Pages

2010. július 30., péntek

A lányok egyik kedvenc helye

Mármint a lányok egyik kedvenc helye itt, Boglár környékén.

Ide minden évben elmegyünk.
Innen ered Imola és Klára agyagozás-imádata.


Itt nyer értelmet a vidéki élet bája, a kétkezi munka varázsa.
Itt ellazulunk. Itt jól lakik a szemünk, a tapintásunk és a lelkünk.
Itt mindig csak mosolygunk.
Itt a lányok nagyon koszosak, nagyon jókedvűek és nagyon nyitottak lesznek.
Innen mindig viszünk haza valami kézzel fogható emléket. Például azt, amit a lányok előző évben készítettek - kiégetve (mert gondosan félre van téve). Meg amit a kiállítóteremben Anyu nem tud otthagyni, és amit utána itt, nyári reggeleken és estéken, terítéskor újra csodálhatunk.

Ez a hely a Légli Kerámia Műhely Szőlőskislakon, Boglár szomszédságában. Edit, a "fazekas-asszony" vállalja azt be időről időre, hogy a lányokkal először agyagozzon, majd, soha nem állva ellent esdeklő tekintetüknek, korongozzon. Edit magyaráz, kedves és határozott. Mindig többek leszünk általa.

Amíg a csajok az egyszerűségében hangulatos kert padján ülve dolgoznak, addig mi, Anyuval, körbejárjuk a régi(es?) parasztházban berendezett tündéri kiállítótermet, és szemet vetünk pár portékára (mondjuk, az én konyhám már nem bír el többet, de házi lekvárt azért én is vettem - ha már egyszer az is van, én pedig még mindig nem főzök ilyesmiket...). Külön öröm, ha ott van a mester, Attila is, mert igazi művészlélek lévén, sodró természete roppant érdekes beszélgetéseket eredményez. Ebben az élményben idén részünk lehetett, Anyuval egészen sokáig értekeztek.

Sőt, idén még a boros Légli részhez is lezarándokoltunk, ahol, ezúttal Gézától, finom bort is "szereztünk".

Akit Boglár felé vet jó sora, mindenképpen kukkantson be ide, ez a hely varázslatos. Legalábbis számunkra.
  

Emma filozofált ma reggel...

Vakáció-zónában értelmezve, egész korán keltünk ma reggel - mi másért, mint a lovaglás szent céljából... Amiből nem lett semmi, sajnos, mert mire kiértünk a lovardába, eleredt az eső. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a két Nagy (meg persze én is, de ez nem nagy kunszt..) csendben felkelt, csendben megreggelizett, csendben felöltözött-fogat mosott és csendben kiosont a házból. Az autóban végre elkezdhettek szabadon, és rendes hangerővel beszélgetni, és, anyaszívet balzsamozó módon, teljes egyetértésben, derűsen csacsogtak. Valamilyen eszmefuttatás végén, amiben újfent közös nevezőn voltak, Emma tündérien kifejtette:
"-Hát persze. Mindenre van válasz! Amire nincs, az nem is kérdés...."

Nna. Úgy éreztem, hogy ennél jobban nem is indíthattuk volna a napot....

2010. július 29., csütörtök

Mi jöhet még?!?!

Emma választásai közül kettő nem okozott különösebb kihívást. Zongora? Persze: fekete-fehér, ebony and ivory, cisz-disz-fisz gisz, (dirr és) dúr, meg persze moll, billentés, szárnycsapás, staccato és crescendo... Aztán a tenisz: szerva itt, szerva ott, out, tenyeres és fonák, Roland Garros ésWimbledon.

Amikor viszont már a másodikos gyerekeimnek, egy szöveges matekpélda elvégzésekor nem csak az a feladat, hogy megértsék és megoldják (Jancsinak és Pistinek együtt 9 kisautója van. Mennyi van Pistinek, ha Jancsinak 4?), hanem az is, hogy TERVET készítsenek (esetleg előtte még megbecsüljék a vélhető eredményt), egy kicsit pislogtam.

Zitával hamar belecsaptunk a további bonyodalmakba. Hála neki, ismét terhestornán érezhettem magamat, amikor szegénykét szinte fejjel lefelé lógatva, légzőgyakorlatokat "végeztünk", a megfelelő fuvolázós technika elsajátítása végett. Azóta már mindketten belejöttünk, egész jól. Ő egyre szebben tud fuvolázni, én pedig már "csipőből" szólok neki, hogy feljebb tartsa az állát, adjon ki mély, gurgulázó hangot, hosszan, mert "beszorította a torkát", nyissa szélesebbre a száját, és ne úgy vegyen levegőt, mint egy fuldokló...

