Pages

2010. szeptember 30., csütörtök

"Megszépültem..."

Amíg az előző bejegyzést írtam, Zita és Emma "berendeztek" egy komplett "Szépség szalont" az étkezőben... Ugyanis megígértem, hogy játszunk, (mivel egész nap jófejek voltak, amíg én dolgoztam egy "varázslóval"). Ők meg kitaláhatták, hogy mit (mondjuk én társasra gondoltam, de mindegy...). Csak azért Zita és Emma és nem mind a négyen, mert Klára és Imó atlétika edzésen futkorásztak, egészségesek lévén. De egy idő után ők is csatlakoztak!!!

Szóval, "kezelésbe" vettek a kis gondoskodó kezek. Valamelyikőjük kapott egyszer egy játék sminkszettet - nos annak estem én áldozatául. Zita rajtam gyakorolt: lett szép rózsaszín szemhéjam, erősen bohócra hajazó piros orcám, gazdagon szájfényezett ajkaim - és nem hagytam magam, hogy a saját szempillaspirálommal is próbálkozzon... Emma ezalatt "fodrászolt": hajfestést majd hajmosást mímelt, végül erőteljesen kócolni kezdett -frizurázás címen. Ezt szoktam kedvelni, mert egy kicsit olyan, mintha egy fejmasszírt kapnék....

Ekkor megérkeztek a Kicsik és persze visítva vetették bele magukat a mókába. Csakhogy - mint ahogy mostanában sajnos igencsak gyakran - most is a veszekedés irányába kezdett hajlongani az ügy, ezért önfeláldoztam magamat ismét és felajánlottam azt, amit csak legmerészebb álmukban remélhettek: kifesthetik a körmömet!!! Kész szerencse, hogy pont négy végtaggal rendelkezem a négy lányommal, így aztán jutott mindenkinek egy-egy pingálható testrész. Nos, nem mondom, nem voltak szűkmarkúak az anyaggal!!! De mindegyik feldobódott, jó sokáig elbabráltak. Klára egy darabon átvette a frizurakészítést. Ő az Arielle-módszerrel ügyködött: egy villával próbálta tökéletesre belőni a sérómat....

Nos, gyönyörű lettem. Zoli egy jó nagyot pislantott, amikor belépett, de gyorsan sugalltam neki, hogy "ugye milyen szép lettem?!?!" Vette a lapot.

Nem, fénykép nem készült. Mert aki most azt nézegetné, még elvakulna... Mert a Napra igen, de rám nem. Tényleg nem. Bocsi... :-)

A legjobb barátunk

Egy másik restanciám...
Mert már régen úgy gondolom, hogy megérdemel egy bejegyzést. Nem másról van szó, mint a mi hűséges, imádnivaló, okostekintetű, tündéri ebünkről.

Scottyt közösen hoztuk el, mind a hatan elmentünk érte, immáron négy és fél éve. Édes kis szőrpamacs volt, éppen, hogy hathetes. Sírdogált is egy kicsit az első egy-két éjszaka, úgyhogy komoly csatáim voltak Emmával, aki kint akart vele aludni, hogy megvígasztalja. De hamar lenyugodott. Mielőtt a border collie mellett döntöttünk volna, hosszasan tárgyalt a család. Zoli és Zita újfunlandit szerettek volna. Én pedig azt túl nagynak találtam. Ezzel az erővel lehetne egy borjúnk is, mondtam... Végül, meggyőztem őket, hogy azért egy ekkora kutya sok szempontból macerás.

Akkoriban sokat nézték a lányok a "Babe" című - szerintem nagyon aranyos - filmet, ahol több ilyen kutya is szerepel. Ezért, pl. Emma számára, vonzó volt egy border collie is. A Kicsik még nagyon kicsik voltak, túl sok érvet nem tudtak felhozni - még talán a beszélőkéjük sem alakult ki akkorra. Zoli még egy barna labradorról álmodozott - de azokat "aranyáron" adják; ráadásul én nem vagyok rövidszőrű kutya-párti, mert mivel kint tarjuk, félek, hogy "megfáznak" (szüleimmel volt dalmatánk, és bizony izületi poblémák vitték el szegényt...). Így aztán, maradtunk a border collie-nál.

És milyen jól tettük! Azt mondják, a legintelligensebb kutyafajta. Azt mondják, szemmel is tud "terelni". Nos, egyik állítást sem tudtuk igazán leellenőrizni, de ez egyáltalán nem baj... :-) Amit tudunk: egy nagyon kedves, megértő, okos kutyus, igazi társ!

Amikor reggel kinyitjuk a spalettákat, ott van és "üdvözöl". Szinte mosolyog. Ha Zoli lehozza őt a Balatonra, egész úton nyugton van, nem izeg-mozog, nem ugat, nem ugrál, nem problémázik. Ha olyan étterembe megyünk, ahová kutyát is vihetünk, szépen lefekszik az asztal mellé és liheg. (Nemrégiben Visegrádon jártunk így: egy komplett olasz csoport "vinnyogott" a gyönyörtől, amikor meglátták Scottyt, és a hozzá bújó Emmát....). Ha itthon eszünk a teraszon, nem jön kéregetni, nem zavar.

Ha viszont simogatjuk, és egy kicsit abbahagyjuk, mancsával megböki a combunkat: folytassuk már!!! Ha kimegyünk, boldogságában elrohan a labdájáért, és bármilyen szomjas vagy éhes, amíg mi kint vagyunk, csak mi érdekeljük... Pláne, ha dobáljuk a labdát. Ha viszont nem vagyunk kint és ő szomjas és éhes, na akkor jön a "cirkuszi produkciója": a fémtálára ráüt a mancsával, felpörgeti a tálat, az nagy zajjal leeseik. Vagy ide-oda tologatja, hatalmas ricsajt produkálva. Majd odanéz "felénk" (mert "belát hozzánk"), mintha azt kérdezné: na, kijöttök végre és adzok nekem vizet/kaját és főképpen: játszotok velem?!

Az is szokta érdekelni, hogy mi megy a tévében. Ilyenkor felteszi a mancsát az ablakpárkányra és bekukucskál az ablakon. Nagyon helyes!

A lányok mind nagyon szeretik, de Emma a fő kutyaimádó. Ő mindig kimegy hozzá megsimogatni, labdát dobálni, megetetni-megitatni. És amióta a parkban lett egy jó kis kutyafuttató, agility-elemekkel, nos, azóta nem nagyon hagy nekünk nyugtot Emmus- így Scotty rendszeresen örülhet a társainak....

Scotty nem bántja a kertet. Persze, első évében ő is rágcsált és ásogatott, de nem vészesen. Tehát, nálunk simán lehet kert és kutya. Scotty csak egyet nem visel el: ha sün téved a kertünkbe. Na, akkor kiborul!Nyüszítve ugat és nem hagyja abba. Olyankor ki kell menni és át kell tessékelni a sünit a szomszédba. Amúgy nem egy túl ugatós fajta. Egyszerűen egy áldás. Szerintem nagy öröm a kutyatartás, legalábbis, ha valakinek egy ilyen "szerencsés" példány jut, mint nekünk. Nagyon remélem, hogy még sokáig velünk marad.

2010. szeptember 28., kedd

Boldogság, "itthon" vagy!

Tulajdonképpen nem is erről illenék írnom. Hanem inkább arról a szomorú tényről, hogy ami már évek óta nem történt meg, most igen: mind a négy lányon végigment-megy ugyanaz a vírus. Emmánál a legmakacsabb, de Zita is magas szintre fejlesztette, így ők ketten most antibiotikumos kezelésre is szorulnak. Szóval, mondom, erről kéne értekeznem, vagy mondjuk arról, hogy felfessek-e egy óriási "H" betűt a házunk falára, mert amennyi egészségügyi macera minket ért mostanában, már lassan "kiérdemeljük". És mégis, egy több hete történt epizód türemkedik folyton-folyvást elő az írhatnékomban. Mit epizód, inkább csak egy villanás, egy momentum, egy kimerevített kép, ami, akárhányszor eszembe jut, valahogy mindig melegséggel, boldogsággal tölt el.

Hogy nem hagy békét, megpróbálom szavakba ölteni.

