Pages

2010. június 29., kedd

Csak mert

Felteszek ide néhány képet.
Csak azért, mert egy igen elfogult anyuka vagyok és nem tudok betelni velük.
Csak azért, mert a múlt hétvégi lovas verseny jó téma volt.
Már "csak" azért is, mert olyan bájosan elegánsnak találtam ezt a "jelmezt", amit magukra kellett húzniuk...
Csak azért, mert Zoli volt olyan drága, hogy meglepte pár hete a családot egy új fényképezőgéppel - pótolandó a tavalyi nyaralás során elszenvedett betörésünkkor ellopottat.
Csak azért, mert tele vagyok jó érzéssel a csajok irányában és ezt valahogy ki kell fejeznem.
Csak azért, mert roppant mód büszke vagyok arra, hogy Zita és Emma a mi lányaink. És persze Klára és Imola is!
Csak azért, mert valahogy meg kell köszönni az Életnek azt, hogy ők megadattak nekünk - csakúgy, mint Klára és Imola is.
Csak azért, mert gyönyörűek és mert a képek is szépek.
Csak - mert!

Csak azért, mert szeretem őket. Mind a négyet. És az apjukat is.
Csak azért, mert jó nekem.....

2010. június 28., hétfő

Sírásó-rock

Szégyen vagy nem szégyen, nagy Rod Stewart rajongó vagyok. Már elég régóta, ha jól emlékszem, már általánis iskolában is bírtam a rekedt hangú pasas dalait. Öt évvel ezelőtt már itt járt nálunk, és akkor is elmentünk meghallgatni-megnézni őt. Emlékszem, hogy Zoli kissé vonakodva jött, hiszen (addig) nem osztotta az én lelkesedésemet, viszont a jegy árát meg igen borsosnak találta (én is). Hát... Azt kell, hogy mondjam, hogy gyakorlatilag a legjobb koncert volt, amit együtt látunk-hallottunk! Onnantól kezdve már Zoli is szívesebben tett be Rod Stewart lemezeket, pláne, hogy akkortájt jöttek ki remek swing-feldolgozásai, több lemezen, majd kb. egy éve a Soul Book című albuma is.

Ezek után talán nem meglepő, hogy nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy az idei Kapcsolat Koncert sztárja a jó öreg Roderick lesz, aki ugyebár sírásóként kereste kenyerét hajdanvolt zsenge ifjúkorában, és aki - ahogy ezt ki is íratta az óriás-kivetítőre szombat este - "csak egy egyszerű vízszerelő fia".... A szünidei terveket is úgy állítottuk össze, hogy június 26-án itthon tartózkodjunk.

És... pár hete elkezdtem nyüstölni szegény pára férjemet. Mert ugyebár neki jó médiakapcsolatai vannak, sűrűn kap meghívókat-jegyeket mindenféle érdekes helyekre, eseményekre, programokra. Élénken élt emlékemben az is, hogy két évvel ezelőtt, amikor Santana járt ugyanezen a koncerten, ugyancsak kapott két VIP jegyet (aminek legfőbb előnye az, hogy közel lehet kerülni a színpadhoz), és bár oda csak úgy "miért ne" alapon mentünk el, nagyon kellemes élményben volt részünk. Ezért aztán most hogy tényleg el szerettem volna jutni, kicsit "közelebb" a "sztárhoz", hát a rádióban felsorolt média-támogatókat mind visszaszajkóztam Zolinak (a legtöbbel jó kapcsolatban áll), hogy honnét kérhetne jegyet. Már volt egy pont, amikor rámmordult, hogy hagyjam már őt ezzel békén, ne aggódjak, lesz jegy és kész, már intézi. Hát, lett jegy... Összesen hat. Négy "ezüst" és két "arany" (ez utóbbi egy, a színpadhoz közeli tribünre is jogosít). Először szüleim is úgy gondolták, hogy ők is eljönnének, így nekik félretettük a két "aranyat", hogy tudjanak ülni. Így "csak" egy baráti párnak, Gyöngyinek és Zolinak szóltunk, hogy tartsanak velünk. Nagy örömmel fogadták az invitálást! Végül, Anyuék visszaléptek (lehet, hogy valami jó focimeccs volt a háttérben?).

Mi viszont nagyon jót mulattunk. Ott táncoltuk és mosolyogtuk végig az "öreg rocksztár" minden dalát. Mondjuk, ahogy öt évvel ezelőtt is ez volt az érzésünk, most sem tudtuk eldönteni, hogy vajon tudja-e, hogy melyik városban van... Ő egyszerűen csak jól érezte magát a színpadon, a remek zenészeivel, a jócsaj fúvósaival és kóristáival, no meg a dobos pulpitusa mellé diszkréten elhelyezett vörösborával... Rugdosta kifelé a focilabdákat, a "You"re in my heart, you"re in my soul" című, szerelmesnek is hihető dalára a Celtic focicsapatról vetítettek be képeket, cserélgette az élénkebbnél élénkebb színű zakóit, és ahogy ellazulva, kissé kirángatta az ingjét a nadrágjából, hát az is kiderült, hogy a felesége igen jól tartja... Azt bírom benne, hogy egyrészről még mindig remek a hangja, de tényleg. Más részről pedig azt, hogy bár néha nagyon szép lírai számokat énekel (és, ha az ember csak hallgatja, még el is érzékenyülhet), közben a mozgása, a mimikái és az egész hozzállása azt mutatja, hogy nem veszi ő azért annyira komolyan saját magát... Épp csak amennyire kell ahhoz, hogy még a mai napig is ünnepelt sztár legyen. Mert nem néztem utána, hogy szám szerint mennyien, de az nyilvánvaló, hogy irtózatosan sokan jöttek el.

