Pages

2010. március 29., hétfő

Blogszervízbe mentem...

... mert állítólag megint gyengélkedik szegényke. És mert már unom. Sőt! Szuper-elegem van! Lehet, hogy azok fognak örülni, akik amúgy is azt várták, hogy feladjam....
De azért most még teszek egy próbát! Harcolok!
És visszatérek, ígérem!
.... I'll be back, as soon as possible!

Egy békés pillanat...

... a kissé sodróra sikeredett hétvégén: Klára az ölemben ül, Imola a jobb oldalamon, Emma a bal oldalamon, és ezt hallgatjuk-nézzük:

"És amíg egyre közeledtek,
én egyre nyugtalanabb lettem,
és megkérdeztem tündéranyámat:
- Anyácskám, miből áll
egy Sötétben Látó Tündér tudománya?
Tündéranyám pedig így válaszolt:
-Biztatnia kell azokat,
akik félnek az éjszakától,
biztatnia kell azokat,
akik félnek a semmit-se tudástól,
és biztatnia kell azokat,
akik félnek a meghalástól.
-És mire van szüksége ahhoz,
hogy mindezeket szépen csinálja?
- Három dologra:
képzeletre,
szeretetre,
és bátorságra.
- És megvan nekem ez a három?
- Látod a mesémet?
- Látom.
- Szeretsz valakit?
- Hát... szeretek.
- És félsz a sötétben?
- Már csak egy kicsit.
- Akkor megvan neked az a három.
És a mese így folytatódott tovább
azon a nevezetes téli éjszakán."
.... Pogány Judit előadásában.

Igen. Színházban jártunk, négyesben, Emmával, Klárával és Imóval (Zita ezalatt .... de ezt majd egy másik "mesében"...). Bagossy László, "A Sötétben Látó Tündér" című "mesebeszédét" adta elő szinte egyszál maga a varázslatos Pogány Judit. Most az egyszer, azt kell mondanom, hogy sajnos, mi már olvastuk ezt a könyvet, mert most nem lett volna rossz "szüzen" odamenni, na de mindegy. Hallottam én már jót is és rosszat is erről a meséről. Az tény, hogy nem javasolnám öt éven aluli gyerekeknek, mert bizony néha tényleg besötétült minden, és az akár ijesztő is lehetett. De mivel olyan jól mesélt ezalatt is Pogány Judit, azok a gyerekek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy esténként meséljenek nekik, könyvből, esetleg képek nélkül is, ilyenkor ellazulva, átadva magukat a saját képzeletüknek és élvezték az előadást.

kép innen
Összegezve: minket lenyűgözött, és örültem, hogy tetszett nekik egy olyan előadás, ahol nem volt bonyolult díszlet, nem volt egy seregnyi szereplő (páran "megjelentek", igen jól megválasztott pillanatokban, de végig csak Pogány Judit hangját hallhattuk) különleges kosztümökben, hanem volt egy csodás hang és egy meghökkentő ámde varázslatos történet... Köszönjük, kedves Művésznő!

2010. március 26., péntek

Hétköznapi hősnő

Csak ámulok és bámulok drága családi gyártmányú gyöngysorunk legidősebb tagján: hogy bírja ezt és hogy van ennyi elszántság benne? Ezen a héten több komoly megmérettetés áll Zita előtt, aminek következtében az amúgy is "húzós" szerdai napja még hosszabbra sikeredett. Már az ősz elején, amikor beállítottuk a heti "menetrendjét", aggályoskodtam: biztos jó lesz ez így, biztos lesz ereje hozzá? Ő váltig állította, hogy igen. És, be kell látnom, eddig igaza is volt (remélem, az elkövetkező két és fél hónapban is még!!!!). Így aztán, szerda esténként, különösebb zokszó nélkül, ül az íróasztalánál és szorgalmasan (és alaposan!!!) írja a leckét. Közben még mosolyog is! Így:
 A testvérek már alszanak, én bedugom a vasalót és vasalgatok mellette, "szolidarításból". És ő még vidám is. Ugrándozva megy fürdeni, énekel a kádban, és mikor végre kikászálódik a fürdőszobából, jön puszit adni és mosolyogva közli: még olvasok egy kicsit!!!

Drága Zitám, emelem kalapom és ugyanezzel a kalapnyival (és még sokkal többel) kívánok neked, hm, hm., sok szerencsét erre a hétvégére!!!!

2010. március 25., csütörtök

Hurrá!

"Egy kis lépés"... a nagy város életében, de mekkora a mi környékünkön!
Amióta itt lakunk, minden jelölt és minden megválasztott megígérte, hogy tesz valamit az ügy érdekében... De eddig, mindig csak ígéret maradt.

Négy gyermek babakocsiját taszigáltam végig a Sashalmi "sétány" porában nyáron, jégpályáján télen. Tettem mindezt akár a sötétben is, hiszen a téli időszak korai sötétedésekor, egy darab lámpa sem segítette utamat... A lányok nem tudtak itt négykerekű bicón próbálkozni, mert a gödrökbe beleragadtak, vagy pedig üresen pörgött a kerekük felettük... A műanyag motorokkal sűrűn elestek, a hepehupák miatt. Éveken át "csodálhattam" velük együtt, hogy "polgártársaink" mi mindent találnak odahajítandónak: elektromos kisgéptől kezdve, a szét nem osztott szórólapokon át a sima háztartási hulladékig bármit. Amikor a hó leesett, a kerület rally-őröltjei itt gyakorlatoztak a sötétség beálltával. Nem vagyok erkölcs-csősz, és ez zavart a legkevésbé, de sokan találták ezt a helyet ideálisnak a titkos, autóban megejtendő találkákhoz. Véleményünk szerint, több gyerek is megfogant a "sétányon" (úgyhogy, gond is lesz majd, ha már ez nem lesz itt így, ebben a siralmas állapotában: csökkeni fog a népszaporulat, de az is lehet, hogy mostantól jobban hasonlítanak ismét majd a gyerekek az apjukra...).

És akkor tegnap, ezt a papírkát halászta ki Klára (az önkéntes posta-felelősünk!!!) a postaládánkból:

"Tisztelt Lakosok!
Az Everling Kft. értesíti Önöket, hogy elkezdtük a Sashalmi sétány és havashalom park zöldfelület-rebdezési munkáit!
Kivitelezés időtartama: 2010.03.24. - 2010.10.15.

A munkákat az előírtaknak megfelelően végezzük!
Az esetleges kellemetlenségekért előre elnézésüket kérjük!
Megértésüket és türelmüket köszönjük!
Everling Kft."

HURRÁ!!!
Most már csak az a kérdésem, hogy a zöldfelület-rendezés után/alatt, vajon az út és a világítás is elkészül-e, vagy arra egy újabb ciklust kell várnunk?

2010. március 23., kedd

Tavaszi zsongás egy nyugis hétvégén

Fantáziám szülte röntgen szemeimmel látni véltem a sejtecskéket szilaj, fiatal testükben, ahogy ugrándoznak, egymást lökdösik, néhányan taszigálják a többieket és kórusban skandálják: itt a tavasz, menjünk ki, mozogjunk, kergüljünk meg!!!!!! Leánykáim olyanok voltak ezen a hétvégén, mint a részeg kiscsikók (no, nem mintha valaha is láttam volna részeg kiscsikókat....).

Mondjuk, féktelen és céltalan nyargalásuknak rögtön szabott egy szinte fájdalmas határt az iskola, amelyik volt olyan "kegyetlen", hogy berendelte tanulóit szombat délelőtt (valamit pótoltak).

