Pages

2010. április 28., szerda

Jó testvérek?!

"És, jó testvérek?" - szegezte nekem a kérdést a hölgy, akivel a margitszigeti túra utáni játszóteres lazítás során ismerkedtem meg. Nem ő volt az első, sőt, távolról sem, aki érdeklődik a négy lány kapcsolatrendszeréről, mint egy kuriózumról....

Egy picit elmerengtem.... Elsőre, az a jelenet jutott az eszembe, ami alig egy órával azelőtt zajlott le, még a szigeten. Megkértem hármójukat (Imó, akinek még nem megy tökéletesen a görkorizás, jóval lemaradva, az apjával döcögött valahol), hogy üljenek le egy padra, lefényképezem őket. Utána, végül is jobb híján, elkezdtem kattintgatni, hogy megörökítsem őket ilyen helyzetben is, bár nem ez volt az eredeti célom:




Szóval meg-megtépik egymást, bár ez a Kicsik és a Nagyok között néha inkább csak egy eltúlzott móka, de komoly konfliktus eredménye is lehet.... Zita nem bírja, hogy Emma túl lassú a reggeli készülődésben; Klára visít, ha hozzérnek a dolgaihoz; Emma nem viseli el, ha Zita kiabál vele; Imó pedig sokszor kapja az áldozat-szerepet....

Viszont utána rengeteg más kép is beugrott: Zita, ahogy zokogva jön-megy a tengerparton, Klárát keresve; Emma, ahogy Imóhoz bújik reggel, hogy köszöntse; Klára, ahogy magyaráz, hogy ő Imót azért "hozta magával", hogy mindig legyen egy jó kis játszótársa; az összefogás, ahogy nekiállnak közösen vigasztalni, azt akit éppen leszidtam; Zita, ahogy megfogja Emma kezét a suliban és "kijár" neki mindent; vagy ahogy mélységesen felháborodik Sáron folytogatós támadásán Imó ellen és felajánlja, hogy majd ő "beszél" Sáronnal ("hogy nem merje bántani a húgát"); a vidám és csöndes négyes, aki hétvégén reggel hagy minket aludni és addig közösen tévézik vagy épít egy toronyházat legóból/duplóból; vagy az, ahogy tiszta szívből szurkolnak egymásnak a versenyeken; fülembe csengtek a közös viháncolások hangjai, ahogy a kádban játszanak vagy a kuncogások, ahogy az együtt épített "bunkiban" elbújnak; felrémlett, ahogy Zita magyaráz Emmának egy matekpéldát, vagy ahogy próbálnak közösen zenélni; eszembe jutott, ahogy Imó odakucorog Emma mellé, amíg Emma gyakorol; ahogy Emma azt kéri a névnapjára, hogy közösen menjünk el egy kalandparkba és még sokáig sorolhatnám...

Így hát, a merengés után csak ennyit mondtam:
"Nagyon összetartanak, nagyon féltik egymást és nagyon tudnak veszekedni!"

Szerintem ez teljesen megfelel a jó-testvérség definíciójának...
Úgyhogy hozzátettem:
"Igen, jó testvérek."

2010. április 27., kedd

Április 27.

Amikor még nem voltunk házasok, de már tudtuk, hogy együtt tervezzük az életünket, egyik ráérős reggelen arról beszélgettünk, hogy mi lesz majd a gyerekeink neve. Most, hogy írok róla, döbbenek rá arra, hogy csak lányneveket soroltunk..... Először viccesen beterveztünk három lányt: Glória, Viktória és Heuréka.... Aztán, gyorsan meggyeztünk, hogy a Virág név gyönyörű, és majd ez lesz az első lányunk neve...

Az esküvőnk után kevesebb mint félévvel már ismét töprenghettünk, ezúttal "élesben"... Persze, a Virág név nem merült feledésbe, de amikor, a frissen vásárolt Utónévkönyvet fellapoztuk, ijedten állapítottuk meg, hogy a Virág névnap túl közel lesz a baba születésnapjához, ami tervezett születésnap pedig már eleve Mikulásra esett. Már előre megszántuk szegény gyermekünket (akiről nem tudtuk még akkor persze, hogy csajszi lesz...): egy hónapon belül tudjon le minden ünnepet? November végén névnap, utána Mikulás és/ vagy születésnap, és végül Karácsony. És utána, egy apró húsvéti kitérőtől eltekintve, egy évig semmi?

És akkor fellapoztuk az Utónévkönyvet. Néhány vicces kedvű barátunk szerint ugyan csak az első és utolsó oldalát.... Ugyanis, hamar eldöntöttük, hogy Zita lesz, ha lány lesz (talán azért, mert egy kicsit hasonlított az én családi becenevemre, a Szityára, de lehet, hogy nem ezért, már nem tudom...), és pillanatok alatt világossá vált, hogy ha fiú, nem lehet más, csak Ábel... Ábitának hívtuk a bennem fejlődő babát, addig, amíg meg nem tudtuk, hogy a fiúnév mehet parkolópályára... (azóta is ott vesztegel... :-) ).

Zita, a mi Zitánk, aki végül, az utolsó pillanatban (konkrétan a születése utáni percben...) eldöntött Annát is megkapta második névként, végül Mikulás és Karácsony között érkezett, szinte félúton, december 16-án. A névnapja pedig ugyan nincs túl távol (néha) a Húsvéttól, de azért ad neki egy jól elkülöníthető ünnepnapot. A mait. Április 27-ét.

Zita, akit a annyiféleképpen becéznek. Számunkra még sokszor Minci (a Zitamin-ci önállósult végződésként jött létre ez a becenév), de egyre többször csak simán és határozottan Zita, vagy "legfeljebb" Zitus. A vívóedzője Zitunak hívja, első pillanattól. A tanító nénijének Zituka. A barátnőinek néha Zizi (ezt én nem annyira szeretem). A fuvola tanárnője Zitácskának hívja....

Szeretjük Zitát. Szeretjük Zita Annát. Szeretjük őt és szeretjük a nevét is. Neki való, hozzá illik, hozzánőtt.
Boldog névnapot, ZITA!!!!!

2010. április 26., hétfő

Turista a saját városában?

Zoli szeretne egy kicsit azzá lenni.... Mármint Budapestiként budapesti turistává. Budapest természetesen rengeteg szépséget rejt még, amit esetleg nem néztünk meg teljesen alaposan a csajokkal. Néha azért mégis nehéz rávenni magunkat arra, hogy a zöld vagy a kertvárosi nyugi helyett a várost válasszuk "kirándulás" végett.

