Pages

2011. február 27., vasárnap

Elsők

A várandósságom első napjától tudtam, hogy Emma lesz.
Nem sírt fel a születés utáni első pillanatban. Tele volt a szája-orra méhlepénydarabkákkal. Megtisztították, de akkor is csak nyöszörgött. Azt is abbahagyta, amikor rám tették.
Az első tejfogacskája három hónaposan bújt ki. Az első tejfogacskája ötévesen esett ki.
Az első másfél évben szinte semmit sem aludt. Azóta sem tudjuk kipihenni. Ő igyekszik.
Az első szállóigéje a "Tak toki" lett. Magyarul "csak csoki".
Az első lépéseit kilenc hónaposan tette meg.
Alig múlt két éves, amikor az első alkalommal lóra ült. Azóta lovakkal álmodik.
Amikor először rám mosolygott, na, akkor vesztem el véglegesen. Azóta is keresgélem "magamat".
Akárhányszor meglátom, az első dolog, ami bevillan az, hogy hihetetlenül szép, szinte kerek vágású szeme van, tiszta, őszinte és meleg tekintettel.
Elsőre csak azt láttam, hogy egy gyönyörű kisbaba. Azóta azt is mindig meglátom, hogy tiszta apja.

Emma ma lett kilenc éves. Ezt sem elsőre, sem másodjára, sem sokadjára sem tudom elhinni.
Boldog születésnapot, Emmaci!


A képeket ma reggel, köszöntés közben készítette Emma egyetlen nővére - akinek még van mit tanulnia a fényképezés művészetéről.... Még tegnap este megterítettem egy ünnepi reggelihez, odakészítettük a virágot és az aprócska ajándékot (a főbb attrakciót, a teniszező felszerelést - cipő, szoknya, póló - már előbb odaadtuk, abban lehetett így farsangkor). Tettünk gyertyát is, kilencet el is fújattunk vele, volt kakaós csiga a tiszteletére (még tegnap este megsütöttem) és még a nap is kisütött!!!!

2011. február 26., szombat

Ez történik, ha...

Celles qui ne sont pas ou sont seulement peu malades doivent s'occuper avec quelque chose. Elles font des guirlandes. Beaucoup, beaucoup de guirlandes.....

Ez történik, ha a négy leánygyermekből valaki mindig vagy beteg, vagy lábadozó... Nem nagyon tudunk közös, házon kívüli programokat bonyolítani, így az egészséges itthon-ragadtak és a lábadozók kötik le magukat így, a farsangi szezonban, hogy különböző színű krepp-papírokból girlandokat hajtogatnak. Sokat, sokat, rengeteget.... Amit aztán szeretnének felakasztani valahová... Íme pár részlet házunk mostani állapotából:


És ez csak részlet.... Bízom benne - és nem csak ezért-, hogy most már lassan lecseng a "kórház a város szélén" sorozat nálunk, mert lassan már csak machetével közlekedhetünk a saját lakunkban.

2011. február 25., péntek

Fohász

Kedves olvasóim! Elmesélek nektek most egy történetet. Már régóta feszít, de éreztem, hogy várnom kell még. A végén kiderül, hogy érdemes volt és hogy miért. Elöljáróban még annyit, hogy nem lesz vidám. Akinek nincs kedve így, péntek reggel, egy szépnek ígérkező hétvége legelején pityeregni és egy kicsit a semmibe bámulni, jöjjön vissza később. Ez most nem poén akar lenni, nem is az.

Szóval. Van a baráti körünkben egy család. Az apa-férj, B., Zoli régi-régi jó barátja. Én azóta ismerem, amióta Zolit. B. is inkább Laci korosztályához tartozik (ötvenes évei elején), de mindig is legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak tűnt. Ráadásul roppant jóképű. Sokáig élt egy se veled - se nélküled kapcsolatban egy barátnőmmel. Végül külön-külön, mindketten megtalálták a boldogságukat. B. ezt T. személyében tette. 

Gyönyörű esküvőjük volt, egy nyári délutánon (bő öt éve, ha jól számolom). Annyira előttem van, ahogy T. felsétál a lépcsőzetes kerten át, a szabadtéren berendezett esküvői színhelyen, Robbie Williams "Angels" című számára. Szép volt T., szép volt B., szép volt a szertartás, szép volt az idő, szép volt minden, az ugyanott tartott lagzi pedig vidám és ugyancsak szép.

Ahogy az a tündérmesékben is folytatódik ilyenkor, hamarosan várandós lett T. És nemsokára megszületett a kislányuk. Vettek egy telket, építkezni kezdtek, kissé erőn felül is vállalva az anyagi terheket. Jött a válság, de valahogy leküzdötték az akadályokat. És készen álltak egy újabb gyermek fogadására. T. hamarosan újra áldott állapotba került, ezúttal egy kisfiúval.

Amikor legutoljára találkoztunk velük, 2008. karácsonya előtti napokban, egy közös barátnál, a teljesen idilli képet nyújtották. Mindenki szép és nyugodt, pihe-puha boldogságban.

Januárban hívott fel ugyanaz a közös barát, akinél utoljára találkoztunk. T.-vel és B.-vel akkor közölték, a szülés várható időpontja előtt kb. négy héttel, hogy a baba halmozottan sérülten készülődik a világra: a szíve súlyosan beteg, nyitott gerince van, valószínűleg értelmi fogyatékos lesz és nem is valószínű, hogy túléli a születést, de talán jobb is. Ha mégis túléli, nagy az esély arra, hogy azonnal műteni kell majd, ami egy sorozat kezdete lesz. Most azt nem is kommentálnám, hogy miként lehetséges az, hogy a mai korszerű világban ez nem tűnt fel előtte senkinek, amikor nekem, ikerterhes anyukának, a 18,. héten észrevettek Imolán egy kis vesetágulatot, majd minden ultrahangnál figyelték, ahogy húzódik vissza....

Így várakoztak heteket. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehetett. Őszintén? Nem mertem T.-t felhívni. Lehet, hogy hasonló helyzetben, én sem csacsogtam volna szívesen egy négy egészséges gyermeket nevelő anyukával. 

Végül megszületett a kisfiú. Amikor megérkezett, az orvosok azt mondták, hogy jobb a helyzet, mint gondolták. Túlélte a születést. Nem volt nyitott gerince mégsem. Nem kellett azonnal műteni. Igen, a szíve beteg, de várhatnak a műtéttel, amíg megerősödik. A gyógyszerek is segítenek addig.

A kisfiú cseperedett. De nem nagyon erőltették a találkozást, amit meg tudok érteni. Inkább keresték azon barátok társaságát, akiknek ugyancsak voltak küzdelmeik, ha nem is pont ilyenek. De tudtunk egymásról, ők is tudták, hogy tudjuk és hogy velük vagyunk. Azokat a közös barátainkat faggattuk, akiknél utoljára találkoztunk velük. Azt mondták, hogy mintha látszódna a kisfiún valami gond, de lehet, hogy csak azért gondolják így, mert tudják, hogy van gond. Én is láttam fényképet a kisfiúról. Egy kis szőke herceg mosolygott rám a képről. Azt is tudtuk, hogy B. és T. várják, hogy mikor műtik a kisfiút, mert műteni kellett. Csak nem volt sürgős, és sürgősebb esetek "beelőztek"

Tavaly októberben jött végül az a telefon, ami miatt akkor már egy fél éve remegtek. Megműtötték a kisfiút. Zoli hívott, hogy nagyon rossz állapotokat találtak a szívecskéjében. Élet és halál között van. Újabb műtét következett. Akkor már vissza sem zárták. Egy hétig tartott ez az állapot. Micsoda Golgota! És egy októberi délelőtt sms érkezett közös barátunktól. Ez állt benne. T. a következő üzenetet küldte nekünk: "Ma reggeltől ismét hárman vagyunk:....."

Őszintén? Hogy lehet ezt lereagálni?

Most lett volna kétéves a kisfiú, februárban. Nemrégiben beszéltem ugyanazzal a közös baráttal. Hogy vannak B.-ék? Azt mondta, B. rengeteget sír. Nem tudja elfogadni. T. néha meg sem bír szólalni napokig a bénult fájdalomtól. És azt is mondta, hogy a kislányuk közölte velük, hogy ő azért mindenképpen szeretne egy kistestvért.

Zoli ma reggel mondta: tegnap bent járt náluk B. És azt a hírt hozta, hogy T. újra babát vár. Emlékeztek, hogy mit írtam egy kicsit feljebb? Robbie Williams "Angels" című számára házasodtak össze. Angyalok....

