Pages

2009. november 29., vasárnap

Látens vega

Szerintem az. Látens vega. Az elmúlt héten egy nem túl fantáziadús menüsort állítottam össze vacsorára, viszont azért relatíve változatos volt. Hétfőn hirtelen sült sertés-szelet volt, tejfeles szószban, rizzsel és uborka-salátával. Csak a rizst ette meg belőle, azt is kizárólag az után, hogy a tányérjából még a husi szaftját is eltávolítottam (pedig finom volt, a család többi taga lelkesen falatozott!). Kedd pizza-nap, a sima sajtos persze csúszott (azaz: két vékony szeletet is elfogyasztott). Szerdán bolognai tészta volt (na jó, belátom, kicsit sok a szénhidrát...). Nem ette, csak úgy, hogy leszedtem a húsos szószt, kicsit paradicsomos tésztát fogyasztott - keveset. Csütörtökön melegszendvics volt (a két nagy kérte, kissé a Vivi utáni nosztalgiából). Persze szó sem lehetett bármilyen felvágottról, kolbásztól vagy májkrémről a szendvicsen, csak sajt. Na, az úgy elég száraz, ezért aztán az első falat után áttért a "sima" szendvicsre. És végül úgy találta, hogy még a "strappistának" (így hívják a Csajok) sincs jó íze (persze, hogy nincs, hiszen alapvetően NINCS íze...). Pénteken fejtett bableves volt, virslivel és kolbásszal. na, azt úgy, ahogy van otthagyta, vállalva inkább a teljes koplalást. Tegnap, délben legyűrte a borsó-főzeléket és elrágcsált hozzá egy kis bundás kenyeret (na ja, sehol semmi hús!!!), este pedig a húsleves levét ette, majd egy kis rizst uborka-salátával. Ugyan Anyukám (náluk ettünk este) finomabbnál finomabb étkeket tett az asztalra, neki csak ez kellett. Ma délben, ismét leves-lé (a tegnap-előtti bablevesé... újra-hasznosítás, kérem szépen!!!), majd a rántott hús, sült krumpli és rizs, no meg saláta variácóból a krumpli-rizs jött be neki....

Azt hiszem, bele kell törődnöm, hogy KLÁRA a húsmentes korszakát éli. Azért mondom látens-vegának, mert az túlzás lenne, hogy a zöldségeket viszont szereti.... Azokból többet megeszik, mondjuk. A gyümölcsök pedig... Ha véletlenül sikerül jó mandarint kifogni, akkor azt szívesen nyammogja, mert jó buli megpucolni... Almából egy-két gerezd fogy, könyörgés vagy zsarolás  hatására....   Alapvetően, és főleg, az a szent meggyőződésem, hogy az ereiben kakaó folyik vér helyett, amit néha "higít" mással, kizárólag szénhidrát-alapú cuccal.... Hogy mitől ilyen vékony akkor? Mert az elfogyasztott mennyiség minimális.

Nem is tudom, hogy mi lenne a helyes hozzáállás. Nem gondolnám, hogy a hús-fogyasztást erőltetni kéne, pláne nem nekem, aki ugyancsak vígan ellenék heteket is hús nélkül. De az, hogy képes megmakacsolni magát, és inkább éhen maradni, csak ne kelljen abból enni, akár csak egy kóstoló falatot is, ami neki első látásra nem tetszik, hát az már nem biztos, hogy jót szül.... Az, hogy minden nadrág háromszor átéri, kissé aggasztó. Míg magasságra 110-es méret kellene neki, addig közben derékban vígan tud 86-ost hordani (csak a hosszúnadrág halászgatyává alakul át). Nem mondhatnánk őt betegesnek, de ha mégis elkapná valami, nem lesz tartaléka!!!! Tudom, hogy terített asztal mellett nem hal éhen gyerek, csak Klára mindenapos nyűglődése az étkezések során nem túl vidító, hogy őszinte legyek, sokszor bosszantó és fárasztó is a hosszas könyörgés, egy-egy vacsora az éjszakába nyúlik már (vagy legalábbis úgy érezzük...).


Étvágy-gerjesztő vitaminokban nem hiszek. Levegőn sokat van, mozogni sokat mozog (heti egy úszás, legalább egy torna, és most már a Kicsik is járnak atlétikára, ami heti két alkalom, ja, és hétvégén sokszor lovagolnak). Ez valószínűleg egy ilyen időszak. Kíváncsi vagyok, hogy fokozódik-e az étvágytalanság, mert akkor már majd lépek (persze a Nagyik aggódnak és próbálják a "mindegy, hogy mit, csak egyen valamit a gyerek" álláspontot képviselni, ami számomra nem alternatíva...). Klári ruhástul 17 kg és 108cm körül van. Ez még nem drámai. De határeset. 