Nemrégiben azért körbejártuk egy kicsit a lányokkal az Opera környékét (miután magában a gyönyörű épületben élvezhettük végig a Hófehérke balettet, ami egy kész csoda...), és örömmel konstatálhattam több dolgot is. Először is, hogy Zita számára természetes, hogy tudja, ki tervezte az Operát (ahogy a Nyugatit is pl., vagy tudja, hogy minek a mintájára készült a Parlament, ki volt a Lánchíd tervezője és ki a "kivitelezője"). Aztán azt is, hogy mennyire gyönyörű az a rész, a sétálósra átalakított Hajós utcával. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban azt, hogy ezt a szépséget a gyerekek is észreveszik és értékelik!

Mivel rajonganak a Dunáért és mostanában a görkoriért, hát az egyáltalán nem könnyű célpontot, a Margitszigetet jelöltük meg kirándulási helyszínként, szombaton. Ez nem volt egyszerű. Először is, elfeledkeztünk a Critical Massról (biciklis felvonulás). Másodszor, a Margitszigetre a Margit-hídon akartunk eljutni, gyalogosan, illetve görkorin "gurulva". És rengetgeten voltak erre az ötletre.... De végül is odaértünk, és autók nélküli környezetben, félelmetesen illatozó orgonabokorsorok és gyönyörű díszben pompázó, óriási gesztenyefák, meg sok más, szépséges fa és bokor között görkorizhattak a lányok. És közben tátott szájjal bámulhatták, hogy mi mindent művelnek a többiek. Bringóhintók cikáztak mindenfelé, voltak ott apró csecsemőktől a korelnökig minden korosztályból. Az emberek frízbiztek, labdáztak, tollasoztak, falatoztak, heverésztek és kutyát sétáltattak, bicikliztek, babakocsit toltak, andalogtak, futottak, kergetőztek, piknikeztek, aludtak vagy zenét hallgattak. Zolival azt beszéltük, hogy ott, a Margitszigeten, egy tavaszi szombat délután, nagyon érezhettük, hogy egy hatalmas (világ)városban élünk.... Ez kevésbé átélhető a mindennapokban, a külvárosi környezetünkben.

Egy jókora túra után, viszaértünk a budai oldalon leparkolt autónkhoz, ahol a lányok visszavették a cipőiket és egy ottani, nagyon klassz és nem a szokványos módon felszerelt, játszóteren vezették le a kiruccanást...
(Ezen a játszótéren gyorsan összeismerkedtek egy családdal: három lány, a két kicsi egypetéjű ikrek, köztük egy Emma.....)

A Parlamentbe szeretnénk még egy idegenvezetős körre elmenni, no meg fel a Várba, persze, és esetleg a Citadellára, meg még pár szép, budapesti helyre. De a jövő hétvégén, ha lesz alkalmunk kirándulni, én most mégis inkább Vácra szeretnék menni. Nem igényelem mindig a nagyvárosi érzést....

2010. április 22., csütörtök

A felnőttkor átka

Zita lányom, no meg persze a többi is, folyton nagyobb, nagylányosabb, felnőttesebb szeretne lenni. Mi sem természetes, azt gondolom. De azért, néha megmatekoztatom.... Hogy hány évig gyerek is ő "hivatalosan"....? Aztán megkérdezem, hogy hány évig szeretne élni (szerencsére jó nagy számot mond!)... Aztán kivonatom abból a számból a hivatalos gyerekkor éveit... És rámutatok: olyan kis része az az életének, hogy jobb, ha inkább kiélvezi és nem hajszolja azt a fránya felnőttkort.... Általában úgy tűnik, hogy meggyőzöm... .-)

Ami engem illett, azt hiszem, hogy úgy igazából, talán akkor váltam felnőtté, amikor megismertem Zolit, az igaz szerelmet, és vele együtt egy egészen "érdekes" érzést is: a féltést, az aggodalmat... Hogy nehogy valami baja legyen.... Ez az aggodalom persze tovább hatványozódott Zita születésével. Zoli irányába is, no meg a pici baba irányába is.... Emlékszem, szülésem másnapján elhűlve kérdeztem Anyukámat: "Te hogyan mertél engem elengedni egyedül egy teljes hónapra Ausztráliába?!?! Én ezt a gyereket még a szomszédba sem merem majd elengedni a kséretem nélkül!!!!!!!" A többi gyermek érkezése nem tompított ezen az érzésen, a "megszokás" itt nem működik.... Tehát, éjt nappallá téve aggódhatok és aggódom is....

Ha még mindez nem lenne elég, pár éve egyre súlyosabban társult még egy féltés-fajta... No, nem mintha eddig nem kötődtem volna a szüleimhez, de jó darabig volt bennem egy olyan, hogy ők az én támaszaim, nekik nem lehet bajuk. De lehet... és jaj, csak nehogy legyen!!!! És igen, most már, ha bárhová elindulnak, jön az a fojtogató érzés a torokban és a gyomorban..... Márpedig sűrűn elindulnak.... Főleg Apukám. Ahogy legutóbb is. Már eleve hosszú utat tervezett: Los Angeles, Costa Rica és New York voltak a célállomások. És New Yorkban érte őt a vulkáni hamuprobléma. Szombat este kellett volna megérkeznie.... Közben kiderült, hogy egészségügyi bántalmak is kínozzák. Anyukám is szürkévé aggódta magát itthon. Próbáltunk a neten mindenféle megoldást keresni, informálódni, reptéri jelentéseket követni... Nagy nehezen, elindult New Yorkból. Napokon át utazgatott, állt sorba, szállt meg itt-ott-amott, várt és idegeskedett, szurkolt és tört le.... Elrepült Torontóba (!!!). Onnan Lisszabonba. Onnan Madridba. Onnan Rómába. Onnan végül, kedd éjszaka, haza....... Szinte egy teljes napot végigaludt itthon. Tegnap már mosolyogva fogadott és azt állította: szerencséje van. Szerencséje, hogy hazaért. Szerencséje, hogy itthon várta a család.

És igaza van. Érzem, meg kell szoknom, hogy mostantól még többet kell majd aggódnom. És nem csak a repülőjáratok okozta problémák miatt....

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék még minden együttérzésemről tanúskodni egy anya, egy barátnő irányába, aki három hosszú év küzdelem után, az utolsó útjára is elkísérte az Édesanyját. És három nappal Anyák napja előtt temeti. Részvétem teljesen őszinte.

2010. április 20., kedd

Futóbolondok

Már beszélgettünk arról egy ideje, hogy jó lenne egyszer egy ilyet kipróbálni. És akkor, pár hete, "szembejött velem" ez a dátum és felhívás, valamelyik újságban. Nagyszerű! Pont ráérünk! Megkérdeztem Zitát is és Zolit is: van-e tényleg kedvük? És volt.

