Pages

2010. január 29., péntek

Házi feladat

Januárban van mindig egy hullámvölgy. Ez a tapasztalatom. Zitánál már negyedik éve tart ez a megfigyelésem, de úgy tűik, hogy Emma is hasonlóan reagál az év leghosszabbnak tűnő hónapjában.

Zita mindig ilyenkor "rosszalkodik" a legtöbbet, ilyenkor súrolja a magatartás jegye a négyest alulról.... Bár, lehet, hogy ezegyszer tényleg "változó" minősítést fog kapni. Mégpedig azért, mert megkapta élete első osztályfőnöki figyelmeztetését, bele a tájékotatójába!!!! Amikor megmondta (becsületére váljék, hogy rögtön ezzel kezdte, szinte nem is köszönt - csak tartsa meg ezt a jó szokását, hogy ilyen őszinte velünk!!!!), éppen voltak ott néhányan. Elvem, hogy nem szidom a gyermeket mások előtt. persze nem is kapott dicséretet, csak mondtam, hogy majd ezt megbeszéljük. Belülről forrtam: hát mi történt ezzel a gyerekkel, hogy már beírást is kap???? Eltökéltem, hogy most aztán jól leszidom, büntetést is kap majd, és megkérem Zolit, hogy jól beszélgessen el vele... Aztán kiderült, hogy órai levelezgetésért kapta.... Hm, mélyen magamba tekintve, el kell ismernem, hogy rendszeresen tettem ilyet én is.... Aztán kiderült, hogy nem is vette észre a tanító néni, hanem óra végén beköpte őt egy társa, egy fiú..... Hm, még nehezebben indult a leszidás: besúgó társadalmat nevelünk?! Nem is zavarta az órát, ezek szerint!!!! És hát, a jegyein sem látszik, hogy gond lenne egy-két perc figyelemkiesés.... Aztán kiderült, hogy csak ő kapott beírást, a levelezőtársa nem, mert ő még új, nem akarta a tanító néni elvenni a kedvét.... Hm, mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek????? Mondanom sem kell: a leszidás elmaradt. Azt azért megkérdeztem, hogy ő is be szokta-e árulni a többieket, mire azt felelte, hogy eszébe sem jut. Megkönnyebbültem. Kértem még, hogy húzza meg magát, maradjon nyugton órákon....

Emma pedig.... Ő nem rossz, sőt, példás magatartású... De ő meg "lassítót" szed, szerintem. Az amúgy is meglehetősen komótos tempója tovább csökkent. Az egyperces leckék órákig tartanak, sírva fakad, ha kiderül, hogy az elhúzott szöszmötölés után még egy leckéhez hozzá kéne látni. Harcolunk.... Én könyörgök, ő pepecsel, az idő megy, semmi másra nem marad, és a gyermek nagyon elfárad. A felszerelését hiányosan teszi be, a leckét nem jól írja fel, a határidőket összekutyulja... Így neki a szorgalma lesz "csak" jó, mert összegyűlt annyi hiányjele. Én is hibásnak érzem magam: lehet, hogy nem ellenőrzöm le eléggé a bepakolását, a leckefüzetét? Pedig úgy igyekszem!!!! Már lassan én is beírom a "leckefüzetembe", hogy mikor melyik gyereknek milyen felmérője, leckéje, tablója vár el(ő)készítésre...

Nemrégiben viszont akadt egy házi feladat (igaz,hozzánk már nem a pontos leírás jutott el...), amit szinte az egész család készített, vagy legalább is szurkolt érte, nagy lelkesedéssel. Ez pedig Emma környezet-leckéje volt, ahol egy házi állatot kellett bemutatniN, hogy a házi állat Scotty, a kuytusunk, lett! (Zita is készített hasonlót két éve.) Bár ugye, vannak nekünk "hónyulaink" is, akik Húsvét óta hűséges társaink lettek... A tekiről nem is beszélve (bár az nehezen sorolható házi állat kategóriába.)

Először is: le kellett őt fotózni. Ami már elve nem egyszerű, hiszen mindig rohan, ha kimegyünk, és persze felénk... Zoli és Jutka (mama) is kimentek, hogy végrehajtsák a műveletet. Végül klassz fotók születtek...

Aztán kiment Emma is, gazdis képek végett. Újabb kihívás....

(Ez a két kép nem képvisel nagy értéket "fényképészeti szempontból. Viszont szerintem olyan jól visszaadja azt, hogy milyen jó barátok ők: Emma és Scotty. A kutya szinte visszasimogatja az őt lelkével is szerető barátját.....)

A képeket sima papírra nyomtatuk, a nyomtatónkkal. Ezeket Emma kiszabta. Írt néhány jellemzőt a kutyusról, rajzolt, bejelölte a testrészeket, és egyáltalán: hosszú időt eltöltött vele (ezúttal felesleges pepecselés, szöszmötölés, bámészkodás és lámpa-piszkálás nélkül), szeretettel és lelkesedéssel készítette el! Imó és Klára tartották a ragasztót és az ollót, a kivágott képeket, a "keze alá dolgoztak". Én a szövegeket javasoltam, amit aztán Emma gyöngybetűkkel leírt színes papírra, majd azt kivágta és ragasztotta... Igazi családi vállakozás volt ez, ahol a főszerep Emmáé, no meg persze Scottyé volt.... Az eredmény sajnos még a suliban pihen, de azt már tudjuk, hogy ötöst kapott érte....

2010. január 26., kedd

Ehető ajándék


Misi bátyám második nagyfia, "hármas számú versenyzője", az a Zoli(ka), aki decemberben szalagavatózott, tegnap 18 éves lett. Most már nagykorú. Most már hivatalosan is művelheti azokat a szülő-kiborító dolgokat, amiket eddig is. Zoli(ka) egy gyönyörű fiatalember, rendkívül sármos és bájos, és hát... elég sok fejfájást okoz a szüleinek. Én mindig csak a pozitív oldalát látom, de nem én élek vele együtt... Érdekes, ő ugyanúgy Zoltán Gábor, mint az én Zoltánom (Gáborom). Hogy ez az egybeesés teszi-e, vagy mégis inkább néhány láthatatlan húr, mindenestre a két Zoli nagyon szereti egymást és jól megértik egymást. (Persze ez igaz Danira is, Zoli bátyjára is, pedig ott egyik név sem egyezik...)

Zolit szombaton ünnepeltük nagycsaládi körben. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy a naggyá cseperedett gyerekeknek a (nagy) család közös ajándékot vesz. Így volt ez most is, ezért aztán nem törhettem a fejem valami testre szabott meglepetésen... De aztán mégis... Valahogy nehezen törődök bele abba, hogy a neves ünnepeken csak egy borítékot adjak. Úgy döntöttem, hogy saját készítésű lesz a kis plussz. Zoli még csak apró kisgyerek volt (a babakor végén), amikor is egyszer együtt nyaraltunk Zoli(ka) korán kelt, majd, miután kilencen voltunk, összesen kilencszer reggelizett.... Mindenkinek társaságul szolgált.... Jó étvágyú volt, no... Zoli(ka) a mai napig olyan, mint Gombóc Artúr: a csokit - és minden más édességet - bármilyen formájában szereti. Szerencsére hasonlatossága Gombóc Artúrral itt meg is áll.

Szóval elővettem Anyutól az ünnepekre kapott könyvemet, ahol mindenféle - ajándéknak való - mézeskalács csodák receptjei találhatók. Abból megsütöttem két kis dobozt. Azt utána kidekoráltam: egyiket olajjal összekevert arany csillámporral (ettől mondjuk a díszített felület ehetetlenné vált, de maradt azért elég fogyasztható rész), a másikat marcipánnal. A nagyobbik dobozkába pedig Stahl-féle trüfliket (csokigolyókat) gyártottam, a kisebbikbe pedig a lányok "gyurmáztak" marcipán-figurákat (már aki... Zita alapanyaga valahogy eltűnt.... a gyomrában).
Végül pedig a ZOLI 18 mézeskalács-betűket is bevontam marcipánnal, ráragasztottam a dobozok tetejére. A dobozokat pedig szalaggal körbekötöttem (hogy egybe maradjon, no meg díszítésképpen). Melléjük került Emma és Imó két, különösen jól sikerült, marcipán-figurája, és már készen is volt!!!!!


Az ünnepelt nagyon meglepődött, nagyon örült, és szerintem már nem sok van meg az ajándékból....

Remélem, hogy nagyszerű felnőttélet vár rád, Zoli! (most már tényleg levakarjuk onnan azt a "ka" végződést...)