Mi pedig, félig elárvult szülők, a két "megmaradt" gyermekkel, kultúrális, ámde felszabadító programra készültünk. Igaz, eredetileg mind a négy csajócát vittük volna, dehát a kötelesség közbeszólt... Ezért aztán, családi premierként, négyesben, azaz Klára, Imó, Zoli és én vágtunk neki a Művészetek Palotájába vezető útnak. Ott a nagyon zseniális Brass Cirkusz előadását láttuk. Ez egy öt rézfuvósból és egy pantominosból álló csapat, akik úgy tesznek mintha egy igazi cirkuszi előadást adnának elő. Nagyon ötletes, nagyon vicces, semmire sem hasonlító műsorocska, ami a gyerekek fantáziáját is alaposan megmozgatja. Talán jellemző, hogy Klára szinte végigkuncogta az egészet, minden lapot vett. Kerek egy órát tartott, ideális hossza volt az ilyen aprónépek számára, szerintem. Utána még Imó kisírta, hogy menjünk fel a Ludwig Múzeum kreatívkodós lehetőségét kipróbálni, de őszintén szólva, elég nagy csalódást okozott mindnyájunk számára.

Ezért aztán, inkább hazaindultunk. Pontosabban a Koronakert Étterembe, ahol már Zita és Emma, szüleim társaságában, a jól megérdemelt ebédjüket fogyasztották. Mi is gyorsan rendeltünk és ettünk, mert már nem volt igazán maradásuk a napsütéses langymelegbe vágyó gyerekeinknek.

Ahogy hazaértünk, már szedték is elő a bringájukat. "Csak az utcában!" - mondták először. "Csak a sétányon!"- folytatták. Aztán, ahogy leváltottam kissé ellazulttabb öltözetben, az utcán szobrozó "Uramat", már jött is az újabb ötlet: "Anya, menjünk el a parkba, jó?" Szinte ki sem mondtam, hogy "jó", és már tekert is  a csipet-csapat a park irányába. Olyan jól esett utánuk battyogni, hagyni őket, hogy oda menjenek, ahová a kedvük viszi őket. Zita és Emma már előremehettek, Imót még kicsit meg kellett tolnom a Karát utca komoly emelkedőjén, és már ott is köröztek István király szobra körül.... De már mentek is tovább, a játszótérre! Ahol aztán, mint egy faluban, ismerős ismerős "hátán" hemzsegett. Nem csoda, mindenkit kivonzott a várva-várt tavaszi időjárás. Örvendezhettünk a Kicsik ovistársainak, Vera barátnőméknek (Emma keresztanyukája) a három csemetével, Zita rég' nem látott óvodai csoporttársainak. De főleg, annak a harapnivaló tavaszi áradatnak, ami körbevett és felpörgetett mindenkit.

Zoli is utánunk jött, ő is biciklivel. Kissé aggódtam: hogyan fogunk így felkerekedni Gergő (az unokatestvér) zsúrjára, a csömöri uszodába, ahová már négyből kettő eleve nem akart menni? De valahogy egészen zökkenőmentesen hazatértünk és beültünk az autóba (Zolit otthon hagytuk "pihegni"). És utána fergetegesen jól érezte magát mind a négy leányka!!! Őket lehetett utoljára kirimánkodni a vízből! Zita gyorsan összebarátkozott Gergő osztálytársnőivel (ugyebár, ők is negyedikesek), Klára valami hosszú, dalos monológba kezdett, miközben úszkált ide-oda, Imó Misivel, a Bátyámmal évődött, Emma pedig velem labdázott a vízben.

Hazaérvén, már mindenki kifogyott a szuszból, és igen gyorsan álomba merült a mi kis, "saját gyártású", csipet-csapatunk (no és, mi magunk is...).

Vasárnap Zita túrázni akart menni, a szokásos, iskolai, Petőfi emléktúrára, amin már többször részt vettünk. De ezúttal határozottan lebeszéltük róla. Miután a múlt hétvége is sűrű és fárasztó volt, a következő pedig extrán az lesz, kértük, hogy most lazítson egy kicsit. Persze, a maga "baloghos, sportos" módján ugyan, de azért sikerült neki. Az egész késői, közös, kényelmes reggeli után, mindenki játszott egy kicsit, majd összeszedtük magunkat, és elmentünk az Erzsébetligeti Uszodába. Ugyanis, mostanra már összeállt nagyjából a nyaralási tervezetünk, és abban szerepel pár nap Horvátországban, a tengerparton. Ezért aztán, időszerűnek láttuk, hogy az Ikrek is felhozzák annyira úszástudományukat, hogy teljesen vízbiztosak legyenek. Jöttek is, szívesen. A két Nagy kikötötte, hogy ők már nem oktatóhoz szeretnének menni. Ebbe beleegyeztünk, bár Emma úszásán még volna mit csiszolni - de majd csiszolnak rajta a jövő tanévben, amikor majd a sulival is mennek úszni. Most úgyis annyit mozog, edz, egész héten, hogy egy órácska lazítás a vízben pont elegendő. Úgyhogy Klára és Imola oktatásra mentek, Zoli és én leúsztuk a magunk ezresét, Zita és Emma pedig a szélső sávban úszkáltak, pancsoltak.

Az úszásból még időben hazaértünk ahhoz, hogy eleget tehessünk négyőjük azon kérésének, hogy biciklivel menjünk át Anyuékhoz, a hagyományos családi ebédre. A finom ebéd és némi ejtőzés után, hazatekertünk. Itt némi házi feladatírás bontotta meg a harmóniát, de nem sokáig, mert a szombati tanítási napra tekintettel, nem volt sok lecke. Ismét kirajzottunk a szabadba, ezúttal a kertbe. Zita és a Kicsik görkorcsolyát húztak (itt jött egy kisebb dráma: Emmára már nem jó az ő görkorija, de milyen jó, hogy jön a Húsvét, van mit kérni a Nyuszitól), én pedig Emmával játszottam egy igazából tengerpartra való, ütögetős játékot. Időközben, Zoli elszaladt a kertészetbe, és hozott pár, ültetnivaló fát. (Ugyanis jön hozzánk az Önkormányzat ellenőrzésre, hogy elegendőt ültettünk-e a pár éve kivágott utcai fa helyett - ehhez csak annyit, hogy ültettünk mi már többet is, az utcára, de mindig megfújták...).

A fa-ültetés nagyon feldobta a három Kicsit, akik serényen segédkeztek (nem tudom, hogy Zoli valóban nagy örömére-e... :-) ), és azóta is állandóan locsolnák a facsemetéket, abban bízva, hogy hamarosan már a termésüket is ehetik... :-) (Van köztük két gyümölcsfa is.) Remek alkalmunk nyílott így elmagyarázni nekik a dolgok menetét...

Sportos, tavasziasan izgága hétvége volt ez, anélkül, hogy bármi, igazán extra dolog történt volna. Szeretnék még ilyeneket. Mondjuk a következő hétvége nem ilyennek ígérkezik. Hanem inkább kissé bonyolultnak, ámde nagyon érdekesnek és izgalmasnak!

2010. március 22., hétfő

Néha

... elmoziziok a fejemben: milyen lenne, ha csak egy gyerekünk lenne? Egyáltalán nem azért, mert erre vágynék, sőt... Hanem csak úgy, hogy elképzeljem: milyen életünk lenne, ha más forgatókönyvet írt volna nekünk a Sors. Ezekben a "kisfilmekben" mindig az a lánykánk kapja a főszerepet, amelyik valamiért egy rövidebb vagy hosszabb ideig egyedül találja magát velünk, szülőkkel.