Vasárnap reggel - "flúgos" csapat... - ébresztőórára ébredtünk, hogy elmehessünk... FUTNI... 12 400 másik embertársunkkal... Igen, a Vivicittán jártunk! Akarom mondani: futottunk! A "legfurább" pedig az, hogy nagyon tetszett nekünk!!!! Fergeteges hangulatban telt a délelőttünk, és elégedetten saját magunkkkal, jöttünk haza. Ahogy Zoli fogalmazott: ez volt régóta az első olyan tömegrendezvény, ami tetszett teljes egészében és minden részletében!
Zoli a Midicittá távját futotta le, az 6, 4 km, mi, Zitussal, a Minicittát, 3,3 km-rel. Megegyeztünk, hogy legközelebb, mindenki az eggyel nagyobb távot vállalja. Mert lesz legközelebb, az biztos.

A zökkenőmentes nevezés után, a Midicittára felkészülvén, tömeges bemelegítést tartottak. Zita Zolival tartott, nagyon élvezték:

Majd, Zoli elrajtolt, Kovács Kati visszaszámolására (Zita legnagyobb örömére..).

Zoli, remek idővel be is futott, remek eredménnyel: 28 perc alatt teljesítette a 6,4 km-t.

Kis idő elteltével már mi készülődtünk.... A mi rajtunk kerek tíz percig tartott, olyan sokan vállaltuk ezt a - teljesen vállalható - távot. Zita az első kilométeren még velem tartott, majd begyújtotta a rakétáit és.... négy percet rám vert!!!!

Én 22 perc alatt "cammogtam" be. De élveztem!!!!

Egy biztos: máskor is jövünk, sőt, keresünk majd más, hasonló rendezvényeket!!! Innen is gratula a szervezésért és a hangulatért!!!!

2010. április 19., hétfő

Április 19.

Indított szülés volt. "Te jó ég! - kaptunk a fejünkhöz a szülés előtti este. Mi lesz, ha mégsem lány lesz?!" Gyorsan előkaptuk a keresztnevek könyvét, és némi lapozgatás után ráböktünk a megoldásra: Milán lesz!!!! Igen, az teljesen jó lesz, mert az azt jelenti: "kedves"!

Persze, már mindenki tudja a történet végét: lány lett és Emma "maradt". Ahogyan azt már szinte évekkel előtte elterveztük.... Pedig próbáltak róla lebeszélni.... Misi Bátyám, amikor arról faggattuk, még a terhesség legelején, hogy milyen fiúneveket javasolna, visszakérdezett: "Miért, azt már tudjátok, hogy hogyan hívjátok, ha lány lesz?" "Persze!- vágtuk rá, - Emma lesz!" Misi elfintorodott, és azt mondta: "Akkor inkább legyen fiú!" Azóta, persze, az égadta világon semmi baja nincs ezzel a névvel. De, hogy ne csak Bátyámat mártsam be, az igazság az, hogy az egész család pislogott a név hallattán. Se közel, se távol nem ismert senki Emma nevű hölgyet. Mindenkinek leginkább egy nénike képe ugrott be... Vagy, ahogy az igen csak karakán szülésznő is mondta: "de miért adnak ilyen kontyos öregasszony nevet annak a szegény kis babának?" Mi csak mosolyogtunk, mert tudtuk: az Emma név tökéletes lesz!

Az lett. Annyira, hogy úgy terveztük, hogy a második keresztnevét, az ugyancsak gyögyörű, Nórát is felhasználva, majd Manónak becézzük (hiszen Em-maNó-ra), de valahogy szinte sosem jött a nyelvünkre... Mert ő olyan Emmás. És, bár ennek a névnek nincs pontos jelentése (hiszen tulajdonképpen egy másik, germán név becézett formájaként önállósult), mi készséggel hozzátársítjuk azt, ami a Milánnal járt volna: KEDVES!

Boldog névnapot, kedves, drága Emmánk!!!!!

(u.i.: 2002. február 27.-e óta szinte tömegesen jöttek világra az Emmák Magyarországon. Szinte már nincs olyan gyerekes esemény, ahol nem botolnánk egy Emmába, rendszerint azért fiatalabbakba. Mára már senki sem tartja ezt egy konytos öregasszony névnek, hanem egy vagány, belevaló, divatos névnek..... )

2010. április 14., szerda

Ahol négy (leány)gyermek van...

Ha idegenekkel szóba elegyedek, és kiderül, hogy négy leánykát küldött nekem a Sors, az esetek túlnyomó többségében a beszélgetőpartnerem rácsodálkozik erre a tényre és mostanra már akár standardnak is minősülő mondatokat mond: - nahát, hogy lehet azt bírni?
                             - az apuka biztos nagyon el van kényeztetve!
                             - nem lehet egyszerű az élete!
Tegnap, a zuhany alatt, végiggondoltam, hogy akkor most milyen is tényleg az a helyzet, amiben nap-mint-nap létezünk. Leírom azokat a dolgokat, amik így, elsőre, eszembe jutottak (és még most is eszembe jutnak, a gépnél ülve...)

Ahol négy (leány)gyermek van, ott valakinek mindig van mondani-, kérdezni- háborogni-, kiabálnivalója... (sokszor többeknek is, egyszerre...)

Ahol négy (leány)gyermek van, ott valakinek biztos, hogy éppen elfogyott a fogkrémje, a ragasztója, vagy a türelme.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott a szennyestartók, a ruhaszárítók és a vasalnivalós kosarak mindig tele vannak.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott szinte minden napra jut befizetendő ebéd- vagy csoport/osztálypénz, edzés vagy egyéb különfoglalkozás tagdíja.

Ahol négy leánygyermek van, ott valaki mindig készül zsúrba (jó esetben máséba.....).

Ahol négy (leány)gyermek van, ott minden nap kiborul egy pohár(jó esetben víz, rosszabban kakaó, netán a szülők vörösbora....).

Ahol négy (leány)gyermek van, ott mindig akad egy felvarrandó gomb, egy foltozandó nadrágtérd, egy felkutatandó pár papucs, egy párját vesztett zokni.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott a mosógépnek, a porszívónak és a mosogatógépnek nincs pihenőnapja.

Ahol négy leánygyermek van, ott Húsvét hétfő délután már nagyon büdös van.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott minden napra jut mosoly, nevetés, kuncogás, vihogás, rötyögés, kacagás, hahotázás.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott sosincs igazán csend és rend.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott valamit mindig be kell vinni valahova: üres befőttes üveget vagy tejfölösdobozt az oviba, babakori képet vagy tablót a lakóhelyünkről a suliba.

Ahol négy leánygyermek van, ott tuti, hogy a lakás valamelyik pontján rálépünk egy elhagyott hajcsattra.

Ahol négy (leány)gyermek van, ott minden nap aktuális valakinek a körömvágás vagy a hajmosás (rossz esetben akár "fejmosás" is...)

Ahol négy (leány)gyermek van, ott nem kell sem speciális szemüveg, sem emelkedett hangulat ahhoz, hogy rózsaszínben lásd a világot.