2010. január 25., hétfő

Tájékoztattak bennünket

Méghozzá arról, hogy mindkét lányunk pompásan tanul, továbbra is. Kiválóan megfeleltek teljes serege köszöntött ránk a tájékoztató füzet (leánykori nevén: ellenőrző) közepébe beragasztott lapról. A matek, a magyar, mind irodalmi, mind nyelvtani szemszögből, a torna, a nyelvek..... Dicséretből is akadt szép számmal, itt magyarból, ott tornából, amott nyelvből. Apró különbségek, kicsinyke gyengeségek azért vannak.

Ott van rögtön a magatartás. Míg a szorgalom persze duplán példás, Zita mindig szóra kész szája sajnos többet jár a kelleténél, órákon (is). Ezért aztán "jó"-t kapott - amivel tulajdonképpen semmi bajom; főleg, hogy tudom, hogy ez csak a cserfessége hozadéka. Hogy informatikából is csak a jól megfeleltig jutott el, az sem zavar túlságosan. Valahogy nem vonzódott eddig nagyon a számítógéphez, mi pedig ezt különösen értékeltük. Nincsenek számítógépes játékaink, nem hallgatunk mesét a gépen keresztül (arra ott vannak a meselemezek, no meg a mesekönyvet felolvasó szülői szájak), egyáltalán, nincs a gép az életünk középpontjában. Ezért aztán csak az utóbbi időben ül be Zita a billentyűzet mögé egyre sűrűbben. Megtanult "pötyögni", a google-on keresni, iwiw-ezni (no, ez "hasznos"!! :-) ), és mostanában a saját regényét írja rendületlenül, akárhányszor támad egy kis szabad ideje.... De az informatika jegye még nem tükrözi az itthoni szorgalmát...


Emma tájékoztatója sem lett teljesen "egyhangú", noha az ő magatartása persze példás, és informatikája sincs még (szerencsére, mert ő aztán fényévekre van a számítógép-használattól). Őt rajzból nem illették meg a kiválóan megfelelttel, ugyanis, bár hosszan dicsérik, túl lassúnak találták... Hát, ezért sem tudtam őt megdorgálni... szerintem a "művészet" nem gyorsaság kérdése. Amúgy meg, köztudott, hogy Emma a komótos fajtából való (és most igen visszafogottan fogalmaztam). Hogy környezetből sem ütötte meg a kiváló szintet, nos, ez már kicsit bosszantóbb és érthetetlenebb, hiszen szinte a kedvenc tantárgya. De megegyeztünk: ezentúl jobban átolvassa a felmérőjét, így nem maradhat benne olyan, hogy "egység" hegység helyett, és talán nem ott ragad le, hogy melyik kép a nagyobb, amikor azt kell megállapítani, hogy melyik a tenger és melyik a tó, hanem észreveszi a delfint és a pálmafát is....


Félévi bizonyítvány-osztás volt pénteken. És mi nagyon büszkék vagyunk iskolás lányainkra.

2010. január 21., csütörtök

Nagyon hosszú hétvége


Hegytető. Szikrázó hó, napsütés. Hideg, ami rózsásra csípi az arcokat. Hideg, amitől jól esik a forralt bor. Síelés. Társaság. nagyon jó társaság. Remek síelés. Esti bulik, baráti beszégetések. Gyerekbulik, iglu-építkezés. Jó kedv, isteni kaja. Nagy pihenések, kellemes fürdőzések. Gerlitzenen voltunk múlt péntektől keddig.

(a képekért köszönet Valinak)

2010. január 14., csütörtök

Szeretem

Szeretem, ahogy reggel kijön, hunyorogva, hosszú, gyönyörű, fekete hajzuhataga még szabadon omlik a vállára, az egész napos copfosság előtt. Szeretem, hogy mindig annyi a mondanivalója, és hogy mindent megoszt velem. Szeretem, hogy a legapróbb dolgokért is tud lelkesedni. Szeretem elképesztő kitartását, ahogy zokszó és panasz nélkül teljesíti minden feladatát, akár késő este is. Szeretem benne, hogy jó versenyző, hogy szívesen megy versenyre, a maximum felett teljesít. És azt is szeretem benne, hogy mindezzel együtt jó vesztes is, indulat és irigység nélküli. Szeretem, hogy igazi könyvmoly lett, hogy kíváncsisága határtalan, hogy nyitottsága példartékű. Szeretem.


Szeretem, ahogy félénken mosolyog, ahogy babásan bújik. Szeretem, hogy egy olyan álomvilágban él, ahová mindenki vágyik: állatok és növények a barátai, mindenki barátságos vele, mert a barátságosságot vonza. Szeretem, hogy adottságait ugyancsak természetesen éli meg; szerény, mert gyárilag kimaradt belőle az önteltség. Szeretem benne, hogy ezzel együtt hiú, mindig készen arra, hogy a kölnimből vagy a sminkemből "csenjen" egy picit. Szeretem benne, hogy arca mindig derűs, ha pedig mégis elkeseredne, az egész lénye egy kétségbeesés, gyámolítandó madárka. Szeretem benne, hogy Zolit látom, ha ránézek, ugyanazzal az őszinte naív és végtelenül kedves bájjal. Szeretem.


Szeretem a kis madárcsontos fejecskéjét. És szeretem azt is, hogy (Apukám frappáns megfogalmazása szerint) "egy fantasztikus kis komputer" van ebben a kobakban. Szeretem, hogy intelligenciája a humorban fejeződik ki leginkább. Szeretem, hogy bohóckodik is. Szeretem határozottságát, szinte átlátszó karcsú, de izmos alakját. Szeretem, ahogy őszintén odasimul, ahogy menedéket kér és kap. Szeretem, ahogy magyaráz, ahogy elmélyülten rajzol, ahogy "telefonálgat" "szerelmével", ahogy figyel és ahogy akar. Szeretem, hogy igazságos, figyelmes és pontos. Szeretem, hogy megbocsátó, barátkozó és családszerető. Szeretem.


Szeretem, hogy nőies báját egy pillanatra sem veti le. Szeretem, hogy reggel azonnal tevékenységbe kezd: rajzol, barbiezik, épít. Szeretem pihe-puhaságát, és szeretem azt is, hogy gömbölyűsége ellenére nagyon ügyes minden mozgásban. Szeretem, ahogy azt mondja "Ana!", és, hiába buzdítom arra, hogy ne alkalmazza túl gyakran, szeretem azt az esdeklő, "vertkutya" tekintetét, amivel mindenkit levesz a lábáról. Szeretem kecses, ösztönösen elbűvölő mozdulatait, és szeretem végtelen rugalmasságát- a szó összes értelmében. Szeretem, ahogy szereti a testvéreit, szeretem, ahogy ragaszkodik. Szeretem, ahogy felszegi az orrocskáját, amikor alszik. Szeretem.

2010. január 13., szerda

Decemberi visszatekintő V. - Síelés



Ez a hat nap úgy telt, ahogyan megálmodtam: nyugisan.... Már az út is remek volt (eltekintve egy apró epizódtól, amikor is Apukám a saját, diesel.meghajtású autójukba, többévtizedes rutintól vezetve, benzint töltött - de szerencsés vége lett a történetnek, csak ők egy picit később érkeztek meg...). Az autónkban hátul egymással szembe fordítottuk az üléseket. Így aztán, félúttól hátra ültem én is, társasoztunk, kártyáztunk, viháncoltunk a csajokkal. Az utakon alig voltak, így szinte elrepült az a bő nyolc óra, amit a kocsiban töltöttünk.

A Zapfenhof szállodában már ismerősként, puszival és örömmel köszöntöttek minket (hiszen már egy évtizede visszajárunk, néha még nyáron is). A már megszokott szobáinkat foglalhattuk el (két négyszemélyes) és a már megszokott minőségű isteni ételeket fogyasztottuk, és a már megszokott pancsikolást végeztük szinte minden nap a kis benti medencében és a kinti jacuzziban. Egyébként pedig: sokáig aludtunk, békésen megreggeliztünk, még békésebben összecihelődtünk, felmentünk a pályákra, síelgettünk, megebédeltünk, síelgettünk még egy picit, lejöttünk, fürödtünk és/vagy koriztunk, és/vagy sétáltunk.

Vacsora közben és után társasoztunk, szóval remek volt.... A két Kicsi becsülettel megtanulta a síelés alapjait. Eleinte az egész bébi-pályán gyakoroltak hol velem, hol Apa-Zolival. Ez Anyukámnak is jó volt, aki a tavalyi szekrényes balesete miatt most még nem térhetett vissza a síeléshez, viszont azon a nem túl hosszú és nem túl meredek pályán ő is fel-le sétálgathatott a Kicsik mellett (ők pedig a mozgószőnyegen húzatták fel magukat).

De két-három nap után már megtanultak annyira, hogy a hosszabb, csákányos-felvonós pályán is lemenjenek. Sőt! Remekül megtanultak önállóan felvonózni is!

