Pages

2012. szeptember 28., péntek

Vegyeske

Mostanában sokszor érzem úgy, hogy nem jut elég idő. Ugyanakkor, feltűnt, hogy még jobban eltolódnak a hangsúlyok. Ha egyik nap nem sikerült összehajtogatni, eltenni, letörölni, becsomagolni, akkor nyugodtan maradhat másnapra. Meg harmadnapra. És folytathatnám, mert sokszor folytatódik, de azért nem kell azt gondolni, hogy egy hónapja disznóólban élünk. Mert nem. És van annyi villanás, ami feltölt, ami jelzi: még mindig rendben van a lényeg.
Ahogy ma reggel, a fürdőszobából kijövet, egy kupacban találom az összes családtagomat az ágyunkon, hatalmas visongás, csiklandozás és röhincsélés közepette. Hát... Nem volt kedvem útnak indulni. Viszont ez a kép úgy feltöltött engem is vidámsággal, hogy még most is a hatása alatt vagyok...
Aztán... A minap kicsit "ősziesítettük" a dekorációt. Az utcában van több szépséges, bőséges termést hozó, gesztenyefa. Évről-évre újra tudunk örülni a mosolyogós gyümölcsének, és évről-évre mázsaszám cipeljük be, hogy aztán otthon figurákat készítsünk belőle, vagy csak úgy álljanak együtt, egy halomban. Mert megunhatatlan. Idén is így történt. Már van egy rakás "súlyemelő gesztenyefiguránk", és most kitaláltunk egy olyat, hogy egy üvegtálat teleraktunk gesztenyével, közéjük ültettünk pár kicsi dísztököt, és a tetejére teamécseseket tettünk. Jópofa lett, és persze kérték, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat - habár Klára aggódott, hogy akkor a gesztenye is lángra kap majd. A lányok szeretik maguk meggyújtani a gyertyákat, amit úgy szoktunk intézni, hogy én meggyújtom a gyufát, és aztán a kezükbe adom - és közelről figyelem az eseményeket. Most Imó kunyerálta tőlem el a gyufát, hogy ő eddig még soha, meg különben is... Oda is adtam, már égett pár mécses, még nem mind. Imó ügyesen meggyújtotta az "övét", majd el akartuk fújni a gyufát. Zita is ott volt, és előjött belőle az a szívet melengető aggódó testvéri érzés, amit úgy, de úgy szeretek benne: gyorsan ráfújt egyet a gyufára.... és olyan erőteljesen tette ezt, hogy az összes mécsest eloltotta!!! Volt nagy kacagás! Még Imó sem akadt ki, hogy akkor most ő hiába gyújtogatott...
Imolának volt még egy tündéri pillanata... Nem is tudom, hogy miért fogott meg annyira... A múlt hétvégén csirkét sütöttem, rozmaringos csirkét. És nálunk a kertben bokorban terem ez a drága jó fűszer. Imola éppen a konyhában sündörgött, amikor a többeik hívták ki, labdázni. Pont akkor kértem meg őt, hogy hozzon nekem egy szál rozmaringot. Ő meg mondta, hogy menne ki labdázni, "De előtte még hozok neked rozmaringot, Anya!" És ebben a mondatban, ahogy mondta, ott volt ő, teljesen: a bájával, a kétségeivel, a szeretetével, az egyre csavarintosabb eszével, az ellenállhatatlan személyiségével. Annyira, hogy "dobtam mindent", és összevissza puszilgattam! Hozott rozmaringot, és nagyon finom lett a csirke!!! Azóta, ha Imó befészkeli magát az ölembe, mindig kérdezem tőle, hogy hoz-e nekem rozmaringot....
És ott van a mindjárt-tínédzserünk!!! Emlékszem, hogy annak idején, a nőgyógyászom azt magyarázta, hogy ő a kisbabákat és a kamszokat szereti leginkább. Nem is értettem - számomra eddig a totyogók jelentették a csúcsot. És komolyan... Kezdem megérteni. Van ebben a korban valami őrületes élmény! Nézni, ahogy egyszerre gyerek és kicsit már felnőtt. Fogja még a kezünket, riadozik a felnőtt-világtól, de közben menne... Ha Zita beül az autóba, az megtelik frissességgel, fiatalsággal, "zsezsegéssel". Mosolyog, mesél, hadar, kérdez, kér, magyaráz. Aztán persze néha túl hirtelen, néha pimasz, néha nehéz eset. De még távolról sem elviselhetetlen.
Emma már nem mondja, hogy nem akar felsős lenni. Még nem örül, hogy az, de már beletörődött. Ízlelgeti az új rendszert, van, ami tetszik is neki. A történelmet például nagyon élvezi; a tanár jó előadó, ezért nekem úgy tűnik, hogy Emma néha azt érzi, hogy az esti mese délelőtt is folytatódik. Meglepően lubickol a matekban és a nyelvtanban. A heti egy nulladik órát nehezen viseli. Kissé félve adta elő, hogy ő lehet, hogy kipróbálna más sportot is a teniszen kívül, de mikor látta részünkről a nyitottságot (majd bolondok leszünk belekényszeríteni őt valamibe, még akkor sem, ha tehetséges), így most a kerületi egyesület új szakágában, a röplabdában próbálja ki magát - nagy élvezettel.
És Klára? Hát ő a tanulásban nagyon könnyed, és számomra is meglepő szerénységgel meséli, hogy "Angéla néni azt mondta, hogy majd számít rám az anyanyelvi versenyeken, mert nagyon jól megy a nyelvtan és a helyesírás, és közben meg olyan szépen írok, hogy élmény a füzetemet kézbe venni!" Aki ismeri Angéla nénit, tudja, hogy ez mekkora dolog....

És ezek, meg ezer más apró pillanat, újra és újra jelzik, hogy jó nekem. Erőt ad arra, hogy iszonyat korán keljek, hogy elviseljem, amikor ők négyen veszekednek, hogy bírjam a hétköznapok néha igénybevevő nehézségeit. Az élet sója ezekben van. Remélem, mindig lesz erőm észrevenni őket.

2012. szeptember 27., csütörtök

Kutya-kaland

Sokszor úgy tűnik, hogy nálunk fele annyi állat sincs, mint amennyit az aprónép szeretne. Ha például Emmán múlna, akkor már lenne egy kiscicánk - az, amelyiket Vera barátnőmnél, az ő imádott Keresztanyukájánál kinézett magának, és "akit" Vera boldogan oda is adna, csak hát a ház (kand)ura nagyon nem lelkesedik a macskákért. Aztán persze nyilván szaladgálna pár hörcsög, dzsungi, tengeri malac is a maga kis "rekeszében" a ház valamelyik pontján, dehát szőrös szívű szülők vagyunk, és a szívünkön kívül más szőrös lény ne legyen már a házban!.... A halakra én vágynék, de egyelőre elrettent a macera, amivel véleményem szerint az akvárium járna. Madarat szerencsére senki sem akar. Noha szívesen nézem a szép színes papagájokat, valami rejtélyes okból kifolyólag a hideg ráz a gondolattól, hogy sajátunk legyen. Elég a helyes kis gerle-pár, amelyiknek az az eszement ötlete támadt, hogy a kis kerti teraszunk csatornájának a ficakjába fészkeljen. Még mindig sanszos, hogy egyszer csak lesz egy kaméleonunk, ami iránti rajongás Zoli részéről számomra felfoghatatlan.