Kedves olvasók! Kérlek titeket, hogy akármiben vagy akárkiben hisztek is, rebegjetek el hozzá egy fohászt T. és B. babájáért! Adassék meg nekik egy egészséges kisbaba, aki ha el nem is feledteti velük az átélt borzalmakat, mégis visszaadja nekik a hitet az élet szeretetében!.
Köszönöm.

Ras-le-bol - avagy: "tele a tál"

J'en ai vraiment ras-le-bol, oui. Imola est á nouveau malade. Ca va faire deux mois tout ronds qu'il y a toujours quelqu'un dans la famille qui est malade.

"Ras-le-bol" mondja a francia (de legalábbis a genfi), amikor azt akarja mondani, hogy elege van. "Tele a tál" szó szerinti fordításban. Tudja ezt csúnyábban is, na de mégsem fogok otrombaságokat okítani a négygyerekes családanya blogomon...

Na, tehát tele a tálam. Miért is? Imola ma reggel lázasan ébredt... Azt hiszem, hogy az, ahogy ezt a hírt nyugtáztam egy olyan jelenség megérkezését mutatja, amit a házunkban eddig nemigen tapasztaltam. Az a neve, hogy letargia.

Nem tudom, lehet, hogy a "tele-a-tálam" érzéstől, vagy az utóbbi hetek-hónapok összes vírusának igencsak testközeli szemrevételezéséből fakadóan-e, de most már nekem is kapar a torkom, fáj a fejem és émelygek. 

Holnap ünnepeljük anyukámat. Holnapután lesz Emma születésnapja. Azután meg? Talán az özönvíz....

2011. február 24., csütörtök

Második felvonás

A mai napon elérkezett az ovis farsang ideje is.
Imola pont mostantól mehetett újra oviba, úgyhogy, a sok nyavalya között ez azért igazán szerencse, hogy minden gyermek eljutott a farsangi mulatságára!
Imókánk kissé úgy mozgott megérkezéskor, mint aki először jár az intézményben, riadt volt, félénk és anyás. No meg persze tündéri, hiszen tegnap végül - az utolsó utáni pillanatban -mégis megtaláltunk a jelmezét, amit még a legutóbbi előtti karácsonyra kapott.
A vörös hajú démon a megszeppent Imola mellett pedig Klára-Arielle-Sellőlány! A megilletődöttségről még hírből sem hallott....

Megszeppent-Tündér-Imola és a varázspálcája.

 Farsangoló ikrek: Klára hableány és Imola (tavasz?)tündér bulira készen!

Ez a kép nagyon tetszik nekem. Ibolya néni gondoskodó-kedves mozdulata miatt, ahogy Imó szárnyait igazgatja...
A lányok igen lelkesen tértek haza. Nem gondolnám, hogy a főváros legjobb, legkreatívabb óvodájába jártak volna/járnának a gyerekeim. De egyik pozitívumuk az, hogy minden ünnepségre úgy készülnek az óvónők, hogy ők maguk beöltöznek és előadnak egy kis színdarabot a gyerekeknek. És ezt a gyerekek imádják. Ma is volt ilyen előadás, és ma is imádták.
Még megjegyezném, hogy Klára uszonyát kölcsönkaptuk Emma egyik ikerpár osztálytársainak anyukájától, akinek ezúton is köszönjük (Timinek pedig az ötletet!). A lila flitteres felső kompromisszum eredménye: először csak egy (fürdőruha)melltartót (vagy végül ezt a kis bolerót) akart felvenni Klára, de én már annyira rettegek egy újabb megbetegedéstől, hogy rávettem őt arra, hogy bár kissé kevésbé Arielle-hű lesz így, a flitterek pikkelyeknek is hathatnak és akkor erősítjük a "halas" vonalat. Szerencsére belement. A paróka adott volt már ugye, Zita karácsonyi ajándéka révén. Ami érdekes, az, hogy Klára ragaszkodott ahhoz, hogy kölcsönkérje nagyapja pipáját, mert van egy jelenet a Kis hableányban, ahol Arielle pipázik, és ő azt a jelenetet szerette volna életre kelteni. Tehát Klára volt a pipázó hableány a Sashalmi Manoda mai farsangján....

Amikor hazaértek, azonnal berakatták Gryllus Vilmos maszkabálját....

2011. február 23., szerda

"A mosási program..."

Nous avons une machine a laver qui parle á la fin de la lessive. C'est tres énervant. C'est Zoltán, qui l'a choisie, en la trouvant marrante...

"A mosási program véget ért. Most már kiveheti a ruhákat."
Igen, a mi mosógépünk "beszél". Már pár éves, és nem én választottam. Az idézett mondatot elmondja egymás után ötször, fél-fél perc szünettel.
Ezt valószínűleg ketten tartották a világon valaha is mókásnak: az ötletgazda és az én "Uram". Igen, Zoli vette ezt a masinát, mert én nem tudtam elkísérni őt (sok kisgyerek-kevés szabadidő szindrómában "szenvedtem" éppen)
Azért az már komoly önvizsgálatra ad okot, amikor azt veszem észre, hogy válaszolok a mosógépnek és mondogatom, hogy "jól van már, jól van már, megyek!" (Mert viszont ha időben odavetődök és kikapcsolom, akkor "befoghatom a száját"...)
Hosszú ez a tél, no. 

2011. február 22., kedd

ZEKI á la APG, avagy "testvér-mese"

C'est l'histoire de la maladie d'Imola á la maniere d'une écrivaine pour enfants tres populaire en Hongrie.

Egy borongós téli reggelen, Imola fájdalmas arckifejezéssel ébredt:
- Anya! - mondta halkan - fáj a hasam!
Anya megmérte a lázát. Nem volt. Anya megkérdezte Imolát, kér-e reggelit. Imola kért. Anya ezek után úgy gondolta, hogy Imola hasa talán nem is fáj annyira.
Imola csak bánatos arccal ült a reggelije előtt, nem nyúlt hozzá. Ekkor Anya már tudta, hogy mégis baj van. Utána Imola többször egymás után meglátogatta a fürdőszobát. Anya ekkor már tudta, hogy sajnos, Imola elkapta az óvodájukban is terjedő járványos betegséget, a gyomorinfluenzát.

Anya gondosan lefektette Imolát a nappali kanapéjára. A biztonság kedvéért odakészített mellé egy lavórt, alá pedig egy törölközőt. Sajnos, a nap folyamán többször is szükség volt rá. Imola alaposan megbetegedett.

Anya tudta, hogy egy gyomorinfluenzás beteg gyermek számára két fontos dolog van: a rendszeres folyadék-pótlás és az anyai törődés. Így aztán, Anya odatelepedett Imola mellé és olvasott neki. Anya elolvasott több könyvet is Imola kedvenc sorozatából, az "Anna, Peti és Gergő"-ből. A sorozat egy családról szól, ahol a három gyermek mindig nagyon megértő egymással, a szüleikkel és azonnal értenek a magyarázó és kérlelő szóból. Igazi tündér-mese. Anya minden történet végén megpróbált belekönyörögni Imolába pár korty vizet. De Imola olyan rosszul érezte magát, hogy sokszor még felülni sem tudott. Ekkor Zitának támadt egy pompás ötlete:
- Anya! - kiáltotta - itasd Imolát szívószállal, jó?
És már szaladt is, és hozott egy mókás, díszes szívószálat, ami valamelyik születésnapi zsúr után maradt meg.
- Nézd, Imó, hogy milyen szép szívószálat hoztam neked?! Ugye ezzel iszol majd többet is?
Zita nagyon aggódott a húga miatt. Félt, hogy ha nem iszik eleget, még a végén kórházba kerül. Azt pedig nagyon nem szerette volna.
Imola szívesebben ivott szívószállal, mint nélküle. Anya is megnyugodott egy kicsit. Megdicsérte Zitát a remek ötletért.


Igen ám, de sajnos, Anya nem tölthette ott az egész napját a kis lábadozó mellett. Dolgoznia is kellett valamennyit, no meg a testvéreknek is szükségük volt rá, és a gondoskodására.
- Sajnos, Imola, most abba kell hagynom a mesélést, mert vacsorát kell készítenem a többieknek - mondta Anya egyik este.
Imola szája lefelé görbült.
- Majd én mesélek neked addig, jó?! - ajánlotta fel Emma.
- Nagyon rendes testvér vagy, Emmácska! - dicsérte meg Anya.
Így aztán, amíg Anya megfőzte a vacsorát, Emma mesélt, mesélt és mesélt. Néha abbahagyta, és innivalóval kínálta beteg húgát.
Anya pedig mosolygott. Örült, hogy Emma olvas Imolának, mert így nemcsak Imola lábadozása folytatódott könnyebben, hanem Emma is gyakorolta az olvasást.
Anya félbeszakította egy kicsit a vacsora előkészületeit és elővette a fényképezőgépét, hogy megörökítse ezt a szép pillanatot.

