Pages

2011. november 30., szerda

Elszontyolodtak :-)

Klárának aktuális volt már egy kontroll; Zita is mondogatta, hogy ő már szeretne egy átfogó vizsgálatot, hiszen olyan régen volt utoljára; Emmánál egy esetleges rejtett gondnak szerettem volna utána járni, hátha az magyarázza a döcögősebb olvasását; Imóval meg úgy voltam, hogy akkor már ő se maradjon ki.
Szemésznél jártunk.
Klárival kezdtünk, aki már "régi motoros" a nagyon kedves és nagyon aranyos doktor néninél. Mondtam neki, hogy a kancsalsága gyakorlatilag eltűnt - egészen mostanáig, a suliig. Gyanítom, hogy akárhogy is, az iskola a szemet is jobban fárasztja, mint az ovi. :-) Ráadásul, a beste lelke, már trükközni is tud, és esténként, amikor már fáradt, tudja direkt "szétküldeni" egy kicsit a szemét. Szóval, Kláránál így arra jutottunk, hogy nem szabad ellinkeskednünk a napi bandzsító gyakorlatokat, és akkor továbbra sem lesz nagyobb gond; nem lesz szükség sem műtétre, sem szemüvegre.
Jött Zita, "reményekkel" teli. Mindent kapásból olvasott, látott, csinált. Magyarázott valamit szúró érzésről, bevillanó tompa nyomásról, de nem "győzte meg" a doktor nénit. Jó tanuló, sokat olvasó, és az átlagnál kevesebbet alvó gyermekeknél előforduló "tünet" ez. Több pihenés az egyetlen "gyógymód". "Letörve" ment ki: nem kell szemüveg.
Érkezett Imó, akit ugyebár csak azért vittem el, hogy ne maradjon ki ő sem. No, és ahogy az ilyenkor szokott lenni, nála szűrték ki a legnagyobb rendellenességet. Neki van egy mérhető "plusszosság". Minden gyereknél megkérdezte a doktornő, hogy fáj-e a feje rendszeresen, mert ez a legelső jel arra, hogy a felmért eltérés komolyabb orvoslást, esetleg szemüveget igényelne. Nem, Imónak, és a többinek sincs semmi panasza. Mindenesetre, figyeljem, hogy ne nagyon hajoljon rá a papírra, könyvre, füzetre, amikor ír, olvas, rajzol (nem szokott), és panaszkodik-e fejfájásra. Fél év múlva kontroll, ha addig nincs gond. Imó vigyorogva ment ki a többi tesóhoz (mert igen, olyan nagyok már, hogy az éppen nem vizsgált másik három kint várakozott - igaz, néha fura zajok szűrődtek be, de a végén egészen "egyben volt" a váró :-) ): és odabájologta: "Lehet, hogy nekem lesz szemüvegem!" "Nem ér!!!"- duzzogott a Nagylány.
Emma vigyorogva jött be. Könnyedén olvasott le mindent, az összes "gyakorlatot" simán vette. Amikor a rejtett tengely-ferdülést vizsgálta a doktornő (amit külön azért tett, mert jeleztem, hogy milyen apró "problémára" keresem a megoldást), akkor kibújt a szög a zsákból. Az én gyönyörű, szinte-kerek szemű Drágámnak, valóban van egy határozott rejtett kancsalsága, ún. "szemizom-gyengesége". Megoldás: ugyanaz a "bandzsító" gyakorlat napi szinten, mint Klárának. Tényleg nehezen ment Emmának először, rögtön "visszaugrott" a szeme. Dehát, mint minden izom, ez is edzhető. Neki is fél év a következő kontrollig, és neki is ott lebeg a szemüveg eshetősége, ha így nem sikerül "megedzeni" a kis "rejtett" izmot.
Ő is vigyorgott, és büszkélkedett a féléves kontrolljával.
Szóval az a helyzet, hogy mind a négy Gyönyörűségem arról álmodozott, hogy majd ő szemüveges lesz. Zita leginkább, és ő az, akinek majd csak akkor kell visszamennie, ha majd lesz,- ha valaha lesz - panasza. Ezen ő "felháborodott". Klárának egy év múlva esedékes a kontroll. A másik kettőnek majd a következő nyári vakáció derekán.
Számomra hihetetlen, és jókat vigyorogtam azon, hogy mindegyik azon zsémbelt - talán Klára kivételével - , hogy miért nem kell neki szemüveg.... Mindig hallottam, hogy a kilépőre rávetették magukat: "Na, kell szemüveg?".... És ha az volt a válasz, hogy "lehet",akkor a többi zúgolódott. :-)
Komolyan mondom: nem értem....

2011. november 26., szombat

Öreg Sam?

Noha szeretet vesz körül, de tényleg.... Mégis, mégis, kezdem magamat úgy érezni, mint a didergő király. Folyton fááááázom. Valahogy, ez a novemberi ködös hideg a bőröm alá is bebújik. Kimenni nincs kedvem. De mikor a számítógép előtt ücsörögve dolgozom, akkor is teljesen átfagyok. Azon veszem észre magamat, hogy egy kandallóról álmodom. Mert annak más a melege, mint a fűtésnek. Továbbá mindenféle vastag és meleg pulóverek beszerzésének ravasz terveit szövögetem. És pokrócokba burkolózom, hosszas, forró zuhanyokat veszek, amiknek nincs kedvem véget vetni, mert akkor majd megint fázom.... Elborzadva nézem a gyerekeimet, akik arra sem hajlandóak, hogy az atlétájukat (ha vesznek fel ilyesmit) betűrjék a nadrágjukba. Jáj, ki van a derekuk! Megfázhatnak, felfázhatnak - ez az aggodalom. De ott az értetlenség is: hogyhogy nem fáznak így?!?!
Ilyenkor elmerengek. Ez egy sokkal komolyabb jel, mint az évszám 4-re váltása, és bizony arra utalhat, hogy öregszem....

