Pages

2009. október 31., szombat

Ikrek szülinapja- egy kis késéssel

Hiányzik még a krónikából Klára és Imola ötödik születésnapjának beszámolója, hát most pótolom. Előre bocsátanám, hogy ez az ünnepség-sorozat most nem volt egy siker-történet. Ennek legfőbb bűnöse az a torok-gyulladás volt, ami először Imolát teperte le, majd az amúgy igen csak strapabíró Klárát. Ebből a nyavalyás betegségből Imó nagyjából ki is gyógyult a születésnapjukra, de Klára sajnos még eléggé kókadt volt az ünneplések során. Ráadásul, ugyanezen betegség még távol tartotta az ikrek keresztszüleit is, akik - teljesen jogosan - a saját kislányukat féltették ettől a vírustól.

Klára és Imola születésnapja pont szombati napra esett, így akkor ünnepeltük őket családi körben. Én egész nap sütöttem-főztem, hogy legyen mit kínálni a megjelent családtagoknak (nagyszülők, dédmama, Bátyámék), és persze, hogy legyen mire tenni 5-5 gyertyát... Torta -ügyben nem lendültem fel a csúcsra ezúttal, dehát ez van, valahogy nem voltam formában. Annyira nem, hogy a hétvégén elkészítendő négy (hiszen kettő a családi, kettő a barátos bulira) torta helyett ötöt sütöttem, mivel egy a kukában végezte, annyira borzasztó lett. De, mint mondom, a többi sem lett szépség-díjas, de legalább egész finomak lettek. Íme az első kettő, az ünnepeltek előtt:
(Kláráé gesztenyés volt, csokimázzal, Imóé csokis, csokimázzal... Hát izé, aki nem szereti a csokit, az rosszul jár, ha hozzánk jön...)
És íme a második kettő:
(Az egyik, a házikó, Imola jele akart lenni, a másik, a kissé romos szivecske pedig Klára jele.)

Hogy ne csak egy cukrászati beszámoló legyen, itt most befejezném. (És csak halkan, és Edith kedvéért, jegyezném meg, hogy a napraforgó-kenyerét is elkészítettem, az viszont finom is lett és szép is lett, hát persze, hogy nincs róla fotó!!!!!!)
Szóval, a családi buli kellőképpen laza hangulatú lett, ahogy szerettük volna: mindenki megköszöntötte a két nagy ötévest, mindenki énekelt a tortánál, mindenki szurkolt, hogy sikerüljön elfújni a gyertyákat (ami azért volt különösen nehéz KlárImó számára, mert tévedésből újra lángra lobbanó, trükkös gyertyát szereztem be...), mindenki együtt ámult-bámult a sok ajándék láttán (volt ott ünneplőcipőtől kezdve, Barbie-ruhán át ujjfestékig minden!), mindenki jót csipegetett a feltálalt ehetőségekből, és a gyerekek pedig egy nagyot játszottak együtt. Klára kicsit még gyengécske volt, így az ünneplést nem húztuk nagyon el.
Mert ráadásul másnap várt ránk egy nagyobb kihívás, a zsúr!!!!
Ugyan kértünk rá igen komoly segítséget, mivel ugyanaz a mesepartys hölgy jött el, aki már megörvendeztette év elején Emmát és baráti körét, csak most nem hercegnős buli volt, hanem tündéres. És, meg kell, vallanom, valahogy nem is volt olyan fergeteges siker, mint a hercegnős a hétéveseknek. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a lányok meghívtak pár olyan kisfiút, akik a játékba ugyan nem csatlakoztak, de ráadásul, csak úgy, l'art pour l'art, azzal múlatták az időt, hogy gyakorlatilag szétverték a lányok szobáit. Így aztán, ahelyett, hogy gyönyörködtem volna a tündérkedő lányokban, legtöbbször a hátsó "fertályban" tartózkodtam, romeltakarítást és békítő hadműveleteket végeztem felváltva. Megjegyzem, Emma zsúrján is voltak fiúk, akik beszálltak a játékba, de olyanok is, akik nem, csak éppen azért normálisan viselkedtek. Klára még ekkor sem volt kirobbanó formában, így aztán ugyan élvezte a történéseket, de nem a tőle megszokott energiával. Szóval, ötéveseim azért boldogan nyugtázták ezt a napot is, de Zoli (aki csak a zsúr végén tért haza), ismét kijelentette, hogy soha többet zsúrt a házunkban (ezt éves szinten kb. háromszor állítja...).

Igazán dióhéjban, ilyen volt az Ikrek ötéves ünneplése.

Szünet

Szünetelt a blog, mert szünet volt a suliban. Ami pompás dolog. Hogy miért? Ó, hát egy csomó okból kifolyólag!

Például, lehet moziba menni a gyerekekkel. A négy sajáttal, és még többel, ha lehet. Legyen a miénk egy egész sor! Mondjuk két felnőttel és kilenc gyerekkel! Még mókásabb, ha a mozival járó "kötelező" pattogatott kukoricán és itókán kívül még a 3D-s szemüvegeket is cipelhetünk be a 9 lurkóval, illetve után. De micsoda élmény! Annyira vicces őket ezekben, a pofijukhoz mérten, óriási szemüvegekben látni! A Fel! című művet láttuk, de szerintem szinte mindegy is a cím. Azért nem biztos, hogy DVD-n is megvesszük... Tulajdonképpen úgy foglalhatnám össze, hogy Imola kissé félt néha, Klára a humoros oldalát értékelte igazán, Zita a szomorú részek miatt reagált erősen, Emmát pedig a mozi-élmény töltötte el, az öröm, hogy kis osztálytársai és családtagjai között lehet egyidejűleg, ráadásul egy filmszínházban, pop cornnal tetézve!
Azért is jó a szünet, mert nem kell az iskolás leszármazottakat holmi leckeírással nyüstölni, ennyi idő alatt az a kevés, ami azért van, könnyebben emésztődik, nem beszélve a frisseségről az ujjakban a hangszereken való napi gyakorláshoz! Hallhattunk hát sok szép zongora-és fuvolaszót, és végre megtörtént az, ami igazán szívmelengető: a két leány kedvet kapott még ahhoz is, hogy együtt zenéljen!


Azért is jó a(z) - őszi - szünet, mert lehet végre rohanás nélkül tököt faragni. Igaz, hogy nem a hivatalos iskolai felvonulásra készült el, mert az a Halloweentól még igen távol volt (okt. 21-én), hanem már a pihenő alatt, de legalább nem volt hajszolt a készítés. Nagyon jó kis, rastás, Tök Tündit (igen, még neve is lett!) alkottunk hármasban, Zitával és Emmával, csak az a gond, hogy valaki mindig meg akarta mutatni egy arra járó ismerősnek, és ilyenkor általában "lebomlott" Tök Tündi egyik, vasalható gyöngyből készült, loknija. Ezért aztán, mostanra egy igen csak megtépázott tökfigura vigyorog a járókelőkre (mondjuk abból nincsenek tömegek a mi kis, falatnyi mellékutcánkban...). És persze, nekem csak most jutott eszembe lefotózni...

