyen kevés él már, de aggódtunk több majomért is. Emmát nagyon mélyen érintik ezek az ügyek, remélem nagy természetvédő lesz a továbbiakban is.

Végigszörnyülködtünk egy csomó bogáron, rovaron és kissé berezelve totyogtunk el a pihengető (és rettenetesen visszataszító küllemű) denevér mellett. Viszont lenyűgözve állapítottuk meg, hogy micsoda színpompás madarakat talált ki az anya-természet. Gazdag keverő-tálkája volt, amikor festegette őket!
A koronát az egész túrára természetesen az állat- (pontosabban főleg kecske-) etetés tette, no meg persze nem feledkeztünk meg Jojóról, a tevéről, Emma egykori "keresztgyerekéről" (már lejárt az egy év, sajna, de beígértünk nekik újabb örökbefogadásokat - megfelelő bizonyítvány esetén). Fontos volt még Emmának a saját maga etetése is! Az állatkerti hot-dog teljesen más, mint bármelyik másik. De a lángos is kellett és a jégkrém is (mondjuk, jó meleg volt)!

Szaladgáltunk még egyet a labirintusban (vajon hányan tudják, hogy még az is van az állatkertben?), sétáltunk a gyönyörű japánkertben is - Emma nagy növény-rajongó is, ugye; ki is ragadta a kezemből a fényképezőgépet, hogy megörökítse ezt a gyönyörű fát:
Emma még ragaszkodott egy kis emlékhez is (egy plüsstigris formájában) és ahhoz is, hogy a testvéreinek is vigyen valamit (két kifestő és egy állathangokat és verseket tartalmazó CD). Mikor kissé tikadtan és fáradtan kiléptünk az állatkert kőkapuján, mi, szülők, is vágytunk némi felfrissülésre. Elmentünk hát a Szépművészeti Múzeum mellett nyílt, szabadtéri, kávézóba és ott, megpihenve, a Hősök terén legeltetve a szemünket, kávéztunk, salátáztunk egyet.

Hogy teljes legyen a napunk és mivel úgyis arra vezetett az utunk az autónkhoz, beiktattunk még egy kis városnézést is. Érdekes, hogy az embernek ritkán jut ez az eszébe a saját városában, pedig szükség van arra is.... Tehát végigjártuk a Hősök tere királyait, fejedelmeit, hőseit és megpróbáltuk Emma szintjének megfelelően elmagyarázni, hogy ki-kicsoda. A hét vezért is megcsodáltuk és erősen meglepődtünk, hogy Töhötöm helyett Tétény nevét láttuk. Elgondolkoztunk: most akkor a kettő ugyanaz? A késő délután tartott nagycsaládi rendezvényen (keresztfiam születésnapja volt) is kérdezgettünk mindenkit, de senki sem volt biztos a dologban. No, majd utánaolvasok.

Végül még az '56-os emléket is "megmászta" Emma, mielőtt odaértünk volna felforrósodott, de pihenést nyújtó járgányunkhoz.
Jó volt, nagyon. Határozottan érdekes élmény egyszem gyermekkel lenni. Minden olyan lelassult, ugyanakkor koncentrált lesz. Imádjuk a nagycsaládos létet, de jók ezek a "pici családosok" is, de mennyire.... És ehhez fantasztikus keretet nyújtott az egyre csak szépülő Állatkert, ahová mindig nagyon szívesen megyünk. Köszönjük, Emma, ezt a szép napot!




2009. május 8., péntek

Mindenapos menyország

1. Mosoly-turné

Gyönyörű időnk van mostanában. És hozzá, Betty mama kényeztető jóvoltából két, legújabb divat szerinti, két, pedáltalan, fabiciklink(Mama elolvadt az Ikrek epekedő pillantásától Batu-barátjuk hasonló járgánya iránt). A fabicikliket pedig a mi két, tüneményes ovisunk hajtja. Minden reggel az oviba. És mivel a kedvük is olyan virágos, mint az idő, köszönnek MINDENKINEK, aki csak szembe jön. Hangos, határozott "Jó napot kívánok"-kal. Így aztán, aki velük találkozik, egy mosollyal az arcán halad tovább. Ez az ő reggeli kis mosoly-turnéjuk. Nekem már induláskor az arcomon van, a lazító, fáradtságot és minden egyéb kellemetlenséget elfelejtető, arcizmot és főleg lelket erősítő MOSOLY. Köszi, lányok, így szép a reggel!