Zita által tudhattam meg azt is, hogy a kvint és a terc nem csak zenei fogalmak. Hanem kardosok is... Ahogy a parád sem csak love-val összeköthető kifejezés, hanem a vívással is. Sőt! Lamé nem egy focista a francia válogatottban, hanem a vívófelszerelés egyik fontos része: nevezetesen az, amelyik segítségével érzékeli a találatokat a gép, amikor "bekötve" játszanak. Mert azt meg így hívják.
Vívásban sisakot viselünk (és tilos földhöz vágni a versenyen, mert kizárással jár), lovagláskor kobakot. Ugyanis ezen területen is komoly kiképzés alá vetett az élet (azaz, a gyermekeim szenvedélye). Így aztán tudom most már, hogy nyergeléskor nem csak nyerget teszünk arra a szerencsétlen állatra, hanem izzasztót és hevedert is (no meg sok, apró és lehetetlen elnevezésű apró részből álló lószerszámot) és csutakoláskor a patáját is ki kell kaparni. Megtanulhattam, hogy a baltavágás a ló egyik testrésze, ahogy azt is, hogy a paci rendelkezik könyékkel. De ő nem kakil. Hanem trágyázik. Álmomban sem gondoltam volna, hogy lehet hamisan is ügetni, és hogy a könnyített ülés egy állást jelent majd.

Na de azt már tényleg nem feltételeztem volna saját magamról, még úgy sem, mint esetleg néha akár túlzásokba eső, odaadó anyáról, hogy egy napon majd átlépem egy horgászbolt ajtaját.... (Azon okból kifolyólag, hogy Laci vett Zamárdiban Emma-keresztlányának egy szuper-egyszerű, ámde mégiscsak használható nád pecabotot - amivel már napok óta próbálkozott halatt fogni a kis társaság-sikertelenül). Pedig megtettem. És most már azt is tudom, hogy a nyolcéves amatőr pecásnak is kell horgászengedély. Meg azt is, hogy a kukacot, amit állítólag a pici, partmenti halacskák kedvelnek, csontinak hívják. 100 Forint egy maréknyi... És hűtőben kell őket tartani, nehogy bebábozódjanak...

A szülői lét tele van meglepetésekkel. Kérdem én: ezen a téren mi jöhet még?!?!    

2010. július 28., szerda

Garda-tavi kirándulások - folytatás

"Ti igazán fantasztikus szülők vagytok, hogy ilyen helyre elhoztatok minket!"- mondta nekünk Zita négy évvel ezelőtt, amikor a szállodában talált prospektust követve, először elzarándokoltunk Gardalandbe. Akkor az Ikrek még nagyon aprócskák voltak, ők nem jöttek velünk, csak a két "Nagy". És Zita ilyen reakciója után, nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy egyszer még vissza kell majd oda mennünk, immáron hatosban. A Nagyok nyúztak is, mindig, amikor a Garda-tónál jártunk (a Kicsik kevésbé, nem tudván pontosan,hogy miről van szó), mi pedig próbáltuk kitolni az időpontot. Idén már nem volt menekvés...

Megneveztünk egy napot... A kánikulát minden napra ugyanakkorára ígérték... Korán odaértünk, az elsők között váltottunk jegyet. De azért sok őrült döntött úgy aznap, hogy 36-38 fokban is ebben a vidámpark-vízividámpark-disneyland egyvelegben akarja tölteni a napot....
Az első félórás sorban állás után kiváltottuk a nagyon ügyesen kitalált expressz-jegyet, aminek az a lényege, hogy egy nem kis összegért - a belépőjegy árán túl - gyorsított belépési lehetőséget kapunk kb. 8-10 alkalmatosságra (van, amire kétszer is). Hatunknak így már igen komoly pénzbe került ez a kis "buli", de legalább az idegeink megkímélődtek, és tényleg fel tudtunk ülni mindenre, amire szerettünk (szerettek) volna.
Vonatoztunk a levegőben,

pörögtünk vízen és vulkán belsőben,

traktoroztunk a farmon, voltunk 4D-s moziban (még a szék is mozgott), suhantunk kenuban (én azt nagyon nem élveztem az enyhén hullámvasutas érzés miatt, de nem volt választásom, négy gyereknél...), megjárták az elvarázsolt házikót, és még biztos kihagytam párat.
Hogy megérte-e? Boldog vigyorukat elnézve: IGEN!!!

