Pages

2012. augusztus 30., csütörtök

Hajas kérdés

Az előző bejegyzésben hosszan taglalt okok miatt, idén nyár végén "házhoz jött" a (bátor) fodrász....
A hajfestésem is nagyon aktuális volt és élősködő-irtás szempontjából is nagyon hasznos, a gyerekeknél meg úgy voltunk: vizsgálja meg a "szakember", hogy megoldható-e jelentős nyisszantás nélkül a dolog avagy sem. Mondjuk, két extrém határozottságú nősténypalántám már előre tudta, mit akar, tetűk ide vagy tetűk oda. Az egyik (mily' meglepő!!!) Klára volt, aki már nyár eleje óta tervezgeti a radikális hajkurtítás. Sajnos, amikor szerintem igazából praktikus lett volna, végül valamiért nem jutottunk el. Most, a nyár végén én próbáltam lebeszélni róla, mert olyan szépen kiszőkült, és én úgy szeretem azokat a majdnem-fehér tincseket a homlokán. De a helyzet másként alakult, így már én is pártoltam, hogy levágassa az egész hosszúra nőtt haját. A másik határozott pedig Zita volt: az ő haja olyan lassan nő, és ő annyira szeretne hosszú hajat, hogy kijelentette: őt nem érdekli, ha kell, egy hónapon át kutakodjak a fején esténként, ő akkor sem vágatja le.

Nos, így indultunk neki a fodrászos kalandnak.
Először a legnagyobb falat, és a fodrász számára legnagyobb öröm, Klára hajvágására került sor. Kicsit aggódtam, hogy Klára kérései alapján mi is lesz ebből, de az eredmény magáért beszél. Ilyen lett:
Szerintem nagyon eltalálta Petra, a fodrász, a Klára személyiségének megfelelő frizurát!!! 
Imola is kedvet kapott, és egészen komoly hosszt vesztett gyönyörű dús hajából. Nos, ez (is) jól áll neki: Íme:
Emma is hagyott végül is vágatni olyan tíz centit a hajából. És neki járt a hajsütés is, imádja, és hát, az is jó forró, amit meg nem szeretnek a tetvek....
Zita végül csak vágatott egy kis formát a hajába, de a hosszából SZIGORÚAN nem jött le semmi. 
Zita itt a nagy kedvenc, a Szent Johanna Gimi könyvsorozat legújabb, friss, ropogós részével. Mert elmentünk a dedikálásra. El ám! És Zita már el is olvasta (kevesebb, mint egy hét,több, mint 500 oldal, és egy fuvolatábor közben....). Ez azért jó, mert akkor most olvashatom én!!! Igen, teljesen rákaptam. Úgy érzem, hogy amikor olvasom, újra kamasz vagyok, mégpedig olyan kamasz, amilyen szerettem volna lenni....

Rólam nem készült célfotó, de nem is baj... No, nem mintha nem sikerült volna jól a frizura....

2012. augusztus 27., hétfő

Közérdekű

"Ez a rovarok évezrede lesz!"- szokta mondani komoly tudományossággal és kevés rizikó-vállalással az én drága "Uram".... Hát. Valami biztos elkezdődött, és ennek a megállapításának kissé cifrán adott az imént is hangot, amikor is, nagy örömmel lépett oda a szépen letakart tálhoz, rajta Anyu isteni almás pitéjével, majd felfedezte, hogy ellepték a hangyák. A hangyák, "akikkel" már hetek óta küzdünk. Mindig felporszívózzuk őket, mindig letöröljük őket, sütőport is szórunk az általunk vélt forrás(ok)hoz, elpakolunk mindent, ami hívogathatná őket (ez alól, sajnos kivétel volt a pités tál, mea culpa...), és ők rendületlenül visszatérnek... Egyébként gyakorlatilag minden nyár végén. Aztán ősszel, az esőzések érkeztével, eltűnnek. Addig meg nap, mint nap bosszantanak. Vegyszert pedig nem nagyon merek alkalmazni, lévén, hogy konyháról van szó.

