Pages

2012. november 28., szerda

A mássalhangzósok

Nemrégiben úgy esett, hogy azt a két lánykánkat fotóztam, akiknek mássalhangzóval kezdődik a keresztnevük (is). Azt a kettőt, akik a "dinamikus" és "hangos" csoportot képezik inkább a Balogh-lányok között. Azt a kettőt, akik izgágábbak, nagyszájúbbak. Akik egyébként nagyon megtalálták mostanában a közös (hangos) hangot, akik most egy kicsit egy húron pendülnek.
Nekem tetszik a képsorozat hangulata. Szerintem lüktet a fiatalságuk, a hév, a huncutság, az elszántság, a jövőbe vetett bizalmuk, némi magabiztosság, erős karakter és sajátos báj. Úgyhogy most jöjjön pár kép, hogy mindezen állításaimat alátámassza! Zita és Klára!



Önarckép

Tüsi hajú vagány csaj


2012. november 23., péntek

"Csendéletek" (bár a legtöbbje hangos)

1. Sikerül kettesben töltenem egy kis időt Klárával. Nem nagy dolog, ráadásul nem csinálunk semmi igazán izgit. De valahogy mégis... A gyógyszertárban kezdünk, Emmának veszünk körömvirágkrémet, hogy gyorsabban gyógyuljon az állán a seb. A gyógyszerésznek szemlátomást nagyon tetszik Klára csivitelése, amíg várakozunk, többször odamosolyog rá. Aztán Klárára bízom a "rendelést" - nagyon bátran, okosan és kedvesen magyarázza, hogy mit kérünk. A gyógyszertáros hölgy szélesen mosolyog, és megkérdezi rövidhajú poronytunktól, hogy "Jól hallottam, téged is Klárának hívnak?" Kiderült, hogy őt is, és nagyon örül, hogy ilyen kisméretű Klárával is találkozik, ritka manapság. Közösen megállapítják, hogy szép nevük van, és mindenki mosollyal az arcán búcsúzik. Az utcán sétálva becsúsztatja kicsi kezét az enyémbe, és olyan jó.
Következő állomásunk a rőfösbolt. Ott egy tudós alaposságával méri fel a gombkészletet, és elmélyülten válogat. Adventi díszekhez keresgélünk kellékeket, Klárának pontos elképzelései vannak. Imádom! Olyan boldogan lép ki az üzletből a zacskónyi színes gombbal a kezében, mintha kincset vinne. Pedig a kincs ő maga.

2. Imolának nehezen verődnek a fejébe a német szavak. De ő úgy igyekszik!!! Most tudja, hogy két nappal később szódolgozat lesz, szeretné, ha jól sikerülne. Minden alkalmat megragad a magolásra. Emma uzsonnázik (nem tudom, másoknál ez hogy van, nálunk valaki mindig eszik...), Imola mellette, az étkezőasztalnál ismételgeti a német szavakat. Emma felajánlja, hogy kikérdezi. Megy is egy darabig, majd Imó felpattan, hogy hát... szóval sürgős dolga akad. Viszont szeretne haladni. Imó berohan a fürdőbe, behajtja az ajtót. Emma bekiabálja a magyar szót, a "vécé" kikiabálja a németet. Az arrajáró családtagok meg jókat vihorásznak a jeleneten.

3. Vacsora van. Zita, szokásához híven, elsőként végez. Úgy tűnik nekünk, hogy nem volt kellőképen fárasztó az aznapi edzése, ficereg, nem fér a bőrébe. Egy idő után ennek szószerint hangot is ad. Nem tudom, hogyan jutunk el a beszélgetésben a pigmeusokig, de Zita hirtelen felpattan, és előad egy "ungabunga pigmeus" táncot - a húgok hatalmas gyönyörére. Ezért aztán megismétli. Újra és újra. Klára gurgulázik a nevetéstől, már régen képtelen enni. Mi Zolival összenézünk, és szavak nélkül megegyezünk: ma nem fegyelmezünk. Ám legyen - ma ungabunga táncos előadás keretében vacsorázunk.