A zenén és az iskolai kötelezettségeken kívül még csurrant-cseppent egy kis sport is: Zita minden hétköznap elment vívni addig, amíg meg nem gyanúsították (mint kiderült, szerencsére alaptalanul) skarláttal,a testén található kiütések miatt. Atlétikán is volt, Emma pedig élete legjobb formáját hozta a teniszpályán. A lovardában is jártunk, mindenki nagy örömére!

A művészeti és sport életen túl, nagy szerepet játszott a "szociális" élet is. Igaz, hogy nem utaztunk el a csemetékkel sehová, de hozzánk kirándult egy darabka Svájc és Olaszország egyszerre: a szünet első három napja szinte hihetetlen nemzetközi harmóniában "dübörgött", egy héttel később is úgy érzem, hogy valami olyan energiával töltött fel az a sok jó érzés, ami a házunkban akkor keletkezett, hogy most sokáig védettek vagyunk a világ csúfságai ellen!
A svájci-olasz látogatókon kívül a lánykák (legalábbis a sulisok) igen sokat barátnőztek is, főként Emma. Úgy tűnik nekem, hogy idén ő lesz zsúrkirálynő, mert csak az őszi szünet alatt három születésnapra volt hivatalos (és persze el is ment), de az ő osztálytársaival voltunk moziban is, és még meg is hívta őt egy ikerpár, továbbá egy másik kislány is. Zita is barátnőzött, de azért nem ennyit.

A szünetben még az is jó, hogy könnyebben el tudunk szökni, mi szülők, két-három napra...Mert nem kell ez idő alatt a sulis és különórás verklit tekerni az otthon maradt és helytálló nagyszülőknek. És elszökni pár napra kettesben... Nos, azt talán nem is nagyon kell ecsetelnem,hogy miért jó. Lehet pihenni, óriásakat aludni, lehet beszélgetni (teljes mondatokban, megszakítás nélkül). Három éjszaka, két és fél nap, és a gyerekek friss, ropogós, kivasalt szülőket kapnak vissza, akik mosolyogva vágnak neki az évvégi hajrának. Hát nem hasznos dolog ez az egész család számára?!?! Célpontunk egyébként ismét Sárvár volt, nem tudunk elszakadni a békének eme csábító szigetétől (számomra komoly vonzerő, hogy hihetetlenül kényelmes, pihentető alvást biztosító, ágyak vannak - Zolinak évek óta könyörgök az otthoni ágy betétjének cseréjéről, de mindig beelőz valami más beruházás.... DE EZ NEM PANASZ!!!) Hozzátenném még, hogy még a nyáron egy teljes hetes utazást terveztünk erre az időszakra, Franciaországba, ez "ment össze" három éjszakára és Sárvárra, de egy pillanatig sem sajnálkozunk ezen. Az a határozott érzésem, hogy a lányok nélkül nem tudnánk most ennél több időt eltölteni, és a nagyszülők meg nem biztos, hogy bírnának ennél többet velük.

Szóval, az iskolai szünet nagyszerű találmány, több kéne belőle....





(A képek természetesen a svájci-olasz barátnős hétvégéről szólnak.)

2009. október 26., hétfő

Pasta e amicizia

Végül is öten jöttek: Catherine barátnőm, Marianna barátnőm és az ő három édes gyereke: Lucie és Elisa (ikrek), no meg Nicolas! Fantasztikus három napunk volt: a gyerekek a nyelvi korlátok ellenére is pillanatok alatt összebarátkoztak: játszottak a kertben, játszottak a gödöllői Erzsébet-parkban, elbűvölve járták végig az Állatkertet, együtt kuncogva nézték végig, ahogy a Gundelban (a házassági évfordulónkat még a szüleimmel kiegészítve ott ünnepelve) a végtelenül kedves pincérek viccesen tálaltak, közösen készítettek tizenegy fő részére gnocchit Catherine vezényletével, a Grease zenéjére együtt táncoltak (megint csak Catherine "javasolt" koreográfiájára), közösen próbáltak jógázni, hihetetlen mennyiségű rajzot és festményt készítettek egymásnak és utolsó este még egy zenés műsort is összetákoltak. Mi pedig, Catherine-nal és Mariannával végigbeszélgettünk féléjszakákat, csakhogy egy kicsit behozzuk a behozhatatlant: az elmúlt három évet, amióta nem találkoztunk.
Jó volt, nagyon jó volt. Most, hogy elmentek, még hatosban is üresnek tűnik a ház, és mindannyian csak egyet tervezünk: egy mihamarabbi viszontlátást!

(megpróbálok majd további fotókat is beszerezni)

2009. október 24., szombat

Házasság 11, szerelem 12 éve

Te Veled

Te Veled ébredek minden reggel. Még akkor is, ha nem érint meg a kezed és nem néz rám a szemed. Mert akkor is érezlek. Nem az álmaim ajándékoznak meg a legnagyobb élménnyel, hanem az ébredéseim, Te Veled.

Olykor komolyan bánkódom, hogy nem lehettem hamarabb Te Veled. Pedig ismertelek, elképzeltelek. Kisfiúként tanulmányi ürüggyel átmentem hozzád vagy lecsaltalak a játszótérre. De a szobádban vagy ping-pong asztaloknál már nem Téged találtalak. Kamaszként örültem, hogy ki tudtalak csalni a foci meccsekre. Boldog mosollyal intettem feléd a focipályáról, de onnan már nem Te intettél vissza. Később megszállottan kerestelek, de sehol sem találtalak, azt hittem, már végleg el is veszítettelek. Most már tudom, hogy csak nem a megfelelő helyen kerestelek.

Aztán egyszer csak ott ültem, Te Veled. Beteljesültem, sőt túlteljesültem. Mert egy szempillantás alatt vált ott egyértelművé, hogy mindent felülír az a lehetőség, hogy egy füstös négyzetméteren lehetek Te Veled.

Azóta elválaszthatatlanná váltunk – MI vagyunk a Te Veled.

Mondatokként cikáznak gondolatok a fejemben a gondolatok:

Te Veled nevelek gyerekeket. Bocsánat…Te neveled velem a gyerekeket.

Gyötör a lelkiismeret, amikor nem lehetek Te Veled.

Te Veled könnyű és nehéz a szeretet.

Te Veled vagyok és leszek, mindaz, ami még lehetek.

Te Veled élem a legőszintébb, legtisztább életet.

Gyönyörű tudni azt, hogy minden így kezdődik: Te Veled.

Megteszek még jobban mindent azért, hogy érezd: semmi sem számít jobban, mint a Te Veled.

Te Veled nincs értelme gondolkodni, hogy mi lenne nélküled. Mert vagy. És én nem tehetek mást, mint lefekvés előtt gyengéden megsimogatom békés arcodat, és áldom a sorsomat, hogy itt vagyok Te Veled.

Én nagyon, de nagyon szeretlek.

Kissé csendesebben kívánok idén boldog születésnapot TE NEKED.

Budapest, 2009.október Zoli



Ezt írta nekem a legutóbbi születésnapomra az a férfi, akinek pontosan tizenegy éve vagyok a felesége, és akit pontosan 12 éve szeretek.