Szóval, egy békés családi vacsorát költöttünk éppen el. Kissé szedett-vedettet, nem akaródzott sok időt a konyhában töltenem. A szerény felhozatalt Zoli gyertyagyújtással és egy-egy pohár borral ellensúlyozta. Hosszú és érdekes beszélgetés alalkult ki a vacsoraasztalnál. Szóba jöttek olyan súlyos témák, mint a cigrettázás. Ez ügyben, a gyerekeknek nem kell túl sokat papolnunk, hiszen apai nagyapjuk élő példa arra, hogy mit tehet a sok cigi valakivel. Ezzel együtt, már többször tisztáztam Zitával: tudom, hogy majd ki fogja próbálni, én is megtettem. De látja és lássa is, hogy mivel jár a rászokás. Érintettük a még súlyosabb drog témát is. Ott annyira elmélyültünk, hogy még arról az évfolyamtársamról is meséltem, aki függő volt, tiszta lett, majd egy szerelmi bánat miatt egyszer újra elcsábult - és az végzetes lett számára. (Persze, ezt sikerült úgy "megbeszélnünk", hogy a Kicsik nem biztos, hogy értették). Innen az alkoholmámor felé kanyarodtunk. Itt is elmondtuk nekik: természetesen velünk is előfordult, hogy elveszítettük a józanságunkat. Kétségünk sincs afelől, hogy velük is előfordulhat ez majd. Csak arra ügyeljenek mindig, hogy ezt megfelelő társaságban engedjék meg magunknak, olyanokkal, akik akár haza is viszik őket és vigyáznak rájuk. És ismét elsimételtük az aranyszabályt, aminek alkalmazására, most még úgy tűnik, csak sokára lesz szükség, de biztos, hogy túl hamar eljön mégis az a pillanat, tehát: soha ne igyanak olyan italból, amit "magára" hagytak előtte....

Hogy innen miként írtunk le egy vargabetűt a szerelemig és egy azzal kapcsolatos igen érdekes felvetésig, már nem emlékszem. de egyszer csak ott voltunk. Csak nagyon finoman, hogy egy hatalmas gyermeki lélek se sérüljön, beismertük: egyikünk sem az "első" szerelme a másiknak. És valahogy innen jöhetett Zita kérdése:
"-És, Apa, verekedtél valaha valakivel Anyáért vagy Anya miatt?"

Zavartan elmerültünk poharaink tartalmának tanulmányozásában. Aztán csak egymásra néztünk Zolival, összesomolyogva. És, egyszerre, emlékek rohantak meg minket. Elhümmögtünk valami választ; Zita nem is volt elégedett a nyíltságával. Végül valahol a "mondjuk" és a "majdnem" között kötöttünk ki. Persze, Zita kíváncsisága itt nem állta meg: kivel, miért, ki volt ott, ki állította le, stb...
De már mindegy is volt.... Zoli és én szinte alig hallottuk. Valahogy az markolt belém - és valószínűleg belé is-, hogy milyen régen volt. És milyen fantasztikus, hogy a kapocs köztünk egyre szorosabb, szebb és erősebb.
Hogy milyen fantasztikus, hogy mi így összetartozunk.
Ebben a hónapban lesz 13 éve, hogy egymásra találtunk és 12 éve, hogy összeházasodtunk. Itthon vagyunk. Boldogok vagyunk. 

2010. szeptember 27., hétfő

Bulizni vitt minket a lányunk

Zita még kicsi. Fejben mindenképpen, szerintem. Méretre már lassan apai nagymamáját is utoléri, a lába pedig már régen lehagyta őt. Azt hiszem, ő most valamilyen átmenetet él meg. Gimnáziumba került. Az tény, hogy ettől most már "egészen nagyokat" is lát, viszont visszaminősült apróba. Az egyik tanár (akit Zita imád, pedig a leírás alapján igencsak csipkelődő humora van) "ovisoknak" hívja őket....
A vívásban sem tiszta a helyzete. Ugyanis, ő tavaly még teljesen "kategórián kívül" - vagy "alul"???? - versenyzett. Elvileg, a vívóversenyek (kardban mindenesetre) "gyermek" kategóriával kezdődnek. Van elvileg "bambi" is, de nekik gyakorlatilag sosem rendeznek külön versenyt. Nos, az elmúlt idényben a bambik is a '98-asok voltak, a "gyermekek" meg a '97-esek. Egy kis fejszámolással láthatjuk, hogy Zita, a maga '99 decemberi születésével, akár gyakorlatilag három évvel idősebbekkel vívott (és volt is ilyen: volt olyan ellenfele, aki '97 január 1-jén született). Ez a korkülönbség, ebben a korban, rengeteget számít. Tehát, így, hogy Zita a "gyermek" mezőny közepén végzett, egész jó. De még a bambi sem az övé volt, ott pedig az első harmadban fejezte be az elmúlt (számára nem is teljes) szezont. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy kiderüljön: a klubban is jóban van a nála több évvel idősebbekkel is. Idéntől már nem együtt - és egymás ellen - versenyeznek, de attól még a sportbarátság maradt. Nos, ennek keretében hívta meg Zitát Vanda, a vagány klubtárs, egy "vívóbulira", a "közeli" Biatorbágyra.

Nekem pedig "kirándulhatnékom" volt - még akkor is, ha tudom, hogy az őszre beterveztünk pár csábító célpontot. Így azt találtuk ki, hogy elvisszük Zitust Biatorbágyra, és onnan mi, öten, átmegyünk Etyekre, meglesni a nagyon vonzó hangzatú "Kezes-lábos fesztivált". A honlap sok szépet ígért, gondoltam megér egy próbát. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen mindez szombaton történt.

Nos, a fesztivál hírverése jobbra sikerült, mint maga a fesztivál - szerintem. Már eleve eléggé körülményes bejutni, mivel Etyeken kívül kell leparkolni, és utána egy buszjáratot lehet igénybe venni, ha nem akar valaki 2-3 km-t gyalogolni. Nos, mivel velünk tartott egy Imola nevű "valaki", így a gyaloglást már helyből kizárhattuk.... Jó, jó, nem esik le a gyűrű az ujjunkról egy kis buszozás miatt. Csakhogy... Akkor talán nem kellene mellé egy olyan rendszert bevezetni, hogy aki letesz 10 000 Ft kauciót, az mégis bemehet autóval, ha megígéri, hogy egy órán belül visszamegy (ha nem.... oda a kaució!!!). Mert így aztán mégis vannak autók, és mégsem engedhetjük a gyerekeket szabadon szaladgálni.... Na, mindegy. Biatorbággyal ellentétben, Etyek nem ragadott magával. Ezért aztán nem mondhatom, hogy "festői" környezetben lett volna a fesztivál.

Kissé szétszórva, a faluban, így a hangulatot némileg elakasztva, zajlott a dolog. Mi persze a gyerek-részleget céloztuk meg. Ahol végülis a három ifjabb leányunk kézműveskedhetett egy kicsit (nemezeltek meg kiflit gyúrtak élesztő nélküli kenyértésztából.... amit kisütöttek, de hát megenni, na azt nem volt ajánlatos...), de valahogy nem dobta fel őket túlzottan. Mondjuk, a későbbi fejlemények ismeretében, ez Emma részéről érthető is volt. Volt viszont egy zseniális momentum: a Ládafia Bábszínház előadásában megnézhettük a "Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj" című mesét. Tipikusan olyan műsor volt, amin gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik! Nos, ezután már indulófélben voltunk, még a szemerkélő eső is erre biztatott minket. Szóval, a "kezes-lábos" mellé pipa került. Nem voltunk csalódottak, de egyszer elég volt. A tanulság az, hogy a jó hírverés, a majdnem "sulykolás" lehet a siker titka, semmi más...

Visszaevickéltünk Biatorbágyra. A Kicsik elaludtak a kocsiban, így azt gondoltuk: csak beugrunk Zitáért. De ahogy megállt az autó, felpattantak a szemek, és egy kis rágcsa reményében, mind kijelentette, hogy be akar menni. Hát akkor nosza. A házból dalolászás hallatszott. Már az ajtóban "elkapott" minket a házigazda, hogy azonnal menjünk be, üljünk le, énekeljünk (karaoke...) és döntsük el: melyikünk vezet. Önként jelentkeztem... Úgy éreztem, hogy a fájdalomcsillapítókra elfogyasztott alkohol nem biztos, hogy jót szült volna. Pláne, ha még egy mikrofon is van a közelben....

És így belecsöppentünk a buliba. Szülők és gyerekek együtt mulatoztak, énekelt ott mindeki bátran, hangminőségtől függetlenül... Egészen fura volt az elején, de aztán rájöttem: csak szokatlan. Nagy szerencsénk, hogy ez a szülői gárda végtelenül kedves, a maga sokszínűségével együtt. Kicsit aggódni kezdtem, amikor Zoli borospoharát újratöltötték.... féltem, hogy egyszer csak megragadja a mikrofont és többé el sem engedni. De addig inkább csak a kórusban vett részt vagy beszélgetett. Amikor már Zolit is elkapta volna a hév, kiderült, hogy Emma nagyon nem érzi jól magát, így sajnos, egy huszárvágással véget vetettünk a bulizásnak. De Zoli többször is kifejezte azon reményét, hogy ebből majd rendszer lesz... :-)

Szóval köztes állapot. Még együtt bulizunk. De ez már nem zsúr. Valahogy mégis kerek az egész. Remélem, hogy az átmenet hosszan tart majd és zökkenőmentes lesz....