2009. november 26., csütörtök

A betűvető

"Ana! Hogy írjuk azt, hogy Lillának? Van vessző az "A"-n? És azt hogy írjuk, hogy szeretettel, és azt hogy írjuk, hogy cica? És azt hogy írjuk, hogy Mikulás? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk...?
Amikor még Zitus lányunk készült iskolába, természetesen beleástam magam egy kicsit az iskolára való felkészülés irodalmába. Ebben legtöbb helyen az szerepelt, hogy JOBB, ha a gyermek még nem tud írni-olvasni, mielőtt belép az oktatási intézmény kapuján. Persze, ha kérdez, válaszoljunk, de semmit se erőltessünk. És Zitus nem nagyon kérdezett, én meg nem erőltettem. Igaz, hogy így is felismerte azért a betűket, amire első osztályos lett, de nem tudott még olvasni, az írás pedig csak addig érdekelte, amíg azt odabiggyeszthette minden rajzocskája sarkába, hogy ZITA. Utólag annyit mondhatok, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt követni a kicsit waldorfos tanácsokat, ugyanis Zitus több estét végigzokogott azon, hogy X, Y és Z az osztályban már milyen szépen tud olvasni, ő meg biztos soha nem fog megtanulni!!!! Ekkor vettem egy nagy levegőt, és elmagyaráztam neki, hogy az általa már ismert betűket hogyan is kell összeolvasni. Lassanként nyugodott csak meg, viszont mára az egyik legjobb és leglelkesebb olvasó az osztályában.

Jött Emma. Róla már Nagycsoportban azt hangoztatta a logopédus, hogy olyan okos, hogy "akár már tegnap mehetett volna suliba". Kicsit bedőltem ennek a dumának, ezért fel sem merült, hogy még egy évet az ovi pihe-puha világában tartsam, pedig lett volna rá mód, hiszen február végén született. Amire ő, hat és fél évesen, alig 115 centisen az iskolapadba került, már lelkesen betűzgetett. Viszont a mai napig is döcögősen megy az olvasás, talán mintha most lenne az az áttörési pont, hogy már folyamatosan, a szöveget tökéletesen értve, tud olvasni. Lehet, hogy azért, mert őt nem érte a kezdeti frusztráció (vagy nem érintette meg a dolog), lehet, hogy a fiatalsága miatt, vagy lehet, hogy egyszerűen a személyiség-különbség miatt, de neki még nem sikerült a könyvek bűvöletébe kerülni, úgy, ahogy nővérének, vagy szüleinek.

És, itt érkezem a címben megjelölt csemetéhez, itt van Imola, aki egy megszállott kitartásával írogatja mostanság a betűket, szavakat. Szinte mást sem csinál, mint, hogy az asztalnál ül, néha rajzolgat, utána pedig szavakat ír, másol, betűz, és kérdez, kérdez, kérdez folyamatosan. Imádja, ha feliratos póló vagy pulcsi van rajtunk, lépten-nyomon megállít és betűzi a feliratot (ami általában angol, de sebaj). Most mit tehetnénk? Mondjuk neki azt, hogy nem, Imó, nem árulom el, hogy hogyan kell azt leírni, hogy repülőgép, mert te még csak ötéves múltál, és majd' két éved van még hátra a suliig? A csudát! Ha most érdekli, most fog megtanulni! Talán nem véletlen, hogy pl. második hazámban, Svájcban, már ötéves kortól járnak. ún. iskolába! Persze, hogy az nem olyan kemény és poroszos, mint amilyen a mi sulink tud lenni, de pont ezt a határtalan tudásszomjat használják ki, ami a gyerekek nagy részében ebben a korban ébred, és talán pont hétéves kor körül lankad először!

Egyébként sem túl meglepő az, hogy a legkisebb(ek) a nagy(ok) után akar(nak) menni, minél gyorsabban. Hiszen azt látja a két (szegény) Kicsi, hogy én folyton leckét íratok a két Naggyal. Néha emiatt még elhanyagoltnak is érzik magukat, ezért aztán kikövetelték, hogy ők is "írhassanak leckét". Ezért van nekünk halomnyi "feladatos füzetünk" (Vekerdy Tamás rémálma), mert bár magam sem tartom feltétlenül szükségesnek az ovisok ilyen fajta "fejlesztését", csak így tudom lenyugtatni a két Ovist, amíg nyüstölöm a két Sulist (ezért aztán a Nagyok íróasztala és az étkezőasztalnál tanyázó Kicsik között rohangászom délutánonként, feladatokat felolvasva és ellenőrizve, felváltva, jó móka!).