Erre én most nem találnék méltó szavakat, olyan választ, ami hasonlóan érintené Őt. Ezért, most Szekeres Adriennhez fordulok...:

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Jártam a sziklás hegyeken,J
ártam a kincset rejtő szigeten,
Nincs már hely a földön,
Ami nem lenne börtön,
Ha nem vagy ott vagy nem jössz velem.

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Láttam a kívül gyönyörűt,
Hittem már édesnek a keserűt,
Úgy, ahogy Téged,
Soha nem láttam szépnek még senki mást,
Régóta tudom...

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Hány esélyt adott nekem a sors,
Nem vitt sehová
Vágyakon és a szavakon túl,
Most Benned leltem rá.

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, ó, nincs ennél nagyobb szó,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

2009. október 17., szombat

Klára és Imola

2004. október 11-én bevonultam a kórházba, mert már nem volt kifogás. A 36. hetet betöltöttem, ez már nem volt tréfa, hogy én kint kószálok a nagyvilágban. Rossz volt elszakadni két aprócska nagylányomtól (és persze, az apjuktól!!!), de valahogy már megnyugvással is töltött el: elérkeztünk a finishbe, és a kórházban már biztonságban vagyok.

Eziránt a biztonság iránt hirtelen jött vágy hajtott engem vissza a kórházba október 17-én, vasárnap délután, is, amikor ugyan reggeltől estig "eltávozáson" voltam otthon, de valami azt súgta, hogy ne várjak tovább. Apukám vitt vissza, Zoli Zitával úszott. A kórházba vezető utat rettentő megviselőnek találtam, minden hepe-hupa fájt, és még viccelődött is Apu: majd a pesti utak kihozzák belőlem az Ikreket. Hát, estére ez már egyáltalán nem a vicc kategóriájába tartozott:


"Szerintem érdemes lenne elmennem már most CTG-re, mert gyanús összehúzódásaim vannak, bár nem fáj semmim." (én)

"Hát igen, anyuka, ezek már tényleg jeleznek valamit, de nincs bennük semmi rendszeresség. Nem jönnek még a babák." (nővérke, a CTG-eredményt nézegetve)

"Hagy nézzem csak. Hát igen, ikerbabák esetében ezzel nem lehet viccelni, mindjárt megvizsgálom, csak előbb még van egy császárom." (ügyeletes orvos)

"Nagyon éhes vagyok. Maguk szerint ehetek, mielőtt megvizsgál a doktornő?" (én)
"Persze, nyugodtan, nem lesznek még ma babák!" (nővérkék)

"Nahát, kétujjnyira nyitva van. Hívom a doktornőjét, mert szülünk!" (ügyeletes doktornő)
"Micsoda?!?!? Máris?" (én)
" Miért, mire akar még várni? Hé, ne szálljon le onnan, jön a beöntés, borotválás, stb!... Mondja, mikor evett utoljára?" (ügyeletes orvos)
"Úgy öt perce." (én, remegve)
"Azt a k... életbe! Akkor nem tudjuk magát altatni... Halló, Márta? A geminid kétujjnyira nyitva. Jössz?" ( az ügyeletes orvos, telefonon, a saját doktornőmmel beszélve)

"Halló, Zoli? Szia, jaj, ez most AZ a bizonyos telefonhívás!!! Dobj el mindent, és gyere! Szülök, és nem lehet elaltatni, mert hagytak enni, és félek!!!" (én, kissé tébolyultan)

"Halló, Anyu! Képzeld el, beindult a vajúdás, és azt mondják, hogy nem lehet altatni, mert ettem, és megkérdeznéd Gábor bácsit (nőgyógyász rokon), hogy ez tényleg így van-e? Én nem akarok gerincközeli érzéstelenítést! Én nem akarok szülni!!!" (én, zokogva)

"Halló, Kislányom? Na, ne sírjál már! Gábor bácsi is azt mondja, hogy tilos így az altatás, mert aspirálhatsz és az életveszélyes! Na, nyugodj meg, nem lesz semmi baj!" (anyukám, akinek a hangja nem teljesen van összhangban azzal, amit mond)

"A neveket diktáljam be előre? Hát, az első kislány Klára..... Halló, Zoli! Azt mondják, hogy előre be kell diktálnom a neveket! Mi legyen akkor a második neve Klárának? Bella vagy Jázmin?" (én)
"Na, ne már megint Jázmin!!! (szülésznők kórusban)
"Figyelj, azt mondják, hogy sok Jázmin születik mostanában. Akkor mi legyen? Szilvia?! Arról eddig sosem volt szó! De, jó. Akkor Klára Szilvia. "B" magzat pedig Imola Réka. Micsoda, fiúneveket is? Dehát lányok lesznek!!! Na jó, Fülöp Mihály. A másiknak is? De nem baj, ha röhögőgörcsöt kapok feltárt hassal, amikor kiderül, hogy két fiú is van a két lány helyett? Na mindegy. A második pedig Mátyás Zoltán. (én)
"Na, Szilvia, jöjjön, végre megláthatjuk, hogy mekkorák is az Ikrecskék! A biztonság kedvéért, megnézzük őket még ultrahangon, hátha befordultak jó irányba az utolsó pillanatban és lehet simán szülni!" (saját doktornőm, Mészáros Márta)

"Nem, sajnos,minden változatlan, "A" magzat faros, "B" magzat haránt. Ez marad császár, és altatás nélkül. Jöjjön!" (doktornőm)

"Ne izguljon, anyuka, túl lesz rajta hamar! Képzelje, nekem is ikreim vannak!" (műtősfiú, aki bekísért a műtőbe)
"Tényleg? Mondja, nem gond, ha kicsit átölelem, amíg a gerincembe szúrnak?" (én, remegve, mint a nyárfalevél)
"Nem, csak nyugodtan!" (műtősfiú)

"Nem tudok ide sem szúrni. Mondja, Szilvia, maga sportolt? Nagyon csontosak a csigolyái." (altatós orvos)

"Márta, nem tudom megszúrni, mégis altatni kell!" (altatós orvos)

"Szilvia, egy maszkot helyezünk az arcára, és aludni fog. Kénytelenek vagyunk altatni, mert a babák mindjárt kibújnak!" (orvosok közül valaki)
"Mégis alszom? Hát, akkor: szia világ!" (én, halálra rémülve)

"Szilvia!!!! Ébredjen!!! Fent van? Kész, vége a műtétnek!" (távoli hangok)

"Drágám, megszülettek! Minden rendben!" (Zoli, aki biztató próbál lenni, kis sikerrel)
"Lányok?" (én, alig-hangon)
"Igen, lányok! És minden rendben, egészségesek! Klára simán kijött, 2300 grammal, Imola kicsit elbújt, alig találták az egyik kezét, de őt is kiszedték. Ő 2500 gramm!"

Ez történt 2004. október 17-én este, amely napon világot látott (21h42-kor és 21h45-kor) az a két csodálatos kislány, akik ma ünnepelték immáron az ötödik születésnapjukat: Balogh Klára Szilvia és Balogh Imola Réka. Boldog születésnapot, szerelmetes lányaim!