A vívás pedig.... Nos, kíváncsiak vagyunk. Zitus májusi versenye nem nagyon sikerült, túlszorongta magát.... Minden képessége megvan arra, hogy jól menjen neki. De ez fejben dől el nagy részt. És ott még "gyúrnia" kell. Mi, mindenesetre bízunk benne és szurkolunk. Ha pedig elakad, akkor majd ott leszünk neki.

2010. szeptember 24., péntek

Reggeli készülődés

Zoli elég döbbent fejjel nézi iskolás lányai reggeli készülődésének finisét. Már felöltöztek. Itt az első bökkenő: miért húz Zita a cicanadrágszerű valamire egy sortot? Miért tesz fel egy kendőt a rövidujjúhoz is? És miért akar mindehhez még egy -igenis nagyon menő! - kötött sapkát is feltenni??? Mindezt Zoli fejéről olvasom le.... És akkor még nem is tudja, hogy a szobában már lejátszottunk egy kisebb játszmát. Ugyanis csak nehezen tudtam meggyőzni Zitust arról, hogy hiába klassz a vadiúj kötött lábszármelegítője, a beígért huszonfokokra az túlzás. És igen, a csizma is.

Anyukámék tegnap tértek haza Genfből, és ez ilyenkor felér egy kis születésnappal a csajok számára. Betty "mama" ugyanis rendszeresen leszállítja nekik az aktuális "divat" néhány darabját. Elvileg azokat hozza, amiket én előzőleg felsorolok neki, mint hiányzó darabokat. Így jutott most például a két Kékszemű fantasztikus sífelszereléshez. (Tegnap az is hosszas kérlelést igényelt, hogy Emmát rávegyen: ne akarjon abban aludni....) De a szükségesekhez "valahogy" mindig társulnak "otthagyhatatlan" darabok és "szükséges felesleges homik" is. Mint például a lábmelegítő. Szóval, nem csoda, ha egy ilyen fantasztikus szállítmány másnapján még nehezebb a lányok "józan" eszére hatni....

Az öltözés után a lányok fésülködni, "frizurázni" kezdenek. Zita haja nem csak dús, fényes és gyönyörű, de újabban egy kicsit már kunkorodik is - tündéri. De persze, mint minden nőstényember a Földön, ő sem elégedett azzal, amit neki osztott a Sors - és amiről mi, "többiek", úgy gondoljuk, hogy nagyon örülnénk, ha ilyen lenne a mi hajunk...  Így aztán újra és újra legyártja, a laikus számára teljesen egyforma, copfjait, dühöng, majd újrakezdi. Mellette Emma küzd. Nála ünnepnap, ha hajlandó fésűt is használni frizura-készítéshez. Ha viszont igen - ahogy ma is - akkor a lehető legteljesebb alaposságra törekszik... Újra és újra végighúzza búzakalász-színű haján a fésűt, lelógatja a fejét és úgy is fésüli, felemeli, megrázza, és újrafésüli.... Végül, csinál egy ugyanolyan copfot, csattal kiegészítve a fufrunál, mint amilyet az összes többi napon is visel.

Zoli - nem idegesen - inkább kissé idegenként, csak áll és vár.... Végre, kabát és táska is rajtuk, csattannak a puszik és kibilleg a két iskolás. Zoli hozzám hajol utoljára. Súgom is neki:
"- Szerintem, ameddig nem firkáltatják össze magukat mindenféle maradandó rajzzal és nem lyuggatják tele a testüket, továbbá nem lóg ki sem a popsijuk, sem a mellyük, addig inkább ne szóljál semmit!"

Zoli nyugtázza, hogy valószínűleg igazam van, és kilép ő is az ajtón.....

Már egy hete,...

...., hogy megműtöttek és még mindig nem nyerte vissza az arcom az eredeti formáját.
Még mindig úgy nézek ki, mint egy olyan gyerek, aki nem hajlandó kiköpni a barackmagot, hanem a szája bal oldalában szopogatja. Béla (a szuper fogorvos-szájsebész barát) szerint, akinél tegnap jártam varratszedésen, a sebem nagyon szép. Hát, legalább a sebem, ha már én nem... Továbbra is Béla szerint, egy ilyen hatalmas műtét után "még belefér", hogy van még egy "kis" duzzanat. Hát neki tuti simán belefér.... Hogy a pattanásaim múlnak-e? Nem igazán tudom... Talán.... Mintha.... halványodnának. De lehet, hogy ez csak az, amit az angol "wishful thinking"-nek hív: annyira ezt szeretném látni és gondolni, hogy ezt is gondolom...

Már egy hónapja, hogy nem futottam.
Sőt: egyáltalán semmit sem sportoltam. Ennyit arról, hogy milyen jól "formába hoztam" magamat a Balatonnál. És ennyit a további terveimről (terveinkről...). Hja kérem, aki inkább ájulgat, meg élve boncoltatja magát, az ne akarjék futni....

Már egy fél éve, hogy nem töltöttem kettesben egy teljes napot drága férjem-urammal. És ez nagyon hiányzik, megmondom őszintén. Emiatt senki sem hibás, maximum azok a nyavalyás és kikerülhetetlen "körülmények". Na de, majd csak, egyszer....

Már nagyon rám férne egy fodrászkodás.... Persze, lehet, hogy az én fejemnek most úgyis mindegy?!

Már lassan az egész családomat elönti a nátha-fejfájás kórság.

Már 8 óra van?!?! Te jó ég! Mennem kell!

(Na, ez kicsit "panasznaposra" sikeredett... Pedig nincs is igazán rossz kedvem. Pláne már most nincs, hogy ez "kijött" belőlem... :-) Szép napot mindenkinek!)

2010. szeptember 23., csütörtök

Egy különleges különóra

Vagy pontosabban: egy különleges különóra, a maga egyszerűségében.

Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.

Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.

Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.

Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!

Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...

Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!

Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...

Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!

Őszintén szólva, erre én sem számítottam. El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek a fejleménynek. És csak magamat tudom azzal ismételni, hogy a jókedv, a gyerekek jó értelemben vett "kinyílása" ilyen "apróságokon" múlik, mint az együtt éneklés. Mosolyogva. FELSZABADULTAN!!!!

És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?   

2010. szeptember 21., kedd

A jó(k) a rossz(ak)ban

Mert hogy az én hörcsögfejemhez és a vele járó kellemetlenségekhez "társult" tegnap óta Klárának egy magas lázzal járó betegsége is...

No de, minden rosszban van valami jó.

Például az, hogy Klára és én kettesben lehetünk jó sokat. És ez most nagyon jót tesz a kapcsolatunknak. Meg úgy általában Klárának, akivel az élet mostanában nem egyszerű. De erre majd visszatérek máskor. Most maradjon itt az együttlét örömének lenyomata. És csak azért nem "felhőtlen" ez az együttlét, mert Klárám magas láza néha bezavar.

Az is jó, hogy azáltal, hogy én nem merészkedek még emberek közé, Zita nagylányom kénytelen volt végrehajtani pár olyan önállósodási cselekedet, amit már lehet, hogy régen kellett volna, és ami bizonyára csak a javára válik, építve őt. Ezek között volt olyan feladat, hogy bemenjen egyedül Imóért az oviba (én a kocsiban rejtőzködtem), illetve Emmáért a suliba (persze mindkét esetben tájékoztattuk az illetékeseket arról, hogy odaadhatják az azért nem-annyira-nagy-lánynak a húgait). De például boltba is egyedül küldtem, két-három dologért. Nos, ez utóbbit még kissé megbonyolította, de minden kezdet nehéz, és végül is sikerrel járt.

Hozzátenném: Emma is felelős nővérként és nagylányként viselkedhetett: én elvittem őket a suli kapujáig, és onnan ő kísérte be Imót (és saját magát) tegnap a tornára,  felügyelte az át és visszaöltözésüket (majd végül kedvenc torna-edzőnk volt olyan drága és hazahozta őket!).

Az is jó, hogy ha már nem tudtam a családommal tartani a hétvégi "külsős" programokra (lovaglás, parkjárás, étteremben vasárnapi ebédelés), legalább vasárnap már tudtam egy kicsit dolgozni, csökkentve ezzel kissé az elmaradásaimat "igazimunka" téren.

Az is jó, hogy ilyenkor az ember realtivizál, és megtanul igazán apró dolgokat is értékelni. Jelen esetben, pl. azt, hogy most már nagyobbra is ki tudja nyitni a száját, sőt, szinte már ásítani is tud.

