Pages

2009. július 29., szerda

Hat

Hatan voltak ma. Hat lány. Négy az enyém, két barátnő. Isteni volt. Először is, külön bóknak veszem, hogy Vilma és Dorina anyukája egy pillanatig nem aggódik azon, hogy a már meglévő négyemhez még egyet "hozzátesz". Ráadásul, mindketten tudták, hogy még egy másik "vendég-kislány" is társul. És nem is volt miért aggódni. Teljesen jól megvolt a kis csapat. Még arra is ügyelt két nagylányom, hogy az előtte lefektetett szabályokat betartsa (azaz: ha egy játékkal felhagynak, akkor előbb elpakolnak, mielőtt újba kezdenek). Tehát: először "kuckóztak", utána táncverseny volt majd gyümölcs-evés és utána pedig elvittem őket fagyizni. Az volt az igazán jó móka! Ők is élvezték a helyzetet, ahogy szálltak ki a (szerencsére hétszemélyes) autóból és mondogatták: "most biztos azt gondolják, hogy mi veled táborozunk". Én pedig büszkén vonultam velük: gond nélkül adtuk le a rendelést, és utána hat kis angyal ücsörgött az asztal körül, fagyit nyalva, vagy islert nyammogva. A végén kicsit szétszéledtek, és én élvezettel soroltam a névsort: Emma, Vilma, Klára, Imola, Dorina, Zita! Megyünk!

2009. július 27., hétfő

Ünnepek

Az elmúlt hétvégén két ünnepre is hivatalosak voltunk.

Először Bátyámat köszöntöttük a "félkerek" születésnapján, pénteken. A 45-ös évfordulóra szüleim kedvenc kerületi éttermében, a Koronakerten kerítettünk sort, egész népes társasággal. De persze, volt valaki, aki sajnos hiányzott, és többé sosem tart legjobb barátjával: János. Aggódtam is, hogy Misi hogyan veszi a kanyart, de úgy tűnt, hogy élvezte az estét, bár a felhajtást - maga körül - kifejezetten nem kedveli. Ezért aztán külön jó volt, hogy "hozzácsaptuk" az ő születésnapjához Dani-fia - én keresztfiam!- névnapját is. Dupla ünnep volt tehát, amit egy isteni vacsora kísért (régebben nem annyira kedveltem ezt az éttermet, de most mind a tíz ujjamat megnyaltam volna, ha azt illett volna...). Boldog születésnapot, így utólag is, drága Bátyám! (és én is úgy gondolom, hogy ez volt az "első fele".... legalább!!!!)
(képen legkisebb fiával, Gergővel, a Garda-tónál)


A pénteki vacsorán természetesen mind a hatan részt vettünk, nem úgy, mint a másnapi ünnepségen, ahová csak mi ketten voltunk hivatalosak. És, bár nagyon élvezzük a csajok folyamatos társaságát, iskolai kötelezettségektől mentesen, eléggé feldobott minket a gondolat, hogy ezen az estén akár be is fejezhetjük majd megkezdett mondatainkat és vacsoránkat.... De persze, ennél sokkal-de-sokkal többet adott nekünk az este....


Ezüst-lakodalomra hívtak minket, ilyenen sem voltunk még. Azt kérték a meghívón, hogy a hölgyek legyenek kalapban (!!!!), süteményt vigyünk, de ajándékot ne. Most már tudom, hogy miért: mert ők adtak nekünk ajándékot: azt, hogy részesei lehettünk ennek a magasztos, megható, de ugyanakkor könnyed és vicces ünnepségnek.


A sütemény-sütésbe Emma is beszállt. Igaz ugyan, hogy először még Edith segítségét is kikértem, hogy adjon ötletet, mivel kápráztassam el az "ifjú párt", de végül kénytelen voltam leegyszerűsíteni a dolgokat, mert nem volt időm "letesztelni" a kiszemelt süteményt és ráadásul Emma is szeretett volna segédkezni. Ezért aztán egy egyszerű clafoutis-t csináltam (francia, de kipróbált, receptből). Ezúttal szilva, sárgabarack és meggy (némi fahéj-áldással) került a tésztaréteg alá. Mutatós és finom lett. De ezt gyakorlatilag Emma készítette (a gyümölcs-darabolás és a hozzávalók mennyiségének kimérésén kívül)... Ezért Emma felügyelete közben összedobtam egy másik sütit is. Régi tervem volt citrom-tortát sütni, de családomban legfeljebb csak Zita mutatna érdeklődést ilyesmi iránt. Ez volt hát a jó alkalom! Egyszerű és gyors recept volt (na, nem expressz!) és nagyon szépre sikeredett. El is fogyott, egyedül csak Zolinak nem ízlett, ahogy azt megjósoltam....