És most, ahogy az APG-éknél érne véget:
Másnapra Imola sokkal jobban lett és hamarosan mehetett is újra óvodába. Emma büszke volt arra, hogy ő is segített Imolának a gyógyulásban. Az iskolából pedig egy nagy olvasás ötössel tért haza. A fénykép, ami Emma meséléséről készült, jól sikerült és felkerült a lila falra.

A valóságban:
Imola még sokáig gyengélkedett. Mire kissé jobban lett, Emma betegedett le. A fénykép, ami Emma meséléséről készült, jól sikerült és felkerült Anya blogjára.
u.i.: Jól rajzolok, mi? Mondtam én, hogy Klára adhatna nekem még jó pár leckét....

Könyvéhség

Biztosan veletek is előfordul néha, hogy elragad egy könyv, és legszívesebben mást sem csinálnátok egy napon át, mint olvasni, olvasni, olvasni, egészen addig, amíg már a fületek is zúg bele. Igazából, nem egy irodalmi gyöngyszemet forgatok mostanság, sőt.... Egyáltalán nem. Bevallom, Andre Agassi önéletrajzát "falom" éppen...
Amikor hazahoztam, Zoli értetlenül nézett rám. Pedig már sejthettem volna valamit, amikor a könyvesbolti eladó is azt mondta lelkesen "Jaj, ez nagyon jó!" Évek óta járok ugyanabba a könyvesboltba, egy kamionnyi alkotást vásároltam már ott, eddig még sosem fűzött senki, semmilyen megjegyzést egyik könyvhöz sem (ami, lássuk be, nem válik egy könyvesbolt dicséretére...). De most...
Aztán Zoli mégiscsak felkapta. És éjszakánként, ha felriadtam, lapozást hallottam. Rém vastag könyv. Nagyon gyorsan végigrágta magát. Néha kommentálta volna, de betapasztottam a száját: "én is el akarom olvasni, ne meséld el!" A végén annyit azért csak elárult, hogy "ha ezt elolvasod, nem vágysz majd arra, hogy Emma tenisz-bajnok legyen". Nem akartam vitába szállni, hogy én kizárólag arra vágyok, hogy Emma boldog legyen.... :-)
Most már én olvasom. És kényszerítem magamat arra, hogy letegyem és csináljam a dolgomat... Viszont másra sem vágyom, mint hogy az olvasó-fotelünkbe kuporodjak, pokróc az ölembe, csend és nyugalom körülöttem, csak párszor zavarjon meg valaki azzal, hogy megkérdezze, mit is kérek enni...
Persze, ha ezt megtehetném, valószínűleg úgy találnám, hogy milyen üres az életem... De talán, csak egy napra... Talán addig nem...
kép innen

2011. február 21., hétfő

Miközben Japánba igyekeztem, összefutottam egy vidám sportolóval






Szóval, a farsang első felvonása lezajlott. Két elégedett gyermek az eddigi mérleg. Emmus jót rohangászott teniszezőként, majd, amikor a kiszebáb-égetés után érte mentem, szinte repült és ragyogó arccal közölte: "Anya, megnyertem a főnyereményt!". Tombola volt, azaz "Tanoda-mázli", és ott az ő számát húzták ki! És mi volt az egyik főnyeremény (a háromból), ami Emmának jutott? Egy igen csak egyszerű, de azért mégis csak, digitális fényképezőgép!!! Olyan boldog, hogy ihaj! Ha ehhez eszembe jut, hogy a nyáron, igen elszomorító körülmények között ellopták tőle a mi régi, Anyuéktól örökölt, kicsi digitális gépünket (tele Zita párizsi képeivel, amit még nem töltöttünk le), hát úgy gondolom, hogy nagyon jó helyre került az a főnyeremény!

Zitus pedig gésaként ment el első "nagylányos" farsangi bulijába, amit azért, szerencsére, még elég kislányosan élt meg. A gyönyörű smink nem az én kezem munkája, hanem Anikó kozmetikus-barátnőmé, aki volt olyan kedves, hogy ezt a csodát művelte az amúgy igen jó alany lányommal!!!!

Következő felvonás csütörtökre várható, amire, remélem, végre meggyógyul igen nehezen felépülő Imókánk...

2011. február 19., szombat

Anyu

Ma maman fete ses 70 ans aujord'hui. Sur l'affiche (que l'on a fait mettre a quelques endroits dans le quartier), c'est elle, petite fille....

Pontosan ma van kerek hét évtizede, hogy Anyukám a világra jött. Sokat gondolkoztam azon ma, hogy mit is lehetne róla írni, ami kellőképpen kifejező arra, hogy mi mindent jelent ő a számomra. Valahogy nem sikerült semmi igazán találót összeszednem. Talán.... életem legnagyobb támasza. Talán.... lényem legfőbb elfogadója és legszigorúbb kritikusa. Talán... az az ember, aki mindig OTT van. Talán... az az ember, aki a saját életútjával is azt mutatta mindig nekem, hogy mindenből fel lehet állni, sőt fel kell, mindig újra lehet kezdeni, sőt, újra kell, mindig meg lehet bocsátani, sőt, meg kell. Talán.... az az ember, aki inspirál, hogy igyekezzek, minden téren: a tanulásban-műveltségben, az anyaságban, a törődésben a családdal, a környezettel, a külsőmmel, a minket körülvevő világgal. Talán... az az ember, Apuval karöltve, aki(k) miatt mindig, minden körülmények között, magyarnak éreztem és érzem magamat, még akkor is, ha van egy piros útlevelem is, fehér kereszttel rajta....

Igen, közhely, elcsépelt, de mégis helyettesíthetetlen: Anyukámnak köszönhetem az életemet, úgy, ahogyan azt megélhetem....
Amit tiszta szívemből kívánok neki, az az, hogy maradjon még nagyon sokáig velünk, nekünk, de végig úgy, hogy büszke maradhasson!!!!

Ezt a plakátot helyeztettük el néhány olyan helyre, ahol -reméljük - garantáltan jár majd.... Mármint, amikor majd visszajön Párizsból, mert most éppen ott van Apuval.... Az ünneplése így a jövő hétvégére csúszott, és, bár nem nagy blog-olvasó, azért inkább titokban tartom, hogy mi(k)re készülünk....

2011. február 18., péntek

Összehasonlító tanulmány

Études comparatives...

Ki kicsoda? - avagy egy kis történelem-lecke a család női vonalán:
1.:

2.:

3.:

4.:

5.:

6.:

7.:

8.:

9.:

10.:

Megfejtés:
1.: a kisbaba anyukám, a szépséges fiatal hölgy pedig a nagymamám
2.: a kisbaba én volnék, a gyönyörű hölgy pedig anyukám
3.: a meggyötört fejű asszonyság ismét én volnék, körülöttem a négy lánykám
4.: a kapucnis manó én vagyok
5.: a vágott szemű csoda Imola
6.: a kislány anyukám, nagymamám karjaiban
7.: Imola rózsaszínben, én zöldben... :-)
8.: "Négy a lány" az 1950-es években: anyukám és három húga
9.: "Négy a lány" a 2010-es években: anyukám lányának négy leánya :-)
10.: Anyu és én

Persze, enyhe rávezető célzattal válogattam a képeket, de szerintem ordít a dokumentumokról, hogy Imola teljes mértékben anyukám kicsinyített mása..... 

2011. február 17., csütörtök

Lavór és törülköző: a nagy visszatérés

A gyomorinfluenza, immáron harmadjára, visszatért újra szerény hajlékunkba; úgy érezte, hogy még nem tett elegendő kárt bennünk. Legújabb áldozata a mi szegény tündér-palántánk, azaz Imola. Lavórt már használt, törülközö az ágyához készítve. Néz a nagy-nagy szemeivel és néha azt mondja: "Fáj a hasam!" Ha azt kérdezzük, van-e hányingere, ugyanígy néz és azt mondja: "Hát, nem tudom." Az összes hercegnős mesét fel kellett már neki olvasni, már amikor a tévénézést hajlandó volt felfüggeszteni. Többször elaludt és hangsúlyozza, hogy igen, próbál még többet, mert akkor gyógyul. Hiszen egy hét múlva nekik is farsang lesz! Imó olyan aranyos betegnek is!