Hogy elfáradtunk-e és kitikkadtunk-e? IGEN!!!

Hogy visszamegyünk-e még? Hát,izé... ha lehetne, akkor nem...
Szerintem már így is tényleg jófej szülők voltunk....       

Garda-tavi kirándulások

"-Klára, döntsd már el, hogy hová mész! Jössz velünk, fel a hegyre, vagy le, a medencéhez, Mamával, Imóval és Zitával?
-Anya, én itt szeretnék maradni a szobában, "szállodásat játszani"!
- Értsd meg, Klára, most senki sem marad itt! Majd ebéd után visszajövünk a szobába, és játszhatsz!
- Na jó, akkor megyek! De csak azért, mert kényszerítetek!!!
-És hová mész, Klára?
-MINDEGY!
- Jó. Arra mennek Mamáék, mi meg erre. Indulj el abba az irányba, amerre gondolod!"

Klára megvillantotta dühös kék tekintetét, gyönyörűen lebarnult pofiján és elcsattogott, strandpapucsban és strandruhában-a mi irányunkba, fel a hegyre. Majd végig dudorászott, virágot szedett, csacsogott- és ő bírta a legjobban.

Innen indultunk:

És ide érkeztünk:

Igen, ahhoz a fehér, kissé romos épülethez - amit bástya névvel illettek az Olaszok - caplattunk fel, kínzó kánikulában, meglehetősen meredeken. Már régóta szemeztünk vele, ezúttal elhatároztuk, hogy meglessük fentről is Riva del Gardát, a mi imádott kis "ékszerdobozunkat" - ahová minden nyáron viszavágyunk. Hát, nagyon szép fentről:

És végülis, hányan voltunk, akik bevállaltuk ezt az eléggé tikkasztó túrát? Öten: kis családunk, csökkentett létszámmal: Klára, Emma, Zoli és én;

no meg a bátor Apukám.

Aki egyébként már másodjára vette be a csúcsot, mert az előző héten Bátyámékkal is fent járt (igaz, nem kánikulában).

Körbejártuk a bástyát, kattintgattunk a fényképezőgéppel - hiszen pompás kilátás tárult elénk! Ittunk egy picit,

majd büszkén arra, amit véghezvittünk, legyalogoltunk. Lefelé menet, találkoztunk olyannal, aki futott(!!!) felfelé, hátizsákkal a hátán, és olyanokkal is, akik szemmel láthatóan az "eggyel feljebb" lévő kilátót, a "Santa Barbarát" célozták meg, vagy netán a csúcsot? Nekünk ennyi bőven elég volt, de jövőre lehet, hogy feljebb megyünk mi is. Ezúttal viszont örömmel értünk vissza, hogy egy jót csobbanhassunk...    

2010. július 24., szombat

Garda-tó

Szombat reggel, a toszkán nyaralás végén, hat szempár szegeződött az apartmanunk ajtaja fölé.
-Gyerünk már! - suttogták a türelmetlenebb szempárak tulajdonosai.
- Ssss! - szóltak rájuk a többiek.
Majd a fegyelem kicsit oldódott, és már hangosabban örömködtek a fiatalabb szempárak tulajdonosai azon, hogy azok, akik már kirepültek, visszajöttek biztatni a még a fészekben toporgókat...

Megható allegória részévé lettünk: a fecskefiókák pont aznap reggel röpültek ki a fészekből, amikor mi az apartmanból...
Új élet várt rájuk. Ránk pedig egy újabb hely, újabb nyaralás, újabb élmények.
Meg jópár dugó....

Ugyanis, a fecskék hezitálásának hála (és egy történelmi eseményt mégsem hagyhatunk ki...), elég későn indultunk útnak, nagyjából ugyanakkor, mint amikor Olaszország négyötöde. Mindenki az utakon volt. Még az útépítők is.

Így aztán, a háromórásra tervezett út hat órásra sikeredett.

De végül ott voltunk. Ahová már szinte "hazajárunk". Ahol egyszerűen jó lenni.