2010. június 24., csütörtök

Búcsú

Zita tehát döntött. Már egy jó ideje. Szinte pont akkor, amikor leírtam ide a dilemmánkat. Egyszer csak azt mondta, hogy megy, és azóta nem ingott meg egy pillanatra sem. Pedig - lüke szülő!- vagy húszszor rákérdeztem, kritikusabbnak tűnő pillanatokban, de mindig ugyanazt a választ kaptam: "Anya, mondtam már, hogy megyek!" Akit a mai napig nem sikerült meggyőzni a döntés helyességéről, az anyukám, pedig igazán jó lenne őt is a mi oldalunkon tudni. Mert egyébként megkérdeztem még vagy ezer embert (kis túlzással....), és mindenki csak jót mondott az új suliról a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumról, hogy egyszer végre a nevén nevezzem. (Persze, Anyu sem a suli megfelelőségét vitatja.)
A héten voltunk az első szülőin, amit az igazgató nyitott meg, majd az új osztályfőnök folytatott. Ez a találkozás újfent megerősített minket abban, hogy jó helyre visszük Zitust, jó kezek közé kerül. (pl., tegnap, a beiratkozáson, ott volt a leendő osztályfőnök, aki küldött egy levelet Zitának, amiben bemutatkozik, és arra kéri Zitát is, hogy írjon neki a nyár folyamán egy levelet, amiben ő is mesél magáról!) A többi már csak a leányzón múlik.

De ezelőtt még elbúcsúzhatott a "régi" csapattól. Ez a búcsú tulajdonképpen három fázisban zajlott.

Volt először is egy búcsúműsora a Sashalmi Tanoda 4.b-jének. Búcsúműsor abban az értelemben, hogy elbúcsúztak az alsó tagozattól és persze főként a két tanító nénitől: az osztályfőnök Zsuzsa nénitől, és a napközis tanító nénitől, Márta nénitől. Ez a műsor úgy épült fel, hogy minden gyerek mondhatott legalább egy-egy verset, a saját választása szerint, az elmúlt négy évben vett versek közül. Aztán ezt egy kicsit cifrázták, volt, hogy ketten vagy hárman mondtak el egy verset. Nagyon változatos lett így az egész, teljesen élvezhető, nagyon helyesek voltak. A versfolyamot néha megszakították egy-egy közös dalolászással, vagy versmondással (pl. a Szózatot kórusban szavalták el).

Zenélt is egy-két gyermek, majd páran előadtak egy rövidke színdarabkát. A műsorra a koronát Zitáék kvartettje tette fel: ketten négykezeztek a zongorán, egy kislány trombitált és Zitus fuvolázott, of course. Beteszek ide egy képet errőlis, mert szerintem lerí róla az öröm, hogy együtt muzsikálhatnak!

A műsor után volt egy-kis eszem-iszom és átadtuk a tanító néniknek a nagy izgalommal és szeretettel készített ajándékokat. Persze, nyilván nem nekünk támadt először ilyen ötletünk. De attól még izgalmas volt elkészíteni és nagyon jól esett a tanító néniknek. Azt csináltuk ugyanis, hogy minden gyerek kapott két-két fotókarton lapot és néhány mintás papírt, no meg egy kísérő szöveget, hogy mit is kezdjen vele: mindenkinek  be kellett mutatnia magát, mesélhetett a hobbijairól, sportjáról, az első emlékéről a suliban, a legjobb, legviccesebb, stb. történésről a suliban, leírhatta, hogy miként tervezi a jövőjét, és felsorolhatta a kedvenceit (szín, könyv, film, bármi). Remek, színes, változatos, egyedi és megható alkotások születtek. Ezeket lelalimináltuk, címlapot készítettünk és összefűztük. A két tanító néninek meg potyogtak a könnyei..... Persze, kaptak tárgyi, pénzt érő ajándékokat is, de mik voltak azok ehhez képest....

(A képen éppen Zita adja át Zsuzsa néninek az egyszál virágát, amivel mindenki egyesével járult a tanító nénikhez, mintegy megköszönve az elmúlt négy évet, mindent.)
Szép búcsúbuli volt, bár, szerencsére, annyira nem sodortak el az érzelmek, amennyire tartottam tőle (pl. azt mondtam a másik "szervezkedő" anyukának, hogy én nem szeretnék beszédet mondani a tanító nénik ajándékának átadásakor, mint ahogy eredetileg kérte tőlem, mert biztos sírnék - hát a beszédet tényleg lepasszoltam, de nem is sírtam!).

Volt aztán még az évzáró után is egy kis "utójáték", ahol nemcsak a bizonyítványok átadására került sor, hanem a tanító nénik komoly "beszédet" tartottak, sőt Márta néni még egy kis verset is farigcsált, "Óda a szülőhöz" címmel, ami egyszerre volt mulatságos és megható.

Végül pedig volt nálunk egy búcsúbuli. Ahová az egész osztályt és a szülőket, no meg persze a tanítókat is elhívtuk. Sajnos, elég sokan nem tudtak eljönni, de akik itt voltak, remekül érezték magukat. És eljött Zsuzsa néni is, még saját készítésű sütivel is kedveskedett, társasozott a gyerekekkel, beszélgetett velünk, és végre fény derült valamire. Ugyanis kissé furcsálltam, hogy milyen könnyen elfogadja azt, hogy Zita elmegy a suliból. Most kiderült, hogy nem messze lakik a Balassitól, és felajánlotta (!!!!) Zitának, hogy esetleg egyszer-kétszer elmehetne hozzá suli után, sőt, ha kell, érte is megy! Így aztán, arra következtettem, hogy Zsuzsa néni mégis csak annyira kedveli Zitust, amennyire én ezt eredetileg feltételeztem, és a távozása elleni tiltakozás hiánya pedig abból fakadhat, hogy nyilván ismeri a Balassit és jó sulinak tartja, és csak a Tanodához való lojalitása (amit egyébként értékelek) miatt nem mondta ezt így ki.

(A képen Zita a bizonyítványát veszi át Zsuzsa nénitől.)
Szóval Zita elbúcsúzott. És valahogy azt látom szép, okos, csillogó szemén, hogy ezt ő lélekben is megtette. Érzi ő, hogy itt, a mostani közösségében, nem találta meg igazán a helyét, az értékeit, a belső szemléletét nem merte nagyon napvilágra hozni. És most bízik abban, hogy az új helyen, új helyzetben, új esélyekkel és négy évvel "érettebben" majd másként lesz. Kívánom neki, hogy így legyen.

2010. június 21., hétfő

Bizik, bizony!!!