2010. április 12., hétfő

Apukám rántottája - avagy: a hétvége receptje

Amikor Svájcban éltünk, Anyukám, több szabad idővel rendelkezvén, tökélyre fejlesztette az amúgy is remek főzőtudományát. Rengeteg újdonságot kipróbált, klasszikusokat aktualizált, tobzódott az alapanyagok kibővült választékában. Apukám mondogatta is, hogy az ő felesége nem főzi kétszer ugyanazt. Tehát, jókat ettünk, nap-mint-nap (én, az első évben, több, mint tíz centit nőttem!!!!). És így volt ez mindig. Kivéve a szombati ebédeket. A szombat úgy telt, hogy délelőtt általában közösen elmentünk bevásárolni a nagyon közeli Franciaországba, ahol a szupermarketen kívül, igazi, lenyűgöző, francia piac is volt: gusztusosabbnál gusztusosabb standok, a zöldségestől a halason át a sajtoson és hentesen keresztül a virágosig, a pékig és a "traiteur"-ig (friss, készételeket árusító emberke). Pakkokkal teli kézzel érkeztünk haza. És amikor mindent elrendeztünk, Apu elkészítette a szombati rántottáját. Ez volt az ő specialitása. Valahogy úgy készült, hogy a tojásokat feltörve és felverve, nekiállt beledobálni még egy csomó mindent, mondhatni, ami a kezébe akadt. Persze, sosem ugyanazzal az összetétellel sült a sok tojás. Pottyanhatott bele szalonna, kolbász, bacon vagy rendes sonka, újhagyma, vörös- vagy lilahagyma, netán snidling. Kerülhetett persze hozzá még paradicsom, paprika (rendes, zöld, ha éppen nemrég jártunk Magyarországon, vagy kaliforniai, ha a kinti választékból merített), de tévedt bele még cukkini, tej vagy ketchup (!!!) is! Az eredmény mindig kicsit más volt, de az biztos, hogy a tál a végén üresen csillogott! (Ez annyira így volt, hogy Anyukám néha még "zsémbelt" is egy kicsit, hogy ha netán magyarországi vendégünk volt, akkor ő hiába halmozta őt el egész héten különlegesebbnél különlegesebb - és persze finomabbnál finomabb! - ételekkel, tuti, hogy Apám szombati rántottájáért lelkesedett a legjobban!!!! :-) )

Szóval, az elmúlt hétvégénk is ilyen volt egy kicsit, mint ezek a szombati rántották: a biztos alapon túl (a rántotta esetében a tojás; a hétvégén pedig mi hatan, együtt), mindenféle "finomság" került bele, amitől kellemes, de nem túl "nehéz" hétvégét "sütöttünk ki". Lássuk, milyen hozzávalókat találtunk az elmúlt hétvégéhez!

Zongoraóra. Bár a zeneiskolában szünet volt még a múlt héten, szombaton már tartottak órát. Emma valamiért úgy döntött, hogy csinosan kezdi a szombatot, így tényleg szépen, visszafogott eleganciával lepte meg Larissza nénit. Akit, a konzervatív értékeket nagyra tartva (és ebben most semmi pejoratívat nem gondolok bele!!!), teljesen el is bűvölt ezzel Emma. Így aztán, csak remélni tudom, hogy tényleg ügyesen is zongorázott, és nem csak a kezdeti jó benyomás miatt dicsérte meg Emmust! :-)

Vívóverseny. Igen, ismét szurkolhattunk Zitánknak! Aki fantasztikusat nyújtott ezúttal! Egy hajszál - és egy nagyon rosszkor jött pengetörés - választotta el őt a bravúrtól (mondhatni, hogy a pengéjével együtt a lendülete is megtört, sajna). Ezzel együtt, megint jobb helyen végzett, mint legutóbb. És annyi mindenre adott választ nekünk ez a verseny!!!! Igen, tényleg ügyes. Igen, tényleg jó versenyző-alkat. Igen, tényleg remek közegbe került. Igen, meglepő módon, ez az egyszerre idegi és fizikai megterhelés segít neki abban, hogy a mindennapokban lenyugodjon és jobban megtalálja a helyét a világban. Jó volt, klassz volt, hajrá Zita! (Nem teljesen elhanyagolható részlet, hogy ezúttal Emma is eljött szurkolni és szinte már megható volt látni, hogy mennyire izgul a nővéréért!!!!)

Palántázás. "Elle a la main verte" - mondaná a francia. Azaz: "zöldkezű" vagy zöld a keze.... Mármint Emmának. Meg a szíve is, szerintem. Szombat délután, Jutka mama intenzív segédletével, ismét konyhakertet készítettek a kert végében. Emma csillogó szemmel jött-ment a palántákkal, és boldogan sorolta, hogy hol mi fog teremni....

Születésnapi zsúr. Amibe ezúttal Klára és Imó voltak hivatalosak. Méghozzá egy hétéves nagyfiúhoz.... Alig várták már, és ahogy beléptünk a vendéglátó házba, már suhantak is tova, egy gyors "szia Anya" felkiáltással.... Örülök, hogy nekik is jutnak már ilyen élmények, mert sokszor nyafognak, hogy őket miért nem, az ő barátaik miért nem, stb....

Színház és vacsora. Ezek pedig nekünk jutottak, kettesben, Zolival. A színdarab sajnos felejthető volt, így a második szünetben megszöktünk inkább, hogy kettesben vacsorázzunk egy étteremben, amit már elég régen nem tettünk. Olyan jó volt egy szépen (és nem általam!!!) terített asztalnál, finom (és nem általam készített!!!) ételek felett nyugodtan beszélgetni!

Uszoda. Sajnos, Imó füle még mindig vacakol, de megkérdeztem Klárát, hogy azért volna-e kedve egyedül is elmenni az úszásra. És volt! Emmának és Zitának pedig ahhoz, hogy csatlakozzanak. Így aztán, Imót Anyunál "leparkolva", elmentünk négyesben úszni (Zoli a szabadtéri focit választotta). Jól esett mindannyiunknak. Ahogy Anyukám ebédje is utána!

Ruha-pakolászás. No, ez mindig megvisel engem. Mármint az, amikor a lányok kinőtt vagy túl téli /nyári ruháit ki kell válogatni és utána fel kell kutatni és mérni, hogy az előző évadról eltett ruhák közül melyik jó még, hogy mibe nőttek már bele a kisebbek, stb. A kinőtteket és a túl télieket / nyáriakat elrakni, az aktualizáltakat a szekrénybe rendezni. Ilyenkor lehet Zita ruhatárát a legkisebb súrlódásokkal felfrissíteni, hiszen ő nem örököl senkitől (vagy szinte), neki kell a legtöbb újat vásárolni, a többiek viszont úgy örülnek az egymástól megörökölt daraboknak, mintha újak lennének. És most látom már azt is, hogy kinek mire lesz még szüksége. Túl vagyok ezen a hercehurcán, uff! Apró szívességként kérném azért a Természettől, hogy ugyan legyen már egy kicsit melegebb, mert a csajok teljesen beindultak a sok lenge ruha láttán és komoly erőfeszítésembe kerül lebeszélni őket a nyárias darabokról ebben a dermesztő hidegben.