KLÁRA (akkortájt... és mostanság)

IMOLA (bébi és nagy-kislány)

2009. október 14., szerda

"What a wonderful world"

Ez szól a hangszóróinkból este van, a három Kisebb már pizsiben, Apjukkal táncolnak, én még a vacsora romait takarítom el, Zita leckét ír. Kint süvít a hirtelen jött jeges szél, bent meleg van és boldogság. Kissé elmerengek a mosogató felett, és azt gondolom: igen, ez egy csodálatos világ. Eszembe jut néhány kép, villanás, az elmúlt napokból (hetekből).

1. XXI. századi mese arról, hogy miként éli túl az emberség és az odafigyelés a városi betontengerben a közönyt és a rohanást
T. Zoli egyik legjobb barátja, úgy is szoktam hívni, hogy a "szerelme". Focimeccs nézés közben folyamatosan sms-eznek, egy-egy izgalmasabb helyzetet elemzve. Egy épületben dolgoznak, és mindent megbeszélnek egymással. T. cukorbeteg, de nagyon odafigyel, eddig nem volt ezzel külön gondja. Ezelőtt pár héttel úgy döntött, hogy kicsit többet sportol, mert, az enyhe túlsúlyára gyanakodva, nem volt tökéletes a közérzete. A sportolásból hazafelé biciklivel ment.... volna. De már érezte, hogy valami nagyon nincs jól. Felhívta (orvos) feleségét, majd leült egy padra, mert egyre rosszabbul lett. Ekkor jött arra egy hölgy az autójával, aki észrevette, hogy T.-vel nagy baj van. Megállt, besegítette az autójába és elvitte a legközelebbi orvoshoz. Közben T. még navigálta őt, hogy a legrövidebb úton juthassanak oda. Ahogy beért az orvoshoz, szívinfarktusa lett. Mire a felesége odaért, már háromszor kellett újraéleszteni.

Azóta megműtötték, eltöltött két hetet a balatonfüredi szívszanatriumban és, megerősödve, már haza is jött. Ha akkor, az a hölgy továbbsuhan, és nem érzi úgy, hogy segíteni szükséges, akkor T. ma már nem élne. De a hölgy megállt. Mert bizonyára emberséget is tanult az élettől. Mi pedig örökre hálásak leszünk neki, hogy megmentette a barátunkat.

2. Segítség
Éppen a vívásedzésről tartottunk haza Zitával, még a múlt héten, amikor még nyár volt. Egy piros lámpánál megállva, arra lettünk figyelmesek, hogy az előttünk kettővel álló autóból nagy füst jön ki, a vezetője kipattan, és ijedten nézi a motorháztetőjét, majd előkap egy porroltót és eszeveszetten fújni kezdi vele az autóját. Az előttünk lévő autóból is gyorsan kiszállt a férfi és ő is hoz egy porroltót. És egy szembejövő is félreáll és ő is hoz egy porroltót. És még ketten. Mivel nekem nem volt ilyen alkalmatosságom, megfordultam, és elindultam visszafelé, könnyítve ezzel is a mögöttem kialakult dugón. Zita rögtön kérdezte: "Anya, nem kéne felhívni a tűzoltókat?" Akkor én már tárcsáztam, de még leellenőriztem, hogy tudná-e a telefonszámot. Tudta. A tűzoltókat már más is riasztotta, így, mire tettünk egy kunkort, hogy ismét hazafelé vehessük az irányt, már hallottuk is a közeledő szirénákat. Amikor annál a kereszteződésnél haladtunk el, ahol ez az eset történt, éppen odaértek, és Zita lenyűgözve nézte a szeme előtt zajló tűzoltást. Megvallom őszintén, engem is feldúlt az egész. Hazaérve, Zita mindenkinek elmesélte az esetet, kiemelve azt, hogy milyen fantasztikus volt látni a sok segítő embert és a gyorsan megérkező tűzoltókat. Velem pedig megígértette, hogy veszek egy porroltót az autóba.

3. Kis nagylányok I.
Alapvetően kesergek mindig az idő múlásán, és sajnálom, hogy már nem egészen aprókák a lányok. De mostanában igen nagy melegség önti el szívemet akkor, amikor a két sulisom végre beszélget egymással. A suliról, a csak számukra ismerős gyerekekről, a velük megesett történésekről, a kis problémáikról, a tanárokról, a sulirádióról. Cinkosak és egymás iránt érdeklődők. Ülnek hátul az autóban, vagy egymás mellett az íróasztalaiknál, és tereferélnek, olyan nagyosan, de ugyanakkor naívan és rettentő bájosan. És ilyenkor azt gondolom, hogy kár, hogy megnőttek, de milyen jó, hogy ilyen nagyok! (Na jó, hozzátenném, hogy ma reggel, ahogy elsuhantam a fürdőszoba ajtaja előtt, ezt hallottam: Zita azt mondja Emmának: na, háromra: Fúj iskola! Egy-kettő-három! és kórusban: fúj iskola!!!.....)

4. Kis nagylányok II.
Zita rengeteget gyakorol a fuvoláján, igazán dicséretes, hogy a sok fárasztó tevékenysége mellett, még hajlandó elővenni szépséges hangszerét és próbálgatni egyre nehezebb skáláit, darabjait. Egyik ilyen gyakorláskor Imola is odasündörgött a szobába és a kanapén összekuporodva hallgatta nővérét. Mikor egyszer benéztem, már azt láttam, hogy (fuvolázás helyett!!!! ejnye...) Zita is odacsücsült hugicája mellé és közösen vihorásznak valamin. Hát, nehéz volt haragudnom a gyakorlás abbahagyása miatt, olyan szívet melengető látvány volt (főleg, hogy Imó és Zita nem sűrűn jönnek ki jól).

5. Hava nagila
Továbbra is Zita, továbbra is fuvola. Eyik este, Zita új darabot próbál kisilabizálni. Lassan összeállnak az első ütemek hangjai. Csak nem? Zoli és én úgy bújunk ki a konyhából és a dolgozóból, mint csigák eső után és haladunk Zita hangszerének akadozó hangja felé. Jé, ez tényleg az, a Hava nagila, az egyik legnépszerűbb zsidó (népi?) dal! Zoli szerint örömöt jelent, én azért ebben is találok némi kesergés, talán attól olyan szép. Zita tovább próbálgatja, fellelkesülve a szülői érdeklődéstől. Egy idő után, én is a zongorához ülök és lejátszom neki az alsó szólamot. Kezd egyre inkább hasonlítani az ismert műre. Zoli már az interneten szörföl és pillanatok alatt felcsendül André Rieu hegedűművész és egy hatalmas és fergeteges zenekar előadásában a nóta. Mind a négy lányunkat lenyűgözi az előadás, vagy ötször visszakövetelik. Utána Zoli előássa a klezmer-lemezünket, és úgy is meghallgatjuk. Meg még más klezmer dalokat is, ha már ott vagyunk. Az egész esténket betölti, ez a, lányaink számára, zenei újdonság. Tetszik nekik. Zoli mondja, hogy megismerteti őket majd más népek zenéivel is: szerbbel, göröggel, törökkel, stb. És nagyon örülök, hogy a mi lányaink még ilyen "tiszták". Olvashatunk nekik cigány meséket és hallgathatunk zsidó zenét, nekik ez nem mond többet annál, mint ami az valójában. Persze, Zita már hallott cigányozást és olvasott a falakra firkált zsidózást. Ezért ő sokat kérdez. És igyekszem is mindent megválaszolni, bár a második világháború borzalmaiba még nem szándékozom mélységekig beavatni. Kicsi még, túl érzékeny lelkületű. Mindenestre, igyekszünk őket nyitottságra nevelni a mindenhonnan érkező szép és jó iránt, és gyakran elbeszélgetünk (főként Zitával) arról, hogy vannak jó és vannak nem jó emberek, és csak ekkora különbséget kell tenni, nem pedig származásbelit. Amikor Svájcba érkeztem, az első iskolai közösségben egy madagaszkári és egy japán barátnőm lett. Később, a gimnáziumban, egy vietnámi, több olasz, egy román, egy félig spanyol, negyedig kínai,másik negyedig angol, egy félig német félig norvég, egy félig svéd félig holland, stb... barátaim lettek. Genf az elfogadásra, a nyitottságra, a barátkozásra nevelt. Ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek. Előítéleket nem.

