Pages

2011. szeptember 29., csütörtök

Hát, ide jutottam

.... avagy: Gasztronómiai életutam, Lepkevár inspirációjára

Elsős koromtól kezdve egyedül jártam haza a suliból. Ez főként azért volt így, mert az utcánkban volt a suli (még elsőben, aztán nem mi költöztünk, hanem a suli, de nem túl messzire). Nagypapám kiállt a kapuba, és végigkísérte szemmel, amíg be nem fordultam az iskolakapun. Ah, most az emlékezéstől kicsit bepárásodott a szemem, mert valahogy elemi erővel tört fel belőlem az a régi jó érzés emléke, amit ez okozott nekem akkoriban.

Hazatértemkor, a csengetésre, nagymamám "totyogott ki" elém. Nem csúfolásból írom így, hanem azért, mert egy korai szélütés miatt (az 50-es évei elején), húzta szegény az egyik lábát, ráadásul tetemes túlsúlyt is pakolt rá. Miközben jött kaput nyitni (de miért nem volt kulcsom?!) már tette is fel a kérdést: "Mit kérsz ebédre, Szilvikém?" Szilvikém, aki, mint kitalálható, a szülein és a testvérén kívül még a nagyszüleivel is lakott, meglehetősen elkényeztetett üzemmódban működött. Egy hentes nagypapával és egy erősen ráérő nagymamával. Tehát, amit kértem, azt megkaptam - legalább is kaja terén. Ezért aztán, hétköznap ebédre, a következőket ettem, kb. hét éven át: rántott hús (tányér-betelítős), lacipecsenye (azaz sült hús, nem túl kalóriaszegény kivitelben), bundás kenyér, rántotta (olajjal gazdagon). No, nem is voltam olyan nádszál, mint mostanság! Ráadásul, mindig egy könyvet olvasgatva falatoztam hosszan és kiadósan. Előfordult még, hogy traubisodát is ittam mindehhez, vagy esetleg elfogyasztottam egy, a nagyapám által beszerzett, téli fagyit.

Vacsorákra aztán legyűrtem valamennyit a "hivatalos" kajákból. Bár, arra is kristálytisztán emlékszem, hogy a levesevést mindig addig húztam, amíg végül valaki meg nem unta, és el nem vette a tányért előlem. A hétköznapi családi vacsorákon volt tehát leves, főzelék, rakott holmik, meg ilyenek. A leves-alibizésen túl (amit most gyakorta viszontlátok egy Klára nevű kishölgynél), még arra emlékszem, hogy a tesómmal rugdostuk egymást az asztal alatt, és nagyon untam, hogy politikai aktualitásokról szólt a beszéd az asztalnál, no meg sokszor belerecsegett a Szabad Európa.

A hétvégék annyiban különböztek, hogy akkor anyukám főzött, és kuktáskodhattam. Ekkor készültek a kicsit modernebb, "reform"-típusú ételek. Anyukám pl. kifejezett bajnoka volt a Römertopfos ételeknek. Mégis, a kedvencem a gyümölcssaláta volt az ebédek végén, mert abba mindig belekevert Anyu egy doboz mirelit málnát, ami jól bepirosította az összes többi gyümölcsöt, és klassz piros lé maradt a végén. Mindig a málnát meg a levét hagytam a végére, és nyomtam rá tejszínhabot, összekutyultam, szép rózsaszín masszát kapva így! Az volt a hét gasztronómiai csúcspontja!

No, ebből a gasztro-környezetből lettem én kiragadva 14 éves koromban. Ami egybe-esett nálam a legnagyobb lendületű növekedéssel. Tehát, első évem Svájcban azzal telt, hogy ahogy lenyeltem a reggelim utolsó falatját, már az ebéd felől érdeklődtem, és persze, az ebéd után leginkább az esti menüsor izgatott. Nőttem is 12 centit egy év alatt. És teljesen ki is nyílt számomra az eledelek világa. Szép lassan beleszerettem az olasz konyhába, lassacskán megízleltem a tengerből jövő minden jót. Kivéve az osztrigát. Azt a mai napig sem. Anyukám szép lassan átállított minket egy könnyedebb konyhára, ugyanakkor, szembetaláltuk magunkat egy olyan rágcsa, fagyi és egyéb étkek kínálatával, hogy azért nem indultunk nagyon el a fogyás útján.

Ifjú felnőtt koromra megtanultam, anyukámnak segítve, hogy miként lehet összeállítani, logisztikailag kivitelezni és sikerrel lebonyolítani egy akár 30 fős társaság számára adott otthoni fogadást, és ugyanekkora megtanultam, hogy mi a különbség az éhség csillapítása és a "gourmandise" között. Már értékeltem a távol-keleti ízeket, a francia konyha különlegességeit (kivéve a csigát) és letisztult művészetét, és egyre inkább úgy gondoltam, hogy nem mindegy a tálalás.

Tíz évvel később, Magyarországra hazaérve, egy kicsit visszavettem ebből, mert egyedül éldegéltem egy darabig. De azért főztem barátoknak, meg néha magamnak, és rendszeresen jártam bátyámékhoz is étkezni, ahol a sógornőm ugyancsak mestere a finom ételeknek, sőt, egy cukrász is elveszett benne, szerintem. Mielőtt anyukámék hazalátogattak volna, mindig cukros corn flakes-szel tömtem magamat, hogy megpróbáljam visszaszedni az elhajigált kilókat.

Aztán megismertem Zolit. Egyik első randinkon reggelizni hívtam őt. Nagyon kitettem magamért, komoly terülj-terülj asztalkámat varázsolva. Rendesen meghatódott, mondván, hogy neki ilyet még senki (jó, ez még az udvarlási stádium volt!!!!). Mondjuk, azóta tudom már, hogy Zoli "szeretet-nyelve" a törődés. Az ő boldogságában komoly tényező az, hogy szeretettel készült ételt tálaljak neki, szeretettel. Egyedül már nem annyira szeret enni, vagy akkor sem, ha nem olyan az étkezés kerete. 

A gyerekek érkeztével újabb és újabb lendületet kapott bimbózó konyhaművészetem. Ráérősebb időszakokban többet kísérleteztem, elfoglaltabb periódusokban kevesebbet. Sokáig még arra is volt energiám, hogy a hagyományosabb ételeket kedvelő gyerekeinknek (bízom benne, hogy ők is megváltoznak majd e téren, ahogy én is tettem) és magunknak különbözőeket főztem, erről mára teljesen leszoktam. A terítésre, tálalásra és ötletekre most is igyekszem gondot és időt fordítani, noha az mindig kevesebb, mint amit szeretnék. Egyre több mindent sütök inkább én meg (kalács, kenyér, pizza, stb.), mert abban jobban bízom; attól tartok, hogy már így is túl sok tartósítószer kerül a szervezetünkbe.