Szavazás. Nem nagyon akaródzott elmenni. De mindig meggyőzöm magamat: négyévente egyszer fejezhetem ki a véleményemet, bármilyen kevéske is ő önmagában. Az a minimum, hogy éljek ezzel a ritka lehetőséggel. Ezért aztán elmentünk. Zolit is rávettem, pedig ő tényleg renitenskedni akart. "Asszem" megint másra szavaztunk! :-) És ez semmit nem zavar meg köztünk! :-) Annak is közösen örültünk, hogy nekünk a szomszédos "szobában" volt a körzetünk, mint az igazolással szavazóknak, akiknek sora az utcáig kígyózótt az ovi udvarán keresztül.....

Biciklizés. A vasárnap délutáni leckeírás és ruha-szelektálás után még maradt időnk vacsoráig. Ezért aztán két kerékre (azaz összesen 12 kerékre) pattantunk és csaptunk egy jó kis családi bicajozás. Bár tény, hog a végére szinte odafagytam a járgányomra (mivel hősiesen odaadtam az ugancsak didergő Emma-lányomnak a mellényemet...). Kicsit lehetne jobb idő, no.

+ 1 : Zolinak is van egy konyhai specialitása: ő tudja dobálni (és elkapni is...) a palacsintát, amikor süti. Nos, ebbe a hétvégébe még kényelmesen belefért egy dobálózós palacsintasütés "á la Zoli" is (aki, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, még egy cowboy-kalapot is öltött erre a különleges alkalomra!!! :-)

2010. április 9., péntek

Mozgás!

Tegnap nem volt jó kedvem... Kaptam rossz, illetve inkább bosszantó hírt, meg úgy általában, nem tudom... Mindig felhúzom magam azon, hogy ha a közeli bevásárlóközpontba betévedve, olyan eladókkal találom magam szemben (mármint velem szemben áll, de nem rám figyel), akik vagy egymás közt nyafognak valami munkahelyi problémán ("X. miért nem délutános ma, miért mindig én", vagy: "még három óra, és már nem kell dolgoznom, hurrá"), vagy egész egyszerűen a mögöttem vonuló pasikat szemrevételezi, vagy a legrosszabb, engem szúr le: "nincs kisebb?! nem tudok visszaadni!!!". Persze, az én hibám, minek megyek bevásárlóközpontba... Hát, nyilván nem poénból... Szóval tegnap ezek a jelenségek az átlagnál jobban ingereltek....
Az ebédemhez újságot olvastam (ejnye, tudom....), egy régebbi Nők Lapját, amiben Gombos Edina nyilatkozott, többek között a férjéről, aki "máig nem érti, hogy miért kell a magyaroknak folyton haragudniuk"....
A délutáni "sofőrtevékenységem" során, pedig azt a hírt hallottam a rádióban, hogy a WHO, azaz az Egészségügyi Világszervezet, által nemrég elvégzett felmérés szerint, országunk népe az egyik legegészségtelenebb a világon... Ennek fő okai: a mozgásszegény életmód, a rossz (vagy inkább nem létező???) táplálkozási kultúra és az iszonyatosan magas alkohol- és cigarettafogyasztás.
Hát.... Mi nem dohányzunk, az alkoholt az egészséges korlátok között tartjuk (hiszen egy-egy pohár bor az étkezéshez külön jó, ugyebár....), az ételek, amiket fogyasztunk, azért nagy általánosságban egész egészségesek (és soha nem mértéktelenek)... És a mozgás! Hát, az igazán nem rajtunk múlik, kedves honfitársaim..... :-)

(... és a sort még sokáig folytathatnám...)
Tegnap délután, amíg Anyukám önfeláldozóan szállította haza a vívásedzésről Zitát és a három Kicsi atlétikán volt, kint a pályán - ami úgy nyüzsgött, mint egy hangyaboly: három korosztálynyi atléta edzett ott, "karöltve" vagy négy focicsapattal -, én is futócipőt húztam és kifutottam magamból azt az egész napos (magyaros?) rosszkedvet....

Az este vidáman telt.....

Szóval: mozogj, Magyar! Az egészségedért! És a jókedvedért!

2010. április 7., szerda

Húsvéti szünet

Az volt nálunk. Múlt hét csütörtöktől egészen tegnapig. Nos, nem mondanám, hogy ez volt életünk legemlékezetesebb húsvétja (bár, számomra eddig az egy szomorú eseményhez kapcsolódik, de erre majd egy másik bejegyzésben visszatérek). Valahogy úgy éreztem, hogy a relatíve szabadabban töltött csütörtök és péntek után (mely két napot, serénykedés helyett, sajna, lábadozással töltöttem), szinte ki sem jöttem a konyhából. Ha mégis, ilyen hegyeket kellett leomlasztanom:
No de, azért nem volt ám ilyen szomorkás a történet! Lássuk csak, kicsit sorjában!Szóval, nem utaztunk el sehová. Ennek részben anyagi okai voltak, de leginkább más típusúak. Például az, hogy a tavaszunk hétvégéi rendkívül sűrűek voltak eddig is, és annak ígérkeznek most is. A sulis lányokat pedig egy kicsit ki kellene "lazítani" az utolsó hajrá előtt. Aztán az is, hogy a lovas oktatójuk, Dóri, gyorsabb volt nálunk, ezért hamar beleduruzsolta a fülükbe, hogy milyen klassz lenne egy húsvéti, rövid lovas tábor, ahol még egy igazi, a Magyar Póni Szövetség által is elismert, vizsgát is tehetnek. Volt ott még okként az is, hogy a Kicsik pedig már erősen vágytak Csepelre. No és, a kevésbé bájos magyarázatok közé tartozik az is, hogy Zolinak még erre a hétvégére is akadt dolgoznivalója.

Ezért aztán, csütörtökön, pénteken és szombaton, Zita és Emma "táborozott". Már írtam arról, hogy mennyire tetszett ez most nekem is. Hát még nekik!

Ezalatt, Klára és Imó Jutka mama és János papa rajongó vendégszeretetét élvezték. A programban szerepelt náluk rengeteg játszóterezés (mivel pont Zoli szülei lakásával "szemben" épült meg nemrég Csepel legkorszerűbb játszótere), tojásfestés (az nálunk is volt, péntek este), finomabbnál finomabb falatok kérvényezése, azok elkészítése és azonnali elfogyasztása, rengeteg játék és móka, szóval igazi unokaparadicsomban jártak!!!