Ahogy ez történt ma reggel, Imóval. Mostanában őt dobja ki legelőször az ágy.... Jött is, álomtól maszatos pofival, bújt hozzám, bújt Zolihoz. Kivételesen nem a fotelba vackolta be magát, hogy a reggeli, nyugis játékába merüljön pár Barbieval vagy Lego-figurával. Hanem leült közénk, a reggeli kávénk mellé, társaságnak. És szokatlanul bőbeszédű volt. Szabály szerűen bájolta az apját. Magyarázott neki az álmáról, amelynek történetét, eléggé átlátszó trükkökkel, ott találta ki. És mivel az Apja szinte belefolyt a lánya tekintetébe, újabb és újabb részleteket ötölt ki, a maga, kissé halandzsa módján, csak, hogy tartson a varázslat. Én meg néztem őket....

És pergett a film: "Csak" Imóval az élet jóval lassabb lenne. Nagyokat aludnánk, nagyokat ennénk. Halkabb is lenne minden. Puhább és visszafogottabb. Még biztos nem tudna két kerekűn tekerni (pedig most tud). Lehet, hogy még nem is lovagolna, se nem úszna. Viszont még több Barbienk és még több rózsaszínünk lenne. Kevesebb labdánk. Lehet, hogy a nyafogás és fintorgás már a mi részünk is lenne. De az is lehet, hogy nem. "Csak" Imóval az élet gömbölyűbb lenne....

De nem kerekebb. Mert ahhoz kell Zita, Emma és Klára is. Természetesen. Apránként ők is előbújtak védelmező, meleg ágyaikból. Véget ért a látomás, a villanás. Életünk igazi, semmivel soha, el nem cserélendő filmje pergett tovább. Remélem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig tart még. 
(A kép nem ma készült)

2010. március 20., szombat

Ilyen volt - ilyen lett

avagy. tavaszi megújulás a Balogh lányoknál (asszonynál)
avagy: családi "megrövidülés"
avagy: fodrászat

A Kicsik kezdték: bár volt idő, hogy fufru-növesztést irányoztak elő, a legnehezebb, szembelógós szakasznál már el is akadtak: csattot nem akartak, viszont zavarta őket mindenben.
Aztán Zita kezdte el rágni a fülemet: ő már nem akar ilyen "jó kislányos", mindenhol egyforma hosszú (és szerintem gyönyörű hajat), hanem valami lépcsőzetességre vágyik.
Végül Emma is rákezdett: le szeretné vágni rövidebbre hosszú loboncát, ami (szerintem) már szinte "rasztásodott", mert a fésűvel csak olyan "emmásan" találkozott.

No, Emma csatlakozása végképp' meggyőzött, az ő hajára ugyanis tényleg nagyon ráfért egy kis megújulás (nagyon elvékonyodott már a vége).

Beosztottuk Anyuval a lányokat: ő csütörtökön elviszi a három Kicsit, én pedig péntek délután Zitát, edzés után. Anyukám mellékesen megjegyezte, hogy engem is bejelentett, mert már elege van abból, hogy úgy nézek ki, mint egy árvalány....

És akkor most jöjjenek a fotók, párosával, "páciensenként".
Imó, a legkisebb:
Előtte:
És utána:

Klára lány előtte:

és, némileg duzzogva, utána:


















Jöjjön most Emmus:
Hosszú hajzattal:

És jóval rövidebbel (némi kakaós csiga nyomokkal kidíszítve...):

Az ifjúság "legidősebb képviselője" fodrászkodás előtt:
(hát, nekem nagyon fájt a szívem ezért a gyönyörű hajzuhatagért...), de persze a folytatás sem lett rossz:



És végül, jöjjön az "árvalányhajú" anyuka....
Előtte:


 és hajvesztés után:
(Azért "magamhoz" hozzáteném: a képeket a kicsik készítették, mert éppen nem volt "kéznél" más.. És hát... egy frizura nem fog segíteni a gebeségemen, a hozzá tartozó "lófejjel" együtt, no meg azon sem, amit Zita "kedves őszinteséggel" így fogalmazott meg még a fodrászüzletben: "Anya, szép lettél, kár, hogy ráncos vagy!"... Petra, a fodrász, majdnem lenyelte a fésűjét, én csak vigyorogtam... Mit csináljak, ha egyszer igaza van a gyereknek?.....)

2010. március 19., péntek

Hiányérzet

A március 15-i hosszú hétvégénk meglehetősen sportosra és vendégeskedősre sikerült.

Szombaton Zita lefutotta az órányi atlétika-edzését.Mielőtt még felsóhajtana az olvasó, hogy jaj, miért kell ezt a gyereket még hétvégén is mozgatni... inkább elmondom. Egy részről azért, mert szeret atlétikára (is) járni. A tanév elején még fej-fej mellett haladt a két sportág (a másik természetesen a vívás). Mostanra, ez tiszta sor, a vívás az abszolút győztes. Ez ott derült ki, hogy vasárnap két versenye is lett volna a leányzónak: egy atlétikában, a Megyei mezei futóverseny (amit két éve megnyert csapatban...) és a kenesei vívóverseny. És, bár a futóversenyen nagyobb esélyei lettek volna valami "kézzel fogható" eredményre, egy percig sem hezitált, hogy hová megy....
A másik ok, amiért kitartunk a heti egy (rossz esetben) vagy két (jó esetben) edzés mellett, az pedig a vívás egyoldalúsága. Amit a szó minden értelmében gondolok. Elméletben heti ötször is járhat(na) a gyermek kb. egy-másfél órákra (mi heti négyszer próbálunk, de abból egy mindig max. egyórás Zitának). És ezt ő szíves-örömest teszi is (sőt! imád korán odaérni, hogy legyen még ideje -ahogy én mondom - szagolgatni a vívóterem számára oly' speciális levegőjét...). De sajnos nem nagyon tartanak erőnléti edzéseket nekik, nem futtatják őket (pedig lenne hol!), és a legjobban a vívómozdulatokra koncentrálnak. Ami mindig ugyanazt a támadólábat, mindig ugyanazt a kardot tartó kart jelenti. Tehát, félek, hogy a növésben lévő, még nem teljesen kialakult csontozatú "kicsi" leányzóm esetleg "eldeformálódik" (gerinc, lábcsontok, stb..). Összeismerkedtem már elég sok szülővel a vívóterem előtt várva ahhoz, hogy tudjam, ez reális veszély.
Nos, ezért jár Zita atlétikára, még akár szombaton is. A futást, az úszást és a lovaglást ajánlják a vívás féloldalasságát ellensúlyozandó. Az úszás még hiányzik (bár tervben van, már a Kicsik miatt is), a futás megvan heti kétszer így....
.... és a lovaglás is beiktatódott gyakorlatilag heti rendszerességgel (Zita külön, nyomatékos kérésére, hozzáteszem!).
Tehát, visszakanyarodva a hétvégéhez, a szombat délelőtti atlétika edzés (és Emma zongoraórája) és az Emma által rendelt krumplifőzelékes-fasírtos ebédünk után, Zoli már útra is kelt a lovarda felé, Zitával, Emmával és Imóval. Klára ismét kimaradt, ő inkább velem jött, ajándék-beszerző túrára, két névnapos unokaöcsém számára (Zoli és Gergő).
... akiket szombat délután ünnepeltünk Bátyáméknál, Misiéknél, miután a lovasok visszatértek Gödöllőről, boldogan, mert megismerkedhettek a lovarda új jövevényével, a Marcipán nevű pónikával (Zita egészen közelről ismerte meg, hiszen ő ült rajta az osztályban - azt mondta, hogy elég akaratos..).

Vasárnap volt  a vívóverseny, amiről az előző bejegyzésben beszámoltam.

