Pages

2011. január 31., hétfő

Sétáltunk és koriztunk

Nagyon szeretek fényképezni, rögzíteni egy pillanatot, egy képet. Nem feltétlenül akkor és ott, amikor logikus és elvárható lenne (pl. Karácsonykor valahogy sosem a gép után kapkodok, hanem "csak" megélem velük az egészet) és sosem úgy, hogy ahelyett, hogy élvezném a pillanatot és a képet, inkább fotózom. Szóval, talán ezért van úgy, hogy inkább a hétköznapokban kapkodom elő a fényképezőgépet. Mert sok ünnepi van olyankor is. Sok varázslatos (élet)kép, amit sokáig szeretnék még látni. 

Különösen szeretek embereket, és pláne gyerekeket fényképezni. Milyen jó, hogy mindig "kéznél van" négy pompás alany! Büszke vagyok arra is, hogy ha a tágabb értelemben vett családban szeretnének képeket egy-egy eseményről, vagy csak úgy, engem hívnak.

És mióta Zoli hazaállított a nyár elején az ellopottat helyettesítő masinával, hát szárnyalok!

Viszont, be kell látnom, nem rendelkezem semmilyen fotós képzettséggel, még "csak" egy sima kurzust sem végeztem el. Viszont nem szégyellek kérdezni. Ezért próbálom a technikákat javítani, a gép nagy mennyiségű lehetőségeit minél jobban kiaknázni. Nemrégiben kétszer is alkalmam nyílt némi módszertant elsajátítani. Egy részről, hobbifotós Vali barátnőm adott pár tippet (főleg ételfotózáshoz, ami nekem most fontos), amikor kijött a forgatásra, hogy kicsit más célból ő is kattintgasson az ő, még a miénknél is több klasszissal jobb, gépével. Aztán, ugyancsak a forgatáson van egy kedves operatőr-srác, Matyi, akinek ugyanolyan gépe van, mint nekünk. Ő mutatta meg nekem a fekete-fehér és egyéb színtrükkös képek készítési lehetőségeit.

Ez utóbbit szerettem volna már gyakorolni. Szombat délelőtt a már szokásos hétvégi sétánkra indultunk, még Zitust is kiszakítva végre az egy hete tartó "szobafogságából" (amit, ez a nem egyszerű influenzája kényszerített ki). Gyönyörűen sütött a nap, mindenki kipihent volt. Nosza, felkaptam a gépet és kattintgattam.A fekete-fehér képek a gyengém. Első nekifutásra ilyenek sikerültek:
  Imola, mindig készen egy kis bájmosolyra.
A lábadozó.
Emma, aki rögtön vidám lesz, ha a természetben érezheti magát, családostul.
Klára ragaszkodott ahhoz, hogy babája ("Illatoska") is velünk tartson.
Mozgásban (Klára pedig "takarásban", sajna.)
Ezt a képet Klára készítette. (Így aztán a kutya lemaradt, de legalább Zoli feje látszik.)
Ezt a képet Emma "lőtte el".
Scotty, egyetlen családtagunk, akit sosem kell unszolni egy kis sétára...
Imola is akart fotózni.
Ugye nem egypetéjűek?!
Akárki akármit mond: a friss levegő mindenkit feldob! (Ezért akkor is neki kell indulni, amikor valakinek nem vagy senkinek sem akaródzik...)

Tegnap, vasárnap is kimozdultunk egy kicsit, igaz ezúttal Zita és a fényképezőgép nélkül. Előbbit azért kellett szüleimre hagynunk, mert azért a sportolást még túl merésznek tartanánk, utóbbit pedig azért, mert nem tudtam volna kellőképpen vigyázni rá, óvatoskodni pedig nem volt kedvem. Ugyanis korcsolyázni mentünk! Annyira tetszett mindenkinek a korcsolyázás a karácsonyi síszünet során, amikor az osztrák kisfalu szuper jégpályájára többször is eljutottunk, hogy úgy gondoltam, itthon is kell keríteni erre valami lehetőséget.

Tudtommal, a Műjégpálya még mindig nem üzemel (bár tény, hogy nem vagyok teljesen friss képben fővárosunk ügyében), a szabadtéri jegek egy része még nem biztonságos, a Pólus Center kajaszagú pályájára nem vágytam, így kapóra jött, hogy Mingi barátnőm lelkendezve mesélt a Jégpalotáról, más néven "Ice Palace"-ről. Vali barátnőm már ezen a nevén ismerte. (Ami azért vicces, mert az Aqua World mellett van - mintha nem is Magyarországon, hanem valami amerikai városban élnénk...) Ugyanis Valiékkal mentünk. Hab a tortán, hogy amikor odaértünk, csörgött Zoli telefonja. Egy másik Zoli, Gyöngyi barátnőm férje hívta, hogy.... nem lenne-e kedvünk a Jégpalotába menni velük. Hihi... Így aztán összeverődött egy jó kis csapat (Valiék és Gyöngyiék is ismerik egymást, tavaly együtt síeltünk mind.)

Szóval, nagyszerű ez a létesítmény. Attól az egy "apróságtól" eltekintve, hogy a belépők árképzését valószínűleg egy egyke, csonka családban felnőtt emberke készíthette el. Nincs gyerekjegy. Családi jegy van. Ami egy gyereket és egy felnőttet takar!!!! Na mindegy, nagy nehezen sikerült valami kedvező árkonstrukciót találnunk, a pénztáros igazán készséges együttműködésével, és már bent is voltunk. Ilyenkor, hétvégén, "közönség korcsolyázásra" van lehetőség, egy idő után mindkét nagy, szép pályán. Persze mindkettőt kipróbáltuk! Tényleg nagyon klassz az egész, modern, rendezett, gondosan karbantartott. Mindhárom leánykánk, akik velünk tarthattak, bőszen rótta a köröket, mosolyogva, egyre inkább kipirulva. Amikor eljöttünk, persze meg kellett ígérnünk: hamarosan visszatérünk!
Jó hétvégénk volt.  

2011. január 28., péntek

Egyszer felnőnek, mind...

Imola

Dögönyözöm őt, puszilgatom, vihorászunk a puszta együttlét örömétől. Mivel hihetetlenül hajlékony, "kettéhajtom" (a lábát a fejéhez érintve), és mímelt felháborodással megkérdezem tőle:
"Hát neked meg ki engedte meg, hogy így megnőjjél?!?! Még csak ekkorának kellene lenned, ni ("félbehajtva")!"
Visszavigyorog rám és megsúgja bizalmasan:
"Apa! Apa engedte meg!"
"Nahát! És hogyhogy én erről nem tudok?!?!"
"Mert ez a mi titkunk! Apáé és az enyém!"- csillogtatja vissza boldog mosolyát még az őrületesen szép szemein keresztül is.

Klára

Elöljáróban csak annyit, hogy bő másfél éve, Zita folyton azzal nyaggatott minket, hogy szeretne egy kisöcsit. Már a Jézuskától is ezt akarta kérni... Persze, tiltakoztunk. De aztán, egyik este csak megkérdeztük az érintett delikvenseket, hogy mit szólnának hozzá. Imó duzzogva azt mondta, hogy na jó, kölcsönadná neki a Barbiekat (egy öcsinek?!?!), Emma kerek-perec elutasította az indítványt, és Klára is azt mondta (már akkor nagyon bölcsen), hogy "Szerintem jól vagyunk mi így, hatan...."

"Másodjáróban" pedig még annyit, hogy Klára, ha ő választhat, mindig családi videókat néz, azokból is olyanokat, amikor ő és Imó még kisbabák.

A jelenet az oviban zajlott. Az egyik ovis társ anyukája behozta a kistesót, baba-hordozóban. Klára sürgött-forgott körülötte... Rám nézett, vágyakozó vigyorral:
"Olyan édi, nem?!?"
Nahát... Miután egyetértettem vele (igen, a baba tényleg nagyon aranyos) , visszakérdeztem:
"Mi van, Klára, szeretnél egy kistestvért?!?"
Mire ő:
"Nem. Engem szüljél meg újra!"

2011. január 26., szerda

Beteges-egészséges-ideges

Január, január, ejnye-bejnye!!! Kérte valaki, hogy ezt hozzad?!?! Én biztos nem... Imola kéthetes övsömöre, a saját múltheti kis gyomorinfluenzás magánakcióm (főzős forgatás közepette.... ÉLMÉNY!) után most Zitát kaszálta el az influenza, de úúúúúgy, hogy az csak. Szerintem, Zitus utoljára óvodás kiscsoportos korában volt ilyen beteg. Három napig 38 °C felett volt a hője, és még most sem ment le rendesen. Az én örökmozgó, egy helyben egy percet nem maradó nagylányom csak fekszik, néha még alszik is napközben (na, ez aztán végképp' hihetetlen), alig eszik, csak iszik, méghozzá annyi teát, mint az utóbbi hat évben összesen, rekedtes a hangja, köhécsel és a lázát méregetve folyamatosan óbégat, hogy "mikor fogok már meggyógyulni?!" Ezt tudja néha patetikusabban is: "Anya! Szerinted tavaszra már jól leszek?"

Hab az igen csak keserű tortán, hogy a vírus megtámadta a szemét is. Heveny kötőhártya-gyulladása van, még szemésznél is jártunk. Zita szeme fehérje most csupa vér. Ráadásul, amíg a vírus tombol benne, addig az igazán hatékony szemcseppet nem alkalmazhatjuk, mert az - állítólag - szétszórná a vírust még jobban. Tehát, innen az előző bejegyzésben említett zombi-érzés...

Öröm az ürömben szegénykémnek, hogy mivel az osztály fele beteg, a tanárok nem haladnak az anyaggal, nincs bepótolandó tanulnivaló, sem házi feladat.

Arra viszont, hogy a vírus nem csak a XVII. kerületben tombol, ékes példa Klára és Imó óvodája. Ott először a felnőtteket döntötte le a betegség; az ő csoportjuk mindkét óvó nénije kidőlt, így most helyettesítések folynak. Tulajdonképpen, a gyerekek évezik a változatosságot.

Hogy nekem ettől mekkora betegség-fóbiám lett, azt nem kell talán nagyon taglalni. Őrülten szellőztetek egy  naponta többször, tömöm a C-vitamint mindenkibe, gyümölcsöt is diktálok minden felém járóba, és kizárólag gyalogosan közlekedünk, friss levegő-fogyasztás céljából. A mozgásos különórákat most nem lehet ellébecolni, pláne nem a kültérieket (atlétika). Hát, ez van. Nagyon nem szeretném látni még egy (pláne nem több!!!) gyerekemet ilyen lélekszomorító állapotban!

Az egészséges oldalról is akartam írni pár szót. Ugyanis, azt mantráztam az én, most már 40 éves, férjemnek, hogy egy magára valamit is adó, gondoskodó családapa néha azért kivizsgáltatja magát. És ilyenre (egy terheléses Sport-kórházas vizsgálattól eltekintve) még nem vetemedett, amióta én ismerem őt. És lássunk csodát! Előjegyeztettem őt, nem hagytam neki sok választási lehetőséget, és elment. Előtte picit aggodalmaskodott, mert minden rendes férfiember, ő is kellőképpen hipochonder, és már előre sorolta a rengeteg, gyógyíthatatlan betegséget, amiben ő vélhetőleg szenved.... De annál nagyobb volt az öröme, amikor ilyeneket hallhatott és olvashatott, hogy "a szervezete egy 25 évesének felel meg", "maratonfutókhoz méltó pulzusa van", "kisportolt, atlétikus testfelépítés" vagy "megfelelően táplálkozik" és hasonlók.... Igen csak vigyorogva jött haza...