Így lehetséges az, hogy Imóka (de azért persze néha Klára is, csak nála most nem ilyen égető ez a tudásvágy, mint Imónál, illetve azt mondanám, hogy többrétű, őt a számok világa is érdekli), mostanában csak ír, ír, ír és ír. Mi meg mosolygunk rajta!

2009. november 23., hétfő

L=L

Eszméletlen sok szervezést igényelt. Már két hónappal ezelőtt hozzáláttam. Először csak egy puhatolozó kör-emailt írtam: ki mit szól az ötlethez, megvalósítható-e, megvalósítsuk-e? A megkérdezettek lelkesedtek, aztán az érintettek köre egyre jobban bővült, Zolikám egyre jobban sápadt. Szövetségesem is támadt, a célszemély húga személyében. Ő is rengeteget intézkedett, a lényeg "lényege" is általa valósult meg. Ahogy közeledett a kitűzött dátum, egyre több lett az e-mail, táblázatok, telefonok, összemosolygások, hümmögések, bizsergető gyomorideg.

És eljött a szombat, november 21-e. Zoli átszállította az összes gyerekünket átszállította anyukájához. És még jobban belevágtunk a megkezdett végső felkészülésbe: rendet raktunk, szőnyeget tekertünk, asztalt tologattunk, székeket hoztunk. Én közben sütöttem, főztem (mondjuk már egy-két nappal előtte is), és már ott illatoztak a hagymás és sima bagettjeim, és nem kellett már sokat várni, hogy kisüljön Edith csodája, a napraforgó-kenyér. Öt óra tájt megérkezett Mariann, az ünnepelt húga, és barátja, Robi, no meg a Csoda.... Nemsokára egy lelkes barát, Imi, is befutott. Mindenki segített. Felkerültek a falra az előre összegyűjtött és kinyomtatott fotók, no meg a mi lányaink által készített felirat, dekoráció. Kint voltak a tálak, Mariann sütijeivel, a kenyerekkel, a "kencékkel", salátával, "Jutka mama" pogijával, és persze egy jókora adag pia is ott várakoztt a roskadozó asztalon. Fél hét felé már megfürödve, kicsinosítva álltunk mi is készen, Zolival; és még áldást is ittunk a szinte tapintható izgalomra! Háromnegyed hétkor elkezdtek szállingózni az emberek. Helyes, hiszen mondtam-írtam, hogy hétig mindenki érkezzen meg! Hirtelen lettünk vagy huszonöten-harmincan. Halkan vihorászott és iszogatott mindenki. Persze, előtte letették a táblázatban megjelölt, beígért kaja-pia mennyiségüket az asztalokra. Hét órakor csöngött Mariann telefonja: anyukája jelezte, hogy elindult a bátyja!!!! Úgy húsz perccel később már a titkos leskelődő helyen lógtunk páran, a többieket pedig betereltük a nappaliba. A "hivatalos" vendégeket, akire az ünnepelt számíthatott, pedig az előszoba-étkező részbe "toltuk". A kaput bezártuk, hogy csöngetnie kelljen.

És egyszer csak begördült az autója. Halkan sikítottam: MEGJÖTT!!!!!!!!!!

Becsöngetett, Zoli nyitott neki kaput: "Szia LACI, végre, hogy megjöttél, már csak rád vártunk!!!!" Laci, mert igen, róla van szó, Zoli réges-régi barátja, esküvői tanúja, üzleti partnere, Emma keresztapukája, tiszteletbeli családtagunk, két hete ötvenéves lett, és úgy gondoltuk, hogy ezt méltón meg kell ünnepelni. Persze, ő azt állította, hogy nem akar nagy feneket keríteni a dolognak. Ezt mi - látszólag - elfogadtuk; a napján, összetrombitált egy szűkkörű csapatot, egy kis iszogatásra egy bárban. Azt hitte, hogy ezzel letudta....