Így Anyukám már nem tudott sétálgatni a pályánál, de azért elvolt. Végül, utolsó nap Zita és Emma, no meg Zoli, snowboardot béreltek, így ők kerültek a gyakorló pályára! Délután még oktatójuk is volt, ezért aztán ripsz-ropsz belejöttek (az alapokba). Tehát sokat használtuk a kezdő pályát.



Utolsó napunk a szilveszter volt. A snowboardozós befejezés után, lementünk, kicsit már össze is pakoltunk, majd egy elnyújtott vacsora, némi álarcos beöltözés, és az erkélyen -apám által- rendezett tüzijáték után, nyugovóra tértünk, igen, még éjfél előtt...


Reggel még reggeliztünk egy fenségeset, egy újévit, majd bepakoltunk és hazaszáguldoztunk a szinte üres autópályákon. Délután már itthon is voltunk, örülve annak, hogy még egy teljes hétvége áll előttünk, mielőtt újra "munkába állnánk" mind....

2010. január 12., kedd

Decemberi visszatekintő IV. - Karácsony

Karácsonyfánk története aranyos lett. Amíg én Genfben barátnőztem, Zoli-Apa itthon állta a sarat. Zitát elvitte a barátnője anyukája lovagolni, így a három Kicsivel indult neki fát választani. És a három Kicsinek ez tetszett meg. Utoljára talán a legelső fánk volt ilyen pici (mármint kivágott, mert a kiültethetők sosem méretesek, és abból is akadt néhány közös utunk során Zolival..), dehát ez volt nekik szimpatikus. Amikor Zita hazaért, teljesen kiborult, hogy milyen kicsi a fa, és ezt adjuk Jutka Mamáéknak, akiknek mindig pici van, és vegyünk egy nagyobbat. A történet eddigi részéből talán kisejlik, hogy a favásárlás nálunk már nem az angyalok vagy Jézuska feladata: segítünk neki, ahogy a díszeket is el- és előkészítjük. Sőt! Azt tervezzük, hogy jövőre már nyugdíjazzuk őket, nyugodtan igyekezhetnek tovább, a gyerekek kifejezték azon vágyukat, hogy ők maguk díszítsék a fát. Na de kanyarodjunk vissza a fabeszerzés nehézségeihez. Én erre a "feszültségre" érkeztem haza; pontosabban arra, hogy úgy tűnt, Apa beadta a derekát az olykor igen csak határozott, már-már rámenős Nagylánynak. Tehát, Zita gyakorlatilag kész tényként tálalta nekem egy újabb fa beszerzésének tervét.

Aztán egyszer csak odajött hozzám, még hétfőn este: "Anya, eszembe jutott egy mese, ami egy szomorú kis fenyőfáról szólt, akit (amit...) senki nem akart, aztán a végén mégis arra járt egy család, ahol a gyerekeknek éppen ő tetszett meg, és nagyon boldog volt.... Mi se adjuk tovább ezt a pici fát, jó lesz, majd szeretjük! Nagyon meghatódtam.... És a fa persze maradt! Éppen csak egy asztalra tettük.


Karácsony előtti hétfőn délután értem végre nagy nehezen haza, így azon tervemet, mely szerint még hétfőn este elszállítom porontyainkat Csepelre, Mamáék frissen felújított lakásába (hát igen, Zoli gondoskodó fiúi mivolta révén, anyósom és apósom egy lakás-felújítást "kapott" Karácsonyra), gyorsan elvetettem. Végül kedden, ebéd után kerültek át, így majd' egy nappal kevesebb idő jutott a végső felkészülésre. Azért kevés alvással, de sok jó kedvvel minden összeállt, és szerdán késő délután már indultunk is értük Csepelre. Eredetileg azt akartuk, hogy még szerdán kora délután hazaugrunk velük, és meglátják, hogy ott áll a csupasz fa, felállítva, a nappaliban, hogy "kirúgja magát", majd csak utána megyünk el kedvenc éttermünkbe, a Pomod'oro-ba, ünnepélyes, évvégi, családi vacsoránkra, de az otthoni kitérőt időszűke miatt ki kellett hagyni. Pedig a fát tényleg csupaszon hagytuk ott.... Aztán arra járhatott egy angyal, még az is lehet, hogy maga az Arkangyal (aki feltűnően hasonlított Mihály nevű apukámra), így a vacsorából hazaérve, ott várt minket egy varázslatosan feldíszített fácska. Az ajándékok persze még nem voltak alatta, talán majd az éjszaka leple alatt odakerülnek....

Ezzel biztattuk amúgy is bágyadt leszármozattainkat, ahogy ágyba dugtuk őket. Zitát meg megkértem, hogy reggel hét előtt ne merjen megjelenni nálunk....

Hét óra nulla-nullakor beállított a hálószobánkba két nagyobbik leányunk.... Csakhogy a Kicsik aludtak.... Zitát és Emmát már igen nehéz volt visszatartani, de azért még félórát bírták. Akkorra megjelent a két álmosszemű  Apróság is. Zoli-Apa még beszaladt a fához, hogy a fényeket és a csillagszórókat meggyújtsa. A zenére már nem tudtak várni, inkább énekeltünk.... Az ajándékbontás nagy ujjongás és "nézd, nézd!" felkiáltások közepette zajlott. Klára és Imó a nappaliban leterítették a frissen kapott nagy takarójukat és párnájukat és belevetették magukat.

Amikor a kedélyek egy kicsit lenyugodtak, asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk az előző este -éjszaka-, szerénységem által, készített finomságokat: kuglóf, muffin és kakaós-csiga is volt, hogy mindenki megtalálja a kedvencét az asztalon. A "szent reggeli" után lassan át is öltöztek a csajok, mert tíz órakor már jött értük a mi Lacink, aki önfeláldozó keresztapaként, barátként és családtagként ismét vállalta, hogy elviszi mind a négy nőpalántánkat (ráadásként még Juli kolléganőjük-barátnőm lányát is) a Disney on Ice-ra. Így aztán még nekünk is jutott egy kis nyugi, pihenés, karácsony, Zolival, kettecskén.

A Disney on Ice után (ahol bevallottan összeettek minden malacságot), mímeltünk egy könnyű ebédet, játszottunk egy jót az új szerzeményekkel,

majd szedelődzködtünk, hogy Anyuéknál folytassuk az ajándék-bontogatást és az ünneplést, Bátyámékkal együtt, mindezeket megkoronázva egy -szokás szerint- isteni vacsorával. Hazatérvén, fáradtan és boldogan szédültünk mindannyian az ágyba.

25-én lazán indult a nap, majd amíg én nagyszüleim sírjánál tettem tiszteletemet (nagymamám egy dec. 24-én halt meg, nagypapám pedig egy december 26-án született), Zoli elvitte a csipet-csapatot moziba, az Alvin és a mókusok II-re. Premier volt ez, még sosem vágott neki így, egy programnak, egyedül. Hiába, nőnek a lányok. Egyébként, remélem, hogy túl sok ilyen egyedüli programja nem lesz, mert olyan lelkesen mesélt mindenki a filmről még napokon át, hogy komolyan 'irigykedni" kezdtem, hogy én lemaradtam... A "család-újraegyesítés" után pedig  elmentünk ebédelni Csepelre, Zoli szüleihez, hogy még egy kör erejére ünnepeljünk, a szép, felújított lakásban. Ez az ebéd is vidáman telt, ide pedig Laci csatlakozott (egy utcában lakik Jutka Mamáékkal, meg különben is: családtag, aki még ajándékokkal is elhalmozott minket.... persze mi is őt). Csepelről hazatérve elmerültem a pakolászás művészetében, hiszen másnap reggel már útra is keltünk kedvenc téli célpontunk felé: Zillertalba!

2010. január 11., hétfő

Repül a labda


Távolról indítom a tegnap esti kis "esemény" leírását. Csak, hogy a főszereplőről először jó szó essék....

Az van, hogy megtörténni látszik anyai rettegéseim és reményeim egyike. Mindig is tartottam attól, miközben vágytam rá, hogy egyszer csak valaki a szemembe nézzen és azt mondja: a gyerekem nagyon tehetéges, figyeljek rá oda! Persze, Zita esetében már kiderült, ahogy ezt a gyerekorvosunk a lehető legjobban megfogalmazta, hogy "különleges gyerek". De nála ez a teherbírásban, a mindenhez való készségben fejeződik ki, bár szerintem a fuvolában egy kicsit több is lehetne a dologban, de a legnagyobb energiáit mégsem a zenére, hanem inkább a sportra irányítja (gyanítom, hogy itt az erős apai példa és a neki való tetszeni vágyás is közrejátszik).