Én közben nagy nehezen összeszedtem magamat (valamilyen influenzaszerűség kínzott heteken át...).... A már korábban, a gyerekekkel közösen, feldíszített lakásra
feltettem a "koronát" ezzel a gyönyörűséges csokor tulipánnal:


Ettől aztán a testem és a lelkem is jobban lett. Be is vonultam hát a szombati napra a konyhába, hogy délutánra, amikor már a lovasok és a csepeli kalandorok, no meg a négy kedves nagyszülő is megérkezik, legyen készen az ünnepi asztal, rajta a frissen sült kaláccsal és kenyérrel, a sonkával, főtt tojással és három-négy salátával, no meg a nagyon oda nem illő rántott hússal! Kész lettem, a szó minden értelmében...
De mégis csak a mosoly és meghatottság győzött, amikor Zoli azzal toppant be Zitával és Emmával egyetemben a házba, hogy útközben még gondoskodtak egy szegény elütött kutyus megfelelő ellátásáról.... Annyira alaposak voltak, hogy az állatorvos (aki történetesen Emma osztálytársának apukája, és kissé gyengélkedő Lulu-nyuszink lelkes ápolója) még fel is hívott utána minket, hogy megnyugtassa aggódó lányainkat...

Vasárnap reggel, hogy hogy nem, némi ajándékra akadtak a végre egyszer nem túl korán kelő lányaink! Sőt! Miután ráakadtak, bevonultak a szobájukba, az új szerzeményeket kipróbálni, "emészteni". Ezért aztán, egy kissé későire sikeredett reggeli után, arra a javaslatunkra, hogy menjünk el a Skanzenbe, sűrű fejrázás volt a válasz: NEM! Margitsziget? A fejek továbbra is jobbra-balra ingtak a függőleges mozgás helyett. Majd, mintha csak egy karmester intett volna nekik, egyszerre mondták: Menjünk az Állatkertbe!!!! Igen, de ott lesz fél Budapest! "Na és? Az nem baj! Kit érdekel?"- jöttek azonnal a harcias válaszok. Vállat vontunk Zolival: ha ennyire ezt szeretnék, és ráadásul egyöntetűen, akkor miért mi lennénk a kerékkötők, pont Húsvétkor? Megegyeztünk, hogy elmegyünk a Városligetbe, és ha találunk parkolóhelyet, akkor Állatkert, ha nem, akkor Margitsziget. Felpakoltunk némi elemózsiát,  a görkorcsolyákat (mivel a reggeli "nyuszi" gondoskodott ilyesfajta felszerelésről annál a két lányzónál, akinek eddig nem volt).
Találtunk parkolót, igaz nem elsőre.... És igen, ott volt fél Budapest! És tényleg nem zavarta őket... Bár az is tény, hogy most valahogy jobban lekötötték őket a melléktevékenységek... Úgy mint oszlopra mászás teljesen törvényes keretek között:

Vagy mókás fényképeszkedés:
Továbbá népi játékoknak titulált valamicsodákon való részvétel:
És, végül csak Emma esetében, de görkorcsolyázás is:
Persze, azért alaposan megszemléltünk néhány állatot is, köztük, természetesen, az Állatkert két kölyöksztárját: a kissé tétován tébláboló zsiráfbabát (pici még a drágám. alig több, mint két méter!!! :-) ) és a  lenyűgöző gorillakölyköt, Bongót, az ő büszke mamájával.

Vasárnap este, anyukám főztjét élvezhettük. és milyen érdekes, hogy az amúgy nagy állatvédő és állatbarát Emma, ínyencként értékelve falatozott a bárányhúsból!

Hétfőn természetesen vártuk és fogadtuk a locsolkodókat. Én bosszankodtam az eső miatt. De a csajok vigasztaltak: ma a természet is locsolkodik!!!! De aztán lefagyott az arcukról a mosoly, amikor már ötödjére határozták el, hogy "na, most nem esik, menjünk ki", aztán mire összecihelődtek, ismét rázendített az égi áldás... Némi igazán ünneprontó leckeíratás után, aztán végül az ugyancsak húsvéti ajándék szerzeményüket (Anyuéktól kapott), a "Szabadítsátok ki Willyt!" újragondolt, kedves változatát nézték végig, Apa társaságában (én a háttérben vasaltam.... hm, hm...)
Tegnap, utolsó pihenőnapunkon, mit is csináltunk? Hát persze, hogy ismét a lovardában kötöttünk ki (és a fél napot ott töltöttük). Utána pedig, a "visszarázódás végett", a nagyok részt vettek egy-egy edzésen....

Húsvét utáni újrahasznosítás

Húsvét szombatján idén is, ahogy ez már szinte hagyomány, nálunk volt kalács és sonkaevészet, kis nagycsaládunk és a nagyszülők körében. Bár leánykáim nem nagy sonkarajongók, sőt, a kalácsot is egyedül csak Zita kedveli, kifejezetten kértem őket, hogy egy kóstolás erejéig mindenki hódoljon a húsvéti szokásoknak. (Mielőtt az egyáltalán nem erre az ünnepre való, ámde nagy közkedvencnek, a rántott husinak nekilátnak.) Kissé fanyalogva, szabad szemmel alig látható falatokat kihasítva maguknak, eleget tettek a kérésemnek. Udvariasan azt motyogták, hogy finom, de köszönik, most nem kérnének belőle többet.....

A felnőtteket persze nem kellett hasonlóképpen biztatni, de a "túltermelési válság" miatt - ahogy apukám nevezi mindig azt, amikor az asztal roskadásig meg van pakolva finomabbnál finomabb ételekkel -, természetesen maradt meg sonka.

Ilyenkor, szerintem, rengeteg háztartásban készül sonkás tészta. Én sem bánnám, de valószínűleg abból sem kérnének utódaink. No meg, valami nem túl könnyen megfogalmazható okból, nagyon nem szeretek húst vagy bármit darálni.

Tegnap, kedd lévén, "pizzás napunk" volt (mármint este), mivel ilyenkor Zoli focizik, ezért úgy ítélem meg, hogy nekem meg "jár" annyi könnyebbség, hogy az ételt ilyenkor megrendeljem. Igen ám, de elkövettem azt a "hibát", hgy párszor sütöttem én pizzát. Ezért aztán, most már egyre többször kunyerálja ki az aprónép, hogy én készítsem a kedd esti étket is... Így volt ez tegnap is.... Hát, ha így, akkor legalább hasznosíthattam a sonkát. Mert Zita a sonkás pizzát szereti (meg Zoli is), a többiek pedig a sajtosat. És láss csodát! Most a többiek is megkóstolták a sonkás részt. És mi történt? Na mi? Ízlett nekik!!!!!!!

2010. április 2., péntek

Zitáról még egyszer, másként

Lehet, hogy egyszer említettem ezt, de most újra aktuális. Egyszer beszélgettem a gyerekorvosunkkal arról, hogy milyen nagy Zita teherbírása. Akkor ezt még azzal is összefüggésbe hoztam, hogy keveset is aludt (ez a probléma, lekopogom, azóta megszűnt). A doktornő végighallgatta az akár még panasznak is beillő mondokámat és rám mosolygott: "Anyuka, itt az ideje, hogy elfogadja a tényt, hogy különleges gyereke van!" "Különleges, különleges, jó, jó" - feleltem, de hiszen, főleg egy anya számára, mindegyik gyerek az!" "Igen, de ő más számára is az!"- hangzott a kedves válasz....