Node, azért van nekünk egy aranyos teknősünk, "aki" vidáman él Zita szobájában, egy egyre nagyobb törpenyulunk, "aki" igen harcias kis bak, de Emmára "hallgat". És hát volt, meg szerencsére újra megvan, a mi kutyusunk, Scotty, mindannyiunk legnagyobb barátja.

Ez a Scotty-kutya múlt szerda este kihasználta a csak nagyon ritkán adódó lehetőséget, azaz, hogy a kerten belüli kiskapu és a rendes kertkapu is nyitva felejtődtek, és ösztöneinek hódolva, kisurrant, hogy meglesse, hogy vannak a környék izgalmas stádiumban lévő kutyahölgyei. És ment-ment mendegélt, egész éjjel, ki tudja merre járt (utólag faggattam, de nem árult el egy titkot sem...), mígnem a hajnal hasadta után nem sokkal.... Bekocogott egy nyomdába. Apukám szerint ezt a "bekocogást" az alábbi belső monológ előzte meg: "Ó, a csudába, most aztán már tuti nem találok haza!!! Valahogy meg kéne ezt oldani! Van az a facebook, na oda kéne valahogy felkerülnöm! Jé! Egy nyomda! Az jó lesz, ott majd lefotóznak és már meg is oldottam a problémát!"

Azon az éjjelen esett az eső - úgy gondoltuk, hogy a mi okos kutyánk bebújt a házába...
Amikor reggel felfedeztük négylábú barátunk hasító hiányát, én már a metrón ültem/álltam. Érdekes, de valahol legbelül rögtön úgy éreztem: meglesz! Pedig nincs benne chip... (MÉG!!!!) Gyorsan felhívtam azokat a kedves ismerőseimet, akik a környékünkön laknak, délelőttönk arra mozognak és kutyatartó, kutyabarát lények. Csak hogy járjanak nyitott szemmel. Aztán riasztottam fő-kutyakereső családtagomat, Apukámat, aki nagyon szereti Scottyt, meg úgy általában a házörzőket, hogy járja már körbe a környéket autóval is. És, szerencsénkre, aznap éjjel pont ott aludt nálunk Zoli anyukája is, Jutka "mama", így ő is az eb keresésére indult. Zoli elvitte az erősen kétségbeesett csajokat suliba, majd ő is kereste a kutyusunkat.
A munkahelyre beérve, gyorsan feltettem facebook-ra az eltűnés hírét, fotót is kerítettem a Szökevényről. És hát, ami utána következett, az a könnyekig meghatott! Őrületes mennyiségű megosztás követte a posztomat! Sok-sok ismerős, majd egy idő után nem-is-ismerős kérte a saját ismerősei segítségét! Annyira jól esett ez az összefogás, bátorítás, segítőkészség! Ráadásul.... Ennek köszönhetően lett meg Scotty!
Ugyanis Emma edzője, Gyuri, aki nem egy FB-őrült, aznap pont felpillantott azért a közösségi oldalra, és pont észrevette az én segélykiáltásomat. "Hm"- gondolta magában - "Emma biztos rosszkedvű lesz a következő órán, ha nem lesz meg a kedvenc kutyusa." És a nap ment tovább. Majd Gyuri elment a barátnőjéért a szomszéd kerületbe. A barátnő egy kozmetikai szalonban dolgozik. Míg barátnőjére várt, Gyurinak megakadt a szeme egy szórólapon, amit az egész környéken bedobáltak, hátha valaki tud valamit róla.... Hogy kiről?! Hát arról a tündéri fekete-fehér kutyusról, aki besétált hozzájuk, a nyomdába, kora reggel!
Gyuri már vette is a telefonját, és hívott engem, hogy hát ő nem is tudja, de mintha ez az a kutya lenne, legalábbis hasonlít, hát ő azért megadja a telefonszámot, sosem lehet tudni...
A gyerekek ugrándoztak körülöttem, miközben beszéltem telefonon (Gyurival), hogy biztos megvan a kutyus. Én is annyira izgatott lettem, hogy Zoli kezébe nyomtam a felfirkantott telefonszámot, hívja fel ő őket, mert én biztos semmi értelmeset nem bírok majd kinyögni. Ezalatt a beszélgetés alatt már én is ugrándoztam! Nem is késlekedtünk, indultunk Scottyért! A lányok addigra már megfürödtek, így hiába kérlelték, nem vittük őket magunkkal.
A nyomdában nagyon kedves emberek fogadtak, akik ugyancsak meghatódtak a kutya és a mi örömünkön. Az ajándékba vitt üveg finom bort is csak nagy nehezen fogadták el. Azt hajtogatták mosolyogva, hogy a lehető legjobb helyre ment be a kutyánk. És ezt mi is rögtön felmértük: kutyakedvelő, jószándékú, segítőkész emberekhez, akik szeretgették őt, megetették-megitatták és még arra is vették a komoly fáradtságot, hogy megkeressék a gazdit! Hát, nincs más szó, mint köszönet és hála!!!!
Kutyúrunk teljesen vidáman fogadott  - és nagyon fáradtan.
A kaland utáni 24 órát alvással töltötte....
Ezek a képek két nappal az eset után készültek, a nagy családi focit megelőzően (nagy családi foci=mi hatan rúgunk egy labdát, a csajok közben veszekednek, Scotty pedig fel-alá szaladgál közöttünk az ő labdájával, amit előbb-utóbb egy családtag, megszánva őt, eldob neki....).



És akkor a lányok kérték, hogy készüljön már kép a nyusziról, Bonóról is. Miért is ne, még úgysem mutattam meg, hogy mekkora lett ez a tündéri (ámde kemény természetű!!!) nyuszilegény!


Az utózöngékhez még annyit, hogy a szerencsés egymásra-találás másnapján arra értem haza, hogy az egyik szomszédunk éppen fotózza a házuk előtti oszlopra kiragasztott szórólapunkat (mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy én a délutánomat a kerület kiplakátolásával töltöttem), mondván, hogy akkor ő is "terjeszti" tovább. Vidáman szóltam, hogy már nem aktuális. És ez is nagyon jól esett azért a szomszéd részéről. Aztán egy másik szomszéd is kirohant, hogy "namivanascottyval", mert ő szólt az összes kutyás ismerősének, feltetette mindenféle kutyás honalpokra, stb. Őt is megnyugtattam, hogy ismét velünk van, és ez a figyelmesség is meghatott engem. És persze felhívtam sok-sok aggódó ismerőst is, és jeleztem a facebook-on is a szerencsés végkiemenetelt.
Most már tényleg csak azon aggódunk, hogy maga Scotty úr vajon nem egy remek kalandként élte-e ezt meg "egy-jót-csatangoltam-befogadtak-megetettek-szeretgettek-és-este-értemjött-a-gazdi" stílusban, ami miatt esetleg kedve támadhat újrakezdeni....