Aztán... A Balatonon minden reggel pókhálózással nyitottunk (főleg kint, de bent is), hogy estére már ismét behálózzanak minket, illetve a házat. Jótékonyak voltak ők, tulajdonképpen, hiszen az ugyancsak inváziószerűen érkező árva-szúnyogokkal laktak jól. Mondhatni "degeszre zabálták magukat" - Zoli néha hosszasan kísérte figyelemmel egy-egy ízeltlábú étkezését. Az árva-szúnyogok lárvái egyébként minden augusztus második felére kissé élvezhetetlenné teszik a fürdőzést, mert ott lebegnek a víz felszínén - tömegével. Van, akit nem zavar, van, aki viszolyog tőlük. A mi családunkban akad ilyen is, olyan is.

És végül.... Sajnos, az idén nyár végére a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk azt az azóta feltárt tényt, hogy a jó hosszú, száraz melegnek köszönhetően, a tetvek is ellepték az országot - és a fejünket. Gondolkoztam azon, hogy most ezt rögzítsem-é avagy sem, hogy ez most szégyellnivaló, avagy sem. Arra jutottam, hogy nem szégyen. Bárki, akinek elmeséltem a kálváriánkat, azzal nyugtatott, hogy náluk is, meg a barátnál, szomszédnál, ismerősnél, rokonnál is.... Sőt! A gyógyszertárakban bizonyos készítményekből ki is fogytak, mert "úgy viszik, mint a cukrot mostanság". 
Ezért úgy döntöttem, hogy leírom a mi tapasztalatainkat, hibáinkat és próbálkozásainkat, hátha ez segíthet másoknak is. Nem vagyok egy nagyon közérdekű-beállítottságú blog, mert elsősorban emléknek szánom soraimat, de ez most két légy egy csapásra: a lányok számára ez is egy felejthetetlen élmény lett, még ha el is lettek volna nélküle. Szerencsére senki sem élte meg drámaként....

Szóval. Az első és legfőbb hibámat ott vétettem, hogy nem észleltem a problémát időben. Illetve a problémát (erős viszketés) igen, de az okát nem. Nagyjából van elképzelésünk, hogy honnan származhattak az első apró vérszívók, de mivel nincsenek felcímkézve, nem szeretnék alaptalanul "gyanúsítani" senkit. Mert nincs értelme, egyébként. Nézegettem én néha Imola fejét (ő hozta be ezt a cuccot családunkba), de nem láttam/találtam semmit; igaz, nem is nagyon néztem utána, hogy mit is kéne esetleg látnom. Pedig, most már tudom, az összecsípkedett, és ezáltal piros foltos nyak egy komoly tünet. A vakarózás is persze. Egy darabig a melegre fogtam, aztán pókra és egyéb állatkákra, aztán valami kiütésre, allergiára (a fenistilre pl. enyhült). Közben én (!) is elkezdtem vakarózni, majd Klára és végül Zita is, Emma nem. Addig, amíg egyszer csak, Klára kiszőkült hajában észre nem vettem egy-két bestiát. 
Amit ilyen esetben látni kell: apró, 0,5-3 mm-es, mászkáló, fekete bogárkák a fejbőrön, és a hajszálakon pedig hosszúkásabb alakú korpaszerűség, ami nem jön le egyszerű fejrázással, vagy vakarással. Alaposabban megnézve azért van még egy dimenziójuk, tehát, a kissé gyakorlottabb szem már nem téveszti össze a korpával. Ezek, ha fehérek, akkor a serkék, ha barnásak, akkor a bábok(?). Ha jól értettem, akkor a serkékben már nincs "élet", a bábok is legyilkohatóak a különböző irtószerekkel, de nem esnek ettől le, tehát rajtunk maradhat a frász, hogy vajon tényleg nem élnek már, vagy pár nap múlva (5-9, ez forrásonként változott) kikelnek-e.