Mert hogy volt évvége. Meg évzáró. Búcsú is, de arról majd külön, ahhoz még hamarosan gyűlik egy kis téma. Szóval évzárókból duplán jutott. Mármint iskolai szinten. Mert persze ovis is volt. Most hirtelen - szégyen reám!-  azt sem tudom, hogy arról meséltem-e már eme internetes napló hasábjain. Majd utánanézek.

Szóval, mint mondom, évzárók, méghozzá duplán. Mert hogy a két nagyobbik gyereklány jár ugye zeneiskolába is, meg abba a másikba, a "rendesbe", az általánosba. Mondjuk Zita már csak múlt időben... Mármint az általánosba. De ezt majd később, ahogy ígértem, a búcsús bejegyzésbe.

Tehát, először volt a zeneiskolai évzáró. Ezt most, bevallom, eléggé lazán vettük. Emma például el sem jött, hanem inkább a rögtönzött baby-sitter-tündérünknél, az egyébként külön tornát tartó, Judit "néninél" maradt, ahová az Ikreket is "leadtam". Judit néni, mint említettem, bűbáj, és vonzerejét csak növeli - legalább is Emma szemében... - az a pici, táskában is hordozható, kutyája....  Szóval, Zitával tettük csak tiszteletünket - azt is kissé késve... - az Erzsébetligeti Színházban, ahol az évzáró ünnepség zajlott. A műsor és a beszédek végén (sajnos, itt is igazgatóváltás lesz...), nagy nehezen megkerestük az Emma tanár nénijét helyettesítő másik tanár nénit, hogy megszerezhessük Emma bizijét (Emma tanár nénije sem ért rá...), majd konkrétabban is elbúcsúzkodtunk Csilla nénitől, Zita remek fuvola-tanárnőjétől. Aztán megnéztük az okmányokat! Hát... Rendkívül "unalmasak" voltak: csupa ötös, mindkét leányzó! Ez Emmánál a szolfézst és a zongorát jelenti. Nagyon megörültem az ötösnek, mert volt Emmánál egy mélypont kb. egy hónappal az évvégi vizsga előtt, de közös erővel felülkerekedtünk rajta, és végül is nagyon szép eredményt ért el.

Mondjuk, egy kis ötöst én is kérek... Mert hogy a májusi délutánjaim és estéim nagy részét azzal töltöttem, hogy hol a zongora mellett ültem és biztattam Emmust, hogy a zongora rugdosása helyett inkább játsszon rajta, méghozzá úgy, ahogy azt Larissza néni kérte tőle, hol pedig a fuvolista nőszemélyt hallgattam és mondogattam, hogy feljebb a fejet, ne szorítsd le az álladat, stb... Na, ennyit mártír-anyáról.

Zita bizonyítványa pedig a fuvolán és a szolfézson kívül még a zenekari jegyével is kiegészült. Minden ötös lett. Itt számomra a szolfézs a csoda, mert egy részről elég ritkán látogatta (a vívás miatt), más részről szinte sosem tanult. De valószínűleg magába szívta a kellő tudást a fuvola-órákon és a zenekari próbákon.

És hát persze volt iskolai évzáró is. Oda gyakorlatilag a tengerpartról érkeztünk, mert az utolsó pillanatban előre hozták egy nappal, így múlt csütörtökön tartották, péntek helyett. Mondjuk, nyugodtan elkéshettünk volna innen is, mert az igazgatói beszéd kihagyása nem járt volna maradandó károsodással..... Lánykáink ezúttal nem ékesíthették a pódiumot. Emmának a kreatív nyelvtani leleményességét és helyesírását nem tudták négyesnél jobbra értékelni, így egy híján kitűnő lett, a drágám. Zita viszont színkitűnő, öt dicsérettel, de a magatartásból most nem kapta meg a kegyelem-példást.... Tavaly is csak azért kapta meg, mert az osztályfőnöke, Zsuzsa néni, volt olyan jófej, hogy megkérdezte Emma osztályfőnökét, hogy Emma kint fog-e állni. Amikor megtudta, hogy igen, úgy gondolta, hogy nem okoz lelki törést Zitának, hogy ő meg nem. Ez szép volt tőle. Tehát, ha Emma most tiszta ötös lett volna, akkor valószínűleg Zita is ott virított volna. Tehát, Zita Emma miatt nem lett kitűnő?!?!
Mindenesetre, egyik sem lett lelki beteg. Zitának mondtuk, hogy számunkra ez kitűnő, és ha soha nem hoz ennél rosszabbat, akkor kiegyeztünk!!! Főleg, hogy még ennyi dicsérete is volt! És érdekes, hogy hugicájával ellentétben, ő a nyelvek területén tehetséges. Mert mind magyar nyelvből, mind angolból, mind németből dicséretet kapott! Emma pedig fogadkozott, hogy majd csiszol a helyesírásán. Ezt egyelőre úgy teszi, hogy legnagyobb megrökönyödésemre, OLVAS!!!!

Szóval, okos és ügyes leánykáink vannak, ez ismét megállapításra szorul. Büszke vagyok rájuk!!!

2010. június 20., vasárnap

Az utazásról

Hazafelé, a kocsiban, valahogy azt találtam gondolni, hogy ennek "alanyi jogon" kéne járnia.... Akkor, ott, nekem Timi az ikreivel és Virágszálával ugrott be elsőre, de persze sok más "olvasóm", barátunk, rokonunk és ismerősünk is lehetett volna.... Szóval, hogy pár nap a tengernél, családostul, a melegben, a fényben és a nyugalomban.... jutnia kéne mindenkinek ahhoz, hogy szebb, nyugodtabb életet élhessen. No, most nem az új, XXI. századi Kommunista kiáltványt akarom megírni, csak valahogy ez jutott eszembe.

Mert csak úgy szimplán jó volt, Kellemes minden. Az út odafelé. A szállás. A kilátás a tengerre. A tenger. A fürdőzések. A labdázások. A finom ebédek és még finomabb vacsorák. No meg a reggelik a teraszon. A hat gyerek közös játékai és a felnőttek beszélgetései. A szurkolások az étteremben, akármelyik csapatnak. Akár az Ausztráloknak úgy, hogy mellettünk egy teljes német tábor ült....