Az is jó, hogy rég nem hallott és rég nem látott ismerősök és rokonok fülébe is eljut megpróbáltatásaim híre, és így felhívnak, újra beszélgethetünk. És mivel nekem az még nem megy túl jól, én hallgathatom meg őket. És ez jót tesz a lelkemnek, mert szeretek másokat MEGhallgatni. No meg, nem egy esetben rájöttem: az én -remélem múló!!!- nyavalyám igazán semmiség sok más mindenhez képest.

És az is remek, hogy Klára és én, újra és újra végignézzük azokat a családi videókat, ahol ők kicsik voltak, és jókat nosztalgiázunk! No meg, együtt nyafogunk: bárcsak még mindig olyan aprókák lennének!!!

2010. szeptember 19., vasárnap

Beszámoló

Egy nem túl nyugodtan töltött éjszaka után, csak eljött a péntek reggel. Zoli elfuvarozta az összes csemeténket a megfelelő intézménybe, majd elvitt a tett színhelyére. Szerencsére, nem mentünk messzire, csak kerületen belül. És annak is nagyon örültem, hogy ismerős műt majd. Aki, nagyon kedvesen, kiült velünk cseverészni, és arra kért, hogy most is szervezzek síelést... De azt is elmondta, hogy órákon át tanulmányozta a CT-met, mert igazán különleges eset vagyok... És nem lesz hosszú. És nem kell félni, biztos a keze... Közben egy csomó papírt kitöltöttem, amelyekben elárultam egy rakat információt magamról, többek között azt, hogy "ájulásra hajlamos" vagyok, és amelyekben tájékoztattak mindenféle komplikációs lehetőségekről, amiket persze mind el kellett fogadnom... Rutineljárás, protokoll, persze, de engem mindig megrémiszt....

Egyszer csak szólt Béla, a "biztos kezű" fogorvosbarát, hogy akkor beadja a helyi érzéstelenítőket. Vagy hat adagnyi szuri volt neki odakészítve.... Amiket szuperprofi módon döfködött belém, szinte nem is fájt. Zoli ezt - ki tudja miért - még végigasszisztálta, és férfiasan bevallotta: ő itt most nyúlcipőt húzna, törjön inkább az állkapcsa magától...

Végül, ekkor Ő tényleg elment, de csak azért, mert azon projekt számára volt egy sorsdöntő tárgyalása, amin már hosszú hónapok óta dolgozunk. Lelkifurdalása volt, de Béla is megnyugtatta, hogy majd ő hazaszállíttat engem. Végszóra aztán bejelentkezett a mi Jolly Joker Lacink, hogy majd ő értem jön!

Egyszer csak odajött egy kedves, mosolygós hölgy, "Gyere Szilvi, kezdünk!"... majd a fejemet látva, még egyszer rám mosolygott: "Naaa, nem lesz semmi baj!"

A műtő olyan volt, mint egy űrbázis. A szék szuperprofi, velem szemben a saját fogazatom "kivetítve" egy képernyőre.... Altatósok, asszisztensek és a mosolygós szemű Béla, egy maszk mögé rejtve... Már előtte elmagyarázták, hogy ez egy úgynevezett "éber altatás" vagy mi a manó lesz, ami azt jelenti, hogy reagálni fogok a kéréseikre (pl.: nyissam nagyobbra a számat, vagy ilyesmik), de nem fogok semmire sem emlékezni, kellemetlenségekre meg főleg nem. Nem nagyon örültem az éberségi perspektívának, de ez nem kívánságműsor volt...

Végül is, pár meghatározó pillanatra emlékszem (igen, arra is, ahogy próbálják kiszedni a fogamat, meg pl. a varrásra), de valóban nem rémálomként. Csak az egész csapat kedvessége maradt meg élénken. És egyszer csak felkeltettek, hogy megyünk röntgenre. És odamentem (igaz támogatva és kissé kótyagosan), de a saját lábamon. Utána még hajlandó voltam vissza is ülni a kínszékbe, sőt, még azt is megnéztem, hogy mit szedett ki belőlem Béla.... Hát egy gyönyörűség, mondhatom...

Aztán már a váróban voltam, egy nagy jégtömlőt szorítva az arcomra. Lacit is riasztották már közben, úton volt. Amikor megérkezett, még elláttak pár jó tanáccsal: ne egyek-igyak tejet és tejterméket (a bennük lévő baktériumok miatt), beszéljek és egyek (persze a másik oldalon), sőt, mossak is majd "fogat" (vagy inkább foghelyet) a sérült területen is - ehhez adtak egy speciális fogkefét. És, ígérték, jól be fog dagadni, úgyhogy jegeljem, amennyit csak tudom. Kaptam még fájdalomcsillapító és antibiotikum receptet, és már mehettünk is...

Itthon, anyósom "vett át" Lacitól. Szinte egész délután aludtam-bóbiskoltam a kanapén. Az én folyton veszekedő lánykáim (közül a három fiatalabb) pedig a lehető legnagyobb egyetértésben és halkan játszottak a kanapé mögötti szőnyegen.

Nos, igen csak feldagadtam, ez tény. Először úgy gondoltam, hogy majd lefotózom magamat öniróniából, de annyira ronda vagyok, hogy erről mégsem szeretnék emlékképet. Enni alig tudok, mert a számat is alig tudom kinyitni. Így aztán mikroszkópikus falatokat gyártok magamnak, és azokat próbálom elfogyasztani. Általában hamarabb elfáradok (én, meg az állkapcsom), mint ahogy jóllakom, ezért aztán már két napja folyamatosan éhezem, első éjszaka még aludni is alig tudtam a korgó gyomromtól.

Még hozzátenném, hogy amilyen zseniális fogorvosom van, még felhívott este, hogy megkérdezze, hogy-s-mint vagyok. És elmondta, hogy "tényleg nagyon durva volt". Meg azt is, hogy nagyon erős csontjaim vannak, és ez tette lehetővé azt, hogy ne törjön szét az állkapcsom. No, ez legalább egy megnyugtató hír. És szerintem Béla pedig nagyon rendes, hogy még így utánam érdeklődött - mert mindezt elmesélhette volna varratszedéskor is (mert az is lesz, igen, sajnos...).

A gyerekek érdekesen reagálnak. Persze, mindegyik sajnál, de ki-ki a maga módján. Zita megkérdezte, hogy két hét múlva milyen nyavalyát tervezek be magamnak, mert úgy tűnik, hogy mostanság ez nálam a ritmus, és aggódik, hogy akkor is lesz valamim, amikor neki az első vívó-versenye lesz az idényben.... Egyébként pedig, ugye, ilyen fejjel nem megyek ki majd emberek közé? És meddig lesz ilyen fejem? Emma annak örült, amikor először sikerült elmosolyodnom, de azért látok rajta egy egészséges viszolygást is... Klára úgy gondolja, hogy ha a lábaimat masszírozza és percenként azt mondja, hogy "Anya, olyan édi vagy!", az majd segít. Mindenesetre jól esik, az biztos... Imó pedig azt ismételgeti, hogy "Szegény Anya, szegény Anya!"

A nagymamáknak ismét köszönettel tartozom. Anyu az egész családot ellátta ennivalóval, több napra is, Jutka ("mama") pedig a jelenlétével könnyített sokat - ezúttal Zoli dolgán. És Zoli is derekasan helyt állt eddig. Pedig nála sokszor az a reakció az én nyavalyáimmal kapcsolatban, hogy az aggodalmát egy sértettségbe burkolja, mintha haragudna, hogy ilyesmi történhet velem. De ezúttal azt látom, hogy most nagyon félt, aggódik és sajnál egyszerre. És most türelmesen hozza-viszi a gyerekeket oda, ahová kell, és oda is, ahová nem kell (pl. tegnap délután a parkba a jó időnek megörülvén, vagy ma délelőtt is az Ikrekkel, hogy a Nagyok tanulhassanak békében - immáron az én felügyeletemmel). Szüleim, Bátyámék is nagyon aggódtak. Sok barátunk hívott-írt. Teljesen meghatódtam - és megijedtem: ennyire súlyos ez a dolog?! És persze, egyáltalán nem utolsósorban, nagyon jól esett az összes üzenet, amit ti, kedves olvasók, írtatok!

Igyekszem tényleg sokat pihenni (ez a Cataflam mellett úgyis kötelező), sokat borogatni magamat, és ellenállni annak a kísértésnek, hogy nekilássak a rengeteg tennivalónak. Nagyon utálom a tükörképemet, meg az egész körülményes létezést, de tudom, hogy majd elmúlik, csak a nálam még raktáron is csak kevés mennyiségben fellelhető, türelmem van fogytán...