Mit tettem azután, hogy magamhoz tértem a sokktól? Imolát is megnéztem, és most azonnal láttam a "látnivalót".... Kissé kiborulva legbelül, de azért látszólag kellő higgadtsággal mentem be az első útbaeső gyógyszertárba. A hölgy teljesen kedves volt, megerősített a gyanúmban, a leírásom alapján, és adott két szert. A Nittyfort és a Neemosan-t. A Nittyfor a régi, "klasszikus", alkoholos tetűirtószer. Volt már hozzá "szerencsénk", mert akadt pár riasztás már az oviban, amikor is ezzel a szerrel megelőző jelleggel bekentem az esetleg érintett gyerek(ek)et, és ez mindig elegendő volt. Mindazonáltal, van olyan barátnőm, aki azt állítja, hogy a tetvek már teljesen immúnisak erre a szerre, sőt, jót lakmároznak belőle.... Mások pedig azt állították, hogy ebből egy kezelés is elég, és soha többet nem lesz tetű a fejen... Hát.... Így aztán nem bíztam magunkat erre az egy szerre A Neemosan előnye, hogy nem mar annyira, és hogy adnak hozzá egy kis fésűt, amivel elvileg le lehet szedni a serkéket a hajról. Hát, haja válogatja. Imóé, amelyik vastagabb szálú tényleg megfelelő volt, Klári vékonyszálú haján viszont nem tudtam használni. Emmáén sem nagyon. Mert persze rajta is találtunk. Sőt! Zitát haza kellett hoznunk a táborból (ahol aztán mindenkinek be kellett magát kennie ezzel, de még így is úgy tűnik, hogy sikerült azért átajándékozni egyet-kettőt...), habár a tábori edzők és a szálloda is (!!!!) túlzásnak tartotta ezt az óvintézkedést! 

Itthon aztán naponta kétszer kezeltem a lányokat. Még újabb szereket is kerítettem. Például a Picksan-t is használtuk, amihez egy nagyon jó, fémfésűt is adnak, és a Paranit termékcsaládról is jó visszajelzéseket hallottam a hozzánk hasonlóan jártaktól. A Paranitból a spray a jobb, mert a "lotion" olyan olajos, hogy Zita hajából ötödjére jött ki.
A szerek közül a Nyda nevűt nem sikerült beszerezni, pedig állítólag az most a legújabb és leghatékonyabb; és nem használtam még egy másik barátnőm által ajánlott Pedex-et sem. De fogom, a következő egy hónapban, minden hajmosáskor, hogy még véletlenül se jusson eszébe egy kósza serkének sem, hogy kikeljen.

A napi két kezelésbe természetesen benne volt az is, hogy a hajukat tincsenként (néha szálanként!!!) végigbogarásztam, lehúztam a serkéket. Élő tetűt a második nap estéjétől már senkiben sem találtam. Serkéket viszont.... Naponta kb. 6-8 órát töltöttem ezzel. Kimerítő volt. Emellett naponta húztam ágyat (az első három nap), az ágyneműt nagy hőfokon kimostam, a napon szárítottam (még szerencse, hogy jó idő volt!!!), majd kivasaltam. Ugyanígy jártam el a törülközőkkel, amiket egy-egy (hajmosós) használat után már cseréltem is. Kiporszívóztam alaposan a szobákat, ágymatracokat, plüssöket, ágyneműket. Mivel a tetvek a szélsőséges hőmérsékletet nem bírják (kár, hogy a 40 fok még nem az nekik....), ezért a lányok párnáit a mélyhűtőbe tettem a biztonság kedvéért. Ahogyan a használt fésűket, hajkeféket, hajgumikat és csattokat is. Este hullafáradtan dőltem az ágyba, és álmomban is serkéket szedtem....

Mivel a tetvek nem szeretik a festett hajat (és pechemre, nekem pont hatalmas lenövésem volt a "támadás" idején), így én még egy hajfestéssel is megtoldottam a saját "kezelésemet". Drága fodrászunk, Petra, kijött hozzánk, hogy ezt megtegye. Klára már régóta tervezte haja határozott megkurtítását, így ez most remek alkalom lett erre. Hát, az ő haja lett a leghamarabb serkementes is. Ráadásul, szerintem a személyiségéhez legjobban passzoló frizurára akadt így rá. Imola is hajlandó volt engedni a hosszából, noha nem annyit, hogy számottevően segítsen az én napi szenvedéseimen... :-)

Zoli is lekezelte magát preventíven, mert érdekes módon, ő megúszta.