Szóval, szép volt, meleg volt, nem volt zsúfolt, a vendéglátók kedvesek voltak, olyan zökkenőmentes volt az egész. Az induláskor történt nagy zökkenőtől eltekintve, ami szinte tengelytörést okozott (nevezetesen Klára lebetegedése).

Ajánlom, javaslom mindenkinek Horvátországot, Rabacot, az Adoral apartmanokat. És azt a jó érzést is, hogy 12 év eltelte után (ugyanis mi itt töltöttük Zolival életünk első közös nyaralását és gyakorlatilag nosztalgiából szerveztünk újra ide egy utat...), teljesen más élethelyzetben, ugyanannyira tudtuk élvezni a nyaralást, a helyszínt és egymás társaságát.

2010. június 18., péntek

Pöttyös hősnő

Már nyitva volt a bejárati ajtó. Ahogy begördültünk a ház elé, rohant Jutka mamával kaput nyitni. És utána felugrott az ölembe. Szorított, szorított, hosszú időn át. Én is őt.

De ez nem egy könnyes viszontlátás volt. Ahogy a búcsú sem lett az. (Legalább is részéről.) Vidáman libbent be szüleimhez és máris magyarázta a nagyapjának, hogy mit szeretne csinálni.
Ha beszéltünk telefonon (napjában kétszer), mindig jókedvű volt, csacsogott és teljesen önzetlenül érdeklődött mifelőlünk is.
Úgy lett, ahogy mondta: jókat kézműveskedett Mamával. Meg játszott. Meg főzött. Meg nagyokat aludt. És jókat evett. Kint is volt, az árnyékban, és bent is sokat, a szobában. Ajándékokat készített a számunkra. Szerintem kiegyensúlyozottabban élte meg az egész bárányhimlőt, mint ha mind itt asszisztáltunk volna.
Mielőtt elmentünk, kölcsönkérte az elefántomat. Az egyetlen plüssállatomat, ami végigkísérte a gyerekkoromat és az eddigi felnőttkoromat is. Ami mindig velem volt, van, jön. Aminek "Párizs legszebb elefántja" lett a neve a "keresztségben". Anno, négyéves koromban, amikor apukám hozta nekem. Párizsból. Persze. Párizs legszebb elefántja vigyázott hát Klárára.
És nagyon jól vigyázott Klárára. Mert Klára nem lett lázas. Mert Klára nem vakarózott. Mert Klára nem panaszkodott. Mert Klára hihetetlen fegyelemmel és nyugalommal tűrte a kellemetlenséget. Mert Klára ugyan nagyon pöttyös lett, a pofiját megkímélte a betegség.

Klára remek kiscsaj. Igazán. Meghatódtam ettől a hozzáállástól. Büszke vagyok rá. És hálás is vagyok neki, hogy ilyen módon lehetővé tette nemcsak azt, hogy elutazzunk, hanem azt is, hogy élvezzük. Köszönjük, Klára!

Feltettem volna most ide egy fotót róla, az új, tőlünk kapott kalózlányos pólójában, kalózkendővel, "fél" szemmel és alufóliás rúdból gyártott kardjával, de azt kérte, hogy pöttyösen ne fényképezzem le.

2010. június 11., péntek

Dilemma

Horvátország, öt éjszaka, apartmanban. Holnaptól. Előleg befizetve. Ma délután Klárán kijöttek a bárányhimlő első pöttyei (járvány van az oviban, és amikor Imó elkapta kb. két éve, akkor Klári nem... hát most). Szállásra telefonáltunk, felajánlva alternatív időpontokat. Mingiék, akikkel mennénk / mentünk volna, megértőek, kedvesek, rugalmasak: ők is tudnának máskor jönni. De nincs hely, sehogyan, semmilyen megoldásban. Vagy most, vagy idén nem. Mingiék mennek, persze. De mi? A többi gyerek kiborult. Klára tündér, biztat minket az utazásra, "én majd jól elkézműveskedek a Mamával"- mondja. Én zokogok. Mi a jó döntés? Kinek tegyünk jót / rosszat? Mivel teszünk jót/ rosszat? Anyu biztat: szerinte Klára örülne annak, ha egykeként létezhetne pár napot. De én ott akartam őt is látni a tengerben...De most akkor inkább egyiket se lássam ott?

Ti hogyan döntenétek?

Emma új szerelme



Másról sem beszél mostanában.... Jaj, mikor találkozhat már vele?!?! Jaj, miért nem hamarabb?! Marci így, Marci úgy, Marcipánocska amúgy...

No, nem kell megijedni, nem állok neki kibeszélni a gyerek lelkének legmélyebb titkait. Ugyanis Emma legújabb szenvedélyének tárgya nem más, mint egy LÓ!!!! Méghozzá PÓNILÓ! Egy huncut, de aranyos, rakoncátlan, de jófej póniló. Marci. Vagy még inkább Marcipán.

Hogy a történetet a legelején kezdjem, el kell mesélnem, hogy Zita erős ösztökélésére, ezúttal nem hagytunk fel a lovaglással az iskolai időszak során sem, sőt még télen, hidegben-hóban-fagyban is nekivágtunk szinte minden hétvégén. Volt idő, hogy Emma nem ment szívesen. Vagy egyszerűen csak nem is ment. Aztán eljött a tavasz, és Dóri, az edzőjük, kitalálta, hogy szeretné őket versenyeztetni. Csakhogy, addigra Emmának nem csak a kedve, de az önbizalma is megcsappant valahogy. És tulajdonképpen nem is ellenkezett, amikor az edzője azt javasolta, hogy üljön vissza futószárra és javítsák ki teljesen a tartását, ülését, technikáját.

A tavaszi felkészülés időszakában vette meg Dóri, az edző, a lovarda első, lovagolható, póniját, ezt a bizonyos Marci(pán)t. Persze, rögtön megtetszett a gyerekeknek, hiszen végre egy paci, aminek a hátát is le tudták csutakolni. De Marci elég makrancos, önfejű és huncutkodó póniként mutatkozott be. Akin tökéletesen lehetett készülni a futószáras versenyekre. De szabadon menni vele, az már más tészta! nem átallott több lovast is "megviccelni". Kit jobban, kit kevésbé...