És a következő bejegyzéseimet már nem magamról fogom írni, ígérem, mert nem akarok "unalmassá" válni, vagy "önzőnek" tűnni. És a jobbnál-jobb témák pedig itt toporognak, hogy végre a billentyűzet kisegítse őket a tudatomból. Viszont, amint mosolyképes leszek, azért majd közzéteszek egy fotót magamról.

2010. szeptember 16., csütörtök

"Törődj magaddal!"

"Törődj magaddal!"
Igen, ezt sutyorogja a Garnier (????) reklám hangja, nap-mint-nap. Az elmúlt hónapokban az volt az érzésem, hogy ezt zakatolja valaki - vagy valami - az agyamban is.

Az egész a bőrproblémámmal indult. Olyan piros-pattanásos-ronda lett az egész arcom, hogy mindekni feljajdult, aki meglátott. Ez tavasz közepe felé lehetett. Míg az előző alkalommal, a hasonló kinézetű bőrömre gombát diagnosztizált a bőrgyógyász, ezúttal kegyetlenebb volt az ítélete: rosacea, mondta, egy sima ránézésre. Majd felírt egy olyan gyógyszert, amitől már a kiváltáskor megroggyant a térdem. Ugyanis ilyet még nem láttam: a dobozon hatalmas betűs figyelmeztetés a magzatkárosító hatásról és felhívás arra, hogy  még a szedést követő hónapokban se akarjunk teherbe esni. Bevallom őszintén, a családbővítés nem szerepel a terveink között, mindazonáltal, egy ilyen figyelmeztetés elég jól jelezte a gyógyszer pusztító mivoltát.

Szép lassan utánanéztem a diagnózisnak, és szinte depresszióba estem: gyógyíthatatlan - kongott sokáig a fejemben. Csak egy kicsit kezelhető, de idővel durvul.... stb. Nem, nem és NEM! Ezt döntöttem el magamban. Továbbá úgy gondoltam, hogy ezt egy szempillantás alatt meg sem lehet felelősen állapítani, azok alapján, amiket olvastam a betegségről.

Tehát elkezdtem "törődni magammal". Tudatosan NEM hagytam magamat felbosszantani egy csomó hétköznapi apróság miatt. Leálltam a kávéról, zöld teára váltottam. Bort se, sört se fogyasztottam többet (noha, azelőtt se vedeltem literszám...). És elmentem egy allergológushoz. Illetve nem "egy allergológushoz", hanem Budapest egyik legjobbjához, aki történetesen az utcánkban lakik, és aki volt olyan jó, hogy esténként törődött velem, ingyen és bérmentve, puszta jószándékból. Ennek már lett is eredménye, a bőröm sokkal szebb lett, noha egy alap pirosság és jópár hatalmas pattanás az államon maradt.

Elmentem egy biorezonancia vizsgálatra. Ott a nőgyógyászati részleget, a gerincemet és a nyakam környékét hozták ki lestrapáltnak, no meg a májamat, de annak a rosaceára szedett gyógyszer lehetett az okozója. Így aztán mentem tovább. Közben eljött a nyár, nyugodtabb tempóra váltottunk, elkezdtem rendszeresen mozogni, viráot vettem a vázákba és párszor masszíroztattam. De a bőrnyavalya maradt. Elmentem a nőgyógyászhoz. Ott ugyan talált kezelendő problémát, de semmi hormonálisat, ami a bőrt magyarázná. Ő azt javasolta, hogy fogorvoshoz és fül-orr-gégészhez is menjek el, az esetleges lappangó gócok miatt. A nyavalyámból azért kigyógyított, viszont eltanácsolt az esetleges candida-diétától, amire már kezdtem elszánni magamat.

A fogorvost jelöltem ki első versenyzőnek.... Be is ültem ártatlan mosollyal, és szurkoltam, hogy találjon valami olyasmit, ami megmagyarázná a bőrproblémát és kezelése után végre megszűnne a nyomorom. Nos, talált. Tanácsára ugyanis egy panoráma-röntgent készített, ahol, hogy finoman fogalmazzak, "kiderült a turpisság".... Annyira, hogy azt kérte: ha visszajövök a szájsebészetről (!!!), akkor majd vigyem vissza a röntgent, mert ő eddig ilyet csak tankönyvben látott, pedig tizenéve praktizál... Hogy mit talált? Egy akkora cisztát a bal alsó - rosszul nőtt - bölcsességfogam alatt, hogy azt csodálta, hogy az állkapcsom még egyben van.... És igen, a bőröm valószínűleg ettől néz ki, úgy, ahogy... A műtét sürgős. És mi történt volna, ha - konkrét fogászati panasz hiányában - nem megyek el hozzá?! Nos, mondta, akkor valószínűleg egyszer csak teljesen eltört volna az állkapcsom... Ajajj....

Kiszédelegtem tőle, és szerencsére hamar eszembe jutott, hogy ismerek én egy szájsebész-fogorvost. Többek között nekik is szerveztem a januári síelést.... Másnap már nála voltam. A röntgen láttán ő is elképedt, majd elküldött CT-re. Ahogy kielemezte a CT-t, újra beszéltünk: hát igen, ő sem látott még ilyet, ez hihetetlen, ez bődületes, ő sem érti, hogy mitől van még állkapcsom... De majd hívjam vissza, ha már beszélt az altatóorvosokkal. Mert azt hamar leszögeztem: én egyszer már "végigélveztem" egy helyi érzéstelenítéses fülműtétet és teljesen úgy éreztem magamat, mintha néhány oldalt téptek volna ki Karinthy "Utazás a koponyám körül" című művéből, úgyhogy ezt a "gyönyört" még egyszer nem kérem... Amikor már türelmetlenségemben visszahívtam, humorosan megjegyezte: "az imént is a CT-det nézegettem: nem bírok betelni vele... azt tudod, hogy fotózni fogunk a műtét alatt?!?!" "Jó, majd mosolygok... "-morogtam. Még elmondta, hogy ha már "ott van", kiveszi a felső bölcsességfogamat is. Készüljek fel arra, hogy nem nagyon fog fájni a műtét után (csak nagyon fel fog dagadni), mert szinte semmit nem fog "fúrni-faragni", mivel NINCS MIT, annyira "felzabálta" a ciszta a csontomat. Ezért aztán a csontpótlás fog sokáig tartanai (és fog sokba kerülni, az alapanyag drágasága miatt...). Aztán pedig fél évig kímélnem kell....

Zoli ma elvitt vacsorázni egy jót. Ugyanis a műtét holnap reggel lesz. Kéretik szorítani nekem! És remélem, hogy senki sem gondolja úgy, ahogy a Garnier konkurense, a l'Oréal mondja: "...mert megérdemled!"


Ráadás: ha már reklámok és a hozzájuk kötődő élethelyzeteim... Egy kissé stresszesre sikerült délutánon Emmát teniszre kellett volna vinnem - ahová, leszögezem, IMÁD járni. Viszont ő átöltözés helyett inkább kutyázott egy kicsit, mert sehogy sem tudom őt meggyőzni arról, hogy az idő nem egy elasztikus dolog, még számára sem... Amikor már végre elindultunk - megkésve -, akkor tartottam neki egy kissé ingerült (nem ordibálós!!!) hegyibeszédet arról, hogy én tulajdonképpen nem poénból kérlelem őt arra, hogy öltözzön át és hogy el kell indulnunk, hanem azért, mert időre oda kell érnünk valahová... Emmáról - látszólag - eléggé leperegnek ezek a -"hegyi" vagy bármilyen - beszédek.... Most is inkább a rádióra figyelt, ahol kb. ez a (reklám)szöveg ment: "Éjjel nem tud aludni, nappal pedig fáradt, ideges? Sedacur (???) Forte!...." KÖZÉPSŐ (!!!) leánykám a legbűbájosabb hangján, az őszinte segítési szándékkal megtöltve azt mondta:
"Na, Anya, ilyen kell neked!"....

(Hát, gógyszer helyett ez pont elég volt! Akkorát nevettem, hogy az összes mérgem és idegességem elszállt...)

2010. szeptember 13., hétfő

"Pozícionálási" zűrzavar

Egyik nap, éppen Anyukámmal egyeztettem telefonon, az aznapi, nem túl egyszerű "menetrendet":
"Akkor én elmegyek a két Naggyal a teniszre, ott leadom Emmát, aztán elviszem Zitát vívni. Aztán te elmész Emmáért, és később pedig elviszed a három Kicsit tornára, jó?"

Emma szépen végighallgatta, majd csendesen fellázadt:

"Anya, te először azt mondtad, hogy elviszed a két Nagyot, utána meg azt, hogy a három Kicsit. Akkor én most kicsi vagyok vagy nagy?!"