Amit megtudtam - ha jó forrásokat olvastam, hallgattam: a tetvek 24 óra után elpusztulnak, ha nem kapnak "friss vért". A tetű nem tud repülni, még csak nem is ugrál. Ha két hajzat összeér, át tud mászni, és "remekül" kapaszkodik. Nem okoz és terjeszt betegséget, a viszketésen és kissé égető érzésen kívül semmilyen problémát. Tévhit, hogy a koszt szereti. A serkék nem tudnak átmászni egyik hajról a másikra, csak az élő állatok. Tehát, ha biztosak vagyunk abban, hogy csak serkék - és vélhetőleg "halott" serkék, illetve "bábok", ez nem tiszta teljesen a számomra - vannak a hajon, nem veszélyezteti a környezetet. De ajánlott, hogy legyen két hajmosás között mindig "kezelt" a fejbőr, a biztonság kedvéért. Állítólag úszni tudnak a bestiák, így óvatosan! Uszodába, vízbe esetleges serkékkel azért se menjünk, mert leázik a szer és védtelenek lehetünk....
Vannak, aki totál bepánikolnak a tetű szó hallatán, mások pedig már szinte túl lazán veszik. Én ugyan pánikba nem estem, de éreztem, hogy egy kálvária-jellegű időszak vár rám. Eltaláltam.

Összegzésként még arra hívnám fel a figyelmet, hogy szégyen vagy sem, ciki vagy sem, igyekezzünk mihamarabb jelezni a tetvességet mindazoknak, akikkel valamilyen kapcsolatba keveredtünk a vélt "tetves" időszakban, mert károkat is okozhatunk, de legalább is kellemetlenségeket.

Végül. A csajok klasszak voltak. Különösebb zokszó nélkül bírták a megpróbáltatásokat, kezeléseket, állandó hajmosásokat, napi ágynemű föl-lehúzásokat (segítettek) és az órákig tartó "bogarászást". Mondjuk, egy-egy kisebbfajta DVD-maratont megejtettek ilyenkor, de ez talán nem gond....

(Kíváncsi lennék, hogy más hogyan járt ezzel a kellemetlen jelenséggel, és arra is, ha esetleg valami nem valóst állítottam a tetvekkel kapcsolatban... Nem szeretnék senkit rosszul informálni, ezek a mi tapasztalataink, a mi utánajárásunk, lehet, hogy nem teljes, nem elég alapos, vagy hagytuk magunkat félrevezetni.)

2012. augusztus 22., szerda

Vízállás-jelentés

A Balaton vize Boglárnál apad,

máshol....: Keszthelynél, Udvarinál, Zamárdinál, Lellénél .... APAD!!!!
Nagyon! Hajóvonták találkozása tilos! Megfeneklési veszély!!!
Ráadásul, gyanús elemek lepték el a partot....
Ó, drága Balaton, ugye nem hagysz itt minket?!

2012. augusztus 18., szombat

Edzőtábor reloaded

"Hát, nem tudom, fura lehet az edzőtábor"- közölte egyszer csak a minap Imola merengve.
"Miért, Imó?"-kérdeztem, mert tényleg érdekelt.
"Hát, mert én nem tudnék elaludni jóéjt puszi és mese nélkül."
Kicsit elolvadtam. :-) (Még akkor is, ha tudom, hogy ha valaki, hát ő bárhol, bármikor, bárhogyan képes elszunnyadni...)

Zita ismét nekivágott a keszthelyi vívó edzőtábornak. Ebben ugye nem lenne semmi különleges, ha nem létezne még mindig sajnos az elalvós problémája. Egy darabig azon nyavalygott, hogy nem akar menni. De tudta, hogy ez egy "szükséges rossz" (no meg az apai szigor úgysem engedte visszakozni... ) Aztán egyszer csak átcsapott lelkesedésbe. Ami egészen két órával az odaérkezése utánig tartott. 
Szurkolok azért neki, hogy jól érezze magát.
Szurkolok magamnak is, hogy ne hívogasson fél éjszakákon át. :-)
Folyt. köv. 