2. Bűbáj

"Anya, anya! A Réka, az Anna és az Eszter - számolja az ujjain - azt kérik, hogy írja le a Mama a pogácsa receptjét, mert azt szeretnék, hogy holnap már nekik is ilyet süssön az anyukájuk! "- mondja, az igyekezettől és a lelkesedéstől kipirulva Emma-lánykám, amikor érte megyek suli után. Tízóraira ugyanis négy darab pogácsát csomagoltam neki, anyukám remekműveiből. Ebből ő adott egyet Eszternek, egyet Annának és egyet Rékának, egyet tartott csak meg magának. És hát, joggal, nagyon ízlett mindenkinek. Emma pedig (aki hajlamos, még saját megfogalmazása szerint is, "felejtős" lenni) mindenképpen szólni akart nekem azonnal, hogy közölje eme fontos, recept-leíró feladatomat. Tündér: megosztja a tízórait és népszerősíti a Mama pogiját. Mondanom sem kell, a gyógyuló gerinccel is szorgalmasan sütő-főző anyukám cseppfolyós-közeli állapotba került, amikor elmeséltem neki a jelenetet - de én is eléggé oda voltam meg vissza....

3. Ambíciók

"Célom: Európa-bajnok, Világ-bajnok és Oimpiai-bajnok szeretnék lenni." - biggyesztette oda Zitus a hat fordulóból álló, egész éven át tartó, olvasó-pályázatának utolsó feladatának végére. Az olimpiákról szóló olvasó-pályázat utolsó megállójánál elég tág feladatok közül választhattak a gyerekek, mintegy jutalom-falatként. A téma, ami Zitát fellelkesítette: a gyerekek és a sport. Lehetett a saját sportjukról írni, bármit és akár saját képekkel díszítve. Hát, szívesen készítette a gyermek ezt a tablót (mert kis alakú tablót kellett beadni)! Először is, keretet készített, a saját, vívós-fényképeiből (amit ilyen index-kép méretben nyomtattam neki ki). Utána írt pár érdekességet a vívásról (pl. hogy miért fehér a vívóruha... na, miért?), betette "példaképét és edzőjét" egy közös képen (a példakép ugyanis a klubjában vívó kadét Európa-bajnok és Világ-bajnoki második Várhelyi Kata - az edzőjük közös), rajzolt kardot, tőrt és párbajtőrt (a három fegyvernem) és a végén pedig ott állt ez, az elején idézett, mondat.

A tanárő, aki értékeli az olvasó-pályázatot, külön odajött hozzám, hogy gratuláljon a gyerekemhez és egyáltalán nem mosolyogta meg ezt a mondatot Azt mondta, amit én is gondolok, hogy igenis kellenek az ilyen célok.

Én még halkan, szinte rebegve, súgva, fohászként, hozzátennném: kívánom neki, hogy el is érje őket!
4. Egy csepp luxus

Annának és Petinek, de legfőképpen Bartos Erikának sok mindent "köszönhetek". Ez a legújabb mánia is tulajdonképpen tőlük ered, bár áttételesen csak. Ugyanis a Visegrádról szóló mesét mostanság többször elolvastuk, lévén aktuális a húsvéti kirándulásunk miatt. Ebben a történetben van szó arról, hogy a királylányokról beszélgetnek, akiknek az ÁGYBA VISZIK A REGGELIT. Nos, amióta erről hallottak, nagy vágyuk volt ez a csajoknak. Mondogattam is nekik, hogy rendben, de ahhoz, hogy én ágyba tudjam nekik vinni a reggelit, ahhoz előbb nekem kell felkelni. De ha ők hétvégén is hajnalban kukorékolnak, akkor ez nem fog menni. Történt aztán a múlt héten, hogy Imola "bealudt" és 1/4 9 tájékán már úgy döntöttünk Klárával, hogy felébresztjük, mert mégis csak oda kéne érni az oviba 9 előtt. Klára ötlete volt, hogy vigyük be neki a reggelit. Volt ám öröm Imola álomittas pofiján, amikor meglátta, hogy ágyhoz jött a Nutellás zsömle! Persze, Klára is irigykedett rá egy kicsit, no meg persze a Nagyok is, amint tudomást szereztek a dolgokról. No, nekik is kell a reggeli az ágyban! Jól van, mondtam, ha 8-ig (mármint reggel) senki nem jön ki a szobájából, akkor lehet róla szó. Szenvedtek ám nagyon, ment az ide-oda mászkálás a gyerek-szobák között, de türelemmel kivárták a drágák! Én készítettem elő a reggeliket, Zoli szervírozta, ők pedig nagy boldogság közepette elfogyasztották, ki az ágyában, ki a kisasztalnál a szobájában. És utána, igen rendesen, ki is hordták a tányérokat a konyhába. Igen ám! De másnap is ezt szerették volna! És harmadnap is (amikor még azzal a cifrázták a helyzetet, hogy saját maguk akarták maguknak elkészíteni a reggelit - én meg, ó naív, azt hittem, hogy nekem csinálják, mivel anyák napja volt, ezért kiküldtem Zolit, hogy segítsen nekik...)! Negyednapra, azaz a május 1-i hosszú hétvége hétfőjére azért már megálljt parancsoltam. Majd ezen a hétvégén, ráérősen újra, az rendben van. A luxus sem luxus-érzetű, ha megszokottá válik! Beletörődtek... És várják a hétvégét.
5. Szerelem