Ezt erősíti egy másik dolog is. Amikor zsenge, kilógó derekú fiatalka voltam még, és már itthon laktam, szüleim házában (ők meg kint Svájcban, még), közvetlenül Bátyámék mellett, volt egy időszak, amikor valamelyik szomszéd, akinek a tetőjén volt az utca parabola-antennája, építkezni kezdett. Megszűnt hát a tévé-adás. Ez engem annyira nem érintett meg, hogy amikor egyszer, mégis meg akartam nézni egy konkrét műsort, és megkérdeztem a Bátyámat, hogy mikor lesz már újra tévénk - ő azt felelte, hogy már két hónapja van.... Nos, ezzel szemben, most sokszor működik nálunk a doboz. És valahogy, ha más nem, háttérzajnak ott van esténként, amikor már lenyugodott a csipet-csapat. Vagy foci vagy hírek. A foci ellen semmi kifogásom, én úgysem nézem, mindig "szöszölök" valamit, és igyekszünk beszélgetni közben. De a hírek! Nem tudom, hogy mi a jobb: tisztában lenni azért szőrmentén a dolgokkal, vagy úgyis mindegy alapon még az sem. Tehát azt mondtam Zolinak: az advent alatt nem szeretnék tévét nézni....
Igen, lehet, hogy öregszem. Vagy változom.

2011. november 25., péntek

Ajánlok

Zoli anyukája azzal érkezett meg hozzánk a minap, hogy azt állította, a karácsony már a kertek alatt van. Miközben azon morfondíroztam, hogy remélem, hogy valami nagyon távoli kert alatt, eszembe jutott, hogy bár nem a blogom főprofilja, ezúttal ajánlok pár érdekeset olyanoknak, akik esetleg hirtelenjében még nem nagyon tudják, hogy mit kérjenek attól, aki hozná az ajándékokat. Ily' módon pedig rögzíthetem, hogy miket olvastunk, miket szerettünk 2011. második felében.


Kezdeném ezzel a Bibliával. Az igazság az, hogy eddig egy klasszikus Képes Bibliával kísérletezgettem azon gyerekeimnél, akik fogékonyak voltak a témára - nevezetesen Zita és mostanság Klára. De nem nagyon tetszett. Először, naivan, nekiálltam olvasni az Ótestamentumot, de a teremtés után gyakorlatilag egy horror-mesévé alakult át. Mintha a gyerekeknek szánt egyszerűsítés csak arra szolgált volna, hogy csak a nyers erőszakot mutassa be, Istent egy haragos, bosszúálló személyiségnek mutatva be. Az Új testamentum sem annyira meggyőző, de azt azért végighallgatta mindkettő elég szívesen.
Ez az új gyerek verzió viszont tényleg figyelembe veszi a gyermeki lelket és nyelvezetet. Kedves, mesélhető mesékbe bontja le Jézus történetét. Most rögtön az Új testamentummal kezdtük; de úgy tűnik, hogy az Ótestamentummal sem lesz sok "gond". A rajzok is szépek, nagyon jól eltalált kiadás.
Ugyancsak Klára kapta (még nyár elején) ezt a zseniális könyvet:
Ez a "Nagyon zöld könyv" olyan kisiskolás gyerekeknek szól, akik érdeklődnek a természet és a természetvédelem iránt. Komoly témákat boncolgat gyereknyelven; "beszélget" is a kis olvasóval (vagy hallgatóval), elgondolkodtató kérdéseket tesz fel neki, és még apró feladatokat is ad. Olyanoknak ajánlanám, akik nem csak történetekre szeretnek esténként elaludni (Imola szerint pl. ez egy nagyon uncsi könyv...:-) )

Imolára áttérve. Ő egy kicsit még mindig "színre megy" - ha ő választhat könyvet, akkor az biztos rózsaszín lesz :-) Felolvastatja velem a hercegnős könyveit, a megunhatatlannak tűnő AnnaPetiGergőt és a Tea Stilton könyveket. Ez utóbbiak a Geronimo Stilton könyvek nőiesebb, mondhatni "csajosabb" párjai. Geronimo Stilton egy újságíró egér, aki világjáró kalandokat él át; vicces és változatos betűtípussal íródnak a szövegek, és egyáltalán: nagyon "mai" ízű az egész. Zita pár éve átesett már ezen a mánián (akkorra már önállóan olvasott), így Imónak van miből szemezgetnie.

Geronimo Stilton történeteiből néhány képregény formájú, és azt kell, hogy mondjam, hogy ezen formájának hálás is vagyok, mert ez indította el Emmát idén nyáron a kitartó önálló olvasás rögös útján, amin aztán "igazibb" regények is jöttek.
Emmának továbbra is felolvasunk esténként. Az Oroszlánhűség és egy Gerald Durrell után jött a Fecskék és fruskák, majd annak folytatása, a Fecske-völgy. Gyerekkoromban imádtam Ransome ezen sorozatát (én még egyet olvastam, de unokaöcsém, Gergő, szerint, van egy negyedik rész is), az elsőt többször is elolvastam. Nagyon tetszett a négy testvér kalandvágya, ahogy vitorlázgatnak egy tavon, és egyedül táboroznak a nyáron a tó egyik szigetén. Zitának nem tetszett anno, nem is olvasta végig; Zoli azt mondja, ő unta felolvasni - én nem. És szerencsére Emmus sem - szerintem örülne, ha az évvégi ajándéközönben helyet kapna a harmadik rész.
Most pedig megint egy nagyon érdekes és szép könyv van nála terítéken, Kipling "Hogyvolt-mesék" című kötete. Varázslatos világba repít minket a Dzsungel könyve szerzője, és olyan vicces témákat boncolgat, hogy pl. miért lett ráncos az orrszarvú.
Zita korosztályának egyik nagy best-sellere a Szent Johanna Gimi sorozat. Eddig öt kötete van, és mind az ötöt "felfalta" a Nagylány- majd ismét elolvasta. Az ötödik éppen akkor jelent meg, amikor az Egri csillagok-at kellett olvasnia, és valami hihetetlen vasfegyelemmel igyekezett a kötelezővel végezni, hogy végre elmerülhessen a nagy kedvencben. Abszolút mai történet, facebook-kal, mp4-gyel és minden egyébbel, ugyanakkor a tanulást is komolyan veszi a szereplők nagy része. Tuti befutó kamaszoknak.