Ahogy leírtam most Zita kissé ámokfutósra sikeredett hétvégéjét, még azt is lehetne gondolni - joggal -, hogy ez túlzás. Tény, hogy nagyon összejött. Tény, hogy sok mindent vállal. Kevésbé ismert tény az, hogy mi próbáljuk őt lebeszélni erről-arról de ő ellenfeszül. Van egy egyezségünk: ha ront a tanulmányi eredményein, le kell adnia valami tevékenységet. Az a helyzet, hogy nem ront az eredményein.... Sőt! Most éppen bejutott valami kerületi helyesíró-versenyre. Mert abból kimagaslóan jó. Valószínűleg, a szerencsés alapadottságon túl azért is, mert rengeteget olvas. Mert ennyi minden mellett még van ideje, kedve és lehetősége sokat olvasni.

Hogy a "sőtöket" tovább vigyem. Megírattuk vele a nyolcosztályos gimnáziumi felvételit. Magyarból semmit, matekból pár különórát véve (Emma egyik osztálytársának anyukájától) készült. Szerintünk nagyon alulmúlta önmagát a felvételin, főként pont matekból. Ennek ellenére, és hála többek között a kiváló tanulmányi eredményeinek, felvették abba a gimibe, ahová szerettük volna. Ami egy humán beállítottságú és rendkívül humánus gimnázium a szomszéd kerületben, elképesztően jó továbbtanulási eredményekkel, a divatos versenyistállók jellemvonásai nélkül. Hogy elvisszük-e, még kérdés. Zita nem szeretne menni, de ez érthető. Mi viszont kicsit aggódunk a jelenlegi sulija felsős tagozatának színvonalától.
Kifaggattam több pedagógus-ismerősömet a nyolcosztályos gimnáziumokról. Alapvetően senki nincs oda értük. De pont erről mindenki csak jót hallott. És azt is mondták: mostanra már valószínűleg jól bejáratódott ez a nekünk új, amúgy pedig csak megújított rendszer (gondoljunk csak nagyszüleink elemieire). Abban is mindenki egyetértett, hogy pont Zitának valószínűleg jó lenne, jót tenne. Tehát, van itt még egy csatánk, vívódásunk....

Visszakanyarodva az elfoglaltsághoz. Szóval, én ezt Zolin látom: ő rendszeresen és versenyszerűen sportolt kiskora óta. Azt látom, hogy hihetetlen teherbírása lett ettől, jó adottsága szinte minden sportághoz, és igazából szellemileg is csak a hasznára vált. Hihetetlenül jó memóriája van, jó a kombinatív készsége és egyáltalán, "vág az esze". Nem maradt le semmiről, ő is sokat olvasott gyerekkorában, sokat bulizott fiatalabb korában. Általában is nagyon nyitottá tette őt az újdonságok, a szabadidős tevékenységek minden válfaja iránt. Tehát a jó példa itt lakik velünk, egy fedél alatt. Mivel Zitának is jut ideje azért olvasni, játszani, úgy gondolom, hogy nem a "gyerekkora" marad ki, hanem a mostanság dívó üres, felesleges tevékenységek, amiket gépekhez köthetünk leginkább. Ehelyett, most, hogy szünet van, és itthon tespedhetnének a tévé előtt, a két nagylányunk lovastáborban van. Nem is akármilyenben! Mert nem elég, hogy lovagolhatnak, lovakat csutakolhatnak meg ilyenek, emellett elméleti oktatásban is részesülnek, továbbá végignézhettek egy patkolást, kiokították őket a lóeledelek különbözőségeiről (végül is, jó az, ha meg tudja különböztetni a zabot az árpát a korpától, stb...). És úgy élvezik! Soha annyit nem meséltek lovas táborról, mint a mostaniról!!!

És visszakanyarodva Zitához. Szóval, a többször megismétlődő blogmizériám sok mindenről elgondolkoztatott. Be kellett látnom: valamit változtatni kell. És nem annyira a technika örödöge miatt. Az csak a "jel" volt. Hanem azért is, mert a már tízéves gyerekemről nem mondhatok el mindent ebben a naplóban, mert később talán sérelmezné. Neki már vannak titkai, amiket rám bíz. Vannak "dolgai", amik nem tartoznak másra.... Tehát át kell alakítanom a blogot. Vagy zárttá teszem (ez a kevésbé valószínű), vagy kissé általánosabbá, "közéletibbé". Ez utóbbira van már ötletem, de míg az végleges formáját el nem nyeri, maradok a jelenlegi megoldásnál, de talán kicsit jobban fogok az ovisokra koncentrálni.... Akik éppen Csepelen boldogítják Jutka "mamát". 

Múlt hétvége - Carmenc(z)ita

A szombat és a vasárnap Zitáról szólt (eltekintve a színházas epizódról, amiről már írtam).

Zita kitartóan fuvolázik. Szereti, egyre jobban szereti a hangszerét. Saját bevallása szerint, azért fuvolázik, hogy járhasson a zenekarba. Onnan mindig vidáman, feltöltődve érkezik haza. Nagy boldogsággal mesélte, hogy Csilla néni, a tanárnője, már megkérdezte tőle, hogy szeretne-e majd a nagyzenekarban is játszani. Csillogó szemmel vágta rá, hogy persze! Csilla néni is odvan az én Nagylányomért, pedig néha nehéz vele. Jó párszor beültem az óráira, és enegm néha már szinte bosszantott Zita viselkedése, de Csilla néni teljes nyugalommal kezelte őt. Egyszer aztán Csilla néni bevallotta, hogy ő kifejezetten a "huncut" gyerekeket kedveli, így azokat is választja is ki magának. Akinek van egy kis rosszalkodós fény a szemében... Ami azért vagányságot is tükröz. Hát, ezt "megkapja" Zitával. És még azt is szereti Zitában, hogy a legjobbját (szinte) mindig a vizsgákon, a fellépéseken nyújtja. Így volt ez most is....

Van a Zeneiskolának minden évben egy "fesztiválja". Ott bemutatkozhatnak az arra érdemes tanítványok minden tanszakról. Fuvolára kb. 50 gyerek járhat (legalább). Abból most heten léptek fel. Köztük Zita.
Hálás darabot kapott, hogy úgy mondjam. Csilla néni megfogalmazása szerint azért fújhatta Zita a Carmenből a Habanerát, mert "Zita is olyan carmenes". Nem is tudom miért, de jól esett, hogy ezt mondta. Talán a megjegyzésből kiérződő szeretet és odafigyelés hatott meg. Szóval, már hónapok óta a Carmen dallamával feküdtünk és keltünk (nekem még a csöngőhangom is az lett a telefonomon). Zita nagyon szerette ezt fújni, ahogy aztán az utolsó hetekben egy másik, spanyol darabot is, amit egy gitáros kislány kíséretére kapott.