Szóval Laci bejött, teljesen gyanútlanul. Annyira gyanútlan volt, hogy igen sokáig tartott, amíg végigjött a folyosón, mert észrevette a róla kirakott gyerekkori képeket. "Nahát, mondta, konspiráltatok a családdal?" (Zoli mondjuk említette neki, hogy én szeretnék majd koccintani az egészségére a vacsorán, amit Laci hat-nyolc fős, megszokott baráti társaságnak gondolt, ezért azt hitte, hogy egy "picit" készültünk erre a koccintásra ezekkel a képekkel.) Mikor a nagy tömeg a nappaliban már alig bírta pissz nélkül, az egyik "hivatalos vendég" (akinek jelenlétén nem lepődött meg Laci) azt mondta neki: "Gyere csak ide, Lacikám, itt is van egy nagyon jó kép !" Laci odalépett, én intettem és felharsant sok torokból a "Boldog szülinapot!" Laci ledermedt, majd elvigyordott, és onnantól kezdve csak örült-örült-örült! Mindenkit sorra üdvözölt, majd mikor a sor végére ért, megfordult, ott találta magát velem szemben. Én hirtelen leguggoltam, és mögülem előbukkant legkedvesebb barátnője, az USA-ban élő Szilvi. Természetesen, Laci  nem tudta, hogy Szilvi készül átszelni az óceánt csak a buli kedvéért..... (Hiszen a buliról sem tudott...)

Amikor az első hüledezős-hullám lement, akkor érkeztek meg a nyolcórai vendégek, akik nem értek ide hétre (úgy szólt a legutolsó e-mail, hogy aki nem tud 7-re ideérni, az csak nyolcra vagy később jöjjön, nehogy pont Lacival együtt érkezzen, aki fél 8-ra hívtunk). Újabb üdvözlések, újabb örömködés. Laci azt hitte, hogy most akkor már "túl van mindenen". De nem. Az sem tűnt fel neki, hogy különösebben senki sem nyomkod a kezébe ajándékot, piát, bármit.

Kilenc óra tájt már nem várhattunk tovább a még később érkezőkre (pedig akadtak, hiszen kb. 50-en voltunk a végén), mert voltak, akiknek már el kellett menni. Zoli kilopódzott az éj leple alatt. Szóltam mindenkinek, köztük Lacinak is, direkt, hogy vegyenek fel kabátot, mert a kert végében még lesz egy kis fény és hang előadás.... Persze, a beavatottak már alig várták ezt a pillanatot, hiszen tudták, hogy most jön majd el a beteljesülés!!! Laci pedig, szinte már beletörődve, de persze nem a rossz értelemben, hanem inkább át- és megadva magát az általunk szervezett eseményeknek, szófogadón húzta a kabátját, és semmi ellenvetnivalója nem volt, mikor mondtam, hogy várjuk meg, hogy a többiek kimenjenek. Utolsóknak maradtunk tehát, Laci és én. Karonöltve andalogtunk ki a kert végébe, közben ő áradozott, hogy ez milyen klassz meglepetés volt a részünkről. A tömeghez érve, ők egyszer csak rákezdték, hogy "Kis kacsa fürdik..." Laci még mindig semmit sem sejtett. A tömeg lassan szétnyílt, én gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, "boldog szülinapot, Laci"... És akkor meglátta!!!!!! Zoli autója mögötte állt, így jól meg tudta világítani azt a gyönyörű, fehér, huszonöt éves Citroen C2-est, azaz "Kacsát", amit népes társaságunk összedobott pénzéből sikerült megvenni Laci számára, akinek - ahogy ezt ő maga is többször elismételte - harminc éve egy ilyen az álma! (Laci nagy Citroenes, csak ilyen márkájú autókat vesz, persze újabb típusokat, és már évek óta tervezgeti egy Citroen szalon tulajdonos ismerősével, hogy majd ilyen Kacsákat fognak felújítani, amiből az elsőt persze megtartja magának...)

Laci elképedt, még talán nem teljesen szalonképes szavak is kicsúsztak a száján. TI MEG VAGYTOK ŐRÜLVE!!!!!- kiáltotta többször. Miután ezerszer megkérdezte: ez tényleg az enyém?; gyorsan beleült, beindította, mindent kipróbált rajta, letekerte a letekerhető tetejét, felállt, onnan is köszöngette. Sokan beültek mellé. Most néztem vissza a persze elég sötét videófilmet, de folyamatos örömujjongás, kacagás kísérte a jelenetet.