A nyáron arra az elhatározásra jutottam, hogy felfrissítem az idegen nyelv-tudásomat, ezért aztán azt tűztem ki célul, hogy az általam ismert mindhárom idegen nyelven elolvasok egy-egy könyvet. Kezdtem a legnehezebbel, az olasszal. egy habkönnyű regényen rágtam át magam (Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója), egészen lazán, nagy örömömre. Utána jött a francia. Egyik kinti barátnőmtől, Lottától, kaptam a könyvet, aki finn, mint a könyv szerzője, Arto Paasilinna. Nem tudom, hogy jelentek-e meg neki könyvei magyarul is. Az biztos, hogy különleges világba repített el, Finnországba, egy hitét vesztett lelkésszel és egy magára hagyott medveboccsal. Végül az angollal zártam, abból is egy nem túl bonyolult, romantikus regénnyel, Cathy Kellytől.


Hogy megjutalmazzam magamat, ezúttal magyarul rágtam végig magamat a kedvenc ír írónőm, Marain Keyes legutóbbi, vaskos regényén. Hozta a formáját; engem valamiért elbűvöl a stílusa, noha belátom, hogy nem ér el irodalmi magaslatokat. Csak úgy jó.

Film-ügyben, gyerekeknek a Rio című színes, vidám, kedves művet ajánlanám, főként ilyen szürke novemberi napokon. Érdekes módon, bekerült a repertoárba egy nem igazán gyerek-film. Azért ugyanis, mert a szombat esti X-faktor alatt nem szoktuk hagyni a reklám-szüneteket is megnézzék (főként a film-ajánlók miatt, nehogy belefussanak valami félelmetesbe), ezért elkapcsolunk. Egyszer a Comedy Central-on éppen a Brian élete című Monthy Python klasszikus ment, abból is a Cesar-os jelenet. Cesar raccsol, nem gyengén, és ebből fakadnak a poénok. Hát a csajok majd megszakadtak a nevetéstől. Ezért aztán pár, másik jelenetet is megnézhettek. Nem tudom, hogy az egész filmet megnézhetik-e, mert azért vannak benne nem nekik való részek. De azért örülök, hogy fogékonyak (főként Klára és Zita) az ilyen fajta humorra...
A képen szereplő Valentin-napos film pedig sokkal kevésbé csöpögős és cukros, mint ahogy a címe sugallja. Nem csak csajoknak.
Ugyan nem fotóztam le, de hogy teljes legyen az ajánló, még marad két tétel. Egy részről, a Tháliában megy (néha) az Abigél, musical formában. Zita és Zoli nézték meg - és teljesen lelkesen jöttek haza (nekem, bevallom, voltak fenntartásaim....), aminek legjobb jele talán az, hogy most Zoli olvassa újra az Abigélt. Zita is kénytelen lesz (újraolvasni) - bár nem bánja -, mert kötelező olvasmány lesz náluk.
És a lemezek. Születésnapomra kértem és kaptam meg Adele nevű énekesnő lemezét. Imádom. Alapvetően a füstös hangú énekeseket kedvelem (ezért talán a Springsteen, Rod Stewart és U2 rajongásom), és ritkán az énekesnőket. Adele kivétel. Úgy tud énekelni, hogy az ezredjére meghallgatott számaira is képes vagyok lúdbőrözni, annyira, hogy még a hajhagymáim is vigyázban állnak.
Karácsonykor, és az Advent során, sok karácsonyi lemezt hallgatunk. Köztük van egy karácsonyi Jazz-lemez, meg Diana Krall karácsonyi lemeze (a kettőt egymás után sosem, mert a csajok már nyögnek: most már elég a jazzből! - pedig ez nem is olyan improvizálós, idegtépős fajta). Legújabb gyöngyszemünk pedig, az ugyancsak füstös hangú Michael Bublé igazi, klasszikus amerikai, karácsonyi lemeze. Ajánlom!

2011. november 21., hétfő

Nagy család

Tegnap este elég korán sikerült a leányzókat ágyba parancsolni. Ezért aztán tudtam, hogy most nincs kifogás, tovább tologatás, és nekiveselkedtem a vasalásnak.
És amikor több órányi kitartás után végre elfogyott a hegy, gondoltam egyet, és megszámoltam a termést: 57 póló (vagy blúzocska/vékony pulcsi), 12 nadrág/szoknya és három ing. Utólag már sajnáltam, hogy előtte nem vettem ugyanígy számba a szétszortírozott bugyikat, zoknikat, harisnyákat, pizsiket és edzéscuccokat. Mert akkor rendelkezésünkre állna egy pontos statisztika egy hatfős család egyheti vasalatlan "terméséről".
Na, majd legközelebb...

2011. november 19., szombat

Megint névnap

Ezúttal anyukámé. Akinek az igen "ritka" Erzsébet név jutott... Bár így senki sem hívja. A családban ő Betty, Betty mama, Betty néni... Nagymamámnak Babó volt. Szerintem az olyan kedves!!!