Hétfőn pedig a nagyon nem akaródzó házi feladat írás után, Emma ment el teniszezni Gyurihoz. Az ebédet Anyukámnál költöttük el, ahol ott is "hagytuk" a gyerekeinket, mert estére barátainkat vártuk vacsorára és egy "gyerekmentes" estére. De aztán vissza is mentünk mégis Zitáért és Emmáért, mert Emma még korábban számon kérte rajtunk, hogy megígértük neki, hogy együtt is elmegyünk teniszezni. Mivel sikerült teniszpályát foglalni, ezért még délután beváltottuk az ígéretet... Eljött Zita is, akinek nem árt, ha néha megpróbál a labdával bánni.... Nagyon jót szórakoztunk, igazán jó ötlet volt ez Emmától.

Amikor hazajöttünk, gyorsan befejeztük a vacsora előkészületeit. Ami nem csak sütésből-főzésből állt, de hatalmas nagy rendrakásból és némi takarításból. Azért leírom a menüt, mert nagy sikert aratott és ezúttal én is elégedett voltam mind a tervezéssel-szervezéssel, mind a kivitelezéssel. Előételnek padlizsánkrém és tonhalkrém volt pirítóssal, zöldségekkel, főételnek Jamie Oliver egy remek receptje, egy tejszínes-krumplis-parmezános "haltorta" és madárbegy-saláta, édességnek pedig a Stahl-féle New York-i sajttorta Kata módra átalakítva. Ez utóbbi sokkal finomabb és könnyebb a Kata által használt mascarponéval, mint a Stahl által javasolt Philadelphia-sajtkrémmel. No meg volt sajt is, saját sütésű bagettemmel. A vendégek jó sokáig maradtak, amit jó jelnek értékelek....

No de, amiért az lett a bejegyzés címe, ami, az most következik. Természetesen nagyon jó volt vendégeket fogadni, felnőttesen beszélgetni, felnőttes dolgokról. Jó volt mindezt úgy tenni, hogy ha végighordoztam a tekintetemet a nappalin, akkor az nem bicsaklott meg lego-darabokon, barbiekon, telerajzolt papírdarabkákon, szétszórt plüssökön és elhajigált ruhadarabokon. Jó volt, hogy ha elkezdtem egy mondatot, ha úgy tetszett, akár be is fejezhettem. Mégis volt egy komoly hiányérzetem. Ami nagyot ugrott akkor, amikor este, a hálószobába tartva, nem volt értelme egy ellenőrző kört tennem a gyerekek szobáiban, hiszen nem szuszogott ott senki.

Amikor másnap délelőtt még mindig ez a rend és csend fogadott, akkor ez a hiányérzet még tovább erősödött. Alig vártam, hogy mehessek az Ikrekért az oviba (ugyan én vittem el őket oda is, Anyuéktól, de akkor is!). Nagyot játszottunk. Igen, de Emma bent maradt a suliban napköziben (így szerette volna), Zitát pedig Vera-barátnőm vitte vívásra, Anyu hozta el onnan (és vitte el zenekarra....). Ráadásul, amikor Emmáért mentünk, akkor utána rögtön az atlétika-edzést céloztuk meg a három Kicsivel. Még ott sem maradhattam, mert szülőire kellett mennem az oviba. Amikor pedig már mindenki végre hazatért, akkor meg mi mentünk el Zolival, mert hosszú idők óta először (és sokáig utoljára) színházjegyünk volt. Nagyon jó darabot láttunk az Örkény Színházban (Finito), de alig volt kedvem elmenni, mert Emma még sírva is fakadt, hogy "Anya, ma alig láttalak!"

Szóval, ez az össz-vissz másfél nap nagyon elgondolkodtatott..... Össze vagyunk nőve a csajokkal, és ez jó. Az is kikristályosodik előttem, hogy nem leszek egy karrierista nő... És nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy eddig Zoli keresete elég volt nekünk, bár azért elég gyakran sikerül kiegészítenem itthon is elvégezhető munkákkal. Ez a vonal most felerősödni látszik, és ennek örülök. De az biztos, hogy addig a pontig nem szeretnék elmenni, hogy gyakran halljam az Emma által mondott mondatot....

2010. március 18., csütörtök

Vírustalanítás és kérés

Kb. egy hete megfertőződött a blogom, egy úgynevezett trójai ló vírussal. Nagyon kétségbe estem, mivel eddig fel sem merült bennem ilyen, hogy a blogot is lehet fertőzni. A mai napig nem értem, hogy ez hogyan működik, dehát lehet, hogy a lelkem mélyén kicsit szőke vagyok ehhez.

Konzultáltam számítógépes szakemberrel is, de a végső és legjobb tippet Wise Lady adta, akinek ezúton is köszönöm, és akit lehet, hogy zaklatni fogok még párszor, mert jó sok kérdés felmerült bennem...

Szóval, most úgy néz ki, hogy megszabadultam a vírustól. Ezért most kivételesen kérném az idemerészkedőket, hogy ha ők is valóban vírustalannak látják, jelezzék. Ha nem, akkor valószínűleg bezárom a boltot (és esetleg máshol nyitom meg - erre is kaptam tippeket, de ezt csak végső megoldásnak szeretném). Akik nem mernek jobban "belemászni" egy megjegyzés erejéig, de ismerik az e-mail címemet vagy iwiwesek, ott is jelezhetnek.

Előre is köszönöm, és mindenkinek ajánlom, hogy tegyen óvintézkedéseket!

2010. március 15., hétfő

Zita vív

Drága Nagylányom általában "dekára-grammra méri" az anyai szeretetet, figyelmet.... Nagy egyenlőség-párti (talán még az is zavarja, ha a mérleg az ő oldalára dől), és az ő elvárása engem is sokszor arra sarkal, hogy még jobban odafigyeljek erre. Amiért ezt megemlítem most, az az, hogy már egy jó ideje felhántorgatja nekem, hogy "Emmáról már két film is fent van a youtube-on, rólam meg még egy sem!"  Igaza van. Hozzáteszem, a Kicsikről sincs még. De ez csak az én technikai antitalentumom miatt van így, mivel az állítólag "jútyúbfrendli" videókameránkról egyelőre nem tudom átjátszani a kisfilmeket, csak Anyukámék jóval kevésbé "fejlett" fényképezőgépének videófunkciójáról. No mindegy.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam Zita meglepően érett döntéséréől, amikor egy versenyt választott az utazás helyett. Nos, az a verseny még február végén volt. Zoli kísérte el oda, én féltem, hogy túlizgulom, no meg készülnöm is kellett Emma családi szülinapi bulijára. Bevallom, rettegtem, hogy esetleg nagy lesz a csalódás. hiszen Zita a "gyermek korosztályban" indul, ami vívásban a '97-es évjárat, elvileg, meg persze mindenki, aki már versenyezni szeretne, de később született. Tehát, Zita a maga '99. decemberével, egész egyszerűen a legfiatalabb versenyző volt. Zoli küldött nekem a verseny alatt egy MMS-t, amelyiken Zita és az egyik "ellenfele" volt látható: a másik "kislány" minden túlzás nélkül akkora volt, mint én, a lábmérete pedig (Zoli szerint.....), mint Zolié....

A februári verseny végül, mondjuk úgy, hogy a laikusoknak is, mint például jómagam, érthető legyen, 25%-os eredményességet hozott Zita számára. Messze nem lett az utolsó, de azért a mezőny második felében végzett. Picit lekonyult a szája, de azért gyorsan felszívta magát, hogy majd a következő versenyen!!!!