És mindehhez hozzájön a laptopkonyha most már, természetesen. OZ rávilágít az alapanyagok lényegességére, és Mónival karöltve, megmutatják nekem, hogy milyen rajongásig szeretni és ismerni ezt a konyhai ténykedést. A legutóbbi forgatáson főztek az "amatőr mestereink", a játékaink győztesei, és ők is elkápráztattak azzal, ahogyan és amennyire benne élnek ebben a gasztromániában. És noha, a "lyukas időt" hasznosítván, én is kamerák elé álltam ismét, és végül is már egészen belejöttem, rájöttem három dologra: 1) nem vagyok én olyan elvakult gasztro-őrült, mint Móni, OZ, és akik eljöttek hozzánk - szeretném inkább nekik meghagyni ezt a részt a továbbiakban is; 2) egyre inkább az igényesen és szívvel-lélekkel elkészült ételeket eszem csak szívesen; 3) a szerkesztői munkába viszont végleg beleszerelmesedtem.






Végezetül: a három éve elhunyt "majdnem" bátyám, János mondott nekem valamit, és főzés ügyben mindenki számára megszívlelendőnek tartom a tanácsát. A lényege az volt, hogy mindig szívvel és lélekkel kell főzni!!! Ha nagyon nincs kedved, ha utálatos tehernek érzed, ha csak túl akarsz lenni rajta, ha csak a kötelesség súlyát érzed közben, akkor inkább ne főzzél! Rendelj pizzát, kenj meg pár kenyeret, főzzél virslit! És terítsél meg hozzá viccesen, vagy csinálj mosolygós arcot paprikából, ketchup-ból és petrezselyemből a szendvicsre. János szerint, ezek a negatív rezgések, amiket átélsz akkor, ha nem szívesen főzöl, "átmennek" azokba, akiknek főzöl és hosszú távon megbetegítik őket. Ha igaz, ha nem, nekem ez mindig szembe jut.

A játék "labdáját" most nem gurítanám tovább, mert mostanság nem volt időm blogot követni, így nem tudom, hogy ki kapta már meg és ki nem. Akit megihlet a téma, és még nem kapott felkérést, nosza!

2011. szeptember 24., szombat

Ez-az-amaz, de röviden

Ezen a héten forgattunk, így sok teendőm és semennyi szabad időm sem volt - gyakorlatilag alig jártam a számítógép közelében. Ezért aztán kissé elfáradtam...

És, amint látszik a képen, úgy érzem, hogy olyan öreg vagyok, amilyennek kinézek.... De igyekszem beletörődni, és méltón viselni!!!

Alapvetően, jó a kedvem, mert....
1. ...megszületett kicsi Kende! Hogy kicsoda ő? Akik régebb óta olvasnak, bizonyára emlékeznek barátaink megrázó történetére az elvesztett kisfiukkal. Kevesebb, mint egy évvel később, ismét boldognak érezhetik magukat - noha soha, de soha nem fog elmúlni fájdalmuk B. kisfiuk miatt. Egy gyermek születése mindig öröm. Most még inkább repes baráti szívünk! És úgy tudjuk: kicsi Kende egészséges, mint a makk! Örökké tartó boldogságot kívánunk hát T.-nak és B.-nak! Kijár nekik, nagyon.

2. ... nagyon szeretem a forgatásokat! Mindig jó a hangulat, a stúdióban létező "időtlenség" egy pár napig igazán varázslatos! És hát OZ, a séfünk filozófiája, az ételekhez való hozzáállása, végtelen kedvessége, példamutató munkaszeretete és munkabírása engem mindig feltölt lelkileg. Semmihez sem fogható ízvilága pedig a gyomromat tölti meg... Sanyi örök  vidámsága is életmentő tud lenni. Szóval, szeretem. Még folytatjuk jövő héten is, amikor is a játékaink nyertesei állnak majd kamerák elé - meg, ó jaj, már megint én....

3. .... mert gyönyörű időnk van még mindig, és ha nem mondtam volna, az ősz a kedvenc évszakom!!!!

Mindezen napsütötte kedvem ellenére azért volna egy jó tanácsom is mindenkinek: soha ne vegyetek francia autót!!!!!
(A mi csotrogány Renault-nk egy hét alatt négyszer hagyott minket cserben, mindig mást találva ki. A "legjobb" az volt, amikor még füstölni is kezdett a motorháztető... Nem, nem tudjuk most lecserélni. Ah, ez van. Ez nem panasz. Csak tanács. Hogy legalább más ne...)

2011. szeptember 18., vasárnap

Esti puszi

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni. 
Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok-  ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad. 

2011. szeptember 16., péntek

Eddig minden rendben

Mint kés a vajban.... Ilyen könnyedén simultak bele Ikrecskéink az iskolai életbe.
A történet természetesen soktényezős. 
Sokat számít, hogy már két nagytestvért láthattak suliba indulni, odajárni; az ezzel kapcsolódó nyűgökkel, kötelezettségekkel együtt. De persze, ami új és más, mint eddig, az nyilván érdekes. Külön lelkifurdalás számomra az, hogy nyilván arra is vágytak már, hogy délutánonként velük is "kelljen" úgy törődnöm, mint a nővéreikkel. Hiszen sokszor előfordult az, hogy őket játékra, rajzolgatásra szólítottam fel "amíg Emmával megírjuk a matekot" vagy "amíg kikérdezem Zitát angolból". Na, most már nekik is van feladatuk! 
Nyilván nem közömbös az sem, hogy ketten együtt indultak el az új kihívások felé. Szerencsére nem lógnak egymás nyakán, de nyilván megnyugtató a testvéri jelenlét. Csak egy példa: be kellett adni egy védőnői kérdőívet. Imola már egy hete cipeli, de sosem jut oda, hogy odaadja az osztályfőnöknek. Tegnap végül azt kérte, hogy szóljak Klárának: menjenek oda együtt Angéla nénihez! Kell a támogatás!
Feltételezem azt is, hogy az sem mindegy, hogy ők azok, akik a "legidősebben" mehettek iskolába, hiszen már októberben hét évesek lesznek. Ez "csak" két hónap különbség Zitához képest és még további kettő Emmához képest, de azt hiszem, ebben a helyzetben, akár napok és hetek is számíthatnak!