Megnyugodtam. Voltak ugyanis páran, akik úgy gondolták, hogy Laci esetleg nem örülne, ha egy ilyen bulit és hozzá egy ilyen ajándékot szerveznénk. Szerencsére tévedtek. Laci boldog volt. És annyira megérdemelte! Neki nem jutott feleség és gyerek, de van egy fantasztikus családja, szerető húga és szülei, no és persze ott vagyunk neki mi, a barátai. És ő is mindig ott van nekünk. Örültem, hogy sikerült neki olyan örömet szerezni, amit talán még át sem élt soha. Túlzás lenne egy ilyen autó? Huszonöt éves (bár gyönyörű, és tele eredeti alkatrészekkel, egy igazi "műgyűjtőtől") autóról beszélünk! Azért mertem javasolni a társaságnak, hogy vegyünk egy ilyen nagy ajándékot neki együtt, mert ez fejenként vagy háztartásonként kb. annyira jött ki, mintha mindenki egy jobb italt, vagy bármi más ajándékot vett volna neki. És sokan jó ötletnek tartották, olyanok is beszálltak, akik nem tudtak eljönni. Készítettünk egy hatalmas matricát, rajta az összes "adakozó" nevével. Kb. 35 "háztartás" szállt be, plusz egy "szponzor" egy komolyabb összeggel (a fentebb említett Citroen szalonos embertől), ezért aztán tényleg nem lett megrázó az összeg senki számára.

Mikor visszajöttünk a házba, kissé szétfagyva, Laci hihetetlen állapotban mondott pár szót, és ragyogott az arca..... Utána ivott is egy picit, szerintem....

A buli hajnali egyig tartott. És az volt még a nagyon jó, hogy rég nem látott barátok örülhettek egymásnak. Akkora vidámság, jókedv, öröm és boldogság lepte el a házunkat, hogy szinte tapintani lehetett.

Amikor végül mindenki elment, elraktuk éppen csak a romlandókat, és kimerülten, de elégedetten zuhantunk az ágyba.

Tegnap még csaptunk egy "after-party"-t, hiszen Lacinak vissza kellett jönnie a nem is egy, hanem két autójáért. Mariann húga 8aki a Kacsát felkutatta és beszerezte) hozta és jött vele Szilvi is. Befutott még Géza is, aki művész-vénával megáldott barátunk, és festett egy zseniális festményt is még Lacinak. Az aljára odaírt egy francia mondatot, amiről én egy óvatlan pillanatban megjegyeztem a buli során, hogy nem teljesen korrekt. Géza maximalista, leíratta velem a megfelelő kifejezést a megfelelő helyesírással, visszavitte a festményét, és még az éjjel kijavította. A kijavított példányt hozta vissza pont akkor, amikor Laciék itt voltak. Addigra már lánykáink is hazatértek, így ők is megcsodálták és" kipróbálták", a "Csodát", a Kacsát. Laci pedig nem győzte hajtogatni, hogy milyen fantasztikus este volt, és, hogy még sokáig tart majd, amíg az egészet felfogja, úgy igazából.

(Ha majd küld valaki, akkor képeket is teszek fel erről az estéről, csak nekünk nem volt itt szüleim kölcsöngépe, így nem tudtam fotózni. No meg elég aktív résztvevője voltam a dolognak, így nem is nagyon tudtam volna.)

2009. november 16., hétfő

A(z) (sz)űrlény


"Anya! Igazán büszke lehetsz rám! Ma NEM jelentkeztem a szépolvasó versenyre, mert ütközött volna a szolfézzsal, és úgy gondoltam, hogy nem örültél volna, ha megint kihagyom egy verseny miatt!!!"

Nos, ez a mondat Zita szájából hangzott el, és mások számára kissé meglepő is lehetne. De csak azoknak, akik nem ismerik jobban.... Mert Zita olyan energiákkal rendelkezik, hogy én (és a szűk környezetünk) csak ámul(ok) és bámul(ok), és néha bizony már azon könyörgök, hogy ne induljon minden versenyen, mert már nem fér bele az életébe-életünkbe.

Zita szeret versenyekre járni. Azt szoktam mondani, hogy ha kosárfonó versenyt hirdetnének, akkor ő arra is jelentkezne, és az azt megelőző héten esténként (úgy tíz és tizenegy között) gyakorolna... Nem azért megy ő versenyekre, mert folyton csak nyerni szokott és nyerni akar. Mondjuk.... Azért általában úgy vág neki, hogy ezt most megnyeri... Vagy: benne lesz az első ötben/tízben/akárhányban, versenytől függően. És, ha ezt nem éri el, akkor mérges magára. Nem csalódott, hanem összeszorítja a fogát, és már keresi is a következő lehetőséget, ahol megméretteti magát, és ameddig ráhajt még jobban a dologra.

Az elmúlt időkben elég sok futó-versenyen vett részt. Volt első, volt második, (Fórum-futás), volt hetedik (gödöllői mini-maraton, ahol az előző években semmilyen helyezést sem ért el...), volt nemtudomhanyadik. Voltunk díjlovagló versenyen is, ahol "csak" negyedik lett, így aztán kikönyörögte, hogy hétvégente járjunk lovagolni, ő fejlődni akar. Hát járunk. Sőt! Szeretne visszatérni a hétvégi úszásokra is, hátha ott is lesz megint Mikulás-kupa (ezt még azért fontolgatom). Részt vett még egy környezetvédelmi pályázaton is (még nem tudom, hogy milyen eredménnyel), aminek azért örültem különösen, mert egy teljes napot rászánt az őszi szünetben, és így közösen okosodhattunk egyik kedvenc témámból.