2012. szeptember 21., péntek

Pozsonyi hétvége kettesben

Annyira kell az ilyen néha!!! Nem annyira néha, mint ahogy az mostanában történik, hanem annál gyakrabban néha....
A múlt hétvégén Pozsonyban jártunk Zolival, kettesben. Mármint a család részéről kettesben, mert amúgy egy csapattal. Van egy nagy, nemzetközi ügyvédi iroda (a White&Case, szerintem nem titok), amelyik minden évben megerendez egy "világbajnokságot" az irodái között, amelyek Amerikától Japánig mindenhol megtalálhatóak a Föld kerekén. Persze nem vesz részt mindig mindegyik iroda, de azért sokan összegyűlnek.
És akkor ez egy kétnapos buli, aminek van egy sport-vonala is. Foci- és röplabda-bajnokságokat szerveznek és bonyolítanak le, előtte-utána vacsorával és bulival, közben pedig szép helyszín és eszem-iszom biztosításával.
Micsoda szerencse, hogy jó sok kellemes tulajdonságán kívül, Zoli egy fantasztikus sportember is a mai napig, akit már másodjára hív el a "magyar csapat". És már jelezték: jövőre is számítanak rá!
Én pedig lelkes fotóriporterként és a szurkoló "tömeg" részeként kísértem el őt, őket.

Hát mit mondjak? Az egész úgy, ahogy volt, szuper volt! Az első esti "sorsolás" és "ismerkedős" vacsora, a szállásunk (Pozsony szívében), a másnapi sport-rendezvény teljes egészében, kezdve a szép pályáktól, a jó zenéig és kommentátorig, a finom ebéden és jópofa relaxáló-lehetőségeken át; és aztán az esti buli, egy rögzített hajón, Pozsony fényeivel a "lábunk előtt", és igen, tánccal és sok-sok jókedvvel!!!
Nagyon kellett már! És ugyan nem voltunk kipihentebbek, mint induláskor, de mégis jól feltöltődtünk!
Ja! Hogy hanyadik lett a csapat? 4.-ek lettek, 15 csapatból. Gratula nekik!
Jövőre, úgy néz ki, Berlinben lesz a folytatás. Mindenképpen szeretnék oda is elmenni Zolival!
Zoli kissé fáradtan - a bajnokság után; én vidáman - az esti bulira várva
A rendezvény logója

Pozsony fényei a szállodából

the Hungarian team


Meccs előtt, a "taktikai megbeszélés" során, Zoli, nappal szemben

Túl a csoportmérkőzéseken

Csatakiáltás

Zoli küzd

Megpihen a "harcos"
A hajón - Zolin azért még látszik az a jópár meccs, ami a lábában volt....
Még annyit, hogy tény és való: nem turistáskodtuk végig Pozsonyt. Nagyon szép a vár, főleg este, kivilágítva, és szerintem "A" hídjuk is erősíti azt a lenyűgöző látványt, amit a Duna partjain fekvő város nyújt (itt is). Mindazonáltal, valahogy nem éreztem azt, hogy na, ide vissza kell jönni, hogy alaposabban is bebarangolhassuk. Valahogy a hangulatot hiányoltam. Ehhez persze lehet, hogy hozzájárult az a döbbenet, amit akkor éreztünk, amikor a belváros szívében egy hatalmas Sztálin-szobort láttunk meg. Állítólag "poénból" van ott. Hát, én nem tudom, hogy milyen az a vicc, aminek ez a poénja. Én biztos nem kacarásznék rajta.

2012. szeptember 18., kedd

Táboros visszatekintő-összefoglaló


Már erősen őszbe hajlunk, de már a nyáron elhatároztam, hogy kellene egy ilyen típusú bejegyzést létrehoznom, és hát... most értem ide.

Szóval ez a nyár elég "tábor-gazdag" volt. Augusztus vége felé számolgattuk össze, és megállapítottuk a csajokkal, hogy Zita a rekord-tartó idén. Persze, azt is hozzátenném, hogy túlnyomó többségükben, ezek a táborok "bejárósak" voltak inkább. Úgy tűnik, az "ottalvás" nem lesz a lányok erőssége, habár az Ikrekről ezt még nem állíthatom ilyen határozottan, mivel nem nagyon próbáltuk velük.
Szóval, a prímet a sporttáborok vitték, ami, családunkat ismerve, bizonyára nem meglepő. Volt torna-tábor a Kicsiknek, tenisztábor itthon Emmának, mindenkinek (plusz Zita barátnőjének) Bogláron, és vívó-edzőtábor (20 forintos kérdés: kinek? :-) ). Azt hiszem, a pálmát a boglári tenisztábor vitte. Amihez sok minden hozzájárulhatott. Hát, a helyszín. Aztán az ott részt vevő csapat. Akikből többen az utcánkból jöttek, és akikkel a tábor után is folytatódott a jó kis nyaralóhelyi barátság. Jó volt biciklivel odatekerni reggelenként.... Először "csak" a mi ötösünket kísértem. Aztán az utca végén lakó német nagypapa megkért, hogy vegyem fel az ő unokáit is. Kicsit később a három házzal arrébb lakó srácok is szívesen csatlakoztak volna. Szóval már egy komplett focicsapatnyi gyerkőccel célozhattam meg a tenisztábort... De jó is volt! És hát, a boglári tábor legfőbb éke maga a táborszervező edzőnő, Klára druszája, az évek óta kedvelt szőke edzőnő volt!
Aztán voltak művészetibb dolgok. Úgy, mint a sok helyütt megtalálható, és talán méltán divatos "jobb agyféltekés rajztanfolyam". Ezen Zita és Emma, illetve ismét Zita barátnője vett részt, és nagyon lelkesek voltak. Mivel már sok helyütt láttam olyan "előtte-utána" képeket, nem annyira lepődtem meg az elért eredményeken, de az tény, hogy lenyűgöző volt látni, hogy az én lányaim IS képesek voltak ekkora, hm, minek is nevezzem?, fejlődésre? Talán ez nem az, mert maguktól, csak úgy rajzolva, nem úgy rajzolnak, ahogy a tanfolyam során; de mivel kaptak egy gyakorlófüzetet, a módszert felidézve és alkalmazva, bizony újra tudnak "jobb agyféltekésen" rajzolni.
Zita részt vett még egy zenei táborban is, aminek már eleve nagyon örültem. Főként annak, hogy van kedve menni. Aztán annak, hogy ezt az "új" (most már egy éve őt tanító) fuvola-tanárnője szervezte. Örültem, mert látszik, hogy Zita igazán jól "öszebarátkozott" vele. És így most már a többi tanítvánnyal is. Örültem, mert kedve volt az együtt-zenélésre. És, bizony, az ötnapos bejárós tábor végén rendezett kis házikoncerte minősége és hangulata egyaránt meggyőzött arról, hogy ez valóban nagyon jó ötlet volt! Látszott a komoly munka, de főként látszott az öröm, hogy együtt hozhatták ezt létre. A fuvolásokhoz csatlakozott egy-két ütős, csellós, zongorista és gitáros, így igazi "kisegyüttest" hoztak létre. Zita persze azt mondta: jövőre is megy!
Végül.... Volt még egy "klasszikus" a táborok egyre szélesedő palettájáról, mégpedig nyelvi tábor. Ezen Zita és Klára vettek részt. Az úgy indult, hogy Zita ilyesmit kért a remek bizonyítványért. Mire sikerült egy teljes, itthon-töltött hetet találnom erre a célra (habár, utólag belegondolva, 2-3 kellett volna igazán), addigra rájöttem, hogy az pont Imola műtétjének hete lehet csak. Ekkor jött az ötletem, hogy akkor bizony Klárának is jól jönne ez a tábor, üresen hagyva a házat egy picit a kórházi időszakra és utána a lábadozásra. (Ezen a héten ment Emma egy helyi tenisztáborba, így mindenkinek lett jó elfoglaltságra az egészségügyi megmozdulás idejére.) Szóval, ez a nyelvi tábor nagy siker volt. És minőséget adott, aminek nagyon örülök, mert azért aggódtam egy picit. Anyanyelvi tanárok tanították nagy vidámság és profizmus közepette őket. A délután pedig olyan programokkal volt telitűzdelve, amik után minden igazi gyermek megnyalhatja a tíz ujját! Talán nem meglepő, hogy a csajok kijelentették: jövőre is mennek (és a másik kettő pedig határozottan kérte, hogy ők is, nem baj, ha a teljesen kezdő csoportba - hiszen ők németesek amúgy).