Szüleim már nagyon vártak minket. Ugyanis ők már egy hete Riva del Gardában voltak; az előző "turnusban" Bátyámékkal töltöttek egy hetet.

És ez a hét már megint nagyszerű volt. Az isteni reggelikkel (palacsinta-hegyekkel a csajok számára) a teraszon, ami a szálloda káprázatos, különleges klímával és egy hihetetlenül burjánzó növényzettel rendelkező parkjában "fekszik". Az egyszerre szemet gyönyörködtető és a lelket simogató látvánnyal, amit a tó nyújt, ahogy elterül a valószerűtlenül magas és komor hegyek között. A rengeteg fürdéssel, úszkálással, ping-pongozással, tollasozással, biciklizéssel, kavics-gyűjtögetéssel. A kacsa-etetésekkel. A pompás vacsorákkal és a pizzázós ebédekkel. A bridzs-partikkal szüleimmel. A mester-logika fordulókkal. A családommal. A jó kedvükkel, a mosolyukkal, a kacagásukkal.


Anyu, Apu! Köszönjük!

2010. július 23., péntek

Üdvözletünket küldjük...

Zamárdiból, a Balaton St.Tropez-éből, ahol pár napot tölthetünk, saját, külön bejáratú, házi angyalunknak, Lacinak hála. Az ég kék, a Balaton fürdővíz-meleg, Laci házában pompás a légkondi, a kertjében működik a jacuzzi, a kalandpark egész hűvös, Laci hihetetlenül kényeztet minket (foglalkozik a gyerekekkel, süt-főz ránk) és a legnagyobb rock'n'roll érzés pedig Laci Citroen Kacsájában (amit ugye az 50. szülinapjára mi szerveztünk-vettünk neki) letekert tetővel bevásárolni menni. Laci mindent bevállal: az összes csajt bepakolja a már említett járgányba, vigyáz rájuk, amíg dolgunk van Zolival, sütöget számunkra és egyáltalán: angyalunk!
Szóval, az élet "sanyargat" minket.
Majd még írunk. Lehet, hogy ezúttal Boglárról. Puszi, Szilvi-Szitya és a lányok... no meg Zoli

2010. július 21., szerda

Vágta

Igen, ismét a lovaglás tölt majd be egy bejegyzést. Ugyanis, úgy érzem, hogy kezd egy kicsit elhatalmasodni ez a dolog "kicsinyke" családom körében. És valahogy fokozódik.

Elutazásunk előtti délután megtörtént végre az, ami nekem rémálmom, Zitának és Emmának viszont évek óta dédelgetett vágyálma volt: terepen voltak. Igen, felültek a lovakra, és másfél órán át a természetet járták ezeknek a nagy és igen ijedős állatoknak a hátán - persze Dóri, a lovasoktató kíséretében. És hogyan jöttek vissza? BOLDOGAN! Ezt megelőzően már azzal is többszörös szívbajt kaptam, hogy vágtáztak, szabadon. De ez is olyan volt számukra, mintha valami vigyorcseppeket szedtek volna: hosszú ideig ült utána az arcukon az örömtől sugárzó mosoly.

Nos akkor, mit tehet egy igencsak aggódós anya ilyen helyzetben? Nem sokat, csak ami a "nevében" is benne van: aggódhat. Mert most parancsoljak álljt? Amikor két nagylányommal szembe jött az, amire olyan sokan vágynak: a SZENVEDÉLY?! Hogyan mondhatnám Emmának, akiről mindenki szuperlativuszokban beszél lovaglás ügyben (még a saját nővére is!!!!), hogy maradj továbbra is futószáron, vagy ne menj lovagolni?! Amikor attól sírógörcsöt kap, ha néhány hétig nem látja Marcipánt, az ő drága póniját? Amikor azt mondtam és azt érzem, hogy bízhatok Dóriban, a lovasoktatóban: ha ő azt mondja, hogy mehet terepre, akkor mehet?! Igen, veszélyes a lovaglás. De annál azért sokkal több. Értem én, tudom. És izgulok. Persze, balesetek bármikor történhetnek, nem kell ahhoz lóra ülni. Na ja, de ezzel növeljük az esélyét. Ahogy azzal is, ha megtanítjuk biciklizni, síelni, később pedig autót vezetni.