Emma teljesen más "tészta". Csendes, visszafogott, mindenki szereti, mindenkit szeret és csak szerényen mosolyog. Aki nem feltűnősködő, de aki nélkül nem buli a buli! És, hát, mintha lenne egy kis extra-adottság a kezeiben. Már az első tenisz-óra után azt mondta az edzője, hogy elámult. Azóta pedig félelmetes ütemben fejlődik. Miközben azon mérgelődik, hogy nem tudja úgy megütni a labdákat, ahogy Gyuri (a 25 éves edzője...) és miközben csak egy szótagos válaszokat ad Gyurinak, persze mosolyogva. És Gyuri imádja. Csakhogy.... ő nem készít fel senkit versenyre, mert "szereti a gyerekeket", meg - szerintünk- nincs is elég önbizalma hozzá....

Nemrégiben kiderült egy-s-más. Már egyszer megemlítette Gyuri, hogy abban a csarnokban, ahol játszanak (ott három pálya van egymás mellett), az összes edző Emmára "feni a fogát", neki meg azt mondták, hogy "el ne rontsa"! (kedvesek, így persze Gyurinak sem nő az önbizalma...). Azok az edzők versenyedzők, eredményes versenyedzők. Karácsony előtt pedig egyszer kifakadtam Gyurinak, hogy Emmának nincs most annyi kedve jönni, úgy érzi, hogy nem elég ügyes. Micsoda? Gyuri mondta, hogy dehát mindenki Emmát nézte ki magának, és csak azért nem tud neki "játszótársat" keríteni,, mert az ő korosztályában senki nincs az ő szintjén. Hűha.

Most, januárban pedig, azzal az ötlettel állt elő Gyuri, hogy maradjon meg a heti két edzés vele, de menjen Emma egy harmadik alkalommal a csoportba, amelyik versenyekre is felkészít, azzal az edzővel, aki már a nyáron kiszemelte Emmát....

Jó. Benne vagyunk Zolival, csak ezt még az érdekelttel is meg kellett beszélni. Aki a beszélgetés során többször elsírta magát: Ő nem akarja otthagyni Gyurit! Mondtuk neki, hogy nem kell, csak egy kiegészítő edzés jönne (ami eddig is volt neki a suliban, a tornateremben, a tornatanárral és pár, általában nagyobb, gyerekkel), más hozzá hasonló korú gyerekekkel. De ő nem akar versenyezni, mert ott nézők is vannak!!!! Mondtuk neki, hogy másik nagy szerelme esetében, a kézilabdánál (ahol állítólag hasonló tehetséggel bírhat) is kellene versenyezni, és különben is, még nyerhet is, és akkor kupát/érmet is szerezhet. Kezdett megnyugodni. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy egyszer megnézi ezt a csoportot. Ha nem tetszik, akkor nem kell menni.

De valóban így van-e? Ha ott is azt mondják, hogy nagyon ügyes, akkor hagyhatjuk-e, hogy ne bontakoztassa ki jobban a tehetségét? De erőltethetjük-e, csak azért, mert tudjuk, hogy lenne ott keresnivalója? Most úgy gondolom, hogy nem fogunk semmit sem erőltetni, de tény, hogy nagy a kísértés... És mi van, ha már ez a rábeszélés is az volt?

És akkor most elérkezem a tegnap estéhez. Emmával nehéz nap végén voltunk: ez a megbeszélést követő "másnap" volt, amit a félévi matek-felmérő jegyében töltöttünk. És hát, a matek nem az erőssége. Emlékeimben úgy él, hogy a második volt a legnyögdécslősebb Zitával is, hát majd csak túl leszünk rajta. Valahogy a hibát sem a tanárban, sem a gyerekben nem találom, ezért a módszert gyanúsítom. Na mindegy. Szóval végre a végére értünk a gyakorlásnak és a nem egyszerű napunknak (lásd az előző bejegyzést), jöhetett a vacsora! Amíg én terítettem, Zoli a két Kicsivel "labdázott" a nappaliban, egy szobai, puha lasztival.

Vacsorára kértem ezúttal egy pohár bort, talán stresszoldás végett is. Vannak (vagy inkább csak voltak) nekünk ilyen csinos, igazi vörösboros, magas és öblös poharaink. Abba töltött nekem (és magának is) Zoli. A vacsora eleje mindig azzal telik, hogy a gyerekeknek szedünk, töltünk, felvágunk, megfújunk, összekeverünk, stb. Ők már jóval előrébb tartanak mindig, mint mi (ami Klára tempójánál azért jó, mert akkor nem sokkal később fejezi be, mint mindenki más...)
Emma hamar végére ért a vacsorájának. És a kissé mozgás-szegény, viszont idegileg felettébb kimerítő nap után, labdázhatnékja támadt. De nem úgy, ahogy Apa és a Kicsik tették: ülve, gurígatva, a nappaliban... Hanem focizva, futva az egész házban.... ott is, ahol ettünk. És a többszöri felszólítást, mely szerint hagyja abba, de legalábbis máshol folytassa, persze meg sem hallotta....

És egyszer csak... Elszállt a labda az orom előtt, és telibe kapva, elkaszálta az én (teli) boros poharamat. Hullott a szilánk minden ételre, ami az asztalon volt és fröccsent a bor mindenhová: asztalra, falra, földre, és.... hát igen: szegény Imóra! Az igazság az, hogy a helyzet hihetetlenül komikus volt: Imónak az a szokása, hogy elmerül a falatozásban: ha igazán neki tetsző az étel, akkor kizárja a külvilágot és eszik... Nos, a rántott csirke a kedvenc kategória, így aztán még váratlanabbul érte őt a "támadás", mint minket. és ott ült, szegény, fejecskéje a tányérja fölött, csöpögött róla a vörösbor, bele a tányérjába és sírt.

Kár, hogy senki nem fotózta le.... A majd előbújó mosolyomat elrejtve, először Emmának javasoltam a mihamarabbi távozást, utána pedig belémhasított: nehogy szilánk legyen Imó szemében! De az szerencsére nem volt, így már mosolyogni is mertem, ahogy levettem róla a vörösboros pólóját, és lemostam a vörösboros arcocskáját. Utána, az előszoba padján ücsörögve (a konyhát katasztrófa-sújtotta területnek nyilvánítottuk, és a helyreállításokig mindenkit evakuáltunk onnan), egy kis islert majszolgatva (vigasz-díjként, hiszen bár nem ehet elvileg este édességet, de ezúttal a vacsora sem jött igazán össze...).

Összepakoltunk, kidobtunk, porszívóztunk, felmostunk. Emma bűnbánó és könnyes arccal jött elő, bocsánatot kért mindenkitől és mindenki megbocsátott. Éppen csak felhívtam a figyelmét arra, hogy nagy baj is lehetett volna, így, ha lehet, a jövőben mellőzze a labdás sportokat a házban...

Ha így folytatja, úgyis jut neki elég házon kívül....

Frász ismét

Az elmúlt évben, családtagjaim felvették azt a rossz szokásukat, hogy a legváratlanabb pillanatban hozzák rám (ránk) a frászt - egészségügyileg.

Kezdte ugye Anyu, tavaly februárban, amikor magára rántotta a szekrényt a párizsi szállodaszobában.... Óriási szerencséjére, "csak" a harmadik csigolyája tört el, és még a bátor hazautazást is megúszta bénulás nélkül. Utána már "csak" három hónap "kalodát" kellett elviselnie, majd azalatt és azóta is gyógytornát és kímélő életmódot.

Zita folytatta decemberben, amikor a szív-problémája vetődött fel. Ha nem is teljesen, de lezárult ez is. A teljes frászból csak annyit hagyott maga mögött, hogy évente kardiológiai kontrollra kell őt vinni. És akkor évente lehet egy jót szorongani.

Tegnap pedig Bátyám volt "vicces" kedvében. A délelőtti sütés-főzés-leckeírás folyamán csörög a telefon, és Anyu hangját hallom, amint azt mondja "itt vannak a mentősök a Bátyádért". Komolyan mondom, fel sem fogtam elsőre. Misi, élete első 45 évében, a születése utáni pár naptól eltekintve, kórházban csak látogatás céljából tartózkodott. És őt most a mentő viszi?!?! Az történt, hogy már a megelőző napokban is rosszul volt, egy gyomorinfluenza (vagy más?) gyötörte, lázzal, meg mindennel. Felkelt reggel, szólt is Évinek, hogy kicsit szédül, kiment a fürdőszobába, és ott elvágódott, elájult. Persze jól beverte a fejét is, folyt a vér a homlokából. Évi gyorsan felébresztette Danit, ketten becipelték a szobába, ott felébresztgették, leápolták. De azért persze orvost is hívtak, aki a vérző seb miatt a mentőket javasolta. Ők ki is jöttek, bevitték a Balesetire, és ott-tartották. Remélhetőleg, csak 24 órás megfigyelésre.