2012. augusztus 17., péntek

Utolsó hét a Paradicsomban

Azt hiszem, idén még nem lelkendeztem a blogban a Balatonért, és konkrétan Boglárért. Pedig a szerelem tart, és amint ideérünk, mindig úgy érzem, hogy csak erősödik.
Szeretem, hogy itt ismerjük a fél utcát, és nagyon örül mindenki, amikor meglát minket felbukkanni. Aztán szép lassan megismerjük az utca másik felé ist. És mindenki jófej és mosolygós. Meg ráadásul tele olyan korú gyerekekkel, mint a miéink... És persze összebarátkoznak. Például azért, mert mindegyik teniszezik, de legalábbis eljár Klári, a legaranyosabb teniszedző, táborába, vagy óráira.
Szeretem, hogy itt, ahogy a mi Kláránk fogalmazott "minden könnyebben megy". Ezt ő arra értette, hogy belejött a pingpongozásba és a tollasozásba is. Én meg sok minden másra is... :-)
Szeretem, hogy itt van idő. Tollasra, pingpongra, kanasztára, olvasni, aludni, biciklivel piacra menni, a kevésbé lelkesekkel kötelező olvasmányt felolvastatni, éttermeset játszani, beszélgetni, magyarázni, tervezgetni, álmodozni.
Szeretem, hogy közelebb a természet. A mókus, aki visszajár, a hattyúk, akik szinte értik a beszédünket, a seregély-rajok, akik akkora ricsajt csapnak, az árvaszúnyogokat habzsoló, hálókat villámgyorsan szövő pókok, a víz, a kellemesen langyos, ámde tiszta Balaton-víz.
Szeretem, hogy a sport itt lételemmé válik. Bicikli az alap, hozzá a futás a parton, a tenisz Magyarország leghangulatosabb klubjában, kosármeccsek a szomszéd srácokkal a játszótéren, úszás (ha van türelmünk begyalogolni pár km-t), és a végeérhetetlen ping-pong és tollaspartik. Néha egy kis foci.
Szeretem a boglári piacot, az autentikus termelőkkel, a lassan ismerőssé váló árusokkal, a nyári hangulattal.
Szeretem a Balatont. Szeretem Boglárt. Szeretem itt a nyarakat.
NYÁÁÁÁR!
Innen, ebből a paradicsomi állapotból és helyről kell lassan visszaindulnunk a rohanó Fővárosba. És egy merőben új életritmusba. Legközelebb most már tényleg erre térek vissza.


(Klárival, a boglári teniszedzővel)


2012. augusztus 16., csütörtök

Ambíciók

A helyzet az, hogy Imola személyisége egyre jobban kinyílik. Szó szerint (I)mókás lett a hölgy; valami egészen sajátságos, természetesen bűbájos, humort fejlesztett ki. A család dől a nevetéstől, ő meg néha műfelháborodást mímel, hogy "kinevetjük", de látszik rajta, hogy egyébként élvezi a figyelmet. Egyszerűen lenyűgöz mindenkit, kivétel nélkül, tulajdonképpen a komplett család rajongójává vált. Nem mindig poénnak szánja, de egyszerűen úgy sül el. Bohókásan gesztikulál hozzá - utánozhatatlanul. Minden napra tartogat valami leleményességet, párat le is jegyeztem nemrégiben - bár azok inkább bájosak, mint viccesek, de azért ott is fellelhető egy gyengéd humor. Jöjjön tehát egy újabb gyöngyszem, amin hatalmasat kacagtunk mind. Arról beszélgettünk, hogy ki milyen sportot készül űzni. Klára listája igen hosszú, nem tudom, hogy lesz elég 24 óra arra, hogy ez mind beleférjen a napjába... Imola is tervezget, természetesen. A vívás, futás és egyebek mellett, egyszer csak felragyogtatta a tekintetét: "Tudom már! Én vízilabdázó leszek!!!" Próbáltam közbevetni, hogy "De Imó! Olyanok nem vízilabdázhatnak, akik nem is tudnak (rendesen) úszni! Vagy te leszel az első karúszós vízilabdázó?!" Mire Imó közelebb jött és hevesen kalimpált a kezeivel: "Dehogyis! Én CSEREJÁTÉKOS leszek!!! A többiek játszanak, nyernek, és az enyém is lesz a kupa!!!"
Hah. Fifikás, mi? (Meg elementárisan, ámde tulajdonképpen egészségesen lusta....)

2012. augusztus 13., hétfő

Ragyogóan intelligens szőke

Klára imádja a neve napját. És a nevét is, szerencsére. Én is imádom! Klárát és a nevét is.
Ragyogva, ahogyan azt neve jelentése is diktálja, várta a Nagy Napot! Vigyorgott fültől fülig, és nagyon elégedett volt, hogy ügyeltünk arra is, hogy kérésének megfelelően gyerekpezsgő is kerüljön a poharakba az ünnepi ebéden.
Tegnap Klára-nap volt. Megköszöntöttük őt a világ egyik legjobb helyén: Balatonbogláron!