Szóval, a lányok teljesen feldobódva vágtak neki a nyaralásnak, sűrűn emlegetve az utazás alatt is előző napi élményeiket. Ezek után, talán nem meglepő, hogy megérkezésünk másnapján már foglaltuk is a lovaglóleckéket - igaz, csak hétfőre, hétfőtől. Külön öröm volt az összes lovaspalánta számára, hogy ismét Isa, a bájos lengyel ifjú hölgy tanítgatta őket.

Már "nagy mellénnyel" érkeztek a csajok, így megegyeztünk, hogy Isa is megnézi, hogy a kissé más technikájú western-stílusú lovaglás is megy-e nekik olyan jól, hogy ott is terepre menjenek... Igenám, de itt azért már tényleg azt mondtam, hogy ácsi! Csak akkor, hogy ha az apjuk is velük megy, mert azért csak kell egy tolmács, meg egyáltalán... Így aztán Zoli is lóra pattant másnap, és Isa nem győzött csodálkozni, azon, hogy ennyi év kihagyás után is milyen ügyes az én drága férjem! Zoli is büszke volt, nem kicsit, és szemmel láthatóan gyorsan elkapta őt is újra - a lovaglás szenvedélye.
Mindig reggel lovagoltak. A szerdai reggelünk tehát már így festett: Zita, Emma és Zoli terepre indultak fél 9-kor, Klára és Imó pedig félórás beosztással, ugyancsak lóra pattantak, egy körkarámban. Izgalmas egy óra volt, de csak én fáradtam ki, idegileg, az összes többi családtagom üdvözült vigyorral ült le a reggelihez...
Csütörtökön a két Nagy ismét "csak" a fedett lovardában edzett. Ezúttal a vágtát gyakorolták... Imó is lovagolt félórácskát. Addig Zoli és Klára bevásároltak pár dolgot.

Pénteken ismét szívbaj-szeánsz következett: Zita, Emma és Zoli terepre, utánuk a Kicsik körkarámban. Úgy jöttek haza terepről, hogy Zoli vigyorogva megkérdezte (a vigyor látszik majd a felvételen, a kérdés nem nagyon hallatszik), hogy "Szerinted vágtáztunk, vagy vágtáztunk?!" Ez csak azért volt érdekes, mert addig Zoli sosem vágtázott (illetve de, egyszer, véletlenül, még a gyermektelen időszakukban, amikor egyszer megijedtek a lovak...).

Nos, tehát, a hattagú családunkban a lóbolondok aránya igen magas; talán egyedül Klára az, aki nem teljesen elvakult... Nos, soha rosszabb szenvedélyt egyiküknek sem. Mindazonáltal, azért, szeretnék egy fohászt intézni ahhoz, akit ez illet: csak ne essék egyiknek sem túl nagy baja!!!!!

Toszkána

Itt már jártunk tavaly. Annak a kellemes érzésnek emléke, amely ott töltött el minket, semmit nem fakult az eltelt év során, így alig vártuk, hogy újra megérkezzünk a nyugalom, a szépség és a harmónia eme szigetére.

Hogy miért az? Nehéz is igazán elmagyarázni. Castellare di Tonda valószínűleg úgy lett kitalálva, hogy először is, a toszkán dombok egyik csoportosulását megvásárolhatta egy nagyon gazdag vállalkozó. Az egymással szomszédos dombocskákon található, valószínűleg főként mezőgazdasági célt szolgáló, épületeket felújította, átalakította apartmanos megoldásokra, épített hozzájuk medencét, rendezte a "kertet".

Ehhez kialakított egy központot egy bűbájos kis kápolna mellett, főként szabadtéri étteremmel, recepcióval, kisbolttal, kisbárral. Hozzácsapott még egy hatalmas lovardát, egy "miniklubbos" völgyecskét, valahová egy wellness részleget is. Tartozik még hozzá egy kis horgásztó, és persze, irgalmatlan mennyiségű szőlő és nem kevés olajfa. A turisták özönlenek és a föld is adja neki a jót. Naná, hogy mosolyog az egész környék! A "személyzet" is, aki egyébként nagyon kedves, és régi jó ismerősként üdvözölt minket. Már a foglalás során s hihetetlenül kedvesek és közvetlenek voltak, így magától értetődő volt a számomra, hogy viszek nekik egy kis magyaros meglepit. Teljesen odavoltak!