Tehát, zökkenőmentesen peregnek iskolás napjaik. Reggel Emma kíséri be őket (a terembe már úgysem mehet szülő, csak a folyosó elejéig), sokszor a suliba is, ha úgy tudunk csak megállni, hogy leparkolni nincs lehetőségünk (hol Zoli, hol én viszem őket). Nem veszik zokon, nincs nyafogás, pláne nem könnyek! Jobb így, azért!!! A leckéjüket vidáman és elég gyorsan megírják. Sokszor napköziben is már, ahol egyelőre szívesen maradnak, sőt kérik is. Ehhez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy szép idő van, és a tanulás után már kint is szaladgálnak az udvaron. Napközi-ügyben azért még nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen a két nagyobb is így indult. Aztán gyorsan lankadt a lelkesedés. Habár, a Kicsik napközis tanító nénije igazi tyúkanyó típus, a kissé keményebb tanító néni után kitűnő ellensúlyozás. 
A kötelességtudatuk lenyűgöző, különösen Imóé. Kitartóan hajt engem is: pakoljunk már együtt be, nézzük át közösen a leckét, szeretné felolvasni és eltapsolni a felolvasni és tapsolni valót, és üljek már le mellé a zongorához! Klára kicsit lezserebbül kezeli a dolgokat, de ellenállás benne sincs. No, nem kell aggódni Imó miatt sem, az igyekezete nem görcsös azért! Hogy mennyire magáénak érzi a suli közegét (bár tagadja, és holmi unalomról panaszkodik, aminek amúgy nyoma sincs), arra a legjobb példa az volt, amikor egy különösen forró kánikulai napon, úgy döntött dél körül, hogy ő levenné a nadrágját. Bugyi-pólóban folytatta a napot (jó, elég hosszú pólóban...), teljes nyugalomban. Nem mondom, hogy én nem ájultam be, amikor megláttam, de ő nem értette, hogy mi a gond.... Máskor mezítláb hagyta el az intézményt, mert az új cipő feltörte a lábát. Mostanában Zoli már szokta is kérdezgetni tőle, hogy a reggel felvettek közül, mit tervez levetni napközben... :-)

A betáblázott különórákkal sincs nagy gond, egyébként. Klára furulya-órái gyakorlatilag beilleszkednek az iskolai órarendjébe, Imónak is szerencsés időpontokban vannak a zongora-órái. Egyedül a szolfézst sikerült egy teljesen irracionális módon és időpontba tenni: összefüggően két óra egyben, tanuló időben, egy olyan napon, amikor amúgy is öt órájuk van! Bár a csajokat még ez sem viseli meg... 
A mozgás.... Hát, Imola régóta áhított balettóráját megleltük, nagyon tetszik neki - és, szerencsére nekem is. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem innen veszik fel a balett-intézeteseket, de nem is ez a cél. Kedves tanítónő, igazi balett-mozdulatokat tanít kíméletesen a sok kis rózsaszínbe öltözött hölgyikének. És Imola pár kilós túlsúlya sem gond. Klára régen reklamált judo-edzésén is túl vagyunk. Nagyon klassz helyre vittem őt el, de úgy tűnik, kissé azért megrémült... Most kap a cselgáncs-sport még egy esélyt, aztán , ha akkor sem "jön be", akkor új dolgokat próbálunk felfedezni. Addig is.... Legnagyobb meglepetésemre, mindkét leányzó feliratkozott az iskolai néptánc-csoportba, ami bizony felér ám egy kemény edzéssel! Ezen kívül, Klára még részt vesz, napközi után, az iskolai sport kör egy "tombolós" foglalkozásán, hetente egyszer. Még mindig nem tartom soknak a mozgást, mert látom: nagyon igénylik. Persze, most még egyszerű a történet: ki lehet menni futkározni, játszóterezni, stb., de később, amikor jön a hideg és a sötétség, már nehezebb lesz.

Hogy mennyire megy nekik a suli? Két hét után nehéz lenne megítélni. Nem panaszkodnak, hogy nehéz lenne. Bár a tanító néni azt ígérte nekünk az első szülőin, hogy ő majd nem szórja a piros pontokat, hogy "ne azért tanuljanak, hanem tudásszomjból", de azért gyűlik mindkét csajszikának rendesen. És eléggé egyformán is, szerencsére.... Még nem tudom, hogy gondot okoz-e majd, hogy Klára végül is szótagolva, értőn olvas, de arra is ígért megoldást a tanítónő.

Végül... Már nagyon barátkoznak, és ez nagy öröm. Talán az szemlélteti ezt a legjobban, hogy míg az első héten még azt kérték: látogassunk el az oviba, és ott örültek a régi ovis társaknak, addig a következő héten már egy "frissen szerzett" barátnőjükkel beszéltünk meg találkozót a parkban....

És hogy a másik kettőről is essen szó! Emma egy tündér. Készséggel kukkant be a Kicsikhez napközben. A nyáron varázsolhatott magának egy gyöngybetűsort, mert az eddigi macskakaparást egy rendezett és szép írás váltotta fel. Nagyon, de nagyon igyekszik. Így, két hét után, azt állítja, hogy a negyedik könnyebb, mint a harmadik és szerinte neki jobban is megy... Így legyen! 
Zitus teljes harmóniában zökkent vissza az osztályába és a gimis "mókuskerékbe". Zsémbel, hogy tanulni kell, de lelkiismeretesen teszi a dolgát. Most éppen az "Egri csillagok"-at darálja. Morog, hogy hosszú, meg már úgyis ismeri, de azért olvassa. Ellenállva a kísértésnek, amit kedvenc könyvsorozata legújabb része állít számára, ami már ott árja őt a könyvespolcon. Ez a gyerek egy jellem. Bár ezt tudtam...

Hogy én hogyan élem meg az iskolás évkezdést? Van bennem nosztalgia, meg egy pici letargia is. Mellé társul még egy kis lelkifurdalás is: vajon Emma is ilyen könnyedén vette volna a sulit, ha egy évvel később megy? De leginkább meghatott büszkeség tölt el: olyan szép látvány az én négy iskolás lányom!!!! És hát, igyekszem uralkodni a káosz felett, úgy beosztani a napi teendőket, a különórák tébolyát, hogy mégis jusson mindenkinek saját idő, nyugi és figyelem. Ez nagyjából sikerül is, engem kivéve... :-)

Szóval, így állunk mi, 2011. szeptemberének derekán, amikor is mind a négy lányunk iskolás már.

2011. szeptember 13., kedd

Vébé

Ha nálunk egy tágabb családi rendezvény van, akkor az egy négyzetméterre eső jogászok száma igen magas. Ez nem dicsekvés, csak egy megállapítás. Apu, bátyám, sógornőm, unokatestvérem pl. mind jogászok, és most már a keresztfiam és a nővére is jogot tanulnak. Én megmenekültem a kórság elől, inkább az anyai, közgazdász vonalat követve (tehát nagy kreativitást én sem mutattam...).