Annyira aranyos volt!!!! Elgondolkoztam... Tényleg! Most akkor kicsi vagy nagy? Amikor reggel ébresztem és álmában olyan a pofija, mint születésekor, akkor nemhogy kicsi, hanem egyenesen baba.... Viszont amikor tenisz közben nézem ahogy figyel, koncentrál, akar, összpontosít, egy igazi, nagy sportolót látok benne. Amikor tiszta elkeseredettséggel görbül a szája, akkor kicsi. Amikor vágtázik a lovon, hatalmas.... Tiszta, őszinte, ragyogó és romlatlan még.... tehát kicsi. De már telefonra vágyik, hosszasan fésülködik és nézi magát a tükörben... tehát nagy.

Végül is ezt válaszoltam:
"Nem tudom, Emma? Mit szeretnél? Kicsi legyél, vagy nagy? Netán pontosítsam, hogy "a Középső"?!?

Érdekes módon, ez utóbbira voksolt.

Kicsi, nagy vagy középső, imádom!

2010. szeptember 12., vasárnap

Logisztikai fejvesztés

Nos, eljött az idő, asszonytársaim, hogy tanácsért járuljak elétek! Mert az igazság, noha fáj, mégis az, hogy valahogy nem sikerül. Nem sikerül úgy megszerveznem magamat, hogy meg is legyen minden és jusson mégis idő magamra, a lazításra. Kicsit leírom, hogy mit miként próbálok, és aztán várom a javító tippeket!

1. Étkeztetés
Nincs mese, főzni és sütni, tálalni, teríteni, leszedni, mosogatni KELL, muszáj. Napi szinten sokszor. Mondhatnám, rengetegszer. Néha, amikor mindenki itthon van naphosszat, úgy érzem magamat, mint egy jól menő étteremben: főz, terít, tálal, mosogat, leszed, főz, terít, stb... Igyekszem heti menüket összeállítani, megtervezni előre. Felírom, bevásárolok. Aztán, valamiért, valahol, megdől az egész. Pl. mégsem marad másnap ebédre Zitának. Pl. lebetegszem, mint a múltkor. Vagy bármi. Vagy a mennyiséget nem találom el jól, vagy nem jól építem fel a menüsort, vagy nem tudom, hogy mi a bibi. Vágynék arra, hogy legyen egy-egy napom, amikor csak minimális időt töltök a konyhában....

2. Mosás-teregetés-vasalás
Az örök körforgás. Never ending story, mondaná a művelt nemmagyar. Nincs mosókonyhánk, így, ha esik az eső, a szárító a könyvtár-zene-tanuló szoba dísze. Nincs is ezzel baj. Mert legalább jól takarja azt az irgalmatlan vasalatlan-hegyet, ami mögötte gyülemlik. Mert bár igyekszem vasalás-barát módon teregetni és továbbra is azt tartom, hogy jobb egy gyűrött pólójú gyerek, mint egy olyan, amelyik szenved attól, hogy az anyja vasal, ahelyett, hogy vele játszana, mégis összejön előbb-utóbb egy csomó oylan darab, amihez kell a forró eszköz. Akár azért is, mert nem volt időm akkor kiteregetni, amikor lejárt a mosógép, és így odalesz a vasalás-barát szemlélet. Szennyes mindig rengeteg van, száradó ruha is és vasalatlan is. Hol a bibi?

3. Takarítás
Nos, Húsvétig aranyéletem volt, bevallom. De azóta.... Igyekszem egy fix napot kijelölni takarításra, heti szinten. De valamiért sosem érek a végére. Valahogy csak irtó ritkán jön össze az, hogy az egész házon fáradt örömmel tudom végighordozni a tekintetemet, mert minden tiszta. És hogy tisztaság ÉS rend is legyen, na, az a legkeményebb! Most értem csak a végére az augusztusra tervezett nagytakarításomnak. Most éppen csillog minden ablak és csempe, no meg a bútorok és egyebek, de a konyha ismét szalad. A rendszeresített nap pedig sosem jön össze igazán. Mert akkor van megbeszélés. Mert akkor kell szervízbe vinni az autót. Mert aznapra nem maradt ebéd Zitának. Mert, mert, mert....  Mi a megoldás?

4. Szervezés-tervezés
A délutánjaink persze különóradúsak, tanulással terheltek, de azért igyekeztem úgy, hogy mindenkinek legyen laza délutánja, legyen játszóterezésre alkalma. Én sokszor sofőrködöm, de ugyanilyen sokszor Anyu is segít. És Jutka "mama" is, persze, a jelenlétével. Minden napra külön tervet készítek, kit hová, mikor és ki. Ezen kívül, az extra dolgok ügyében (ebédbefizetés, sportorvos, szülői, kirándulás, tisztasági csomag és bármi más...), üzemel egy tábla az étkezőben, krétával.... Van még egy "családi tervezős" naptárunk is, havi beosztással. Azt is vezetem. Néha mégis kimegy ez-az a fejemből. Néha (ha! nem is olyan néha!) mégis futunk-szaladunk; sőt!... elkésünk. Miért?

5. Munka
Mert hogy - szerencsére - az is van. "Deadline"-üzemeltetésű vagyok: úgy dolgozom igazán jól, gyorsan és hatékonyan, ha már egészen közel lebeg a fejem felett Damoklész kardja. Ez a hozzáállás természetesen nem segít abban, hogy nyugodt, megtervezhető és élvezhető életritmusunk legyen....

Az állatokat a csajok látják el, tekit én tisztítom (havi egy), kutya piszkát Zoli, a nyulakat (akik külön vannak, mert igazi nőből lévén, jól összevesztek...) Emma. Zolié a kert.

+1: Valahogy azt a meggyőződésemet kellene levetkőzni, hogy mindent nekem kell és lehet csak megcsinálni, és hogy mindig mindent be- és el kell vállalni.... Igyekszem kis "cukorkákat" ígérni magamnak, ilyen pl. a netezés, blogolás, "ha már mindenhol beágyaztam, ha feltettem a levest főzni, ha..., ha..., ha..."

Nos, ez a harci helyzet. Valahogy sosem vagyok elégedett a háztartással, a kajával, a gyerekekkel töltött idő mennyiségével (és néha minőségével) és valahogy sosem megy a lelkifurdalás nélküli lazítás. Na, most is mennem kell. Vár a vasárnapi ebéd (amit amúgy Anyukám szokott nekünk tálalni, de most nincs itthon) elkészítése, a leckeíratás és Klára új (csillagászati-időjárásos) könyvének beígért tanulmányozása...
Ötletek várok!
Előre is köszi!

2010. szeptember 9., csütörtök

Hip-hip hurrá!

Noha a XVI. kerület "őslakosának" számítok, eddig csak ritkán éreztem úgy, hogy hű de kitüntetett helyzetben vagyok, hogy itt élhetek. Tisztában vagyok vele, hogy ez Pest legdrágább kerülete, hogy ez kertváros, kérem szépen, csak valahogy semmilyen egységes báját nem találtam a helynek, nincs "szelleme", semmi extra. Persze, a város sok más részéhez képest kellemesebb itt, talán, de ennyi. Ha nem lenne a kötődés a szülői házhoz, akkor bizonyára Budán kerestünk volna hajlékot magunknak, annak idején, vagy akár... no de erről majd máskor. De itt élünk, és kész.

Viszont pár hónapja megmozdult valami körülöttünk. Míg az elmúlt tíz évben egy szégyenletes hepehupás, járda és világítás nélküli úton zötykölődhettem a csajokkal akár babakocsival, akár kismotorral, akár biciklivel, vagy csak gyalog, ha bárhová el akartunk jutni: park, játszótér, piac, bolt, majd ovi és suli, és a játszótér is olyan szellős volt, hogy el sem volt kerítve (így aztán, a park másik részén sétáltatott kutyák közül néha "beugrott" oda is néhány, sőt, a szemem láttára harapott meg gyereket), nem beszélve a város egyik leglehangolóbb piacáról (hatalmas, de kong, a még működő üzletek pedig tákolt viskókból üzemeltek), nos míg ez eddig így volt, most mindent átlakítottak-átalakítanak! A piacot már március óta "csinálják", azaz, először a földdel tették egyenlővé, majd most már "kibújt" az új csarnok-épület. A hepehupás utunk (az utcánk végében), amit "Sashalmi Sétánynak" csúfolnak már évtizedek óta, már tavasz vége óta komoly munkálatok tere, és reméljük, hogy hamarosan elnyeri a nevéhez méltó külsejét is.

És a park! Az egyszerűen FANTASZTIKUS lett! Régen "Tanács parknak" hívták a helyiek, most ezzel konzekvensen "Önkormányzati parknak" (mert hogy az egyik végében áll a kerületi Önkormányzat épülete), pedig hivatalosan "Havashalom park". Nos, aki Budapesten él, vagy a környékén, javaslom neki, hogy jöjjön el, és nézze meg! Aztán pedig á-mul-jon!!!!