Tudjuk jól, hogy Anyu azoknak az ajándékoknak örül, amik mögött gondolkodás, személyes érzések érezhetőek. A saját készítésűeknek pedig a leginkább! Így megismételtük a tavalyi ötletet, az adventi naptárt, csak most másként.
Így:



Minden saját készítésű. Egy parafa táblára fehér anyagot erősítettem, arra egy vékony, tüll-szerű anyagot, hogy ünnepélyesebb legyen. Kivágtam 24 anyag-négyzetet: 12 pirosat, 12 fehéret. Azokat Emma és én zsák-formájúra varrtunk. Készítettünk 24 karácsonyi hangulatú papírból kártyácskákat, amikre mindenféle kedves, nagymamákkal vagy karácsonnyal kapcsolatos idézetet írtunk, illetve pár teljesen személyes ihletésűt is. Ezeket a kishölgyek írták le; milyen jó, hogy most már az Ikrek is tudnak írni, girbe-gurbán, de annál bájosabban! A zsákokra textil-filccel, illetve temperával felírta-festette Klára és Zita a számokat; feltekertük a kártyácskákat, beledugtuk a zsákokba, majd egy szalaggal összekötöttük őket. A fehér táblára készítettem három díszcsíkot a két anyagból (fehér és piros), azok fölé nyomkodtuk be a rajzszögeket, amikre felakasztgattuk a zsákocskákat. És most szurkolunk, hogy Anyu, Betty mama, Betty néni, örüljön neki. De miért is ne tenné?
Most pedig megyek, és sütök-főzök egy kicsit - anyukámnak névnapi vacsorát.

2011. november 16., szerda

Villanások

Reggeli


Nem mondhatnám, hogy nyugalmasak a reggeleink, nem. A reggeli négyőjüknek, néha úgy érzem, hatféle, nyolc felvonásban. Emellett mosakodásra és öltözködésre kell őket biztatnom. Ami nem egyszerű, mert az én lányaim nem fogadják el, hogy már ősz, szinte télies ősz van. Ezért próbálkoznak vékony cicanadrággal, rövid-ujjúakkal és átmeneti kabátkákkal. Általában többször futnak/futunk neki a ruhaválasztásnak, elsőre ritkán mennek át a rostán. Kivétel talán Emma, valószínűleg a legfázósabb. Ő ma már magasnyakút, termopulcsit és fülvédőt is magára cibált, no meg kesztyűt, persze. Szóval, miközben a ruházkodási hajcihő és a fésülködésért való könyörgés, illetve a testvérharcok fel-fellángolása zajlik, tízóraikat is készítek. Négyet dobozba, egyet zacskóba, Zolinak. Senki nem szereti ugyanazt, amit a másik, Emma egyenesen szendvics-ellenes, így a dolgom eléggé összetett. A kulacsokkal Zoli szokott megbirkózni a finis stádiumában, mert Anyu jóvoltából, igazi szuper svájci kulacsaink vannak. Annyira jól zár a tömítő gumijuk, hogy le se tudjuk csavarni a tetejüket. Csak Apa, akinek jó nagy "kavics" van a karján (bicepsz... meg, tri- is, meg amit akartok).
Eléggé praktikusan, az egész bejárati folyosónkon van egy hosszú pad-szerűség, alatta beépítve cipős-szekrénnyel (nehogy azt higgye bárki, hogy elég!!!), így ott várnak a kész iskolatáskák és az indulásra félkész, majdnem kész, teljesen kész (és zsémbelő) gyerekek. A gond csak az, hogy tükör nincs végig a falon... Tehát megy azért a lökdösődés, fésülködés, cipő-előkotrás, vagy sapkasálas kosárka (mindenkinek névreszólóan, külön, fent a polcon) turkálása közben. Már ilyenkor elkezdődik a stipi-stopi, hogy ki ül előre az autóban arra a két percre, amíg a suliba érnek.
Ma Klára került előre (tudom, hogy nem szabályos, én nem is engedem!!!). Zoli, hely híján (kicsike autója van), Klára ölébe tette a tízórais zacskóját, hogy fogja, amíg odaérnek. A sulinál Klára kisüvített, épp' hogy hátraköszönt, és berobogott - kezében Apa tízórais zacsijával... Zoli éhen maradt, Klára viszont népszerű lesz, ha az ebéd nem finom... Mondjuk, nem tudom, melyik elsős szereti a jóféle barna kenyeret. De van ott banán, joghurt és csokika is...


Sintér

A ma reggeli sportköreim során, olyat láttam, amit utoljára gyerekkoromban. És ami már akkor is borzadállyal töltött el. Sintért. Sintért, aki éppen befogott egy kutyust. Eszembe jutott, hogy hányszor terjedt futótűzként a hír a közeli lakótelepről hozzánk is, hogy sintérek járják a környéket; és bizony többször láttam őket "akció" közben. Mindig attól féltem, hogy nehogy a kissé kalandvágyó kutyusunk éppen most szabaduljon valahogy ki. Mert úgy tartotta a városi legenda, hogy az összeszedett kutyusokból szappant készítenek. Én ezt szentül elhittem.... Természetesen, nem örülnék, ha egy kóbor kutya bántaná, vagy akár megijesztené a most már néha egyedül hazajáró Emmát, de mégis nagyon rossz érzés fogott el a látványtól. Remélem, nem esik bántódása annak a kutyának, sőt, talán jobb sorsa is lesz.