A gond csak az, hogy nem nyilvánvaló, hogy mi okozta az esést. Csak egy sima ájulás, a megviselt szervezet jelzéseként, a gyengítő betegség után? Netán más? (Családunkban volt elég sok agyérgörcs a felmenők között.) Netán az ütés után vesztette el az eszméletét? Még a vírus, amit elkapott, az is lehet a bűnös, azt hiszem, még azt is kivizsgálják.

Mindenesetre, remélem, hogy mihamarabb kiengedik, és a történet megnyugtató véget ér. És bízom benne, hogy ez is "csak" egy frász volt, nem egy hosszantartó aggodalom kezdete. 

2010. január 7., csütörtök

Álomutazás

... ami nem máshol esett meg velem, mint ma, itt, Budapesten...
"Nem szeretem" útra készültem, át Budára, az Alkotás útjára, hogy a Sportkórházban bepecsételtessem végre Zita féléves sportorvosi engedélyét (a versenyen csak ideiglenes engedélye volt). Kissé bambán haladtam a nem is túl vészes forgalomban, egy hírrádiót hallgatva félfüllel, ami a BKV és a MÁV helyzetével foglalkozott, "szívderítő" műsor volt, nyilván.... Az Erzsébet-hídon menten át, és már ott elámultan-bámultan egy kicsit. Először is: imádok átmenni a Duna fölött, a víz látványa rám mindig üdítően hat, hát még Budapest képe a folyó felett haladva! De ami ma különlegessé tette az átkelést, az a Gellérthegy behavazott látványa! Fehér volt ez a kissé morózus sziklahalom, és ettől olyan barátságossá vált!

Visszafelé, meglehetősen "nőies" közlekedési és tájékozódási képességeimnek köszönhetően, más útvonalon jöttem. Még a kocsiba beülve beállítottam a plakátokon hirdetett, új, rádióállomást, a Klasszik Rádiót, ami a szlogenje szerint is "nyugalmat sugároz". Varázslatos zene szólt, olyan teljesen élvezhető (kommersz??) komoly: nagyzenekaros, vonósokkal, ütősökkel - a címét viszont nem tudom, sajnos. A Budapestiek számára biztos ismert "Alagúton" haladtam keresztül, ami bennem nosztalgiát ébreszt, akárhányszor arra járok: a kisgyerek Szilvi jut eszembe, aki mindig ujjongott, ha arra vitt utunk: imádtam az alagutakat (naná, itthon alig van!), és valamiért külön klassznak tartottam, hogy ez ki van világítva és "csempézve" (apró, mozaikcsempével).

Az Alagút a Lánchídhoz vezet, amelynek gyönyörűségét nem kell ecsetelnem senkinek, akár fővárosi, akár nem. A Parlament az erős hóesésben és a szürke ég előtt büszkén figyelte a várost, amelyik a zene és a hó hatásásra számomra filmszerűvé vált, de olyanná, ahol még a filmvetítőt is pihe-puha vattaszerű takaróba bugyoláltak. Hirtelen minden tetszett: a hóban gyalogló sapkás emberek, a havas és ezáltal még szebb épületek (a Roosevelt téren és a József Attila utcában ezekből akad bőven), az autóm biztonságot nyújtó böhömsége, a latyak fröccsenése az előttem haladó autó mögött.

Az Andrássy út minden időben a kedvencem a fővárosban, most sem csalódtam benne. Az Operánál egy olyan plakátot vettem észre, amelyik pompás születésnapi ötletet adott nekem Anyukám számára. A Bábszínházat meglátva, eszembe jutott, hogy valamelyik délelőtt kiveszem az Ikreket a "munkahelyükről" és elhozom őket oda egy előadásra. A Hősök terén, a Szépművészeti Múzeumnál, eszembe jutott, hogy végre egy kiállításuk, ahová el is jutottam, nem csak vágyakoztam (Botticellitől Tiziánóig). A Városligetet sem hagytam ki, ha már egyszer... Kissé meglepődtem, amikor láttam, hogy a Műjégpálya nem üzemel. Vajon miért nem? De a Széchenyi fürdő gőzölög megbízhatóan!!!!

Az M3-as kivezető szakaszát még Strauss Cigánybárója sem tudta megszépíteni, de sebaj, addigra már teljesen elteltem a gyönyörűséggel.... Eszembe jutott, hogy hasonló élményben egyszer, tizenvalahány évvel ezelőtt, Melbourne-ben is volt már részem, amikor az ott szerzett kedves görög barátaink kalauzoltak minket az alvó szépséges városukban, és míg szájtátva ittam magamba az előttem pergő képeket, addig az autóban, ott kint, a Radetzky-induló szólt (a Klasszikhoz hasonló rádióadóból).

Hát kell nekem 15 000 km-t utaznom, mikor a csoda egy karnyújtásnyira van tőlem?! No, azért az ausztrál élményeimet semmiért sem adnám oda, de ez a mesebeli utazás megmutatta számomra, hogy az élet (és a város) szépségei mellett nem szabad csak azért unottan elhaladni, mert már megszoktuk. Igenis, újra és újra el kell ámulni-bámulni, mert ha ezt elfelejtjük, akkor hajlamosak leszünk arra, hogy ugyanezen szépségnek csak a hibáit lássuk!

És, ha már a pozitív gondolatok özönlöttek el ettől a ma délelőtti, nyűgnek induló, úttól, akkor itt jegyzem meg, hogy a területi képviselőnk hírlevele szerint, idén tavasszal végre a mi, igen csak randa, hepehupás, kivilágítatlan Sashalmi "sétányunkat" is végre megcsinálják rendes, kultúrált útnak!!!! Így legyen!!! Ígérem, minden nap megcsodálom majd!!!!!

2010. január 5., kedd

Decemberi visszatekintő III. - Genfi hétvége


Több, mint egy évtizede búcsúztam el Genftől, és ottani, jóbarátaimtól, hogy hazaköltözzek Budapestre, ahová egy évtizeden át tartó honvágy űzött. Azóta, genfi barátságaim mind folytatódtak. Persze, a napi kapcsolatból egy idő után heti, majd havi, néha éves beszélgetések, levelezések lettek. De van itt két mágikus dolog. Az egyik az, hogy akármennyi idő telt is el az utolsó beszélgetésünk óta, amint újraindult, olyan érzésünk volt, mintha csak előző nap hagytuk volna abba. A másik pedig az, hogy életünk minden sorsdöntő, örömteli vagy nehéz pillanatában egymás mellé állunk és kerülünk, mégha csak telefonon keresztül is. Valahogy, mintha megéreznénk egymásnál a fontos momentumokat, mindig akkor csörren meg a telefon, indul el egy levél, vagy toppan be váratlanul valaki. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak ezekért a kapcsolatokért.

Genf sokszínű, ezért barátaim zöme nem tősgyökeres svájci, sőt. Van egy alap négyesfogatunk, amely egy teljesen olasz, egy félig olasz-félig svájci egy vietnámi és egy magyar (na ki?) lányból-most-már-nőből áll. Míg Vannal, a vietnámi származású barátnőmmel, már gimnázium közepe óta intenzív a kapcsolat, addig Catherine-nal csak a végefelé barátkoztunk jobban össze, Mariannával pedig főként közvetlenül utána. Azóta egy olyan kapocs van közöttünk, ami igazán elszakíthatatlannak tűnik. Sok mindenen keresztül mentünk együtt. Az a jó, hogy mindenki olyannak szereti a másikat, amilyen, teljes elfogadással, ami persze nem akadályoz meg minket abban, hogy jókat szórakozzunk egymás gyengeségein, nyíltan: gúny és lenézés nélkül.

Ebbe a csapatba illeszkedett be szép lassan és tökéletesen Eva, a félig svéd-félig holland hölgy, aki kicsit nagyot hall, és akinek férje viszont gyakorlatilag süket - ezt csak azért említem meg, mert életünk egyik legbizarabb élménye volt az ő esküvőjük, amin természetesen ott voltunk. Ahogy ők is mind eljöttek a miénkre, és ahogy mi is ott voltunk Catherine-én (Van nem ment férjhez, Marianna pedig pont akkor, amikor Emma egészen ici-pici újszülött volt, nem baj, kiutaztam, amikor megszülettek az ikrei....).

Más társaságból származó, "legrégibb" genfi barátnőm Lotta, a finn hölgy, aki már többször eljött Vannal hozzánk a Balcsira. És mindig találkozom Genfben Peterrel, a félig norvég-félig német barátommal is, aki mostanában azzal szórakoztat minket, hogy hol megnősül (titokban), hol elválik (kevésbé titokban), hol újra nősülést tervez (mintha kicsit nyíltabban). Ott van még Patrick (egy másik, nem a későbbiekben szereplő, Marianna férje), egyetemi éveim jó haverja, és Andreas, az igazi (német)svájci legény, aki sajnos most mély depressziójából épül fel.

A történelmi visszatekintés után jöjjön tehát a Karácsonyt megelőző utolsó hétvége története.

