Pages

2010. május 30., vasárnap

Eljött végre ez a nap is...

... amikor lecseréltük az ágyunk matracát!!!
Bizony, ez egy nagy tett nálunk. Mert már szó szerint évek óta morgok-mérgelődök-könyörgöm azon, hogy cseréljük le. Mert mindig hátfájással ébredtem, fáradtabban, mint ahogy lefeküdtem. Mert már nem volt jó illata.
Csak hát... Nem látványos, hogy nem stimmel a matrac. Nem "romlik el", mint ahogy mostanában tette ezt először a mosogatógépünk, majd a sütőnk, a kettő között meg még a bejárati ajtó szipi-szupi zárját is ki kellett cseréltetni. És akkor ezek a cserék és a velük járó költségek mindig beelőztek. De még régebben is: Emma zongorája, Zita vívófelszerelése, stb., egy csomó minden más.

De most eljött az idő, végre. Az történt ugyanis, hogy van egy makacs, vissza-visszatérő csúnya bőrproblémám. Amit már néztek gombának, allergiának, ekcémának. Kaptam rá és kipróbáltam már százhúsz kenőcsöt. Átmeneti javulások előfordultak. De most ismét itt van konokul és nem moccan. Persze, lehet, hogy belülről jön, elindultam már ezen az úton is. De ha esetleg mégis allergia vagy gomba, akkor az jöhet a fránya matracból is. Az atkák és minden egyéb csúnyaság lelőhelye. Pláne a miénk, ami öreg is, meg pozdorjalapokon pihent eddig...
Zoli már annyit sápítozott a bőröm állapota miatt - hiszen annyira odavolt érte már a kezdeteinktől fogva, hogy milyen szép, makulátlan (szerinte...)-, ezért ez rábírta őt is arra, hogy cserélni kell. Méghozzá azonnal.

Tegnap elmentünk az IKEA-ba, végigtanulmányoztuk a lehetőségeket, kikérdeztük az eladót, felfeküdtünk az összes szóba jöhető "megoldásra", választottunk ágydeszkákat is és már hoztuk is haza (ezalatt a három Kicsi a játszóházban múlatta az időt, Zitus meg lelkesen asszisztált nekünk).....

Zoli szerelt egy picit, felnyögtük a régi matracot a padlásra, bekerült az új az új ágydeszkákra és ma reggel már lesett is Zoli: na, hogy aludtál?????
Hát, elég keveset (mivel ma vendégsereg jön és éjszakába nyúlóan sütöttem-főztem), de igen, már úgy érzem, hogy ez más. Nyilván a tudat, persze, de amúgy is....

Nem tűnik egy túl lényeges dolognak, pedig mennyi mindent meghatároz az, hogy miként telnek az éjszakák, nem?!

2010. május 26., szerda

Iker-beszéd

Ezt megint rögzíteni kell.

Az utóbbi időben,Klára folyton azt sorolja, hogy mi mindent szeretne majd a névnapjára. A minap, Zoli meg is jegyezte, hogy lassan már egy kamiont kell majd bérelni arra a bizonyos augusztusi dátumra... Habár.... Egy lelkes kerti-bútor tisztogatást követően, a múlt hétvégén, Klára éppen ezt állította: "Anya, én semmi mást nem kérek a névnapomra, csak egy rendes szivacsot, amivel jól tudok takarítani!"....

Másnapra azonban támadt egy még érdekesebb ötlete. Lefekvéshez készültek, éppen a takaróját igazgatta, amikor felragyogott aprócska pofija:
"Megvan, Anya, hogy mit kérek a névnapomra!!! Zsírpárnákat!!!!
A nevetéstől dülöngélve jöttem ki a szobájukból...
Erre, ma még rátett egy lapáttal, Imó meg egy másikkal.
Éppen vacsoráztunk. Klára már elfogyasztotta egérke-adagját, Imola még jóízúen falatozott a repeta bolognaiból. Klára elkezdte fűzni őt:
"Figyelj, Imó! Mi lenne, ha te növesztenél nekem zsírpárnákat a névnapomra?"
Mire Imó, még a kezével is erősen gesztikulálva:
"De értsd meg, Klára, én nem tudok neked zsírpárnákat növeszteni!"
Majd egy újabb villányi tésztát tömött a szájába...

Imónak volt egy másik édes megjegyzése ma.

Éppen az autóban ültünk, mentünk valamelyik nővérükért, valamelyik edzésre. Egyszer csak, Imó felsóhajt:
"Jaj, majd meg kell beszélnem Zitával, hogy nem fogok tudni dolgozni a szállodájában (mert ugye, Zita ilyesmiket tervez...). Mert megígértem Lillának (egyik kedvenc csoporttárs), hogy ha majd felnőtt leszek, természetvédő leszek!"

Gyakorlatilag cseppfolyóssá váltam a kormány mögött.

2010. május 25., kedd

Fapapucsos budapesti Pünkösd

Gyerekkorom egyik konkrét, élesen élő emléke az, hogy megyek haza az utcánkban, lábamon fapapucs, olyan igazi, klasszikus "klumpa", és a bokám kissé véres.... De a klumpától a világért sem váltam volna meg!!!! Egy kis ragtapasz nem a világ, de egy olyan klassz lábbelit akár csak egy pillanatra letenni, na azt már nem!

Úgy látszik, az ilyen célzott hülyeség is öröklődik.

Vagy talán pont ez a sztori keltette fel az érdeklődésüket.

Pár hete, egyik nap abban a kiváltságban volt részünk Emmával, hogy kettesben beugorhattunk a közeli bevásárlóközpontba. Nem tudom  már, hogy mi célból, de az biztos, hogy útba ejtettük a Zarát, mert ott már egy előző portyámon kinéztem neki egy .... klumpát. Olyan "klasszikusat", igazi fából. Gondoltam,megkérdezem, hogy tetszene-e neki egy ilyen (Emma imádja a lábbeliket -nem nagyon kell sokat gondolkoznom, hogy kire ütött...). Teljesen lelkes volt, onnan már abban folytatta útját. persze, a vásárlás előtt elmeséltem a gyerekkori emlékemet, de ez nem rettentette el. Csak éppen tízlépésenként közölte, hogy ő még nem is rúgta bokán magát... Aztán jött pár "aú!" is, de mosoly kíséretében....

Elmentünk Zitáért. Meglátta a lábbelit és feljajdult! Nekeeeem is! Jó-jó, erre valahogy fel volta készülve. És már előre el is döntöttem, hogy ha neki is megtetszik, megszavazok neki is egy párral. Elszállítottuk Zitát edzésre.