Szóval, bármerre nézek, jogász terem. Ezért nem meglepő az, hogy Zoli egy olyan focicsapatba került be a bátyám révén, ami tömve van jogászokkal; sőt az ellenfelek zöme is az. Ezzel a csapattal játszik heti egy-két alkalommal Zoli egy valamilyen bajnokságban. Ebben a csapatban játszik bátyám egyik volt évfolyamtársa is, aki történetesen egy nagynevű, amerikai ügyvédi iroda magyarországi partnere. Ő hamar felismerte Zoli focista erényeit- és közben még barátok is lettek. Így történhetett az, hogy Zoli egyszer csak azzal hívott fel, hogy ő akkor most egy ügyvéd-világbajnokságra megy. Először kissé meglepődtem: Zoli nem is ügyvéd, hogy lehet ez? Később kiderült, hogy ennek a nagy amerikai ügyvédi irodának nagyon sok helyen van irodája, szerte a világban, és közöttük rendeznek egy ilyen "csapatépítő" világbajnokságot. És mivel Zolinak már közös munkája is volt az említett barátjával, így bekerülhetett a csapatba. Bátyám fia, a keresztfiam, pedig nyári gyakorlatban dolgozhatott jogász-tanoncként ugyanennél az irodánál. És mivel ő is jól focizik, ő is kapott meghívást!

A múlt hétvégén Zoli felkerekedett tehát, elrepült a "magyar csapattal" Frankfurtba, ott a péntek és szombat estéket végigbulizta (pénteken még csak módjával, szombaton pedig fáradtan), és a szombati napot pedig szó szerint végigfocizta.... A döntőbe jutásért játszott mérkőzés során kaptak egy állítólag "szerencsétlen" gólt... És a bronzmeccset is elveszítették utána, de az a negyedik hely sem rossz! :-) Meg kell, hogy mondjam, hogy eddig mindig is úgy tűnt nekem, hogy Zoli fáradhatatlan. őrületesen tempóban képes őrületes mennyiségeket futni. Meg úszni, teniszezni, lovagolni, síelni, bármit. Az elmúlt majd' tizennégy évben én még nem hallottam tőle azt, hogy "izomlázam van". Hát most igen! Hazajött, és tulajdonképpen csak ücsörgött.... Azt mondja, ő végighajtotta mind a hét (!!!) mérkőzést. Ami nem semmi, még akkor sem, ha természetesen nem 90 perces meccsekről van szó.

Szerintem zseniális dolog, hogy ilyen eseményeken részt vehet. Hogy a foci ilyen sokat ad neki még most is. Már családi legenda, hogy annak idején, tizenegy-két éves korában, egy külföldi kupán, felajánlotta neki a Bayern München, hogy "kineveli". Zoli apukája nemet mondott - nem teheti meg az anyukájával, hogy elviszik a fiukat! Hogy jó döntés volt-e vagy sem? Nem érdemes rágódni rajta. Ez a történet jelzi, hogy Zolinak tényleg komoly adottságai voltak-vannak a focihoz. És az a jó, hogy ez a mai napig ad neki egy pluszt.

Emma lányunkkal történik mostanság meg az lépten-nyomon, hogy noha a versenyeken még pici nyusziként játszik, és bizony sokszor veszít is (néha nyer), mégis... Nincs olyan hely, legyen az az edzései helyszíne, a versenyek vagy akár a nyaralásaink során, hogy valaki ne jönne oda: ez a gyerek milyen gyönyörűen és jól teniszezik! Gratulálnak, biztatnak minket. Sajnos, az önbizalma még nem jött meg, ennek ellenére sem; viszont képes heves érzelmekre, hogy finoman fejezzem ki magamat. Természetesen, nem várjuk el tőle, hogy megnyerje a Roland Garros-t.... De azt kívánjuk, hogy legyen neki is annyi öröme a sportban, amiben tehetsége is van, mint az apjának. És igen, kívánjuk azt is, hogy felnőtt korában jussanak neki is ilyen hasonlóan felemelő élmények a tenisznek hála, mint ami most Zolinak jutott, a foci révén.

Még az is lehet, hogy képeket is fel tudok majd tölteni a "világeseményről", de azt egy picit később...

2011. szeptember 12., hétfő

Kilenc-tizenegy

Élénken él bennem az egész kép, helyzet, ahogy értesültem erről a borzalomról. A vonalas telefonon hívott Zoli, ami ott volt a nappaliban, a könyvespolc mellett. Besütött egy kicsit a nap. Emma már a hasamban rugdosott.
"-Kapcsold be a tévét!"
Nehezen fogtam fel, hogy mi történt.
Jeges félelem öntött el: milyen világba szülöm én ezt a gyereket?

Hát, egy nagyon más világba, az biztos. Noha személyes érintettségem nem volt, azért nagy fájdalommal éltem meg én is, és részesévé váltam én is annak a globális bizalom-vesztést, amit ez ébresztett. Bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet...

Ez az érzés iszonyatosan nyomasztó. És akkor még a repülőre szállásról nem is beszélve....
Minden tiszteletem azoké, akik ott és akkor úgy helyt álltak, ahogy. Így is túl sok volt az áldozat, de lehetett volna sokkal rosszabb.

Tegnap délután, ahogy a repülőtér felé hajtottam, ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán... A váróban ácsorogva bevillant kedvenc filmem (vessen meg érte, aki akar... :-) ), az "Igazából szerelem" képsora, ami alatt azt mondják, hogy a bajba jutott gépekről csak szeretet-üzenetek érkeztek... És amiben azt is állítják, hogy talán a reptereken a "leglátványosabb" a szeretet. És mutatnak sokféle megérkezést, ölelkezést, puszit, csókot, baráti kézfogást. Egyre többet, míg sok kicsi kocka nem lesz a képernyőn, és míg sok-sok könny össze nem gyűlik a szemben.... Most is láthattam sok boldog egymásra találást. És igen, hálát adtam az égnek, amikor megláttam Zolit és keresztfiamat Danit, ahogy vidáman, bár kissé fáradtan megjelentek a szétnyíló üvegajtóban. (Hogy hol jártak, majd azt is elmesélem.)

Továbbra is tartom, hogy repülni varázslatos dolog, és az eszemmel tudom is, hogy még mindig veszélytelenebb, mint a közúti közlekedés. Mégis.... Mindig szorongok, ha a szeretteim (vagy én), repülőre ülnek (ülök). Ez egy kicsit még inkább így volt tegnap, az ikertornyok rettenetes megsemmisítésének tizedik évfordulóján.

Zárásként jöjjön egy dal Bruce Springsteen "The Rising" című albumáról, amit szinte teljességében a 2002. szeptember 11-i események hatására írt, és igazán megrázó dalok szerepelnek rajta. Ott van a "My city of ruins" (Az én romvárosom vagy az én városom romokban) és a "You're missing" (Hiányzol). És ott van "Empty Sky" - üres ég, a cím már nagyon sokat elmond....