Színházi szülők

Mostanában többször voltunk színházban. Zolival is, kettesben (nagyon ajánlom a Pletykafészek című darabot a Centrál Színházban - hatalmasakat vihorásztunk), és a gyerekekkel is. Emmával és az Ikrekkel néztük meg a Madách Színházban a Négyszögletű kerek erdőt, és Klárával, Imóval és egy kis barátnőjükkel pedig a Bárány Boldizsárt a Radnótiban. Nem állítanám, hogy ezek voltak a legszuperebb gyerekdarabok, amiket láttunk (pl. nekem a múlt évadban látott A hang-villa titka viszi a prímet), de azért jók voltak, szép díszletekkel és jelmezekkel. Amiért leginkább szóba hozom most ezeket, az a számomra meghökkentő szülői viselkedés. Nem értem, hogy miért hagyják, hogy a gyerekek táplálkozzanak színházi előadás alatt. Sőt, ők maguk is! A Madáchban konkrétan hallottuk a dobozos üdítőitalok spriccenő nyitását, mindkét felvonás elején. A Radnótiban nyugodtan csörgette a kislány a kekszes zacskót. Nehezen fogadom el, hogy nem lehet arra nevelni a gyerekeket, hogy arra a kétszer 50 percre felfüggessze a táplálkozást. Jó, ha az egész szünetben sorban állt a perecért, és pont a gongnál sikerült megvennie, kapjon be belőle egy falatot, aztán menet közben a széke felé nyelje le! De nem pici gyerekekről van ám szó, akik esetleg zajonganának, ha nem kapnak valamit a szájukba! Na de ha annyira kicsik, akkor nyilván olyan darabra viszik őket, ahol arra a korosztályra számítanak, a maguk "hangosságával" együtt. De öt év felett már igazán meg lehetne értetni a gyerekekkel, hogy színházban NEM ILLIK enni-inni előadás közben. Zavaró is lehet az ott játszó hús-vér színészek számára (ellentétben a popcorn-szagtól átitatott mozikban, ahol ugye nincs jelen igazából a szereplő). És miért gondolja azt a szülő, hogy ő is, mintha csak otthon lenne a tévé előtt, közben ropogtathat valamit? Érdekes, hogy megteszik azt az erőfeszítést (ami fizikai és anyagi minimum, de elvileg lelki is), hogy elviszi a csemetét művelődni. Akkor miért áll itt meg a dolog? Nem jut eszébe, hogy ráadásul a jövő színházlátogatóit neveli ki, akik majd esetleg bő tíz év múlva ropival ülnek be a Hamletre?
Lehet, hogy öregszem, hogy ez irritál, lehet, hogy maradi vagyok. Nem akartam a morgolódásnak egy teljes posztot szentelni, de azért álljon itt. Mert kezd lohadni a kedvem, hogy színházba vigyem őket. Bábszínházba pl. már ezért nem járunk. Mert ott a folyamatos evés-ivás és jövés-menés mellett már olyan szintű, fesztelen, le sem halkított beszélgetés is folyt legutóbb, hogy konkrétan nem hallottuk azt, amit a "bábok mondtak".


Egy beszélgetés

- Jaj, Anya, miért is nem lehet visszaforgatni az idő kerekét? - kérdezte tőlem a minap Emma, miután saját magáról is megnézett egy csecsemőkorú videót.
Teljesen meghatódtam:
- Miért szeretnéd Emmácska? Hogy ismét olyan tündéri kisbaba lehessél?
- Nem, hogy megverhessem a Bolót. (Magyarázat: nyáron, a tenisztáborban, egy barát fiú megverte egyszer Emmát a házi bajnokság során - na, ezt emészti ilyen nehezen a gyermek....)
Nesze neked elérzékenyülés, romantika, széplélek! :-) Jó napot ambíció!

2011. november 14., hétfő

A nevemről

Valószínűleg, sokan vannak úgy a nevükkel, mint én. Jó, jó, de annyira nagyon nem hoz lázba. Kamaszkorom körül kifejezetten bosszantott, mivel az egybeesett a Svájcba való kiköltözésünkkel, ahol is, rengeteg olyan emberrel - főként tanárral - találkoztam, aki egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a nevemben szereplő "z"-nek nincs szerepe; csupán csak annyiról van szó, hogy a faramuci nyelvünkben, az "sz" hang képzéséhez, mi leírva nem csak egy "s"-t használunk, mint a "rendesebbje" ott, Nyugat-Európában, hanem odatesszük még azt a nyavalyás "z"-t is. No persze, volt nyűgöm bőven a vezetéknevemmel is. Inkább rájuk hagytam, hogy "Fikszor" vagyok, minthogy strapáltam volna magamat, mint Apu (magyar származású...) főnöke, aki Apu munkába lépésének első napján összehívta a vezérkart és "nyelvórát" tartott. Kórusban elismételtette a jelenlévőkkel, hogy "Churchill" meg "csacsacsa" (ugye arrafelé: tcha-tcha-tcha), majd utána azt, hogy "Ficsor", szépen, "cs"-vel. Először bebizonyította nekik, hogy ki lehet ám azt a hangot mondani, ott, a nevünk közepén, mielőtt még azt állítanák, hogy belebicsaklik a nyelvük... Apunak nem is volt ilyen gondja a munkatársaival (viszont passzióból gyűjtette a neki szánt leveleken elírt név-variációkat...)

Visszakanyarodnék a Szilviára, aminek ugye, tegnap volt egy kis aktualitása. Azt szerettem, ahogy a szűkebben vett család hívott és hív még most is. Szitya. Az simogató, egyedi, és nekem való. Apu a nagy névgyáros. Misi bátyám általa lett Misecz. Sőt, Anyu "bettysedése" is Aputól ered. Őt viszont, János, a majdnem-bátyám, nevezte el a foci-grundon "Old Boynak". Ez is annyira rajta ragadt, hogy az unokái "Old Boy Papának" hívják....

Megint visszaugornék a nevemhez. Tehát, sok extrát nem láttam benne. Tuljadonképpen, Svájcban kezdtem kicsit beletörődni, tetszett, ahogy egy kicsit "á"-san ejtik. Elég sok Szilvike született a hetvenes években, ez sem dobott fel különösebben; noha az általam megismert Szilvikkel mind egy szálig jóban voltam.
Igazán akkor szerettem bele a nevembe, amikor azt "odaadtuk" Klárának is. Szinte véletlenül; mondhatni "jobb híján". (hiszen nem tudtunk dönteni a Jázmin és a Bella között!). Mert Klára szívesen viseli, sőt büszkén! Kisebb korában, amikor is még komoly nehézséget okozott neki az a kis szülői gonoszság, amivel összetoltunk három (illetve tulajdonképpen négy, a "h"-val együtt) mássalhangzót ott a neve közepén, úgy oldotta meg, hogy a Szilviát vette előre. Úgy mutatkozott hát be, hogy "Balogh Szilvia Klára", mert a "Balogh Klára Szilviával" elakadt.... Készséggel állítja, hogy a "Kisszilvi", és neki elhiszem, tőle tetszik.
Amitől Klára teljesen visszaadta, illetve inkább MEGadta a nevem szeretetét az, hogy ő megéli a jelentését is. Hiszen a Szilvia név erdőt, erdeit jelent. És Klára olyan boldog, ha erdőt járhat! Vidám, ragyog, kinyílik, nem hisztizik, nem kötözködik, szó szerint "megérkezik". Így aztán, tudom már, hogy jobb nevet nem is kaphatott volna. (Ahogy egyébként a "világost" is jelentő Klára is találó - fura is lenne fordítva Imolával, akinek a legsötétebbek a színei az összes gyermek közül.... de erről majd máskor.)