"Tudod, Apa mosott" - mondják a gyerekeink mindazoknak, akik rácsodálkoznak az érdekes (rózsa)színben úszó konyharuháinkra, terítőnkre, atlétákra. Hát igen. Zoli úgy gondolta, kimossa egy piros kabátját. De mivel még nem lett tele a gép, berakott mellé ezt-azt-amazt, amit még mosnivalónak gondolt. És kimosott mindent. A piros kabát tette a dolgát, minden, a kabáton kívül, rózsaszín lett. És hogy ez nálam miért mégis a "szerelem" címszó alatt fut? Hát több okból. Először is azért, mert még kezdő háziasszony koromban megfogadtam, hogy nincs az a ruhadarab, amit annyira sajnálnék, hogy megérje azt, hogy én leállítsam férjem ama házias tevékenységét, ami az önálló mosásból áll. Mostanában ugyan ez általában csak a saját edzés-holmijaira szűkült, de nekem az is könnyebbség. Ha meg mást is bevállal néha, annál jobb. Még akkor is, ha most rózsaszín egy-két, eredetileg más színűként vásárolt holmi.

Azért is a szerelem, mert mostanában annyiszor eszembe jut, hogy milyen érdekes, hogy mennyire "érezzük" egymást. Fél zsavak, gesztusok, csak egymás számára érthető humorok. Amelyekben mind ott rejlik a legszebb: hibázol néha, nem minden sikerül, nem úgy sül el valami, ahogy szeretted volna - nem baj, tudom, hogy ilyen vagy és ezzel együtt szeretlek....

Nemrégiben új szemüveget kellett csináltatnom. Ugyanis a régit elhagytam. De a napszemüvegeim sem bírják sokáig nálam: eltörnek, tönkremennek, vagy eltűnnek. Mikor a dipotriás szemüvegemet csináltattam végre újra (sosem volt időm elmenni, már több, mint egy hónapja nem láttam jól távolra) és végre találtam egy nagyjából jól álló szemüveget (határozottan NINCS szemüveg-fejem), hát, fájó szívvel állapítottam meg, hogy nem éppen a legolcsóbb pár tetszett meg. Felhívtam Zolit, hogy megbeszéljem vele: belefér-e a családi költségvetésbe. Zoli nagyon nagyvonalú, rögtön rávágta: persze. Majd hozzátette: arra a két hétre, amíg meglesz....

2009. május 2., szombat

Olyan jó volt...

... a tegnapi nap!

Nem sikerült elmenni az Őrségbe, de azért még előttünk állt egy jó kis hosszú hétvége!Vigasz-túrának egy klassz programot találtam ki (Zoli sokszor megdicsért érte a nap folyamán): Csillebércet céloztuk meg, a régi Úttörő-tábor mellett található Kalandpályát.

Hogy mi is ez? Nos, ilyen izgága családoknak való, mint a miénk: vegyíti a (gyönyörű) természet lágy ölén való létet a kellemes fizikai megterheléssel, megfűszerezve egy kis kihívással. Megpróbálom értelmesebben és amennyire lehet, röviden kifejteni: ezt a kalandparkot úgy találták ki, hogy a gyönyörű szép és nagy fákra (túlnyomó részt tölgyek) építettek egy pálya-rendszert, amit hevederben, karabínerekkel és "csigákkal" kiegészítve és sisakkal a fejünkön lehet meghódítani, amolyan kicsit tarzanos, kicsit hegymászós, kicsit akcióhős fílinggel. A fáknak ettől az égadta világon semmi bajuk sincs (sőt, valószínűleg nagyon is óvják őket) és szerintem a résztvevőknek sem. A megfelelő védőszerkezetet felvéve, először egy rövid oktatáson kell részt venni, ahol elmagyarázzák mindenkinek (a gyerekeknek százszor, ha kell), hogy hogyan kell nyitni-zárni a karabínert és a csigát és hogyan kell átcsatolgatni magunkat mindig biztonságosan, a jeleket követve.