2012. augusztus 10., péntek

Koalíciók és kedvességek

Négy gyermek esetében egészen természetes, hogy különböző egységek, kötődések alakulnak ki; és az sem meglepő, hogy ezek változnak. Gondoltam, összefoglalom most a mi utunkat, szerintem érdekes.
Az Ikrek születésekor eléggé evidens kapcsolódások alakultak ki: a "Nagyok" és a "Babák". Ekkor szövetségessé vált Zita és Emma - a két "betolakodót" közösen kellett elviselni... :-) Aztán Klára és Imola kicsit felcseperedett, és szép lassan játszópartnerré váltak Emma számára. Az ovis korszakban Emma és Imola, a két jámborabb kishölgy szinte összenőttek; amikor Zita már sulis lett, ő büszkén viselte "nagyságát", és kifelé barátkozott már nagy lendülettel, Klára pedig előbb-utóbb otthagyta a két békésen barbiezó testvérét, és más utakon járt. Ezalatt az időszak alatt legfőképpen Zita és Emma konfliktusaitól volt hangos a ház, Zita egy erősen kötekedő korszakát élte, legidősebb húgát véve célpontul. Klára és Imola is civakodtak azért, de valahogy kevésbé lélekölő módon.
Amikor Emma is iskolába ment, Imola nagyon bánatos lett: "mikor ér már haza Emma?" kérdezgette, miután ő már megérkezett ebéd után az oviból. Nem találta a helyét, és amint betoppant az imádott nővér, húzta a szobájába játszani. És eléggé duzzogott, ha Emmának házi feladata is akadt...
Egy nagy fordulat akkor állt be, amikor már az Ikrek is iskolába indultak. Ekkor valahogy Imola, akit eddig Emma simán irányítgatott, rájött,hogy hoppá, már ő is nagy. Hirtelen visszahúzott ikertestvéréhez, nagyobb sorsközösséget érezve azáltal, hogy egy osztályban, együtt "kell" megfelelniük az új és immáron komolynak vélt kihívásoknak. Klárával vállvetve meneteltek végig az első osztályon, és kicsit eltávolodott Emmától, aki így, elveszítve legfőbb szövetségesét (akit kicsit "uralhatott is"), kissé elveszettnek tűnt a családi kapcsolatrendszerben. Hiszen ő arra készült, hogy majd ő pátyolgatja az Ikreket az iskolában, és nekik erre szemmel láthatóan nem nagyon volt szükségük...
A helyzet ott bonyolódott tovább, hogy az Ikrek számára első iskolai év vége felé, Klára valamiért megmakrancosodott, és mindenért Emmának esett. Sajnos, tipikusan "ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az a baj, ha éppen felveszi az a baj, ha éppen leveszi, az a baj"-módon. Nyíltan és burkolva mindenért Emmát tartotta hibásnak, nem létező problémákat kreált, és hergelte fel magát. Rossz volt látni, mert Emma kiborult, értetlenül állt a dolgok előtt, Klára pedig általában hajthatatlan volt, és mindig egy kicsit túl hosszú idő telt el a bűnbánatig, és az is inkább irányomban semmint Emma felé. Ezen sokat dolgoztunk, talán van valami eredménye, de ez egy összetettebb probléma (volt) Klára esetében, amit most nem taglalnék nagyon; nem is biztos, hogy valaha megteszem ezen a blogon. A két kékszemű konfliktusát a két "kívülálló" érdekesen szemlélte. Imola szemmel láthatóan igyekezett kívül maradni az egészből, nem kívánt állást foglalni. Zita viszont Klára védőügyvédjévé nőtte ki magát, néha már abszurd módon. És Klára vidáman állt be Zita védőernyője alá. Határozottan cimborák lettek, és a közösen eltöltött angoltáboros hetük ezt meg is erősítette.
Jelen pillanatban tehát körülbelül az a felállás, hogy Zita és Klára erős véd és dacszövetségben léteznek; Imola mindenkivel jóban van, és mindenki mosolyogva tűri az esetleges nyivákolásait (bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy mégiscsak megműtötték a Drágát, ami miatt mindenki aggódott), Emma pedig keresi a helyét és sokszor elkeseredik az őt érő támadások miatt (amit a többiek kihasználnak, hiszen könnyen eltörik nála a mécses, és emiatt is csúfot űznek belőle).
Ehhez a koalíció-térképhez aranyosan kötődik Imola két tegnapi megszólalása.... Most az az alvó-felállás, hogy Zita Dórival, az LB-vel (Legjobb Barátnőjével, aki a helyi tenisz-tábor idejére nálunk van), egy kétszemélyes szobában, Emma, Imola és Klára pedig egy háromágyasban.
Klára és Imola már fent pihegtek az ágyukban tegnap este, éppen Klárának meséltem az itt-felfedezett és általa nagyon megkedvelt "Én, te ő" című könyvből, amikor Emma is megérkezett. Kedvesen odabújt egy picit Imóhoz, és adott neki egy puszit. Imola már kissé kábán felnézett, és azt motyogta az orra alatt: "Na, most lássam, ahogy egy ugyanilyet adsz Klárának is!" Én teljes mértékben elolvadtam ettől a mélyből, ösztönből jövő kedvességtől, békétől és szeretettől, de Emma is mosolygott - és persze szót fogadott!