De részt vett Bólyai versenyeken is. Nos, az egy érdekes történet. Először matekon indult. Én ezen jókat derültem, mivel neki nem a matek az erőssége. Annyira nem, hogy ugyan ötös volt belőle év végén, de mivel nem csak ötösei voltak egész harmadikban, ezért ő nem a kiemelt csoportba került matekból a negyedikesek között (ebben a suliban ez így megy negyediktől). Ugyan a másik csoportban ő a legjobb, dehát az mégis csak a gyengébb. Ehhez képest, két, az erősebb csoportban lévő, osztálytársa megkérte őt és a barátnőjét, hogy induljanak velük, hogy meg legyen a csapat. Ezt némileg abszurdnak tartom, hiszen a csapatok összeállítását a tanárok feladatának gonodolnám, a célból, hogy az iskola neve méltó helyen szerepeljen majd a helyezettek között. Hozzátenném, a gyerekek felkészítését a versenyre ugyancsak oktatói teendőnek gondolnám... Nos, a nézetünk nem egyezik meg az iskola új vezetésével.... Így aztán Zitus elment matek-versenyre. Ahhoz képest, egész jó helyen végeztek... (Hozzátenném, hogy Zita tisztességgel felkészült rá!!!)

Viszont elment Bólyai magyarra is, ahol határozottan jó esélyekkel indulhatott volna.... De a csapat-választást ismét a gyerekekre bízta a tanítónő, így aztán, hiába kérleltem lánykámat, hogy kikkel "álljon össze", nem hallgatott rám.... Aztán abban sem, hogy a kérdés gondos-alapos elolvasása a fő kihívás ezeken a versenyeken... És végül abban sem, hogy ellenőrizze le azt, amit a csapat másik fele csinált.... A végeredmény elég csúfos lett, és ezen ő is felmérgelte magát....  Az lett a vége, hogy (utólag) mindenben igazat adott nekem, és arra kért, hogy ássak elő neki valami másik tanulmányi versenyt, amiben egyedül indulhat. Hát, találtam neki.... Most az ottani minta-feladatokat oldogatjuk meg közösen, akár vívásra menet, akár a lovardában, amíg a többiek lovagolnak, akár este, amíg a többiek tévéznek.

És ez a lenyűgöző ebben a drága gyermekben... Ez az elszántság, kitartás, lelkesedés. Annyi mindent csinál, és annyi mindent csinál jól! Édes volt, mert azt mondta a tanév elején, hogy ő ebben az évben maximalista akar lenni (éppen előtte fedezte fel ezt a kifejezést a jelentésével együtt)! És az! Ha matekból nem 100%-ot ír, csak sima ötöst, akkor már egy picit elégedetlen. Ha versmondásból (ami verset pillanatok alatt tanul meg!!!) "csak" sima ötös és nem csillagos, már puffog! A fogalmazásai fantasztikusak, a fuvolája kristálytisztán szól (mert gyakorol nap-min-nap, bár néha noszogatni kell), az atlétikai edzéseken, amiken már a nagyobbak között vesz részt, nagyokat fut (3-4 km-ket), és boldogan jön haza, hogy milyen jó volt! A vívásról még nem is ejtettem szót! Naná, hogy azt is imádja!!!!! És zenekarozik is, ahol most azt éli meg szenzációként, hogy lesz egyen-pólójuk és hamarosan megtanulnak menetelve zenélni is!


Miket kér Mikulásra-Karácsonyra-születésnapjára? Futónadrágot, lovaglónadrágot, vívó elektromos felszerelést (hogy bekötve is tudjon vívni), no és könyveket..... Ja, mert sokat is olvas! Este, a hosszú napjai után, és az autóban, vívásra, lovaglásra jövet-menet.

Hogy mikor tanul ennyi minden mellett? Egy részről, hétvégén a lehető legtöbb mindent megír, átnéz, megtanul (persze azért, mert én erre rábeszélem...). Más részről pedig este. Igen, este. Szerdánként egészen késő este (van, hogy tízkor fejezi be). De nem zavarja, nem csapja össze, nem felejt el házi feladatot írni. Tény, hogy hét közben gyakorlatilag nem néz tévét, de szerintem ez nem probléma.... A számítógépet már megkörnyékezte, mert tanul informatikát a suliban, de ez nála abból áll, hogy az iwiw-en levelezget (kb. 1-2 hetente félórát); illetve elkezdtem magyarázgatni neki azt, hogy hogyan keresgélhet a neten, mivel sűrűn van olyan házija, amihez jól jön a kereső-ismeret.