Szóval, sütivel a kezünkben, kalappal a fejemen, megérkeztünk Ildikó és Sanyi ezüst-lakodalmára. Az ünnepelt pár olyan káprázatosan nézett ki, hogy akár az "első" esküvőjük is lehetett volna. Ragyogtak kívül-belül, és a a fenntartás-nélküli, tisztelet-teljes szerelem biztos jó "tartósítószer", mert roppant fiatalosak voltak! Az asztal szépen megterítve, a társaság nem túl nagy (25 körül) és nem túl ismerős. Sanyi ugyanis Zolival először munka-kapcsolatban volt, abból lett barátság. Ott voltak a mi esküvőnkön is, szoktak hozzánk járni vacsorázni, néhány közös baráttal, de azokat, akik ott voltak szombat este, nemigen ismertük. De, olyan jól "kitalálták" az egész este menetét, hogy ez egyáltalán nem zavart. Az első koccintás után átsétáltunk a Kertészeti Egyetem parkjába fotózkodni (a tűsarkús hölgyek örültek: gyakorlatilag palántázni lehetett volna a nyomaikban...). Nagyon vidámra sikerült már ez is, mert a KEK parkjába párok beandaloghatnak, de a csoportoknak be kell jelentkezniük... Ezért aztán "kijátszottuk" a szigorú szabályt, és nagy vihorászva kettesével-négyesével indultunk el a kaputól, egy-egy perces különbséggel, nagy hanggal firtatva, hogy melyik növényt hogy is hívják, majd vidáman ismerve "véletlen" egymásra, kicsit távolabb.
A fotózkodás után visszamentünk, és ott, valami olyan történt, amitől még most is libabőrös leszek és könny szökik a szemembe a meghatottságtól. Ildikó és Sándor újra fogadalmat tettek. nem egy pap, nem egy anyakönyv-vezető előtt, hanem azelőtt a barátjuk előtt, aki már 25 éve is ott volt. Találtak egy gyönyörű szöveget, ami elkerült minden sablont, örökös hűségi esküről és hasonlókról, viszont tele volt szívig hatoló selymes és néha torokszorító szavakkal (kicsit az is benne volt: most lesz majd nehezebb, a korral) és a fogadalom szövege pedig egyenesen megrázó volt, amihez még erősen hozzátett az is, hogy mikor Sándor elkezdte ismételni a szavakat, az ő hangja is elcsuklott. Ildikó bátorító csókja adott végül erőt neki, hogy elmondja, a "násznép" viszont eszeveszetten szipogni kezdett... Annyira megható, megkapó, lélekig érő volt ez a jelenet, hogy csak megköszönni lehet, hogy ennek szem- és fültanúi lehettünk. Tényleg, ajándék ez az élettől számunkra is... És persze az egész olyan szép: szerették egymást 25 éve, most is szeretik egymást és ez még most is olyan fontos a számukra, hogy ezt ilyen keretek között és ilyen módon szerették volna kinyilvánítani.

Némi orrfújás után pezsgőztünk, jót ettünk, hihetetlenül jópofa játékokat játszottunk sorsolással összeállított csapatokban. A meghatottságé után ezért a vinnyogós nevetés kicsorduló könnycseppjeit itatgattuk. Majd ez is leült, és lelkes beszélgetősdi alakult ki. Fél három volt, amikor hazaértünk.


Még egyszer csak annyit, hogy köszönjük, Ildi és Sanyi, hogy ezt mi is átélhettük veletek!
Kívánunk még nektek arany, gyémánt és még ki tudja milyen lakodalmat, ameddig az út ugyanilyen szerelem- és szeretet-teljes legyen, ugyanilyen látványos összhangban!


(az "ifjú pár arcát direkt nem teszem ide, azt hiszem, én nem dönthetem ezt el helyettük. VISZONT: vannak azért fotók a nyaralásról, szüleim gépének jóvoltából, ezért azokat majd bebiggyesztem utólag a megfelelő helyekre)


Még valami. sanyiék most küldtek át néhány képet. Van köztük egy olyan, amin csak mi vagyunk Zolival és..... a kalapom! Muszáj betennem, mert szerintem "nagyon rendben" van (kár, hogy a hozzáillő cipő nem látszik)..... Ja! és a férjem sem néz ki rosszul, nem?!

2009. július 22., szerda

Békaárusok

Még egy rövid bejegyzés arról, amiről majd remélem, hogy többet is tudok majdírni (értsd:lesz időm). Muszáj rögzítenem, hogy ezt a hihetetlenül meleg, kánikulás, hetet Zamárdiban töltjük, Laci jóvoltából. Igen, ismét kölcsön adta drága barátunk a remek házát, és eszméletlenül jól érezzük magunkat. Vasárnap érkeztünk, pénteken megyünk, de már előre sajnáljuk, hogy itt kell hagynunk. A lányokkal és Zoli anyukájával, "Jutka mamával" "tengetjük" itt életünket... (Zoli is benéz azért egy-egy estére). Minden nap lovaglás (naná!!!), fürdés a Balcsiban és Laci kerti (!) jacuzzijában, továbbá voltunk hétfőn a most nyílt kalandparkban is és holnap pedig érkezik Kriszti barátnőm három gyermekével, "látogatóba".

A négy lány élvezi ezt a helyet; például úgy is, hogy békát fognak a kert végében. Ezt ma odáig fejlesztették, hogy egyszerre többet is becserkésztek (pici, fekete "fenevadakról" van szó) és kitalálták, hogy árusítják őket. Készítettek plakátot is: "Zamárdi legszebb békái: kicsi: 100 Ft, nagy: 200 Ft, ismerősöknek ingyen"... Mondjuk, bátrak voltak, mert nagyot még nem is fogtak.... (szerencsére). Aztán leguggoltak a kerítéshez, és -főként a két Kicsi - kirikoltoztak az alsó résen: hé, nem kell béka?! Békát vegyenek! Egyszer csak arra ment egy nagyobb társaság, több gyerekkel, akik odajöttek és kértek békát... No, volt nagy öröm-rikoltozás, hogy van kuncsaft!!! Végül is. a gyerekek "vettek" két békát, Jutka mama pedig "kifizette"....

Garda-tó, a megváltás, azaz: egy sportosan pihentető hét








Egyszer csak eljött a búcsú pillanata az elátkozott háztól; és míg normális esetben ezen szomorkodtunk volna, most egy kis (kis? nagy!) megkönnyebbülést éreztünk és repesve vártuk a találkozást a jól megszokott helyünkkel.

A Garda-tóra, és azon belül is Riva del Garda-ba hat éve kutyulódtunk először: akkor is a szüleim jóvoltából nyaraltunk Olaszországban (akkor is a toszkán tengerparton, de szállodában) és én kunyeráltam ki, hogy hazafelé menet, álljunk meg pár napra a Garda-tónál. Bevallottam tó-mániás vagyok (nálam legyőzi a tengert), és a Garda-tóról meg annyi szépet hallottam és olvastam addigra, hogy nagyon kíváncsi voltam. Anyu mondta, hogy jó, nyálazzak végig pár katalógust és keressek valami szimpatikus helyet - tette mindezt a kedvemért, szemmel láthatóan nem értette túlzottnak érzett lelkesedésemet. Ez a rivai szálloda több katalógusban is felbukkant, mindig bekarikáztam, mert vonzónak tűnt a park, ami övezte, közvetlenül a tóparton. Végül oda foglaltak Anyuék.