És akkor mit is csináltunk mi itt egy hétig?! Hát, lazultunk, pihentünk (elég aktívan), jól éreztük magunkat. Volt egy helyes kis apartmanunk, aminek az ajtaja felett egy fecskefészek lapult, benne öt kisfecskével, akik már igencsak növögettek....

És, hát szobatiszták voltak, így aztán a fészekből kipotyogtattak.... Én pedig takarítottam minimum egyszer egy nap. Próbáltam őket "dorgálni", de nehezemre esett... Helyes látvány volt... Volt egy kis teraszunk, ahol az étkezéseinket fogyasztottuk.

Önellátóak voltunk, ugyanis. Egyáltalán nem bántuk. Egy részről, hála a feljövőben lévő pakolási technikámnak (azaz, most már nem vittem háromszor több ruhát a kelleténél), tudtunk vinni jópár alapélelmiszert, no meg ott is volt a közelben egy remekül felszerelt bolt. A hely egyetlen gyengéje a gasztronómiája, attól nem voltunk elájulva. Első este, meg még egy másikon lerándultunk ugyan az amúgy hihetetlenül hangulatos étterembe, de utána rájöttünk, hogy jobb nekünk "otthon", és utána már "csak" meccset néztünk lent, a "központban". Ez utóbbi tényleg nagyon klassz volt, mert olyan kellemes környezetben, nagy kivetítőn, kellően parázs hangulatban (hiszen nem szűkölködtünk német, illetve holland turistákban) nézhettük a meccseket, hogy már az sem zavart, ha néha "uncsik" voltak. Zárójelben jegyzem meg, hogy Zitus teljesen kiképezte magát fociügyben, kívülről fújja a csapatok összeállítását (sőt már azt is, hogy ki melyik klubban játszik).

Szóval, nekünk kellett a kaját előállítani, de azért nem bonyolítottuk túl (pl. találtunk isteni mirelitpizzát...). És különben is: nagy élmény volt a teraszunkat határoló sövényszerű rozmaringbokorból törni egy ágacskát a sült csirkéhez... Az uzsonnáról nem is beszélve, amit a medenceparton költöttünk el, tekintetünket a környező dombokon nyugtatva....


Pancsoltunk egy csomót, mivel őrült hőség volt.

(ezen a képen egy helyes kislányt is bevontak a mókába, a svájci Sophie-t)

De azért teniszeztünk (mindannyian...) is. Sőt, futottunk - felváltva, Zolival. Meg agyagoztunk (Klára és Imola már egy éve "rákattantak" erre a témára, szó sem lehetett arról, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget). Meg játszottunk: foci, tollas, mesterlogika, uno, jenga, stb. Sőt! "Vendégeket" is fogadtunk! Valiék jöttek el, akik nem messze tőlünk nyaraltak. Vali fiai, az ikrek (naná!) Emma osztálytársai és nagyon jóban vannak. Van még egy húguk, ugyancsak Vali, aki most készül suliba menni. Nos, a hét gyerek rendkívül jól elvolt. A férfiak sütögettek (mert sütögetési lehetőség is volt ott, szerencsére), mi pedig Valival beszélgettünk és terítettünk közben. A finom vacsi után levonultunk meccsnézés céljával a központban. A gyerekek inkább a kápolna előtti nagy füves téren szaladgáltak ezen címszó alatt, a férfiak pedig borospoharukat szorongatva beszélgettek. A meccs keveseket zavart....

És amit pedig minden nap "kellett" művelni, nos, az a lovaglás volt..... De ez a téma ismét megér egy külön bejegyzést...

2010. július 20., kedd

Klára aranyköpései a nyaralás során

Tudom,hogy még tartozom a nyaralás kicsit részletesebb beszámolójával, de ezt most rögzítenem kell, amíg ki nem megy a fejemből.

1. Sport
A Garda-tónál ping-pongozhattunk is. Zita és Emma már igazán ügyes, de a két Kicsinek ez azért még kihívás. Node lebeszélni nem lehetett őket, ami teljesen érthető. Klára pedig különösen jól tudja, hogy miként érje el elég gyorsan, hogy az ő kívánsága teljesüljön. Beállt hát ő is. Velem volt Klára, szemben állt Emma és Apukám. Klára szerválni próbált. Első kísérlete úgy sikerült, hogy az asztalt egyáltalán nem találta el, Emma fejét viszont igen (meg se kottyant neki). Klára nagyon ügyesen kivágta magát a helyzetből:
- Anya, láttad?! Hát pattant!!!