Tegnap este történt egy másik eset is. Emma kissé lógó orral jött-ment, és ez feltűnt Imolának. "Mi baj van, Emma?"- kérdezte tőle Imola kedvesen. "Semmi!"-legyintett Emma. "De én érzem a szívemben, hogy van valami baj!"- replikázott a mi kis sajátgyártmányú tündérünk. No, erre Emma is elmosolyodott - szívből!
Hát, "szövetségek" így vagy úgy, egy ilyen testvérért mindenki összeteheti a két kezét!!! Persze, zárszónak ez mégsem jó... Mert végigpörög a fejemben jópár jelenet, történés, amikor kiálltak egymásért, egymás mellett, ahogy aggódtak egymásért, szurkoltak egymásnak. Úgyhogy... Jó testvérek ők. Ami nem zárja ki a koalíciókat és az összezördülésket. Sőt, talán ezek a konfliktusok segítenek is összekovácsolódni...








2012. augusztus 7., kedd

Az Ikrek Zita szemével

Miközben rettenetesen öregnek érzem magam azzal, hogy ezt leírom, nem tehetek másképpen: a mai gyerekek viszonya a fényképezéssel gyökeresen eltér attól, amit anno mi ápoltunk. Nem titkolom, hogy már beikszeltem a negyediket, és bizony,az én gyerekkoromban mi még elmentünk a fényképészhez, és bepózolt az egész család, vagy esetleg a fényképész jött el hozzánk. Később, saját géppel, már a szüleim készítettek egy-egy tekercsnyi képet; majd jött a dia-korszak, aztán vissza a papírképekhez, immáron színesben is. Jó pár év tükör-reflexes csodával, aztán lassan beköszöntött a digitális éra - a mi családunk az elsőt az Ikrek születésével kapta, Zoli német partnereitől. Nos, ha én ezt így elmesélem Zitának, gyakorlatilag úgy képzeli a gyerekkoromat, hogy bizonyára kőpattintással csiholtunk tüzet.... Mert most már lassan a tolltartóba is beépítenek egy fénykép-készítő szerkezetet - amin természetesen RÖGTÖN vissza lehet nézni a frissen készített művet. Instant fotózás folyik - "muti, muti!"- szól a kérés egy másodperccel a kattintás után, és már lehet is értékelni. És ritkán kerül kinyomtatásra a kép. Viszont repül a közösségi oldalra, fénykép-bűvölő programokra, és jöhetnek a like-ok...
Szóval, Zita, mint a generációja sok tagja már ebben környezetben felnőve, teljesen másképpen viszonyul a fotózáshoz. Sok volt és mostani osztálytársa (edzőtársa, stb.) képét látom a neten, és megállapíthatom, hogy ez kortünet. Nem szeretnék megfogalmazni kritikát, mert pont ellenkezőleg, egy új önkifejezési forma alakul ki - szerintem. És sokszor rengeteg ötletet, egyéni látásmódot, tőlem nagyon eltérő észlelési készség is megmutatkozik. Zitánál is látom, hogy máshogy kezeli a fényképezés adta lehetőségeit, mint én; és mindig lenyűgöz, hogy mit és hogyan fotóz. Úgy vélem, van hozzá érzéke, de azt is érzékelem, hogy nem csak neki. Sokaknak az ő generációjában. 
Rengeteg "önarcképet" készít, ami engem meglep. Sokszor elég majomkodós, meg megjátszott, de néha meg olyan jól elkap valamit saját magából... Mostanában sokat fotózta az ikerhúgait (Emma kimaradt egy picit a szórásból, aminek most nem szeretnék túl mély lelki okokat nyilvánítani). Gondoltam, beteszek pár képet azok közül, amiket ő készített. Hogy rögzítsem, hogy hogyan látta ő őket most, 2012. nyarán.
KLÁRA





IMOLA





KETTEN

A művésznő és az egyik "modell"
A művésznő és a másik "modell"

2012. augusztus 6., hétfő

A nap képe

FARKASSZEM

Két mosolygós kék szempár. Balatonon. Békében. Szeretetben. Családban. Vidáman. Nyugodtan.