2011. november 11., péntek

"Súlyos" kérdések

"Édes kicsi Buddhám!"- így hívja Imót Laci (Emma keresztapja). Tényleg édes és olyan, mint egy Buddha, de annyira már nem kicsi. Laci, és sokan mások, szívesen örvendeznek Imóca lendületes étvágya felett, és én is belátom, hogy valóban csodálatos látvány, ahogy el tud merülni az étkezés gyönyörében, szinte kizárva a külvilágot...
Mindazonáltal.... Egyre határozottabban érzem azt legbelül, hogy megálljt kellene egy kicsit parancsolni ennek a folyamatnak. Arra a néha hangosan is kimondott érvelésemre, mely szerint nem igazán normális dolog az, hogy egy hétéves ikerpár esetében az egyik 8 (azaz nyolc!) kilóval többet nyomjon, mint a másik, anyukám rendre azzal vág vissza, hogy inkább Klátyikának kéne híznia. Az igaz, hogy Klára pedig iszonyatosan vékony, az mégsem aggaszt annyira, mert nem betegesebb, mint a többi, bírja a strapát, és itthon azért mindig bele tudok diktálni értelmes kajákat, a megfelelő (minimális) mennyiségben. Az idegeinek nem ártana egy kis kipárnázottság - bár lehet, hogy tíz kilóval súlyosabban is egy kis hisztigombóc lenne. Még alakra is :-)

Visszatérve Imolára.... Nem az a szétfolyós pufika ő. Inkább kemény húsú, ámde vastag combikkal van megáldva, amihez jön egy nagy, kerek pocak. Ami persze gyönyörű, csak azért már határeset a túlzás mentén... A helyzet az, hogy sokat eszik, és persze sok olyat szeret, ami hizlal. A rizst (ha, az ő "ferde" szemeivel, nem csoda!), a tésztát, a nutellát..... Sorolhatnám. Az is igaz, hogy ha arról van szó, elfogadja, hogy vacsorára csak egy kis sült halat és paradicsomot egyen. (De abból sokat! :-) )

Szóval, még azt is mondhatnám, hogy egészen sok mindent meg lehet vele beszélni. Abban például már régen megegyeztünk, hogy számára nincs édesség esténként (bár erről már Emmát és Zitát is határozottan visszafogom), kivéve persze a különleges alkalmakat. Na ja.... És akkor mit csináljak az egyik megszokott vacsora párosításommal: leves-palacsinta (vagy leves - muffin, vagy leves - tejben rizs)? Imola elég jól tűri, ha kimarad az esti nasikból, de néha azért próbálkozik... És rossz, mert mindig az egészségével érvelek, meg, hogy ez érte van, nem ellene. 

Itt jön még egy sarkalatos pont. Mert a kissé tágabban vett családunkban már volt anorexiás eset. Így aztán már többször kaptam olyan irányú figyelmeztetést, hogy ne mondjam sokat Imónak, hogy túl husi, mert még "énkép-zavara" lesz. Jó, persze, tartok (tarthatok) ettől is, de az anorexiától való rettegés miatt hagyjam, hogy elhízott gyerek váljék belőle?

Most ott tartok a "rágódásban", hogy igyekszem olyan étrendet kialakítani, ami könnyedebb, mint eddig (bár eddig sem voltunk az a pacalos-kocsonyás-körömpörköltös típus), úgy, hogy minél kevesebb kísértésnek tegyem ki az "én kicsi Buddhámat"..... De közben figyelnem kell arra is, hogy a kis "Nyüzüge Gizi" ikre meg ne fogyjon el teljesen, és a többiek is ehetőnek tartsák az eléjük kerülő ételt.

Nem tudom, hogy túlkombinálom-e a dolgot. Lehet, hogy a munkámból adódóan kicsit túl sok olyat olvasok, ami a túlsúlyról és az elhízottságról szól. Lehet, hogy ez még mindig a "kölyökháj", és majd serdülőkorban ledobja. De mi van, ha nem? Viszont: szabad-e fogyókúráztatni egy gyereket? Nyilván nem.... De Imónak nincs szüksége ekkora súlyra. (Mondjuk pláne nem arra, hogy ezt még növelje is...)

Imola egyáltalán nem elégedetlen a külsejével. Nincs is miért, hiszen olyan gyönyörű, hogy még, és az idomai is még a nőiesen gömbölyű kategóriába eshetnek. De azért már vannak nadrágok, amik nem mennek fel rá. És talán az sem véletlen, hogy nem szereti a farmert, hanem csak a cicanadrágokat....

Esetünk a bécsi állatkerttel

Nagyjából ötször terveztük már be. Hol ezért maradt el, hol azért. Sőt! Hol amazért...
Ez már addig fajult, hogy tavasszal, Emma napra ígéretet tettünk a gyermeknek (írásos, "utalvány" formájában), hogy hamarosan elvisszük oda őt (és számos testvérét). Gondosan őrizte is íróasztalán. Nekem meg hullámokban csapott fel a lelkifurdalásom, ahogy teltek a hónapok, az utalvány pedig porosodott, beváltatlanul.

Amikor ismertté vált számunkra Zita őszi vívó "táncrendje" (az övé elég kötött, nincs sok verseny, azon viszont muszáj ott lennie - Emma akár minden hétvégén elmehetNE valamilyen versenyre, ha volnánk olyan lükék, hogy mindre elhordjuk, így ő válogathat), akkor terveztem be az őszi szünet elejére egy olyan túrát, ami érintheti Bécset is akár. Pont ezért szálltunk meg Sopronban, hogy mind Sárvár, mind az osztrák főváros elérhető távolságban legyen.
Persze, amikor Zitus ránk hozta a betegség-frászt indulás előtt, rögtön azt gondoltam, hogy ezeken a schönbrunni terveken átok ül, és fel kellene adni. Ehhez képest, hepienddel végződött ez a történet, mivel Zitus is meggyógyult, és Bécsbe is eljutottunk.