A "következő" verseny tegnap volt, Balatonkenesén (az előző Gödöllőn volt: tiszta országjárás!). Erre most én is elkísértem Zitust; sőt, Anyu is velünk tartott. A három Kicsi, az unalomtól - jogosan! - tartva, inkább itthon maradt Zoli anyukájával. Mi persze nem unatkoztunk, hanem szurkoltunk! Ez már sokkal jobban sikerült, csak sajnos az egyenes kiesési szakaszban már kicsit "megilletődött" Zita, hiába no, még nincs versenyrutinja, nem úgy, mint a vele akkor szembelévő nagylánynak... Nem baj, a 25% 50%-ra javult. Persze a vesztes asszónál eltört a mécses egy picit, de rutinos vívóanyukák már előre szóltak: a vívóversenyeken mindenki sír! Így most Zita a középmezőnybe átkerült, ami igazán nagy szó. De ami a legnagyobb, számomra, mégis az, hogy hazafelé jövet, egyszer csak "kitört" belőle, hogy "Anya, én úgy szeretek vívni!"
És ekkor már végképp tudtam, hogy jó helyen van Zita. Testben, lélekben. No meg a vívásban.

Jöjjön hát a videó... Ez egy nyertes asszó (ráéreztem, hogy mikor kell filmezni!!!). Sajnos a kijelző tábla nem nagyon látszik, így az eredmény sem követhető azoknak, akik a víváshoz nem értenek. Az a szinte artikulátlanul harsogó egyén, aki üvöltözik a felvétel során, persze én vagyok, nem mondom, hogy emeli a felvétel minőségét.... Ja! Fontos részlet: Zita van szemben... mert ugye, nem evidens....


u.i.: Még valamit meg kell említenem. Pontosabban valakit. Egészen pontosan valakiket. Egy részről, Zita edzőjét, aki ugyan sajnos kicsit ritkábban van ott az edzőteremben, mint ahogy az ideális lenne (ilyenkor a fiúk, kevésbé szimpatikus, ámbátor ugyancsak jó, edzője tartja az edzést a lányoknak is), de ennek nem az az oka, hogy lusta lenne, hanem az, hogy európai és világversenyekre jár a nagyobbakkal, és sajnos nincs segédedzője (pénzhiány miatt, természetesen...). Szóval ő Fehér Gábor, és most, a versenyen, láthattam, hogy miért vannak oda érte mindannyian, akik a tanítványai. Laza, kedves, ugyanakkor határozott, mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá és értő szeme mindig segít neki a legoptimálisabb tanácsokat adni néha még csak "vagdalkozó" növendékeinek. Elmagyarázza a hibákat, betervezi a javítási módozatokat és nyugtat.
A másik, akit pedig meg kell említenem, drága Uram. Zoli végig ott állt Zita pástja mellett (ami, ugye, most nem is volt, csak képzeletbeli...). Fantasztikusan tudta a lelket önteni és tartani a néha elbizonytalanodó, kis nyuszivá összemenő lányunkban, és ami talán a legfontosabb: éreztette vele, hogy hisz benne és büszke rá, bármi lesz. Ezt nagyon köszönöm Zolinak. Lehet, hogy néha nem ér haza időben, a sok munka vagy a focija miatt, de ezeket a hiányzó órákat bizton kárpótolják ezek a fontos jelenlétek, a fontos pillanatokban. Mert azokból még egyet sem hagyott ki "Apa".

2010. március 13., szombat

Levél a távolból

Pontosabban küldemény. És a nagyon távoli távolból.

Zsenge ifjúkoromban, pont a 21. születésnapomat is belefoglalóan, egy kerek hónapot töltöttem Ausztráliában. Régi nagy álmom vált ezzel valóra, és ez az utazás is olyan volt, mint egy hónapon át tartó álom. Vagy tündérmese. Hihetetlen, de tényleg csak és kizárólag jó dolgok történtek velünk. Velünk, mert egy aranyos német barátnőmmel, Stefanieval voltam ott. Így aztán, ha szóba jön Ausztrália, nekem rögtön mosolyoghatnékom támad.

Még "babaszobás" koromban találtam rá Judit blogjára, aki éppen akkortájt költözött ki a messzi kontinensre. Persze rendszeresen olvastam, mert nagyon szórakoztatóan írt az általam nagyon kedvelt országról, népről (bár személy szerint, nekem valamiért sosem volt vágyam ott is élni). Aztán eltűnt a babaszobás porondról, és csak jóval később akadtam rá mostani blogjára, amit azóta is rendszeresen olvasok és mindenkinek ajánlok. Judit kedvesen keveri az ausztrál érdekességekről való híradást a saját életük apró és nagyobb történéseinek szórakoztató elmesélésével.

Úgy látszik, hogy az Ausztrália iránti szeretet "genetikailag kódolt", mert Zita lányom már szinte rajong ezért a távoli helyért. Először angol órán ismerkedtek meg mélyebben az ország jellegzetességeivel, aztán persze a Minimaxon ment "Bindi" sorozat is sokat segített. Szóval egy jó ideje a koalákért rajong, Ausztráliáról tájékozódik ott, ahol tud. Nagy kedvence az általam anno összeállított fényképalbum lapozgatása, és nagyszabású terveket sző arról, hogy majd ő is gyűjt és megdolgozik azért a pénzért, amiből aztán tud repülőjegyet venni és költőpénzt vinni Ausztráliába. Ugyanis azt is elmeséltem neki, hogy egyetemistaként elég sok "mellékest" vállaltam (korrepetálás, baby-sitterkedés, nyári munka) ahhoz, hogy megteremtsen ennek az utazásnak a lehetőségét. És, becsületére váljon, ő sem úgy tervezi, hogy tőlünk kérné a rávalót... :-) Egyszer, valamelyik "ausztrál beszélgetés" során, megemlítettem neki, hogy szoktam olvasni Judit blogját. Jaj, az őt is érdekli, meg is néztünk pár képet!

Mikor már a számítógép háttérképének is az Ulurut állította be és folyton a koalákról, kengurukról és wombatokról beszélt, úgy gondoltam, hogy tehetnék valamit, ami igazán felvillanyozná! Ezért aztán vettem a bátroságot, és egy pofátlan kéréssel fordultam Judithoz: megtenné-e, hogy küld a lányaimnak egy ausztrál állatos képeslapot, mert azzal hihetetlen nagy örömet okozna? Judit szinte "postafordultával" (mármint internetes posta fordultával!!! :-) ) jelezte, hogy ment a képeslap, "meg egy kis meglepi is". Azt saccolta, hogy kb. másfél-két hét telik majd el, mire megérkezik.

Hát, csütörtökön megérkezett! Este a két Naggyal értem haza (az Ikrek a zeneoviban dalolásztak, ahová hős nagymamájuk, Anyukám fuvarozta el őket), és megtaláltuk az értesítőt küldemény érkezéséről. A címzettek leánykáim voltak. Hú, már ettől nagy izgalomba jöttek a csajok, hiszen mindig ők nyitják ki a postaládát és sűrűn zsémbelnek, hogy nekik soha nem ír senki.... Juj, mi lehet ez? Én mosolyogtam, mondtam, hogy sejtem.. Na, nem hagytak békében, rávettek, hogy azonnal menjünk el a Postára érte. Így aztán újra autóba szálltunk, és hamarosan a Postán kígyózó hosszú sorban toporogtunk, türelmetlenül. Közben próbáltak találgatni, hogy ki küldhetett és mit. Mondanom sem kell, nagyon távol jártak a megoldástól!!!!

Végre megkaptuk a "küldeményt". Addigra már megegyeztek, hogy Zita viszi, Emma pedig kibontja az autóban. Persze Zita hamarosan felfedezte az "Australia" feliratot a bélyegzőnél, így felsikkantott! Juj de jó!

Direkt vittem fényképezőgépet....
Emma bontotta:

Zita pedig eksztázisban:

A meglepi négy kis "szütyő", táskácska, amelyek Ausztráliát "reklámozzák": kis rajzokkal, feliratokkal, koalával. Zita szinte révületben volt a váratlan kincstől. Persze ő nem is tépte le a cédulát sem, hiszen azon egy " I love Australia" felirat volt.