És azóta.... Óriási szerelemmé nőtte ki magát ez az egész Garda-tó dolog. Megfertőződött mindenki: a szüleim, a gyerekek és Bátyám teljes családja, no meg persze mi is - bár egy darabig mondogattuk: nem muszáj oda menni, variálhatunk is, de idén már mi is beláttuk: ez ahely olyan balzsam a léleknek, amire újra és újra, és mindig vágyunk. Ja! Mert azt még nem említettem, hogy az első alkalom óta nem telt el év, hogy ne mentünk volna oda...

Hogy mi a titka? Elsősorban, természetesen a tó, ami gyönyörű a körülötte magasodó hegyek lábánál, a kiszámítható széljárásával (minden délután van szél, a szörfösök ezreinek nagy örömére, pont "jó",és mindig hasonló). De a park, amiben a szálloda elhelyezkedik... Egy kis dzsungel, a maga mikro-klímájával. Pompás legyező-pálmák, óriási és mindig virágzó leanderek, rododendronok és még jó pár virág, melynek nevét nem ismerem. De egy csomó olyan növény, amit mi, itthon, a szobában nevelgetünk, ott óriási méretekben található meg, harsogó zöld levelekkel, kicsattanó egészségben. Láttuk ott Emma itthoni banán-fájának nagytesóit, de megölelgetjük minden évben "Döbrögi fáját" is, aminek a törzse olyan vastag, hogy az egész családunk kell hozzá, hogy körülérje. Társul még ehhez a környezethez egy remek konyha, kedves személyzet (akik már mind ismernek), sok sport-lehetőség és Európa legromantikusabb reggeliző-helye.

Ide indultunk hát a rossz emlékű házból...Olyan volt egy kicsit, mint hazaérkezni.... Csak kicsit "jobb", mert amikor odaértünk, nem kellett sem mosnom, sem főznöm, sem más házimunkát végeznem, csak élvezni ott mindent!

És élveztük is! Először is, a nyugalmat; hiszen biztonsági őrök és kamerák vigyáztak végre nyugodtabb álmunkra. De a rengeteg sport-lehetőséget is: bár a tó hideg, de isteni vízében csak mártózni lehetett, van pár medence a parkban, ahol nagyokat fürödtünk és úsztunk a csajokkal (az Ikrek már karúszó nélkül is elevickélnek a mély vízben), de sportolás-szinten is (1-1 km-t). Sokat ping-pongoztunk (ugyancsak a lányokkal), biciklit bérelve körbe-karikáztuk Riva szépséges utcácskáit és környékét (a két Kicsi még mögöttünk ült), sőt, béreltünk kajakokat is és a tó felől is megnéztük a lenyűgöző tájat (Zita és Emma is eveztek, a Kicsik a második túra során csatlakoztak, "utasként"). Zolival szinte minden nap teniszeztünk (csak akkor nem, ha esett az eső), amiről megjegyezném, hogy Apukámat teljesen lenyűgöztük az állítólagos tenisz-tudásunkkal. Zoli többször kocogott is (én csak kacagtam...). Anyukám is kezd formába lendülni: szorgalmasan végezte a gerinc-tornás vízi-gyakorlatait és részt vett az aquagymeken is. Szüleimmel még a bridzs iránti szenvedélyünknek is hódolhattunk (pl., amíg egy-egy zápor miatt bekényszerültünk a szobákba és a lányok voltak olyan rendesek, hogy jól elvoltak egymással, vagy filmet néztek). Istenieket ettünk és egyáltalán: jól éreztük magunkat! Pihentető volt, igazi feltöltődés!

Szüleim még maradtak egy hetet: Bátyám családja váltott minket. Búcsúzóul még megbeszéltük a recepción, hogy első estéjükön majd egy nagy csokor virág várja őket a vacsora-asztalnál: szüleimnek szerettük volna megköszönni az élményt és még boldog házassági évfordulókat is kívánhattunk: Bátyámék aznap ünnepelték, szüleim másnap. Nagyon örültek a meglepetésnek, mi meg annak, hogy ők örültek. És még egyszer: köszönjük!!!!!

Tengerpart - befejező rész











Hogy milyen volt a folytatás? Hát, nem túl laza és pihentető. Szerencsére, azért nem úgy gondolok vissza a tengerpartra, mint egy rémálomra. Inkább csak úgy,mint egy helyre, ahol napközben jól éreztük magunkat, de az éjszakák borzalmasak voltak, és ahová biztos, hogy nem vágyom vissza.

Szóval a betörés napján megérkeztek a szüleim, már ebédre. Ők is vertek egy kis lelket belénk, már a puszta jelenlétükkel is.... A tengerparton elköltött isteni ebéd kissé szürreálisan hatott, miután kábák voltunk a sokktól és a kimerültségtől (hajnali negyed 3 óta ébren voltunk). Utána viszont sikerült ugyanolyan jól eltölteni a napot, mint utána mindig: rengeteget fürödtünk (bár a tenger tisztasága hagyott némi kívánni valót maga után), számtalan homokvárat építettünk, próbálkoztunk a strand-röplabdával (Zitával, Emmával és persze Zolival), ping-pongoztunk, hajócsatáztunk, jókat ettünk, sok jégkrémet nyaltunk, békében éltünk. A vacsorák is kellemesen teltek, néhányszor étteremben, többször a kertben. De... Rossz volt felmenni az emeletre (a gyerekek egyedül nem is mertek), rossz volt tusolni, rossz volt azt tudni, hogy valaki itt osont. Az éjszakák pedig... Egyenesen rémesek voltak. Először is: minden ajtót és ablakot eltorlaszoltunk, némelyiket le is láncoltuk. Az összes ablak zárva, természetesen, ami a meleg előretörtével egyre kellemetlenebb lett. Nekem Imola és Emma jutott "hálótársként" egy kicsi szobában, ahol ugyan az ágy maga is eltorlaszolta az erkély-ajtót, de azért még résnyire sem mertem kinyitni. Imola...., hát Imoláról végre kiderült, hogy miért ilyen nyugodt napközben: kimozogja magát éjszaka!!!! Egy komplett "kűrt" ír le álmában, ugrál, pörög, vetődik, beszél és kiabál, veszekszik - folyamatosan. Tehát meleg volt és zaklatott az éjszaka, de akár hűvös és nyugodt is lehetett volna... Akkor sem tudtam volna aludni... Első éjszaka az alkoholban és a végkimerülésben bíztam...., de hiába, csak hánykolódtam. Másnap már apukámtól kaptam egy fél altatót, és akkor legalább el tudtam szenderedni. De hajnali negyed háromkor mindig felriadtam, és onnantól már csak az álmatlanság várt rám.... Zoli hasonlóan "szenvedett" a két "mássalhangzóssal"; ráadásul Zita szorongása még sokat nőtt a történtek után, így ő is nehezen aludt el....