Mondjuk elég nehezen, mert ha valaki nem akar felmenni az autópályára - márpedig mi úgy gondoltuk, hogy Sopronból indulva ez nem feltétlenül szükséges - az nincs túlzottan elkényeztetve útjelző táblákkal ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényt. Végül azért csak odataláltunk, és Bécsen belül pedig már igazán kedvesen jelzik az állatkertet szinte mindenhol. A jó idő és a szabadnap miatt persze nem voltunk egyedül egy állatkerti séta ötletével. Nem volt ez túl zavaró, mivel a terület hatalmas, így jól eloszlott a nép, egyedül csak akkor okozott kicsit gondot, amikor valami meghirdetett attrakció volt (pl. pingvinetetés, elefántetetés), és akkor bizony ott hirtelen tömeg lett.

Mi az erdős oldal felől érkeztünk, ami rögtön lenyűgözött minket több szempontból is. Először is, már a bejárat előtt komoly látványosság a sok emberbarát mókus, akik tíz centire tőlünk ugrándoztak, meg falatoztak, szinte már be- bepózolva. Tündériek voltak. Valószínűleg, ha csak az utalvány-tulajdonos Emmával mentünk volna, akkor egy részről, még mindig ott lennénk, más részről pedig biztos kivárta volna türelemmel, hogy valamelyik mókus odamenjen és egyen a kezéből. Dehát több türelmetlenebb típusú Baloghgal is körül volt véve, így folytattuk utunkat a kasszák felé. Az újabb és eddig nem tapasztalt élmény az volt, amikor egy függőhíd-rendszeren sétálhattunk át az erdőn keresztül az állatkert "sűrűbb" részéhez. Így azt tapasztalhattuk meg, hogy mit látnak a madarak, a feljebb kapaszkodó mókusok, stb. A hidakon is vannak oktatótáblák az ottani állatokról, növényekről; sőt, elhelyeztek táblaszerűen mindenféle erdei állatot oda (odúk elé, avarba, bokrok közé, stb.), ahol általában megtalálhatóak. Extrában pedig megkaptuk a kilátást: előttünk a kastély, mögötte a város, mindez a lombok közül átsejlőn... Gyönyörű!!!

Az állatkertben aztán végigcsodáltuk az állatokat. Lenyűgöztek minket az igazán vicces pingvinek, a bőgő fóka, a tündéri pofájú törpe panda, a kiselefánt, stb. Persze, fő attrakciónak a pandákat szántuk. Akik szinte műsort adtak. Az egyik azzal, ahogyan igazi "hedonista" módon, hátradőlve, ropogtatta a bambusz-rúdjait. A másik pedig azzal, hogy egy vékony pózna tetején szundikált... Zitának a koala volt az igazi vonzerő, alig várta már, hogy lásson egy igazit élőben. Szerencséjére, az egyik még ébren is volt! Zolinknak pedig az egyik benti látványosság tetszett igazán: amíg a lányok a piranhák gaztettei felett szörnyülködtek, addig Zoli elmerült egy rendkívül jól megrendezett és ábrázolt hangyaboly életjeleneteiben. A boly szinte átszőtte az egész épületet. Lehetett látni azt a helyet, ahol a királynő élt, különböző "gócokat", majd itt-ott az épületben, átlátszó műanyag csövekben figyelhettük a vonulásukat, cipekedésüket. Tényleg lenyűgöző volt, Zolit alig lehetett onnan elrángatni!

Tetszett az állatkertben, hogy nincs tele kajálási és vásárlási lehetőségekkel, hogy itt már "zoo-eledel" sem kapható, és senkinek nem jut eszébe etetni az állatokat (pláne nem a nem nekik való eledellel). Tetszett nekünk, hogy minden állat nagyon aktív volt, ami annak lehet a jele, hogy jól érzik ott magukat. Tetszett, no.

Délután - kora este a belvárosban sétáltunk egy kicsit, de leginkább azzal a feltett szándékkal, hogy "kedvenc" olasz éttermünkben ehessünk, mielőtt visszatérünk soproni szállásunkra. Ez is összejött, így teljesen elégedetten keresgéltük immáron a sötétben a megfelelő utat....
Merre is menjünk? Klára és Imó a függőhídon tanulmányozza az állatkert térképét.
Az említett kilátás. Felsejlik a kastély, és a város.
A fóka magánszámának fő eleme: a bőgés!
A lombok között kukucskál a szerintem legtündéribb pofijú állat: a törpe panda (ha ez a magyar neve).
Panda-ebéd.
A fatörzs tetején: szundikáló panda! :-)
A kicsi zsiráfot odavonzotta a fényképezőgép.
Az egyik koala aludt.
A másik éhes volt, így ő hol az ajtó előtt ücsörgött, hol ide-oda mászott.
A kicsi elefánt irtó helyes volt ugyancsak!

2011. november 4., péntek

Sárvár, láz és vívás

Volt még augusztusban egy érdekes hetünk. Anyu, a három kisebb leányunk (ó, bocsi Emma! a Középső és a két Kicsi) és én, Bogláron múlattuk az időt. Ezalatt fent, Pesten, egy érdekes trió működött együtt szüleim házában - mivel a miénkben éppen a festés dúlt. Zoli, Zita és apukám éltek együtt pár napig. Ezalatt az én egykeként született, és anyukám által is jól elkényeztetett apukám volt a "háziasszony". Húst vásárolt, klopfolt, panírozott (előtte még a Balatonon egyeztetett anyukámmal a panírozás fortélyairól), sütött és tálalt (mirelitből sült krumplival és Zita által létrehozott uborkasalátával). De remekül rendelt pizzát is, és persze összedobta a legfőbb specialitását is, a rántottát!
Hogy miért alakult ki ez az érdekes felállás? Mert Zita semmiképpen sem akart lemaradni az alapozó edzésekről. Ettől a pillanattól kezdve készült arra a vívóverseny sorozatra, aminek első állomása a múlt hétvégén volt. Eltökélte, hogy igyekszik mindig bejutni a döntőbe (azaz a legjobb nyolc közé), és ha lehet tovább is.
Múlt pénteken délután, iskola után, Zita azzal fogadott, hogy úgy érzi "nem százas", kicsit fáj a feje és a torka, "de biztos nem beteg".... Otthon lázat mértünk, ami bizony épp' hogy 38 fok alatt állt meg.... Zita zokogott: őt nem érdekli, ő akkor is, akár lázasan is, legalább néhány pontért, ő márpedig másnap reggel Sárváron lesz, és részt vesz a vívóversenyen!