Amikor megjöttek a Kicsik, az örömködés folytatódott. Ezt Judit nem tudta, de Klára igazi táska- és szütyő-őrült, így ő az ő kis kékével ment aludni is, és rengetegszer elismételte: "Anya, mondd meg a barátnődnek, hogy nagyon-nagyon-de-nagyon köszönöm!!!!"

Hát, Judit: NAGYON-NAGYON-DE-NAGYON KÖSZÖNJÜK!!!!!!!! Igazán kedves volt tőled ez a gesztus! Azóta mind a négy lány az ausztrál táskákkal jár, egy tapodtat sem tesznek nélkülük. Nagy örömet okoztál, hálás vagyok!

2010. március 11., csütörtök

Hétvége

Ha már pár napja megígértem, egy gyors visszatekintést csak adnék a múlt hétvégénkről.

Szóval, az úgy volt, hogy Sárvárra készültünk: mind a hatan, meg még Anyuék is. Aztán, a hét során kiderült, hogy 11 éves mosogatógép-matuzsálemünk a többszöri próbálkozás ellenére sem tudja újra felvenni a munkát. No meg a sütőm is kezdi a végelgyengülés jeleit mutatni, bár ő még tartja magát. Ezért aztán, Zoli azt javasolta, hogy ezúttal a józanság győzzön: túl nagy luxus lenne el is utazni és a fél háztartási (nagy)gép parkot megújítani. És hát győzött a józan ész. Sebaj, több is veszett Mohácsnál, csak én készültem már nagyon egy főzésmentes, relaxálós hétvégére....

Itthon maradtunk, de persze nem unatkoztunk... (hatosban nagyon nehéz!!!!).
Péntek délután már el is kezdődött a víkend egy....
Csajos shoppinggal.
Ez úgy jöhetett létre, hogy Zoli egészen korán végzett, így le tudta vezényelni a három Kicsi péntek délutáni programját (Emmának torna, KlárImónak a kihagyhatatlan agyagozás), ezért aztán, Zita vívása után, elmehettünk kettesben, "shoppingolni". Na, ez így nagyképű, de annyit jelent, hogy vettünk a vasárnapi zsúrra ajándékot a barátnőjének (persze a könyvesboltba magának is kisírt egy könyvet, amit, mire e sorokat pötyögöm, már el is olvasott...), betértünk a Médiamarktba egy-két DVD-ért, és egy ittunk egy jót a frissenfacsart gyümölcslé bárban. És olyan jó volt, egy picit kettecskén....

Szombaton, főként...
Állati jó programokat
bonyolítottunk. Először is, amíg én megfutottam a szombat kora-délelőtti körömet Zitával (az edzésre) és Emmával (zongorára), addig Apa-Zoli kitakarította a nyulakat Klára és Imó aktív részvételével. Ez ott méltányolandó, hogy amikor Gizi és Lulu hozzánk kerültek, Zoli kerek-perec kijelentette: ő a nyulakkal nem fog foglalkozni! Aztán, amikor a Tropikáriumban jártunk, elmentünk egy irgalmatlanul nagy és gazdagon felszerelt állatkereskedés mellett. Ott Zoli volt az, aki kinézett valami hatalmas ketrecet, mondván, hogy a nyárra vegyünk nekik egy olyat, legyenek egy kicsit kényelmesebben, szegénykék.... Öhöm, öhöm... Most meg az alomcsere sem esett nehezére. Ej-ej, Zoli, csak nem megkedvelted Te is ezt a két imádnivaló szőrgombócot?

Ebéd után Zoli kerekedett fel három leánykánkkal, név szerint Imóval, Zitával és Emmával, hogy elzarándokoljanak kedvenc lovardánkba, egy jó kis lovaglásra. Külön mondom aranyos kis ifjú olvasómnak, Beának, hogy mindkét "Nagylány" osztályban lovagol már! Mi addig Klárával itthon maradtunk és megmozgattuk az összes társasjátékunkat.... Nagy szüksége van ilyen kis különfoglalkozásokra legcingárabb ámde leghatározottabb lányomnak, de erre majd máskor, részletesebben is, kitérek.

Miután hazajött a lovas csapat, Zitával együtt még Fred, a teknős helyét is kitisztítottuk. Ezalatt Zoli pedig elvitte Klárával sétálni Scottyt, a kutyánkat. Emma pedig ujjongva figyelte a kertbe a múlt héten kitett madáretető környékét, ugyanis szinte egy teljes csapatnyi jött csemegézni, méghozzá Emmus kedvenc madárkái közül: cinkék és vörösbegyek élvezhették Emma emberi jóságából kifolyólag a csemegét!

A vasárnap is kellemesen telt, eltekintve attól a ténytől, hogy egy igazi hegynyi vasalnivalót kellett leküzdenem. Jó volt, például az...

Origami
miatt is...  Az történt ugyanis, hogy Zoli már jó ideje ígérgeti a Csajoknak, hogy majd origamiznak. Klárának és Imónak konkrét elképzelése is volt, hogy mit, hiszen ők már egy komplett "szakkört" végigcsináltak kb. egy éve, Vivi türelmes vezényletével. Tehát húsvéti kosárkát kellett készítenie Zolinak, aki utoljára talán tizenévesen hajtogatott. Néha "nyafogott" is egy kicsit, hogy ezt vagy azt most nem tudja, hogy hogyan csinálja, de ilyenkor mindig megjegyezte, enyhe nehezteléssel, valamelyik leányzóm, hogy "Vivi tudná!" Zoli tehát újra nekifutott a problémának, és, becsületére váljon, csak elkészült mindhárom kosárka (Zita nem vett részt ebben, ő tanult, mert délután zsúrra ment).

Az ebédet Anyunál költöttük el, Zita a délutánt az Erzsébetligeti uszodában töltötte, "vizes buliban", a három Kicsit pedig mi szórakoztattuk itthon.

És ha már szórakozás, akkor...
Mozi!
Ez ügyben pedig az történt, hogy Zolinak pénteken egy olyan prezentációja volt, amihez projektor szükségeltetett. Ezt kölcsönkapta Morgitól (aki "egyébként" az Ikrek keresztapukája), és csak a keddi foci alkalmával kellett visszavinnie. Már régebben beszélgettünk egyszer Zolival arról, hogy milyen jó lenne megszüntetni a tévét. Mondjuk, szerintem ez nála "bukna meg" elsőként, hiszen akkor mi lenne a focimeccsekkel? Meséltem neki, hogy olvastam valahol egy interjút Bartos Erikával, az Annapeti sztárírónőjével, amelyikben elmondja, hogy náluk nincs tévé, csak egy kivetítőt "engednek ki" néha egy-egy családi DVD-nézésre, amit pedig számítógépről vezérelnek. Bennünk is felmerült egy ilyen megoldás lehetősége. Hát, a tévénk még (sajnos) megvan, de kipróbáltuk a kivetítős megoldást, most, élve a kölcsönkapott projektor lehetőségével... A nappali falára vetítettünk, beforgattuk a kanapét, pattogtattam kukoricát, hoztam pár pokrócot és már indult is a mozi! Először péntek este (a Zita által frissen megvásároltatott filmmel), de aztán, a nagy sikerre való tekintettel, szombaton is! Vasárnap már fellázadtam: most már mesét akarok olvasni este!!!! Mindenesetre, tényleg nagy élmény! (Elárulom: Zoli meg én is megnéztünk egy eléggé átlagos Sandra Bullock filmet, de egy csapásra nagyon élvezetes volt, csak úgy a kép mérete, meg az egész "móka" miatt). Szóval, megfontoljuk a kivetítő-dolgot....