Szóval..... Marina di Pietrasanta: soha többet! Házbérlés: soha többet!

Ezzel együtt..... Nem győztem azt mondogatni Zolinak, hogy akkor is annak a szemétládának a rosszabb: lehet, hogy most lett egy csomó pénze (a miénk) és szenvtelenül kidobta a dédelgetett emlékeinket a kukába, de ő akkor is folyamatos rettegésben élhet, hogy elkapják, nincs meg benne a tudat, hogy amit "keresett", azt tisztességesen tette. Nincs neki olyan csodás családja, mint nekünk (akik büszkék lehenek rá...), nem tud olyan értékeket továbbadni, mint amiket mi próbálunk, stb. Zoli erre általában azt morogta, hogy pont nem érdekli a betörő lelki világa, de tudom, hogy igazából egyetért velem. Kevesebb pénzünk lett, és oda a fényképezőgépem, tele szép felvételekkel, de a lényeg megmaradt..... A lényeg, ami annak a másik emberi lénynek sosem volt....

2009. július 21., kedd

Tengerpart - második rész

Június 29. hajnali 2h17 perc

Rosszul alszom, és meghallom, hogy Klára felsír álmában. Szegényke!-gondolom magamban, biztos az előző napi megpróbáltatások miatt alszik nyugtalanul. Mivel úgyis pisilnem kell, kikászálódok az ágyból, és átmegyekKláráék szobájába, megigazítom őt, majd át, szembe, Imóékhoz, hogy őket is visszahelyezzem valami megnyugtatóbb pozícióba. Megyek visszafelé,a hálószobánk melletti kis fürdőbe, mikor is meghűl az ereimben a vér: a fürdőszoba ajtó és ablak tárva-nyitva, az utóbbi spalettástúl! Odarohanok Zolihoz és megrázom: te tártad ki a fürdőszoba-ablakot? Nem-rázza az álmos fejét, de már ő is érzi, hogy baj lehet, bár még először azt tippeli, hogy talán a szél volt az (nem is volt aznap éjjel szél, a spaletta bezárva). Megkérem őt, hogy nézzen körül, nem ellenkezik. Körülnéz fent, leszalad, hamar jön vissza és izgatottan kérdezi: te raktad el a konyhából a pénztárcámat és az órámat? Ingatom a fejem. Most már biztos: betörtek hozzánk! Zoli ott hagy, azt mondja, körülnéz, nem lehet még messze az ember, hiszen alig több, mint egy órája feküdt le (a 24 című sorozat több évadját nézte meg a nyaralásunk során, laptopról, esténként/éjszakánként). Kiment, én ott álltam, dideregve, de verítékben úszva: mi van, ha még itt van? Végül, Zoli, aki idegességében kizárta magát a házból, kiabált fel, hogy engedjem be. A kertben megtalálta a kipakolt pénztárcáját (a papírjait és hitelkártyáit benne hagyta az a féreg, "csak" a jelentős mennyiségű Eurót és magyar Forintot vitte el). Ott voltak még kiszórva a fényképezős-táskába bedugdosott apró emlékeink: egy-egy belépő, térkép, prospektus, stb., de persze a fényképezős-táska, és benne az igen drága digitális, tükör-reflexes fényképezőgép, amit szüleimtől kaptam két éve és a szüleimtől kölcsön-kapott régi, de jó, videó-kamera nem voltak ott... Eltűnt még Zoli vadonatúj karórája és kiszórta még a gazember Zoli táskáját is, de a sok hivatalos papír nem érdekelvén, végül a táskát is otthagyta. Az én karórám pont megállt, így azt is elhajította.

Letaglózva vánszorogtunk vissza a hálószobánkba. Engem attól vert ki leginkábba víz, hogy túl a rettenetes anyagi kárunkon, lehet, hogy benézett a gyerekekhez is ez a mocskos alak?!?! Bénultságunkból kissé ocsúdva, lemerészkedtem, mert emlékeztem, hogy az egyik komódban láttam egy telefonkönyvet. Remegő kezekkel tárcsáztam a rendőrség számát és csak makogva tudtam előadni olaszul, hogy mi történt. Az olasz-tudásom is cserben hagyott kicsit a sokk miatt. Először így nem is értettem pontosan a hölgyet, de miután egy óra elteltével sem jött senki, ismét telefonáltam és ezúttal felfogtam, hogy a csendőrséget (carabinieri) kell kihívnom. Ezt is megléptem: újabb egy óra didergős izzadás az ágyunkon ülve és újra és újra végigbeszélve, hogy mi is történt (velem először, Zolival már harmadjára). Sehol senki. Újabb telefon: ezúttal megnyugtattak, hogy persze jönnek, csak sok a dolog.