Szóval, összefoglalva. Mostanra a nyári táboroknak se szeri se száma. Néha már teljes útvesztőnek érzem a dolgot. Vajon tényleg jó? Tényleg kell? Tényleg jópofa? Szóval félősen mérem fel mindig a piacot, és hát, a kifizetendő összegek is sokszor elrettentenek. Idén határozottan jól válogattunk, remek programokon vehettek részt a lányok, és kellőképpen változatosokon. Továbbra is úgy tartom, hogy nem kell túlzásba esni; Zitánál már majdnem sikerült. Mert a nyár nem szólhat szoros napirendekről még ebben a korban.... szerintem.
(Képeket is teszek majd fel a táborokoról, amikor odajutok)

Jótékonykodás...?!

Úgy nőttem fel, hogy azt láttam: akinek tudunk, segítünk. Vagy úgy, hogy továbbadjuk a kinőtt és még használható ruhákat, vagy úgy, hogy gyakorlatilag ingyen biztosítunk egy erre rászoruló családnak lakhatási lehetőséget, vagy úgy, hogy a megfelelő tanácsokkal és ajánlással látjuk el a minket arra kérőt, vagy simán úgy, hogy meghallgatjuk, amikor kell. És ahogy eszméltem is növekedés közben, már realizáltam, hogy anyagi támogatást is nyújtottak szüleim, ha kellett, főként rokonoknak.
Aztán Svájcban ez már hivatalosabb és jelentősebb méreteket öltött. Először is, minden közeli és távoli hozzánktartozót és barátot vendégül láttunk (és hogy!) Genfben. Aztán már módszeresen ajándékhegyeknek álcázott segítséget hordtunk haza (pelenkától a ruhákon át a bicikliig). És ehhez még hozzájött, hogy Anyu az ENSz női egyletének jótékonykodási munkájába is belevetette magát: gyerekeket segítettek szerte a világban különböző intézményeknél. Így tudott Anyu is intézni egy magyar gyerekkórháznak egy komoly (rákszűrő?...) berendezést. Annak idején úgymond "örökbe fogadtam" egy kambodzsai kisgyerek taníttatását, és az akkor így-úgy megkeresett zsebpénzem (korrepetálás, baby-sittelés, nyári munkák) egy részét utalgattam egy szervezetnek, amelyik ezeket intézte. (Még képeket is kaptam a kislánytól - kb. egy általános iskolányi ideig tettem ezt.) Belém ivódott, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk, ezért morális kötelességünk úgy segíteni annak, akinek kell, hogy ez a segítség egy pillanatig se tűnjön megalázónak, leereszkedőnek - és persze, alamizsnának.
Amikor haza-hazajöttünk a "rendszerváltás" után, engem sokkolt a városban megjelenő kéregetők számának rohamos növekedése. Akkortájt, ha bementem a városba (márpedig mindig bementem, ha itthon jártunk), akkor előtte egy marék aprót tettem zsebre, és nem tudtam elmenni senki mellett sem anélkül, hogy ne adjak valamicskét. Elég vacakul éreztem magam a szerencsés helyzetemben, mikor ők meg úgy, ott....
Nos, a hazatérésem után pár évvel már éreztem, hogy ilyen ügyben nagyot fordult a világ. Továbbra is él bennem a segíthetnék, és szívesen továbbadok dolgokat (pl. babaülésétől kezdve iskolatáskán át ruhákig mindent), ha szükséges, máshogy is segítek. Nem szeretem eladogatni vagy kidobni a dolgokat, de szeretem tudni, hogy hová és kinek adom.Viszont az utcai kéregetőkkel kapcsolatban sokat változtam, bevallom. Igen, gyanakvó, hitetlenkedő lettem. Főleg, hogy voltak furcsa tapasztalásaink. Mint például a lábát erősen húzó kéregető, akit tíz perccel később teljesen éplábúnak tűnően látok a kisboltban, alkoholt vásárolva. Vagy egy másik, aki egy darabig Zoli irodájának környékén X szövegű táblával jött-ment a közlekedési lámpánál, majd pár hónappal később az Örsnél Y szövegűvel környékezte meg az arra gurulókat. És nyilván sok ilyenről tudunk, hallottunk... Meg az állítólagos maffiákról is, ugye...
Nem tudom..., maffia vagy sem, csalók vagy sem, rendkívül nehéz lehet az utcán lenni naphosszat, ezt természetesen mindenképpen elismerem; és nagyon rosszul érzem magam őket látva.
Akiktől konkrétan félek, azok a mindenféle nem kért szolgáltatásokat nyújtják. A szélvédőmosás például. Hiába integetek, kiabálok, dudálok, könyörgök: ő (ők néha) jön, és az általában már rém koszos vizével lemossa az (általában) nem is olyan koszos szélvédőt. Majd várja a pénzt. És az ember nem mer nem adni. És dühös vagyok ilyenkor magamra, rá, arra, hogy ilyen helyzeteket kell megélnünk. Aztán ott vannak a parkolóhely "foglalók", "mutogatók". Azon parkolóhelyek foglalói és mutogatói, amiket úgyis felefedeznénk, és úgyis mi foglalnánk el, és ahová simán be tudunk állni. De ő mutogat, "irányít", jelzi, amikor "jó".... És hát, kiszállva, többet vár tőlünk, mint a mosolyunkat és egy köszönömöt.
Nos, egy ilyen esetet éltem meg nagyon rosszul a múlt hétvégén, ezért kezdtem neki ennek az igazából nagyon bonyolult és összetett témának (annál is csak az én saját érzéseimnek ezzel kapcsolatban).
Az Ikreket meghívták egy szülinapi buliba az állatkerti játszóházba. A bulit szervező kislány szülei nem realizálták, hogy pont a Nemzeti Vágta hétvégéjével esik egybe a zsúr. Így hát a Ligetben amúgy is nagy kihívást képező parkolás már előre a teljes lehetetlenség kategóriába esett, látatlanban. A bulizós kislány szülei nagyon okosan csinálták: nekünk, vendéggyerekek szüleinek, csak egy buszmegállóig kellett vini a gyerekeket a játszóház előtt, és ott a kislány szülei átvették őket. Ez rendben is volt. Igenám, de értük már úgy mentem, hogy gondoltam, csak megpróbálkozom a parkolással első körben. Lassan haladtam, indexelve. Egyik autóról úgy tűnt, hogy talán kiáll, így megálltam. De nem. Tovább döcögtem, és már ott várt kalimpálva a kéretlen "segítő", és az elém is teljes panorámájában táruló helyre "beigazgatott". Valahogy éreztem, hogy ez nem fog simán menni. Kiszálltam, rámosolyogtam, és mondtam egy kedves köszönömöt. Mire rámdörrent, hogy ilyenkor szoktak adni valamit. Kicsit érveltem vele (tényleg udvariasan), hogy ugyan miért tenném, miközben én nem kértem az ő szolgáltatását, nem kellett foglalni a helyet, senki nem akarta elvenni és simán rátaláltam volna egyedül is. Nos, ezek után már ordibált velem, és eléggé csúnya kifejezésekkel illetett. Belül remegtem, de azért nagyjából határozott léptekkel mentem el. Eléggé féltem attól, hogy esetleg kárt tesz az autóban, de attól még inkább, hogy ismét nekem esik (még ha nem is szó szerint), amikor már a lányokkal megyek vissza.
A játszóházba érve, örömmel vettem észre egy apukát, akit amúgy is régóta ismerek, és akivel jóban vagyunk (a feleségétől kaptunk anyatejet hónapokon át az Ikreknek). Ráadásul, ő hivatásos katona, és ez a tény akkor nagyon megnyugtatott. Felvázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy kísérjen el minket az autónkig. Készségesen vállalta, és addigra ért oda az agresszív "segítőember", amikor már kanyarodtunk ki a parkolóhelyről a kocsival. Az apuka ott állt és várt, és még jelentőségteljesen megmutattam neki az illetőt.
A folytatást (ha volt) nem ismerem még. Mindenesetre, én sokáig rosszul éreztem magamat. Sőt, még most is. Hát ezért írtam ezt le. Hátha jót tesz. 