Mentünk a Kicsikért az oviba. Na, ott volt aztán csak sivítás!!!! Ők is, ők is! Klára amúgy is az "irigy-korszakát" éli, azaz, minden kell neki, ami a többieknek van. Fapapucs-ügyben aztán totál "kiborult". Viszont a Kicsiknél én próbáltam ellenállni. Elnézve, hogy Emma miként boldogul az új szerzeményével, erősen aggódtam, hogy az Ikrek tudnának-e egyáltalán benne járni....

Pár nap múlva megejtettem a Zitusnak beígért újabb kört, ezúttal a Kicsik és Anyu társaságában. A Kicsiknek ugyanis szandálra volt szükségük. Amikor a Zarába értünk, meglátták a fapapucsokat. Felpróbálták. Én ellenálltam, szandált ígérgettem. Anyukám elolvadt, elgyengült, és .... fizetett...

Így lett mind a négy lányunknak klumpája. És tulajdonképpen nincs ezzel semmi baj. Nők, teljesen nőből készült nők. És a nők néha ragaszkodnak ilyesmikhez: nem igazán hasznos, nem igazán könnyen hordható, de valami belső kényszer azt diktálja: ez nekem kell!!! és, amikor "elejti" akívánt vadat/portékát, akkor BOLDOG!!! Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindenféle felesleges akármit be fogunk ezentúl szerezni. De az örömük most akkora volt, hogy már azért megérte.... És hát, gyakorolják benne a járást...

Az időjárás eleddig nem nagyon tette lehetővé a rendszeres viselést (továbbá kikötöttem, hogy az oktatási intézményekben nem viselhetik, mert ott majd futni szeretnének, amit ebben nem tudnak, meg különben is...), de már nagyon vágytak rá.

Eljött hát a Pünkösd hétvégéje és vele együtt a kicsit kellemesebb időjárás is. Terveinkkel szöges ellentétben, ugye, mégis itthon töltöttük ezt a hosszú hétvégét. Szomorkodtak egy kicsit a csajok, de azért nem maradtak vigasztalhatatlanok. Emma csak annyit kért, hogy ha már egyszer nem utaztunk el, akkor ő menne lovagolni és nagyon szeretné megnézni azt a szökőkutat, amiről meséltem neki (az intelligens szökőkutat a Szabadság téren).

A lovaglást simán sikerült beiktatni és a szökőkút program sem sikkadt el. Ez utóbbit szombaton bonyolítottuk. FAPAPUCSBAN!!!! Méghozzá úgy, hogy Zoli hirtelen döntése után, letettük az autót az Andrássy út elején és kisföldalattira szálltunk. Csajszikák nagyon élvezték, csak Zitusból bújt elő az aggodalmaskodó: mindenki időben beszállt-e, leszállt-e, sürgetett minket, fogta a többiek kezét....

A Bajcsy végén szálltunk ki, így útba ejthettük a Bazilikát is. Ott éppen esküvő zajlott, pedig a lányokban megvolt a késztetés, hogy nézzük meg belülről is. Aztán végigkorzóztunk a gyönyörűen megújult Október 6. utcán, megcsodáltuk a Gresham-palotát, majd visszakanyarodtunk a Szabdság tér felé. Addig rendesen, békésen (Imola "mikor érünk már oda" mondataival kísérve) sétálgattunk. Igen, ők békésen sétáltak, mégis mindenki őket/minket nézett, mert a négy plussz egy (enyém, nem a teljesen klasszikus) fapapucs olyan klaffogást csapott, hogy szerintem sokan azt hihették, hogy egy lovas-kocsi megy a járdán... A Szabadság térre érve ezek a lovacskák teljesen "megvadultak"! Még a lábadozó Kláránk is. Annyira tetszett nekik a "trükkös" szökőkút! Pedig alapjában véve egy egyszerű ötlet az egész, de igazán szórakoztató! A klumpáiktól megválva rohangáltak fel-s-alá....

Amikor már jól eláztak, javasoltunk egy szárítkozó sétát a Parlamentig, ígérve, hogy visszafelé is kipróbálhatják. A visszaúton már kezdett beborulni.

A szökőkút előtt még játszóterezni kívántak az igazán kellemesen kialakított Szabadság tér egyik játszóterén (kettő is van!!!). Amikor már befekedett az ég felettünk, javasoltuk, hogy húzzuk meg magunkat a Szabadság tér közepén lévő vendéglátóegységben (ami a mélygarázs lejáratának két oldalára került, mint egy "gomba"). Pont jókor értünk oda. Még volt hely, és alig pár perc eltelte után már meg is érkezett a vihar. Nagyon vidám kora-esténk kerekedett ott. Hajó-csatáztunk, játszottunk, viháncoltunk, és, ha már ott voltunk.... meg is vacsoráztunk.

Amikor enyhült már a vihar, felkerekedtünk újra, klaff-klaff, a sok kis klumpa kerülgette a tócsákat.... A kisföldalattiból kiérve Imót már cipelnem kellett. Ha nem is a bokája lett véres, mint anno nekem, de azért feltörte a lábikóját a klumpa....

Azért másnap ismét rajta volt.... a lábán pedig egy ragtapasz

2010. május 24., hétfő

Májusi történések 3.

Fent a hegyen

Különleges lehetőség, kivételes alkalom volt ez számunkra, Zolival. Különleges lehetőség, mert a Balaton-felvidék egyik szépséges szőlőhegyére szólt a meghívónk, egy gyönyörű házba. Különleges alkalom, mert kettesben tölthettük a hétvége egy darabkáját, kb. pont 24 órát (megjegyzem, mostanság úgy érzem, hogy ennél többet "vétek" távol lenni a porontyoktól).

Lovason voltunk múlt hétvégén, abban a rettenetes időjárásban, egy baráti házaspár, Nóra és Béla, "víkendházában", összesen öten, mert Laci is velünk tartott. Azért tettem idézőjelbe a víkendházat, mert ez annál jóval több, nagyon sokan elfogadnánk azt sima lakóháznak is. Gyönyörű, a tájba tökéletesen beleillő, fehét falú, zöld ablakú gyöngyszem az, amelynek pincéje természetesen egy igazi borospincét rejt, a kertjében ott a szőlő, az ablakokból pedig belátni a fél Balatont, beleértve a Tihanyi öblöt is. Egyébként pedig kényelmes, a zord időjárásban, hangulatában is igazán meleget árasztó vityilló ez. Csak azért nem időztem többet a kandallóval szemben elhelyezett olvasófotelben - amiből a páratlan kilátás is élvezhető volt - egy jó kis könyvvel a kezemben, pokróccal betakargatva, mert egy részről illetlenség lett volna, más részről a társaság is roppant kellemes volt, harmad részről, mert még pokrócra sem volt igazán szükség, a kellemes meleg miatt.