Ez persze módfelett megnyugtató. És örömmel állapíthatjuk meg, hogy ami miatt szerettem volna, hogy elmenjen egy ilyen kivizsgálásra, az még nem hagyott nyomott a szervezetében, a szerveiben. De a lelkében igen. Az elmúlt másfél év idegeskedései, bosszankodásai, csalódásai igenis ott vannak mind benne, én ezt nap-mint-nap látom. Igyekszem neki mindenben segíteni, partner lenni, mindig meghallgatni őt, de legnagyobb bánatomra, tudom, hogy ez kevés. Mert segíteni én nem tudok, bármennyire is szeretnék. A legtöbb kellemetlenség tőle (és tőlünk) kívülálló okokból adódott és adódik, és ezeket a legnehezebb elfogadni, leküzdeni és megoldani. Szerintem, sok minden megérett Zolinál a változtatásra, alapvető, gyökeres változtatásra, de még azt is kell remélnem, hogy ez időben következik be. Mert rossz őt kedvetlennek, feszültnek, levertnek és dühösnek látni. Még akkor is, ha megértem őt.
Ez most álljon itt, szóljon itt, neki.

2011. január 25., kedd

Két jópofa

Ma este, a gyerekeink elemükben voltak. Viháncoltak, játszottunk, pizzáztunk. Ez a mi csajos esténk, Zoli ilyenkor focizik. Az alábbi két jelenet nagyon megragadott engem.

1. Agy
Szegény Zitám szeme szó szerint vérben forog. Hogy miért és hogy mennyire beteg a drágám, arról majd a következő bejegyzésben regélek részletesebben. Mindenesetre, ma egész nap azzal biztatgatta magát, hogy ha most lenne farsang, akkor legalább nem kellene törnie a fejét, hogy mi legyen, adva van a téma: zombi! Este, amikor már az összes húga boldogította őt, persze újra előadta ezt a fantasztikus meglátását, majd vad fejet vágott, Emma felé közelítve vicsorgott és közben azt susogta "félelmetes" hangon: "Én vagyok a zombi, és most megeszem az agyadat!"
Erre Emma, aki amúgy is kacagóport uzsonnázhatott, így felelt: "Jaj ne! Már így is alig van!"

2. Okosság
Klára megint azt kérte esti meseként, hogy a vulkánokról olvassunk..... Na jó, látom, hogy egyre nehezebb elhinni, hogy vidám esténk volt, pedig tényleg, zombik (honnan ismeri Zita ezt a szót egyáltalán?!?!) ide és pusztító lávafolyam oda. Szóval, a vulkán belsejéről olvastunk, de Klára állandóan félbeszakított, hogy rákérdezzen valamire, vagy, hogy elmondja azt az adott dologról, amit már egy másik könyvből megjegyzett. Amikor már negyedjére futottam neki ugyanannak a mondatnak, és ő ismét talált valami fontos közlendőt, akkor kicsit megdorgáltam játékosan, hogy "Egy mondat közepén voltam Klára! Hát sosem érhetek a végére?!" Mire ő: "Jó, Anya, de szeretnék mindent tudni! Az okosok úgy válnak okossá, hogy sokat kérdeznek, nem?!"
Hát de, drágám. Teljesen igazad van....

"Az félévi bizonyítványokrul"

Még nem ejtettem egy szót sem arról, hogy már el is röppent az első fele a tanévnek. Pedig de...
Ez a tanév is izgalmasnak indult. Ezúttal Zita iskolaváltása miatt. Tulajdonképpen, ha végigveszem, talán csak a tavalyi tanév volt "unalmas": senki sem kezdett (új) iskolát.... Előtte Emma, jövőre pedig az Ikrek érkeznek!

Szóval, az első félévi bizonyítványa szerintem ragyogó lett a mi kis gimisünknek. Hogy magatartásból már megint - mint mindig - négyes, már egyáltalán nem izgat. Úgy tűnik, kiismerték. Ez már-már arra jelzés, hogy jól érzi ott magát, "el meri engedni magát". Nyilván mondogatom neki, hogy meg kéne próbálkozni a csöndben maradással, de mivel tudja - mert én balga, elmeséltem -, hogy én is mindig csak kegyelem ötösöket kaptam az év végén magatartásból, hát rögtön érvel.

Egyébként rengeteg ötös díszeleg a most már csak jegyekből álló biziben. Sőt, két tantárgynál (latin és angol) még egy "d" betű is, azaz dicséretes! Hát az. Van azért két négyese is, a már említett magatartáson kívül. Ebből az egyik, természetismeret (azaz a fele földrajz, a fele biológia), tipikusan olyan négyes, ami év végén ötös lenne. Tehát, pont a kettő között van, így félévkor inkább lefelé hajlanak, de év végén meg felfelé. Ami stabilan négyes, az a matek. És én egy pillanatig sem elégedetlenkedem emiatt. Alapvetően is ez a "gyengéje". Itt jól tanítják, kezdi azért biztosabban érteni a dolgokat. És egy suliváltás után egy ilyen bizonyítványt produkálni, szerintem zseniális dolog. Mondta, hogy az osztályátlag 4,65 lett, ami bitang erős, szerintem (az övé, így, 4,8). Azt is mondta, hogy egy szem tiszta ötös lett. Tehát ez egy igen homogén osztály. 

De ami a legjobb, az most következik! Ezt nyilván a közegnek köszönhető, meg talán az a bő tizenegy évnyi nevelésnek mondható valami, amivel próbálkoztunk... Ugyanis azt mondta legnagyobb leánykánk (egyébként még a biziosztás előtt), hogy (idézem): "Anya, én a második félévben még keményebben fogok tanulni, mert kitűnő szeretnék lenni!" Teljesen meghatódtam! Hogy ez így milyen jó! Mi jól megdicsértük a szép eredményeiért, erre ő az, aki saját magától, úgy dönt, hogy még jobbat akar! Neki csak annyit mondtam, hogy ennek örülök, és ez némi matekgyakorlást is jelenthet, de belül ujjongtam és majd szétvetett a büszkeség! Az eredményei miatt is, persze, de leginkább emiatt a hozzáállás miatt!

Emmus, a mi kis harmadikosunk, ugyancsak kapott bizonyítványt. Mielőtt leírnám az ő eredményeit, csak annyit szeretnék elmesélni, hogy amikor én voltam általános iskolás, hát, engem eléggé szigorúan fogtak, és csak az ötöst fogadták el a szüleim. Annak idején megfogadtam, hogy én nem leszek ilyen a gyerekeimmel. Miután ezt "hozom" otthonról, ez nem kevés önkontrollba kerül, és az elején még nem nagyon sikerült. Mostanra már teljesen a magamévá tettem azt a szemléletet, hogy nem szidunk, csak biztatunk és dicsérünk. Meg magyarázunk. Sokat. Arról, hogy miért jó jól tanulni.

Szóval Emma eddigi "legrosszabb" bizonyítványát hozta haza. Ami persze nem takar szörnyűségeket, mert négyesek és ötösök hemzsegnek benne felváltva. De a négyesek inkább a nehezebb tantárgyakból, mint a magyar (nyelvtan és olvasás), matek. és, ami nagyon fáj Emmának, mert ő aztán igazán érdeklődik a természet iránt, az a környezet. Engem sok mindenről elgondolkodtatott ez az eredmény. Kikristályosodott számomra, hogy Emma mellől még mindig nem lehet elmozdulni leckeírás közben. Zita már önálló volt harmadikban, ő még nem az. Mások, és ez teljesen elfogadható. Az is nyilvánvaló, hogy Emmának egyre jobban hiányzik az az egy év, amit még az oviban tölthetett volna. Ezen már nem tudunk változtatni, akkor az tűnt jó döntésnek, most már tudom, hogy nem volt az. Ugyanis okos ő és tud is logikusan gondolkodni. Két probléma van. Az egyik a hihetetlenül babás lelke, amelyik egyszerűen megakadályozza őt abban, hogy fegyelmezze saját magát a leckeírás és a feladatok megoldásának terén. Ha otthagyom őt leckeírás közben egy matek példával, akkor visszatértemkor vagy az ablakból szedem őt le, ahol széncinkéket vár-les a madáretetőnknél, vagy pedig egy-két lovacskával játszik az íróasztalnál, amit igyekszik gyorsan eldugni, amikor hallja, hogy közeledek, vagy csak rajzolgat (akár magára az íróasztalra is). Nos, a másik pedig az, hogy gondjai gyökere a szövegértésben leledzik. Illetve annak hiányában. És újra, megint, visszatérünk az olvasás problematikájához. 

Mostanra azt a fegyelmet állítottam be magamnak, hogy mindegy, hogy mit kéne megcsinálnom, dolgoznom, főznöm, Emma leckéje az első. És Emma olvasása. Szerencsére, a "Négyszögletű Kerek Erdő" most a kötelező olvasmányuk, és azt szemmel láthatóan élvezi. Szívesen olvassa, és egyre jobban. De nem szól, ha valamit nem ért. Ha rákérdezek, bevallja, hogy nem érti. Ez nem jó. A gyermekeit otthon tanító Virágnál láttam egy zseniális ötlete: az uzsonna mellé csomagol egy viccet is. Annak örül a gyerek, elolvassa, rövid, és csak akkor nevet, ha megérti! Tehát jó gyakorlás a szövegértésre. Nos, én is csomagolgatok most már ilyet Emmának. Örül neki, de utána megbeszéljük a viccet, hogy tényleg értette-e. Néha nem árt....

Visszatérve a bizonyítványához. Neki is van két dicsérete: énekből és tornából. Náluk ilyen aláhúzós rendszerre váltottak (még nem jegyeket kapnak), amin én kicsit nehezen igazodok ki. De a szövegértési problémákat ott is jelezték. Emma nem elégedett az eredményeivel, én viszont megpuszilgattam, megdicsértem őt és biztattam: ez egy szép bizonyítvány!

Mivel akkor kapták meg, amikor én forgattam, csak másnap reggel tértünk erre ki Zolival. Zoli mondta, hogy nagyon jókat hoztak haza a csajok. Mondtam, hogy Emmus már megint a szokásos, téli, hullámvölgyében van sajnos, mire Zoli aggódva megkérdezte: "Ugye megdicsérted őt, mert ez egy teljesen szép bizonyítvány?!?!" Megnyugtattam drága uramat, akit emiatt a mondat miatt, ha lehet, még jobban megszerettem....
( A kép 2008. szeptember elsején készült, Emma elsős, Zita harmadikos...)