Emma végül Marcin ment az első versenyén, és így "együtt" hozták el az ezüstérmet. És valahogy, ettől a pillanattól kezdve, Emma egyre jobban kezdett lelkesedni mind a lovaglásért, mind Marciért. Egyszer csak azon "kaptam őt", hogy szinte minden nap menne lovagolni. És bizony, így az év legvégefelé, amikor már nem volt több felmérő, csökkentek a különórák, hát egyre többször rávett engem erre az őrültségre, még hétköznap is, hétvégén meg többször is. Mert azt láttam, és látta Dóri, az edző is, hogy Emma szinte "megtáltosodott" és a bizonytalan ülésű, szerény kis lovasból, egy határozott, fegyelmezett, szépen lovagló lovasa lett. És ahogy nőtt Emma lelkesedése a lovaglás iránt, ugyanolyan iramban "szeretett bele" Marciba is. Sürgetett odafelé menet, mert mindent ő akart csinálni Marci körül: csutakolás, patakaparás (amit eddig nem nagyon mert), nyergelés, stb. Becézgette-becézgeti, szeretgeti. És ezt a ló is megérezhette. A felvétel előtti alkalommal, miután Emma nagyon szépen dolgozott futószáron (hát, számomra aztán végképp' lenyűgöző dolgokat művelve, mint vágta, de felállva, kengyel nélkül, szár nélkül...., de vágta bárhogy, egyébként...), Dóri egyszer csak azt mondta neki: "Tudod mit, Emma, kipróbáljuk, hogy hogyan tudsz bánni Marcival futószár nélkül!" És láss csodát! Teljes volt az összhang, és a pónika azt csinálta, amit Emma "kért" tőle. Dóri annyira örült ennek, hogy mindenkinek szólt: nézzék meg, végre megtalálta Marci lovasát! Ámultak-bámultak is a népek, többen mondták, hogy "milyen jól állnak egymásnak!". Emma olyan földöntúli vigyorral szállt le a paciról.... Hogy aztán rögtön kapjon egy cuppanós puszit Dóritól (aki utána Marci orrára is nyomott egy csókot...)....

Szóval, most itt tartunk. Ezért aztán tegnap, Dóri már egy olyan órát tartott Emmának, amelyik során a díjlovagló alap-feladatsort tanítgatta neki  (és Marcinak). A felvétel erről az óráról van:

Emma nem kicsit kifáradva szállt le imádott pónijáról, de már alig várja, hogy ismét felülhessen rá.

Személy szerint, én tartok Marcitól, mármint attól, hogy esetleg Emmát is megpróbálja megtréfálni. De ezt nem árulom el Emmának. Persze, az anyai aggodalmak egyenes arányban nőnek bennem, ahogy Emma egyre jobban belelkesül és egyre ügyesebben lovagol. De nekünk, anyáknak, ez a feladatunk, hogy aggódjunk. Viszont igazán élmény volt látni, ahogy paci és lovasa egymásra találtak.... Emma lelke kivirult. És EZÉRT biztos, hogy megérte...

2010. június 10., csütörtök

Klári-versike

Klára a minap behuncutkodott a dolgozószobába és bűbájologva megfűzött, hogy mindent félredobva, inkább az ő kis dalocskájának a szövegét pötyögjem be a gépbe. Szóval, ehhez még egy helyes kis dallamot is komponált (ami mindig ugyanaz, tehát nem változott a "mű" születése óta). És akkor jöjjön:

Egyszer egy macska
Úgy tölti a napját,
Hogy elmegy sétálni
És nem egerészni!
Nem egerész…
Nem egerész…
Nem egerészni!!!!

A végét lehet még többször ismételni...

Tehát, ez Klára első, saját szerzeményű, dalocskája.
Kláráé, aki szótagolva olvas.
Kláráé, aki ma kiszámolta vacsora közben, hogy mennyi 5*10.
Kláráé, aki a múltkor felállt (!) a ló hátára, és megtartotta magát úgy, hogy a ló sétált.
Kláráé, aki annyira édesen, tudományosan és okosan tud magyarázni.
Kláráé, aki még simán elfér a karomban.
Kláráé, aki este fejből mesét (is) kér. És kap.
Kláráé, aki mindig vicceseket mond.
Kláráé, aki annyit eszik, mint egy kis veréb. És annyit beszél, mint egy rádió.
Kláráé, akinek az ágyában most már van két kispárna, egy nagypárna, "A" Babija, és 14 másik plüssállat.
Kláráé, akinek reggelente benne kell hagyni a kakaójában a kanalat.
Kláráé. Az egyszeri, megismételhetetlen, különleges, tündéri és huncut Kláránké.

2010. június 8., kedd

Zita a zenekarban

Az előző, "túlcsordulós" bejegyzésemben megemlítettem már. Most sikerült a technikán kissé úrrá lennem, így végre a videókamerával rögzített filmecskéket is le tudom tölteni.. Ezért aztán illusztrálnám azt, amiről írtam. Hogy milyen fantasztikus ott látni ŐT, a zenekarban. Ahogy büszkén és figyelmesen feszít. Ahogy élvezi ezt az egészet. Ugyanis imádja ezt a "zenekarosdit", és már javában tervezi, hogy átmegy majd egy vagy két év múlva a "nagyba". És alig várja már, hogy megtanuljanak "menetelni", azaz, igazi fúvószenekarként működni, akik le-s-fel sétálnak... Engem pedig mindig meghat, amikor láthatom-hallhatom őt zenélni egy nagy, szeretnivaló, egésznek a kicsi, imádnivaló, részeként.

Az igazságosság kedvéért, majd Emmáról is dokumentálok valami igazán meghatóan kedveset, hamarosan.

2010. június 5., szombat

Ikergyönyör, avagy a sonka a szendvicsben

Néha úgy érzem, túlcsordulok attól, ami nekem adatott. Mármint ez a fantasztikus család, ez a remek, jófej, vicces, szerető és ráadásul még jóképű férj és ez a négy gyönyörűséges tündérpalánta....