2. Játék "á la Klára"
A Garda-tónál egybenyitott szobáink voltak, így két fürdőszobánk is akadt. Minden este, váltott felállásban, kettesével ültek be a kádba (a felosztás MINDIG vita és alku tárgya volt, no de fátylat rá...). Ezen az estén, Zita és Klára kerültek össze az egyikben. Klára kérni kezdte a nővérét, hogy játsszanak:
- Mondjuk Zita, hogy én vagyok egy sztár, egy popsztár (ami, Klára kisebb beszédhibáival így hangzott: egy szál, egy popszál)!
- Jó - ment bele Zita könnyedén - és én ki legyek?
- Te? Mondjuk, hogy te egy senki vagy...
Már itt pukkadoztunk Zitussal, de azért még volt ereje azt mondani, hogy
- Egy senki?!?! De Klára, én nem akarok egy senki lenni!
- Jó, jó, nem úgy értettem. Hanem úgy, hogy te vagy egy rajongóm (Klára kiejtésével: jajongó)!
Zita itt már zrikálta:
- Klára, én nem akarok egy jajongó senki lenni!
Röhögve jöttem ki a fürdőszobából....


3. Vega?
Ugyancsak a Garda-tónál, egyik este, pompás, svédasztalos vacsora volt, rengeteg finomabbnál finomabb és csábítóbbnál csábítóbb falatokkal. Persze, ez minket, felnőtteket hozott inkább lázba. Klárát nagy nehezen meggyőzködtem, hogy ne csak üres tésztát akarjon enni, hanem valami finom husit is.
-Jó, husit! - ment bele, legnagyobb meglepetésemre, mert általában nagy ívben kerüli a húst, mindig csak a szaftját kéri.
Odavezettem a húsos részleghez (úgyhogy az én hibám az egész), ahol, sajnos látszott, hogy egy kis malacot sütöttek meg, és még az is elég evidens volt, hogy a borjú combikáját készítették el. Klára nézte egy darabig, én soroltam a lehetőségeket, majd egyszer csak rám nézett:
- Anya, én nem tudom megenni a környezetemet!
És üres tésztát evett aznap este. Én meg még meg sem tudtam dorgálni érte, annyira a szívéből jött....


4. Esélyegyenlőség
Ismét Garda-tó, de ezúttal egyik kirándulásunk színhelye (így aztán egy picit poéngyilkos vagyok, de úgysem krimit írok, hanem naplót...), a Gardaland, egy fajta vizi- és vidámpark, "á la Disneyland" (amelynek túléléséért, mi, szülők, kérnénk valami elismerő plecsnit, de erről majd tényleg később...). Pontosabban a visszafelé vezető úton zajlott ez a beszélgetés apa és lánya között.
- Klára, mi tetszett a legjobban?
- Hát, tulajdonképpen minden nagyon tetszett, csak az nem, hogy kitalálnak mindenféle klassz és érdekes dolgot, és aztán nem engedik oda föl a gyerekeket!
A magyarázat: Zita, Emma és Zoli felültek egy olyan vizes attrakcióra, aminél 120 cm volt a minimum határ. Mi, az Ikrekkel, csak néztük őket, ami sem Imót, sem engem nem viselt meg lelkileg, de Klára nagyon szeretett volna ott lenni a Nagyokkal....

5. Csoda
Ez már tegnap történt, itthon, de még idecsapom. "Leadtam" pár órára Klárát és Imót Anyuékhoz, amíg Zita és Emma lovaglószenvedélyét elégítettük ki. Anyuéknál, Klára eszméletlen sokat rajzolt, és tényleg nagyon szépeket, jópofákat és eredetiket (majd lefotózok belőle néhányat). Ehhez kapott kölcsön-örökbe Aputól egy szép tollat. Ma reggel büszkén mutatta rajzait az apjának. És a rajzokkal együtt a tollat is.
- Ez egy ilyen csodatoll, amivel ilyen gyönyörűeket lehet rajzolni ?- kérdeztük tőle.
- Nem -felelte, - a toll csak segít, a csoda én vagyok!

Hát, tényleg.

Még hogy négy gyerek sok?!?!