2011. január 24., hétfő

Elfogult

Ez nyilván egy elfogult bejegyzés lesz. Kár tagadni, de nem is akarnám...
Klára lányunk elképesztően burjánzó fantáziáját és rajzképességeit szeretném egy kicsit méltatni.
Klára - és egyébként Imola is - folyton-folyvást rajzol. Az oviból is mindig egy halom remekművel térnek haza, és itthon is folytatják az alkotást. Nem kell túl sok gyereknevelési vagy gyerekpszichológiai könyvet végigböngészni ahhoz, hogy tudjuk, hogy ez mennyire jó dolog. Dolgozik a fantázia és dolgozik a "finom-motorika" egyaránt. És a lélek is megtalálja az útját, hogy megmutassa magát. Ez utóbbi miatt a legörvendetesebb talán az, hogy Emma és Zita is sokat rajzolgatnak. Feltételezem, hogy ez néha legalább annyira kell, mint egy nagy futkosás a szabad levegőn (vagy akár az edzőteremben).

Minden gyerek rajzos világa különböző. És mindegyikért odavagyunk, természetesen. Fent is van a falon rengeteg belőlük. Már lassan kezdünk egy galériára hasonlítani, még szerencse, hogy hosszú folyosóink és sok szabad falfelületünk van... Mert bő tizenhárom év termése díszíti a hátsó folyosót fotók által és négy, igen nagy alkotói kedvvel megáldott, gyermek művei pedig az elülsőt.

Klára képi világa teljesen jól tükrözi azt az őrületes felfogóképességet, zakatoló agyat és eszméletlen fantáziát, amiről egyéb téren is tanúbizonyságot tesz. És a rajzai, szerintem, ezáltal, hihetetlenül jól megmutatják az ő káprázatos, vibráló egyéniségét.

Akkor hát jöjjön néhány a legutóbbiakból. Lehet, hogy ezekből is kerül majd fel a falra, de olyan mennyiségben érkeznek részéről és Imó részéről is, a művek, hogy azért csak pár havonta szoktunk egy nagy szelektálást és szívfájdító szavazást tartani.... Különben már kívülről is betapétáztuk volna a házat gyerekrajzokkal... Persze, biztos kölcsönözne neki egy utánozhatatlan bájt...
Ez a baloldali autó már önmagában is élmény. De ráadásul, dudál, és ennek nyomatékosítására ott is a felirat: "DUDU"

Nem, ők nem oroszlánok. Ez egy Nap-család!

Itt a kontyok tetszenek...

Itt pedig ez az egészen érdekes test-ábrázolás jön be nagyon...

Ezeket a rajzokat az íróasztalunkon találtam a múlt héten, az egyik forgatási nap után. Klára odatette, hogy biztosan végigcsodáljam őket. Ha majd elvégzem végre a saját magam számára előírt nagy-nagy rendrakást, akkor idevarázsolok néhányat Imóka műveiből is. Csak, hogy láthatóvá tegyem az egyéniségük közötti elképesztő különbözőségeket.

Megvallom, én leborulok gyermekeim rajzművészete előtt. Valahogy én nem emlékszem rá, hogy sokat rajzoltam volna. Így aztán, amikor a múlt héten lerajzoltam egy szünetben a laptopkonyha "stábot", az nálam így nézett ki (az egyik operatőr viccesnek tartotta lefotózni - az én gépemmel...):

Utóirat: Klára hihetetlenségéről még annyit, hogy sajnos az egyik óvó nénije beteg, a másik is kezd lerobbanni, nincs hangja. Ezért ma délben megkérte őt (a "hangnélküli"), hogy "Klárikám, meséljél már te, légy szíves, mert nekem már alig van hangom. És Klára beült középre, és mesélt... Arra értem oda, hogy hallottam már a résnyire kinyitott ajtón keresztül vékonka lánykám hangját, ahogy a Betty Mamától (Anyutól) oly' sokszor "altató meseként" végighallgatott "Három kismalacos" mesét mondja. Fejből, kerek, egész mondatokban, hangsúlyokkal játszva. A társak egy pisszenés nélkül hallgatták őt. Jaj, majd szétdurrantam a meghatott büszkeségtől. Én előre szóltam, hogy elfogult leszek!!!!

2011. január 23., vasárnap

Hétköznapi vandálok

Szerintem általános jelenség az, amikor az anyuka-háziasszony a takarítás során szépen lesuvickolja a mosdókagylót a hét (hetek, hónap, vagy csak az elmúlt napok, ki milyen szorgalmas...) során rárakódott és odaszáradt fogkrémmaradékokat (mert igen, kéri a drága gyerekeit, hogy öblítsék le fogmosás után, dehát...), ledörzsöli a teljesen homályossá lett csaptelepet és megfosztja a fogkrémpöttyöktől a fürdőszoba tükröt (mert nagyon jó muri nézni saját magunkat, miközben fogat súrolunk...), majd este, a fürdés és fektetés után bemegy a fürdőszobába, hogy helyreállítsa a szívének oly' kellemes rendet (a törülközők ugyanis valahogy nem feltétlenül végzik a törülközőtartón, viszont a földön összekupacolva nem száradnak meg vagy ha igen, büdösre) és feljajdul a látványtól. Mert mi fogadja? Összeköpködött tükör, fogkrémes mosdókagyló és bemaszatolt csaptelep! Kezdheti-kezdhetné elölről!

Ennél sokkal rosszabb érzés lehet az - amiben szerencsére még nem volt részünk, de mindig nagy empátiával gondolok a tulajdonosra, amikor ilyet látok -, amikor valakinek utcafrontos a háza egyik fala, azt szépen bevakolja, majd jön egy "street-artist" (szerintem simán csak rongáló huligánok) és készít rá egy firkálmányt, vagy egy kiteljesedettebb "freskót".

Nos, számunkra hasonlóan nagyon szívfájdító az, amit most láthatunk, a közvetlen közelünkben, a köztulajdonunkkal. Elmagyarázom.

Az utcánk végében pár hónapja végre elkészült a "Sashalmi sétány". Ez hihetetlenül nagy szó, mert a '70-es évek óta ment a huzavona, hogy kié is ez a terület (a méltán népszerű BKV-é vagy a kerületé, netán a fővárosé), így aztán senki nem törődött vele. Ez egy hepehupás földút volt, világítás, járda és gondozás nélkül. Nyáron poros sivatag, télen jeges korcsolyapálya, éjszakánként pedig raliterep. Tavaly aztán végre felvonultak a munkagépek, és a közeli parkkal együtt (amiről már írtam), ezt is teljesen rendbe hozták. Lett világítás, futópálya, sétálórész, parkosítás, szép növényekkel, öntözőrendszerrel, padokkal és autóktól eltiltott részekkel, másutt pedig fekvő rendőrökkel. Sőt, még egy szökőkút is épült, mondjuk az kicsit furán hat, de mindegy, nem zavar. Ez a radikális változás természetesen a környék hangulatában is beállt. Noha ettől az utcánk egy jottányit sem lett vonzóbb; most is ugyanannyira összevissza épületek és építési meglátások egyvelege ez, ami nem bájt, hanem rendezetlenséget kölcsönöz neki, de azért mégis teljesen más. Mi a végén lakunk, közel a sétányhoz. Az elmúlt héten hajnalban indultam útnak (mármint, az nálam a fél 7), és olyan jó volt látni elsuhanni futókat és nordic walkingoló csoportokat az éppen csak világosodó reggeleken. Napközben is zseniális a dolog. Olyan, mintha a Margitszigeten élnénk: jönnek.mennek a babakocsisok, a futók, a sétáló idősebb párok, családok és kutyások. Él a környék, jobb kedvet varázsol ez a rendezett, szép környezet. Az, hogy a friss levegő mellé most már kellemes élményt kap a sétáló/futó/sétáltató szeme és lelke. Öröm elindulni, öröm így oviba és suliba sétálni.

Igen ám.... De ebbe az örömbe vegyül mostanság egy kis üröm is. A forgatós napok alatt, az egyik este már annyira vágytam egy kis levegőre (tényleg imádok a stúdióban létezni, de ott nincs semmi természetes fény, sem levegő, nem csoda, hogy egy idő után hiányzik, de nagyon), hogy mivel Zoli anyukája úgyis itt aludt mindig, rávettem Zolit egy kis "éjszakai" kutyasétáltatásra. És akkor fájdalommal konstatáltuk egészen közelről azt, amit már az autóból is láttam és a lányok is szörnyülködve meséltek: néhány embertársunk jó mókának tartotta, hogy rámenjen a parkosított, még alig kinőtt fűre és apró bokros növényekre! Tették ezt egy jó csapadékos időszakban, mély árkokat hagyva a gyenge fűben, kifordítva a bokrokat és a locsolórendszer csöveit!!! És nem, ezek nem véletlenek voltak! Vagy csak annyiban, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy márpedig őket nem érdekli, hogy az ott már autómentes övezet! Komolyan mondom, hogy sírnivaló látvány volt!!! Kinek jó ez és miért? Miért lehet azon jót röhögni, hogy semmibe véve tiporják szét azt, ami közpénzből és ezúttal ténylegesen és láthatóan a közjóért készült?!?! Kinek akarnak ezek bizonyítani és mit? 

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e erről, nem tűnök-e ettől olyan öregesnek?! De a gyerekeink is kiborultak ettől teljesen... És kérdezgetik, hogy miért tették ezt azok az emberek. Nem nagyon találunk jó választ, a sablon "mert buták"-on kívül. Nem tetszik ez nekem. Na és? Mit lehet tenni? Nyilván, majd kimegyünk, páran a környező házakból, utcákból, és megpróbáljuk egy picit rendbe szedni. De most már tudom, hogy ez csak átmeneti megoldás lesz. Mert bizonyára újra jön majd valaki, aki viccesnek találja majd a rongálást...  

Ugyanis, azt is hozzátenném, hogy a frissen letisztított fürdőszoba-alkalmatosságok azonnali összemaszatolása után persze a háziasszony-anyuka zsémbel egy kicsit. Vagy nagyon. És szép lassan, a gyerekeknek eszébe jut, hogy ennek anya nem örül. És egy picit vigyáznak. Aztán jobban. Mire felnőnek - bár remélem, hamarabb -, tudják majd, hogy vigyázni kell arra, ami a miénk. A szó tulajdonjogi és tágabb értelmében... Akár a bolygónk egészéig tágítva.

2011. január 21., péntek

Ennyi kell, és ennyi pont elég

Hazaértem, ma este, egy hét feszített tempójú, ugyanakkor remek és élvezetes munka után, kicsit korábban, mint a többi napon. Még mindenki ébren és aktívan várt. Klára, ahogy meghallotta a hangomat, egyenesen az ölembe repült. Ki sem szállt onnan, jó sokáig. Zita boldogan mesélt az igazán lenyűgöző bizonyítványáról. Imola fogta a kezemet, és ragaszkodott hozzá, hogy egy percre se hagyjam el a fürdőszobát, amíg ő ott az esti szertartását lebonyolítja. Közben Zoli elment futni egyet, ami most már gyerekjáték, mert gyakorlatilag a kapunk előtt megy el az a rekortán (helyesírás?!) futópálya, ami kerületünk egyik legújabb büszkesége.
És akkor pakolászni kezdtem egy kicsit az érkezőasztalon. Ráakadtam egy cédulára. Ez volt ráírva: "Szeretlek Anya, és Apa, és Zita, és Klára, Imola." (Talán nem nehéz kitalálni, hogy ki írta... ) Csak úgy... Totálisan cseppfolyós állapotba kerültem. Úgy éreztem, túlcsordulok. Azt hiszem, ezt nevezik egyszerűen boldogságnak.