Ahogy Emma azt kéri, hogy feküdjek be mellé este, amíg ő elalszik, ahogy Zitát nézhetem a zenekarban: okos és mindig huncutul csillogó tekintetét a tanárnőre tapasztva, felemeli hangszerét és része egy egésznek. És ahogy a Kicsik is mindig elbűvölnek, újra és újra:

Pár napja, arra jöttem ki a fürdőszobából a reggeli összekészülődésem után, hogy Klára nagyon figyelmesen, szinte tudományosan fésüli Imót. Ahogy térültem-fordultam, és már felöltözve mentem vissza hozzájuk, a szerepek változtak, az egyetértés és a tudományosság maradt. Aztán azt kérték, hogy csináljak nekik két-két copfot, hogy "tesók" legyenek. A copfok könnyen elkészültek az alaposan kifésült hajakból. Aztán azt kérték, hogy fényképezzem le őket.
Először belemosolyogtak a gépbe:

Utána, Klára úgy találta, hogy Imónak nem pont olyan a frizurája, mint az övé, ezért megigazította.

Imó ezt nehezményezte egy idő után, ezért bátorításul kapott egy testvéri ölelést.

Ezen felbuzdulva, kértem tőlük egy testvéri csókot is. Hát az véletlenül pont csók lett....

Végül visszarendeződtek egy újabb páros "pózba".

Na most, ugye, hogy nekem van a világon a legnagyobb szerencsém, hogy egy ilyen édes kis páros bevesz maguk közé, hogy én lehessek a sonka az ő szendvicsükben?!?!

2010. június 2., szerda

Tudóskör

A sokgyerekes lét egyik legszórakoztatóbb és soha meg nem unható foglalatossága az, hogy a szülők lajstromozzák, hogy mi mindenben hasonlítanak a gyerekeik és mi mindenben különböznek.

Mert a szülő egyébként, mint olyan, már az első gyereknél tervez: ahogy gömbölyödik az anyuka pocakja, úgy gondolja ő egyre inkábba azt, hogy na, ő aztán nem fog kiabálni ezzel a csodával, aki itt nő a hasában. És igyekszik majd elkerülni a "Ne...!"-vel kezdődő mondatokat, nehogy már negatívvá váljon a kis tündér.... Türelmes lesz, és mindig öröm lesz ringatni ezt a babát, még ha hajnali 2-től 5-ig is kell majd. És különben is, nyugodt baba lesz, aki természetesen végigalussza az éjszakát. Mert csak az ingerlékeny, türelmetlen szülőknek alszik rosszul a babája... És folytathatnám... Az apuka? Ő persze a focimeccseket tervezi: először majd a kertben, a girbe-gurba lábú fiacskájával, aki istenadta tehetség lesz (hiszen apja fia!!!), majd később a világ legjobb csapataiban rúgja majd a bőrt.... Amikor felmerül, hogy nem férfiú növekszik az anyuka szíve alatt, akkor a csalódásból felocsúdva máris folytatja a tervezgetést: a lánykának is, aki persze gyünyörű lesz, ugyanúgy lehet majd magyarázni a világ érdekességeiről és ő majd rátapasztja ragyogó tekintetét és issza majd a szavait...

No, itt ébredjünk fel, és kanyarodjunk vissza a valósághoz - legalábbis a miénkhez. Persze, a babavárós női álmodozásaimat sem sikerült teljesen (hm, hm...) megvalósítani, de itt most az apás képzelgésre térnék ki részletesebben, beleszőve az elején megpendített fantasztikumot a gyurmaelméletnek elnevezett gondolatmenetemről: mármint, hogy ugyanabból a gyurmából milyen sokfélét lehet "készíteni" (azaz: anya és apa ugyanaz és a csemeték meg jaj, de különböznek...).

Szóval, Zoli, annak idején, "bepróbálkozott" már Zitánál is: elvittük őt ide-oda (várak, múzeumok, városkák, erdő-mező, stb..) és Zoli szerette volna lekötni a figyelmét a nagyon érdekes magyarázataival... Erre mit csinált a mi kis drága elsőszülöttünk? Ide-oda csapongott, nem maradt egy helyben, belevágott apja szavaiba és teljesen másról kezdett mesélni. Zoli sokszor bedühödött, kissé "megsértődött" lányára és abbahagyta a magyarázatot. Sokkal később jöttünk rá arra, hogy Zita tulajdonképpen figyelt és megjegyzett mindent. A maga módján.... Nemrégiben, egy családi vacsora során, a honfoglalás került szóba. Zolinak ezúttal sikerült egy nagyívű, ámde a gyerekek számára is érthető eszmefuttatást végigvinnie, amikor is valahogy az is felmerült, hogy élnek-e még olyan népek, akik NEM jöttek el a "magyarokkal" a Kárpát-medencébe. Mondtuk, hogy igen, és Zoli kezdte is mesélni, hogy volt egy híres magyar kutató, aki ezeket a népeket próbálta megismerni "az Urál mögött", amikor is Zita, a lehető legtermészetesebben rákérdezett: Kőrösi Csoma Sándor?
Itt rájöttünk -főleg Zolinak volt erre szüksége...-, hogy Zita mostanában érett meg arra, hogy igazán értékelje a lexikális tudás szépségét, hogy megérezze: érdemes a világ érdekességeiről alaposan tájékozódni. Zita irányultsága is evidenssé vált: a humán vonal érdekli, a történelem, az irodalom, a színház, a mozi és az emberi kapcsolatok. A tudományosság még mindig nem hozza lázba a maga reális oldalával.... De rengeteget olvas és az agya szivacsként tárol minden - számára - érdekes információt.

Emma természetesen más tészta lett. Őt viszont a természet dolgai érdeklik, de nagyon, és képes hihetetlenül mélyen elmerülni bennük. Őt Apa magyarázatai is lekötik (noha, ez nem Zoli erőssége, de készséggel utánajár mindennek), de főként a dokumentumfilmek hozzák lázba. Ezzel együtt, vele nézegetünk kertészeti könyveket, kutyás és más állatos albumokat, National Geographic Kids újságokat, stb... És ő az, aki heteket tudna eltölteni az állatkertben, mert minden állatnál képes elidőzni....