Na tessék, rövid akartam lenni, de persze nem sikerült

2010. március 8., hétfő

Nőnap-névnap

Mit tehet egy férfi, akit családi körben kizárólag és nagy számban CSAK NŐK vesznek körül?
Nők, akik...



...számára ő nyújt támaszt és vígaszt a bajban, akik....
...imádják őt, és valljuk be, ő is imádja őket....
...., na mit?
Hát, őszintén, nem sokat, de annyit azért igen, hogy nőnapon ünnepli a névnapját!!!!!
Boldog névnapot, drága Zolim!

Majd

...leírom, hogy miként is telt a hétvégénk. De előtte egy rövid eszmefuttatás. Pont erről a szócskáról, hogy "majd". Netán "mindjárt". Esetleg. "később". Aggódom, hogy túl sokszor használjuk, mi, szülők. És van két dal, melynek szövegei mindig arra buzdítanak, hogy ha törölni nem is lehet ezeket a kifejezéseket, de legalább ritkíthatjuk őket. Mert kell és muszáj. Hogy miért?
Íme az első dalszöveg, amit Zorán énekel nekünk magyarul. Gyönyörűen, "gombócot a torokba" módon.



Elég bénán sikerült beraknom, de azért itt van. Szóval.... Szinte feljajdulok, amikor a reggel korán eltávozó és az egyre későbbre tolt vacsorára hazaeső Zolitól hallom, ahogy ígérgeti: "Klára, most már tényleg találunk neked egy judozási lehetőséget, és MAJD én elhordalak!", vagy "Emmácska, akkor MAJD gyakoroljuk azt a helyesírást, jó?", vagy "Zita, MAJD megmutatom a nyáron, hogy hogyan kell kislabdát hajítani, jó?", és persze Imó is kap ezekből az ígéretekből. Amiket Zoli komolyan is gondol... Csak valahogy ritkán fér bele abba a szűken szabott korlátba, amit időnek hívunk. De persze, nem csak Zoli van így ezzel. Amikor kénytelen vagyok főzni, vagy matekleckét magyarázni, sokszor hallom magamat is, ahogy a Kicsiknek mondom: "MINDJÁRT jövök játszani, CSAK MÉG... megfőzök, kiteregetek, leckét íratok, stb..." Utálom... És akkor pedig teljesen kétségbe esem, amikor kiderül: nem jutott idő a beígért játszásra, akár a lecke, akár a teregetés miatt... És ők joggal reklamálnak....

És jöhet a másik dal, talán a legszívfacsaróbb az amúgy sem vidám Máté Péter dalok közül:


Igen, az a nyavalyás idő csak nem áll meg. És mikor ennek a két dalnak a mondanivalójára gondolok, akkor... hagyom a vasalást, és kimegyek dobálni a labdát a kutyának, leveszem a hőn áhított társast a szekrény tetejéről és leülök velük játszani, elmegyek az anyukáját nemrég elvesztett barátnőmhöz, hogy a kapujára rejtsek egy kis vigasztaló kedvességet, és nem mulasztom el megsimítani Anyukám hátát, amikor azt mondom neki, hogy "köszönöm, finom volt az ebéd", visszahívom a rég nem látott ismerőst, aki a véletlen találkozásunk során azt mondja, hogy "semmi jó nincs most vele", biciklivel megyünk az oviba, mert úgy szeretnék a Kicsik, ebéd előtt megyek a Nagyokért, mert megkértek rá, felolvasom Zitának este azt, amit kért, pedig ő már tényleg önjáró "esti mese" ügyben, befekszem Emma mellé este, mert ezt a mai napig igényli, Zoli elé teszem a vacsorát, mert jól esik neki, csak azért is szakítok egy órát a kávézásra hívó barátnőmre, virágot viszek János sírjára. És nap-mint-nap emlékeztetem magam arra, hogy fantasztikus életem, fantasztikus családom van, és ezt meg kell becsülnöm, meg kell köszönnöm a Sorsnak nap-mint-nap. Mégpedig úgy, hogy odaadom nekik azt, ami a legértékesebb: az IDŐT. A többi mind-mind mellékes.

2010. március 5., péntek

Különbözőek

Mégpedig nagyon. Mármint az Ikrek. Klára meleg kakaót iszik reggel, Imola hideg tejet. Klára cselgáncsozni szeretne, Imola zongorázni (annyira, hogy rendszeresen beül Emma zongoraóráira...). Klára ráköszön mindenkire az utcán, a boltban, bárhol, Imola még akkor is a fenekembe bújik, ha ismerőssel találkozunk. Imola többször szed étkezésnél, és nagy buzgalommal, csendben belapátol mindent, Klára egy kisadag felén nyammog órákig, közben folyamatosan beszél. Imola úgy fejezi ki ragaszkodását, hogy rám elemeli bociszemű tekintetét, és azt mondja "Anya, imádlak!", Klára pedig úgy, hogy visítva perel velem, hogy miért nem (csak) vele foglalkozom. Klárának nem pördül az "r" hang, Imola a kétbetűs mássalhangzók miatt jár logopédiára. Imola nyugodt, Klára hisztis. Klára határozott, Imola bizonytalan. Imola sokat nyafog, Klára meg sokat veszekszik. Klára jár Varázsoviba, Imola nem. Imola eljár a Nagyokkal lovagolni hétvégente, Klára nem hajlandó.


Amikor megszületnek, olyan egyértelmű rengeteg minden. Pár pillanat (esetünkben perc) különbséggel sírnak fel, és onnantól kezdve mindent együtt és nagyjából egyszerre csinálnak: együtt éhesek, együtt fáradtak, együtt sírnak, egyszerre vágynak anya karjaiba, egyszerre kell pelenkázni őket. Utána is együtt próbálkoznak az élet minden terén: a séták közös babakocsiban zajlanak, egyszerre etetjük őket (nagyjából..), egyszerre (vagy az elején egymás után) fürdetjük őket. Ott ülnek együtt az esti mesénél, és az ovi kapuján is egyszerre haladnak át. Egyszerre visszük el őket úszni, hiszen egyiknek sem kéne belefulladnia a vízbe. És úgy egyáltalán: egyszerre mutatjuk meg nekik az élet dolgait. Amiből ők egyszer csak - és nem feltétlenül EGYSZERRE!!!!- elkezdenek szemezgetni. Egyiknek ez "ízlik", tetszik, a másiknak az. Az egyik erre indulna, a másik itt maradna.

És akkor mi, szülők, egy picit zavarba jövünk. Hát most akkor kétféle módon kell kezelni őket? Kétfelé kell őket hordani? Kétféle szemléletmódot kell nekünk EGYSZERRE elfogadni? Hát, igen. Öt és majd' féléves kislányaim egyre gyakrabban szembesítenek azzal a ténnyel, hogy ők egész egyszerűen két, EGYSZERRE született testvér. És, ha teljesen természetes az, hogy elfogadom, hogy Emma teniszezni szeretne, Zita pedig fuvolázni, vagy, hogy Zitának villa kell a reggeli lekváros kalácshoz, Emma pedig a mai napig azt igényli, hogy befeküdjünk mellé az ágyba, este, elalváskor, akkor ugyanígy bele kell abba törődnöm, hogy amikor Klára szoknyát húz, Imola biztos, hogy nadrágot, és amikor Klárát a természettudományos könyvek érdeklik (az ő szintjén), Imola még mindig Hamupipőkéhez kötődik.

Van még egy évünk, de komolyan elkezdtünk már azon is gondolkodni, hogy az iskolában egy vagy két osztályba menjenek-e.... Van érv erre is meg arra is. Mert azért az továbbra is nyilvánvaló, hogy Klára ragaszkodik Imolához és Imola ragaszkodik Klárához. Imola szereti Klárát és Klára szereti Imolát.