Andrea, Catherine férje (fura egy kicsit, de Olaszéknál ez a név férfit takar...) már nyáron írt nekünk: december 19-én meglepetés buli lesz Catherine 40. születésnapjára, ugye megyünk mi is? Hát persze, vágtam rá! Zoli is nagyon készült, úgy volt, hogy autóval vágunk neki az útnak. Közben, októberben pedig, az akkor még mit sem sejtő Catherine-nak, az az ötlete támadt, hogy meglátogat engem Mariannával és az ő gyerekeivel. Nagyon örültem, és csak a nem létező bajszunk alatt somolyogtunk, hogy nem is tudja, hogy 2009 olyan szerencsés év lesz, hogy kétszer is találkozunk (egyszer már volt ilyen: három éve, amikor Catherine esküvője előtt, ahová családostul mentünk, a leánybúcsúztatóján is megjelentem - megint meglepetésként).

Ahogy közeledett a dátum, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zoli nem tud majd velem tartani. Utolsó héten ez biztos lett, így repülőjegy után kellett néznem. Itt világutazó és hihetetleneül jólelkű Apukám sietett segítségemre: a sok útjából sok "pont" jön össze, így azokkal gyorsan talált nekem való járatokat.

Csütörtök éjjel szinte semmit nem aludtam: még megfőztem jónéhány kaját, hogy arra ne legyen gondja az itthon maradóknak, elő- és bekészítettem mindenkinek mindent, listát írtam, TAJ-kártyákat helyeztem biztonságba, majd lefeküdvén az izgalomtól nem jött álom a szememre, utána meg hajnalban keltem a korai járat miatt, no meg, hogy még a tízóraikat bekészítsem a sulisoknak és hős férjemnek. A gép még reggel hét előttre tervezett indulása csúszott ugyan egy kicsit, de a csatlakozás is, így délelőtt fél 11-kor már Marianna mosolygós férje, Patrick, arcát kutatva mentem ki Cointrin (genfi repülőtér) érkezési oldalán. Patrick ott is volt, elvitt hozzájuk (ott aludtam a hétvége során), majd egy jó erős és friss kávé után, bevitt a városba. Miután Lotta barátnőm kisfia lebetegedett, a vele tervezett találkozót le kellett mondani, a többiek pedig, péntek lévén, dolgoztak (Patrick "gyesen" lévő kispapa, de neki is volt valami dolga). Ezért aztán az igen elmaradt állapotban leledző karácsonyi vásárlásomon javítottam egy kicsit. Sőt, egész nagyot, saját meglepetésemre.

Péntek délután aztán, hullafáradtan, visszaevickéltem Mariannáékhoz. Már otthon volt Nicolas, a kisfiuk, majd később Patrick meghozta a(z iker) lányokat: Luciet és Elisát, végül pedig Marianna is befutott. nemsokra rá csöngetett Van, majd Eva is. A gyerekek vacsorája és lefektetése után, mi négyen, csajok, ültünk asztalhoz egy "mindenki hoz egy kis valamit" típusú, ún. "kanadai" vacsihoz. Jót beszélgettünk, és a másnapunkat és főleg a másnapi jelmezünket tervezgettük. Ja! Mert Andrea azt kérte, hogy beöltözve, 1969-es év témájával (Catherine születési éve, ugye) érkezzünk. Kis megingással a hupikék törpikék felé, végül Lucky Luke és a Daltonok irányában döntöttünk, úgy, hogy mi négyen leszünk a Daltonok, Catherine-nak pedig a Lucky Luke jelmezt visszük. Ezek után, én már olyan fáradt voltam, hogy kegyelemért könyörögve asztalt bontottam és mély álomba zuhantam.

Másnap reggel, bár Nicolas többször próbálkozott a "Jingle bells" francia verziójával az ajtóm előtt, nagyon sokáig aludtam. Reggeli után ismét a várost céloztuk meg, egy igazi "tündérországot": egy olyan jelmezkölcsönzőt, ahol 7000, saját készítésű jelmezt adnak kölcsönbe!!!! Fantasztikus volt. A Hupikék törpikék sem voltak rosszak, de maradtunk a daltonos ötletnél. Ekkor már ott volt Van, élettársával Freddel (aki Beatles szerkót próbálgatott) és fiukkal, no meg Eva is két gyerekével.

A kölcsönző után már csak Mariannával maradtunk, és, egy Pesten igen ritkán történő, dolgot műveltünk: kettesben folytattuk a karácsonyi shoppingot, ráérősen, egymással folyamatosan konzultálva. Utána beugrottunk még egy könnyű ebédre egy bisztróba, majd irány haza. Onnan még elkísértem Mariannát egy hölgyhöz, aki a Genfhez közel eső francia falucskában él és dolgozik, ahol gyönyörűbbnél gyönyörűbb és eredetibb ékszereket hoz létre. Azért mentünk oda, mert Marianna rendelt nála Catherine számára egy filcanyagból (!!!) készült láncot. Nos, nem vagyok egy nagy ékszer-mániás, de annyira megtetszett a hölgy nyakában lógó csoda, hogy felhozott a műhelyéből még pár hasonlót és elkárhoztam. Szerencsére ezek nem olyan nemesfémekből készültek vagy gyöngyökből, amik megfizethetetlenek, viszont nagyon guszták. Nem szokásom, de ezt a weboldalt most belinkeltem....

Az este úgy kezdődött, hogy Patrick már "beöltözve" várt ránk. Ő "korabeli" síelőnek álcázta magát. Ott kaptam első röhögőgörcsömet, pedig nagyon nem is bonyolította túl....

(A képen Patrick még "smink" nélkül és Marianna, egy másik parókával)
Marianna hivatalosan Catherine-nal, Vannal és Evával vacsizott együtt. A nem sok praktikus lélekkel megáldott, de rém jóindulatú férje, Andrea, először az javasolta, hogy menjek el én is Catherine-ért első körben, de gyorsan felvilágosította a csapat, hogy ha Catherine engem meglát, akkor esetleg felmerül benne, hogy készül valami.... :-) Mindegy, Andrea ejtett más hibákat is, így Catherine már rájött idő előtt az egészre (kivéve az én jövetelemre: az maradt az egyetlen igazi meglepetés), de volt olyan jófej, hogy úgy tett,mintha nem...

Tehát Marianna külön távozott. Andrea kibérelt egy egész éttermet (no persze nem moszkvai méretekkel rendelkezőt), ahol fél órával a célidőpont előtt gyülekeztünk. Így már koccinthattam egyet a többi, rég nem látott ismerőssel. Andrea, egy sms-jelre, beterelt minket egy kis terembe ahonnan dalolva másztunk elő, amikor végre beléptek a lányok.... Catherine örült, bár csak láttamra lepődött meg igazán. Andrea űrhajósnak öltözött (1969, a Holdralépés éve),

a legtöbben hippinek. Mi berángattuk Catherine-t a vécébe, és onnan már négy bandita-daltonnak és Lucky Luke-nak öltözve bújtunk elő. Volt nagy sikerünk! Catherine-nak kifejezetten jól állt a cowboy-szerep, csak Van festett inkább kínai maffiózóként, Joe Dalton helyett - de ez annál viccesebb volt!
Onnantól kezdve beindult a dínom-dánom és a finom ételek és borok mellett úgy szaladt az idő, hogy az este szinte elreppent! (A következő képen Peter barátommal vigyorgunk, aki csak szeretne ennyi hajat...)

Már régen másnap volt, mire útra keltünk.

Vasárnap, a késői kelés után összeszedtük magunkat Mariannáékkal és Patrick szüleihez beugorva, ahol összeszedtük a csemetéket, Catherine és Andrea nemrég vásárolt gyönyörűséges lakhelye felé vettük az irányt. Ezt már régen megbeszélték, mármint Marianna és Catherine, mivel Catherine Marianna egyik lányának keresztanyukája, ezért ez egy elő-karácsonyozós délutánnak (is) indult. No meg, Catherine születésnapja pont aznapra esett.