2012. szeptember 12., szerda

Az iskolakezdésről

A helyzet az, hogy kissé önző módon a saját dolgaimról értekeztem mostanság a blog hasábjain (?!), pedig úgy alakult, hogy idén is eljött az első becsöngetés ideje, és bizony, mind a négy hölgyemény rutinos sulisként indult el az ünneplőjében szeptember 3-án reggel (jófej iskolákba járnak: egyik sem rángatta be őket már augusztus 31-én pénteken holmi évnyitó ünnepség végett, hanem azt letudták az első óra helyett szeptember 3-án, hétfőn).
Két évvel ezelőtt Zita kezdett egy új iskolát; az azóta már nagyon megkedvelt és "bevált" nyolcévfolyamos gimit. Tavaly az Ikrek kezdték el az iskolát. Az idei év újdonsága az, hogy Emma felsős lett - meg kell, hogy mondjam: legnagyobb bánatára. Túl azon, hogy még mindig a szíve szakad meg volt tanító nénije után, az is problémája, hogy ő mindig is tartott a felsősöktől, nem akar (még) közéjük tartozni. Ezek a megnyilvánulások tőrdöfések a szívembe, mert annyiszor megbántam már, hogy hat és fél évesen adtuk be az iskolába! Még akkor is, ha tudom, hogy a lehető legjobb osztályközösségbe és főleg a neki legjobb tanító nénihez került így. Annyira alsós-lelkű ő még! Annyival könnyebben mentek volna neki a dolgok. Ez ugyan meglepőnek tűnhet, tudva, hogy végül is kitűnő bizonyítvánnyal zárta az alsó tagozatot; de én voltam mellette ezen az úton és láttam, hogy sokkal fáradtságosabb volt, mint a többi lányunknak. Ennek megfelelően aztán most is kellőképpen aggódom: bejött jópár új tantárgy, újfajta kihívások, újfajta feladat-típusok. Ilyen apróságok is sokat jelentenek, hogy maguknak kell majd beírni a jegyeket az ellenőrzőbe, a leckét is saját felelősségre rögzítik, sehol sincs "központilag" tudatosítva; innentől lesznek felelések, ami eddig egy szál sem, napi szintű, be nem jelentett (röp)dolgozatok, amihez csak kicsit lettek szoktatva, úgyhogy félek, Emma esetleg el-elbolyong majd ebben az útvesztőben. Ugyanakkor azt is tudom, hogy le kell vetkőznöm ezt a féltést, mert lehet, hogy tudat alatt ezzel is gátat szabok neki. Érzem, hogy hagynom kell, hogy megpróbálja egyedül; úgy, hogy közben résen legyek, hogy odaléphessek, mielőtt teljesen elveszne.
Egyébként a másik újdonság pedig az, hogy mi, szülők, nem voltunk ott az évnyitókon... Nekem 8-kor már munkában volt a helyem (aznap kezdtem, mégsem kérhettem rögtön pár óra szabit...), Zoli pedig Zitát vitte el, aki kifejezetten örült annak, hogy nincs szülői jelenlét az évnyitón. Saját bevallása szerint ő sem emlékszik sokra, csak arra, hogy nagyon örült a régen látott osztálytársainak (értsd: végigcsacsogta az ünnepélyt, Himnusztól és Szózattól eltekintve).
A tanodás évnyitón pedig Anyu képviselte a "szülői kart". Szerencsére azért a lányok nem borultak ki ettől az anyaapa-hiánytól. Én meg inkább örülök, hogy nem láttam Emmát, ahogy feltűzi a Tanoda jelvényét az új kis elsősökre, volt tanító nénije osztályában, mert tuti pityeregtem volna egy jót....