Nóra konyhája olyan, amilyet álmodnék magunknak: nagy, tágas és alkalmas az össznépi együttlétekre. Itt készültek azok a finom ételek, amiket szinte naphosszat fogyasztottunk, egy-egy pohárka jó bor mellett. Mondjuk, voltunk olyan őrültek, hogy még sétáltunk is egyet az esőben, de az időjárás viszontagságai ellenére is jól esett. Végigjártuk Béla pincéjét, meghallgattuk mindazt, amit már megtanult a borászatról, és, persze, meg is kóstoltuk erőfeszítései gyümölcsét, illetve borát is.... Érdekes, mert nem tűnt túl nagynak a szőlője, mégis rengeteg bor került ki belőle.

Mondtam Zolinak, hogy ezután a hétvége után már kicsit jobban megérintett a szőlőhegyek és a borászkodás romantikája. Ugyanis, egyre több barátunk-ismerősünk adja ilyesmire a fejét, és kissé csodálkoztunk ezen. Azt nem mondom, hogy akkor most én is belevágnék, mert azért ez egy igyen jelentős, noha édes, nyűg, ami most nem férne bele az életünkbe. De egyszer, mikor már a mi gyerekeink is nagyobbak lesznek (Béláéknak is van már kettő nagy-gyermekük), és nyerünk a lottón, akkor talán....

Béláék háza egyébként úgy lett kialakítva, hogy látszik: arra készültek, hogy sűrűn hívnak vendégeket. És meg is értem. Minden adott a kedélyes baráti hétvégekre. Mi is bármikor visszamennénk....

2010. május 23., vasárnap

Májusi történések 2.

Versenyek
Nekünk abból mindig jut. Most nem Zitán volt a sor (habár vele is voltunk egy vívóversenyen, de azt talán jobb, ha a felejtőbe dobjuk... :-) ), hanem az versenyzett, aki ezt tulajdonképpen ki nem állhatja....

Igen, Emma ragaszkodott ahhoz, hogy május egyik vasárnapján levonuljunk a festői Tabajdra (amiről eddig is csak annyit tudtam, hogy van ott egy mezítlábas park - amit végül nem volt módunkban meglátogatni), mert ő bizony részt akart venni egy lovas-versenyen. Utólag már azt mondom, hogy nem volt rossz ötlet. Nagyon szép helyen, nagyon szép lovardában egy nagyon érdekes versenyt láthattunk. (A Magyar póni Klub Szövetség szervezésében, ahogy felmértem, ez is egy komoly verseny-rendszer) És az már csak hab a tortán, hogy Emma elhozott egy ezüstérmet (ebben a kategóriában 12 induló volt). Igaz, először berzenkedtünk, hogy miért abban a kategóriában indul, amiben, de így, utólag, azt mondom, hogy Dóri (az edző) nagyon jól döntött. Emma boldogan jött el onnan és végre megjelentek nála az önbizalom csírái (azóta már jártunk többször újra lovagolni Dórinál és Emmus teljesen "kinyílt"; hogy az ideillő szóval éljek: megtáltosodott!!!).

Zita ezen a versenyen nem vett részt, mert előtte való napon volt azon a bizonyos felejthető vívóversenyen és nem akartuk túlterhelni. De nem volt gond. Pláne nem úgy, hogy (azt hiszem) pont azon a héten vehetett részt az iskola színeiben az atlétika diákolimpián, amit a csapatuk meg is nyert (kerületi szinten).

Májusi történések 1.

Kissé elmaradtam krónikási teendőimben. Most igyekszem pótolni - főbb vonalakban.

Anyák napja

Mert, természetesen "hivatalos keretek" között is volt ilyen.

Zitáék osztály sajnos már a harmadik éve "kímél meg" minket, anyákat egy ünnepségtől, noha ezt a kíméletetet nem igényeltük. Jó, tudom, hogy lesz "helyette" évzáró, "alsó-búcsúztató műsor, de akkor is. Javukra írható fel, hogy azért készültek a neves ünnepre, egészen kedves módon. Rajzoltak egy üdvözlőlapot, abba egy szép Dsida-idézetet másoltak, borítékba tették, és rendesen, postai úton elküldték. Pont időben érkezett meg, az anyák napi hétvége elején!

Az oviban ellenben nagy készülődés előzte meg az ünnepséget. Klára és Imó már visszaszámlálták a napokat, "mennyit kell még aludni"-módon. Hát, aranyos is volt! Szerintem jó kis középutat találtak ki az óvónők a "mindeki-mond-egy-verset-akár-akar-akár-nem" műsor és a mostanában elterjedő félben lévő (szerintem ugyancsak aranyos), egyesével, "egymással-szemben-anya-s-gyermeke" megoldás között. Mert főként közösen mondtak és énekeltek mindent, meg eljátszották egy kiterjesztett verzióban a Répa-mesét. Húzta azt a répát a kutya-cica-egérke trión kívül csacsi-malac-kecske-bárány és még ki tudja mi is, mire kijött az a répa. Így aztán, mindenki szerepelt, mindenkin lehetett egy állatos fejdísz. A műsor végén megkínáltak minket az általuk készített kókuszgolyóból (ott végre megértettem a dolgot, hogy Klára miért állítja szentül, hogy "kókuszdiót" csináltak nekünk...), és megkaptuk az apró kezek által kidíszített fakanalakat is, mint ajándékot. Aranyos volt. Nem olyan, könnyfolyamokat fakasztó, hanem olyan szívet-melengető.

A 2.a. is készült műsorral, szerencsére Réka néni nem "kímélt" minket. Ez egy kicsit klasszikusabb, egyesével-kettesével verset mondó, közösen daloló és furulyázó összeállítás volt. A végén minden gyerek úgy tett, mintha csak úgy odabújna az anyukájához, de aztán egyszerre csak dalra fakadtak, a "Családi kört" énekelték el.... Saját készítésű ajándékok itt sem hiányozhattak (fűzött virág és egy anya-portré bekeretezve - csúúúúcs!), és még azt tartom nagyon klassznak az egészben, hogy nem a kissé már elcsépelt verseket hallhattuk, hanem igazán szépeket, újakat, eredetieket. Volt köztük vicces, de nagyon megható is. No, itt már volt is szükség a zsebkendőre, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva.....


2010. május 20., csütörtök

Zoli szerint....

Zoli szerint mi komoly veszélyt jelentünk....

Mert mi történik akkor, ha úgy tervezzük  (jó előre!), hogy Sopronban töltjük a pünkösdi hétvégét?