Kétszer lépett hát fel múlt szombaton. A gitáros darab "lement", megvolt. De a Carmen! Megint a legjobbat hozta ki magából, nagy sikert aratva! Még hozzá is tettünk egy kicsit, finoman, egy csinos piros blúzzal a fekete szoknyához, de azért nem túljátszva vagy fodros-bodrosba átmenve. Szóval, Csilla néni nagyon megdicsérte Zita teljesítméynét. A zsűrinél viszont nem aratott akkora elismerést, hogy olyan díjjal tüntessék ki, amivel szerdán az Erzsébetligeti Színházban tartott koncerten is felléphetett volna.Utólag visszatekintve nem is baj, mert szerdán már két napja küzdött a torokgyulladásával.... Mi mindenesetre büszkék voltunk rá, és büszke lehetett ő is magára.
Képes és videós dokumentációval nem tudok szolgálni, mert az időközben nagy-generálon átesett számítógépünkre újra kéne telepíteni a videós programot, az meg még várat magára. Viszont készült pár hete egy elég rossz minőségű (és ráadásul oldalra döntött) filmecske, ahol a Carment gyakorolja. A hangminőség gyatra, és ráadásul bakizik is egyet, de akit érdekel, megnézheti itt.


Vasárnap reggel pedig ismét útnak indult Zitus, ezúttal Zolival és Anyuval. Az úticél Balatonalmádi volt, egy újabb vívóverseny. Mi innen, a "távolból" szurkoltunk neki, mivel színházba mentünk. Zita ismét javított a teljesítményén, nagyokat küzdött, Zoli szerint bátrabban is. Sőt! Volt egy asszója, ahol 0-4-ről 4-4-re feltornázta magát, majd végül az utolsó tust mégis bekapta... Ekkor olyan dühös lett a helyzetre, hogy mérgében a földhöz vágta a sisakját (pedig én már a kezdetektől ismételgetem neki: a sisakra nem ülünk rá edzéskor és nem hajigáljuk versenyen, mert sokba kerül!!!). Ezért viszont a bíró majdnem kizárta őt (pedig nem ő volt az első, akit sisakhajigáláson kaptak....:-) ez azért eléggé "elterjedt" dolog...). Édes drágám, utána már nem is azért sírt, hogy kikapott, hanem azért, mert a bíró megharagudott rá. Apja lélekmasszírozása után összeszedte magát és odament a bíróhoz elnézést kérni.... Aki persze ezt értékelte... Egyébként, utólag, többen is úgy kommentálták a történetet, hogy nagyon tetszett nekik Zita tüzessége, hogy ennyire beleélte magát a dolgokba....  Mit mondjak, én is inkább mosolyogtam, szidás helyett... Szóval, ezen a versenyen megint jobb helyezést érte le, mint az előzőn (az indulók száma kb. mindig ugyanannyi), jóval több asszót nyert, határozottabban küzdött.

Csak így tovább, drága Zitám!

2010. április 1., csütörtök

Múlt hétvége - Péntek

Emma már nagyon készült erre a napra.... Imád Mariann nénihez járni a suliba. Mariann is imádja Emmát; saját bevallása szerint "jó lesz a napom, ha meglátom Emmát!". És mit szoktak ők együtt csinálni, további jópár kisgyermek társaságában? A kézilabda alapjait tanulgatják....  Mariann egyébként még azt is állítja szentül, hogy Emma ádáz tehetséges a kézilabdában (is).

Emma persze nincs ezzel tisztában (ahogy a tenisz-tehetségét sem ismeri még fel teljesen). Viszont nagyon lelkesedik ezért a csapatsportért, és még a Nyuszinak írt levelében is megemlítette, hogy reméli, hogy jól sikerül majd ez a verseny. Ami nem más volt, mint egy kerületi tehetségkutató bajnokság, a különböző általános iskolák között, akik részt vesznek a kézilabda utánpótlást nevelő programban. Előírás volt, hogy másodikosok jöjjenek, akik még nem játszanak egyesületnél.... Jéghideg zuhanyként érte ezek után Emmáékat az első meccs veresége, amit egy olyan csapat ellen szenvedtek el, amelyikben három (!!!!), kézilabdázó (klubban!!!) negyedikes (!!!!!) gyerek is játszott.

Szerencsére utána akadtak kiegyenlítettebb meccsek is, amiket Emma élvezett, sőt még gólt is dobott. De persze, így nem az övék lett a nagyon remélt kupa, hanem azé a csapaté, akitől először kikaptak (a három negyedikessel). Talán nem is nagyon kell kifejtenem ezzel kapcsolatban a véleményemet....

Hogy mi lett végül ennek a versenynek a mérlege számunkra? "Természetesen" (Emma esetében ez már lassan az a sport területén), Emmát ott is kiszúrták és kiemelték, úgymond "meghívták" őt az egyesületbe. Viszont Emma azóta hallani sem akar a kézilabda felől, akkora nagy csalódás volt ez neki.... Most győzködjük, hogy azért a próbaedzést nézze meg, ott nem fog találkozni azokkal a (számára) nagy negyedikesekkel... Én pedig, eredménytől függetlenül, ezerrel szurkolva, azon hatódtam meg, hogy az én kis mákszem-királylányom milyen szépen, és szinte az ösztönökbe ivódottan, használja a kézilabda alapmozdulatait: rögtön felteszi a kezét véddekezésnél, biztosan megfogja egy kézzel a labdát, pontosan céloz és egyenesen dob. És, ami elbűvölte Mariann nénit és az ottani edzőt is: nagyon jól "lát" a pályán. Ami persze nem a szeme élességét dicséri, hanem a labdás csapatjátékok legalapvetőbb erényét: figyeli és látja a csapattársait és a labdát, minden szituációban.


Egyébként, a verseny alatt, Klára és Imó pont ugyanabban a suliban agyagoztak, majd csatlakoztak hozzánk, "szurkolni". Zita? Zita vívásedzésen volt, ahonnan egy kicsit korábban jött el, hogy még lefuthassa a Fórum-futást (kb. 2 km), amit egy évben többször is megrendeznek a kerületünkben, és amit már többször megnyert a korosztályában. Idén megint a peches szériája lesz, mert a maga 1999. decemberi születésével a '98-'99-es korosztályban fut. Nem lett most dobogós, de pontszerző azért igen!!! Egyébként, szerintem ezek a korosztályos problémák egyre halványulnak majd.
Ja! És az eredményhirdetés után még elment a zeneiskolába (mindezt Anyukám vezényelte le, amiért is, hálás köszönet neki!!!), mert próbálnia kellett egy utolsót másnapra.....