Ez egy élő felvétel. megrázó így is, de én szeretem az eredetit is, a nyers gitárral, így:

Meg egyáltalán, szeretem bárhogy.....

2011. szeptember 8., csütörtök

Rejtély az M. utcában

Az elmúlt egy hétben heveny "szülőitiszben" szenvedtem; eddig négyen estem át, és még vár rám egy, de majd csak hétfőn. Amúgy próbálok ütemtervet készíteni, immáron egy Excel-táblázat és Zoli segítségével, hogy miként is zajlanak majd a "szürke hétköznapok"; ki, mikor, mire megy, jön, stb.
(Az már más kérdés, hogy nem tudom, lesznek-e olyanok, mint "szürke" vagy legalább is "menetrend szerinti" hétköznapok, mert 1) Zitáék edzésének időpontja még mindig nem fix, ami azért érdekes, mert jó esetben is heti négy napon edz, de előfordulhat, hogy mind az öt hétköznapot érinti; 2) pl. a jövő héten Emma erdei iskolába, Zita kétszer egynapos kirándulásra megy, ami ugye nem hasonlít a hétköznapok beosztására; 3) az Ikrek szolfézsórája olyan abszurd időpontra lett beosztva, hogy annak megváltoztatásán még "dolgozunk" a suli vezetésével együtt; 4) miután az Ikrek új mozgásos tevékenységeket választottak, azért én még szkeptikus vagyok azt illetően, hogy kitartanak-e majd mellettük (csak, hogy az Ikerség báját megcsillantsam: az egyik cselgáncsozni, a másik balettozni szeretne - na vajon melyik mit? :-)); 5) az én hivatalos munkába visszaállásom mikéntje és időpontja is erősen kérdéses....)

Szóval, rohangálós, szülőis, beleszokós, könyvcsomagolós, fárasztó napokat tudhatunk magunk mögött. Vagy legalább is én....
Ennek tudhatom be a tegnapi rejtélyünket is. Az történt ugyanis, hogy én szokás szerint elvágtáztam a napi szülői-adagomra, hátrahagyva Jutka Mamát, megbízva őt a már elkészített vacsora tálalásával, a gyerekek leckeírásra ösztökélésével, stb. Mivel Jutka olyan, hogy ha nálunk jár, akkor azért mindig talál magának valami teendőt, ha a lányok éppen nem kötik őt le, így hát kiment az udvarra, hogy összeszedje a fészket. Hogy milyen fészket?! Ja! Azt nem meséltem?! Sajnos, a szél következtében (gondolom én), lezuhant a 80 éves ezüstfenyőnkről egy hatalmas madárfészek!!! Lenyűgöző látvány, hihetetlen építmény, rengeteg munka tanúbizonysága! Remélem, hogy egy már lakatlan fészekről volt szó. Arra tippelünk, hogy szarkáé volt, de ornitológiai ismereteink eléggé korlátozottak (mondjuk Emma azért, hogy stílusos legyek, jócskán "túlszárnyal" minket ezen a téren, és ő tippel szarkára). Rengeteg apró ágból fonott, elég magas, belül kissé agyagos fészek ez. 
No, szóval ezt tette bele Jutka egy nagy zsákba, mert úgy gondoltuk, megőrizzük, hátha jó lesz valamelyik gyereknek környezetórára.
Ő meséli, hogy ahogy jött be, hallja, hogy beszél a mosógépünk. Már írtam erről az őrült masináról, amit Zoli talált viccesnek megvenni. Az a lényege, hogy amikor lejár a mosás, akkor egy nő azt mondja "a mosási program véget ért; most már kiveheti a ruhákat". És ezt elismétli vagy hatszor. 
Jutka kissé csodálkozott, hogy nem szóltam neki arról, hogy mosok, de azért kivette (az igen kevés ruhadarabot) és kiteregette a benne lévőket.
Nem szóltam neki, ugyanis én nem tettem be mosást. Vagy legalább is nem emlékszem rá. (Ezek egyébként Zoli edzőcuccai voltak, amik ott várakoztak a gép közelében - mert nem meri betenni őket a sima szennyestartóba....)

De akkor ki tette be a mosást?!?!
Én nem.
Zoli azt állítja, hogy ő nem. Ez mondjuk gyanítható, hiszen ő elment reggel fél 8-kor, ez a masina délután 5 után kezdett el dumálni, márpedig egy mosás sem tart tíz órán át. A gép nem addig beszél, amíg valaki ki nem veszi a ruhát, hanem csak hatszor gyorsan egymás után, aztán -szerencsére - elhallgat.
Jutka is azt mondja, hogy ő sem. Ott sem volt még, amikor ennek el kellett indulnia, ahhoz, hogy addigra végezzen.
Emma azt állítja, hogy ő sem. Mondjuk, még nem tanítottam meg senkinek (a gyerekek közül) a mosógép használatát, de belőle kinéztem volna, hogy egy hirtelen jött segítési szándékkal kicsit túllő az önállósodási stádiumán, és elindítja valahogy a gépet.
Zita sem. Az is igaz, hogy belőle nem nézném ki ugyanezt, zokon is vette a feltételezést!
Az Ikrekből azért még az elindítás képességét sem nézem ki.
De akkor ki volt?!?!

Az alábbi lehetőségek közül választhatunk:
1. Zoli szerint, a gépben "lakó" nő nem bírta az edzésszagot, és inkább "kijött" a gépből, betette a mosást, és elindította
2. Van egy sajátos besurranó, aki nem bírja a koszos (büdös) ruhát.
3. Valamelyik gyerek volt, de nem meri bevallani. (habár kifejezetten mondtuk, hogy nem haragszunk, csak ha valamelyikük ilyesmire vetemedne, akkor inkább megtanítjuk neki...)
4. Én vagyok olyan hülye, hogy még csak nem is rémlik, hogy betettem egy mosást.