6. Hogy hívnak?
Úgy esett, hogy Klárával kettesben mentem el bevásárolni (Imó kicsit gyengélkedett, a két nagy még suliban). Értékes pillanatok ezek, mert hiába nem különösebben örömteli a feladat, kettesben lenni egy négy-gyerekes családban, egy fél-ikernek, nagy dolog, de az anyukának is. Tehát, nagy vígan róttuk az üzlet sorait, és időről-időre, ha egy picit lecövekeltünk, Klára rögtön odafordult valakihez (de előtte mindig megkérdezte tőlem súgva, hogy "Anya, megkérdezhetem, hogy hogy hívják?), "Hogy hívnak?" Amint kapott választ, folytatta: "Engem Klárának, ő pedig az anyukám, Szilvia! Én még négyéves vagyok, de mindjárt öt. Te hány éves vagy?" Nos, erre általában senki nem felelt konkrét számmal, ami érthető, mert legtöbbször nagymama-korú hölgyeket szólított le...

Az "eredmény" kortól és nemtől független volt: mosoly az arcokon! (Sőt még azokén is, akik nem estek bele Klára közvélemény-kutatásába, csak éppen arra jártak) Mire a pénztárhoz értünk (a pénztárost is alávetette a kérdőívnek, természetesen), komoly adatbázissal rendelkezett, már a vásárlók átlagéletkora is értékelhető lett volna.

6. Azért vannak a jóbarátok

Csörög a telefonom, látom, hogy svájci szám. Catherine az, egyik olasz barátnőm. Hát, úgy hallotta Mariannától (másik olasz barátnőm), hogy nem vagyok túl jó passzban (Marianna éppen szeptember elején ejtette meg az aktuális érdeklődő hívását), és pont ráérne ő is, meg Marianna is, meglátogatnának a jövő hétvégén, hogy feldobjanak. Lehet, hogy Van is (a vietnámi barátnő) jönne. Nagyon meghatódtam. Hát még akkor, amikor következő nap, Catherine újra hív, hogy akkor repülőjegyek elintézve, ekkor és ekkor jönnek. Mondom neki, hogy milyen jó, pont a házassági évfordulónkon is itt lesznek, tehát éppen 11 éve járt itt utoljára. Hát igen, mondja Catherine, úgy tűnik, hogy ezek a fontos dolgok mindig ebben az időszakban történnek velünk. Az Inter-Rail is ekkor volt (1990-ben hárman keltünk útra egy hónapra, vonattal, Európa körül: Catherine, Marianna és én - bár és már mindkettőjükkel jóban voltam addigra, C. és M. barátsága akkor alakult ki, kb. félóra alatt, és azóta is töretlen), ekkor ismerkedett meg Andreával, a férjével is. Hála nekem, teszi hozzá. Tulajdonképpen, élete legfontosabb embereit nekem köszönheti, említi még meg csak úgy... Jaj, szinte sírtam.

Tehát, jövő hétvégén, a betervezett tiszafüredi túránk helyett, itthon fogunk barátnőzni. Rendes gyerekeim vannak, egy sem háborgott, amiért mégsem utazunk....


2009. október 13., kedd

Emma, a mi drága gyermekünk

Így szoktuk őt hívni mostanság, és ebben, kivételesen, nem csak a rószaszín ködtől elhomályosult szülői agy játszik szerepet, hanem a, nem kicsi kiadásokat erőteljes sziszegéssel tűrő, pénztárcánk is....

Az egész augusztusban kezdődött. Mingi barátnőm hívott, hogy sikerült egy nagyon aranyos tenisz-edzőt felkutatnia, aki legnagyobb fiát már "kezelésbe vette". Mivel tudta, hogy Emma tenisz iránti érdeklődése egyre nőtt, és ehhez egy komoly adottság is társult, gondolta, hogy esetleg érdemes megosztania velünk ezt az örömteli információt. Nos, nem kellett sok hozzá, hogy a balatonboglári Klári edzőtől elköszönve, Budapestre érve, Emma rögtön Gyuri üdvözlő mosolya előtt találja magát. Gyuri egy 25 éves, életvidám, helyes, határozott, végtelenül kedves fiú-bácsi, akinek kissé elakadt a szava, mikor másodszülöttünk a maga 125 centis óriásságával, először beleütött a labdába a teniszütőjével... naná, hogy elvállalta a demoiselle-t! Emma pedig, kb. 18 másodpercig gondolta úgy, hogy "bácsi" nem lehet az edzője.
Szóval, miután az edző és sportoló között pillanatok alatt kialakult a legfontosabb: a bizalom, és társult hozzá jókedv, barátság és huncutság, a sorsunk megpecsételődött. Ezért aztán, Emma hetente kétszer egy órát edz Gyurinál, egyszer pedig az iskolában, jó pár nagyobb gyermek (harmadikostól hatosikosig) társaságában Norbi bácsival (a testnevelők gyöngyszeme), aki csak azért vállalta, mert Emma nagyon ügyes. Na most, aki csak egy kicsit is ismeri a teniszpálya óráinak tarifáit, pláne téli időszakban, no meg hozzá az edzőkét is, hát az már kapiskálja, hogy miért is fogyózik a bukszánk... (Persze, egyben kifizetve az egész szezonra, a bérlet is előnyösebb, de akkor is..)

És akkor, ehhez jött egy váratlan telefonhívás, augusztus utolsó hetében: "Halló, csak érdeklődni szeretnék, hogy jön-e a lányuk a zeneiskolába, vagy sem?" "Melyik lányunk?", kérdeztem kissé furcsálva, hiszen nem Zita tanárnője hívott, meg miért is hívott volna, minden ment a szokásos kerékvágásban, Emmát meg nem vették fel... - tudtommal . "Hát az Emma! Ide van nekem írva, hogy hozzám került!" Na! Nagy volt az öröm! Emma mégis zongorázhat! A sikertelen felvételi híre után sokáig szomorkodott, de augusztusra már egyáltalán nem tért vissza a dologra. Erre tessék! Nem mondom, igencsak felragyogott kis szív-alakú pofija, amikor elújságoltam neki a jóhírt! Zoli is örült -legalább is az egyik szeme nevetett. A másik a kissé elégedetlenkedő bankszámlánkra gondolt, hogy az mit fog szólni ehhez...