Végül, hajnal hat felé bedübörög két, fess egyenruhás, csizmás csendőr és megköszöni szépen, hogy semmihez nem nyúltunk, de eszük ágában sincs ujjlenyomatokat venni. Zoli adataival sokat bajlódva, rögzíti az eseményeket, majd megkér minket, hogy aznap menjünk be személyesen is a csendőrségre, ott majd kiállítanak egy olyan jegyzőkönyvet, ami jó lesz a biztosítónak. Köszi! Még csak nem is kecsegtet azzal, hogy esetleg ráakadnak az elkövetőre: "L'estate, é un casino", azaz, a nyár egy nagy kupleráj. Rákérdezek, hogy akkor most errefelé sűrűn betörnek? Igen, jön a válasz... Másnap, azaz aznap később, megtudom a szomszéd néniktől, hogy a mi házunkban pont két hete járt (gondolom ugyanaz) a gazember.... De volt betörés itt, ott, és amott is, mutogatják nekem, miközben sopánkodnak-sajnálkoznak (ekkorra már visszatért az olaszom, sőt, az üggyel kapcsolatos szak-kifejezést is megjegyeztem....

A csendőrök elmennek, mi meg ott állunk egy nagy ürességgel. Emma, később, szépen fogalmaz: ellopták az emlékeinket (a fényképezőgéppel és videóval együtt), én úgy érzem, hogy a nyaralásunkat is. Csak egy vágyam van: el abból a házból!

Nagy nehezen teljesen reggel lesz, a lányok ébredeznek. Veszünk egy nagy levegőt, és elmondjuk, hogy mi történt (nem tudjuk eltitkolni, hiszen mit mondunk, ha megkérnek minket, hogy valamit lefotózzunk?). Egész jól fogadják, még Zita, a fő-szorongó is.

Megbeszéjük, hogy most valahol máshol reggelizünk (nem volt jó ötlet), utána pedig elmegyünk szólni az ügynökségnek, majd bemegyünk a csendőrségre. Mindent együtt, nem akarom, hogy "osztódjunk", a legnagyobb kincseimet együtt akarom tudni.

A reggeli után, az ügynökségnél széttárják a kezüket: ezért nem tudnak felelősséget vállalni, nincs másik szabad ház, és különben is, hol a garancia, hogy oda nem törnek be? Itt "legalább" már jártak.... Kicsit zavarba jönnek, mikor mondjuk nekik, hogy hallottuk a szomszédoktól, hogy pont odamár törtek be két hete, és így aztán azt gondoljuk, hogy akár megint visszajöhet majd a szemétláda a következő turnusban, ezért aztán időszerű lenne valamit lépni. Csak vállvonogatás és együttérző bólogatás a válasz. Csak a tulaj dönthet erről, azok pedig nem ők. Ha viszont úgy döntünk, hogy elmegyünk, akkor persze bukunk mindent.

Na de hová is mehetnénk, mikor a szüleim (akiket időközben értesítettünk) már mindjárt megérkeznek és a hétvégén pedig a Garda-tóhoz készülünk?

A döntés megszületett: maradunk, de Zoli isíkét lánnyal alszik, én is, és minden nyílást eltorlaszolunk. (Az elátkozott ház: itt látszik, hogy miként juthatott be a betörő: a szomszéd házzal közös falon felmászott, és a felső, kisebbik barna ablakon mászott be.)
(A bejáratnál, a tengerpartra készülve)
Hogyan telt a következő öt nap? Nemsokára azt is elmesélem.


(Nem nehéz elképzelni, hogy a legjobb az volt, amikor eltávolodtunk onnan: itt éppen a tengerpart felé sétál a kis csapat.)

Tengerpart - első rész




Szombat reggel még megszorította a kezünket Castellare di Tonda recepcióján a "főnöknő", és azt mondta: gratulálok a gyönyörű családuk miatt! (előtte komoly engedményt is adott az árból, "csak" úgy) Megígértük, hogy visszajövünk, és a hüppögő Emmával a "sor" végén, bekászálódtunk a kocsiba, hogy újabb kalandok után nézzünk, ezúttal a toszkán tengerparton, Versigliában, Marina di Pietrasantában.

Bár az autópályát nem szándékoztuk használni, még így is közel voltunk, ezért aztán úgy terveztük, hogy megnézzük útközben Pisát, dől-e még a torony (Zita nagyon kíváncsi volt rá, mert már hallott róla sokat). Egész könnyen odakeveredtünk és az előző két városlátogatással ellentétben, még parkolnunk is sikerült gyorsan.

Én nem először jártam Pisában, de most is lenyűgözött az a gyönyörű tér, amelyen ez az építészeti furcsaság is áll. Szépséges gyep övezi a székesegyházat, a tornyot és a keresztelő kápolnát. Gyönyörűséges gyep, amin pompásan lehet kézen állni azon leánygyermekeknek, akik a turistáskodást még nem annyira élvezik..... De a tornyon kívül (amire most már megint fel lehet menni, igaz csak "csepegtetve"), nagyon érdekes mindazon emberek tömege is, akik mindenféle fura pózban fényképeztetik magukat, úgy téve, mintha megtartanák, vagy éppen felborítanák, a tornyot....

Körüljártuk a teret és a tornyot, elolvastuk az idevonatkozó érdekességeket az útikönyvben, elfogyasztottunk még egy kellemes ebédet, majd továbblendültünk a tengerpart felé.

Marina di Pietrasanta nem egy híres hely, egy a sok üdülőfalu (város) közül. Számunkra azért nevezetes, mert amikor még Svájcban laktunk, és Bátyám első három gyermeke még kicsik voltak, rendszeresen töltöttünk ott (vagy a szomszéd faluban, Forte dei Marmi-ban) egy vagy két hetet, ugyanígy, bérelt házban-és rengeteg kellemes emlék fűz oda minket. Utoljára 1999-ben voltunk ott így, összcsaládilag, Zita már a pocakomban figyelt.

Ilyen előzményekkel, örömmel fedeztem fel, egy hazai utazási iroda ajánlatában, a kiadó Marina di Pietrasanta-i villákat, relatíve előnyös áron. Közben még az is kiderült, hogy valószínűeg Anyukám is képes lesz már addigra hosszabb utakra; ráadásul a hátának kifejezetten jót tenne a homokban mászkálás és a vízben úszkálás, ezért aztán nyolc főre foglaltam. Az első két napot még a szüleim nélkül készültünk eltölteni, mert nem akartak a szombati forgalomban indulni és nem akartak egyhuzamban lejönni (Anyu háta miatt).