Persze, Emma zongoravizsgája Pünkösd szombat délelőttjére kerül át, de ez még nem gond, majd utána indulunk. Tehát, nem pénteken, és nem lakóautóval, ahogy eredetileg terveztük. Hanem szombaton és szállodába (mert ugye minek kb. másfél napra két napig felkészülni előtte-utána a lakóautóval). Rendben.

Persze, kiderül, hogy az évvégi felmérők javarésze pont a Pünkösdöt követő napokban lesz. Na jó, semmi gond, majd útközben kikérdezgetem a kikérdezhetőeket....

Persze, Imola nem lábal ki a múlt hétvégén elkezdett, laza megfázásnak induló, "izéjéből", hanem szerda este óta már antibiotikum szedése is szükséges. Nade, esetleg szombat délutánra, mire odaérünk, már egészen jól lesz...

Persze, Klára ma úgy jött haza az oviból, hogy fáj a feje, és lefekszik. No, gyorsan előkaptam a lázmérőt, ami eléggé felkúszott. Aztán, délután már mást is kapkodhattam elő (lavór és hasonlók), és moshattam fel-le-át elég sokmindent....
És persze.... melyik autópálya omlik be úgy, hogy gyakorlatilag nem lehet rajta közlekedni?!?!
Naná, hogy a Sopron felé vezető M1-es!!!!!!!

Zoli szerint ez mind-mind a mi bűnünk...

Zoli szerint, a magyar szállodák lassan hoznak majd egy belső intézkedést, hogy négygyerekes családok foglalási kéréseit automatikusan el kell utasítani: úgysem jönnek!

Zoli szerint ez is miattunk lesz így.....

Nos, megint elmarad egy jól eltervezett utunk. De ennél azért jóval több kell a boldogtalansághoz!!! És most, hogy behódoltunk sorsunknak, és lemondjuk a szállásunkat és a csokigyárba tervezett látogatást, ugye azért annyi könyörületet kapunk, hogy Emma nem robban le? (legalább a zongoravizsgáig?!?) (Mert kétségem nincs: amikor egy ilyen hányós vírus elindul nálunk (Imónak is volt ilyen tünete), ritkán kegyelmez a többi családtagnak.....)

Ja! És Zoli szerint illene ezentúl tájékoztatnunk a nagy világot, hogy merre tervezzük a kiruccanásainkat, csakhogy mindenki időben menekülhessen

A toborzó

Zitánkat két megtisztelő felkérés is megtalálta az utóbbi egy hónapban. Amiből én, elfogult szülő, arra következtetek, hogy tényleg fantasztikus kisugárzása van a gyereknek. Nem biztos, hogy feltétlenül a csúcstehetség-kategóriába tartozik (bár biztos nem is a "bénába"), de van benne egy pici "plusssssz", amire felkaphatják az emberek a fejüket.

Az első ilyen megtisztelő megjelenése az ovisok előtt volt. Bizony! Kerületünk zeneiskolája minden évben rendez egy délelőttöt a "végzős" ovisok számára, amikor is egy hangszer-bemutató koncert keretében próbálják őket meggyőzni a zenélés szépségéről, és persze tippeket adni arra, hogy melyik hangszert válasszák. A nagycsoportos ovisoknak egyébként is "jár" heti egy óra zeneovis foglalkozás (ugyancsak a zeneiskola egy tanára által), így némiképpen felkészítve érkeztek oda, és persze teljesen izgatottan!

Zita tehát ezen a hangszerbemutatón vehetett részt, hogy - fuvola tanárnőjét idézve - "jó sok kisgyereket győzzön meg a fuvola szépségéről, és sokakat toborozzon!". Én egészen meghatódtam, hogy ezt a meggyőzést Zitára bízta. Ismét a Carmen szólt, "telt ház" előtt (sőt! dupla telt ház, mert akkora a kerületünk, hogy két teremnyi nagycsoportos is lakik benne), csak előtte még megmutatta Zita, hogy miként lehet madárdalra bírni a fuvolát. Az ovisok kitörő lelkesedéssel fogadták a produkciót, dübörögtek a lábukkal, tapsoltak és kurjongattak: tényleg hálás közeg volt (Zita mesélte, hogy a második csapat is ilyen volt - én azt sajnos már nem láttam-hallottam). A tapsot már nem rögzítettem, mert Zita a végén fintorokat vágott egy elrontott hang miatt, és azt meg nem akartam tovább megtartani az örökkévalóságnak (de legalábbis a Youtube-nak...).Ezt a felvételt  most ide bebiggyesztem, mert itt legalább van zongorakíséret, és ráadásul nem kell kitekert nyakkal nézni. A minősége ugyan továbbra is gyatra (csak a fényképezőgépes filemeket tudom letölteni, a számítógépünk nem elég izmos a videókamerához..., node, ez legyen a legnagyobb bajunk...)


A másik felkérést a "Nagy Sportágválasztó" nevű, egyre "híresebb" rendezvényre kapta, ahol - természetesen - a (kard)vívást népszerűsítette. Úgy örült ennek a lehetőségnek is!!! Pedig ez múlt szombaton volt, abban a ramaty időben. Sajnos, én nem tudtam őt meglesni "munka közben", mert más helyre voltunk már régebbről hivatalosak, de Zita azt mesélte, hogy az eső és hideg ellenére is rengeteg érdeklődő volt, és ő szívesen magyarázta mindenkinek a fegyvernemek közti különbséget, továbbá igazán élvezettel mutatta is be, vívótársával, az alapdolgokat. Hihetetlenül vidáman tért onnan haza, teljesen feltöltődve.

Szóval, Zita toborzói mivoltában is lubickolt. Valahogy örülök ennek

2010. május 19., szerda

Dumák

"Anya, anya!"- robban ki a csoportszobából nagy vidáman Klára, ikertesója nevenapján - "rengeteg mindent kapott Imó: sok szeretetet, meg ajándékokat!!!!"

"Anya!? - kezdi Emma - Berg Judit még él?
Igen, Emma, úgy tudom, hogy igen - így én.
Akkor miért nem írja már meg a Rumini negyedik részét?!?!"

"Anya!- somfordál oda Imó, behúzott pocakkal (ami nála úgy néz ki, mintha vállba feltolná az egészet...) - látod, már nincs is nagy hasam, ugye? - és pislog nagyokat az erőfeszítéstől...
Tényleg, Imó! - játszom én is a játékot- már teljesen lelapult a pocakod!!!!
Jó, akkor kaphatok édességet?! - engedi ki a levegőt legfiatalabb fiókám.... "

"Anya! - vág bele Zita - én már nem is annyira kedvelem X.-et.
Hogyhogy? - érdeklődöm, várva az újabb, bonyolult ki-kinek-miért-igen-és-miért-nem-a-barátnője történetet.
Hát, tudod, olyan menősködő! Csak a márkák érdeklik. A szülinapjára iPhone-t kért, azt ugyan nem kapott, de laptopot igen. Minek az még neki? Teljesen odavan attól, hogy ő 16 éveseknek való könyvet olvas. Szerintem annak nincs értelme. Nekem már nincs kedvem vele barátkozni....
Zitusom, szerintem ezért nem kell vele összeveszni, lehet más az ízlésetek és az érdeklődési körötök! (De azért magamban elnyomok egy megkönnyebült sóhajt és szurkolok, hogy sokáig lássa még így a dolgokat...)"