Mert zongoránk, az nem volt. Illetve régebben, egy gyönyörű, de a használhatatlanságig lerobbant, fatőkés, XIX. századi pianínónk volt, de azt pont tavasszal vitettük el, mondván, hogy csak a helyet foglalta. Nos, felhívtuk hát azokat, akik annak idején elvitték, hogy eljött az ideje annak, hogy beváltsuk náluk a nekünk tette ígéretüket, mely szerint, ha majd egyszer hangszer-vásárlásra adjuk a fejünket, akkor majd valami engedményt kapunk az elszállított pianínónak hála.

Elmentem hát a zongora-boltba.... Vannak helyek, ahol nem szívesen dolgoznék, mert úgy érzem, egy nagy kín lenne számomra az ottlét. Ilyen pl. egy csavar bolt, mivel igen távol áll tőlem a barkácsolás. De egy autó-alkatrész üzletért sem rajonganék. Vagy festék bolt, és még sorolhatnám. Viszont egy virágbolt nem lenne ellenemre. No és ez a zongora-szalon! Hát egyenesen üdítő élmény volt! Gyönyör a szemnek, a fülnek, de még az orrnak is! Nos, nem kevés ott-töltött idő után, megállapodtunk egy szépséges fekete pianínóban. Lejött belőle a kedvezmény, sőt még az ÁFA is, ráadásul nagyszülői hozzájárulást is sikerült szereznünk, így aztán bevállaltuk.

Azóta, hiába fekete, színesíti a napjainkat, és Emma gyakorol-gyakorolgat rajta szorgalmasan, és olyan tündéri!Ja! És a zongora tanárnő is egy tünemény! Már a neve is mesebeli: Bornemissza Larissza! Ehhez még hozzáadódik az orosz akcentusából adódó extra báj, és egy végtelen türelem és kedvesség (mindkettő elengedhetetlen Emma megfelelő "kezeléséhez")!!!!!

Szóval, tenisz és zongora, Gyuri és Larissza: Emma új társai kis életében!!!! Hiába, Emma a mi drága gyermekünk és mindig is az marad!

2009. október 6., kedd

Egy nap kettesben

Nem szokásom, de idén kivételesen konkrét dolgot kértem a születésnapomra drága férjemtől. és ez egy debreceni kirándulás volt, a középpontjában a "Messiások" című kiállítással.

"Megboldogult" ifjú koromban imádtam kiállításokra, múzeumokba járni. Mindig is a festmények vonzottak a legjobban, őszintén szólva, a szobrokat nem "értem" eléggé. De egy-egy festmény hatalmas érzelmeket tud kiváltani belőlem, vagy éppenséggel nyugalmat, harmóniát. Nagykamaszként Monet "A londoni parlament ködben" című festménye nyűgözött le annyira, hogy számtalan reprodukcióját őriztem, különböző formában, és, amikor csak alkalmam nyílt (Párizsban van kiállítva, az Genftől nincs túl messze) "élőben" is megnéztem. Utána persze tágult az érdeklődési köröm, és már mást is "befogadott" a lelkem az Impresszionistákon kívül. Az általános szerelem a festészet iránt megmaradt, csak a gyerekek érkeztével ritkán nyílt alkalmam arra, hogy hódoljak is neki.

Nos, a "Messiások" kiállítást semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. és, szerencsére, nem kellett csalódnom. Nagyszerűen összeszedett tárlat ez, modern, klasszikus, vallásos és profán keveredik egy végiggondolt és érdekes koncepció alapján. Volt mondjuk olyan terem, ahová még a 12-es karikát is kitették - lehet, hogy lélekben még csak 11 vagyok, mert onnan én is kifordultam. De a többi.... És végre, volt olyan szobor is, ami megérintett: Szervátius Tibor "Dózsa a trónon" című fenomenális alkotása. És, újabb "kedvencem" lett: Munch. Eddig csak a "Sikoly" című festményét ismertem, de itt most volt kettő nagyszerű, köztük egy olyan (A csók), aminek a reprodukcióját szívesen beszerezném (csak hol????). Mostantól majd egy Munch-kiállítást fogok felkutatni.... Tehát: A "Messiások" egy nagyszerű kiállítás, a mégoly' nagyszerű Modemben!

Debrecent is szeretem. Szép, mindig szépülő és fejlődő, modern és hagyományőrző, vidékies hangulatú nagyváros, büszke és magabiztos, olyan, mint egy nő, aki tudja, hogy szeretik. Jártunk már ott többször is, Zolival is, a gyerekekkel együtt is, és mindig szívesen látom viszont. Péntek este érkeztünk meg, egy kellemes szállodában aludtunk, ahol egy isteni vacsorát költöttünk el (még a "Boldog születésnapot" nótát is megkaptam a bárzongoristától....), a reggeli után a Nagyerdőben, a kiállítás megtekintése után pedig a belvárosban sétáltunk és kávéztunk egyet. A koradélutáni órákban indultunk vissza és Pesten még beszöktünk egy moziba is (mikor is volt utoljára ilyen????), a Becstelen brigantik című Tarantino filmre. Nagyon jó film, de a gyomrom egy merő görcs volt a végére. Ezen, szerintem, 18-as karika lenne, és, mint említettem, én lélekben, ugye a 11-nél járok...

Igazán kellemes másfél nap volt ez. A legnagyobb ajándék ebben persze az volt, hogy egy picit kettesben lehettünk, egy picit csak egymásé... Így aztán, szinte már várom a 39. születésnapomat...

2009. október 5., hétfő

Bob, ló, kötélpálya, Palkonya és kenyérdagasztás

Mecseki hétvégénk történetét még befejezném. Tehát, a láthatatlan kiállításon kívül még befizettük - természetesen!- a gyerekeket egy kis lovaglásra. Ezt végül nem is annyira élvezték, mivel csak poroszkálhattak az igen csak önjáró pacikkal és ők azért ennél többhöz szoktak. Viszont a lovarda mellett volt egy kis tanyaszerűség, ahol különböző háziállatokat vizsgálhattak meg egészen közelről a csemeték, többek között egy szoptatós malac-anyukát az ő sok kis malackájával. Na, ez viszont igazi élmény volt!
A lovaglás után egy, a családunk számára, újdonsággal ismerkedtünk meg: a bobozással. Őszintén szólva, sem Zoli, sem én nem nagyon vonzódunk ehhez a típusú élményhez, de mivel Zita már többször említette, hogy szeretné kipróbálni, hát, úgy láttuk, hogy a Mecsextrém igazán festői környezete megfelelő helyszín lehet arra, hogy eleget tegyünk ennek a kérésének. Később, Gyöngyi azt mondta, hogy ő már több bob-pályát is tesztelt, de messze ez tetszett neki a legjobban. Ráadásul, állítólag más helyeken rengeteget kell sorba állni, itt pedig, a hétvégi időpont és a remek időjárás ellenére, egyszer sem kellett várakoznunk. Mert persze nagyon elbűvölte ez az élmény az összes porontyunkat, így nem egy és nem is két menetre fizettünk be.... Én, kissé betoji mivoltommal, továbbra sem leszek rajongója ennek a fajta kikapcsolódásnak, de a félelmeimet félre téve, azért én is varázslatosnak tartottam a gyönyörű, már-már mesebeli, erdőben való suhanást!
A bob után pedig a kalandpark igazi "kapandparkos" részét szálltuk meg, és a gyerekek mentek is egy kört a nem túl hosszú és nem túl számos, de azért klassz pályákon.
A kalandparkot elhagyva még "beugrottunk" a siklósi várba, ahol pont egy rendezvény nehezítette számunkra a belelélési lehetőségeket (nem egyszerű úgy elképzelni a Tenkes kapitányát, hogy közben mai musical-részleteket hallhatunk nem feltétlenül a legmagasabb színvonalú művészi előadásban). Ezért aztán főként csak a kínzókamra alkalmatosságai érdekelték a gyerkőcöket (a már említette musical-részleteken kívül), azok közül is a deres, ami akár Döbrögi uraságé is lehetett volna és amelyiken akár Ludas Matyi is fekhetett volna (egészen pontosan Imola szentül meg volt győzödve arról, hogy szegény Matyi ezen kapta azt a híres 25 botütést...).