Az én új "hóbortommal", ezzel a munkába-járással (Emma már többször megkérdezte, hogy meddig tervezem én ezt csinálni - Édesem, azt hiszi, hogy olyan ez, mint a forgatások: 10 nap intenzív munka és előtte és utána itthoni elő- és utózöngék), még jobban megbonyolódott a Lányok különóra ütemterve. Persze, minden csak alapos végiggondolás és tervezés kérdése, de azért nem semmi heteink vannak/lesznek. Könnyítő tényező, hogy Zita már rutinos buszozó. Persze, az sem jó, ha túl sok ideje megy el vele, de mindegy. Amikor szükség van rá, akkor jó, hogy ő már önálló. persze, megszállottan vív tovább, és szerencsére a fuvolázás szeretetét is megtartotta - amit segít az is, hogy most már komolyan a nagyzenekar szerves része. Emma teniszezésébe meg idén becsatlakozott bizonyos napokon egy barátnője, akinek az anyukája szerencsére tudja a szállítást is vállalni. Az Ikrek atlétikáját egy későbbi időpontra tettét át, így az már semmi gondot nem okoz. És ők még úsznak, ami megint szerencsés, mert sok időpont közül választhattunk. Leginkább a zeneórák okoznak fejtörést. Most már három lányunk jár a csodálatos Larisza nénihez zongorára, mivel Klára is átpártolt hozzá, a nem túlságosan megkedvelt furulyáról. És Larisza néninek is olyan nehéz volt beosztani a beszűkült lehetőségei közé a lányokat, hogy nem tudtunk túl sokat alkudozni. Így a zongoraórák vannak a legnehezebben megoldható időszakban. A megoldás erre legtöbbször az én drága, aranyos anyukám, illetve, a ritmusváltásra abszolút felkészült Zoli, aki mostantól a koradélutáni óráit többé-kevésbé üresen hagyja, hogy ha kell, be tudjon szállni a logisztikába.
Eddig mindenki eljutott mindig mindenhová, és részt vehet azokon a külön-programokon, amiken szeretne. És eddig még mindig volt ennivaló az asztalon, amikor kellett, illetve még a háziállatok sem éheztek... :-) A házat sem ette meg a kosz (nem, nincs takarítónő :-) ), és még programokat is szerveztünk a hétvégére. Viszont a vasalatlan ruha a Csomolungmával vetekedhetne, ha nem lenne egy másik áldott jó nagymama a láthatáron, "Jutka mama", aki úgy tűnik, hogy heti rendszerességgel segít be nekünk ezen a téren (is - még gyerekfelügyelet is társul ehhez :-) ). A lányok könyvei sincsenek még mind bekötve, bevallom őszintén. Ezt az Ikrek sérelmezik is, de majd igyekszem kiengesztelni őket... szép lassacskán. Zita nem is szeretné, hogy bekössem őket (én meg nem erőltetem), Emma pedig türelmesen vár. Némelyik tartós tankönyvén már úgysem segít (vagy ront?) semmi....
Azt is be kell vallanom, hogy rettenetesen elfáradtam péntekre, ahogy a lányok is. De talán csak meg kell szokni az új ritmust. Nagyon féltem attól, hogy no, most akkor már végképp el kell búcsúznom a mozgás bármilyen fajtájától (a nem túlságosan alakformáló porszívózástól eltekintve...), de úgy tűnik, talán erre is lesz megoldás. Az Ikrek úszása alatt többnyire én is úszhatok, és a hozzánk közeli park nyújtotta remek lehtőséggel meg úgy próbálok élni, hogy egy kedves (és sportos) anyuka-társsal, aki a gyerekeknek "Judit néni", mert ő tartotta nekik a különtornát éveken át (most nem fért bele az időbeosztásukba, sajnos), szóval vele együtt nordic walkingolunk pár este, amikor már lenyugodtak (vagy lenyugvőfélben vannak) a csemeték.
Eddig (azaz a munkába való visszatérésig) néha előfordult, hogy kissé "ellazultam", elszöszöltem az időt otthon, esetleg többet neteztem, vagy komótosabban rántottam össze a házat a reggeli roham után, elbambultam bevásárlás közben. Nos, az ilyen üresjáratok már megszűntek, még szervezettebben, még "végig-gondoltabban" kell az életet művelnünk. Ez azért még nem baj. Zolival kell még megtalálnunk azokat a lehetőségeket, amikor minőségi időt tudunk együtt tölteni, mert azt, jelen állás szerint, legalább a gyerekekkel azért sikerült megőrizni. Zolival még keressük... De azért... Már volt, hogy kiugrottam egy kávészünetre a munkából, és találkoztunk. Nappali fénynél, a Belvárosban, kettesben. Mint egy randi... :-) És a most érkező hétvége is ígéretes.
Szóval, a munkakezdős bejegyzésem keserűségéből szeretnék visszavenni minél többet, és ezért mindent megteszek én magam is. A munkaköröme pedig.... Hát talán rajtam is múlik picit, és az a pici elegendő kell, hogy legyen a nagy változásokra.... Ó, a csudába, már megint magammal törődtem a fél bejegyzésben!!!

2012. szeptember 7., péntek

Szüret

Régi vágyam teljesült a múlt hétvégén: szüretelni mentünk!
Egyszer, régen, még megboldogult iskoláskoromban, abban a bizonyos "átkos" rendszerben voltam már szüreten az osztállyal, de az kötelező-szagú, esős-hideg, kellemetlen élmény volt. Viszont valahogy már akkor is éreztem, hogy az igazi szüret nem ilyen.
Még genfi életem során elkezdtem a körülöttem lévő emberek győzködését, hogy valaki kísérjen el egy szüretre, de úgy tűnt, hogy nagyon egyedül vagyok ezzel a vágyammal. Aztán végül, az egyik haverom belement (lehet, hogy tetszettem neki, és így próbált bevágódni?! lehet...), és leszerveztünk egy helyszínt és időpontot. Erre pont lebetegedtem... Következő évben már nem is próbálkoztam...

Béláék, barátaink, is hívtak már többször. Az utóbbi években egyszer sem volt olyan időpontban a szüret, amikor csatlakozni tudtunk volna. Nade idén, vééééégre!

Lovasra mentünk hát szüretelni. Erről a helyről már többször írtam, hiszen már nem először élveztük Béláék vendégszeretetét. Egyszerűen pazar! A kilátás a Tihanyi-félszigetre, a ház, ami hagyományos présház-külsejű, de a remekül felszerelt pince felett azért egy minden igényt kielégítő nyaraló pihen.
A ház lábainál a szőlő, körülötte csend és nyugalom, no meg néha egy-két vad óvatos lépte: láttam már ott őzikét szaladgálni, és egy kis séta során ijedtem már meg rókától....

Péntek este érkeztünk meg erre a paradicsomi helyre, megkezdve így egy szintenyaralást, szintekettesben Zolival. Jót vacsiztunk és beszélgettünk. Említettem már, hogy kedvelem nagyon azt a helyet, és Béláék vendégszeretét?

Szombat reggel végre elkezdődött maga a szüret. Eltökéltem, hogy lekövetem az összes folyamatot, nagyon kíváncsi voltam. Minden nagyon szervezetten, ugyanakkor vidáman és lazán zajlott.