Hát, remélem, nem a 4.-es a megoldás.... :-)

2011. szeptember 6., kedd

Régi, jól bevált, praktikák

Anyai nagyapámat sajnos nem ismerhettem. A második világháborúban utászként katonáskodott, azaz, mérnök lévén, neki kellett megtalálnia a taposóaknákat, vagy mi is a pontos nevük. Hát, egyszer egy felrobbant nem messze tőle; így "kapott" ő is a szilánkokból bőven. Többek között, kivitte az egyik szemét, ami építészmérnökként a szakmája gyakorlásának a végét jelentett, hiszen megszűnt a térlátása, ugye. Egy másik szilánk pedig vándorolni kezdett a szervezetében, és végül, több, mint tíz évvel később, olyan kritikus pontra ért, hogy abba már belehalt. Ez a hivatalos verzió, amit én ismerek, aztán lehet, hogy valami egészen más típusú, az '50-es években sajnos erősen hódító "kórság" győzte őt le (arról is szólnak családi legendák, hogy sűrűn jött érte egy nagy, fekete autó, majd meggyötörve tért vissza pár nappal később - senki sem volt hajlandó sosem elmondani, hogy hová vitték ilyenkor).
A komor kezdet után azért vidámodnék... Hétgyerekes család legidősebb fia volt ő. Mind a heten fiúk voltak (keringenek arról is családi legendák, hogy született egyszer egy ikerlány-pár is, akik nem sokat éltek, és én innen is számítom az ikerhajlamomat; de anyukám ezt a verziót mereven elutasítja - szerinte a nagymamája "csak" hetet szült, mind fiút).
Anyukám elmondása alapján egy nagyon okos, szórakoztató, vicces, és sajátos nevelési vonalak mentén mozgó ember volt ám ő! Ott volt pl. a cigaretta. Ő maga nagy dohányos volt; azt hiszem, abban a korban még másként álltak a füstöléshez. De amikor megtudta, hogy az akkor éppen kamaszodni készülő anyukám (a legidősebb a  négy lánya közül - mert neki meg csak lányai születtek...) kacsingat a cigi felé, és az osztályban már sokan kilopódznak a lányvécébe, hogy titokban dohányozzanak, szóval, akkor leültette anyukámat, egy csomag Munkás (Fecske? valami nagyon erős) cigaretta társaságában, és elszívatott vele néhányat, egymás után. Talán mondani sem kell, hogy anyukám teljesen rosszul lett. Ekkor nagyapám azt mondta neki, hogy "- No, ha cigarettázni szeretnél, csak szóljál nekem, én bármikor adok!" Anyukám sosem lett dohányos; és még a suliban is "eldicsekedhetett" a stikában füstölgő társainak, hogy neki nem kell bujkálni, őt bármikor megkínálja az apja...
Anyai nagyapám nem volt túl sudár (nagymamám konkrétan magasabb volt nála), de mégis azt vallotta, hogy egy nőn, még ha meztelen is, akkor is legyen magassarkú.
És neki volt az az ötlete (elve,) is, ami nemrégiben eszembe jutott drága uram működését elnézve, és ami a háztartási munkákkal kapcsolatos.Nagyapám elmondta a trükköt: "Ha a feleséged elvárja tőled, hogy segítsél neki a konyhában, ajánljad fel neki, hogy elmosogatsz. Akkor aztán, gyorsan törd el a kedvenc és nehezen pótolható darabjainak egyikét! Soha többet nem enged majd a konyha közelébe!!!"
Nos, a tankönyvbekötések évszakát éljük; nekünk jut most bőven. Noha a lányok nagyon önállóak sok mindenben, és sok feladatot magukra vállaltak, ez azért még túl kemény dió nekik.
Adva vannak ezek az átlátszó, oldalukon egy-egy ragasztócsíkkal ellátott izék, amikkel be kellene csomagolni a könyveket. Azért ezekkel és nem valami kutyás-macskás-micimackós-hercegnős papírral, mert a tanítók kifejezett kérése, hogy a gyerekek lássák, hogy milyen könyvben/munkafüzetben/akármiben kell dolgozniuk. Nagyjából úgy, hogy a tanító néni felmutatja: "most ebbe a piros ceruzás munkafüzetbe fogunk írni" - és akkor a gyerek tudja, hogy miről van szó. Szerintem amúgy is tudná, de mindegy. Szóval, ez bevett szokás lett, így végül mindenkinek így csomagolom a dolgait. Hozzáteszem, elég tartós is.
Maga a bekötés elég macerás. Figyelni kell, hogy a ragasztócsíkos felület csak akkor ragadjon, amikor mi szeretnénk. Figyelni kell, hogy csukott állapotában a könyv ne rántódjon össze az esetleg túl szűkre szabott csomagolás miatt. Van olyan könyv, ami túl kicsi az előre méretezett ívhez képest, és van olyan is, amit úgy kell kicentizni (milliméterezni), hogy pont elég legyen.
A módszerem az, hogy minden este a másnapi adagot csomagolom. Így a gyerekek rendezettnek tűnnek, és előbb-utóbb a végére érek. Első este volt a legtöbb teendőm, logikus. Este tíz után álltam neki. Zoli szánakozón nézett rám, majd egy szemmel láthatóan csak magára erőltetett heroikus tekintettel megkérdezte, hogy segítsen-e. Gondolkoztam, hogy ezzel jót teszek-e magamnak, de igent mondtam, mert már nagyon fáradtam, és hamar le akartam tudni a dolgot. Hiba volt. Kétszer futott neki egy relatíve egyszerű olvasókönyv becsomagolásának; mind a kétszer szitkozódva tépte le.... Mondtam neki, hogy inkább ne....
Bejött nagyapám trükkje...
Illetve, csak majdnem, mert azért kötöttünk egy olyan kompromisszumot, hogy a konyhát viszont ő rántja össze esténként. És nincsenek kedvenc darabjaim (talán a Bruce Springsteen-es bögrémen kívül), nem gond, ha összetör valamit....