2011. február 16., szerda

Iskola (vigyázat: hosszú és kusza!)




Je parle de l'escrime, de Zita et de tout ce que j'ai aprris grace á la maternité.

Szombat délután, Zitával kókuszgolyókat gyúrtunk. Ez leginkább abból állt, hogy igyekeztem pár szem befőttmeggyet a kókuszgolyók számára is megmenteni, mert Zitus sűrűn eszegetett belőle. De úgysem ez volt a lényeg. Hanem beszélgettünk. Gyúrtunk a kezünkkel és kicsit "rágyúrtunk" a másnapra. Versenyre készült Zita. Vívóversenyre, amiből a legutóbbi eléggé kudarcosan sikerült számára. Azért is, mert látszott: nem hitt magában, mástól várta a megoldást, a tippeket, az ötleteket. Ez még novemberben történt. Azóta pedig annyi minden. Közhely, szinte demagógia, hogy mások tragédiája, rossz sorsa, vagy bizonyos dolgok többé-kevésbé közeli megtapasztalása elgondolkodtathatja az embert, de azért mégis így tud lenni. Barátaink ősszel átélt drámája hihetetlenül átrendezte a már amúgy is erőteljesen megváltozott gondolkodásmódomat a fontosságokról, a lényegről, az élet mindenek feletti szerethetőségéről.

És, szerintem, ez segített abban, hogy nekilássak lepakolni minden felesleges terhet drága Zita (és a többiek) válláról. Noha eddig is azt mondtuk, mondtam, neki, hogy nem gond, ha nem sikerül valami (verseny, dolgozat, fuvolaszólam, stb.), de a lelkem mélyén azért maradtak aggodalmak: tényleg érdemes-e egy egész család energiáit, idejét és néha költségvetését úgy átrendezni, hogy az új iskola, a BVSC-s edzések és még a fúvós-zenekar is beleférjenek? Ezeket az aggodalmakat szép lassan, komoly munkával, de félresöpörtem. Ahogyan abban is iszonytató nagy utat sikerült megtennem, hogy milyen elvárásaim legyenek - ha legyenek egyáltalán - a gyerekek "teljesítményeivel" szemben. Nehéz azért azt kivakarni a bőrömből, úgy, hogy gyerekkoromban, legalább is még itthon, csak az ötös volt az elfogadható jegy. De ahogy megváltozott szüleim hozzáállása is - legnagyobb meghökkenésemre! - Svájcban, úgy alakítgatom magamban a dolgokat én is. Remélem, hogy még időben. Sok-sok minden terelt engem a teljes elfogadás felé. Félreértés ne essék: nem azt jelenti, hogy nem várom el tőlük, hogy megírják a leckét, felakasszák a kabátjaikat és gyakoroljanak a hangszerükön, vagy igyekezzenek az edzéseken, figyeljenek órán és önmagukat szigorúan ellenőrizve írják meg a dolgozataikat. Csak ha mégsem jön össze valami, bármiféle számonkérés előtt (vagy után), leginkább afelől biztosítom őket, hogy szeretem így is, hibákkal is, vétségekkel is őket. No és persze, ahogy és ahol lehet, nyújtom segítő kezemet (ami megint nem azt jelenti, hogy helyettük teszem a dolgukat).

Úgy látom, hogy Zitánál ez a folyamat már szinte befejezett. Eddig sem ostorral csapkodtam őt, de most már szinte alig kell erre-arra biztatni. Talán még a fuvola... Adva van most egy szinte szárnyaló, jókedélyű, az iskolában egyre jobban és könnyedebben teljesítő, az egészséges önbizalomra nagy nehezen rá-rátaláló gyermek.

Akivel rengeteget beszélgetek. "Rádió Zita" - néha már így hívom. De örülök, hogy mondani akarja és mondja is! A kókuszgolyó-gyúrás közben is csacsogtunk. Na, ezek nem mindig igazán magasröptű témák, megszenvedem én ám azt is, hogy vajon Mága Zoltán celeb-e és ugye veszek majd neki olyan műanyag karkötőszerű izét, meg hát ott van még a farsang részletes eltervezése, az 5.a. lánykáinak kavarásainak elemzése, stb. Most szombaton azért szóba jött a verseny is, hiszen roppant izgatott volt. Úgy volt, hogy már szombat reggel lemegyünk Verusékhoz - mivel a versenyt Balatonfüreden rendezték -, de sajnos Verus legkisebb gyermeke tüdőgyulladást kapott (Emma meg zokogógörcsöt, amikor megtudta, hogy mégsem megyünk a számára szinte a földi paradicsommal egyenlő vászolyi présházba, a keresztanyukájához). 
Zita azt kérte, hogy ha így alakult, akkor Zoli is, én is vigyük le. Anyu nagylelkűen felajánlotta, hogy Emma, Klára és Imó nála is aludhatnak szombat éjjel (így vasárnap relatíve korán kellett útra kelnünk.). Sőt! Anyuék még meghívtak mindnyájunkat a Kis Tirol nevű vendéglőbe szombat estére. Mivel a Kis Tirollal egy utcában van egy játszóház, én pedig megkérdeztem a lányokat, hogy van-e kedvük beugrani oda előtte. Hát volt... :-) Zitának elsőként, amin kissé meglepődtem; azt hittem, hogy ő ezt már babásnak tekintené. De nem... Sőt: megkérdezte, hogy azért találtam-e ki ezt a programot, hogy eltereljem az ő gondolatait a versenyről...

A vacsora - és előtte a játszóházi "őrjöngés" - nagyon vidáman telt. Este, a fürdésnél, odatelepedtem nagylányom kádja mellé. Mondtam neki, hogy nem gond, ha akár utolsó is lesz, mert szerintem már az egy nagy dolog, hogy így, tizenegy évesen, van egy olyan sport, ami ennyire fontos neki. Csak azt kívánom, hogy ez sokáig így legyen, hogy élvezze. És szeretni fogom, attól függetlenül, hogy valaha is lóg-e majd érem a nyakában vagy sem.... A fürdés után simán elaludt, amit már félsikernek értékeltem, és reggel is ébreszteni kellett.

A lefelé utat is végigbeszélgettük. A verseny, amiben egyébként komoly csúszás volt, jó hangulatban zajlott. Zita szemmel láthatóan eljutott oda, hogy ne "csak a szíve vigye előre", ahogy az edzője fogalmazott egy előző versenyen, azt jelezve, hogy még nem mindig a tanultakat alkalmazza, hanem csak "akaratból vív". Szépen csinálta, gondolkodott, jól küzdött, és csak egy igazán nem túl fairplay-díjas megmozdulás akadályozta meg őt abban, hogy bejusson álmai "nyolcas döntőjébe". De nem sírt, amikor kikapott. Sőt, végig mosolygott. Egy másik BVSC-s anyuka (akinek idősebb korcsoportban vív a lánya) mindig azt mondogatja nekem, hogy azért szereti Zitát, mert folyton igyorog és olyan helyes a kis gödröcskéjével a pofiján....

Hazafelé jövet azt kérdeztük tőle, hogy élvezte-e? Azt mondta, hogy igen, és kár, hogy csak másfél hónap múlva jön a következő verseny. És még azt mondta, hogy másnap, a szavalóverseny után (igen, arra is jelentkezett...) mégis menne vívni, akár késve is....

Végül. Ha sikerült volna győzni az utolsó asszóban, akkor legkedvesebb barátnőjével került volna szembe. Kérdeztem őt, hogy milyen lett volna, nem feszélyezte volna, hogy ki áll szemben? Határozottan azt válaszolta, hogy nem (a barátnője nagy tehetség, most is ezüstérmes lett). Mondtam neki, hogy lehet, hogy a barátnő egy kicsit hagyta volna magát, mert annyira szereti őt. "Jaj, - hördült fel Zita - annak nem örültem volna. Én csak olyan tust szeretek adni, amiért megküzdök és amit megérdemlek." Kicsi szívem, a fairplay-díj a tiéd lenne, az biztos...

Iskola. "Iskolát kap" Zita vívásban, amikor ilyen helyzetben van, mint fent, a képeken: egyedül, a "Mesterrel" szemben. Iskola. Én is azt kapok az élettől, amióta - szerencsére nem egyedül - gyermekem született. Decemberben lesz 12 éve. Ennyi idő kell, hogy egy "iskolás" eljusson az érettségiig. Úgy érzem, hogy igyekeztem szorgalommal, odafigyelve tanulni, bár persze messze nem lett csupa ötös a bizonyítványom egyik évben sem. Zitával "iratkoztam be", de aztán emelt szintűre kapcsoltam a következő három csemetével. Remélem, sikerülne a képzeletbeli "anyasági érettségim". És talán, pont decemberre-januárra, éppen ideje lesz elkezdenem valami "felsőoktatási intézményt", azaz fordulópont következik. Addig is szorgalmasan "iskolázok"  a négy "tantárgyból".