Szóval, kora délután léptünk be a házakat közvetítő irodába, ahol mosolyogva adta át nekünk egy kedélyes úriember a szerinte fantasztikus ház kulcsait. A térképet és a szóbeli utasításokat követve hamar megtaláltuk a valóban aranyos, kétszintes házat: egy szűk utcácska beugrójában volt, közel még a parthoz, de nyugodt helyen. Mint később kiderült, kicsit túl nyugodt helyen....

A csajok vidáman vették birtokba a kertet, Zoli a csomagokat hordta ki, én megnyugodva hívtam fel anyukámat: teljesen helyes és kényelmes lakuk lesz nekik is. Később még tettünk egy kis bevásárló-túrát a városkában, egy jót vacsiztunk a kertben, és nyugovóra tértünk, kissé szokatlan felállásban: Klára Zitával egy szobában, Imó pedig Emmával. Én kitartottam a "jól megszokott" Zoli mellett.... :-)

Másnap délelőtt a tengerpartot céloztuk meg, főleg, mert végre igazi nyaraló-idő lett közben. Kicsit elvacakoltunk, amíg végül kiválasztottunk egy strand-szakaszt üzemeltető egységet (itt így van: a széles homok-sávot felosztották apró szakaszokra: mindegyiket üzemelteti valaki, azaz van egy étterem-szerűség, mosdók, kabinok, esetleg ping-pong asztal, strand-röplabda pálya, netán medence, játszótér vagy tenisz-pálya és persze napernyők és napágyak, vagy "tendák", azaz sátrak, de olyanok,aminek vízszintes tetjük van és oldalt mindenhol nyitottak). Végül "Luciano"-nál kötöttünk ki, ami nem volt túl drága, de rendelkezett mindennel, amire "vágytunk": a szabad tendán kívül ping-pong asztala, kis játszótere és strand-röplabda pályája is volt. A végén összeszedte a bátorságát a két tulaj-pasi és megkérdezték, hogy mindegyik lány az enyém-e (ők, családilag,vagy nyolcan, egy szem helyes kis babócát dédelgettek felváltva). Elismerésüket fejezték ki - és komoly engedményt adtak az árból.... No de vissza az első naphoz.

Mikor végre letáboroztunk, gyorsan lerohantunk a tengerhez. Már ott várt minket "fél Olaszország", legalább is úgy éreztük, annyian voltak (ez aztán hétfőtől nem így volt: tizedére csappant a tömeg). A négy lány, hangszálaikat nem kímélve, sikongatva rohangáltak ki-be a hullámok közé, majd, pár "óra" elteltével, ezt megunva, hatalmas homokozásba kezdtek.

Nagyban haladt a homokvár-építkezés, amikor Zita felment az apjával a napernyőnkhöz, már azt sem tudom, hogy miért. Emmának bástya-készítési problémái támadtak, miközben Klára mondta, hogy megy vízért (kb. 2,5 méterre onnan). Kiborítottam a tökéletes bástyát, és felnéztem: Klára sehol! Meghűlt a vér az ereimben. Felpattantam, körülnéztem: sehol! Kiabálni kezdtem: semmi válasz! Zoli és Zita éppen jöttek vissza, őket is kérdeztem: Klárát nem láttátok? Nem! Hatalmas pánik lett rajtunk úrrá! Zoli visszaszaladt a napernyőnk irányába, hátha Klára oda akart egyedül visszamenni (kitelt volna tőle, elég akaratos hangulatban volt az egész nyaralás során), én a mentő-emberhez rohantam és szóltam neki, hogy eltűnt Klára (áldva az eget, hogy tudok olaszul!). Ő is elkezdte keresgélni, meg leadta a risztást a többieknek, közben engem is nyugtatgatott, mondván, hogy meglesz! Még arra is kért, hogy az akkor már zokogó Zitát nyugtassam meg: nem tűnt el örökre a húga. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Imó és Emma teljes nyugalomban homokoztak tovább, amit végül is nem bántam, legalább ők nem rohangáltak össze-vissza). Zita felment a tetőteraszra és onnan fürkészte a tömeget, Klára nevét kiabálva, Zoli pedig a strand-szakaszt járta végig (később mondta, hogy már azt figyelte: hol van tömörülés), én a tengerparton jöttem-mentem és próbáltam azt ismételgetni magamnak: nem ment be a vízbe, nem fulladt meg, meg fogjuk találni.

Egy örökkévalóságnak tűnő tíz perc után, Zita rohant oda hozzánk: megvan!!!! Jaj, azt a megkönnyebülést! Zoli egy rendőrnő karjaiban talált rá a kis hüppögő kékszeműnkre, körülvéve még néhány, mit sem értő, de empatikus felnőttel. Zoli odarohant - Klára a nyakába bújt - és akkor tört csak el igazán a mécses. Mert igazából, Magyarországon nem aggódtam volna annyira: Klára be tud mutatkozni, ismeri a címünket, anyja nevét és apja nevét, talán még a telefonszámunkat is. Na de olaszul? Később mesélte, hogy mondta ő, hogy "Klárika vagyok", de senki nem értette... De mikor Zoli végre odaért vele, mást sem tettünk hosszú ideig, csak szorítottuk egymást, sírva, örvendezve..... Hogy mi történt? Klára elment a tengerig, merített a vízből, és mikor visszaindult, kicsit túlságosan jobbra ment. Nagy volt a tömeg, a tengerpart mindenütt ugyanolyan, hamar eltévedt, majd sírdogálhatott, meg kiabálhatta a nevemet. Utána rátalálhattak, majd odakerült egy rendőrnő is, és ekkor már Zoli is ott termett. Kb. 50 méterrel arrébb volt, mint mi és már a napernyőknél. Aznap este, egy jó kis vacsora után, a fizikai fáradtságon túl, a pszichés kimerültség is korán az ágyba taszított.... Akkor még nem tudtuk, hogy a viszontagságok folytatódnak...