2011. január 19., szerda

Kívánság hétvége

Annak, hogy pár napja nem írok, legfőbb oka az, hogy ismét forgatunk a laptopkonyhával, és az hajnaltól késő estig tartó műszak. Ez most egy teljes munkahét, amit nem tudnék nyugodt szívvel és nyugodt lélekkel végigvinni, ha nem segítenének olyan odaadóan a nagymamák, akiknek ezúton is köszönöm áldásos tevékenységüket.

Persze felkészültem rá megfelelőképpen és igyekeztem a nagyszülőket is felkészíteni. No meg, legfőképpen a gyerekeket is. Mindazonáltal, ilyenkor van mindig egy kis lelkifurdalásom, hogy nem látom őket szinte egész héten. Ezért, jó ötlet vagy sem, igyekszem már előre" kompenzálni", no meg majd utólag is, bizonyára. Így a múlt hétvégén igyekeztem pár olyan, már régebben, vagy nemrégiben tett ígéretemet beváltani, amiket már nagyon vártak a csemeték. Semmi extra program, csak olyan kellemes, általános óhajok teljesültek. Például, végre átjött Klára és Imola nagy "kisbarátnője", Dorca. 

Végre játszhattak egy jót, egy teljes délutánon át. És Emma is ott aludhatott Eszter barátnőjénél, amit már egy ideje tervezgettek. Ez az ottalvós téma egyébként megérdemelne egy külön bejegyzést, mert nekem azért ez eléggé szokatlan dolog, de amúgy meg látom, hogy mostanság ez egy bevett "szokás" már ilyen kicsi korban is. Zitának is "járt volna" egy - egyébként ugyancsak beígért - barátnőzős délután, de az, a barátnő elfoglaltsága miatt, elmaradt. Emma "pótolt" a nővére helyett egy zsúrral...
Zitus kívánsága az előző bejegyzésben említett főzőcske volt. A két Nagylány óhaja volt még az almás süti is, amit Móni blogjáról tanultam, és amit megsütöttem nekik. 

Klára az ugyancsak már ugyanott említett pikkelyburgonyát rendelte. Imó örült bármilyen ételnek, most, hogy már ehetett! A hétvége során talán nem volt olyan társas játék, amit "ne mozgattunk volna meg". Ami azért nagy szó, mert akad belőlük néhány a házban...

Zoli "megkapta" a neki kijáró vasárnap délelőtti focit, én pedig annak örültem, hogy sétálhattam egy jót a négy leánykámmal, majd utána Anyukámmal is és Klárával.

Szóval ez egy nyugis, rákészülős, félévi dolgozathajrá utáni hétvége volt, ami nagyon kellett már a mostani, igazán feszített tempójú, ugyanakkor a maga módján nagyon élvezetes, ámde kissé túlságosan "gyerekmentes" hét előtt.

2011. január 16., vasárnap

Gasztro-bejegyzés - Junior módra


Zitát nagyon izgatja a mi kis laptopkonyhánk. Kíváncsi arra, hogy miként csináljuk ezt az egészet. Kicsit "babásan" büszke arra, hogy "híres emberrel" dolgozunk, és más "híres emberek" pedig már regisztráltak a honlapra. És első élvezője annak, hogy OZ receptjei tényleg finomak. Az utóbbi időben két nagy kedvenc alakult ki a családunkban: Klára akár naponta enné tepsiszám a pikkelyburgonyát, Zita pedig a Málnás mascarponét fogadná el édességként minden nap (kétség kívül, Klára rajongása kissé kevésbé költséges...).

Zita laptopkonyha-lelkesedése odáig terjedt, hogy ő, aki eddig nem különösebben vonzódott a konyhaművészet dolgos szakaszához, most kifejezetten kérte, hogy szeretné megtanulni elkészíteni új kedvencét. Tegnap nekiálltunk. Ő olvasta a receptet és ő csinált mindent, én a szükséges magyarázatokat fűztem hozzá. Mert ugye a cipész meg az ő cipője.... nekünk még nincs megoldva, hogy a laptopot a konyhában is beüzemelhessük, internetestül...

Nos, akkor jöjjön, hogy miként csinálta. A pontos hozzávalók, a leírás és a kisfilm természetesen megtalálhatóak a honlapon. Itt most csak Zita tevékenységét mutatom.
Legelőször is beáztatta a zselatin-lapokat. Ezek nagyon lenyűgözték.
Összeturmixolta az előzőleg  szobahőmérsékleten kiolvasztott mirelit málnát.

 Utána át is passzírozta. Ez kemény munka.

Az így kapott szószt felforraltuk. Majd nagy élvezettel nyomkodta kis az állagot váltott zselatint, és beletette a forró málnába, a likőrrel (épp' csak egy csepp) és a szörppel együtt. 

 Kibontotta a mascarponét, amit így, natúrban, büdösnek talált...
És a hozzáadott vaníliacukor illatáért sem lelkesedett. Nem értem, szerintem az olyan isteni!

Ráreszelte a cukros mascarponéra a zöldcitrom héját és rányomta a levét.
(aminek viszont imádja az illatát és az ízét egyaránt)

Ilyen ügyesen reszelte le a citromot.

 Jöhetett a narancsfacsarás is.

 Végül hozzáöntötte a pirosat a fehérhez.

 Rózsaszínt kevert belőle.

És végre kóstolt!

Ízlett!
Majd kissé zokon vette, hogy a zselatin miatt, ennek az egésznek legalább pár órát pihennie kell a "jégszekrényben", ahogy OZ mondaná.

Végül, vacsora után még felvertem egy kis tejszínhabot (ezt nem bíztam rá, mert nem állt szándékomban az egész konyhát lemosni a plafontól a földig...), és már tálalhatta is büszkén büszke apukájának (ahogy azt a bejegyzés első fotóján láthatjuk!).

2011. január 15., szombat

Barátság ABC, I betű

Hogy mi lelt, magam sem értem. De úgy érzem, hogy jó pár körülöttem, vagy kicsit távolabb élő, régi vagy egészen friss, baráti kapcsolatomról szót kell ejtenem a blogon. Valahogy "rögzíteni", hogy ki mindenki kedves és értékes vett körül, "anno 2011-ben".....

Rögtön az "I" betűnél kezdenem. No, nem azért, mert az előtte lévő betűknél nincs senki, akiről mesélni szeretnék. Hanem, mert az egyik "I"-betűssel friss az élmény, habár alapvetően, ez egy ősi barátság.

I-vel - mondhatnám, hogy már az anyaméhben úszkálva is összebarátkoztam, de ez így nem lenne "pontos". Ugyanis, tulajdonképpen már előtte, precíz kronológiai szempontból pedig csak jóval utána, mivel I. pár évvel fiatalabb nálam. Hogy mégis azt állítom, hogy már előtte, azért van, mert mi olyan tipikus barát-szülők összebarátkozott gyerekei vagyunk. A szülői barátság pedig önmagában is érdekes. 

Valamikor, a hatvanas évek elején, Apu úgy döntött, hogy keres magának egy erdélyi levelező-partnert. Fel is ütött egy napi (heti? havi?) lapot és rábökött P. bácsi hirdetésére. P. bácsi, aki akkor még igen távol állt a bácsi státusztól, egy, Máramarosszigeten élő orvostan-hallgató könyvmoly volt. Elkezdtek levelezni, és gyorsan megtaláltak egy azóta is élénken élő összhangot. Hamarosan "találkozgatni" kezdtek. Hol a szüleim mentek ki, enyhén szólva is regényes  körülmények közepette, Erdélybe, hol P. bácsi tudta megoldani a magyarországi kirándulást. Közben, P. bácsi még összeismertette Apuékat Cs.-vel is (akit viszont, rejtélyes okokból kifolyólag, nem bácsiztam soha), egy sepsiszentgyörgyi orgonistával. Ők hárman azóta is világraszóló barátok. Még úgy is, hogy P. bácsi, a kicsit később megismert felesége, B. néni, nyomására, végül átköltözött Magyarországra, Mórahalomra, ahol gyerekorvos lett, és noha ma már nyugdíjas, azért még mindig gyógyítja a gyerekeket. Akár néha az enyéimet is, telefonos segítség-nyújtás keretében. No, de ne szaladjunk előre.

Baráti kapcsolatukban beállt egy rendszeresség, amit sem az én, sem később I. barátnőm, majd végül I. húga, ugyancsak I. születése sem akasztott meg. Sokat jártunk Mórahalmon, ők is jöttek hozzánk. Apáink hatalmas gombfocicsaták közepette váltották meg a világot, én pedig "végzetesen" összebarátkoztam I.-vel. Annyira, hogy életem első erdélyi utazását velük tettem meg. Élénk emlékeim vannak róla, noha leginkább úgy, mint barátságunk végzetes megpecsételődéséről. Amikor kiköltöztünk Svájcba, oda is eljöttek hozzánk. Sőt! Volt egy időszak, amikor I. már Budapesten tanulgatott és dolgozgatott, igazán fiatal felnőttként, és az addigra már megözvegyült Nagypapámmal lakott a családi házunkban (mármint, "szállást" adtunk I.-nek, még mielőtt valaki félreértené...). Imádták egymást, I. ugyanis egy végtelenül bájos, kedves, gyönyörű hölgy, tele türelemmel és megértéssel, akár egy, a 80-as éveit taposó tündéri öregúrral szemben is, aki az én nagyapám volt. I. egészen addig lakott ott, amíg... ki nem ment Angliába, "szerencsét próbálni", baby-sitterként.

Innen fordult I. élete egy hatalmasat! Angliában hihetetlen gyorsasággal elsajátította a nyelvet, és ugyanazzal a lendülettel, szerelembe esett egy helyes dán legénnyel. Említettem már, hogy I. szépséges (manökenkedett is), kedves, mosolygós, okos és bájos?! Elsöprő szerelem volt az övék, de tényleg! Amikor összeházasodtak, a mórahalmi kis templomban, úgy éreztem, hogy ez a legszebb történet, amivel találkoztam! El is határoztam, hogy mégsem megyek férjhez az akkori vőlegényemhez, mert én is csak akkor akarom kimondani az igent, ha azt ilyen izzó szerelemben tehetem! Igazam volt, az eljegyzést felbontottam (ami még Svájcban, egy olasszal köttetett), és Zoli képében megtaláltam azt, akinek ilyen érzelmekkel mondhattam ki azt a bizonyos igent! Az esküvőnkön I. már az akkor egyéves kislányával vett részt.