Minden érdekli: a nyelvek, a könyvek, a pletykák, a családfák, a H1N1, a térképek, az utazások, a színház és a mozi. Tele van tervekkel. Idegenforgalmi iskolát szeretne végezni, mert neki szállodája lesz... Folyton beszél, folyton kérdez, folyton válaszol....Legutóbbi hétvégén pedig arról győzködött, hogy ő szeretne házimunkázni: porszívózni, felmosni, vasalni. Örömmel vettem a felajánlást, de azt már tényleg nem látom át, hogy mikor tenné ezt. Mert azért ez a drága kis-nagylány is elvonul ám a szobájukba és hosszasan játszik... Babákkal, műanyag kis figurákkal.....


Ez a hihetetlen energiájú és érdeklődésű, édes kislány pont egy hónap múlva lesz TÍZ ÉVES!!!!! Alig akarom elhinni!!!! Természetesen különlegesen szeretnénk megünnepelni ezt a különleges születésnapot (hiszen legközelebb kilencven év múlva lesz ilyen, hogy hozzátesz egy számjegyet évei számához...). Ötleteink vannak, reméljük, hogy az időt is megtaláljuk rá... Mert valahogy nekünk nem fér bele annyi minden egy napba, mint a mi Zitusunknak....

2009. november 9., hétfő

Szokatlan

Érdekes jelenet zajlott le hajlékunkban tegnap reggel.

Klára mostanság oroszlánt reggelizik és medvét tízóraizik, így aztán kellőképpen harapós és morgós hangulatba kerül elég gyakran. Van ilyen időszak, ismerjük már a Drágát, ezért aztán inkább behúzzuk a fejünket a nyakunkba és megvárjuk, amíg elmúlik neki.

A tegnap reggel ismét harcias lendületben leledző gyermek engem talált meg. Magas cén és dübörgő decibellel esett nekem, ahogy kiléptem a fürdőszobából. Valami ceruza-eltüntetéssel gyanúsított meg, de nem is ez a lényeg. Mivel sikerült némi türelmet feltankolnom a nem túl rövid éjszaka során, nem az általa megadott hangon és hangerőn válaszoltam neki, hanem halkan és nyugodtan. Kértem őt a lehoggadásra és elmagyaráztam neki, hogy amennyiben ő maga pakolászná el az ő ceruzáit, úgy most nem kellene azt feltételeznie, hogy én vétettem valamit az általa elképzelt renddel szemben. Klára maradt a magas cén és az óriási decibelszámon. És ekkor! Jó, mondtam, velem ne kiabáljon, én nem ezt érdemlem, ha már helyette is elpakoltam előző este, úgyhogy én innen most elmegyek, kiabáljon magában. Fogtam az újságomat és elbattyogtam hátra, a hálószobánkba. Ott aztán visszabújtam az ágyba és olvasgatni kezdtem.

Még ilyet! Az összes többi leánykám riadtan jött be hozzám, egyenként, a következő öt percben. Roppant szelíden, aggódva közelítettek, csendesen beszéltek, és igyekeztek meggyőződni arról, hogy nincs más bajom azon kívül, hogy Klára nem a megfelelő módon kommunikált velem. És akkor kicsit elgondolkodtam.... Mert, hogy ez a látvány, hogy én, vasárnap reggel, az ágyban újságot olvasgatok, RIASZTÓAN hatott! Persze, mert Anyát úgy szokták meg, mint egy perpetuum mobile, egy örökmozgó, folyton tevékenyen. Ha nem főz, nem mosogat, tereget, vagy pakol (!!!!!), akkor segít leckét írni, zongora vagy fuvola gyakorlást hallgat, fodrászosat játszik az Ikrekkel, vagy mutatja nekik, hogy mit hogy kell írni (főleg Imola nagy mániája mostanság az írás, de erre majd külön visszatérek), uzsonnát csomagol, gyerekeinek könyörög, hogy öltözzenek, pakoljanak, leckét írjanak, és közben mindig jön-megy, de legalábbis áll, vagy valahogyan mozog! Ha esetleg leülne, akkor vagy étkezés van (de akkor is felpattog!!!), vagy családi közös tévézés és akkor minimum két gyerek tanyázik rajta. Ezzel szemben, ott és akkor, teljesen nyugiban, feküdtem-félig ültem, EGYEDÜL és ez nem stimmelt!