2009. július 18., szombat

Castellare di Tonda

"....Summer loving, happened so fast, I met a girl crazy for me..." vagy "You are the one that I want, uh-uh-uh, honey", vagy akár "We go together, wapadi...."Hogy mi ez? Hát részletek a Grease című pompás film még jobb zenéiből. Mi köze ennek Toszkánhoz? Hát csak annyi, hogy ha valaha én ezeket a számokat meghallom majd, nekem ez az utazásunk jut majd az eszembe. Az úgy történt ugyanis, hogy Zita szinte kötelesség-szerűen, sodródva a tini-divat diktálta árral, High School Musical-rajongóvá vált. De különösebb meggyőződés nélkül. Elmentünk megnézni a legutóbbi részt a moziban, megvan néhány lemezünk és DVD-nk, de porosodnak, nem jut eszébe meghallgatni, megnézni őket. Egyszer megemlítettem neki, hogy a "mi High School Musical"-ünk a Grease volt. Aztán egyszer hallottuk az egyik számot a rádióban. Aztán megvettük a DVD-t. Mert valljuk be, nekünk is örömünk telt benne (én nagy Travolta-rajongó vagyok, nálam simán "veri" a Brad Pitt-féle férfi-ideálokat). Majd megvettük a CD-t is. Azóta elszabadult a pokol. Folyton a Grease-t néznék (amit nem hagyunk, mert nem igazán az ő korosztályuknak való - még így is ennek köszönhetem, hogy átestem Zitával az első, komoly, felvilágosító beszélgetésen), és ÁLLANDÓAN ezt kell hallgatnunk. No, innen a kötés Castellare di Tondához....

Ez a hely, a toszkán dombok lágy ölén, beváltotta minden reményünket, pont olyan volt, amilyennek képzeltük és pont olyan jól éreztük magunkat, ahogyan azt reméltük.

Mit is csináltunk? Először is, kiélveztük a hely adta lehetőségeket. Így aztán minden (!) reggel lovaglással nyitottunk. Nem akármilyennel ám! Zita és Emma kipróbálhatták az ún. western-lovaglást! Ez egy kicsit más, számomra szimpatikusabb, mert lókímélőbbnek tűnő, lovaglási technika, más nyereggel, más célokkal (pl.: lehessen egy kézzel tartani a lovat, mert a másikban a lasszót kell fogni). A lovaglás attól volt igazán varázslatos ezen a helyen, mert nagyszerű pacin ülhettek (egy Apacs névre hallgató apaloosa-n, ami olyan tehén-foltos fajta - gyönyörű), nagyszerű oktatóval (Isával, a lengyel lánnyal, aki túl azon, hogy hihetetlenül szépa-arcú volt, ugyanolyan kedves, türelmes és lelkes is) és komoly sikerélményekkel (Emma, helyből ügetésbe ugratta szabadon, egy kézzel, majd megállította és hátrafelé indította el...), mindezt gyönyörű környezetben.

Persze a Kicsiknek is jutott egy kis lovaglás, néhány kör a Balu névre hallgató, idős shettlandi pónin. Sőt! Zoli is kedvet kapott a dologhoz, így ő is kipróbálta (sajnos csak egyszer) a western-lovaglás fortélyait.

A lovagláson kívül, még egyik napon traktoros kiránduláson vettünk részt. Nem csak olyan turistáskodós, laza túrán, hanem mélyen bent az erdős völgyekben, szőlők között és hepehupás utakon utaztunk végig. Igazi kaland volt, és még a terület halas tavánál is elidőztünk egy kicsit (mert még az is volt). Egyik hűvös délután pedig családilag agyagoztunk, természetesen egy helyi hölggyel, aki magyarázott nekünk egy kicsit. Először csak a lányok meg én, de aztán Zoli is kedvet kapott és "rittyentett" egy bor-tartót. Olyan sok jópofa dolgot gyártottunk, amiket aztán kiégettek, hogy most aztán ezekben a remek emlékekben tárolhatom majd a cukrot és a sót, no meg (az ott vásárolt, abszolút helyi) bort....

Fürödtünk is a medencében, bár nem sokat, mert az idő nem mindig kényeztetett minket. Többször is esett, de akkor bevonultunk az apartmanba, társasozni (jengázni, főként) vagy megnézni egy DVD-t. Aztán teniszeztünk is (mármint főként Zoli a két Naggyal), mert pont ott volt egy pálya a mi házunk közelében, sőt egyszer sütögettünk is, néhány ott-lévő családdal közösen.

Nyugis életet éltünk, aholy élmény volt még a közös bevásárlás is (meglepődtünk: olcsóbb ott az élelmiszer, mint itthon), a kerti étkezések, a séták (a lovardába, a recepcióra), a kocogások (Zoli és Zita).

Néhány kirándulást is megkockáztattunk (San Gimignano-ba és Sienába, majd a tengerhez igyekezve, Pisába), de a parkolási nehézségek és a turista-tömegek miatt hamar visszavágytunk a mi kis helyünk nyugalmába.

Utolsó este már nem önellátón étkeztünk, hanem befizettünk egy ottani vacsira (nem bántuk meg) és ahogy a lányok a vacsora utáni "ejtőzős" rohangálásukat végezték a lemenő nap sugaraiban, a bűbáj templom és a szabadtéri éttermi rész között, igazán úgy éreztük, hogy ennél nagyobb szerencse nem is érhet minket: ott vagyunk, együtt, szeretetben.... Elhatároztuk, hogy ide biztosan visszatérünk.... (Erre csak ráerősítettek Emma másnap reggeli könnyei: nem akart elmenni onnan és kijelentette, hogy eddig ez volt a legjobb hely, az összes közül, ahová valaha is mentünk.)