Akkor már Dániában éltek. I. a dánt is rohamtempóban tanulta meg, és - sokak, többek között saját szülei, szívfájdalmára - dánul beszélt a kislányához is. A házasságuk kezdett megromlani, a férj idegi instabilitása kezdett kiütközni. Nehéz évek jöttek, aminek válás, csúnya válás, lett a vége. I.-nél maradt a kislánya, de nem hagyhatta el Dániát. Hiszen ő nem, a kislánya és az apja viszont dánok. De I. , aki időközben  - dánul!!!- elvégzett egy (belső?)építészeti főiskolát (egyetemet?), talált magának munkát, vett egy házat, iszonyú hitellel, hogy lánykájának örömet okozzon, a természethez és lovakhoz közel. I. volt férje egyre furcsábban viselkedett. Először elvonult Grönlandra, "magára találni", és elvárta I.-től, hogy elküldje oda közös, akkor kb. 8-9 éves, lányukat havonta egyszer, repülővel. Majd visszajött, és új hölgyek után nézett. Volt közte saját unokatestvér is. Végül, megállapodott valaki mellett, majd nekiállt a közös gyermek teljes "elvadításának". Gyakorlatilag I. ellen hergelte, mindent elnézett neki, lovat vett neki, bármit kért tőle a kislány, megkapta, elvárásai (pl. tanulás, mosakodás, bármi) nem voltak vele szemben. A kislány, akkor már több, mint 10 évesen, azt kérte, hogy az apjával lehessen. A dán bíróság "gyerekpárti", azaz, a "gyerek szava szent". A kislány azt mondta a bíróságon, hogy az anyja túlságosan kontroll alatt tartja (értsd: elvárja, hogy tanuljon, esténként fürödjön, a ruháját a szennyesbe dobja, stb..), ő nem akar az anyjával élni, sőt találkozni sem akar vele. És a bíróság döntött: elvették I.-től a gyermekét, és két kerek éven át nem is látta őt. Csak a Facebookon..... 

Tavaly decemberben tört meg ez a jég. Ennek okai is összetettek. I. volt férjének született egy újabb gyereke. Az új gyerek anyja átérzi, hogy milyen lehet egy anyának, hogy nem láthatja a gyerekét. Meg látja I. gyerekén is, hogy hiányzik neki az anyja. Meg, hogy a gyerek szégyenli magát amiatt, ahogy viselkedett. Tehát az új anyuka segített abban, hogy egy első, kissé sete-suta, de mégis biztató, találkozás létrejöjjön.

I. decemberben hazajött és szerencsére meglátogatott minket pár órára. I. még mindig gyönyörű, kedves, okos és bájos. Sokat mosolyog. Most bizakodik, hogy helyre tudja hozni a kapcsolatát a gyermekével. A most 13 éves gyerekével. Az egyetlen emberrel, aki miatt Dániában él (és aki nélkül két évet élt ott), ahol ő mindig csak egy idegen lesz, ahol az ő szava mindig kevesebbet ér, mint egy dáné...

Annyit töröm a fejemet azon, hogy miért ilyen a Sors vele. Még mindig fiatal. Kívánom neki, hogy ismerjen meg valakit, aki megbecsüli, akinek szülhet még egy kisbabát, és legyen kegyes vele ez a nagy Rendező, az Élet, és vezesse vissza ölelő karjaiba a kislányát.

Remélem I., ha olvasod, nem haragszol, hogy leírtam. Szurkolok, nagyon szurkolok neked.

2011. január 14., péntek

"Tanár úr, kérem!"

A történet novemberben kezdődött, amikor is, Zita iskolájában fogadóóra volt, és, legnagyobb megrökönyödésemre, a latin tanár üzent, hogy menjek be. Jaj, jaj, fogtam szegény fejemet, miért hívat be? Lehet, hogy Zita nem mondott el mindent itthon? Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet iskolát váltani?!

Mit volt mit tenni, bejelentkeztem. Nagyon jó kis rendszert működtet ez a suli (persze, lehet, hogy ez teljesen általános): a sorbanállás és a zsémbelő szülők tömegének csökkentése végett, interneten lehet bejelentkezni a tanárokhoz, tízperces idősávokban. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam. És bejelentkeztem még négy másik tanárhoz is.

Remegő lábakkal mentem be. A tánc és dráma, illetve ének tanárral kezdtem. Jó, elsőre meglepő lehet. Csak éppen utána akartam járni annak, hogy a, tényleg szinte abszolút hallással rendelkező, gyerekemnek miért csak négyese, illetve négyötöde van. Zita valami olyasmit mondott, hogy azért, mert nem jár énekkarr. Könyörgöm: mit tegyünk, ha pont egybeesik a zeneiskolai szolfézzsal?!? Bementem hát hozzá. Érdekesen indult, mert megkérdezte tőlem a tanárnő, hogy van-e fényképem a gyerekről... ?!?! Gyorsan megmagyarázta: az ötödikesek újak, nem ismeri még eléggé őket. Végül, fénykép nélkül is sikerült beazonosítanom Zitát azzal, hogy ő az egyik az "a" osztályból, aki Mária szeretne lenni a Betlehemes játékban, és nem ő az a nagyon pici és vékony. "Ja, megvan, ütött a homlokára a tanárnő- Tehetséges!- vetette még oda foghegyről." Aztán elmagyarázta, hogy elvár a gyerekektől valamit pluszban, az órákon való részvételen kívül: vagy énekkar, vagy népdal-szakkör, vagy zenehallgatási szakkör (?!?!), vagy azt, hogy havonta két pici, ötmondatos, fogalmazást adjon be két, általa meghallgatott komolyzenei darabról, mármint arról, hogy miért tetszett neki vagy miért sem. Ja! Jó! Mivel nálunk sűrűn szól a Klasszik rádió, ez könnyen ment. Azóta Zita ötös. Sőt, a Mária-szerep miatt talán dicséretes is.

Jött a nagy falat: maga a latin tanár. Korombeli férfiember. Nos, szóval, arról van szó, hogy Zita és az ő "országos barátnője, Luca" fegyelmezhetetlenek, le-lemaradoznak emiatt, és miattuk nem tud haladni az osztály. És persze, ők sem". Elakadt a szavam. "Mondja, egymás mellett ülnek?" - gondoltam, nem lenne rossz ötlet azzal kezdeni, hogy szétülteti őket. "Hát, eddig együtt ültek, de most már szétültettem őket. Jó, de én nem akarok ilyenekkel foglalkozni ötödikben!" Majdnem kiszaladt a számon,  hogy vajon csak tizenkettedikben akar?! Próbáltam tovább védeni a védhetőt. "Lemaradnak? Dehát Zita tele van ötösökkel!" Megnézte a naplóját. Hát igen, de ott van egy kettes is! Tény, a második jegye az volt. Én ezt annak tudtam be, hogy még nem szokott bele a gimnáziumi rendbe, ahol bármikor lehet röpdolgozat. Mondtam, hogy szerintem az csak egy egyszeri botlás volt, lám-lám, azóta csupa ötös (mondjuk öt darab ötös jutott arra az egy kettesre, most meg már kb. tíz). "Igen, igen, és ahogy elnézem, a legutóbbi dolgozata is ötös lett"-bogarászott a papírjai között -"de, aki képes az ötösre, és olyan tehetséges, mint Zita, az ne engedjen meg magának az ötösnél rosszabbat!" Huh, azt sem tudtam, hogy hová nézzek! Komolyan arra neveljem a gyerekemet, hogy soha nem hibázhat, hogy soha nem lehet rossz napja?!?! Megígértem, hogy majd beszélek vele, de magamban csak mosolyogtam. Ja, ha csak ennyi....

Ezek után bementem a hírhedten szigorú magyar tanárhoz. Ugyanis, Zitának vegyesen voltak négyesei és ötösei, és ezen meglepődtem. Nála rögtön azzal kezdtem, hogy megkérdeztem, mutassak-e fényképet Zitáról. "Nem, - közölte a már ránézésre is szigorú tanárnő - nem kell, tudom ki az. Ott ül - mutatott ki egy padsorra - magas, szép, barna hajú, csendes, igyekvő kislány." No, itt ismét győzködni kezdtem, hogy mégis mutatok egy képet, mert nem az én lányomról beszél. Minden stimmel, de hogy csendes lenne... De ő hajthatatlan volt. És maximálisan megnyugtatott: ez a felemás eredmény ötös lesz, "benne van a gyerekben"...

Következett az angol tanárnő. Már az ajtóban állt: "Jaj, már úgy vártam magát!" -fogadott széles mosollyal, a már ránézésre is kedves tanárnő. De én már ettől is megijedtem, hogy vajon miért.... és elmondta, hogy gratulál a gyerekemhez, mert hihetetlen okos, bájos, jópofa és ... nagyon nehezen fegyelmezhető. "De, - mondta, és ettől örökre a szívembe zártam ezt a vérbeli pedagógust - az az én dolgom, hogy megoldjam, hogy az osztályban rend legyen!" (És megsúgta: igen, Róza néninél, a magyar tanárnál MINDENKI csöndben van, ott szigor és fegyelem van, de a gyerek legnagyobb szerencséje, ha hozzá kerül: a magyart is jól megtanulja, és még meg is szereti!) Még egyszer gratulált, a nagy családhoz, és a húgok nevéhez is, mert egy dolgozatban ez is kérdés volt, és őt elbűvölték a válaszok.... Tíz centivel a föld felett repkedtem át a matematika tanárnőhöz, aki történetesen Zita osztályfőnöke is. És aki eddig csak szimpatikus dolgokat csinált és mondott. 

Kati néninél - így hívják - már úgy nyitottam, hogy vajon akkor ő is azt mondja-e majd az én leánykámról, hogy alig lehet vele bírni, fegyelmezhetetlen, stb.? "A Zita?!?! - nézett rám kikerekedett szemekkel a tanárnő - hát ő egy végtelenül jószívű, kedves, aranyos, cserfes kislány!" Le sem tudom írni a hálámat, amit a tanárnő iránt éreztem! Milyen jól megértette-megérezte a gyerekemet! És a matek? Hát, az egy stabil négyes, de lehet az majd ötös is, ne aggódjak. ha meg négyes marad, az sem baj. Ebben megegyeztünk, és határozottan megkönnyebbülve hagytam el az iskola épületét....

Miért most írom ezt le? Egy részről azért, mert akkor nem jutottam oda, hogy megtegyem. Más részről pedig azért, mert Zita tegnap mondta, hogy két tantárgyból már biztos, hogy dicséretes ötös lesz. Az egyik az angol. A másik.... A LATIN!!!! Nos, tanár úr, kérem! Akkor most már végképp' nem értem... És nagyon büszke vagyok Zitára!

(kép innen)
u.i.: Az a vicces,hogy kigondoltam, hogy majd ezt a címet adom ennek a bejegyzésnek. Erre Zita tegnap este meséli vacsora közben, hogy víváson "Tanár úr kéremet" játszottak. Ami olyan, mint az angoloknál a "Simon mondja". Tehát, ha azt mondja az edző, hogy "alapállásba!", akkor nem kell semmit csinálni. Ha azt, hogy "tanár úr mondja: alapállásba!", akkor alapállásba kell lépni......

2011. január 11., kedd

Sóvárgás

Szegény Imócánkra rájár a rúd. Nem is tud olyan könnyen szabadulni ettől az övsömör témától, mint ahogy azt gondoltuk. A bőre már ugyan újra szép és hamvas a hátán, hanem - állítólag sokszor történik ez így - most megy szegényke hasa. És fáj is neki. És eléggé levert is. És nem is nagyon éhes. Ha mégis, nem igazán azt szeretné enni, amit lehet. Például ropi helyett nutellás kenyérre vágyna. Meg egészen meglepő dolgokra....