Persze, nápolyi származású, barátnőmnek egy pillanatig nem okozott gondot, hogy kb. tíz fővel több állított be hozzá (Van a fiával, Catherine szülei, ami kicsit bonyolult, most nem részletezem, és még Eva is készült jönni, csak végül nem tudott).
Ez a délután is olyan pihe-puha kellemes volt, bár ahogy rákezdett a hóesés, elkezdtem egyre inkább aggódni.... Van és fiacskája vitt ki a reptérre, immáron szakadó hóban, aggasztó látási viszonyok közepette, orkán erejű szélben.
A reptéren nagy tömeg volt, én egy automatánál becsekkoltam, majd már a vámkezelésen is átesve, elkezdték bemondani, hogy a repteret átmenetileg bezárták. Kicsit később, egyesével, cseppenként, pár perces szünetekkel, sorolni kezdték az egyre-másra törölt járatokat. Szorulni kezdett a gyomrom, és az a perspektíva sem dobott fel, hogy mégis megfőzhetem Mariannáéknak az ajándékba vitt paprikából a paprikás csirkét, amit annyit emlegettünk.... És egyszer csak a pesti járatot is bemondták: "Annulé, cancelled". Hülyeség biztos, de elsírtam magam. Haza akartam menni! Zitának megígértem, hogy ott leszek a hétfői karácsonyi koncerten, ezért is foglaltuk így a jegyet, erre most tessék.... Rettegek a repüléstől, túl akartam esni rajta. De nem volt mit tenni. Felhívtam az otthoniakat, és felhívtam Mariannáékat. Ezután következett még három és fél óra (!) kálvária, sorbanállás, amíg kiderült, hogy másnap mikor, melyik járatra tudnak felrakni. A végén már Patrick is velem volt, Marianna kiküldte, támaszul, volt is rá szükségem.

Elég késő este volt, amire visszatértem Marainnáék lakásába. Sosem felejtem el barátnőm kedves, vigasztaló mosolyát, ahogy azt mondja: "Mit kérsz, Szilvia? Egy vállat, ahol sírhatsz, egy pohár bort, egy kis vacsorát, vagy csak egy megvetett ágyat?" Ezt így, ebben a sorrendben kértem, és kérem, hogy még sokáig legyen Mariannám.

A másnapi hazautam sem volt viszontagságoktól mentes, de azt most már nem részletezem, mert már így is Háború és béke hosszúságú bejegyzés lett. A lényeg, hogy szerencsésen hazaértem. Utólag csak azt jegyeztem meg Catherine-nak, hogy igazán születhetett volna nyáron.

Ja! És az egész csapat vadul szervez mindenféle közös üdüléseket... ha csak a fele megvalósul, már jó és barátságos évünk lesz....   

2010. január 4., hétfő

Decemberi visszatekintő II. - Az utolsó tanítási hét

Már hetekkel előtte soroltam Zolinak, hogy vésse jól be a határidő-naplójába: hétfőn este 6: Zita évvégi zenekari koncertje az Erzsébetligeti Színházban, kedden 1/2 5-kor Emma osztályának évzáró műsora a suliban, szerdán Zita évvégi fuvola-koncertje a Zeneiskolában ötkor, csütörtökön reggel 9-kor Klára és Imó évvégi műsora az oviban, pénteken (amikor én már elutazom!!!!) Zita évvégi vívós-bulijára kell érte menni este 6-ra, de előtte a három Kicsinek van évvégi bemutatója tornából a suliban, ha esetleg az is belefér.... Szombaton Emmát zsúrba kell majd vinni (én nem leszek itthon), vasárnap délelőtt pedig Zita "lucázik" az osztállyal a Sashalmi Adventi akármin... Levezetésként pedig még utána hétfőn (amikor én is leszek már - hittem én...) 11 órától Karácsonyi koncert lesz a suliban, ahol mindkét Nagy többször szerepel.

Rezzenéstelen arccal jegyzetelt, és igazi Szuperapu módjára, mindehol ott is volt, időben! (Talán a torna-bemutató nem fért bele, de az az egy opcionális volt.) Elkerültük a tavalyi katasztrófát, amikor is ezeket az eseményeket hol a forgalmi dugó, hol egy halaszthatatlan tárgyalás tette számára elérhetetlenné!!!!

És persze mindegyik bűbájos volt! Zita zenekari koncertjén most először vehették fel az egyen-pólójukat, mint a Perpetuum Mobile fúvós-zenekar, és ennek megfelelően emelkedett hangulatban adták elő a darabjaikat. Utána még meghallgattuk a "nagy" fúvós-zenekart is (mármint méretre kb. ugyanakkorra, csak már gyakorlott zenész-gyermekek ülnek ott). Van még hová fejlődnie a Perpetuum Mobilének, de jó úton halad. Zita saját bevallása szerint a zenekar miatt fuvolázik, annyira szereti. El is hiszem, ő különösen nagy igényt tart a közösségi létre, és ezt itt teljesen átélheti. Meg olyan szépen szólnak együtt!!! Olyan jó nézni, ahogy figyel a karmester-tanárnőjére, meg a többiekre; ahogy beleolvad a nagy, közös zenébe, zenélésbe!!!

Emmáék műsora már megint ötletekkel teli, bájos kis vers, nóta és színdarabocska-halmaz volt. Humorral és sok-sok szeretettel fűszerezve. Le a kalappal ismét, most is és mindig, Réka "néni" előtt, aki ennyi energiát, lendületet, figyelmet és szeretetet visz ennek az osztálynak a terelgetésébe-nevelgetésébe-tanításába!!!! Fénykép nincs, ezeken az eseményeken a nemrég kapott videókameránkon gyakorlatoztam, Zoli pedig a testvéreket pátyolgatta.

Zita fuvola-koncertjén most egy picit érződött, hogy a nemrégen igazgató-helyettesnek is kinevezett tanárnője egy kicsit elfáradt. Máskor ő is zenél, meglepetésekkel készül, ezek ezúttal elmaradtak, de azért jó volt úgy is, ahogy volt. Zitusnak elég jól ment, bár nem bánnám, ha egy kicsit többet gyakorolna (és ezzel Csilla néni is így van, szerintem....). A koncert után még elmentünk étterembe vacsorázni, hiszen pont december 16-a, Zita tizedik születésnapja volt!

A Kicsik műsora is tünemény volt! Sajnálták is a Nagyok, hogy nem lehettek ott. Persze ezt is felvettem videóra, de úgy már más.... Énekelgettek, verseltek, fát díszítettek. Majd a műsor után közös kézműveskedés következett a szülőkkel. Barátságos, igazi karácsonyi-adventi hangulatban telt ez a délelőtt...




Péntektől Zoli-Apa egyedül vezényelte az eseményeket (persze komoly nagymamai háttérrel..), de ez már egy másik bejegyzés témája lesz....

Decemberi visszatekintő I. - Zita bulik

Zita 10. születésnapját sikerült, szerintem, méltón megünnepelni. Pedig, mindenféle program-sűrűsödés és külön kérések miatt, egy napra tettük a baráti és a családi buliját is. Ráadásul, Zoli erős visszatetszésére, az igazi napja előtt tettük mindezt. No, mi azért a napjára is tartogattunk meglepetést (amiről már szót ejtettem, hiszen az albumot kapta akkor) és egy kis ünneplést is. No, de ne szaladjunk nagyon előre (vagyis: ne rohangáljunk már így össze-vissza a múlt időben!!!!).

Szóval, vasárnap, december 13-án (ami előtti nap volt ugye Zolika szalagavatója, tehát: a tortákat már előtte való éjszaka sütöttem, szombaton pedig töltöttem-díszítettem, és persze a családi vacsorára főztem - sokat nem aludtam azon a hétvégén, szögezzük le), délelőtt fél tízre vártuk a gyereklány-csapatot. Zitának megvan az a tulajdonképpen bájos szokása, hogy ő nem szereti máshol tartani a buliját, mint otthon, és, ha lehet, ne is hívjunk külső segítséget, főként, ha az létszám-korlátozást is magával hordoz. Magyarul: Anyának kell kitalálnia valamit évről-évre (és max. a varázsovis Szilvi "néni" jöhet arcot festeni, mert ő van annyira kedves, hogy mindegy neki, hogy 15 vagy 25 gyereket pingál-e ki...). Tavaly előtt volt a cicás téma, amikor is mindenkinek macska (vagy vadmacska) jelmezben kellett jönnie, jött Szilvi néni is, mindenkit kifestett, mi pedig macskás játékokat játszottunk (lefetyelő verseny, nyávogó-verseny, ki mit tud a macskákról, stb.). Tavaly úgy döntöttünk, hogy ha törik, ha szakad, kimegyünk egy kicsit, és számháborút szervezünk. Így is lett, csak aztán eleredt az eső.... Mindegy, benti játékokkal is készültünk azért...

Idén, úgy döntöttem, hogy az egy évtized olyan jelentős momentum, hogy ezúttal a zsúr Zitáról fog szólni. Az ötleteim nem tanúskodnak szuper-eredetiségről, hiszen innen-onnan felcsipegetett megoldások személyre szabásáról volt szó, de talán így, együtt, egyedi lett a buli.