2010. március 2., kedd

Kívánságműsor

Gyerekkoromban, minden hétfő délután a Kossuth Rádió Kívánságműsorát hallgattuk, a Nagymamámmal, néha Nagypapámmal is. Nem mondom, hogy imádtam, mert tele volt magyar nótával, ami azóta sem vált a kedvenc műfajommá. Nem úgy, mint Nagymamámnak, aki rajongott ezekért a dalokért. Ezért aztán, amikor közelgett nagyszüleim aranylakodalma, fogtam magam és írtam egy - szerintem - nagyon szép levelet a rádiónak, jó előre, pontosan jelezve a dátumot, és kértem valamelyik kedvencüket (már nem emlékszem a konkrét nóta címére). Természetesen az esemény "rangját" és fontosságát is kihangsúlyoztam. És ott ültem Nagymamám mellett egész délután, azon a bizonyos napon. És nem olvasták be a kérésemet és nem játszották le a dalt. Hihetetlenül csalódott voltam; meg is "haragudtam" a kívánságműsorokra.

Első engesztelődésem akkor történt, amikor, nászútunkról hazérvén, kocsiban ülve, egyszer csak meghallottuk Jutka "mama" (azaz: Zoli anyukája - aki akkor még távol állt a mamaságtól) hangját, ahogy nekünk küld egy dalt... Céline Dion érzelmes, "titanicos" száma volt, amit addig nem szerettem, azután is csak az így született érzelmi kötődés miatt.

Második "közeledésem" vissza, a kívánságműsorhoz akkor esett, amikor, kb. két évvel ezelőtt valahonnan hazafelé tartva, Zita figyelte a kívánságműsort. Megkérdezte, hogy bárki küldhet-e dalt. Mondtuk, hogy igen. Kérdezte, hogy küldhet-e ő is, hiszen aznap volt Dani nevű keresztfiam (Zita unokatestvére) születésnapja. Tárcsáztam tehát a számot, és odanyújtottam Zitának a telefont. Ő megszeppenten ugyan, de szépen végigmondta, hogy mit szeretne és kinek. Majd visszaadta a telefont. "Na?- kérdeztük- mit mondtak?" Zita valami olyasmit mormogott, hogy azt mondta a bácsi, hogy azt a számot már nem tudják leadni, mert nemrég ment le. Vigasztaltuk Zitát, hogy majd legközelebb. De a rádió szólt tovább. És egyszer csak Zitus hangját hallottuk meg! Hát mégis beadták! Igaz, azt a részt "kivágták", ahol a konkrét számot kérte, de az kiderült, hogy az unokabátyjának küldi a nótát. Úgy örült!!!! Amikor elmondtuk az érdekeltnek és a családjának, Évi sógornőm még le is "szidott" minket, hogy miért nem szóltunk, hogy hallgassák. Hát csak azért, mert azt hittük, hogy nem lesz belőle semmmi.

És végül.... Szombat délután, amikor a Tropikáriumba mentünk, ismét a kívánságműsor szólt, bár a rádiót már máshogy hívják... Kérdeztem Zolit, hogy küldjek-e egy dalt Emmának. Megvonta a vállát, aztán valahogy már oda is értünk. Visszafelé még mindig tartott a műsor, már csak alig félóra volt hátra. És pont bemondták a telefonszámokat, amik közül az SMS-számot véletlenül sikerült megjegyeznem. Bepötyögtem, és mondtam Zolinak, csak megpróbálom! Úgy gondoltam, hogy az a jó, hogy ha leadják, biztos meghalljuk, hiszen addig az autóban leszünk, amíg a műsor véget nem ér.

"Már csak egy dal maradt ebben a műsorban - kezdte  műsorvezető....." És bemondott egy szülinapost. Majd... "Emma lányunk 8. születésnapjára kérünk szépen egy vidám dalt. Anya, Apa és a három tesó: Zita, Klára és Imola"
Hatalmas visongás következett. Az érdekelt-ünnepelt pirosló pofival és elkerekedett szemekkel nézett ránk: "Ezt most mindenki hallotta vagy csak a mi kocsinkban szól?" Mondtuk, hogy ezt most mindenki hallotta az országban, aki ezt a rádiót hallgatja. Teljesen odavolt. Vigyorgott, vigyorgott és vigyorgott.

Na. Most már kibékültem a kívánságműsorokkal. És azt nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet lehet vele okozni.

Emma születésnapjával kapcsolatos írásaimat pedig ezzel most lezárnám. No meg pár fotóval. Amolyan "ilyen volt - ilyen lett", vagy "akkor és most" stílusban.
2002-ben:
Zsigereimbe mélyen beleivódott és még ma is élénken él az a hihetetlen boldogság, ami eltöltött, amikor így, a kezemben tarthattam azt az édes kis Csöppséget!
2010-ben:
És most szinte ugyanott fáj, fizikailag kínoz, a tudat és a tény, hogy már ennyire megnőtt, ilyen nagy lett, és nem tarthatom már úgy, a karjaimban, a könyököm belsejére fektetve.

2010. március 1., hétfő

A Nagy Kékség

Emma születésnapja kéken indult, és egy kis "ünneprontó" házi feladat írás intermezzo után (hiába, már napok óta porosodott az íróasztaluk, ami jól is van, csak hát, hétfőn folytatódik a suli..), kéken is folytatódott.

Egy könnyű kis ebéd után (Klára ki is jelentette: "Anya, ez nem is komoly ebéd!"), felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a már régóta célba vett, de eddig valahogy soha el nem ért, Tropicáriumot. Itt csak egy kis morgós zárójelként jegyezném meg, hogy ami eddig kicsit taszított, most is megviszolyogtatott: minek kell egy ilyen különleges vonzerővel rendelkező, jó kis program-lehetőséget egy bevásárlóközpontban elhelyezni? Nem tetszett, hogy végig kellett caplatni a Camponán (mert helyismeret hiján pont a túlsó végén parkoltunk le). Kicsit nyomasztott. Na, mindegy.

A csajok már a bejárati műcápánál lelkesedtek, és, tulajdonképpen, végig a cápákat várták. Addig azért végigtanulmányoztuk az összes kis akváriumot, kisebb-nagyobb édesvizi és tengeri halat, a lenyűgöző kígyókat (az egyiknél sokat el is időztünk, hogy kigabalyítsuk képzeletben, hogy hogyan is fekszik egymás "körül" két kígyó - amit én egy darabig kitartóan egynek gondoltam...). Meglestük a szoborszerű alligátort, megcsodáltuk a tengeri csillagokat és a teljesen szelídnek tűnő piranhákat is. Sőt, Zita vezényletével főként (aki szokásához híven be volt sózva és nehezen viselte legidősebb húga alaposságát), az összes fülhallgatót is kipróbálták....

Végül, csak odaértünk a valóban legnagyobb látványossághoz: a cápás és rájás óriásakváriumhoz, aminek a közepén egy átlátszó alagút található, ahol ugye a látogatók csodálhatják ezeket a félelmetes állatokat. No, itt sokat elidőztünk, volt sok hű meg há és persze ujjongás és visongás. A végén, a rája-simogatóra már alig maradt energiájuk.


Elmondható, hogy nagyon élvezték a programot. Az ünnepelt teljesen elégedett volt, de a legközelebbi családtagok sem panaszkodhattak. Csupán csak a Tropikárium nevét nem bírják megjegyezni. Klára pl. rendszeresen Planetáriumot mond. Emma meg vissza-visszakérdezett, hogy "hol is voltunk, Anya"?

A napra a koronát a vacsora tette fel, amit Emma kedvenc éttermében, a hozzánk igen közel eső, "Kis Tirolban" költöttünk el. De útközben még történt egy apróság, ami talán a legnagyobb eksztázist okozta a nap folyamán....