2012. augusztus 5., vasárnap

Mi is a legjobb és a legrosszabb?

Ezen a nyáron úgy alakult, hogy sokszor van öt gyerekünk, a "megszokott" négy helyett. Még Pesten, a jobb agyféltekés rajztábor alatt, Zita barátnője, Dóri, is nálunk "lakott" - így egyszerűbb volt mindenkinek, és persze "bulisabb" a gyerekeknek. Most meg, mióta a Balatonon vagyunk (lassan két hete), "turnusokban" váltják egymást a "bónusz" gyerekeink. A sort unokaöcsém, Gergő kezdte, aki csak egy hétvégét volt itt, majd jött Eszter, Emma barátnője, és őt pedig ismét Dóri, Zita "LB"-je (Legjobb Barátnő) vagy inkább "BFF-je" (Best Friend For ever) követi, aki megint táborozik az összes saját lányunkkal: ezúttal az olyan nagyon szeretett boglári teniszedző által szervezett sport- vagy, hivatalos nevén, tenisztáborba járkálnak majd el a mi "bázisunkról".
Szóval, az ötgyerekes lét nagyon tetszik ám nekünk; és élvezzük az olyan pillanatokat, amikor feltesszük a pincérnek azt a kérdést, hogy vajon kitalálja-e, hogy az öt gyerekből melyik az ikerpár (nem, nem találja ki: Emmát és Esztert gondolja annak), vagy a kompnál elkerekedő szemmel néz ránk a pénztáros: ÖT GYEREK?!?! Az eggyel több gyerek (főleg, hogy az az extra nem egy pólyás) még vidámabbá, zajosabbá, élettelibbé teszi az amúgy is élvezetes nyári balatoni napjainkat. Nyilván, hogy ismét érkeznek az öcsikére való kérelmek...
Az örök balatoni kedvenc, a Kistücsök előtt (kissé túlexponálva...)
A kompon, szélben, Tihany felé
Ami miatt "klaviatúrát ragadtam", az valahogy ehhez kapcsolódik, noha közvetve, és valamiért fontosnak tartom lejegyezni, mert megragadja a Lényeget.
Egyik nap, Eszter itt-tartózkodása során, mindannyian elkísértük Zitát és Emmát a teniszre (mert ők már a tábor előtt is eljárnak gyakorlatilag napi szinten). Klára, Imola és Eszter egy darabig nézték őket, aztán Kláritól, az edzőtől, kaptak egy-egy ütőt, és elmentek kicsit ütögetni a pici pályához és a falhoz. Aztán megint visszajöttek. Mindvégig, amíg ott voltunk, körülettünk legyeskedett egy legény, akiről később kiderült, hogy húsz év körüli, de sajnos a szellemi szintje jóval, sokkal alacsonyabb volt. Egy vicces, kedves és szorgalmas értelmi fogyatékos volt ő, aki segít a pályák karbantartása körül, akit lefoglal a teniszklubban való "fontoskodás", és akivel mindenki kedvesen, ámde határozottan bánik. A lányok elég jól vették a néha meglepő viselkedését, talán csak Klára ijedt meg egy kicsit - Zita és Emma már régi ismerősként kezelték.
Ahogy kísértem vissza a lányokat a pici pályáról, Eszterrel is róla beszélgettem, magyaráztam, hogy mi is a helyzet vele. Majd csak úgy hozzátettem: "Ez talán a legrosszabb dolog, ami egy szülővel történhet: hogy nem egészséges gyermeke születik...." Mire Eszter rám nézett nagy barna szemével, meleg tekintettel: "Én azt hittem, hogy a legrosszabb, ami történhet az, ha valakinek nincs gyereke!" Eszternek négy testvére van. És igaza. Nagyon igaza.