"Jaj, drága édes mamikám! - Klára imádja becézni imádott családtagjait, ez most Jutka mamának szólt - gyere be gyorsan az esőről, mert sz@rrá ázol!...."

2010. május 15., szombat

Heavy

Nem az én "csészeteám", ahogy az angolból hajmeresztően lefordítanám. Dehát Zolinak viszont az. No meg, Lacitól kaptuk ajándékba, karácsonyra. Ajándék lónak meg, ugyebár.... ezek szerint, se fogát, se a hangját (hangerejét...).

Szóval elmentünk. Ahogy megszólalt a zene, úgy éreztem, hogy a testem legeldugottabb, legmélyebbre beágyazódott, apró sejtecskéiben is ott dübörög a dob és sír a gitár....

Metallica koncerten jártunk.... Zoli nagyon szereti. Azzal biztatott, hogy majd felismerek pár számot, mert szoktuk hallgatni a kocsujában. Hát, a nagyon klasszikus, és az alapvető stílusuktól kissé elütő "Nothing else matters" gyönyörű balladáján kívül ez nem sikerült nekem. Egy idő után, felismertem a sémát: lassabb bevezetés, az énekes elénekel pár sort, majd belép dübörögve a dob és az összes gitár, az énekes még próbálkozik azzal, hogy hallatja a hangját, de csak némi zajként jön át, majd feladja, öt percig nyűvik az összes gitárt, teljes eksztázisban, a dobos a szívinfarktus szélére kerül, majd vége. És aztán kezdődik újra. Néha mondta Zoli, hogy na, ez egy nagyon jó szám, ugye? Most áruljam el neki, hogy fel sem tűnt, hogy az egy másik? Valljam be, hogy azon morfondíroztam, hogy ugyan minek írnak szövegeket a dalokhoz? De nagyjából csak én álltam ott ilyen cinikusan. A jelenlévők - akikből rengeteg, hihetetlen mennyiség akadt - felismerni tűntek a számokat, együtt skandálták a megfelelő időpontban a "refrént", csak az én "kispolgári" hozzáállásom nem engedte megértetni velem, hogy miképpen is találják el mind a kellő pillanatot.... És mindenki élvezte: a fejeket lóbálták, csakúgy mint a feltartott kis és mutatóujjú kezüket, rengeteg "gitáros" alkat tett úgy, mintha ő is gyötörné a húrokat, folyt a sör és a pálinka és teljes volt a közös, heavy metal boldogság.
Mert igen: a 98%-ban férfiakból álló közönség BOLDOG volt, mosolyogtak, örültek. És ettől vált nekem is élménnyé.

2010. május 13., csütörtök

Május 13., avagy: Imola, a harmadik tavaszi virágszál

Harmadikra fiút vártunk, ez nem titok. És egyet. Ez sem titok. Amikor kiderült, hogy a már jó előre kinézett Fülöp nevünk egyszer sem lesz "felhasználható" az ikrek esetében, lánynevek után kellett néznünk. Bajban voltunk, hiszen már négyet "ellőttünk" az első kettőnél. Négy gyönyörűt: Zita, Anna, Emma, Nóra.

Komoly fejvakargatás és az utónévkönyv rongyosra lapozgatása után oda jutottunk, hogy Zolinak is tetszett két név, meg nekem is kettő. Persze, nem ugyanaz a kettő. Nálam a Klára és Róza nevek lettek a befutók, Zoli egy teljesen virágos vonalat követett Flóra és Imola neveivel. Végül, úgy döntöttünk, hogy ő megmondja, hogy az én kettőm közül melyik tetszik neki jobban (egész pontosan: melyik tetszik egyáltalán, mert a Rózára mindig is fintorgott) és én is kiválasztom az ő párosa közül a szívemhez közelebb állót.

Tetszett nekem mindkettő, de az ember (lánya) igen csak babonássá válik, amikor babát vár. És ismertem egy nagyon betegen született tündéri Flórát. Valahogy tartottam ettől a névtől. Imolából egyetlen egyet ismertem addig, mégpedig a gyönyörűséges, okos és bájos-kedves Imó barátnőmet (akit a blogon keresztül most üdvözlök és puszilok!!!). Tehát ez a név jó "referenciával" bírt, ebből a szempontból. A nálunk fontos, "kiejthetőségi" szempontnak is megfelelt (igaz, annak a Flóra is). Kicsit a jelentésével voltam bajban. Egyszer, valaki azt mondta nekem, hogy ha engem zavar, hogy az imola egy hínárszerű növényfajta, akkor ne adjam neki ezt a nevet, mert olyan lesz.... De, amikor a lányoknak mondom, hogy az imola egy növény, a tesói is mindig rávágják: tehát Imó egy virág! Ők úgy veszik, és ő olyan is. Igaz, az egyik beceneve az, hogy "Mimóza".... Szóval, van egy pici abban az intésben, amit annó kaptam.... Imó picit nyafka, kényeske, de a virág-mivolta gyönyörűen kijön a szépségében, kecsességében, visszaadhatatlan női bájában... Kicsit még hercegnős is a drágám, aki szereti ha kiszolgálják, ha minden csillog és villog körülötte (és rajta).... 200%-ban nő, mindennel, amit ez jelenthet. Ellenállni nem lehet neki.... Még akkor is, ha néha morgunk a rigolyáira, rá haragudni sosem sikerül....
A testvéri elrendeződésben pedig egyre inkább azt látjuk, hogy egy stabil koalíció kezd kialakulni, mégpedig Emma és Imó között. Sok bennük a közös pont és nagyon meg tudják érteni egymás nyűgeit is....

Imolánk még Réka is. Szoktuk is mondani, hogy ő a mi magyar kislányunk, két gyönyörű, igazi, régi magyar névvel. De ez véletlenül van így. A Réka név mindig nagyon tetszett nekünk, csak rendkívül gyakori, ezért nem jöhetett szóba első keresztnévként az ugyancsak gyakori Balogh mellé. De kellett nekünk nagyon ez a keresztnév!! És a Réka olyan szépen simul az Imolára, amilyen finoman gömbölyödik Imó vállacskája....