Ezek után, mindenki mehet saját magát kipróbálni, a neki kitalált pályán. Három pálya-típus van: S, M és L. Az S-t már akár (állítólag, bár nem ajánlanám) 3 éves kortól, de legalább 100cm-s magasságtól lehet igénybe venni. Az M-t 140-től 150 cm-ig, az L-t pedig a magasabbaknak ajánlott. Ez persze nem jelenti azt, hogy az S-t és az M-t nem lehet kipróbálni, de nem biztos, hogy kényelmes lesz. Mi csak az S-s pályákban voltunk érdekeltek, mert az utolsó pillanatban csatlakozó baráti család társaságában végül 7 gyerek (a mi ikreink a legkisebbek, Zita a legnagyobb) és 4 felnőtt volt az arány. Így mi, felnőttek, csak kísérő szerepben tündököltünk, de úgy is elfáradtunk, bár megígértük magunknak, hogy legközelebb mi is kipróbáljuk a kalandot.

A hét gyerek lenyűgöző volt. A magyarázat alatt nagyon figyeltek és a három nagyobb (Zita, Emma és a másik család Pankája, aki ugyancsak elsős) nagyon hamar megértették és elsajátították a szükséges tudást (Zita már járt itt tavaly, az osztállyal, jutalom-kirándulás során). A másik család ikrei is egész hamar belejöttek, a mieinknek kellett mondjuk az első pálya, hogy kényelmesen oldják meg a feladatokat. Már amennyire itt kényelemről szó lehetett.
Mert mit csináltak ezek az ember-palánták? Nem túl messze a földtől átlendültek (kötélen, hintán), átmásztak (kötélen, rönkökön, hordókon, stb.), átbillegtek (hálókon, pallókon, stb.), előtte-utána csatolták a karabínert innen-oda, onnan-ide. Néha kellett segíteni, de legtöbbstzr mindent egyedül csináltak. Imó néha nagyokat fújtatott, önmagát biztatva, de nem adta fel. A mi két kicsink három pályát csinált végig, a három nagy ötöt, a másik ikrepár négyet. Fától fáig mentek, egy fantasztikus rendszerben, ami egészen szürreális érzéseket is nyújtott. A nagyobb (M-s és L-s) pályák ugyanis magasabban vannak a fákon elhelyezve, így történhetett az meg, hogy miközben éppen Klárát segítettem át valami nehézségen, fölöttem, egy adrenalin-ittas felnőtt lendült át visítva egy kötélen, vagy egy másik izzadt erőteljesen, ahogy valami bonyolult fa-rönk rendszeren próbált átjutni, kb. 4 méter magasan.

Nem indultunk túl korán, ráértünk és ez olyan jó volt. Egy rövidke sort is végig kellett állnunk a bejáratnál, de nem volt gond, ráértünk. Utána az oktatás sem ment viharos sebességgel (mert nagyon alapos és türelmes emberek dolgoznak ott és biztosak akarnak abban lenni, hogy mindenki jól tudja majd használni az alkalmatosságokat), de nem volt gond: ráértünk! Vittünk nasit, ott járt egy félliteres ásványvíz a belépőhöz. Három órát kúsztak-másztak a gyerekek. Bőven belefért: ráértünk!

Utána felhívtuk kedvenc budai éttermünket, a Náncsi nénit, hogy volna-e hely 11 éhes ember számára (ekkor már du. 4 óra volt) és szerencsére fogadóképesek voltak. Átkászálódtunk az Ördögárok útjára és a fantasztikus kerthelyiségben (ami egy remek játszótérrel teszi magát még vonzóbbá) elköltöttünk egy fenséges estebédet. A gyerekek játszottak (honnan volt még energiájuk?!?!), ettek, amikor jött az étel. Mi pedig jót beszélgettünk, ráérősen. El is tartott mindez este hétig. De nem volt gond, mert ráértünk!

Hazajöttünk, a gyerek-sereg lemosta magáról a nap nem elhanyagolható porát és különösebb altatás nélkül merült álomba.....



Nagyon kellemes volt ez a ráérős, gyerekezős, kalandos, kinntlevős május elseje!