2011. szeptember 5., hétfő

Változások

Augusztusban festés és tapétázás zajlott nálunk, ahogy arról már párszor említést tettem. Ennek legfőbb jelentősége abban rejlett, hogy Zita és Emma "szétköltöztek", és saját szobában folytatják tovább életüket... :-) Legnagyobb örömükre, azt kell, hogy mondjam! Noha Zita sürgette ezt inkább, mégis Emmán látok valami olyan nem-várt üdvözült boldogságot, hogy az mindenképpen megérte a hercehurcát és a járulékos (itt-ott azért gondosan lefaragott) költségeket. Klára és Imola együtt maradtak - ráadásul az ő szobájukba még újabb bútordarabok kerültek (pl. két íróasztal székekkel), az is igaz, hogy néhányat meg kitettünk onnan. Idővel majd ők is "szétmehetnek", de még korainak találtuk az időpontot.
Annak idején, hat évvel ezelőtt, amikor a házunkat kicsit felújítottuk és két szobával kibővítettük, azért tettünk így, mert úgy gondoltuk - és gondoljuk most is - hogy akármekkora is, de egy saját szoba nagyon fontos a gyerekek számára. Legalább is egy bizonyos kor után. És látva Zita és Emma örömét; úgy tűnik, ez a kor eljött - no, nem mintha nem bírtak volna együtt élni... :-)
Emma kapta meg a mi régi, picike kis hálószobánkat, Zita maradt a szobájukban, ahogy az Ikrek is a sajátjukban, értelemszerűen. Mi pedig átkerültünk a legnagyobb szobánkba, ahol a terebélyes, gipszkarton-alapú, könyvespolcunk áll és ahonnan áttaszigáltuk a pianínót a nappaliba, a két Nagy addig ott található íróasztalait pedig az immáron saját szobájukba. Mit mondjak, jól jártunk. Csak még azt kell szoknom, hogy az egyszintes, ámde roppant hosszúkás házunkban kissé távol kerültünk a gyerekektől. De már találtam megoldásokat aggódó lelkem számára is, kezdem megszokni a nagy légterű hálószobát... (még az is lehet, hogy egyszer még éjjeliszekrényünk is lesz).
A gyerekszobákba tapéta került. Emma kb. három perc alatt kiválasztotta a meglehetősen összetett, de végül is nagyon vidámra, egyénire és "emmásra" sikeredett tapétáját, Zita is hamar ráakadt a nagyon vagány megoldására. A Kicsik hosszasan "harcoltak" - és sehogy sem jutottak dűlőre. Zoli mondta, hogy egye fene, válasszon mind a kettő és két falra az egyik választása kerül, két falra meg a másiké. De az valami olyan esztelen összetételeket eredményezett volna, hogy biztos nem érezték volna jól magukat. Nagy nehezen kompromisszumot kötöttek - szerintem egyiküknek sem tetszik NAGYON, de még mindig jobban, mint amit a másik ajánlott....
No és akkor játszhatunk ismét, habár most a megoldás is itt lesz rögtön....
Íme egy szobarészlet:
Ha ennyi nem lenne elég, egy árulkodó jel:
 Íme egy másik szobarészlet (apró állatocskák a minta):
 És egy még árulkodóbb jel:
 Végül a harmadik szobarészlet:
 És a vele járó "jel":
 Ez könnyű volt, ugye?!?!
Jöjjön a megoldás:
 A négy különböző falú, virágos-csíkos, egyszínű, de többszínű szoba vidám tulajdonosa Emma, a leendő teniszbajnok (:-) )!
 A két íróasztalt is elbíró, csupa állatos, napsárga-zöld szoba tulajdonosai ketten vannak: Klára és Imola!
A vagány szoba tulajdonosa árnyékban, (de így az akkor még uralkodó rendetlenség is), mégis felismerhető: Zita, a vívó-fuvolista!

És hogy ez az átrendezés és a nyár vége még milyen gyökeres változásokat hozott -szinte észrevétlenül, arról egy következő bejegyzésben írok majd.

2011. szeptember 3., szombat

Az első napról

Azt hiszem, hogy minden családban nagy esemény, ha egy gyerek iskolába megy - életében először. Így van ez a legnagyobbal főként, az "úttörővel", aki miatt izgalmas nagyon az első szülői, az első kirándulás, az első benyomások. Természetesen, minden újabb, iskolába induló gyerekünknél hüppögünk egy jót, hiszen már egyre jobban tudjuk, mekkora váltás ez. Ki a tündérkertből, be a kötelességek színes, ámde mégis keményebb világába. És akkor, amikor a legkisebb - nálunk legkisebbEK - indulnak el a suli felé - hát akkor bizony kissé megtört szülői szíveket kell összesepregetni szeptember elsején.

Hogy nem egy síró-rívó anyuka lettem én mégsem ezen a napon, az több mindennek köszönhető. Legfőképpen annak, hogy olyan temérdek tennivalót cibált magával ez a négyszeres iskolakezdés, egy festés-tapétázás utómunkáival és a gigantikus hőséggel megtűzdelve, hogy nem volt elég időm és lehetőségem "felhergelni" magamat az esemény jelentőségével kapcsolatban. A technikai kihívások sikeresen elterelték a figyelmemet a siránkozós, "jajdehamarmegnőnek" oldalamról, és noha csütörtök reggel, a biztonság kedvéért árnyékban is napszemüvegben susogtam végig a Himnuszt és a Szózatot (amik még iskolakezdés és "rohanazidő" hatás nélkül is a legtöbbször megríkatnak), azért egészen jól tartottam magamat.

No de, jöjjön a lényeg.
Próbáltam folyamatosan intézni a beszerzést. Ennek fénypontja az volt, amikor egy boglári kicsi, ámde jól felszerelt papírboltban, egy idő után rám mosolygott az eladó, és csak annyit kérdezett : "Hányszor mondják egy nap azt, hogy "anya!"?" Majd adott tíz százalék kedvezményt... De mégis: nem, nem volt minden szépen összekészítve, becsomagolva, elrendezve, mire eljött a csütörtök. (És még most sincs teljesen...) Volt ugyan már mindenkinek íróasztala, kész szobája és nem kevés füzet-mennyisége, azért még rendkívül nagy kupi és sok hiányosság övezte a nagy készülődést. Mindenesetre, 31-én este mindenkinek összeállítottuk az ünneplő ruházatot, a suliba vihető holmikat, és kikerültek a konyhába az uzsonnásdobozok is. Sőt! A nagy nap előtti délután még a - most már hagyományosnak tekinthető, nyárvégi - fodrászatot is megejtettük, így a frizurára nem volt sok gondom elsején reggel.
Zitust ezúttal Zoli kísérte, és Jutka mama. Nos, ez volt azon alkalmak egyike, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem lehetek egyszerre két helyen. És talán ez az előnye lehet az egygyerekes anyukaságnak, hogy nem kell azt a szívhasadásos helyzetet megélnie, hogy dönteni kelljen: melyik gyereket kísérem el/ nézem meg/ hallgatom meg/ stb,. Mert ugyan Zitának ez már a hatodik évnyitója, és a második a Balassiban, mégis különleges volt, mert ebben a gimiben az a rend(szer), hogy a hatodikosok adják az évnyitó műsort. Zitus volt - többek között - a konferanszié, no meg több "műsorszám" részese. Lelkesen járt is a próbákra, és kellőképpen izgult - melynek következtében, hiába kértem, hogy töltse fel a fényképezőgépét, és bízza az apjára, hogy rögzítse a műsort, a töltésig és az elvitelig eljutott - aztán elfelejtette odaadni Zolinak. Így aztán nincs egy fia fényképem sem, nemhogy videófelvételem. Kár. Állítólag nagyon klassz volt.

Mi, a három Kicsivel, gyalog vágtunk neki - nagy öröm ez, hogy közel van a suli, és ráadásul nagyon szép út vezet oda (a megújult park mentén). Ahogy elhaladtunk a hátsó kapunk előtt, odaszaladt - mint mindig - Scotty kutyánk, mintegy remélve, hogy mégis magunkkal visszük. Klára vidáman bandukolt az óriási táskával a hátán, és vidáman odavetette:
"- Nézd, Scotty, most már nekem is táska van a hátamon!"
Ez a mondat sokkal jobban meghatott, mint a Himnusz, a Szózat, és az egész ünnepség együttvéve.....