És hogy mi lett volna, ha ez az őrültesen nőies bájzsákunk mégis fiúnak születik? Nos, jégtörő lett volna az édes: egy aranyos kis Mátyás! No meg: Zoltán is!
De végül is, ő lett ami kis "bónusz-bébink", a fantasztikus ráadás, akit a Sors nekünk adott!
Boldog névnapot, édes, drága kincsünk, Imola!!!!!
Az utolsó kép ma készült és a névnapjára kapott könyvet mutatja nagy büszkén.

2010. május 6., csütörtök

Hamlet Sashalmon

Nem tartunk még a teljesen alapvető, 'Lenni vagy nem lenni?" típusú, egzisztenciális kérdéseknél, de mostanában két kérdés nyomaszt engem oly' mértékben, hogy nehezen alszom és rágódom a különböző döntések próin és kontráin. Szóval, ha a dán királyfi erre vetődne, arra kérném, hogy az alábbi két ügyben segítsen nekem / nekünk dűlőre jutni; ha lehet, ezúttal egy hepienddel és kevés véres részlettel....:

1. Menni vagy nem menni?

Vagy egész pontosan: vinni vagy nem vinni?...
Már egy ideje megjött a teljesen hivatalos értesítő levél, hogy felvették Zitát a gimnáziumba. Az egyetlenbe, ahová beadtuk a jelentkezését. Egy nagyon jó gimnáziumba, amiről, amióta igyekszem még több információt begyűjteni, csak jókat hallok. Nyolcosztályos, tehát "letudhatnánk" a felvételikkel járó izgalmakat most, egy jó időre. A szomszéd kerületben van, de könnyen megközelíthető, és mivel az első években csak háromnegyed 9-kor (vagy fél?) kezdenének, még simán beleférne Zolinak, hogy először Emmát elvigyék a suliba, majd utána menjenek tovább Zitával. Egy év múlva meg még egyszerűbb lenne, hiszen a Kicsik is felveszik már majd az iskolatáskát, és a velejáró korai kelés kötelezettségét.

Tehát, jó suli, jó helyen, humán és humánus beállítottsággal. Nem az a gyereknyűvő, ultrafelkapott típus (mint pl. a Fazekas vagy a Radnóti), de kiváló tanulmányi eredményekkel és remek egyetemi (nem fizetős) felvételi aránnyal a végén.

Csakhogy Zitus nem szeretne menni. Pedig, tulajdonképpen tetszett neki az iskola. És, tartok tőle, hogy az elutasítása csak abból áll, hogy fél az ismeretlentől és jobb neki a megszokott. Igenám! De milyen ez a megszokott? Sajnos, általános tendencia, hogy a "sima" nyolcosztályos általános iskoláknak a felső tagozata sokszor jóval gyengébb, mint az alsó. Kicsit úgy tűnik, hogy ez a Tanodában is így van, hiába "felkapott", népszerű suli, ami "erős" hírében áll.... Zita osztályközössége pedig távolról sem olyan remek, mint pl. Emmáéké. Nem hibáztatok vagy okolok senkit, így alakult. A nagyon eltolódott "ivararány" is bizonyára felelős ezért: húsz lány és nyolc fiú..... (Ezt is leellenőrizem a gimiben: gyakorlatilag fele-fele arányban vettek fel fiúkat és lányokat.)

Zoli szerint tiszta sor: vinni kell. Én őrlődök: anyai szívem félti őt: mi van, ha valamiért nem jön be neki és minket okol majd egy esetleges "boldogtalan" állapotért? De valóban képes-e ő felmérni, hogy mi a jó neki, De vajon mi jól látjuk-e? És mi van, ha mégsem tudnám kilogisztikázni a négy gyerek három helyen helyzetet?

Még van egy kis időnk, hogy eldöntsük... De ketyeg az óra....

2. Épít(k)e(z)ni vagy nem?

Szép, nagy házban lakunk. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha legóznánk vele. Kicsit mindig átalakul.... A '30-as évek elején épült az első része. Állítólag kocsmaként működött egy darabig.... Aztán megvette a kerület első doktornője... Ő ültette azt a gyönyörű fenyőfát, aminek az árnyékában szoktunk enni a nyári napokon. A doktornő halálát követően egy helyi vállakozó vette meg, potom árért, majd korszerűsítette és felújította, de csak úgy "látszólag". Az ő hirdetésére találtunk mi rá, és, ahogy beléptünk a házba, "elvesztünk".... Magával ragadott minket és félresöprötük az esetleges észérveket. Még pont az ingatlanárak elszárnyalása előtt jutottunk hozzá, igazán jutányos áron. Hatalmasnak tűnt kettőnk számára. De nem sokáig maradtunk ketten. Zita, majd Emma érkezése után már tökéletes méretűnek bizonyult, viszont az Ikrek érkezésével szűkössé vált. Akkor már majdnem építettünk egy új házat, máshol, de különféle bonyodalmak miatt, amiket most nem taglalnék, nem került rá sor, ehelyett ezt a házat bővítettük ki egy kicsit, amennyire lehetett. Tulajdonképpen, számra meg is lennének a szobák, de rendkívül rossz elosztásban és nem az ideális méretekkel. Nem beszélve arról, hogy a konyha nagyon kicsi ennyi ember kiszolgálása mellett, ráadásul nincs igazán tárolóhelységünk, sem mosókonyha-szerűségünk, sem garázsunk.

Zita mostanság már pedzegeti, hogy szeretne önálló szobát, és, szerintünk, ez tulajdonkéépen jogos, habár simán fel lehet nőni kettesben is egy szobában. De lássuk be, az jót tesz egy gyerek lelkének, ha van hová visszahúzódnia. Ráadásul Zita és Emma két, nagyon különböző habitusú gyerek. A mostani, közös szobájukban, nem férnek el az íróasztalaik, így a ház másik végében lévő "mindenes" szobában tanulnak, együtt. Ez sem mindig jó, bár talán az nem rossz, hogy az alvózóna nincs együtt a tanulórésszel. Igenám, de mi lesz, ha már a Kicsiknek is szükségük lesz íróasztalokra?! Az ő szobájuk pont akkora, mint a Nagyoké, így oda sem mehetnek asztalok... Imó már megmondta: ők fognak majd a "második padsorban" ülni az ún. "nagyszobában".... Na nem, mondta erre Zoli, és ezt én is megértem.