Ma sajnos itt kellett őt hagynom egy kicsit, mert egy megbeszélésen vettem részt. Addig ő Anyuéknál múlatta idejét. Amikor hazaértünk, felajánlottam neki, hogy Mesterlogikázzunk (az én gyerekkoromban még csak az angol nevén futott, azaz "Master Mind"). Mialatt játszottunk, én paradicsomlevest kanalazgattam magamba, kisebbfajta életmentő célzattal. Imó nézett, majd megkérdezte:
"Mit eszel, Anya?"
"Paradicsomlevest, Imó!"
"Aaaaaah, de finom lehet!"
(Itt kell megjegyeznem, hogy Imola nem leveses. Pláne nem paradicsomleveses.)
Folytattuk a játékot, majd Imó újra rákezdte:
"És Anya! Ki főzte ezt a levest?"
"Betty Mama."
"Jaj, Betty Mama paradicsomlevese issssteni szokott lenni!"
Ezt én is nyugtáztam, majd ismét a játékba merültünk. De nem sokáig, mert Imóban ismét a késői ebédemmel kapcsolatban vetődött fel egy kérdés:
"És Anya! Mit tettél bele a levesbe?"
"Sajtot, Imó, parmezánt."
"Hú, az úgy igazán ízletes lehet!!!"
(Itt ismét meg kell jegyeznem valamit. Noha már az ügyben is meg kellett erőltetni a memóriámat, hogy láttam-e már valaha Imót paradicsomlevest enni, de talán. Na de, hogy sajtot is tett volna bele, az kizárt! A parmezántól meg az egész kisnőbagázs húzza az orrát.)

Arra gondoltam, hogy ha Imó már jobban lesz, és ehet végre mást a pirítós, párolt rizs, üres zsömle trión kívül, akkor megpróbálkozok majd olyan dolgokkal, amik eddig nem mentek nála... Hátha most, hogy kiböjtölte, az elvonási tüneteket csillapítván, majd rákap egy-két, eddig elfinnyázott, ámde egészséges ételre...

2011. január 10., hétfő

Trükkös ajándék

Zita kapott a születésnapjára Tamitól, egyik legrégibb és egyik legkedvesebb barátnőjétől, egy igen jópofa, furfangos ajándékot. Ez egy póló, rajta a következő felirat, nyomtatva:

11
21
1211
111221
?
ZITA

Tami azt mondta Zitának, hogy szóljon neki, ha úgy gondolja, hogy rájött a megoldásra, azaz a következő számsorra. Ő pedig majd elárulja, hogy jó-e.

Nos, Zoli már akkor azt állította kapásból, hogy ő tudja a megoldást. Persze, nem árulta el. Aztán a Pólót kimostuk, síeléskor pulcsi alá került, és most, azaz tegnap, ismét felvette legidősebb lánykánk. Így aztán egész nap ott vibrált a szemünk előtt a megoldatlan rejtvény.

Este, vacsoránál, Zoli felírta a feladványt a táblánkra (van egy ilyen "emlékeztető"-táblánk az étkezőben, ahová fel szoktam firkálni a sürgősen beszerezendő tételeket, a heti fontos időpontokat, felhívandó telefonszámokat, elintézendő ügyeket). Felszólított mindenkit - jó, az Ikrek felmentést kaptak -, hogy gondolkozzon és találja ki a megoldást. Próbálkoztunk, próbálkoztunk, aztán nekem is bevillant végre valami. Zoli mondta, hogy írjam le, megmondja, hogy jó-e. Nagy büszkén leírtam, mire azt válaszolta, hogy ez nem jó....

Nos, az a lényeg, hogy a végén ő is elárulta, hogy ő mit tippelt...

És nem értettünk egyet... Szerinte ez a következő sor: 1222221
                                      Szerintem pedig ez : 312211

Szerinte azért, mert csak 1-esek és 2-esek lehetnek, és az a lényeg, hogy a számjegyeket összeadjuk, és az összegek közötti különbség mindig eggyel nő. Igen, értem, de szerintem, akkor ez nem az egyetlen lehetséges megoldás. Mert lehetne, mondjuk... 11122221. Vagy egy csomó másik. Ezért, szerintem, ez sántít.

Szerintem pedig azért az a jó, mert igazából mindig leírjuk azt, amit "látunk". Tehát a 11 az 2 darab 1-es, azaz: 21. A 21, az 1 darab 2-es és 1 darab 1-es, azaz: 1211. És így tovább. Tehát, az utolsó számsor, az 3 darab 1-es, 2 darab 2-es és 1 darab 1-es, azaz: 312211. Zoli szerint ez azért nem jó, mert kerül bele 3-as is. És hogy nincs semmi köze Zitához, míg az ő összegzős ötletével pont 12-höz jutunk el a kiinduló 11-ről, azaz Zita következő szülinapjához.

Tami még nem jelzett vissza az elküldött tippekre.

Lehet, hogy egyikünknek sincs igaza? De könyörgöm, akkor mi a jó megoldás?!?!

2011. január 9., vasárnap

Apró csoda

"Fol, Foltos, vi, vid, vidá, vidáman, Foltos vidáman, csóv, csóvál, csóválja, Foltos vidáman csóválja, a, far-kát, Foltos vidáman csóválja a farkát."

Klára olvas. Betűzget, szótagol, mindent megjegyez, amit magyarázunk (pl. a tetszik ugye kiejtésben teccik...), és kitartóan gyakorol. Persze, valamelyikünk mindig mellette ül.

És ezt most nem azért írom le, hogy hűha, de okos ez a gyermek! Bár az... És azt is gyorsan hozzátenném, hogy nem mi biztattuk, hogy tanuljon meg olvasni. Nem, egyáltalán nem.

Már Zitánál is betartottuk a tanító nénik intelmét: nem feltétlenül jó vagy jobb, ha egy gyerek tud olvasni suli előtt. Így aztán, Zita ugyan ismerte a betűket, de nem tudta őket összeolvasni. Október derekán, elsőben, ki is tört belőle a zokogás, hogy ő úgy érzi, hogy soha nem tanul majd meg olvasni! No, eddig tartottam magamat, és legott elmagyaráztam neki, hogy miként is kell összeolvasni a betűket. Onnantól béke volt.

Emma is ismerte a betűket, de semmiféle lelki háborgást nem okozott benne az összeolvasás tudományának hiánya. Szépen belejött elsőben. És a könyvek a mai napig csak úgy bűvölik el, hogy mi olvasunk neki belőle. Habár... Mostanában el-elolvas egy-egy rövid könyvet. Kezd ráérezni az ízére. A tanító nénije többször is kérte: hagyjuk rá, majd megkedveli az olvasást, ha magától kezdhet hozzá és ha lesz már annyira biztos olvasó, hogy a könyvolvasás élvezetet nyújt. Örülök, hogy sikerült megállnunk a túlzott buzdítást és ennek most már kezd beérni a gyümölcse. Köszönjük, Réka "néni"!

Klárát kicsit más fából faragták, mint a többieket. Talán több jutott Apukám makacsságából, elszántságából és határozott, némiképpen tudományos és filozofikus tudásvágyából. És az eszméletlenül nagy, tiszteletreméltó eszéből. Amihez Klára még hozzákombinálta Zoli féktelen memóriáját. Ezért nem meglepő, hogy pont ő lett az egyszem olyan gyermekünk, aki már iskola előtt szótagolva, értelmesen és önmaga számára is élvezetesen olvas. Mert ez csak a kezdet. Klárát ismerve, nyárra már a "Rosszcsont Petiket" falja majd.

Egyébként, ez azért is tölt el örömmel, mert így nem egyszerre éljük át ezt a csodát az Ikrekkel. Igen, kifejezetten jó, hogy Imola még nem érzi magában ugyanazt a késztetést, ami Klárát mostanában az asztalhoz és a könyvhöz szögezi. Külön köszönet ezért Imónak! Mert így mindkettőjükre ugyanúgy tudunk majd ebből a szempontból (is) odafigyelni.  Mert így még egyszer átélhetjük majd ezt a csodát!

2011. január 7., péntek

Azon a napon...

... amikor egyszerre volt napfogyatkozás és laptopkonyha indulás, olyan fura-bizarr állapotban lebegtem, hogy néha már szinte kívülről néztem magamat - és vihogtam. Estefelé jöttem-mentem, leszedtem három ruhát, elkezdtem a terítést, beszálltam két percre a játékba, aztán továbbsuhantam, hogy lessem a honlapot. Utána rájöttem, hogy még nem adtam vacsorát. Nagyjából elkészítettem, de közben töltöttem egy pohár pezsgőt. Csörgött a telefon, jöttem-mentem, spalettát csuktam, leszedtem még két ruhadarabot. Ha jól emlékszem, talán leellenőriztem a leckét, de nem biztos, hogy annyira jól. A vacsora előtt és után a gyerekek gyakorlatilag szétszedték a házat, tulajdonképpen jókedvükben, de valahogy mégis zizzenten, ők is. Én pedig, mint aki köré némítót szereltek, semmit sem realizáltam ebből. Zoli kissé meg is lepődött a felforduláson, amikor belépett. Nem is értettem, miről beszél...

Aztán rámtört az a vágy, hogy megnézzük az "Egyszerűen bonyolult" című filmet, Zolival (azért mégsem az aprónéppel). Igen, de úgy, hogy olyan croque-monsieur-t eszünk, mint ott, ők, salátával. Na, valahogy lezajlott a fürdetés-mesélés-fektetés trilógia, és végre, végignézhettük a filmet (nem biztos, hogy Zoli pont erre vágyott, de ezúttal nem volt beleszólása...), a finom francia finomsággal - bár bevallom, ildomosabb lett volna laptoposat kreálni, de hol volt tőlem aznap a logika!. És én még véletlenül sem pilledtem el a film alatt, pedig már késő volt és úgyis kívülről fújom... Mert valami olyan felpörgetett állapotban voltam, mint a szüléseim után... Izgatott voltam és izgultam (izgulok). Aggódtam, hogy minden rendben lesz-e a kicsikével... Lefeküdvén, még a könyvem olvasásának is a végére értem. Másnap pedig persze kissé nehezen ébredtem...

És hogy van az "újszülött"? "Belövellt-e" a tej? Hát, köszönjük szépen, úgy tűnik, hogy életképes marad, mosolyog, eszik és nem nagyon alszik... :-) Szóval, többezren meglátogatták már (három nap alatt), többszázan regisztráltak és mi nagyon örülünk, és persze várjuk az újabb látogatókat, de még inkább a visszatérőket. Kaptunk sok biztatást és gratulációt, de igazán építő kritikákat és megjegyzéseket is. Ezeket mind köszönjük. Rájöttem, hogy mindezekre igen nyitott vagyok, de azt fogom nehezen viselni, ha esetleg OZ-t vagy Sanyit fogják "bántani". Ahhoz túlságosan szeretem és tisztelem őket. Ők ezt könnyedebben veszik. Dehát, nem véletlenül nem akartam soha celeb lenni... (Nekem ez nem menne. Folyton csak a bántót venném észre és nekiállnék keresni a hibát magamban.)

Szóval, így állunk, nemsokára újra forgatunk és hamarosan indul egy "hangosabb" kampány is. Én azt várom, hogy már olyan visszajelzések érkezzenek, hogy miket főztek meg és mennyire ízlett. Mert én a forgatások során (az általam nagyon nem kedvelt vadaktól eltekintve), MINDENT végigkóstoltam, még azt is, amit elsőre nem találtam vonzónak, és nagyon ízlett az összes kaja. Valahogy nem nehezít el egyik sem, és ez nagy erény, szerintem!