A siklósi vár nem túl hosszú körbenjárása után, már igazán kiéhezve érkeztünk meg Palkonyára, egy gyönyörűen rendben tartott mecseki művész-faluba, ahol Nóra várt minket, a Venezuelából hazatelepült kedves hölgy, egy isteni vacsorával. Nórát is Gyöngyinek köszönhettük, aki már korábban is járt ezen a vidéken és felfedezte ezt az idegenforgalmi "gyöngyszemet". Nórának van egy vendégszobája is (gyönyörű!!!), de főként abból keres egy kis mellékest, hogy a nála bejelentkezők számára főz egy finomat. A gyerekek fenséges bablevest kaptak és palacsintát, mi meg egy négyfogásos menüsort, jobbnál jobb étkekkel, mindezt még a kifőzdei árak alatt is, friss, helyi hozzávalókból, helyi borral (nem messze van Villány, amin sajnos csak áthaladtunk, de az ottani pincesor hangulatos látványa visszacsábít) és a háziasszony elképesztő történeteivel fűszerezve.

Palkonya játszótere mellett állítottuk le a lakóautókat és gyorsan álomba merültünk.

Másnap korán kellett (volna) kelni, mert még az orfűi malom-múzeumban volt időpontunk egy jó kis kenyér-dagsztással összekötött idegenvezetésre és sétára. Kis késéssel meg is érkeztünk és leánykáink hamarosan nyakig lisztesen-tésztásan vigyorogtak a dagasztó-teknőnél állva, a begyújtott kenyérsütő kemence szomszédságában. Amíg a tészta aludni tért, megnéztük magát a malom-múzeumot is, ahol ismét nagyon érdekes tájékoztatást kaptunk az őrlési történelemről és helyi jellegzetéssegekről. Még futotta az időből egy kis erdei sétára is a Síkfőkútig, majd visszatérve, még a kenyérkék és kiflik megformázására is. A kisült kenyereket már sajnos nem tudtuk átvenni, mert sietnünk kellett haza (Emmának volt fellépése az osztállyal), de szerencsére Gyöngyiék megvárták és elhozták nekünk az igazán különleges péksüteményt, amit aztán napokig fogyasztottunk jóízűen, sőt egy cipót le is fagyasztottam és most ott vár a mélyhűtőben a megfelelő alkalomra.

2009. október 2., péntek

Tisztelgés "sedith" előtt

Úti beszámolómat megszakítom egy rendkívüli kiadással.
Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy nagy gasztroblog-olvasó. Valahogy, talán egyre hajlottabb korom miatt, rigolyásan ragaszkodom a lapozható szakácskönyvekhez és újságokhoz, amikor jó kis receptekre vadászom. Egy kivétel van, internetes barátném, Edith, gasztroblogja, amire tulajdonképpen azért kezdtem el kattintgatni, mert olvasom a "sima" blogját is. Elég sokszor gondoltam már úgy, egy-egy receptjét, és az azt kísérő gyönyörűséges képeket nézegetve, hogy de jó lenne ezt vagy azt kipróbálni. És aztán ez így is maradt.
Egészen tegnapig. Volt ugyanis egy recept, amiről már szinte hónapok óta gondolkozom, hogy milyen íze lehet. Egy erdélyi ismerősömet is kifaggattam, hogy tudja-e, milyenek az "édes szemek", de nem tudta - talán már túl régóta él itt, Magyarországon. Nos, én egész szeptemberben egy nem túl nagy jókedvben tengettem napjaimat, a hó elején történtek miatt is, bizonyára, no meg, hogy munkafronton sem jött minden úgy össze, ahogy gondoltam, ráadásul beindult a mindennél húzósabb suli-ovi-különórák-leckeírás verkli és Zoli is rengetegszer ért úgy haza, hogy már csak a jóéjt-puszi jutott neki a gyerekekből. Tegnap tehát, talán a hónapváltás tehette, úgy döntöttem: megrázom magam. És ennek első lépéseként valami újat, valami mást akartam csinálni. Idejöttem hát a géphez és kinyomtattam a régen kiszemelt "sedith"-receptet. és megcsináltam. Szóról-szóra követtem az igen pontos utasításokat, adagokat és láss csodát: egy kis idővel később már az én konyhámban illatoztak ezek a szépséges finomságok! Annyira kíváncsi voltam az ízére, hogy össze-visssza égettem a nyelvem, mert nem bírtam kivárni, amíg eléggé kihűl! Az a jó, hogy ahogy Edith leírja, az maga a tökély, és ha valamin hezitálnék, akkor meg még ott a fénykép, segítségül. Arról nem beszélve, hogy a recepteken túl, Edith sokszor "életmód-tanácsokkal" is ellátja az olvasóit és tud olyan meggyőzően írni, hogy mióta őt olvasom, egyre ritkábban veszek le bizonyos termékeket a polcokról és inkább magam készítem el őket, friss és megbízható alapanyagokból... Tehát, Edith gasztroblogjának továbbra is hűséges olvasója leszek és most már úgy érzem, megkockáztatom majd a napraforgó-kenyeret is és sok már, eddig túl komoly kihívásnak tűnő ötletet is. Köszönöm tehát Edith, hogy sikerélménnyel ajándékoztál meg! És akkor íme, a sashalmi "édes szemek":Ma aztán már a kihűlt "maradékból" tettem egyet a kávém mellé, és a nyelvem megégetése nélkül élveztem az ízeket - egy újság lapozgatása közben. Mennyei harmónia! És érzem, talán másra is lesz erőm ezután! Pont jókor, mert 38 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon jöttem a világra.

2009. október 1., csütörtök

Pécsvárad, Sikonda és Kalandpark

Az igen oxigéndúsra sikeredett nap még nem ért véget akkor sem, amikor a Gemenci kisvasút "restijében" elnyaltuk az igencsak kijáró jégkrémet. Az esti megnyugvásunk kijelölt helye felé haladva még útbaejtettük Pécsváradot és annak várát. Maga a falu (város? senkit sem akarok megsérteni!) is gyönyörű, dimbes-dombos és hangulatos. A vár maga, hát... Sok izgalmat nem rejt hét energiabomba gyermek számára.... Hacsak nem az udvarra eszkábált színpad, ami nyaranta valószínűleg szabadtéri előadásokat szolgál ki....