Pár napja már "birtokba vehettük" - és meg is tettük, gyakorlatilag az egész kerület ott élvezkedik! Így aztán mi sem maradhattunk ki!

Először  Zoli és az Ikrek fedezték fel (ugyanis Zoli szúrta ki, hogy már lehet használni) múlt vasárnap, amikor az én "állóképességem", illetve annak komoly hiánya, lehetetlenné tette, hogy csatlakozzak. Klára olyan lelkesen, csillogó szemekkel tért onnan vissza, hogy már akkor tudtam: ez tényleg szuper lehet, ha a mostanság főfanyalgóvá előlépett leánykám is így belelkesült!

Ezért aztán, kedden, amikor volt egy kis időnk, ismét "elrándultunk" oda (kb. 5 perc gyalog, most, hogy még kerülni kell), Emmával, Klárával és Imóval. és a fényképezőgéppel. Mert ezt dokumentálni kell!

Tehát mi is van? "Természetesen", gyönyörű növényzet, rendezett pázsit. Egy hatalmas, több részre osztott, elkerített játszótér! Ahová visszatették a régi kedvenceket, azaz a nagy favárat és a "siklót", de kiegészítették egy nagy homokozóval, egy, kisebbnek szánt, résszel, egy még nagyobbaknak szánt résszel és a megunhatatlan pörgős alkalmatossággal. A játszótér közepén gusztusos virágos rész, körbepadozva. Van ivókút, és ha jól sejtem, mellékhelyiségek épülnek a szomszédságában.




De nem csak játszótér van ám! Gondoltak a még nagyobbakra is, a kamaszokra is! Mert van egy puha talajú kosárpálya, egy ugyanilyen kézilabdapálya, pár pingpongasztal, és!... aminek, úgy látom híre ment már a fél városban: egy gördeszkás-bicós "gödör". Ez utóbbi hely eléggé úgy tűnik, mint amit a vagányokon kívül a mentősök is sűrűn fognak látogatni, de a magam részéről úgy gondolom, hogy mivel most nagy divat az ilyesmi, még mindig jobb, ha az erre kitalált helyen, rendezett körülmények között tesztelik magukat a fiatalok. Mondanom sem kell, hogy a bicajjal és rollerrel érkezett leányaim is ki szerették volna próbálni, de akkora volt a tömeg, hogy maguktól is elriadtak tőle...


És akkor még van valami szuper: egy ugyancsak puha talajú (rekortan, vagy mi...) futópálya!!!! Igggen! Az ki is megy egy kicsit a parkból, gyakorlatilag a kapunk előtt fog (majd) elhaladni!!!!!

Van még egy furcsa motívum a parkban: felállítottak (vagy inkább lefektettek) mindenféle alakzatú betonvalamiket, amiket aztán kiraktak szép, piros mozaikocskákkal. Állítólag "napozók" ezek...

Szóval, hihetetlen, hogy ez mennyit dob a közhangulaton! Hogy ezt pont a választások előtt fejezték be, nyilván némi "hátsó szándékkal"? Kit érdekel? Azóta már voltunk még egyszer és egyszerűen öröm látni, ahogy az emberek elkezdték használni ezt a kellemes, nagyon élhető, közösségi helyet! ÉL a környék végre!!! Ezzel a parkkal, ebben a parkban, úgy érzem, hogy végre eljutottunk Európába, abba a nagybetűsbe. Köszönjük!!!!

u.i.: Már csak azt kérnénk, hogy az utcánk végében található építkezés mihamarabb ugyanilyen szép, rendezett élményt nyújtson! Most még ilyen: De kivárjuk! Tudjuk, hogy érdemes!

2010. szeptember 5., vasárnap

Ájulós

Hát, kemény hét, vagy inkább hetek vannak a hátam mögött, ez tény. Amióta a Balatonról feljöttünk, lebonyolítottam egy nagytakarítást (igaz, Zoli ebben-abban segített), megtettük a végső felkészülési intézkedéseket a sulikezdésre, elég sokszor jártunk a lovardában (mert hogy, iskolakezdés után ez már nem olyan egyszerű), megkezdődtek az egyéb edzések (vívás, tenisz itthon is, atlétika), cipővásárlási hullámot éltünk át (mindenki kinőtte mindenét...), mindeközben persze a négy gyermek folyamatos ellátását is ugyanúgy biztosítanom kellett, továbbá az iskolai évkezdéssel együtt meg kellett próbálnom kialakítani egy élhető heti menetrendet, könyveket kellett bekötni, stb, mindezt Zoli komoly távollétével (iszonyú intenzív és hosszú munkanapjai vannak). Ennek tetejében pedig "igazi-dolgoznom" is kell, nem keveset, egy egyre jobban formát öltő projektben, amiről most még nem, de nemsokára, írhatok. Szóval, tény, lehet, hogy egy kicsit túlvállaltam magamat. De lehet, hogy csak a véletlen hozta úgy, hogy pont engem talált el a kerületünkben dívó gyomorinfluenza-vírus....

Péntek reggel már éreztem, hogy itt gond lesz, még szerencse, hogy Apukám át tudott ugrani az Ikrekért, és el tudta őket vinni oviba, én féltem, hogy menet közben baleset ér. Le is pihentem, és egy kis idő múltán úgy éreztem, hogy ah, ez nem is komoly... Felkeltem, dolgozgattam. Délben befutott Jutka "mama", Zoli anyukája, ő is kicsit idő előtt, mert Zoli szólt, hogy lehet, hogy én kidőlök. De aztán nem, elég jól végigcsináltam a nem egyszerű délutáni hozom-viszemet (bár könnyített menet lett, Zoli még a bevásárlást is átvállalta).

Amikor este hazaértünk, fáradt voltam nagyon, a gyomrom is émelygett, de egy kicsit még éhes is voltam. Jutka ("mama") mindent elrendezett a gyerekek körül (Zoli focizott, mert úgy gondolta, nem olyan nagy a vész...), én pedig hamar lefürödtem, megkockáztattam egy szelet kenyeret és ledőltem a tévé elé. Ott ébresztett fel Zoli, amikor hazaért. No, átcuccoltam a hálószobába, akkor már kissé rosszabbul éreztem magamat.

Éjjel, arra ébredtem, hogy sehogy sem jó, olyan furán vagyok rosszul, még csak nem is a "megszokott" gyomorinfluenzás módon (mert, sajnos, ebben nekem nagy tapasztalatom van...). No, mindegy, gondoltam egy ponton, most inkább kimegyek a fürdőszobába, és ott majd eldöntöm, hogy milyen módon szabadulok meg attól, amitől kell. És elindultam a fürdőszobába....

ÉS FILMSZAKADÁS.

Arra eszméltem, hogy zúg-sistereg a fejem-fülem-mindenem és valahol a távolban tanácsokat ad egymásnak Jutka és Zoli, hogy miként is tartsanak, és közben szólítgatnak... Egy darabig csak gondolni bírtam arra, hogy válaszoljak, mert rögtön az jutott az eszembe, hogy meg kell őket nyugtatni, mert hogy aggódhatnak... Egy idő után megtaláltam a hangomat is: "itt vagyok, megvagyok, nincs baj". Na, ekkor, Zoli erős karjaiba kapott és kivitt a nappaliba, lefektetett a kanapéra. Később elmondta, hogy iszonyatos látvány voltam. Persze, főleg Jutka ijedhetett meg, aki a nappaliban aludt, és csak egy puffanást hallott, aztán úgy gondolta, hátha egy gyerek esett le egy ágyról (vagy egy ágy dőlt össze), és ment megnézni... Erre ott lát engem aléltan a fürdőben... Gyorsan kiáltott Zolinak, de előtte még pulzust nézett és érezte, hogy megy le..., no gyorsan öntött rám vizet, pofozgatott. Igazából, azt hiszem, hogy anyósom megmentette az életemet, mert Zoli csak aludt jó mélyen, és akkor mikor és ki talált volna meg? Vagy magamtól is magamhoz tértem volna? Ki tudja, de beleborzongok a gondolatba is...

Jutka gyorsan hívta a mentőket (vagy az ügyeletet, nem tudom), de addigra már én is jobban voltam, magyaráztam, hogy hol a személyim és a TAJ-kártyám. Így aztán csak az ügyelet jött ki. De minek.... Egy, Apámnál jóval idősebb (vagy annak tűnő), bácsika totyogott (szó szerint!!!) oda az ágyamhoz, az volt az érzésem, hogy ő is mindjárt összeesik. Alig kérdezett és mondott valamit. Pulzust nézett, de vérnyomásmérő már nem volt nála. Azt mondta, igyak reggel egy kávét (haha! gyomorinfluenzával!) és hízzak tíz kilót... na jó... Amikor ma elmeséltem az esetemet egy barátnőmnek, ő mondta, hogy ez biztos ugyanaz volt, aki tavaly az ő agyérgörcsöt kapott nagymamájához ment ki, majd leült és megkérdezte a háziakat, hogy van-e a nagyinak vérnyomásmérője, mert meg szeretné mérni a SAJÁT (!) vérnyomását....