Kókuszgolyót pedig a következő versenyre is gyúrunk. Mert "szerencsét" hozott. Mert ízlett mindenkinek. Mert jó feszültség-levezetőnek bizonyult.

képek innen.(a kis vívócsaj persze a lányom, vele szemben imádott edzője) 

2011. február 14., hétfő

Egy kis reklám

Eddig valójában "próba-üzemmódban" lévő új projektünk, a laptopkonyha, már elmúlt egy hónapos. Köszönjük a javító szándékú kritikákat, igyekeztünk minden kérést, javaslatot és megjegyzést figyelembe venni. A változtatások egy része már érezhető a honlapon (pl. a fórum ügyében, de sok más apróság esetében is), mások pedig majd érkeznek. Alapjában véve, a visszajelzések abszolút pozitívak, nagy örömünkre sokan látják benne azt a minőségi (és mennyiségi) munkát, amit beletettünk....
Eljött hát az idő, hogy most már szélesebb körben is megismertessük. Ennek egyik módja természetesen a klasszikus reklámeszközök használata lesz, továbbá a sajtó intenzívebb bevonása, de azért mást is tervezünk. Most például, mire elkészül a Valentin-napi vacsora (már aki ilyet készít.... :-) ), fent lesz a honlapunkon az első nyeremény-játék. Igyekeztünk rögtön "kényeztető üzemmódban" indulni... Ha csak annyit árulok el, hogy a fődíj egy szépséges laptop lesz, akkor az azt is jelzi, hogy más díjak is lesznek, és talán azt is, hogy érdemes bekukkantani hozzánk. És érdemes most már másokat is erre biztatni. Tehát, most már azzal a határozott kéréssel fordulok azon olvasóimhoz, akik ezt szívesen teszik, hogy ajánlják az oldalunkat annyi embernek és annyi helyen, amennyinek és ahol csak tudják! Akik pedig nem érdeklődnek ezen vonal iránt, ígérem, hogy hamarosan jövök más irányú bejegyzéssel is. Már az is itt tolul az ujjaim begyében, csak sajnos munka-típusú gyarlóságok most nem megakadályozzák, hogy kiéljem ezen irányú késztetésemet....
Ezt a képet azért szeretem, mert túl azon, hogy jópofa a bemozdult Sanyi-kép, mutatja azt is, hogy ebben a projektben senki sem rest megfogni a munka bármelyik végét: a "celeb" és a "sztárséf" ugyanúgy letakaríthatja az összekoszolódott főzőlapot és konyhapultot, mint bármelyik háziasszony...

2011. február 12., szombat

Lehet.....?

Sur la photo, le lit d'une fille qui va bientot avoir son anniversaire. Le neuvieme. Apparemment, elle aime bien les chiens et les cheuvaux...

Lehet, hogy a képen szereplő ágy tulajdonosa kicsit kedveli a kutyákat? Meg a lovakat? Meg a plüsskutyákat? Meg a plüsslovakat?
Lehet, hogy a közelgő születésnapjára összeállítandó ajándéklistáján szerepel majd... egy kutya? Egy ló? Egy plüsskutya? Egy plüssló?
Lehet, hogy ez a drága gyermek, aki immáron kilencévesnek készül, még mindig egy nagy álmodozó, aki csak úgy érzi jól magát, hogy ha körülveszik kutyák? Lovak? Plüsskutyák? Plüsslovak?
Lehet, hogy ez a leendő szülinapos azért nem lázítja fel az újabb kutya-, ló-, plüsskutya- és plüssló-igényével anyukája lelkét, mert az egy picit gyermekkori saját magára ismer? (csak picit: kizárólag plüssvonalon.)
Lehet, hogy a képen szereplő ágy tulajdonosát imádja a képen szereplő ágy tulajdonosának anyukája???

2011. február 11., péntek

Mester és tanítványa

Klára a eu la grippe intestinale, elle est á la maison en concalescence. Hier, elle m'a donné une "lecon de dessin". J'ai du copier ce qu'elle faisait. La question: qui a dessiné quel dessin?

"Anya! Ma az enyém leszel?!"
Ezt Klára kérdezte tőlem tegnap reggel, "betegszabadsága" második (és fél) napján... Mit lehet erre válaszolni? Csak egyvalamit: IGEN!!!!!!
(Hogy lett volna "némi" dolgom? Na és?! Hogy a fodrászhoz már megint nem jutok el, immáron negyedik hete, és a vállamig érő hajamon derékig ér az egyre őszebb lenövés?)

Szóval, délelőttre, Klára "rajz-szakkört" ütemezett be. Ez úgy nézett ki, hogy ő volt a "tanár", én pedig a "szakkörös". A feladat pedig az volt, hogy nekem minden vonalkáját, mozzanatát le kellett másolnom. Őrületes munkába fogtunk: két órán át el sem moccantunk az asztaltól. és csak rajzoltunk - iszonyatos alapossággal és részletességgel - egyetlen egy rajzot, fejenként. "Klára-tanárnő" mindent elmagyarázott, hogy mit miért és hogyan készítsek, hihetetlenül lelkes és eszméletlen kitartó volt. Használtunk filcet, zsírkrétát és ceruzát, satíroztunk, pöttyöztünk, színeztünk, átrajzoltunk, mintáztunk, stb.

A végén megígértem neki, hogy felteszem ide, a blogra, a két rajzot, hogy megkérdezzem: meg tudjátok-e állapítani, hogy melyiket rajzolta ő (Klára) és melyiket én.
Íme a két rajz:


Egy kis "képmagyarázat": Bal oldalon felül a napocska mosolyog, gyönyörű szemekkel, kétféle színű sugarakkal. A felhőkön belül is látható némi "kunkorodás", hogy "valódibbnak" tűnjenek. A bácsi füvet nyír, a néni virágot locsol. A ruhája fantasztikus: lila és kék alapon piros mintácskák, elöl egy "kötényszerű" rátét, sárga és pöttyös. Baseball-sapka van a kontya felett. Van még három virág (rózsák, tüskékkel), mögöttük térdelő, göndör hajú kislány. A kislány mögött hatalmas körtefa (a körték már leestek), odúval, az egyik ágon bagoly (mert a baglyok körtefákon laknak - Klára szerint). A baloldali fáról erősen hullik a makk (ami inkább mogyoróra hasonlít).

Naaaa? Melyiket rajzolta a "Mester" (Klára) és melyiket a "tanítvány" (én)? Tippeket kérek szépen, Klára nagyon örülne!!!

Délután pedig legóból építettünk egy "bulis-ottalvós múzeumot". Hogy ilyen nincs is?! De bizony, van! Ott a bizonyíték a nappalinkban....  

2011. február 10., csütörtök

Apa-képek

Első kép
A helyszín Zillertal, ahol a téli szünetben síeltünk, szüleim jóvoltából, szüleimmel. Egy alkalommal, a sítárolóból felfelé jövet, valami megfejthetetlen csoda folytán, kettesben mentünk fel Zolival a szobába. A sítároló előtti térben egy szuperszónikus, ultramodern, gyönyörűséges babakocsi "parkolt".
-Hú - mondtam - láttad, hogy mostanában már milyen extra babakocsikat gyártanak?
Mire Zoli:
- Hát, én szívesen kipróbálnék egy ilyet...
- ?!?!?!

Második kép
A helyszín szerény hajlékunk, az időpont egyike ködös-kávézós hajnalainknak, egy-két hete. Az étkezőasztalon még ott díszeleg az a tányér, amit Imó még pár hónapja készített az agyagozós szakkörön, de valamiért csak most került kiégetésre és mázazásra. A tányéron felirat: "Apa", körülötte szívek tömkelege.
- Láttad? - kérdezem az érintettet.
- Igen, nagyon aranyos!
- Annyira igyekeznek, tudod.... 
- Igen.... Én pedig megpróbálok felnőni a feladathoz.