2009. július 14., kedd

Indulás

Megszerveztük a háromhetes nyaralást. Na de arra hogyan kell pakolni hat ember számára? Egész pénteki napom ráment, ráadásul kóvályogtam, mint az a bizonyos madár-végtermék a levegőben, mert éppen, hogy csak felépülgettem egy majd' egyhetes gyomorinfluenzából (egészen konkrétan, reggel még az ágyon fetrengtem és kizártnak tartottam, hogy estére minden szükséges dolgot bőröndbe, illetve táskába vagy szatyorba zárjak). Késő estig tartott a művelet. Zoli anyukája, Jutka mama, is hathatósan beszállt. Egy részt gyerekfelügyeletet tartott, másrészt sütögette lelkesen a rántott és sült húsokat, no meg a fasírtocskákat - a másnapi útra. Valahogy erőre kaptam, így minden a csomagokba került. Sőt. Túl sok is. Most már, a nyaralással a hátam mögött és még mindig pár szütyővel az orrom előtt, tudom, hogy három hétre pont annyit kell csomagolni, mint öt napra. Mert a gyerek úgyis a kedvenceket akarja felvenni és különben is, mindenhol lehet mosási lehetőséget találni. Tehát egy jó bőröndnyi felesleggel vágtunk neki. Zoli dünnyögött is, hogy attól, mert nagyobb az autónk, még nem feneketlen, de azért végül mindent bepréselt.

Szombaton kora reggel vágtunk neki a nagy utazásnak. Hatkor indultunk és célunkat, a már nevében is gyönyörűen csengő Castellare di Tonda-t este fél hétre értük el. Pedig nem álltunk meg ebédelni, hiszen volt rengeteg finom "hazaink". Viszont elkísért minket a zuhogó eső. Szlovénián keresztül közelítettük meg az olasz csizmát. Ezzel nem is lett volna baj, mert mindenkinek ajánlom ezt az útvonalat, aki Itáliába készül, hiszen rövidebb, gyönyörű és alig vannak az utakon. De meghökkenve néztük az autó külső hőmérőjét: volt, hogy csak 11 fokot mutatott!

Szerencsére, célunkhoz érve, elállt az eső és, ha hőség nem is, kellemes langyos idő várt minket és igen meleg, szívélyes fogadtatás. Megkaptuk apartmanunk kulcsait - egy pompás helyre. Ezt az üdülőhelyet úgy találták ki, hogy megvehettek egy jókora hegy(domb?)oldalt, a velejáró mezőgazdasági területtel és épületekkel. Ezeket az épületeket (általában 2-3 együtt) felújították, átalakították több apartmanná, csináltak mindegyikhez egy medencét, sütögető-helyet, kinti étkezési lehetőséget, stb. Ilyen épületcsoportocskákból - amikhez a klasszikus, hosszú, magas, karcsú fák-övezte út vezetett be - van egy tucatnyi. Ezen kívül van egy központi épületcsoport (recepció, étterem, kisbolt, bár - és egy pici templom!), egy hatalmas lovarda, gyönyörűen megművelt szőlő és erdők, amíg a szem ellát.

Ide érkeztünk hát meg, és miután kirámoltuk számtalan csomagunkat, elmentünk egy jót vacsorázni és kimerülten, ámde kíváncsian a ránk váró kalandokra, lefeküdtünk aludni.

fotók helyett: www.castellareditonda.it

2009. július 13., hétfő

Monszun Itáliában

Valamikor, a tavasz elején, egy nehéz és hosszú munkahét után, Zoli azt nyögte ki, hogy "idén három hétre szeretnék elmenni nyaralni - egybefüggően!".

Nem kellett kétszer mondania... Lázasan elkezdtem kutatni a neten és a katalógusokban, hogy összeállítsam az ideális programot. Az egyik hét adott volt, hála drága szüleimnek, akik évről-évre kényeztetnek minket a Garda-tó legistenibb pontján.... Már "csak" a másik két hét maradt. Világos volt, hogy jobb, ha elhagyjuk Magyarországot, no nem a patriotizmus hiánya miatt, hanem azért, mert onnan könnyebb Zolinak "felugrani" Pestre, valami munka miatt. Viszont az is evidens volt, hogy nem tudunk két hét szállodát megengedni magunknak. Szép lassan szűkítgettem a kört, készítettem a költségvetéseket, mígnem megtaláltuk a megfelelőnek tűnő megoldást: mindhárom hetet Olaszországban töltjük, három különböző helyen, hetes beosztásban. Először Toszkána szívében foglaltunk egy apartmant egy üdülő-komplexum szerűségben, ami mindenféle vonzó dolgokat ígért: lovaglás, agyagozás, traktorozás, akvarel-festegetés, főző-tanfolyamocska, stb., mindez a szívemhez nagyon közel álló környezetben. Mert igen, ez biztos egy klisé, de imádom a toszkán dombokat. Következő hétre egy házat béreltünk az ugyancsak toszkán tengerparton. Ezúttal a nosztalgia mozgatott minket: utoljára tíz éve voltunk szüleimmel és Bátyám családjával arrafelé, de előtte többször is töltöttünk ott emlékezetes heteket. Ezúttal is úgy foglaltunk, hogy abba a házba beleférjenek az időközben hozzánk csatlakozó szüleim. A harmadik héten pedig várt minket a pihe-puha luxus, hála szüleimnek, Riva del Gardában, a világ legfantasztikusabb parkjában lévő szállodában.

Hogy hogyan sikerült ez a maratoni nyaralás, majd apránként elmesélem. Mint ahogy azt is, hogy az eső társunknak szegődött, de mi mégsem hagytuk magunkat letörni. Sőt! Klára egy idő után ezt találta mondani: "Már megyünk ebédelni?! Pedig még nem is dörög az ég!" Elmesélem majd azt is, hogy miért nem tudok fényképeket mutatni és azt is, hogy micsoda kellemetlen alkalmaim voltak arra, hogy előássam fiatalkorom olasz-tudását. Előzetesként még azt megemlíteném, hogy igen, remek dolog három hetet családostul nyaralni. Nem untuk meg egymást, sőt.... megint előjött a csajok részéről a kunyerálás egy öcsikéért. És én sem voltam vidám ma, hogy már nem tudhattam a közvetlen közelemben imádott férjemet.

Ja! És Zoliék cége sem dőlt össze távollétünk során, úgyhogy jövőre megint mehetünk három hétre.... :-)