Kezdtük egy Zita-kvízzel, olyan kérdésekkel pl., hogy mi Zita második keresztneve, csillagjegye, mikor van a névnapja. Mindezt felelet-választós módon kellett megoldaniuk az összesorsolt háromtagú csapatok tagjainak (persze Zita és Emma ebben nem vehettek részt, a Kicsik még úgy sincsenek teljesen képben...). Ezekkel a válasz-lehetőségekkel néha azért elszórakoztam a kevésbé "szigorú" kérdéseknél. Néhány példa:
Miért nem tud Zita elaludni esténként?
       a) Emma nem hagyja
       b) Túl sokat vacsorázik
       c) Eszébe jut az erdei iskola
       d) Ő már csak ilyen, izgága, kevés alvásigénnyel

vagy:

Milyen terveket szövöget Zita a felnőttkorát illetően?
       a) Orvos-kutató lesz, és a gyerekkori alvás-problémák területén tesz nagy felfedezéseket
       b) 6 saját és 6 örökbefogadott gyermeket nevel majd leendő férjével egy tanyán, szabad idejében ünnepelt színésznő lesz
       c) Apáca lesz, aki csendfogadalmat tesz egy teljes évre és meg is tartja
       d) Olimpiai bajnoksága után nyit egy saját szállodát

vagy:

Melyik állítás igaz?
       a) Zita igyekszik mindig időben beérni az iskolába, de olykor-olykor ez nem sikerül neki
       b) Zita alig várja az órák közötti szüneteket, hogy legnagyobb szenvedélyének, az evésnek hódolhasson
       c) Zita időről-időre figyelmeztetésben részesül, amiért kissé sokat beszél az órákon akkor is, amikor éppen nem őt kérdezték.
       d) Zita legtöbbször mélabúsan, szótlanul ücsörög az osztályterem legeldugottab pontján.

Kérdeztem még őket arról is, hogy hány állat él a házunkban és körül, hogy hány kulcstartó lóg a táskáján (sok!), hogy mi az a sport, amit még nem próbált legidősebb leánykánk és mi a kedvenc főzeléke.

A kvíz után, puzzle-feladatuk volt. Előhívattam öt A4-es méretű képet Zita eddigi születésnapi zsúrjairól, összevagdostam őket, és a feladat a "rekonstrukció" volt. Amikor már nagyon jajgattak, odaadtam nekik az eredetit, kicsiben, segítségül.
Volt utána olyan feladat is, hogy sorshúzással eldöntött felszereléssel (vízfesték, zsírkréta, grafit, színesceruza, filctoll) Zita portréját kellett megalkotniuk. Utána, volt egy kis videó-nézés, mert Zita külön kérte, hogy vetítsek le róla pár kisfilmet a babakoráról. Hogy ez se legyen egyszerű "élvezet", utána a filmekről is "felmérőt" írtak a csajszikák - figyeltek-e rendesen?....
Talán a legnagyobb népszerűségnek az utolsó feladat örvendett. Mindegyik csapat húzott négy, véletlenszerűen leírt szót, és abból kellett ünnepi köszöntő-verset írni Zitusnak. Nekem ez a kissé szabad-nyelvű, de humoros opus tetszett a legjobban: "Kedves Zita! Ha kakaót iszol este, befosol reggelre! Mikor az utazásból visszajössz, a tanárnő nyelvtanra ösztönöz. Kerüljön el a szerencse, kívánja a bakkecske!" Zitának a sokkal kedvesebb hangvételű vers tetszett a legjobban, amit Dorina, régi ovis, igaz-barátnője írt főként: " Zitának... Boldog szülinapot Zita, szépen szóljon a fuvola. A kismadárra lehet nézni, de rád nem, ezért lettél te a kedvesem. Rossz sóhaj most messze szálljon, Mosolyogj rám szép virágom!"

A többi is aranyos lett (vastagon szedtem a kisorsolt szavakat.)

Öt háromfős csapat versengett (tehát majdnem mindegyik csapatba jutott egy Balogh-lány), és a nyereményeket is próbáltam most máshogy intézni. Pontosabban, a vesztesek "büntetést" kaptak. Pl. az utolsók azt, hogy minden reggel nekik kell (telefonon) ébreszteni Zitát egy héten át. Ami ugye nehéz ügy, mert Zitánál korábban kell kelni... Az utolsó előttieknek egy hétig meg kellett kínálni Zitát a tízóraijukból. A harmadik helyezetteknek félig jutalom félig büntetés járt, hiszen arra kellett ígéretet tenniük, hogy meghívják majd Zitát a zsúrjukra (vagy csak úgy, magukhoz). A második helyezettek csokival távozhattak, míg a győztesek azzal az ígérettel, hogy a legközelebbei családi mozizásnál őket is elvisszük magunkkal.
És persze volt némi rágcsa és tortázás is a végén.


Zita nagyon élvezte ezt a róla szóló zsúrt, szerintem a vendégek is!

A zsúr fél 1-ig tartott (Zoli ezalatt focizott.... így most nem azzal zárult a buli, hogy "soha többet nálunk zsúrt"..). Utána ebéd következett, azt követően félig leckét írattam, ellenőrizem, félig pedig a konyhában sürögtem-forogtam, Zoli pedig a lakást "alakította át" alkalmassá 16 ember leültetésére, megvendégelésére. Egészen zökkenőmentesen ment a dolog, bár az ünneplés alatt a sógornőmnek rengeteg ötlete támadt, hogy miként alakítsam át a konyhát, miután segített néha kivinni a tányérokat, tálakat, és rájött, hogy nincs hová tenni... .-)


Zita most egy nagy közös családi ajándékot kapott főként, hiszen az előző héten tartott vívás-versenyére hirtelen minden felszerelést be kellett szerezni. Ez elég költséges mulatság volt, így ezt "dobta össze" a család. Hogy mindeki lássa, hogy mit is "adott" Zitának, az este elején levetítettük Zita első verseny-asszóját, amit felvettünk videóra....  (A fenti képen ő van háttal, visszanéz, és igen, egy nála egy jó fejjel nagyobb és majd' két évvel idősebb lánykával vív - no, itt nem a mi Zitánk nyert... :-) )
 Kapott azért egy-két apróságot, főként könyvet (tőlünk az első Harry Pottert, gondolván, hogy most talán már bátran belevághat - hát, nem csapott le rá, eddig még mindig mást választott a nagy halom könyvből, amit Mikulásra, születésnapjára és Karácsonyra kapott...).

Ez a buli is jól telt, vidáman vacsoráztunk, és a Zita által rendelt (mármint nálam rendelt...) málnatorta is sikert aratott.


Az esti fürdetés-mese-mosogatás-pakolás-felmosás után hullaként zuhantam az ágyba. Elégedett hullaként... :-)

2010. január 3., vasárnap

Az utazás dolgos "böjtje"

Egy hétre utaztunk el. (A mi részünkről) hatan: öt nő (pontosabban egy plusz négy nőpalánta) és egy magára adó férfi. Utaztunk, síeltünk, Karácsony másnapját és Szilvesztert ünnepeltük, korcsolyáztunk, sétáltunk, vacsoráztunk és reggeliztünk a szállodában; szóval sokféle ruhát magunkra öltöttünk.

A böröndökbe való be- és kipakolás kétes mámorán kívül, ez rengeteg mosnivalót jelent. Egy színes, egy rózsaszín, egy búskomor (fekete-szürke-sötétkék) és egy fehér. No meg az összes síruha. Ez alsó hangon is minimum 7 mosás, még a mi nagyteljesítményű masinánkban is. Ezt utána ki is kell teregetni. No meg össze kell hajtogatni (kevés esetben vasalni - csak, amit tényleg muszáj!!!!!), és végül mindent a helyére tenni. Szuper!!!!

Ez nem panasz. Sőt! Tulajdonképpen öröm. Kicsit babrás-munkás, és rettentő időigényes, de öröm. Annyira, hogy nemsokára újrakezdem!!!!! 

2010. január 1., péntek

B.Ú.É.K.!!!!!!

"Gutes neues jahr!!!" - vagy valami ilyesmi, amit ma reggel még, a pompás "villás" reggeli előtt-közben-után elmormoltunk a minket már igen jól ismerő Zapfenhof szálloda dolgozóinak, tulajainak (a kettő több esetben is ugyanaz: itt dolgozik dédi, nagymama, fiú, meny és (déd)unoka is....). Most meg már az igen ködös-szürke magyar fővárosban pötyögöm soraimat édes otthonukban, ahová szerencsésen megérkeztünk.

Szóval Boldog Új Évet!!!! Nagyon tetszik ez a húsz-tízes évszám, remélem nagyon jó is lesz! Elmerengtem 2009-en, de erre majd még visszatérek részletesen is. Most csak beugrottam egy koccintásra:


No és persze egy vidám, ma reggel készült Zapfenhof-búcsúztató, évköszöntő "gyerekes" képpel:


És (mára) végül egy bizonyíték fotóval, hogy: igen, síeltünk (mind a hatan!!!!!), igen, volt hó, igen, nagyon-nagyon jó volt ez az üdülés!!!!!


Részletek - erről az útról is, és a decemberi eseményekről, a jövő hét folyamán várhatók... (remélem, hogy nem csak hiába való várakozás lesz....)