Azt szerettem volna még itt jelezni, hogy ezen blog nem fog átalakulni laptopkonyha-promóciós oldallá, hanem megmarad a mi hús-vér négy gyönyörűségünk és családunk krónikájának. Laptopkonyha ügyben az oldal majd elboldogul egyedül! Nem mondom, hogy ezentúl nem teszek majd róla említést, de csak visszafogottan.
Ez itt továbbra is a "Négy a lány"...

2011. január 6., csütörtök

Négy a lány....

Eljött a félévi felmérők ideje. Kicsit túl hamar - mármint a szünidő vége óta eltelt időt véve. Mert azért nem lehet egyik pillanatról a másikra visszarázódni. Pláne, ha az aprónép nem is nagyon akar. Nálunk ezt az aprónépet leginkább Emmának hívják, és némi elkeseredéssel gondolok bele abba, hogy egy év múlva ilyenkor már négy "versenyzőt" állítok majd vissza a rajthoz, akik közül lehet, hogy nem csak egy szenvedi meg majd a suli-újrakezdést.

No, lényeg a lényeg, igyekszem kikérdezni a kikérdezhetőt. Mert azért egy olvasás-felmérőre elég nehéz mélyen szántóan felkészülni, de azért meg lehet próbálni. Esetleg emlékeztetni a felmérőre készülőt, hogy olvassa el kétszer is a szöveget, mielőtt a kérdésekre próbál válaszolni. Nézze meg a kérdőszavacskát, és ugyanazzal a raggal és mondat-felépítéssel válaszoljon. Olvassa át utána a válaszát. Tegye ki az összes hiányzó ékezetet, húzza át a "t" betűket és esetleg tisztelje meg a mondatot egy írásjellel is. Hajaj, de bonyolult ez az egész! És mennyivel jobb lenne Imóval pónizni!!!

Ma német felmérőre készültünk ugyanezen eléggé renitens delikvenssel, míg a másik sulis porontyunk némileg megadóbban, de kevés lelkesedéssel böngészte át újra és újra, hogy mit is kellene tudnia a Lúdas Matyiról és a János vitézről...

Engem ezek a kissé küzdelmesebb pillanatok - amiket persze úgy élek meg, hogy fél kezem a laptopkonyhát intéző billentyűzeten, másik fél a konyhában a vacsorát készíti és a harmadik szemem meg a Kicsiket figyeli - és Móni mai posztja aztán alaposan elgondolkodtattak. Arról, hogy hová biztatom én őket? Négy lányt nevelgetünk, akik ügyesek, szépek és okosak, megkockáztatom, hogy egyik-másik ebben vagy abban még tehetséges is. És? Milyen szuper példát, milyen lehetséges előmeneteleket mutassak vagy írjak le nekik?

Az csak egy szelet, hogy én régóta itthon vagyok. Mert az is tény, hogy  szerencsés a helyzetem ebben is: tudok itthonról dolgozni. Hol úgy, hogy a nyelvtudásomat kamatoztatom, hol úgy, hogy az írókámat, hol úgy, hogy a szervezőképességemet (amit kizárólag annak köszönhetek, hogy kénytelen voltam beletanulni egy ekkora család szerteágazó tevékenységeinek menedzselésébe).

Jó, de azért nagyon nehéz nőnek lenni mostanság mifelénk. Kíváncsiságból megnéztem a Parlament összetételét. Nos, kedves honfitársnőim, míg 1000 férfira kb. 1100 nő jut, tehát mi vagyunk többen, az amúgy 10 millió alá csökkent népességünkben (9 999 000-en vagyunk), a 386 főből álló Parlamentünkben egészen pontosan 34 nő foglal helyet! Jó, mi? Az kevesebb, mint 10%! Pasik irányítanak minket. Pasik, akiket valószínűleg nők tanítottak (hiszen az iskolák tele vannak női tanítókkal és elég sok tanárnővel), akiket bizonyára nővér ápol a kórházban és akikre nyilván egy nő főz otthon.

Magyarország szuper okos ország. Az egy főre jutó Nobel-díjasok számában világelsők vagyunk. Nincs egy nő sem közöttük. Míg az egyetemekre is sokkal több hölgyet vesznek fel (erről nem kerestem pontos adatot). Klára is csúcs-okos, éles elméjű, hihetetlenül tisztán látó. Szoktuk is mondani, hogy ő lesz Magyarország első női miniszterelnöke. Mert hogy - bár lehet, hogy az eléggé hiányos történelmi tudásom téves - eddig még nem volt.

Jó, akkor tudomány és politika ugrott. Mi a helyzet a pénzzel? Nos, az is eléggé közismert tény, hogy a nők kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. Miért is? Mert ők akár még szülhetnek is és az rizikófaktor? Vagy netán már szültek és akár le is betegedhet a gyerek? Vagy csak és mert ők NŐK? Azért esetleg, mert ők úgyis elvállalják kevesebbért is, mert tudják, hogy muszáj, ahhoz, hogy megadják a családnak azt, amit szeretnének és amit kell? Vagy azért, mert a nők úgyis annyi területen állnak még helyt, nekik biztos nem a munka a lényeg: Itt visszautalok Mónira, aki olyan édesen leírta, hogy éppen hány száz dolgot kellett egyszerre véghezvinnie...
Megnéztem a 100 leggazdagabb magyar ember listáját. Egészen "hamar", a 13. helyen már van is egy hölgy: Kósa Erika. A 100-ból 4 nő van... Pénz is kipipálva...

Akkor... Ott a sport! Nosza, elő az olimpikonokkal! Elárulom, de csak nagyjából, mert eltűnt az idevonatkozó jegyzetem, hogy a magyar olimpiai bajnokok között is alul maradunk!

Maradhatna még a hírnév, művészi világ.... Hát, próbáljunk csak meg tíz világhírű festőnőt mondani! Nehéz lenne, szinte lehetetlen. Ellenben tíz pasit... Csak úgy pörögnének a nyelvek. Nem egy szint, de itt rögtön beugrott az X-faktor, amikor Wolf Kati kiesett. Ott látszott, hogy Geszti azért bízza a közönségre a döntést (nem tudom ki ellen volt ott, de egy srác, az tuti, talán a kisebbik Vastag?), mert tisztában volt vele, hogy a lányok szavaznak... és főként a fiúkra, a "cuki" fiúkra. És Geszti így akarta helyzetbe hozni Vecát. De a három dobogós közé már végképp nem került csajszi. És olvastam ugyanezen Wolf Katival egy interjút, amiben azt meséli, hogy az X-faktoros koncerteken valóságos Beatles-őrület típusú sikítozás ment, ha a fiúk léptek fel. Tudtok olyan énekesnőt mondani (nem feltétlenül magyart), akiért rajonganak annyira, mint mondjuk Jacksonért rajongtak, meg persze a Beatlesért, Rolling Stones-ért és hát a mostaniak közül is párért?

Jó, nem folytatom. Szóval, noszogatom én, a magam diplomájával, három idegen nyelv ismeretével, itthon már egy évtizede (jó, nem teljesen "munka" nélkül, de megbecsültség szempontjából, hát....), családi sofőrként is működve, noszogatom én a lányaimat, hogy tanuljanak jól, zenéljenek szépen, sportoljanak ügyesen, de....
Szóval, lehet, hogy az sem baj ha nem annyira.

Négy a lány. Semmiért nem cserélnék senkivel. De lássuk be: nehéz lesz nekik.
  

2011. január 4., kedd

Hip-hip hurrá! www.laptopkonyha.hu


Zoli most hívott.... beleremegtem, majd' megkönnyeztem.

Tavaly tavasz óta készülődik. 2010. végére "vártuk". Kicsit túlhordtuk. De végül: MEGSZÜLETETT!!!!
10/10-es Apgar-ral ott piheg a világhálón. Szeretnénk még egy kicsit inkubátorban tartani, mielőtt a nagy világnak is kihirdetjük, szétkürtöljük rádiókban, tévékben és óriásplakátokon. Arra kérünk titeket, kedves olvasók, hogy így tekintsétek meg!
Legyetek kedvesek, látogassatok oda, nézzetek szét! Remélem, hogy szerintetek is olyan "ennivaló", mint amilyennek mi találjuk. Kívánom, hogy leljétek örömötöket benne, főzzetek jókat, vigyétek be a laptopotokat a konyhába és érezzétek, hogy valaki elkísér titeket!

A laptopkonyha alapvetően egy ún. "on-line főzőiskolának" tekinti önmagát. Tehát kezdők is bátran közelítsenek! Olyanok is, akik nem nagyon merészkednek a konyhába! És olyanok is, akik rutinosak, de mindig vevők az újra!

Nem is akarom túlragozni, túl izgatott vagyok ahhoz, remeg a kezem gépelés közben. 

Szóval örüljetek velem, menjetek az oldalra, szurkoljatok nekünk, ha tetszik, főzzetek finomakat és ajánljátok olyanoknak, akiket érdekelhet!

Hozzáteszem: a kritikákat is jó szívvel vesszük!

Tehát: www.laptopkonyha.hu, ahol OZ (azaz Olgyai Zoltán) és Buza Sándor vár mindenkit, no meg persze a mi munkánk, beleértve a gasztroblog-körökben méltán népszerű Maimonit is!

Vivát!!!!!
Ja! És SZURKOLJATOK nekünk! Légyszi, légyszi, légyszi!
És ha valami épkézláb hozzáfűznivalót is szeretnétek olvasni az én kissé túl izgatottá lett bejegyzésemen kívül, menjetek Mónihoz, aki némileg higgadtabban számol be a nagy eseményről!

Rossz álom?


Már elmúlt tizenegy. Kicsit több, mint másfél méter és már csak két-három kiló hiányzik neki a negyvenhez. Nőiessége lassan bimbózni kezd, a kamaszkora pedig, szerintem már javában rügyezik. Hol kislány, hol menő csaj, hol túl határozott, hol érthetetlenül tétova és tehetetlen. Ő a mi Zitánk, elsőszülöttünk. Aki mindezen paramétereivel megjelent az éjszaka közepén. "Anya, rosszat álmodtam! Aludhatok veletek?" "Hát persze!" Beljebb húzódtam, átöleltem, fogtam a kezét és az éjszaka maradék részét "lapjával", "vigyázzban" fekve, félálomban töltöttem a két BéZé monogrammú családtagom között. Nem volt kényelmes, mégis úgy éreztem, hogy el kell rebegnem magamban egy hálálkodó fohászt a jó Sorsomnak, hogy ilyen életet, ilyen családot, ilyen otthont adott nekem.