A finom reggeli után kaptunk párosával egy-egy sor szőlőt, és lett két puttonyosunk. Mondanom sem kell, hogy az én sportember Uram ez utóbbi feladatot vállalta magára: igen fárasztó dolognak tűnt le-fel mászkálni a lejtős sorok között egy teli puttonnyal a háton. Persze neki meg sem kottyant. Tehát a délelőtt folyamán, egy-egy metszőolló segítségével megszabadítottuk a szőlőt gyümölcseitől. Idén már ilyen korán kellett szüretelni a hosszan tartó nagy meleg miatt - a cukortartalom már olyan magasságokat ért el, ami szükségessé tette ezt. A nagy meleggel párosuló aszályos időjárás pedig erősen lecsökkentette a megérett mennyiséget. Bélák szőlője nem hatalmas, hiszen tényleg csak magának, hobbi-borászatot űz, ezért nem meglepő, hogy 14-en is végeztünk már a kissé késői ebédig.
Zoli a puttonyos éppen "rakományt kap"
Maga az ebéd is olyan hangulatos volt! Béla és felesége, Nóra, anyukái sütöttek-főztek ránk: egy gigantikus adag gulyáslevest és túrós- illetve szilvás pitét. Amikor kissé összekoszolódott ruhában, vidáman, kiéhezve és kellemesen elfáradva leültünk enni, akkor is ott volt az a szüreti hangulat. Hagyományőrzés túlzások és erőltetettség nélkül. Tetszett.

Ezután jött az igazán izgalmas rész a számomra. Lementünk a pincébe. A puttonyosok már idehordták a teli puttonyaik tartalmát, és beleöntötték az úgynevezett "bogyózóba". Ez egy olyan gép, ami (nagyjából) megfosztja a gyümölcsöt a szárától, a "kacstól". Ez azért is jó, mert akkor nem kerülnek bele a borba kesernyés ízek.
A "lebogyózott" szőlő egy kádba ömlik a gép "kezelése" után. Itt a saját tömege is kinyomja már egy kicsit a levét. Ezért, amikor már befejeződött a szüret, az összegyűlt levet leeresztik egy csapon át, vödrökbe, ami ment egy nagy, fémes tartályba. Amikor innen már nem csurgott a nedű, átkerült a szőlő a présbe. Méghozzá úgy került át, hogy átmerték vödörrel, majd utána az alját lapáttal.
Most kerül a szőlő a présbe - mi pedig ettől nem vagyunk szomorúak
A présben ismét fellépett ugyanaz a folyamat, hogy az immáron szűkebb helyre átcsoportosított szőlő a saját súlyánál fogva kinyomta a levét, ezt ismét vödrökbe fogtuk fel. Végül, amikor már tele lett a prés, rákerültek a súlyok, és a fizika általam soha meg nem értett törvényei alapján kitalált szerkezet, amibe egy kar beillesztésével lehetett magát a préselést beindítani. Ami préselés, mint megtudtam, "gyengéd" volt. Azaz: nem nyomta ki az utolsó cseppet is a szőlőből. Hogy miért? Így a bor is finomabb lesz, és a megmaradt "törköly" is ízesebb. Amit Béla apukája utána pálinkának készít majd el. Ez zseniális: mindent felhasználunk a szőlőből, az ízéből, a kincseiből!
Lapátolás, vödör, pedig ez finom szőlő
A préselés férfimunka volt, viszont utána, a törköly "kipakolása" a présből kifejezetten női. Ugyanis állítólag nagyon jót tesz a kéz bőrének... Hát, mindenesetre élmény volt ebben a lucskos, színes valamiben turkálni!
A törköly ládákba, a szőlőlé a fém tartályba került. A pincét pedig szuper-szervezettséggel ripsz-ropsz kitakarítottuk, ahogy a felhasznált eszközöket is végig, gördülékenyen tisztítottuk.
Tele a prés
Egyszerűen lenyűgözött az egész. Legalább olyan "katarktikus" volt számomra, mint a lekvárfőzés. Vajon normális dolog, hogy mostanában ilyesmik hoznak lázba?
Még lefejtettünk egy kis mustot, aztán hagytuk, hogy nyugodjon a szőlőlé is, no meg mi is.
Újabb kellemes este következett Béláékkal, majd az éjszakai pihenő után, reggel még átfejtették a legények (Béla, édesapja és Zoli, de legfőképpen egy elmés szerkezet) a fém tartályból fahordókba a nedűt. És "derítették" is, azaz az aljára leülepedett mindenfélétől megszabadították. Ott piheg majd tavaszig, akkor ismét derítés, majd visszakerül a fém tartályba. Addigra szép lassan borrá válik.
Jó pihenést és átváltozást neki! Kíváncsi leszek, hogy milyen ízzel köszön majd vissza!

Jó kis hétvége volt ám ez!

Elmesélném még (mielőtt bárki meggyanúsít azzal, hogy tisztára "én-blogba" váltottam át), hogy eközben persze a lányok sem unatkoztak... Emma keresztanyukás és macskázós hétvégét töltött Vera-barátnőméknél Vászolyon (leadtuk őt a szüret előtt és értementünk utána). Nagyon élvezte és nagyon elfáradt.... A másik három hölgykezdemény pedig szüleim vendégszeretetét élvezte, amely során a fénypont (úgy tűnt nekem) a kissé kivirult veresegyházi medvepark látogatása és az azt követő szadai éttermezés volt.

Mi pedig megígértük Béláknak, hogy újra megyünk hozzájuk szüretelni jövőre is. Ha nem utálnám siettetni az időt, azt mondanám, hogy alig várom....

2012. szeptember 5., szerda

Ez a dal most rólam szól...