Imót még nem érintik meg a tudomány fuvallatai. A számok és betűk világa nagyon izgatja, de amúgy inkább Barbie-körökben mozog egyelőre. Nagy szerencséje, hogy nem ő született elsőre, így már a "teszt-példányból" tudjuk, hogy kissé türelmesebbnek kell lenni, mert minden gyerek másként érik meg ezekre a dolgokra....

Aki teljes mértékben beváltotta viszont az apai álmodozásokat, az Klára. Igazi kis tudós-palánta, aki kifejezetten szeretne "okosodni" (ezért az esti mese nála a Larousse enciklopédiák valamelyikéből néhány részlet). Kívülről fújja az "Időjárásunk" című Scolar könyvet. Mert a természet és a tudományok sok érdekessége közül az egyik nagy kedvence az időjárás. Klára ugyanis retteg a vihartól, és hihetetlen ösztönei arra sarkallták, hogy inkább ismerje meg alaposan a félelme tárgyát... Így aztán, ő az, aki kinéz és megmondja, hogy milyen alakú felhőket lát és az mire utal; ő az, aki este, lefekvés előtt, tanulmányozza az égboltot és igyekszik megtippelni a másnapi időjárást, stb... Másik nagy kedvence a "numizmatika". Apukám világjárásából hazahozott pénzérméi mind Kláránál kötnek ki és ő sorolja: "ez dominikai, ez orosz, ez kínai, stb...". Elteszi, előveszi, csodálja, tanulmányozza őket... Hihetetlen.
És, nagy általánosságban, Klára minden tudásra szomjazik, és készséggel tapasztja csillogó tekintetét a neki magyarázó apjára.....

A képen Zoli éppen a Föld és a Nap kapcsolatát magyarázza. De ez lehetne bármi más is. Klárát a csillagászat, az állatvilág, a növények, a "történelem", az emberek, a föld, a gépek, minden érdekli. Egy másik kedvenc könyve a "Hami", ami azt meséli el gyereknyelven, hogy miből és hogyan készülnek az élelmiszerek. Ezt is ismeri már betéve, és ismereteit bátran használja a megfelelő kontextusban, sokszor meghökkentve ezzel az őt kevésbé ismerő felnőtteket. A számok és betűk világában is otthonosan mozog, és komolyan, egyszer kell csak mindent elmagyarázni neki..... Meglátja az összefüggéseket és teszi mindezt nagy természetességgel. 

Amit viszont bő tíz év szülőségből már leszűrtünk: mindez nem azt jelenti feltétlenül, hogy Klára egy kis zseni-palánta, a többiek pedig nem. Csak annyit, hogy különbözőek. Miközben van bennük egy fantasztikus közös: mind a mi gyerekeink! És ez olyan jóóóóóó!

2010. június 1., kedd

Gasztro bejegyzés

Rendszeresen olvasok néhány (nem sok) gasztroblogot és rendszeresen emelem képletesen kalapomat azon asszonytársaim előtt, akik nemcsak arra képesek, hogy a képeken látható remekeket elkészítsék, hanem találnak még energiát arra, hogy mindezt szórakoztató módon rögzítsék, ráadásul, szemmel láthatóan nagy örömüket is lelik benne. Persze szó sincs arról, hogy én nem szeretnék sütni-főzni, sőt! Igenis kedvelek, és imádok szakácskönyveket is lapozgatni, tervezgetni, hogy ezt vagy azt majd megcsinálom. De mikor ez mindennapos feszítő kötelességgé válik, megtetézve azzal, hogy a lányok ízlésvilága még nem túl tág, hozzátéve, hogy a háztartásunkban nem csak a konyha várja az én gondoskodásomat, hát, bizony, mostanság előfordul az, hogy nem nagy kedvvel lépek be házunk eme (egyébként is igen apró) helységébe...

Mindazonáltal, két ok vezetett most rá arra, hogy mégis szenteljek pár sort a család gasztronómiájának.

Az egyik, Zita egy nagyon kedvesre sikerült megjegyzése volt. Múlt szombaton, ahogy arról már az előző bejelentkezésemkor hírt adtam, az IKEA-ba rándultunk ki. Amikor Zoli felvetette, hogy vágjunk neki a túrának, éppen a heti takarítás közepén voltam. Viszont nagyon megörültem, hogy végre rászánta magát ő is, semmiképpen sem akartam elszalasztani a lehetőséget. Ezért mondtam, hogy jó, de akkor, ha lehet, a déli étkezést is ott foggyasszuk el, mert már nem fér bele az időbe a főzés is - no meg jól esne kihagyni, hiszen már akkor is tudtam, hogy mi vár rám a másnapi, húszfős vendéglátás kapcsán. Oké, mondta Zoli. Ezért aztán az IKEA éttermében kezdtünk. Eddig még sosem jártunk ott. És nem is fogunk többet. Noha nem drága, nem is finom. Konkrétan minden gyerek otthagyta, amit kért (így aztán mégis drága lett...), a vásárlás után egy-egy helyi hot-doggal javítottunk egy kicsit a helyzeten. És ott, az IKEA-s étteremben mondta Zita azt, hogy "nem tehetünk róla, Anya, túl jól főzöl, és ezért aztán nem eszünk meg akármit!" Ez végtelenül jól esett, viszont szétpukkantotta azon tervemet, hogy a szünet itthon töltendő heteiben majd valami kifőzdéből hozunk kaját délben, hogy ne a főzéssel menjen el a napunk, hanem valami gyerekbarátabb foglalatoskodással.... Sebaj, majd főzünk együtt....

A másik ok pedig az volt, hogy eszembe jutott, hogy még kint, Genfben, milyen sok "fogadást" (no nem lovisat) rendeztünk ottani lakásunkban különböző konferenciák alkalmaival. Azokra pedig Anyu (az én komoly segédletemmel) állította össze az ételeket. és olyan finomak voltak! Mégis, alig párra emlékszem pontosan. Ilyen például a sonkás és káposztás kis "batyuk", vagy az azóta is családi divatban maradt pórétorta. De sok minden a feledés homályába merült. És így van ez azokkal az ételekkel is, amiket én készítettem kezdetekben a családi összejövetelekre (születésnapok, több keresztelő, névnapok, Húsvét, stb.). Mintha itt is divathullámok jönnének-mennének. Ezért terveztem el, hogy a múlt vasárnap megtartott "pót" Imola-napi családi bulira (hiszen két hete beteg volt szegény) elkészített ételsort megörökítem.