(Ma reggel megtudtam, hogy napfogyatkozás volt-van. Ez magyarázhatja Zita álmát az UFÓkról és Zoli zűrzavaros álombéli történetét. Bár ez utóbbinál lehet, hogy a ma éjszakai szűk hely is közrejátszott... )

2011. január 3., hétfő

Tisztelgés

Tisztelgés, mégpedig a gyerekorvosunk, Dr. Sebes Erzsébet előtt. Ma reggel, 8 után egy kicsivel hívtam. Már "kisbetegnél" volt, de készségesen megválaszolta sürgős kérdésem (nevezetesen, hogy a gyanúm alapján vihetem-e Imót közösségbe) és megbeszéltük, hogy délután találkozunk a rendelésén. Ahová el is mentünk, könyvvel felszerelkezve, a rendelési idő kezdete előtt bő negyed órával, háromnegyed 4 körül. Így lettünk mi a kilencedikek. Így jutottunk be majd' két óra várakozás után, egy zsúfolt váróban üldögélve, ahol már ülőhely sem volt.
És ő mosolyogva, kedvesen fogadott. És csak az Imóra figyelt, alaposan megvizsgálta és alaposan végiggondolta, hogy mit is adhatna és mit is tanácsoljon. Mosolyogva búcsúzott. Pedig kint még várt minden túlzás nélkül 20 beteg, fáradt, köhögős és lázas gyermek (elvileg 7-ig rendelt volna...). Biztos vagyok benne, tudom, hogy ugyanilyen kedvességgel, mosollyal és alapossággal vizsgálta meg mindet, mint minket és mint a legelsőt ma reggel, "háznál".
Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a rendelés után is elmegy még egy-két sürgősebb esethez. Utána pedig haza, a családjához - mert hogy van neki ilyen is... -. És holnap pedig újra kezdi majd az egészet.

Teszi ezt hetek, hónapok, évek, évtizedek óta. Zita születése óta ismerjük, sokat járt is hozzánk, "babázni", most már inkább kivárjuk a sorunkat a rendelőben. És tisztelgünk előtte. Tényleg.

u.i.: Hogy mi baja Imónak? Oh, megint egy újdonság, amivel ez a drága Tünemény ismertet meg minket: úgy hívják, hogy övsömör! No, nem kell úgy megijedni! Gyerekeknél általában enyhe lefolyású, Imónál pláne. Csak a hátát fájlalta a pattanásszerű izék megjelenése előtt, meg most is, ha hozzáér valami, vagy fürdik. Sem láz, sem nyafogás, sem kókadtság, semmi. A biztonság kedvéért itthon marad ezen a héten. Ugyanis már lecsengőben van neki a dolog, de el kell, hogy tűnjenek teljesen ezek a "huplik" (Emma megfogalmazását használva) ahhoz, hogy garantáltan ne fertőzzön. Bár az sem biztos, hogy fertőzne. Fő a biztonság. 

2011. január 2., vasárnap

Pótlás

Már előre jeleztem, hogy sűrű lesz a december. Az is lett. Így, Zitus születésnapi beszámolója megvárta a húsz-tizenegyet. Ami nem baj. Egy részről, a bloggolós műfaj egyik gyönyörűsége, hogy senki nem kér számon semmit, pláne nem határidőket. Max. a lelkiismeretem. Szerinte pedig ennyi belefér.

Szóval, fel is tettem a kérdést ugyebár, hogy mit is kezdjek egy tucatnyi "már nem teljesen kisgyerek, de még nem is nagylány" típusú egyénnel, születésnapi buli címen. Kaptam is ötleteket, amiket köszönök szépen. Azokat egy picit összegyúrtam, van amit félretettem (pl. kikocs fantasztikus társas-átalakítását), van, ami elindított bennem egy gondolatot. És voltak pontos kérések is Zita részéről. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi lett belőle.

Zita kérései került előtérbe, természetesen. Mondjuk, ezek közé tartozott az a mondata is, amit azóta is melengetek a lelkemben és ami így hangzott: "Anya, mondtam a barátnőimnek, hogy ti nagyon jó fejek vagytok, úgyhogy...." - és itt várakozásteli vigyor következett a mondat értelmes és nyelvtanilag helyes befejezése helyett.
Szóval, a délelőttöt azzal töltöttem, hogy miközben Klára kézműveskedő kísérleteit is figyelemmel és segítséggel kísértem (apró filc-mikulásokat készített ruhacsipeszre - édesek lettek), számháborús számokat gyártottam és láttam el gumival (nem volt a legideálisabb megoldás játék közben állandóan szereltünk Zolival, de sebaj). Zoli addig focizott, ami azért jó, mert így kisimult idegekkel, nagy endorfin-tartalékkal és kipirult arccal nézhetett ő is a "zsúr-buli" elébe.

Ebéd után, Zoli még elszaladt a tortért Újpestre, ami ugyancsak Zita kérésére, a Sugar! cukrászdából érkezett. Már itt megjegyzem, hogy valószínűleg utoljára jött onnan ünnepi édesség, mert ugyan a látvány most is gyönyörűséges volt, az íztől senki sem volt elájulva. 

Délután háromra már izzott a levegő az izgalomtól és hamarosan tizenhárom leányka töltötte meg szerencsére nem túl kicsi lakhelyünket. Sajnos, páran megbetegedtek az utolsó pillanatban. Különösen sajnálom, hogy Zita első igazi, szívbéli, barátnője, Dorina, is ezek között volt. Egyébként pedig már most elmondanám, hogy kitűnően működtek a lánykák, jól "vegyültek" a régi sulisok az új sulisokkal, az edzésbeliekkel és a máshonnan ismertekkel, no és a három húggal.

Amikor már úgy gondoltuk, hogy mindenki eljött, aki el tudott, felöltöztek a csajok, sorsoltunk csapatokat és ellepték a kertet számháború céljából a visongó, rohangáló, kiabáló, settenkedő, osonó, kacagó, bújdosó és "szerelésre" (értsd: leszakadt gumik) hozzánk érkező hölgyemények. És igen: lehet decemberben is kinti játékot szervezni, hóban, hidegben és jókedvben! Amikor már mindenki lelepleződött és a sötétség is felerősödött, bevonult a csipet-csapat.

Kissé izgulva, hogy mennyire lesznek benne a játékban, leültettem őket, körbe a szőnyegre. És hát.... Bejött. Annyira, hogy mindenkinek ajánlom, ezt az egyébként tényleg nem bonyolult játékot, akár esős napokra is, ünnep sem kell hozzá. "Csak" pár gyerek. Szóval, hoztam egy hatalmas táskát, amibe előzőleg (amíg ők számháborúztak) sok és igen sokféle ruhadarabot belegyömöszöltem. Imóra bíztam. Klára a zenegépet kezelte. A dolog egyszerű: körbeadogatnak valamit, esetünkben egy narancsot. Hogy miként, azt lehet variálni. Mi variáltuk: hol kézzel, hol lábbal, hol féllábon, hol háttal, hol csukott szemmel, hol mindig egyet sikítva, stb. Aztán, amikor a zenét megállítjuk, az, akinél akkor van a narancs - vagy a valami - kap egy ruhadarabot a nagy táskából és fel kell vennie. És így megy körbe. Imádták! Volt, aki sísisakban, nyakkendőben, papucsban végezte, más úszószemüveggel és bőrkabátban, megint más fürdőköntösben és sísapkában, stb. Felvettek mindent zokszó nélkül, még Zoli focisnadrágját is, az én nyakláncaimat, a Kicsik sapkáit, a papucsokat, a sálkat és kendőket, mindent.Rengeteget vihogtak egymáson és határozottan sajnálták, amikor az utolsó ruhadarab is kikerült a méretes szütyőből. 

Ezek után megint húztunk - és a tombolaszámuk is az lett. Hogy kiérdemeljék, valamit tenniük kellett. Mindenkinek bekötött szemes feladat jutott. Így volt, aki bekötött szemmel fodrászolta meg a másikat, volt, aki ugyanígy sminkelte a másikat, megint más körmöt festett, volt, aki bekötött szemmel festette Zita portréját, volt, akinek másikat kellett "felöltöztetnie"  és nem maradhatott el a nagy klasszikus sem: egyik etet, másik eszik (esetünkben pudingot). Jól jött ki, mert pont az ünnepelt lett a megetetett! Ezen annyira nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult! Hiába, érdemes a nagy klasszikusokhoz nyúlni...







Végül húztunk tombolát is. Mondjuk, ezzel is bajban voltam: hogyan kerítsek egy bő tucatnyi olyan apróságot, aminek ez a korosztály örül?! Végül azért sikerült egészen jól eltalálni, mert ha valaki mégsem volt felhőtlenül boldog az övével, talált valakit, aki szívesen cserélt vele.

Zárásként tortáztunk. Menet közben pedig folyton csipegettek: a szokásos gusztustalan és tiltólistás cuccokon kívül, irgalmatlan mennyiségű mandarint pusztítottak el. Zoli egy idő után már állandósította magát a konyhában és csak pucolta, pucolta és pucolta a C-vitaminbombáknak is beérő gyümölcsöket.


A torta után már alig maradt idő, pedig még tombolt a játszási kedvük. De onnantól már önállóan működtek, nagy egyetértésben. És vajh' mit játszottak? Naná, hogy X-faktorost!!!

Eléggé duzzogva távoztak többszöri szülői felszólításra....

Este pedig Zita folyton odasuhant mellém: a fejemre-arcomra- meg mindenhova nyomott egy-egy puszit. És mindig hozzátette: köszönöm!

Huh. Sikerült jó bulit szervezni. úgy tűnik. Az, hogy még a tizenkettedikre is igényli-e majd az én közreműködésemet, még a jövő titka. A három kisebb viszont máris bejelentette igényét, hogy legközelebb ők is ilyen "vicces zsúrt" szeretnének. Februárra várható a következő menet!  Állok elébe!

u.i.: A nálunk annak rendes és hagyományos módja szerint, volt természetesen családi Zita-ünneplés is - a zsúrt követő hétvégén (Zoli fóbiája az idő előtti köszöntés....). Ezúttal kissé visszafogtam magamat sütés-főzés ügyben , részben azért, mert fáradtam, de nagyon, részben pedig azért, mert még másnap is volt buli nálunk, laptopkonyhás, így be kellett osztanom a kevés megmaradt energiáimat. Azért került az asztalra ez-az-amaz, Zita kedvencei főként, mint csirkepöri, meg más is. És volt persze torta is. Nem tudtam lebeszélni a gyermeket, így ismét a szokásos málnatortát készítettem neki.

A beszámolóból kitűnhet: Zoli nálunk a fő-tortacipelő... :-)

Hát, az van, hogy mostanság kísérletezgetek a fényképezőgépemmel. Be kell látnom: nem mindegyik kísérlet sikerül...

Nagyon megörültem, amikor ráakadtam egy koala-marcipánra. Zita igazán méltányolta... Hiába, az ausztrál őrület nem csökken nála. Ennek egyik fő jele az, hogy már jó ideje ír egy regényt, amiben négy magyar család kiköltözik egy évre Ausztráliába...

A családi szülinap fénypontja az Ünnepelt számára kétség kívül szüleim ajándéka volt: ugyanis kapott tőlük egy nagyon egyszerű, de még nagyszerűbb fényképezőgépet!!!! Igen, elkényeztetik. Viszont Zita igazán "hálás" közönség!!! Azóta sem válik meg pár percnél többre új kincsétől....

Összefoglalva: Zita születésnapját ismét sikerült hozzá méltó módon megünnepelni és panaszra oka nem lehet: hiába esik Mikulás és Karácsony közé a napja, senki sem "mossa" össze az ünnepeit!