Nos, végre elmesélhetem, végre írhatom, mondhatom, mégha nem is mindent részletében és pontosan, de a kapcsolódó érzéseimet végre billentyűvégre hajigálhatom. Hányszor gondoltam már az utóbbi hónapok során, hogy nem érdekel, most akkor nekiveselkedek, leírok mindent, vesszen, aminek még vesznie kell. A józan eszem és az elő-előbukkanó bátortalanságom mindig megakadályozott ebben. Amúgy is szeretek mindent átgondolni; főleg, amikor még én is érzem, hogy az indulat vezérel. Rengeteg sort töröltem ki (húztam át, radíroztam ki, korszaktól függően) életem során, és azt gondolom, jól tettem... Ezúttal is. Mert ahogy a lelkem mélyén végig bíztam benne, és ahogy mondogattam is az erősen aggódó anyukámnak: "nem tudunk most tervezni, de az Élet mindent el fog rendezni, meglátod". És lőn. No és akkor, hogy miről is van szó.
Röviden: hétfőtől nemcsak a lányok vették ismét útjukat az iskola felé, hanem én is a régi-régi munkahelyem felé. Eddig ezt nem kellett megtennem, mert GyÁS-ok, GyED-ek, GyES-ek szerencsésen követték egymást (az Ikrekkel ez utóbbi ráadásul az iskolaérettségük évének végéig jár). Szerencsés voltam, lássuk be. Sem anyagi, sem más egzisztenciális körülmény nem kényszerített arra, hogy visszatérjek, és közben pedig végig volt munkahelyem, munkaviszonyom. Jó volt, no. De ennek is vége lett.
Ami miatt kálváriának éltem meg az elmúlt pár hónapot, az az államigazgatást, és főleg én minisztériumomat érintő káosz eredménye volt. Fejetlenséget okozó átszervezések, felelős nélküli feladatok, intézkedni nem merő köztisztviselő-társak. Érthetőbben: amikor már az összegyűlt (és ezáltal rendesen fizetett!) szabadságom is a vége felé járt (tavaszvégén), a változó nevű HR-es részlegen dolgozó kolléganőm tanácsára, elkezdtem próbálkozásaimat, hogy bejelentkezzek ahhoz a FŐNÖKhöz, akihez tulajdonképpen a véletlen folytán tartoztam/tartozom. Mert úgy jártam egy kicsit, mint az egyszeri munkácsi lakos, aki ugyan soha nem költözött, de az idők és a történelem viharai során több állam állampolgára is volt, többször is. A gyermeknevelés évei alatt ide-oda helyezgettek át állományba. Hol csak a minisztérium neve cserélődött, hol maga a minisztérium is. Mintegy hajótöröttként maradtam én a mostani minisztériumomban, míg az összes volt kollégám egy másikban szorgoskodik mostanság. Ez csak annyiban fontos, hogy például, a visszatérésem körüli zűrzavarban próbáltam olyan kiutat is keresni, hogy a volt főnökömet megkerestem (másik minisztérium), aki szívesen visszavett volna, de nem tehette, mert mostanában ebben az irányban nincs átjárás a két közigazgatási intézmény között.
Szóval, a problémám, összefoglalva, az volt, hogy nemes egyszerűséggel, nem álltak szóba velem. Utólag ezt a fent leírt keszekuszasággal magyaráztak. Hát.
Hónapokon át telefonálgattam, majd írogattam (a szó elszáll, ugye...), hogy most már mindjárt lejár a szabi, mégiscsak meg kéne beszélni személyesen, hogy mikor, hová, mennyi időre menjek vissza. Meg hozzátettem, hogy mégiscsak van négy gyerek, akiknek a nyári elhelyezéséről nem tudok ad hoc jelleggel megoldást találni. És nem. Nem és nem jött válasz. Érdekes módon, nem találtam poénosnak, hogy esetleg ellehetnék még éveken át úgy, hogy utalnak a számlámra, én meg ott sem vagyok és ez senkinek sem tűnik fel, hanem inkább megalázottnak éreztem magamat. Egy könyörgő anyának, akit senki nem tart érdemesnek arra, hogy válaszoljon neki.
Eljött a szünet, és még mindig nem tudtam,hogy mit hoz nekem munkafronton a gyerekek vakációja. Aztán, döntés híján, én léptem. Kértem az idei szabadságomból két hetet, majd tudtam, hogy jön egy betegszabis rész Imolával. Ekkor már egy hónappal túlmentünk az összegyűlt szabim letelténél. Válasz semmi. Megint kértem szabadságot (ugyanis a HR-es munkatárs ennyi erejéig "szóba állt" velem.). Augusztus közepén már ez is letelt, és mivel rosszul számoltam k (megfelelő infó hiányában) a megmaradó szabimat, már nem akartam többet kérni, félve, hogy nem marad az év többi részére.
Hosszas "küzdelmem" alatt elég sok volt kollégának küldtem segélyhívást, és nagy boldogságomra, mindenhonnan kedvességet és segítőkészséget tapasztaltam. Már úgy tűnt, hogy ennek ellenére, ahová be akarok "jutni", az egy bevehetetlen vár. Aztán végül, az utolsó pillanatban, egy már nem is remélt segítség is megérkezett (ugyancsak volt kolléga révén), és legalább lett időpontom a szabim lejárta utáni napon a HR-főnöknél. Mondjuk, ezután sem alakultak túl flottul még a dolgok, de lassacskán azért csak történt valami, mivel megjelentem, mint maga a "materiális probléma". Egy idő után még a hőn áhított "szentélybe" is bejutottam.
És kiderült, hogy az említett FŐNÖK rendes. Normális. Ráadásul nagycsaládos. Nyitott a részmunkaidőre, megértő a sokgyerekes anya aggodalmaival irányában.
Aztán egyszer csak be kellett menni. Dolgozni. A munkakörömet erős homály fedi még. Amit egyelőre leszűrök, az nem tesz boldoggá. Távolról sem. Sőt.
Viszont. Napi hat órában van egy stabil állásom. Iszonyat korán kelek ugyan (kb. 45 perc egy irányban az utazás), rengeteg tízórait készítek félig alvó állapotban, majd 8-ra bent kell lennem. Viszont 2-kor hazaindulhatok. El tudok menni a csajokért, velük tudok lenni, velük tudok tanulni/leckét átnézni, ki tudom őket kérdezni. Néha még a háztartás is belefér.
Ahová nem érek én oda, megy Anyu, örök hála érte. És megy Zoli is, aki a kezdetektől fogva ajánlotta, hogy majd ő viszi a délutáni hurcibálós műszakot. Mert egy darabig úgy tűnt, hogy nyolc órában kell visszatérnem. Mondjuk, attól azért nagyon féltem volna.

És hogy ez engem milyen lelkiállapotba hozott? Magam is meglepődöm, hogy milyen rosszba.... Hetek óta felébredek éjszaka, és órákon át forgolódok. A munkaköröm deprimál, az is, hogy nem vagyok ott suliba induláskor / évnyitón, meg amikor kellhetnék. Hiába mantrázom magamnak, hogy ez is szerencse, mert ott vannak a délutánok és az esték, és sokaknak az sem.

Hogy akkor miért kellett ezt meglépni, mikor lenne más típusú munkám is, a laptopkonyhán? Nos, az még azért egyelőre megmarad (az estékre), de egyszerűen, mint oly' sokan mások is, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hátat tudjunk fordítani egy havonta befolyó fix jövedelemnek, és egyetlen egy pillérre (Zoli munkahelye, hiszen a laptopkonyha is onnan jön) helyezzük az egzisztenciánkat. Ha majd "megizmosodunk" újra, természetesen végiggondoljuk megint. Egyébként elsőre picit örültem is, hogy visszatérhetek emberek közé, és csinálhatom újra azt, amit anno is élveztem. De ez most nem az. Habár emberekkel találkozom, ez tény....

Nos hát, ez az én történetem, helyzetem. Innen jelentem majd tovább. Megszokom majd, vagy megszököm innen.
És addig is élvezem azt, amit lehetetlen megunni: a családomat!
Hozzáteszem még: jelen állásom olyan, amiről túl sokat nem lenne jó ötlet elregélni. Nem is fogok.