Nos, az elhatározás maradt. És a fényképezőgép is. A helyén. Így aztán csak "mesélhetek".

Először is, mindig többet tervezek be, mint amire "képes" vagyok végül, megvalósítás terén. De nem tehetek róla, a szakácskönyvek (és most már néha a gasztroblogok) világa mindig úgy magával ragad, hogy szinte felkiáltok: ezt is, ezt is, meg ezt is!!! Külön figyelmet kellett szentelnem a társaság méretére (kb. 20 fő) és annak összetételére (9 gyerek, 3-tól 10 éves korig) is.

Ami végül elkészült szombat éjjel, no és vasárnap kora-délután, ameddig Zoli-Apu, "holmi" gyereknap alapon, elvitte a négy csajt pattogatott kukoricázni a moziba, ahol közben a "Nanny McPhee" filmet is adták, szóval az a következő volt:

- Padlizsánkrém: Ezt sűrűn készítem ilyenkor, kissé önző okokból is. Itthon ugyanis, rajtam kívül, senki nem rajongója ennek az isteni kencének, de nagyobb társaságban azért mindig akad egy-két másik rajongó. Az én krémen kevés hagymával és kevés majonézzel készül, és általában nagyon kellemes. Ez a mostani azért nem nyeri el nálam az év padlizsánkrémje címet.

- Tojáskrém: Nos, ezt kútfőből készítettem, csak úgy, tudván, hogy jönnek majd "sörös" férfiak, akiknek ez nagy hasznukra válik. Így is lett, mind elfogyott (pedig menet közben a sörösek is borra váltottak). A recept? 6 apróra vágott főtt tojás, kis tejföl, kis mustár, kis majonéz, só, bors, snidling (párdi! metélőhagyma!!!!)

- Túrókrém: Ezt Edith  blogjáról néztem ki, de azért jócskán átalakítottam, mert fokhagyma helyett a szelídebb újhagymát tettem bele és kapor híján ismét a snidlinghez (jaj,  mondom, hogy metélőhagyma!!!) folyamodtam. Szálakra vágott sárgarépával és kígyóuborkával "körítettem" és nagyon finom volt.

No, eddig a kencék.

- Caprese, azaz paradicsom és mozzarella saláta. Ha más nem, Zoli biztos mindig lecsap rá, ez a kedvenc salátája. Az eltüntetett mennyiségből kiindulva más is lecsapott rá. Itt a felszeletelt mozzarellára és paradicsomra só és bors kerül, továbbá olivaolaj és egy kis balzsamecet (egyáltalán nem alapvető hozzátartozója a capresének, de én balzsamecet-imádó vagyok, így, tetszik-nem tetszik, nálunk kerül rá belőle!) és persze összetépkedett friss bazsalikom-levél (mmmm, annak az illata mámorító!!!)

- Tészta-saláta: ezt egy Stahl és egy Jamie Oliver receptből kombináltam össze. Így jutott hát a tésztához apróra felvágott kígyóuborka, paradicsom és oliva-bogyó, no meg jó sok snidling (METÉLŐHAGYMA!!!!!) és bazsalikom cafatkák, és persze egy öntet szerűség olivaolajjal és fehérborecettel, sóval borssal. Az egészet egy kis feta hozzámorzsolgatása dobta fel.

- Füstölt lazac: Emma lánykám nagy kedvence. Anyukámék friss, "svájci importja" került az asztalra.

- Majonézes krumpli: Hát, ez olyan majonézes krumpli volt, na. Benne egy kis újhagymával, "csak az íze kedvéért".

- Fasírozott. Ami nálunk pulykából készül, de azért finom. El is fogyott, mind egy szálig, főleg gyermekszájakban tűnt el.

- Baconba tekert sült virsli. Szintén az aprónép kedvéért.

- Hagymás-mustáros sült csirke. Egy Stahl-recept, amit ajánlok mindenki figyelmébe. Isteni, talán a fehérbortól. A sárga könyvében van.

Volt persze kenyér, pirítós és sok friss, nyers zöldség, felvágva.

Édességként pedig kétfélére vetemedtem, de tulajdonképpen leginkább az egyik tarolt.

Ez pedig Stahl nutellás habtortája volt. Hát az valami zseniális cucc. Azt hiszem, egyszer már készítettem, de már nem emlékszem az akkori fogadtatásra. Annál inkább élénk bennem a mostani! A nutellás süti azért volt evidens számomra, mert Imola nagy nutella-rajongó és családon belül már elhíresült, hogy ő az, aki egyetlen szelet nutellás kenyértől képes a szemhéjától a lábujjáig összekenni magát, útba ejtve a háta közepét és a magával hozott párnáját is. Reggeli után gyakorlatilag tusolhat. No, szóval az ő kedvéért készült ez a roppant egyszerű és finom desszert. Sütni sem kell, csak egy éjszakát hűteni. Van benne csokis-vajas darált keksz-alap, utána csoki (fekete és tej, vegyesen - végre felhasználhattam a Húsvétról itt ragadt csokinyuszikat) és persze nutella és jó sok tejszín. A tetején, csak a biztonság kedvéért, egy kis kakaós szórás! Hát, míg a gyerekeknél főként a köréje, díszítésként szolgáló, pillecukor sor aratott nagy sikert, a felnőttek elragadtatva cuppogtak és nyújtották újra tányérjukat!

Annyira, hogy Catherine barátnőm receptje alapján elkészített almás clafoutis-mat már alig tudták megkóstolni. Jó, mondjuk a hozzá tervezett vaníliapudingot már csak tegnap volt időm megfőzni. Ahogy a csirkemájas salátának tervezett máj is tegnap került kirántásra (a megmaradt majonézes krumplihoz). És még mindig ott figyel a hűtőben a túró, amiből Maimoni túrós alagútját akartam elkészíteni....

Nos, jó képzelgést mindenkinek, mert igazi kép, na, az nincs. Majd legközelebb!