Tegnap családi moziestet tartottunk, itthon. Elhelyezkedtünk a kanapékon és a szőnyegen, kinek-kinek az ízlésének megfelelő táplálékkal a keze ügyében: pattogatott kukorica (a gyerek-részlegnek), fagyi (Zoli-Apának) és sör (öhm,..., izé, nekem).

A film, amit megnéztünk, nyilván nem fog bevonulni a filmtörténelembe, mint korszakos mű. A címe: "Tucatjával olcsóbb". Ez egy Steve Martin film, aminek egy részét már egyszer láttuk Zolival valamelyik csatornán, és amiről, valamiért, Zita már hallott a suliban, és nagyon szerette volna megnézni. Remélte, hogy majd jókat kacag. Így is lett, noha, még egyszer jelzem, tisztában vagyunk vele, hogy nem ezzel növeltük igazán kultúrális ismereteit. De azt is tudtuk, hogy nincs benne semmi, ami zavaró volna, szülői szemmel nézve.

A történet a következő: Steve Martinnak és feleségének összesen 12 (azaz: tizenkettő) gyereke van. Eredetileg nyolcat terveztek, de nem tudtak megállni... Élik szép életüket, amikor is Steve Martin megkapja álmai állását... egy másik államban. Költözniük kell, aminek a még otthon lakó tizenegy gyermek nem igazán örül. De hát egy magára adó amerikai persze csak meg akarja valósítani a saját maga különbejáratú "american dream"-jét, és ehhez persze mindig jár egy odaadó és megértő társ (jelen esetben az anya), ezért aztán felpakolják a pereputtyot (ami a nagylétszámú gyerekseregen kívül még pár házi állatot is "tartalmaz") és beköltöznek egy számukra éppen ideális kéróba, az ország egy másik csücskében ( a helyszínt nem tudom pontosan, a film elején még teregettem). És persze nincs is abban semmi meglepő, hogy egy tizennégy (na jó, csak tizenhárom, a kirepült fióka miatt) fős család talál a számára megfelelő szobaszámú, elrendezésű és kivitelezésű házat....
Apuka nekiáll sikeres edzősködni, a gyerekeknek pedig akadnak beilleszkedési problémáik. Hogy az élet még bonyolultabb legyen, anyukának is megvalósulni látszik a maga - különbejáratú - american dreamje: kiadják a könyvét! Mondjuk, nyilván volt mit mesélnie egy ilyen családról... Apró bibi: el kell hagynia "kicsinyke" családját minimum két hétre. Ezúttal az apa a megértő társ (mi sem természetesebb), és megveregeti asszonypajtás vállát: menjél csak, majd megoldom valahogy (mármint hogy egy menő csapat menő edzője legyen és ellásson egy "aprócska" háztartást néhány gyermekkel)!
Persze, a dolgok teljesen a fejük tetejére állnak onnantól, hogy anyuka kiteszi a lábát a családi fészekből. De Steve Martin - szerintem - derekasan küzd, és a legszebb az, hogy amikor anyuka aggódva telefonál, ő akár a gardróbba is bemenekül, hogy ne hallatszódjon az alap csatazaj, ami kíséri házuk és háztartásuk teljes leamortizálódását és közben váltig állítja: minden a legnagyobb rendben, egy tucatnyi angyalpalánta éli napjait anyuka nélkül...

A végkimenetelt nem írom le, hátha valakit nagyon felcsigáztam (....).
De a kedvenc jelenetemet igen: Steve Martinékhoz benéznek a költözéskor a piperkőc, finnyás, egy elkényeztetett gyerekkel rendelkező szomszédok... Először azt hiszik, hogy csak egy gyerek van. Majd mikor Steve Martin rálegyint a kérdésükre, hogy "Ó dehogy, van egy tucatnyi!", akkor már pislognak. De a legjobb az, amikor pár gyerek az emeleten elkezd hokizni és a szomszédnő megkérdezi: "Ti hagyjátok, hogy a gyerekek a házban hokizzanak?" Mire apuka teljesen nyugalmasan azt válaszolja: "Á, ha már hatnál többen játszanak, akkor ki kell menniük a kertbe!"

És akkor körbehordoztam a tekintetemet a nappalin, amit már így is telt házasnak ítéltem meg, úgy érezve, hogy mindenütt karok és lábak vannak: "Még hogy a mi négy gyerekünk sok?!?!"