Az iskola udvarára érve, Imola és Klára nyakába akasztott Angéla néni és Rita néni egy-egy névtáblát, rajta egy medveboccsal - hiszen ők bések, azaz "bocsok". Kissé megszeppenve, de inkább kíváncsian, lecsüccsentek a kizárólag az elsősöknek fenntartott padokra - és látványosan végigunatkozták az évnyitót. 

Kivéve talán azt a részt, amikor feltűzték rájuk Angéla néni előző osztályának diákjai az iskola jelvényét. 

Az ünnepség után még bekísérhettem őket az osztályterembe, amit pár szülőtárs szépen kifestett a nyár elején, és amit anyuka-társam és barátnőm, Gyöngyi, gyönyörűen feldobott az ízlésesen kitalált és megvarrt függönyökkel és kiegészítőkkel. Itt még intézett hozzánk pár kedves szót Angéla néni, majd elbúcsúzhattunk palántáinktól pár óra erejéig. Érdekes módon, Imó egy régi ovistárs mellé ült le, Klára pedig a már említett Gyöngyi lánya, Rita, mellé. A barna a barnához, a szőke a szőkéhez.... Imó egészen hátra, Klára jóval előrébb...


Biztos sokat segít a tény, hogy már két nagytestvér is ugyanabba a suliba járt - és jár még mindig az egyik - ahová most ők érkeztek, de igazából nem láttam túl nagy megszeppentséget rajtuk, amikor ebéd után értük mentem. Kivételesen még az osztályterembe is bemehettünk (Zita is velem volt), mivel a tankönyveiket első nap kapták meg. Arra léptünk be, hogy Klára már teli lélekkel szövegel Rita néninek, az igazán mosolygós napközis tanító néninek, épp hogy csak levegőt vesz. Ezt kihasználva viszont Imola kaparintotta meg a szót.
Jó volt őket ilyen fesztelennek látni. Ránézésre igen jó helyen voltak.

Ahogy hazaértünk, úgy már látszott rajtuk a fáradtság, no meg a középfülgyulladás, ami Imola esetében mutatkozik súlyosabbnak.

A délután folyamán "lemeccseztem" két zeneiskolai időpont-egyeztetést, a fafúvos részlegünknek... Fuvola és furulya beütemezve, Zita új tanárnője megismerve. Hogy milyen, még nem mernék nyilatkozni. Klára furulya-tanárnője nagyon megnyerőnek tűnt, kissé tyúkanyósnak, de határozott tyúkanyósnak. A szolfézs-mizéria még tart; a zongorás szekcióra pénteken került sor.

Csütörtök este még várt rám egy igazán maratoni szülői... Több, mint háromórás. Ebből leginkább az derült ki számomra, "öreg motoros" számára, hogy Angéla néniről nem lesz majd panaszunk információhiányra... És ez nagyon értékes, mert nem kicsit szorongok azon, hogy csak tudjak mindenre odafigyelni!!! És Angéla néni rendszeres e-mailjei segítenek majd, az biztos (ahogy már Emma Réka nénije is sokat tesz azért, hogy ne nagyon kutyulódjanak el fontos tudnivalók). Ja! Még arra is rájöttem, hogy az élet egy nagy körforgás, de tényleg: utoljára a szülészeten hallottam azt, hogy én vagyok a "Balogh-ikrek" anyukája. Nos, most ismét ezt a titulust kaptam.... (Az oviban azért még inkább Klára és Imó, vagy néha KlárImóként hívták őket...)
No meg egy nem elhanyagolandó részlet: Angéla nénin látszik, hogy rutinos, hogy határozott, hogy lendületes. De legfőképpen az, hogy szívből és lélekből, elhivatottságból végzi ezt a munkát, kicsordulva a gyerekek iránt érzett szeretettől. Kemény tanítónő hírében áll. De legfőképpen azt mondják róla, hogy igazi Pedagógus, nagy "P"-vel. és ez már most nyilvánvaló lett.

Hullafáradtan estem haza, és nem, nem csomagoltam be azonnal a könyveket. csak címkéztem egy sort, az "előírás" szerint, és bepakoltam még egyelőre én, helyettük....
Huh, nem lesz egyszerű. De biztos jó lesz!

u.i.: És hogy Emmusról is essék azért szó... A hét elején megmértem őket, és lelkendezve állapítottuk meg, ami már szemre is feltűnt: Emma sokat nőtt a nyáron, négy centit!
Az évnyitóra érve, csak az elsősök vihették be az ünnepségre iskolás mivoltuk legékesebb bizonyítékát, az iskolatáskájukat, a többieknek le kellett tenniük a tantermükbe. Emma is elszaladt még az osztályába. Nyolc órához közeledve már aggódva pislogtam a 4. a. irányába: hogyhogy nem látom Emmát, elfelejtett volna kijönni?!?! Kicsit közelebb mentem, és akkor vettem észre őt - egy osztálytársa mögött álldogált, teljes takarásban.... Hát, a többiek is nőttek a nyáron....  

2011. szeptember 1., csütörtök

Jaj nekem!!!


Zita, kisgimnazista, aki már nem gólya. És ráadásul konferanszié az évnyitón. Megy ő szívesen, csak nagy bánatára, idén már vizsgázik év végén. Sokat nőtt, néha kiskamasz, de olyan jó gyerek! Hatodikos! JAJ NEKEM! először....
Emma, régi tanodás motoros már. Nincs elragadtatva a mostantól érkező korai kelésektől, de két dolog miatt mégis örül: segíthet majd a Kicsiknek, és végre megmutathatja, hogy azon szilárd elhatározása, mely szerint ebben a tanévben már hosszas könyörgés nélkül is megírja majd a leckét, komoly.... Még alsós, de már utoljára. Negyedikes. JAJ NEKEM! másodszor
 Klára, az első béből. Szilaj kiscsikó, aki már ott topog mióta a rajtnál.! Véééégre iskolás lehet, örül, és ígéri: nagyon jó tanuló lesz. És mi hiszünk neki. Szerencsére, még a foga is kiesett sulikezdés előtt; ez fontos volt. Elsős. JAJ NEKEM!!!! harmadszor
Imola, szintén az első béből. Hogy várta-e? Nos, nem. Ő inkább még bevallottan az oviba kanyarodna. Viszont büszkén cipelte mégis ma reggel a cicás táskáját, a cicás füzeteivel, cicás tolltartójával, cicás mappáival, cicás uzsonnásdobozával. A legmacskább kistanodás. Nahát! Ő is elsős. JAJ NEKEM! negyedszer

Te jó ég, Zoli!!! Van négy iskolás gyerekünk! JAJ NEKÜNK!!!!!!