Rá kell építenünk, mondogatja egy ideje Zoli. Neeee! Könyörgök én. Elképzelem, ahogy ő még többet hajt, hogy legyen pénz erre is, elképzelem a felfordulást, amivel ez járna, elképzelem az idegeskedést, az erőnfelüli kihívásokat... és elborzadok. Mindezzel együtt, készültek tervek "durva" vázlatok... Amik nagyon vonzóak, ez tény. Lenne nagyobb konyha, elég fürdőszoba, gyerekszoba és tárolóhely....

De nekem nem akaródzik....

"Kell egy kis áramszünet....

.... időnként mindenkinek."

Hát, erre jutottam az utóbbi időkben.... Mert most már szinte hallom "belső" fülemmel, ahogy csapdosnak össze a hullámok a fejem/fejünk felett. Zoli mélyen elásva munkájában, a gyereklányok minden fronton az évvégi finisben-hajrában, én pedig úszom az árral. Örülhetek, mert most már jut olyan munka is, amely során kicsit tovább van szükség az agytekervényeimre, mint annyi, hogy a bevásárlási listát vagy heti menüt összeállítsam. Mégis, mostanában már mérgelődtem magamban, hogy micsoda kihívásokkal küzködök: a reggeli ovimenetből hazatérve (ami, szerencsére, most már szinte mindig gyalogos, így van mód a fejem kiszellőztetésére), olyan döntéseket hozhatok, hogy na, akkor ma először inkább mosogatok, porszívózok, utána vasalok, mosok, ágyazok és végül főzök, vagy talán mégis inkább fordított sorrendben? És hol itt az a munka, amihez kreativitás is kellene, no meg idő a gép előtt? Szóval kicsit mókuskerekezőnek éreztem / érzem magamat.

És akkor beszélgettem egy kicsit Mingi barátnőmmel. Mingi egy tündér, akit tényleg a véletlen fújt az életünkbe, de én nagyon hálás vagyok ennek a véletlennek. Minginek három fia van, és valami olyan légies-franciás bája, hogy mindig felfrissülök, ha vele beszélgetek. Bár Mingi azon ritka személyek közé tartozik, akik mellett én alig jutok szóhoz és aki mellett még én is kövérnek érzem magam.... :-) Mingi mindig mosolyog, kedves, pedig volt és van bőven gondja... Panaszkodni sem szokott, a legnehezebb pillanatokban sem. De a legutóbbi telefon-beszélgetés ez alól kivétel volt. Úgy tűnt, most nála is kicsit betelt a képzeletbeli pohár (esetében, szerintem, legalább egy hordó....). Nos, úgy gondoltam, hogy ha ő is így, meg egy kicsit én is, akkor ideje megrázni magunkat. Írtam neki, hogy a következő csütörtökje délelőttjét tegye szabaddá. Nem kellett győzködni...

Múlt csütörtök délelőtt tehát letettük az autónkat a Kisföldalatti végállomásánál, felszálltunk rá, elzötykölődtünk a Belvárosig. Finom, kellemes langymeleg idő kísért minket, ezért kissé sütkérezve, a Bazilika előtti téren megkávéztunk, élvezve a látványt, az időt, egymás társaságát. Csacsogtunk, vég nélkül. Aztán elcsalinkáztunk erre-arra, végigviháncoltuk a Szabadság téri "intelligens" szökőkutat, jópár turista társaságában, megcsodáltam a Gödör nevű "intézményt" (mert hogy én azt még soha....), végigbogarásztunk egy aprócska, ámde tündéri gyerekboltot az Arany János utcában, megcsodáltuk az egyre csak szépülő környéket, majd ebédidőhöz közeledve visszaszálltunk a Kisföldalattira...

Nem volt sok vagy hosszú, de olyan érzéssel érkeztem haza, mintha "töltőre" tettek volna.... Mosolyogtam, csak úgy. Ezt az élményt utána még fokozni is sikerült aznap, mert pont arra az estére beszéltünk meg már régebben egy közös vacsorát egy kedves baráti házaspárral. A vacsorát pedig a Dunán kikötött egyik hajón fogyasztottuk el. Annyira szép kilátás volt onnan, az esti fények fokozatos felgyulladásával fokozva, hogy remélem, hogy nem tűntem udvariatlannak azzal, hogy alig bírtam elfordítani a tekintetem a kinti látványtól... Gyönyörű Budapest, a gyönyörű Dunával.... megint turistaérzésem volt. De leginkább az lüktetett bennem, hogy milyen jó lenne vízparton élni....

Szóval, a múlt csütörtöki nap nagy löketet adott nekem ahhoz, hogy a tanév végéig még "kitartsak", támasza lehessek a kissé elfáradt gyermekeimnek és kedvesemnek... Az meg most nem is zavar, hogy a háztartással azóta sem értem utol magamat

2010. május 5., szerda

Egy koncert, három generáció

Túlzás lenne azt állítani, hogy gyerekkorom óta dudorásztam a dalait, mert inkább a kamaszkoromra tenném azt, amikor igazán megismerkedtem Zorán dalaival. Emlékszem, hogy a Budapestet Genffel összekötő úton sokszor szóltak keserédes nótái a Bátyám által összeállított kazettákon.

Később, Zolival újra elővettük a Zorán-lemezeket, sőt, elmentünk meghallgatni őt az Arénában (vagy még Sportcsarnokban? ezügyben még nem jutottunk dűlőre...). Az biztos, hogy a nagy tér és a nem túl jó akusztika nem vált előnyére. Aztán, pár éve, gondoltam egyet, és vettem két jegyet a Vígszínházba, a "Csak egy tánc volt" (vagy valami hasonló) című előadására. Zoli húzta egy kicsit a száját, mert előre jeleztem: ez most nem egy "intimebb" Zorán-koncert lesz, hanem egy táncos produkció. Hát, hatalmas élmény volt!!!! Zorán életét mondta el a műsor, a dalaival és valami fantasztikusan végiggondolt koreográfiájú tánc-kísérettel. Hol mosolyogtunk, hol sírtunk, hol meg csak nagyon elgondolkoztunk... Olyan igazi, libabőrös élmény volt!

Egy-két éve ismét Zoránt hallgatunk, kicsit intenzívebben, mert a Lányok is "rákaptak". Persze, az abszolút kedvenc a "Kócos kis ördögök", de sok más számát is értékelik. Karácsony körül beszereztük a 34. dal című, legújabb Zorán-gyűjteményt, amelyiken rajta van, többek között, az én aktuális kedvencem, az "Üres bölcsőt ringat a Hold fénye"...