Tehát a termekben nem töltöttünk sok időt, a várfalon sem (úgyis csak a frász jött ránk, hogy lepotyognak valahol, a nem túl biztonságosnak tűnő korlátnál), a színpad előtt állva és csemetéinken derülve viszont annál többet! Zita és Emma, továbbá Panka és Rita egy lovas-showra készültek, Imola magánszámot próbált előadni, Kristóf a díszlet-építő lett, Klára pedig a "konferencia" (Zita biztos a konferanszié-szóra gondolt, de annak nem látta annyi értelmét...).
Az "előadás" és a férfiak elmerült beszélgetésének végén, visszaszálltunk a "lakásunkba" és Sikondára igyekeztünk, a campingbe. Ami nem volt nyitva, bár elvileg egész évben fogadja a vendégeket.... Kicsit elkeseredtem, mert úgy gondoltam, hogy egy camping védelmében talán jobban tudok majd aludni, továbbá abban is bíztam, hogy a lányok (és saját) tusolásomat kényelmesebb körülmények között tudom majd megoldani, mint amit az amúgy azért nagyon komfortos lakóautó nyújt. Mindegy, végül aztán a sikondai, igen festői, horgásztó mellett vertünk tanyát. A csajok nagy örömmel falták fel a már előző nap, még otthon, megfőzött (és addig a lakóautó hűtőjében tárolt) csirkepörit és az ott, helyben hozzáfőzött tésztát, majd nem egészen egyszerűen, de lefürdettem őket és már aludtak is.... Én is, szerencsére...
Reggel, amíg én összszedtem a reggeli által kicsit összezilált "konyhát" és "étkezőt", önfeláldozó barátaink elvitték egy körre a mi gyerekeinket (is) a tó körül. Nos, itt is talált egy színpadot a csipet-csapat és ott folytatták, ahol előző este abbahagyták:

Sikondáról egyenesen a Mecsextrém nevű kalandparkba mentünk, ahol ismét sok érdekesség várt minket.

Ami leginkább lenyűgözött, az pont egy olyan dolog, ami természeténél fogva nem dokumentálható képekkel. Ez pedig a láthatatlan kiállítás volt. Ez úgy zajlik, hogy egy nagyon kedvesen határozott és egyáltalán nem elesettnek tűnő hölgy levezet minket egy teljesen koromsötét pincébe és ott ő válik a mi segítőnkké, ő vezet végig minket az ő világukban, magyarázva, hogy hogyan használjuk a fehér botot, hogyan közlekedjünk, megmutatva nekünk az utcát, a piacot, a lakást az erdőt - ahogy azt a vakok megélik. Megdöbbentő, lenyűgöző, fantasztikus élmény volt! A két Kicsi az első kanyarban feladta, amit megértek (addig ők Gyöngyiékkel voltak, mert ezt a túrát két turnusban bonyolítottuk). Zita is félt, de jött és aztán belátta: megérte leküzdeni a nagyon is érthető szorongását. Emma meglepően gyorsan feltalálta magát és teljes bizalommal haladt előre, a vak hölgy kezét fogva!

A megrázó földalatti élményhez még párosul egy, látható, kiállítás, ahol elmagyarázzák a braille-írást és annak eredetét (ki is próbálhattuk: a lányok leírták a nevüket és a hölgy pedig elolvasta), a számítógép hasznát a vakok számára és más egyéb érdekességet.
De a kalandpark más élményeket is nyújtott ám!
Folyt. köv.

Grábóc és Gemenc

Nos,Verának teljesen igaza van: a Mecseknek nincs "csúnya" része. Bár Pécs belvárosába nem mentünk be (a lakóautók ezt nagyon megnehezítették volna), így a "fővárosát" nem láttuk, a vidékét viszont keresztül-kasul jól bejártuk!

Első reggel egy Grábóc nevű kis zsákfaluban ébredtünk. Gyöngyi már fél 9-re szervezett egy kísérőt, aki bemutatta nekünk az ott található Szerb Orthodox templomot és a mellette található kolostort. Nagyon érdekes volt minden, amit mesélt (köztük számomra pl. az a tény, hogy ennél a vallásnál is igen elutasítóak a nőkkel szemben, hiszen külön terembe mehettek csak be és az is, hogy bár bő kétórás minden egyes szertartásuk, azt illik állva végigbírni!!!!), de ami igazán meghökkentő volt, az, hogy mostanra már egy Szerb sem lakja a falut, ahogy a kolostort is csupán csak két apáca (ők is csak a nyári időszakban) - a képen az egyik, aki a gyomlálgatás előtt egy telefonnal szaladt be a templomba....
A gyerekek egészen türelmesen viselték a hosszas magyarázatokat, de nem kellett kétszer mondani, hogy menjünk vissza a lakóautóhoz, mert sietnünk kell a számukra izgalmasabbnak tűnő következő célpontunkhoz: a gemenci erdőhöz!
Hogy miért kellett sietni, mikor az erdő ott volt és - reméljük - ott is lesz még sokáig? Azért, mert várt minket Balázs, a túra-vezetőnk (akit ugyancsak Gyöngyi áldásos szervező-tevékenységének köszönhettünk), aki körbevezetett minket az erdő egy részén és közben folyamatosan mesélt, magyarázott, mutogatott érdekes dolgokat. Ugyan nehéz rangsorolni, de nekem talán ez volt a leglenyűgözőbb része az egész kirándulásunknak. A gemenci erdő buja növényzete, a vaddisznó-dagonyák és a szarvas-csapások felfedezése, a vadszeder mámorító íze, a holt Duna-ág pompás és nyugtató látványa, tele békalencsével és tavirózsával (és milyen jó, hogy most már a gyerekeim is tudják, hogy miket is takar ez a két mókás név!), a szajkók és más madarak rikkantása és látványa, a zöld és a természet ilyen kézzelfoghatósága felért egy masszázzsal, egy nagy alvással és egy pihentető, olvasós délutánnal együttesen!
De egyszer csak visszaértünk a kiindulóponthoz és elbúcsúztunk vidám túravezetőnktől. Mindez Pörbölyön történt, ahonnan a Gemenci kisvasút indul. Természetesen a vonatozás is a terveink között szerepelt, de mielőtt még felszálltunk volna a gyakorlatilag csak miattunk indított nyitott vasútra, még volt időnk sétálni egyet a vadleső körül, ahol aztán egy igencsak felháborodott vaddisznó-család kísérgetett minket, alig hagyva lehetőséget arra, hogy az őzikékben is gyönyörködhessünk.
Végül aztán felszálltunk a kisvasútra, ahol elköltöttük jól megérdemelt, és előre becsomagolt, ebédünket! Pár megállóval arrább leszálltunk, aholis egy játszótéren múlattuk az időt addig, amíg visszafelé is elindult velünk a vidám kis vonatocska!