Harmadik kép
Megint itthon, megint reggel, megint kávé (ilyenkor tudjuk megbeszélni ügyes-bajos dolgainkat, és ezért nem átallunk egy negyedórával kevesebbet aludni). Az Ikrek iskolaválasztása a téma. Nehéz dió. Mert igazából nem is biztos, hogy van választásunk. Csak ez egyelőre nehezen emészthető.
Zoli felsóhajt:
- Kéne még egy kisbaba...
Én, valószínűleg eléggé értetlenül, bámulok rá.
- Hát, mert már a legkisebbek is iskolások lesznek, és az olyan rossz.
Inkább a kávémba bújok, és ott merengek el azon, hogy vajon a férjem klimaxol-e, vagy mi ütött belé, így "negyvenen túl", miközben azért nem egy sétagalopp az élet négyőjükkel sem...


Negyedik kép
A helyszín a Balassi Bálint Gimnázium valamelyik tanterme. Magyar óra az ötödik "a"-nak, tegnap. A "Családi kör" kapcsán a tanárnő arról faggatta a gyerekeket, hogy ahogy a versben a "kapa pendül" jelzi a családfő érkezését, ki hogyan veszi észre, hogy megjött az apukája. Ezt kitaglalván, jött a kényesebb kérdés: mit csinálnak az apukák, amikor hazaérnek? Zita elmondása szerint, a legtöbb osztálytársa azt állította, hogy az apja leül a tévé elé meccset nézni. És mit mondott Zita? Azt, hogy az apja, amikor hazajön, bemegy a dolgozószobába, ott átöltözik és elmegy futni..... Mire a tanárnő megkérdezte tőle, hogy "azt sem mondja, hogy fapapucs?". Mire Zita - állítólag - azt felelte, hogy "De, szól Anyának, hogy elmegy futni!". Ez volt a nekem elmesélt verzió. Amikor este erre visszatértünk a családi vacsoránál, ott már Zita próbált mentegetőzni, hogy "de, azt azért mondtam, hogy Apa köszön mindenkinek"....

Hát, Zoli, szerintem azért még van mit csiszolni azon az Apa-képen, mielőtt újabb babakocsi-tologatásra vágyakoznál... :-)

2011. február 9., szerda

Egy ápolónő naplója (részlet)

"Journal d'une infirmiere": oui, c'est moi qui doit m'occuper de Klara, restée á la maison (grippe intestinale), d'Imola (verrue sur le pieds), d'Emma (probleme de pied).

2011. február 8.

.....
Este, elláttam mindenkit: 
Klárának kibéleltem az ágyát egy törülközővel, egy másikat pedig leterítettem az ágya mellé, amire egy lavórt is tettem. Csak ha, esetleg, éjjel is rátör az, ami ma délelőtt kezdődött, a Planetáriumban, öt perccel a műsor kezdete után, pontosan akkor, amikor én, pár kerületnyivel arrébb, beadtam a gusztustalanságig összekoszolódott autómat a kézimosóba... (még szerencse, hogy Zoli egészen közel dolgozik a Planetáriumhoz, ahová elszaladt gyorsan a Laci autójával - mert az övé meg pont a szerelőnél volt - és elhozta onnan a megszeppent Klárát, akit addig a roppant odaadó óvónő őrzött).
Imolának lekezeltem a szemölcsét - egy régi, nem múló, uszodai emlékét. Remélem, hogy ez a módszer hatásos lesz, mert nem szeretném szegénykét "kés alá" vinni.
Emmának bekentem a lábát, ott a talpán, ahol egy enyhe csonthártyagyulladása van, de most már múlóban, szerencsére.
Mivel másodállásban már egy ideje otthon-tanítást is vállalok (egész délután matekot és szövegértést gyakoroltunk Emmával), még kikérdeztem Zitától a "Családi kör"-t, és csak itt adtam át Zolinak a stafétabotot, hogy közösen megfogalmazzák, hogy miért is tört ki a trójai háború.
"Holnapra" egy sterilizáló ágyneműhúzást tervezek, és ha egy időre át tudom adni Klára felügyeletét, akkor talán hazaszállítok egy újabb talicskányi C-vitamint, és utánanézek, hogy hol lehet beszerezni olyan festéket, amivel jól láthatóan fel tudom kenni a ház falára az egészségügyi intézményt jelző "H" betűt.
 
kép innen

2011. február 7., hétfő

Kihívások hava - Mission impossible?

Février, c'est le mois des défis: le grand anniversaire de ma maman, aussi celui d'Emma et la période des déguisements - des carnevals.
Február, kedves, rengeteg feladatot rejtesz...

Első számú kihívás: Anyukám, azaz Betty Mama szép, kerek, születésnapja
Szükséges felszerelések: ötlet (már van), idő (muszáj lesz neki lennie...)
Céldátum: ugyan a napja február 19., de az Ünnepelt párizsi tartózkodása miatt az ünnepség február 26-án lesz

Kettes számú kihívás: farsang
Résztvevők: Zita, Emma, Klára és Imola
Céldátum(ok): február 18. (Z.+E.) és február 24. (K.+I.)
Szükséges: 4 darab jelmez
                  - Gésa - Zita részére (majd csak lesz valahogy...)
                  - Teniszező - Emma részére (jaj de jó!!!!!!!)
                  - Tündér -Imola részére (ez is szuper, minden van hozzá)
                  - Arielle - Klára részére (a parókán kívül semmi sincs, csak pár ötlet...)

Hármas számú kihívás: Emma születésnapja
                                  részleteiben: zsúrja (mikor? hol?)
                                                     családi bulija (mikor?)
                                                     ajándéka (ugyan mi? bár.... valószínűleg a "jelmezéhez" köze lesz...)
Céldátum: február 27. (legalább is ez a napja)
Szükséges: egyeztetés, szervezés és tervezés

Bónusz: Klára és Imola beiskolázása körüli hajcihő megkezdése. Hová? Kihez? Külön, együtt?

2011. február 6., vasárnap

Csak egy tanács

Ici, c'est juste un conseil de ne PAS se procurer un certain jeu de société... :-)
Ha úgy gondolod, hogy a családi társas egy békés, mosolygós, egészen csendes tevékenység, eszedbe ne jusson a "Boszorkányfutam" nevű játékot beszerezni! Ha viszont nem zavar, hogy a lakhelyed fala majd kidől a tiltakozó visítástól, a velőtrázó kárörömtől és a fennhangon megfogalmazott bosszúeskütől, futás a játékboltba!

u.i.: Mi ajándékba kaptuk. Csak már nem emlékszünk kitől. Talán szerencse. Még a végén mi is vissza akarnánk vágni...

2011. február 4., péntek

"Csak a derű óráit számolom"?!

Un ami m'a "reproché" d'etre "trop" positive. Dans ce post, j'essaye de "m'expliquer"...

Pár napja kaptam egy üzenetet a facebook-on egy régi ismerősömtől, K.-tól, akivel már jó régen nem kommunikáltam. Meg kell hagyni, nem igazán ugyanazt az életstílust követjük (ő férfi, én nő, ő egyedülálló, én, hát igen, négygyerekes családanya, ő nagy-nagy világutazó, én, hát igen, mostanában kevésbé), de mindig is kedveltük egymást. Most is egy lelkendező üzenetet küldött, amit úgy írt meg, hogy közben hallottam a hangját - legalábbis lelki füleimmel. De aztán odavetette azt is, hogy néha be-benéz a blogomba és "könyörgöm, írjál rossz dolgokat is, mert ez olyan valószínűtlen". Amikor válaszoltam neki, akkor azt írtam, hogy szerintem írok én rossz dolgokról, csak legfeljebb a hozzáállásom "jó", ami azért van így, mert a világ legjobb dolga egy ilyen nagy családban élni.

De aztán csak nem hagyott nyugodni ez a megjegyzés, annak ellenére sem, hogy tudom, jó szándékból íródott.

És akkor csak jöttek szembe a történések, amik miatt most már egy kicsit somolygok. Lehet, hogy igaza volt K.-nak?

Először is, tegnap úgy ítéltem meg, hogy a hatékonysági fokmérőm alig-alig lengett ki a tegnapi tevékenységem "értékelése" során. Ezt megítélhettem volna úgy is, hogy na, de egy lusta nőszemély vagyok, de inkább arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem erőltetem a félárbocos működést, inkább egy napot másképpen töltök el, és jobb lesz. 

Kezdtem tehát azzal. hogy elmentem a barátnőmmé vált kozmetikusomhoz, egy aktuális szőrtelenítésre, amit határozottan élvezhetővé tett az, hogy egy jót beszélgettünk.