Az eredeti terv úgy szólt, hogy már péntek este elutazunk Sopronba, a hosszú hétvégénk "bázisára", egy csepp kis panzióba, és majd szombat reggel átmegyünk Sárvárra, a vívóverseny színhelyére. Ez, finoman szólva is megdőlni látszott. Gyorsan telefonáltam Zolinak, hogy "feldobjam" őt is a hírrel. Gyakorlott és sokat versenyzett sportemberként, teljesen megértette a lányát, és egyáltalán nem zárkózott el az elutazás gondolatától. Végül, finomítottunk a dolgon, és úgy döntöttünk, hogy összepakolunk, de majd csak szombat hajnalban indulunk el - amennyiben a Gyermek nem produkál lázat. Szóban forgó leszármazottunk lenyugodott ettől, és szorgalmasan pihent, itta a teát és nyelte a lázcsillapítót.
Reggel a lázmérővel ébresztettem, és amikor kiderült, hogy teljesen láztalan, úgy pattant ki az ágyból örömében, hogy csak na!

Nem igazán lassú tempóban, elvágtáztunk Sárvárra. Ott még nyomtam egy bátorító puszit legidősebb leánykám orcájára, majd Imóval, Klárával és Emmával együtt felkerekedtünk, hogy a vásári lázban égő városban megleljük az oly' híres fürdőjét. Megtaláltuk. Ahogy rengeteg sok más embertársunk is... Nem baj, azért vidáman, komótosan és békésen belevetettük magunkat az élvezetekbe. Hullámfürdő, kiscsúszda, nagycsúszda, sodrás.... Emma egy ponton azt mondta, úgy érzi, álmodik... Hát, jól elfáradt szegény a sulival, az edzésekkel, az egésszel, jól jött neki ez az őszi szünet, a lazítás. Az Ikrek őrült tempóban rohangáltak az így-úgy kanyargó csúszdákra fel. Emma és én, egy idő után már csak néztük őket.

Mindezek közben, figyelgettem a telefont, türelmetlenül toporogva Zoli újabb sms-iért. És jöttek... Tele jó hírrel. Néha felhívtam, már nem bírtam... A vége az lett, hogy ugyan még tovább is juthatott volna, icipici kis híján, de így is élete legjobb eredményét érte el Zitánk, aki kevesebb, mint 24 órával korábban még lázas volt. Őrületes akaraterővel leküzdötte a betegséget - és az ellenfelei legtöbbjét... Benne volt a döntőben.

Amikor már teljesen szétáztak a leányok, összeszedelődzködtünk, és visszamentünk a vívóversenynek helyet adó suliba. Zita ragyogott a boldogságtól, az edző kedvesen gratulált - viccesen javasolva, hogy ezentúl mindig intézzünk egy kis nyavalyát a leányzónak... Zita legjobb barátnője pedig egyenesen megnyerte a versenyt, így teljes volt az öröm. Amihez még az is adódott, hogy ők is Sopronban szálltak meg, így együtt mentünk vissza, ott együtt vacsoráztunk meg, majd együtt néztük meg az X-faktort (egy részét).

Másnap is volt még egy verseny - egy korosztállyal feljebb. Persze, ezen is elindult Zita, de ezúttal - noha Zoli szerint, aki néha azért szkeptikus vívásügyben, a teljesítményt nem megfelelően tükrözte - kevésbé kiugró eredményt ért el. Zoli és Zita Dóriékkal, Zitus barátnőjével és anyukájával mentek át Sárvárra; így mi ráérősen megreggeliztünk, majd kirándultunk egy remeket a Lőverekben. Ez Klára külön kérésére és örömére történt. Utólag már be is láttam: Klárának tulajdonképpen erdőben kellene élnie. Olyan felszabadult és vidám volt ott, hogy szinte elfelejtettem, hogy micsoda kis hisztigombóccá tud mostanság átalakulni pillanatok alatt, a legparányibb badarságok miatt is.

Sárvárra érve, Zita éppen végzett, és kunyerálni kezdett, hogy vele is menjünk el a fürdőbe. Hát ennyire eltüntette a betegséget. Hatosban ismételtük tehát meg a fürdőzős élményt.

A Sopronba visszavezető úton kissé elcsendesült az autó, így volt alkalmunk Zolival egy kicsit beszélgetni. Megállapítottuk, hogy Zita fantasztikus csaj, ekkora elszántsággal. Zoli azt is elmesélte, hogy komoly változást látott Zita technikájában és hozzáállásában; nagyon bizakodó lett. Én annak örültem, hogy nem nekem kellett ott lennem vele. No, nem mintha nem szeretném őt nézni, de annyira tudok izgulni, hogy a gyomrom belefájdul, és jobban leizzadok, mint ő.

Izgalmasan indult, jól végződött ez a kalandunk, és közben még a hosszú hétvégéből is maradt... De az már egy másik történet...

2011. november 3., csütörtök

Hosszú volt a hétvége - képek és címszavak













És a címszavak: láz, ijedtség, Sárvár, vívóverseny, szép eredmény, fürdő, Sopron, Lőverek, erdő, vidámság, Bécs, állatkert, szép idő, pandák, koalák, hangyák, boldog gyerekek, Bécs-Belváros, finom pizza.....