Ez utóbbit is énekelte Zorán, vasárnap, a Műpában, ahová hatosban készültünk, de végül csak öten mentünk el (Apukám még a viszontagságos amerikai útjáról "importált" betegségéből nem épült fel teljesen): Anyu, Zita, Emma, Zoli és én. És Zoránnak sikerült mind a három generációt elbűvölnie... Szerintem a gyerekeim is megérezték, hogy mi az élő zene varázsa (pláne egy ilyen jó akusztikájú teremben...) és azt is, hogy mennyire tud különbözni egy koncert a lemeztől. No meg megborzoghattak attól az érzéstől, amikor rengeteg ember énekel egyszerre, kipirult arccal, belefeledkezve....

Zorán egyik állandó zenekari kísérője Horváth Kornél, az ütős hangszerek magyarországi nagydoktora. Alapvetően is nagy élmény őt figyelni, ahogy a háttérben "ügyködik" több, mint tucatnyi hangszerével (Zoli azt mondta, hogy azt várta már, hogy mikor veszi elő a kulcscsomót is...). De most Zorán "előrehívta" és előadhatott egymaga, egy szál hangszerrel egy teljes számot. A hangszer, ami első látásra leginkább két egymásra fordított wok-sütőedényre hasonlított (na jó, az egyik oldala némileg E.T. űrhajójára is emlékeztetett), valamilyen, állítólag "hollisztikus" csoda volt és kissé "megijesztett": hogy fogják ezt most unni a Csajok!!! Hatalmasat tévedtem! (Ebből is látszik: ne ítélj első látásra!!!) Annyira lenyűgöző volt az, amit Horváth Kornél "művelt", hogy a végén Emma azt kérdezte, hogy lehet-e olyan hangszeren tanulni a zeneiskolában.....

Vendégként Palya Bea érkezett, akit eddig még nem volt szerencsénk élőben hallani és látni. Érdekes, Zolit teljesen elbűvölte, nekem kicsit "sok" volt. No de, ennél több kell ahhoz, hogy "összevesszünk"!

Zorán énekelt régebbi dalokat újabb feldolgozásban, újabb nótákat a tőle megszokott stílusban és olyan volt, mint amilyennek az életet is megénekli a maga bonyolult szépségével: egyszerűen jó. Bár valahogy a fantasztikus jelző is simán elfér most itt.

Most már csak az a kérdés, hogy miként lehet egy ilyen koncert után áthangoldóni arra (a csapásra), ami kevesebb mint tíz nap múlva vár rám/ránk...

2010. május 2., vasárnap

Anya kisgyereke, én, Emma

Emma lánykám nem igazán a szavak embere. A sebes beszédű Zita és a bőbeszédű Klára mellett ő csak nehezen és ritkán jut szóhoz, akkor is nehezen lendül bele a mondanivalójába, halkan, néha vontatottan beszél, bár a mondanivalójával minden "rendben". Nem szívesen szaval mások előtt és soha nem ő a társaság középpontja, noha a "társaság" összes tagja imádja. Nagy bánatomra, nem igazán szeret olvasni sem, bár mostanában azért már előfordul vele, hogy egyszer csak megragad egy könyvet és elmerül benne. Igazán kedves tanító "nénije" tanácsát követve, nem erőltettük eddig sem, és ezután sem fogjuk; látjuk már, hogy lassan "beérik" a folyamat. És akkor még nem említettem Emma-babánk igazán kreatív helyesírását... Amin, ugyebár, leginkább a sok olvasás segítene.... Szóval, ő, a mi kis drágánk, a közelmúltban, egyszer csak ihletett kapott, egy "fogalmazási" feladatot követően, és ezt kanyarította (a helyesírását "kigyomláltuk"):

"Anya kisgyereke én, Emma


Néha, amikor én úgy jövök ki, hogy még aludni szeretnék (reggel)… Na, szóval térjünk vissza a meséhez, úgy volt, hogy amikor suli van, én reggel nehezen ébredek. Ezért kell engem mindig úgy ébreszteni, hogy azt csak a nagy testvérem nem tudja, hogy milyen nehéz engem ébreszteni, mert ő már hajnalban kukorékol, persze csak azután, hogy kiviharzik a szobából, szerencsére…

Na, szóval csak én meg anyu tudom, hogy milyen nehéz engem reggel ébreszteni. Én minden nap csettintgetek, tanulgatok, izgek-mozgok, sportolgatok, zongorázok… Ja! Bocsánat, azt elfelejtettem mondani a 6 sorban, hogy zongorázok! Igen, nem csak arra hallgatok, amikor más szól: Emma menj zongorázni, hanem én is megyek magamtól, sőt ma is egy órát zongoráztam. Na, térjünk vissza arra, ahogy felkelek. Úgy alszom (hétköznap), hú de úgy, hogy nem is tudom, hogy mit mondjak.

Egyszer az apukám úgy ébresztett fel, hogy elkezdett csikizni. Máskor meg úgy keltem fel, igaz ez csak egyszer volt, hogy hát van ugye minden gyereknek plüssállata. Nekem abból már egy csomó van és néhányat az ágyamban is tartok, vagy egy párat, vagyis inkább nem azt mondanám, hogy párat, hanem inkább sokat, nagyon sokat. Na és egyszer azokat az állatokat apu a nyakamba tette, meg a fejem tájékára, hogy ki sem látszottam alóluk. És ez még semmi, mert még meg is csikizett, úgy hogy nagyon csiklandozott. Ha! Ha! Ha! Ha ti letettek volna ott, ti is ezt írnátok.

Na, néha ilyenek miatt kések el az iskolából, és érek csak be az iskolába 51-re, vagy 52-re, esetleg 53-ra, mondjuk azért ennél később soha, arról azért megnyugtathatlak titeket.

Na de visszatérve a lényegre, azért az a legfinomabb, amikor anyukám reggel megpuszilva ébreszti fel az ő kis Emmáját, írtam is ezért egy verset:

Nagyon szeretlek anya
Imádlak anya
Akkor is szeretlek, ha összeveszünk,
Meg azután is, miután leszidsz.

Na de most már mennem kell, úgyhogy végeztünk. Sziasztok.

Írta: Balogh Emma Nóra, 8 évesen"
Anyaként, egy olyan anyák napja végén, amelyiken négy kis manó szinte már hajnali órán összeállította a reggelimet és ágyba hozta, azt gondolom, hogy ez mindennél többet ér. És hozzátenném még, hogy kissé furdal is a lelkiismeret, hogy Emma megemlíti az összeveszéseket és leszidásokat, pedig igazán nem ebből állnak a napjaink (pláne nem vele)..... De tény, a kapcsolatom a négy leánnyal nem súrlódásmentes.... Viszont, bátran állíthatom, hogy biztos vagyok benne, hogy mind a négyen úgy gondolják, mint Emma....
És akkor az én érzéseimről irányukba nem is beszéltem, mivel, szerintem, elég nyilvánvalóak, hiszen az egész blog erről szól...