Amikor pedig délután, Zitát elvittem edzésre (jó, a kettő között a kötelezettségeimet szolgáltam), úgy döntöttem, hogy nem rohangálok dolgomra, hanem igenis jár nekem egy óra (másfél) relaxálás, egy-két női magazin végigböngészésének képében (a hatást még fokoztam, mert a telefonomat az autóban hagytam...). És akkor az első kézbevett magazin szinte teljes egészében a boldogsággal, annak keresésével és megtalálásával foglalkozott. Majdnem felvihogtam. Ebben az újságban idézik a bejegyzésem címében szereplő bölcsességet, ami állítólag latin és állítólag a régi napórákon olvasható. Nagyon megtetszett, és tökéletesen megfogalmazza azt, amit válaszolni szerettem volna K.-nak. "Csak a derű óráit számolom." Mert így érdemes élni, nem? És ha ez a blog valaha eléri az eredeti célját, mármint, hogy a "négy a lány" el is olvassa, hát nem természetes, hogy azt kívánom, hogy mosolyt csaljon az arcukra?!

A magazinban olvasottaktól teljesen feltöltődve baktattam le a BVSC büféjébe, frissítőért, Zitának. És akkor ott, történt valami, amiről úgy gondolom, nem véletlen. A pultnál állt két tizenegy-két éves forma fiúcska. Valószínűleg együtt edzenek (vízilabda vagy úszás). Az egyik szeretett volna venni egy valamit (nem figyeltem, hogy mit), és számolgatta az apróját, hogy ki tudja-e fizetni. Rájött, hogy nem. A másik tündéri ártatlansággal és tele jóindulattal odafordult hozzá: "Mennyi hiányzik?" A társa megmondta. "Tessék, kipótolom!"- mondta az előbbi, teljes természetességgel. A büfés nő teljesen elolvadt, de én is. Nem győzte dicsérni a kissrácot a büfés, hogy micsoda egy gavallér, én meg csak vigyorogtam bután, élvezve a lelkiállapotomba tökéletesen beleillő jelenetet. A csattanó az, hogy amikor a gavallér kissrác a saját ennivalóját akarta kifizetni, rájött, hogy kb. pont annyi hiányzik neki, amennyit az imént a társának adott, teljesen önzetlenül... Tehát nem arról volt szó, hogy tele volt pénzzel, és ez nem számított neki, hanem tényleg, simán kedves és jószívű volt. Miután tiszta cseppfolyós állapotban voltam, rajtam volt a sor a kipótlásra, amit természetesen nagyon szívesen megtettem. Nagyon szépen megköszönte. A büfés nő és én csak mosolyogtunk...

Aprócska kis epizód, de megerősít abban, hogy a hozzáálláson sok múlik. Így azt látjuk meg hamarabb, ami pozitív irányba sodor minket. És a rosszat is inkább távolabbról szemléljük, nem hagyván, hogy kitakarja a jót.

Igen, szeretném csak a derű óráit számolni. Tegnap, Zitának saját magáról és a családjáról kellett fogalmazást írni  angolból. Már eleve jót derültem, mert simán úgy jellemezte magát, hogy "clever and pretty" (azaz: okos és csinos), de a legjobban az utolsó mondata ütött szíven: "I"m happy that I can live in this world.", azaz: Boldog vagyok, hogy a világon vagyok. ("műfordításban"). A pozitív hozzáállás, úgy tűnik, örökletes, kedves K.!

Aztán, mélyen magamba nézve, arra is gondoltam, hogy az, hogy a megszokottnál is elnézőbb vagyok mindenkivel és mindennel szemben, hogy tényleg igyekszem a jót meglátni mindenben, nem hozható-e összefüggésbe azzal, hogy Zoli pedig hajlamos mostanában az ellenkezőjére. Nem kompenzálok-e így, tudat alatt? Ha Zoli visszatalál a régi, optimista önmagához, nem fogok-e visszatérni a kissé hisztisebb, szőrszálhasogatóbb, nyavalygósabb énemhez? Nem tudom. Azt viszont nyugtáztam, hogy nem érzem úgy, hogy ez tudatos vagy görcsös lenne részemről. Vannak borús óráim-perceim. De párosul velük egy olyan érvrendszer, aminek az a vége, hogy "csak a derű óráit számolom".... 
  

2011. február 3., csütörtök

Édesség

Je raconte ici que du á une météo vraiment pénible (froid, grisaille et air tres pollué), mes filles ont été vraiment pénibles cette semaine, elles ne voulaient rien faire. Sauf une chose: préparer et manger tout ce qui était sucré....

Nyűgös hetünk van, be kell látni. Próbálom az időjárásra is kenni, mert megérdemli. Szürke, szmogos, lehangoló.

Így aztán, ezen a héten senki sem akar semmit. Felkelni, lefeküdni, leckét írni (azt mondjuk sosem, de most aztán pláne..), gyakorolni, különórára menni, elpakolni, nyuszit etetni, megteríteni, megfürödni, hajat mosni, kabátot felakasztani, kesztyűt húzni, nagykabátot levenni, olvasni, verset tanulni, kérdésekre felcsattanás nélkül válaszolni, játszani azzal a testvérrel, aki szeretne vele játszani, gyümölcsöt enni, levest enni, bármit enni....

Hoppá! És itt jön a hetünk egyetlen napsugara, a melengető, a reményt adó. Mert megállás nélkül sütünk, készítünk valami édességet-sütit.Valószínűleg az időjárás velejárója ez is, noha szikrázó napsütéses hidegben szívesebben fáznánk, mint ebben a komorságban, de mindegy. Ne tagadjuk: a legtöbb ember ilyenkor több édességet fogyaszt. Legalább is ez jött ki, a mi reprezentatívnak egyáltalán nem mondható, felmérésünk alapján.

Készült a héten már: tiramisú (aznap elfogyott, ugye Zoli?....), csokis puffancs (gyerekszakácskönyvből, Klára és Imola által elkövetve), fahéjas süti, kakaós csiga és ma pedig kókuszgolyó. Van, amit a gyerekek akartak készíteni, vagy enni, van, amit mi, felnőttek, van, amit mindenki. Ja, és estére egy kiadós leves lesz. Asszem palacsinta készül másodiknak....

Hogy elhízunk?!?! Nem hiszem. Lehet, hogy egy-két rétegnyi téli párnácska felrakódik, de azt majd az olvadás elviszi. Olyan jó ilyenkor édeset enni....
És közben a nyárról álmodozni... No meg egy jó kis fagyizásról....

U.i.: Mivel a bejegyzéseim mennek a facebook-ra is, genfi barátaim megjegyezték, hogy szívesen értenék, hogy miről van szó. Most kísérletezgetek, hogy hová írjak egy kis francia szöveget, mankónak.

2011. február 1., kedd

"Vekerdys" hangulatban

Péntekenként, Zoli hazahoz egy halom magazint. Szerencsénk van, mert a nagyobb lapkiadókkal jóban van Zoli, illetve hát, a cégük a megfelelő reklámköltséget tudja náluk felmutatni, így persze, hogy jóban vannak... Ennek egyik jele az, hogy küldenek nekik újságokat. Azokból hoz haza párat Zoli. Így aztán, én már évek óta képben vagyok pletykatéren (de jó nekem!!!), divatügyben (ha már nem követem, legalább ismerjem...), a közélet néhány szeletében (amikor ehhez is van kedvem-erőm), és a női lélek érdekességeiben. A legnagyobb kedvencem továbbra is a Nők Lapja. Van, hogy a többi ott hever még hetekig, de a NL-ját mindig kézbe veszem.

A Nők Lapját sem sikerül mindig elejétől végéig lapoznom (legalább is első szuszra), így amivel kezdeni szoktam általában, az Vekerdy tanár úr rovata. Érdekes dolgokról ír, még akkor is, ha nem értek mindig egyet a meglátásaival. De elgondolkodtat, az biztos. Tudom, hogy a magyarországi Waldorf-mozgalom szószólója. A Waldorf-szemlélet sok eleme szimpatikus számomra, mégsem tudom teljességében magamévá tenni, így nem is merészkedtem oda, hogy az egyébként hozzánk közel eső, Waldorf-iskolába is körülnézzek.

Mindazonáltal (talán egy, a Figyelőben mostanság elolvasott, Vekerdy-interjú miatt is), mostanában azért elmerengek egy-két dolgon, főleg Emma tanulmányai által. Elmesélek pár friss példát, hogy érthető legyen a gondolatmenet. Elöljáróban még annyit, hogy továbbra is minden tiszteletem Emma tanító nénijének, sőt mindegyik tanítójának. Ez nem feléjük "kritika", ha ez az. 