Nem vontam le mélyreható konzekvenciákat, de elgondolkodtam. No meg jót mulattam. Aztán kikászálódtam az ágyból és felvettem a megszokott formámat. Leckét írattam, fogat mosattam, teregettem, zsémbeltem és jöttem-mentem. Klára pedig tovább tombolt, majd egyszer csak,mintha elvágták volna, csendes-kedves hangon közölte, hogy onnantól kezdve Tündér-Klára lesz. Az is volt. Én meg odaadtam a ceruzáit.

2009. november 6., péntek

Vélemények és döntések

Vannak, akik szerint a blog veszélyes dolog, mások szerint egy pompás eszköz a múló élet eseményeinek rögzítéséhez.
Vannnak, akik szerint a házasság csak egy papír, ami csupán az elválást teszi nehezebbé; másoknak az esküvő életük legszebb napja.
Vannak, akik szeint csak a margarin az igazi, mások a vajra esküsznek.
Vannak, akik szerint az igazság csak jobboldalt van, vannak akik balra szavaznak.
Vannak, akik szerint Beatles, vannak, akik szerint Rolling Stones.
Vannak, akik nem bírják még csak látni sem a cigarettát, mások szerint valamibe úgyis bele kell halni.
Vannak (olyan tudósok), akik szerint a Föld éppen felmelegedőben van, de akadnak olyanok is, akik pedig azt állítják, hogy most éppen a fagykorszak felé tart szegény bolygónk.
Vannak, akik szerint a kutya az ember legjobb barátja, míg mások hallani sem akarnak házi állatról.
Vannak, akik hisznek Istenben, és vannak, akik nem.
Vannak, akik még a kenyeret is maguk sütik, és vannak, akik még a konyha bejáratát sem találják meg a házukban.
Vannak, akik kontakt-lencsét viselnek, más szemüvegesek pedig a világ minden kincséért sem nyúlkálnának a szemükbe.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a repülő a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, és vannak, akik nem tudnak bízni egy 10 000 méter magasan szálló gépben.

Vannak, akik beoltatják magukat H1N1 ellen, és vannak, akik üzleti fogást látnak csak benne.

Én mérleg vagyok, utálok dönteni. Vacillálok, hánykoldódok, rágódom, mérlegelek (még jó!!!), gyötrődöm, újra és újra nekifutok a döntésnek, becsukom a szemem, hátha eltűnik az eldöntendő kérdés, kikérem fű-fa-virág véleményét, jeleket, égi üzeneteket keresek, majd nagy kínnal, keservvel döntök.

Vagy mégsem. Imádom, ha nem kell igazán döntenem, ha mindent elfogadhatok, ha nem kell választanom. Már, ha van rá mód. A kalácsot margarinnal, a kenyeret vajjal eszem. Szívesen hallgatok Beatles-t is és Rolling Stones-t is. Sőt, megvallom, már mindkét oldalra szavaztam! Egy darabig kontaktlencsét hordtam, mostanság csak szemüveget. Nem dohányzom, de nagy-nagy ritkán, ha egy buli hangulata úgy hozza, rágyújtok. A blog és az esküvő ügyében azért letettem voksomat. És persze, könnyen elfogadom, ha mások más véleményen vannak.

Na de, persze, a felsoroltakon kívül, annyi, de annyi döntési helyzet volt és van, amit utálhattam! Ott volt rögtön a gyerekek iskolájának kiválasztása, hogy csak egy szenvedőset említsek. És most meg! Itt van ez a H1N1! Tulajdonképpen, az igen határozottakat irigylem. A "márpedig én semmiképpen sem, ez csak pánik-keltés!" típusúakat ugyanúgy, mint a "természetesen beoltattam magam, hiszen nincs annyi lélegeztető-gép a világon, ami elég lehet, ha a járvány, szövődményekkel együtt, elterjed" féléket is. E témában is megfutottam köreimet. Először mindenkit kérdezgettem, de attól csak álmatlan éjszakáim lettek. Azután kiválasztottam két-három embert, eldöntvén, hogy az lesz, amit ők javasolnak. Hát az lesz. Döntöttem, döntöttünk Zolival (mert persze őt is bevonom kínjaimba). Hogy jól-e vagy rosszul, majd kiderül. Vagy lehet, hogy mégsem. De hiába vagyok mérleg, itt nem tudtam az általam oly' kedvelt középutas megoldást találni. Félig nem lehet oltatni.

De, még egyszer leszögezem: utálom, hogy dönteni kellett. És most tovább szorongok. A döntés esetleges következményei miatt.