Még hogy négy gyerek sok?!?!

Tegnap családi moziestet tartottunk, itthon. Elhelyezkedtünk a kanapékon és a szőnyegen, kinek-kinek az ízlésének megfelelő táplálékkal a keze ügyében: pattogatott kukorica (a gyerek-részlegnek), fagyi (Zoli-Apának) és sör (öhm,..., izé, nekem).

A film, amit megnéztünk, nyilván nem fog bevonulni a filmtörténelembe, mint korszakos mű. A címe: "Tucatjával olcsóbb". Ez egy Steve Martin film, aminek egy részét már egyszer láttuk Zolival valamelyik csatornán, és amiről, valamiért, Zita már hallott a suliban, és nagyon szerette volna megnézni. Remélte, hogy majd jókat kacag. Így is lett, noha, még egyszer jelzem, tisztában vagyunk vele, hogy nem ezzel növeltük igazán kultúrális ismereteit. De azt is tudtuk, hogy nincs benne semmi, ami zavaró volna, szülői szemmel nézve.

A történet a következő: Steve Martinnak és feleségének összesen 12 (azaz: tizenkettő) gyereke van. Eredetileg nyolcat terveztek, de nem tudtak megállni... Élik szép életüket, amikor is Steve Martin megkapja álmai állását... egy másik államban. Költözniük kell, aminek a még otthon lakó tizenegy gyermek nem igazán örül. De hát egy magára adó amerikai persze csak meg akarja valósítani a saját maga különbejáratú "american dream"-jét, és ehhez persze mindig jár egy odaadó és megértő társ (jelen esetben az anya), ezért aztán felpakolják a pereputtyot (ami a nagylétszámú gyerekseregen kívül még pár házi állatot is "tartalmaz") és beköltöznek egy számukra éppen ideális kéróba, az ország egy másik csücskében ( a helyszínt nem tudom pontosan, a film elején még teregettem). És persze nincs is abban semmi meglepő, hogy egy tizennégy (na jó, csak tizenhárom, a kirepült fióka miatt) fős család talál a számára megfelelő szobaszámú, elrendezésű és kivitelezésű házat....
Apuka nekiáll sikeres edzősködni, a gyerekeknek pedig akadnak beilleszkedési problémáik. Hogy az élet még bonyolultabb legyen, anyukának is megvalósulni látszik a maga - különbejáratú - american dreamje: kiadják a könyvét! Mondjuk, nyilván volt mit mesélnie egy ilyen családról... Apró bibi: el kell hagynia "kicsinyke" családját minimum két hétre. Ezúttal az apa a megértő társ (mi sem természetesebb), és megveregeti asszonypajtás vállát: menjél csak, majd megoldom valahogy (mármint hogy egy menő csapat menő edzője legyen és ellásson egy "aprócska" háztartást néhány gyermekkel)!
Persze, a dolgok teljesen a fejük tetejére állnak onnantól, hogy anyuka kiteszi a lábát a családi fészekből. De Steve Martin - szerintem - derekasan küzd, és a legszebb az, hogy amikor anyuka aggódva telefonál, ő akár a gardróbba is bemenekül, hogy ne hallatszódjon az alap csatazaj, ami kíséri házuk és háztartásuk teljes leamortizálódását és közben váltig állítja: minden a legnagyobb rendben, egy tucatnyi angyalpalánta éli napjait anyuka nélkül...

A végkimenetelt nem írom le, hátha valakit nagyon felcsigáztam (....).
De a kedvenc jelenetemet igen: Steve Martinékhoz benéznek a költözéskor a piperkőc, finnyás, egy elkényeztetett gyerekkel rendelkező szomszédok... Először azt hiszik, hogy csak egy gyerek van. Majd mikor Steve Martin rálegyint a kérdésükre, hogy "Ó dehogy, van egy tucatnyi!", akkor már pislognak. De a legjobb az, amikor pár gyerek az emeleten elkezd hokizni és a szomszédnő megkérdezi: "Ti hagyjátok, hogy a gyerekek a házban hokizzanak?" Mire apuka teljesen nyugalmasan azt válaszolja: "Á, ha már hatnál többen játszanak, akkor ki kell menniük a kertbe!"

És akkor körbehordoztam a tekintetemet a nappalin, amit már így is telt házasnak ítéltem meg, úgy érezve, hogy mindenütt karok és lábak vannak: "Még hogy a mi négy gyerekünk sok?!?!"