Emma imádja a környezetet, a szó tantárgyi és általánosabb értelmében is. Mindig mesél arról, hogy éppen miről tanultak, és abból, ahogy elmondja, kiérződik, hogy figyel, hogy őt ez érdekli. A Mozaik Kiadó könyvéből tanulnak. Eddig a következő témakörök kerültek sorra ebben az idei, tehát harmadikos, tanévben: "A szervezetünk és igényei", "Mozogj sokat, lélegezz nagyokat!", "Az éltető táplálék", "A tisztaság fél egészség", "Öltözetünk és egészségünk", "Fertőző betegségek", "Balesetek, betegápolás" ("Összefoglalás"), "Séta a ligetben", "A települések árnyat adó fái (itt részletesen megtanulták a vadgesztenye és a lucfenyő tulajdonságait)", "Cserjék rejtekén (fekete bodza, közönséges boróka)", "A zöld területek apró lakói (méhek)", "Tollas barátaink (parlagi galamb, széncinege, fekete rigó)", "Emlősök a földön és a fán (mókus, sün)", "Az élőlények és a környezet kapcsolata" (majd. Összefoglalás), "Az anyagok tulajdonságai", "Halmazállapotok", "Halmazállapot-változások I. és II.", "Oldódás".

Emma négyes lett félévkor. A tanító néni, kb. az első témazárás óta, minden héten írat velük egy "ötperces dolgozatot" az előző héten vett anyagból. Ezt én alapvetően pártolom, mert így nem kell csak két jegyen, és hatalmas tudásanyagon izgulni, hanem lehet szépen haladni. Igenám.... De mit tegyek akkor Emmával, amikor arra a kérdésre, hogy "Írd le a az anyagok érzékelhető tulajdonságait!" (már eleve: ez a szóhasználat tényleg egy 8-9 éves szintje?!?!), ő azt írja, hogy "száj, orr, hallás, szem és tapintás", míg a válasz elvileg az lett volna, hogy "íz, illat, hang, szín és tapintható tulajdonságok"?!?! Könyörgöm!!! Egyik sem TULAJDONSÁG!!!! Viszont körülbelül ugyanazt leíró főnév, nem?!? Nos, erre a feladatára nulla pontot kapott, így a rövid kis dolgozatára (amit amúgy helyesen oldott meg), hármast kapott. Nagyon elkeseredett, én pedig egy picit sem szidtam le! Nem értem!!! Szerintem a lényeget megértette, és ez szavakon való lovaglás, pláne úgy, hogy igazából egyik sem hangzik igazán helyesen.... De lehet, hogy elfogult vagyok.

A környezetnél maradva. Szegény Emma, az ehetit mindenképpen ötösre (sőt! csillagos ötösre) szerette volna megírni. Így a következő szövegeket magolta be, pl.: "A forrás olyan halmazállapot-változás, melynek során a folyadék belsejében gőzbuborékok keletkeznek." És ilyenből jó sok. Érti ő, hogy mi a forrás (párolgás, fagyás, olvadás, lecsapódás), sokat sertepertél a konyhában és imád a jégcsapokkal játszani, meg a bepárásodott tükörre firkálni. De szerintem a "halmazállapot-változás" kifejezés még annyira magas neki!!! Bemagolta. Ugyan minek?! Lesz ennek maradandó nyoma akár csak félév múlva is?!? Akkor? Miért így és ezt tanítjuk, a témára amúgy teljesen nyitott gyerekeinket? Hogy elmenjen a kedvük?! Hogy ne a környezetet ismerjék meg úgy igazából, hanem a magolást utálják meg?

És akkor jöjjön a másik tantárgy. Az idegen nyelv tanulásáról különböző szemléletek élnek. Ki erre, ki arra esküszik, mindenképpen elég vehemensen. Mármint az idegen nyelv tanulásának kezdési időpontjáról. Vekerdys, waldorfos hozzáállás, amit a legszigorúbb "menő" iskolákban is vallanak néhány helyen, hogy nem érdemes korán, azaz elsőtől vagy másodiktól elkezdeni. Mások pedig már az oviban időszerűnek tartják (és itt is vannak "nagymenő" sulik, amelyek ezt vallják). Az első csoport azzal érvel, hogy "először a anyanyelvet használja stabil alapokkal", a második pedig azzal, hogy "ilyen korban még úgy lehet nekik tanítani, mintha egy második anyanyelvet tanulnának". Nos, én nem tenném le a voksomat egyik mellett sem. Valahogy elhiszem, hogy a korai nyelvtanulás könnyíti az idegen nyelv tanulását, de főképpen a használatát, mert még nem épülnek be esetleges gátlások. Viszont a saját példámon látom, hogy akár a kamaszkor közepén nekiállva is el lehet jutni anyanyelvi szintre. Én az adott nyelvi környezetben való tanulás és gyakorlás hívője vagyok. Szerintem csak úgy lehet igazán biztos nyelvtudásra - értsd használható és használt! - szert tenni. Tisztában vagyok azzal, természetesen, hogy ez csak keveseknek adatik meg.

Emma iskolájában (ami ugye Zitáé is volt, négy éven át) büszkék arra, hogy már elsőtől tanítanak idegen nyelvet. Vannak olyan szülők, akik kifejezetten emiatt szeretnék ide íratni a gyereküket. Mi nem ezért jöttünk ide, de Zita esetében még a másodikat is felvettük. Valószínűleg, Zita egyesíti magában Apukám, Zoli és az én nyelvérzékemet, mert ő mind a magyar nyelvtanból, mind németből, mind angolból végigtündökölte a négy évet. Most, az új suliban, a némettől szabadult, de az angol nagy szerelem maradt, ami mellé a latin vígan csatlakozott. Mondhatnám, hogy a kisujjából rázza ki ezeket. Könnyebbsége van, no.

Még Zita idejében végigéltem egy német szépkiejtési versenyt, ami eléggé felbosszantott. Az ő német tanára is azt csinálta, mint most Emmáé (Emma nem egy olyan nyelvzseni, de valahogy ő is az erős csoportba került), hogy a gyerekek kezébe nyomott a mostani szintjüket emeletekkel meghaladó verset, hogy egy ötösért tanulják meg egy hét alatt. Aki a legszebben mondja, megnyeri a szépkiejtési versenyt és mehet a kerületire (na, attól mentsen meg minket az ég!!!). Drága Emmánk, aki nagyon vágyna már valami külön elismerésre a suliban, azt mondta, hogy ő szeretné megtanulni. Próbáltam lebeszélni róla (anno, Zitát, negyedikben már gyakorlatilag "eltiltottam" ettől), de ragaszkodott hozzá. Mit tehet egy anya? Jó. Tudtam, hogy ezzel nekem, és az egész családnak is, sok feladata lesz. Először is, megkértem az ezer nyelven beszélő apukámat, hogy fordítsa le, hogy legalább tudjuk, hogy miről szól (Emma kb. öt-hat szót értett belőle). Utána, a hétvégén, Bátyám egyik fia, Zoli, átvette még vele, a kiejtés miatt. És Emma próbálta megtanulni. Nem ment. Sírt. Apa-Zolival is próbálták. Sírás. Velem is. Sírás. Tegnap este már kórusban könyörögtünk, hogy hagyjuk már abba, inkább aludjon, de ő még félálomban is.... Mondtuk, hogy részünkről már megvan neki az ötös! Mondtuk, hogy az öt (!!!) versszakból mondja el azt a hármat (!!!), amit tud, szerintünk ennyit sem tanulnak meg túl sokan... Na, ebben maradtunk végre. Ma fogja elmondani. Direkt most írok róla, mielőtt tudnám a dolgok kimenetelét, hogy az ne befolyásolhasson a véleményformálásomban. 

Mert, kérdem én: ezt aztán minek? Ez mire jó? Van annak valami hasznosítható tudástartalma, amit most a fejébe gyömöszölt a szerencsétlen?! És ez a nyelvoktatás? Hogy odaadunk egy nyilvánvalóan frusztráló, idegen, el nem magyarázott, át nem vett, szöveget a 8-9 éves gyerekeknek, hogy aztán azok stresszeljenek, versenyezzenek, majd esetleg elkeseredjenek, csalódjanak? Mi köze ennek ahhoz, hogy oktatás, pedagógia, gyerek-központúság?!

Hozzáteszem: Emma alapvetően szereti a németet, a tanító nénit is, ahogy ezt a környezet esetében is elmondhatom. De akkor is... Megjegyzem, iskolába egyre kevésbé szeret járni....Csak fogom a fejemet... Mi legyen az Ikrekkel?! Tényleg kell ez nekik is? De hol van olyan suli, ahol nincsenek ilyen eszement követelmények? Tényleg csak a Waldorf a megoldás? Írjak Vekerdynek?