Szóval, bácsi elment, én nem kockáztattam meg egy elmozdulást a kanapéról, így szegény Jutka a kisebbikre szorult, és "őrzött" engem. Zolit bezavartuk a hálóba, de elmondása szerint hosszú órákon át nem tudott aludni, olyan feldúlt volt.

Én szinte az egész szombatot végigszunyókáltam (már saját ágyban), a gyomrom még mindig rakoncátlankodott. Anyukám is eljött, persze, teljes pánikban, és kiosztott az életvitelemet illetően. Persze, igaza van, csak nehéz változtatni. Meg nem biztos, hogy ez az egész ezért történt. De azért ezt egy jelnek veszem. És hálát adok a Sorsnak, hogy nem történt nagyobb baj (popóra estem, csak az fáj). És főként Jutkának, hogy ott volt. Jókor, jó helyen. Köszönöm!

2010. szeptember 3., péntek

Az Újrakezdőkről - kissé nyáriasan

Emma is visszatért a suliba, természetesen. Hogy ő milyen hangulatban? Hát... Nem türelmetlenkedett, hogy mikor mehet már ismét tanulni... Szerintem még évekig ellett volna itthon, a húgaival (főként Imóval) játszadozva, lovasat vagy bármit. Valahogy a gondolkodást is kissé pihenőpályára tette az utóbbi időben....  Még szerencse, hogy egy-egy teniszedzésre menet elkezdtem kikérdezni tőle a szorzótáblát, így az lassan visszajött neki. De mivel továbbra sem kenyere az olvasás, nagyon félek, hogy az meg az írás (tollbamondás! fogalmazás!) hogy fog neki menni. De talán majd kellemesen csalódom abban is, mint ahogy a reggeli készülődés ügyében is. Ugyanis, hogy Zoli szavaival éljek: "mostanában egy másik Emma jár iskolába", nem az, akit az előző tanévben minden egyes mozdulatra külön-külön és többször kellett noszogatni reggelente, hogy aztán az utolsó pillanatban érjen be, miután már mindenkit az idegösszeroppanás határára űzött...

Zoli volt Emma évnyitóján. Ez igazi önfeláldozás volt a részéről, mert az igazgatói beszédek elég megviselőek ebben az iskolában... Zoli elmondása szerint, Emma ezt végigbeszélgette az örömmel viszontlátott barátnőivel. Amiért illene haragudni, de a beszédek ismeretében ez igazán bocsánatos bűn... Emma így is kommentálta, amikor Zita kérdezte tőle, hogy milyen volt az évnyitó:
-Hát, azt nem lehetne mondani, hogy keveset beszélt az igazgató néni. Azt nem.

Amikor érte mentem, nagyon jó kedve volt, örül mindenkinek az osztályában. De a tanulásnak nem kifejezetten. Majd kitalálok valami motivációs rendszert....

A Kicsik? Ők is az apjukkal lépték át először az ovi  küszöbét a nyári szünet után. Klára már nagyon várta, Imó kevésbé (hiszen kedvenc játszótársa továbbra is Emma). Nem volt gond az ottmaradással és azóta sem a járással, viszont mindkét nap elmondták: kicsit unalmas volt, mert nem voltak ott a nagyok. Mármint a tavalyi nagycsoportosok, akikkel ők nagyon jóban voltak. Sajnos, ezt már tudtam, hallottam másoktól is, a vegyes csoportoknak ez a visszája: ugyan jó, amikor kicsi a gyerek, mert "húzzák őket" a nagyok, de amikor nagy lesz, akkor megvan rá a veszély, hogy unatkozik. Pláne úgy, hogy nagyon kevés a nagycsoportos rajtuk kívül. Hivatalosan talán egy vagy kettő. Ezért aztán, ismételten felmerült a Varázsovi gondolata, ahol hetente egy teljes napot töltenének és ahol, túl azon, hogy nagyon aranyos, értelmes, jópofa és kedves foglalkozásokon vennének részt, garantáltan az ő korosztályukkal lennének. No, majd meglátjuk, tavaly becsődöltünk ezzel a projekttel, igazából nem is tudom, hogy miért.

Szóval, Emma , Klára és Imola is rendben "betagozódtak" a számukra kijelölt intézményekbe és teszik dolgukat, ahogy kell....

A nyárias jellege a bejegyzésnek a fotókból jön, amiket a minap küldött át Laci, Emma szuper keresztapja. Augusztus vége felé, egyik hétvégi délutánon bejelentkezett, hogy átugrana Boglárra (a Kacsájával, persze!!!!) és elvinné a csajokat egy vitorlás-versenyre, ami Lelle és Révfülöp között zajlott, és aminek a "műsorvezetője" (házigazdája???!) közös barátunk, Buza Sanyi volt. Így aztán felviszi őket egy "VIP" hajóra és megnézik a versenyt. A lányokat nem nagyon kellett nógatni... Lacit is szeretik, a Kacsát is, Buza Sanyit is, a hajókázást is és a Balatont is! :-)
Laci készített (és készíttetett) pár fotót ott.....
A "Keresztapa" és pártfogoltjai... :-)
(Mi azért nem tartottunk velük, mert éppen akkor mentünk Zitáért az edzőtáborba.)

2010. szeptember 2., csütörtök

Boldog évek?

"Anya, szerintem boldog évek elé nézek itt, a Balassiban!" - mondja így, szóról szóra, a velem szemben ülő nagylány, miközben turkálja az ebédjét. Mert nem éhes. Hanem izgatott, feldobódott. Én sem vagyok éhes. Nézem őt, és elmerengek: hogy lehet, hogy ennyit nőtt egy nap alatt?!?! Zolival visszatértünk erre este, a "könyvbekötés éjszakájának" elején. Hogy nagylány lett. De a szó legjobb és leggyöngédebb értelmében. Egy boldog, tettre kész, bátor és reményekkel teli, "kisgimnazista" nagylány. Aki úgy érzi, a helyén van.

Tulajdonképpen már egy jó ideje tudjuk, hogy jó döntés volt elhozni őt az előző suliból. Ez már azon meglátszott, ahogy búcsút vett a régi osztálytól. Mintha egy mázsás zsákot tett volna le, amit eddig a hátán cipelt. Aztán ott folytatódótt, amikor levelet írt. A leendő osztályfőnökének. Ugyanis az osztályfőnök is írt neki, amiben bemutatkozott, mesélt egy kicsit az iskoláról és arra kérte őt (és persze az összes osztálytársát), hogy írjon ő is (kézzel), meséljen magáról ő is (pompás, Zita "kedvenc" témája!!! :-) ) és többek között írja le azt is, hogy mit remél a Balassitól. Ez utóbbi kérdésre, Zitusunk, a levél végére, ezt a választ biggyesztette:
"A Balassitól egy jó osztályközösséget várok." Nos, ez teljesen meggyőzött minket arról, hogy valóban, eddig nem találta a helyét.

Hogy a Balassiban van-e a helye, az persze majd elválik. Mindenesetre, az évnyitóval és az első nappal mindent megtettek azért, hogy meggyőzzék az ott most kezdőket, hogy igen, ez álmaik iskolája. kedves és szép, nem ömlengős, viszont összeszedett volt az évnyitó műsor, sok humorral fűszerezve. A két új osztályfőnök egy csokor virágot, az osztályok egy-egy plüss "kabala-állatot", minden gyerek egy balassis kitűzőt kapott, no meg felvillantották olyan programok eljövetelét, mint Gólyabál, Luca napi vásár és (osztályszinten) saját kert-darabka művelése... Csak három órájuk volt, mindhárom osztályfőnöki. Körben ültek, nem padokban, fejük felett a nevükkel ellátott lufikkal és vicces és ötletes ismerkedő játékokat játszottak, miközben egy hosszú "használati utasítást" is kaptak a sulihoz.

Zita repdesve, a föld felett tíz centivel közlekedve jött ki, sorolta, hogy ki mindenkivel ismerkedett össze és ki mit csinál, mit szeret, hogy hívják, hány testvére van, mit sportol és milyen a szeme színe. Még szerencse, hogy kell egy kicsit autózni a sulitól (kb. 15-20 perc), így beszélhetett zavartalanul....

Nos, nem is kell mást kívánnom, mint azt, hogy az, amit Zita mondott, megvalósuljon! Hajrá Drága Nagylányunk!!!!