4.  Lencse van vacsorára, sült hússal. Eléggé népszerű menü ez minálunk. Egyszer csak összevetem az ikrek tányérjait. Klára, mérnöki igényességel kerülgeti ki a húst, és eszegeti meg a lencsét körülötte. Szentül ígéri, hogy a húst majd a végén fogyasztja el, de tudom, hogy esély sincs rá. Imola viszont jól széttúrja a lencsét, megeszik három adagnyi húst, és közli, hogy kész, mindent megevett. Igyekszik a kését és villáját is úgy tenni, hogy a lehető legtöbb lencsét kitakarjon. Na tessék! Vajon méhen belül osztották el így egymás között a bejövő táplálékot? Tulajdonképpen ketten egy (jó) adagnyit ettek meg, egyik a a húst, másik a köretet. Itt sem gondoltam, hogy nagyon közbe kellene avatkozni; nyilván diktálja nekik ott legbelül, valahol, valami, hogy mit vegyenek magukhoz.

5.  Emmával vagyunk egy picit kettesben ezúttal. Piacra kell mennünk, többek között a henteshez is. Emma imádja a húsokat, a kolbászt, az egész hentesüzlet hangulatát, örömmel jön. Anyukám megmondta, hogy kinél kell sütnivaló hurka-kolbászt vennünk, odamegyünk. Az eladó kedves, közvetlen, kéri Emmát, hogy ha ízlett, máskor is jöjjön. A legfélénkebb gyermekem csak elpirulva vigyorog, és motyog, hogy jó... A következő megálló a zöldséges, ott felbátorodik, hiába, a nyuszi érdekében bármit... A felvágottasnál ragyogó szemmel vizsgálgatja a kolbászokat és virsliket. kezében egy zsömledarab, amit előzőleg vettünk (mert hát, ó, mily' meglepő, megint éppen nagyon éhes volt...). Az eladó hölgy itt is nagyon mosolygós, lelkes. Meglátja Emma kezében a zsömlét, gyorsan ad neki mellé egy virslit. Csak úgy. Emma pofija lángol, megköszöni, és odasuttogja nekem: "Ez a néni nagyon kedves!" A boltból kilépve azt kéri, máskor is vele menjek a piacra... Nagyon szívesen!

2012. november 19., hétfő

"Aratás"

A gyereknevelés egy kísérleti tudomány. Ráadásul úgy, hogy az eredményre jó sokat kell várni. Sőt! Még az is előfordulhat, hogy először úgy tűnik, nem sikerült - és aztán váratlanul kiderül, hogy de! Vagy éppen, sajnos fordítva....
Viszont próbálkozni kell, és bízni abban, hogy amiket teszünk, azt jól és jó irányba.
Szerintem, sok egyéb mellett, komoly kihívás az, a mai urbánus "zajban", hogy egy szülő kiszűrje, mit mutasson meg a gyermeknek, mikor és hogyan; merre vezesse és merre ne. Rengeteg különóra, foglalkozás és "fejlesztés" kelleti magát, főleg itt, a fővárosban, és gondos szülőként, az ember meg is vizsgálja ezeket a lehetőségeket, majd dönt (vagy ő vagy a pénztárcája), hogy mit vesz igénybe és mit nem. Nyilván fontos, hogy ne vigyünk semmit se túlzásba. De ha, Vekerdyt hűen követve, csak azt tartjuk szem előtt: hogy legyen sokat levegőn, szaladgáljon, játszon, ne nézzen tévét, fejből meséljünk kép nélkül, stb., stb., az biztos jó?
No, egy ilyen kacifántos bevezető után, ugyan milyen személyes aktualitáshoz szeretnék kilyukadni? Tulajdonképpen Zitához... :-)
Két szempontból is.
Egy részt. Kicsi kora óta visszük őt színházba. Szerintem kevés olyan gyerekdarab van a városban, amit ő ne látott volna. Szívesen jött mindig. És még eljártunk jó kis zenei műsorokra is, a híres Kakaó-koncertekre és a MŰPA gyerekprogramjaira is. A legtöbb ilyen élményére a mai napig emlékszik is.

Nemrégiben, úgy döntöttem, hogy ideje megpróbálkozni nagyobbaknak szóló darabokkal is. Végignéztük, hogy mik lesznek a kötelező olvasmányai idén (jó sok, legalább tíz mű), és köztük van egy Moliere darab is. No, gondoltam, a Képzelt beteg előadás jó bevezető lesz ehhez az íróhoz. Emlékeztem, hogy Reviczky nagyon vicces benne, noha anno még voltak szöveg problémái (nem mindig tudta...), mostanra már csak belejött. Emlékeztem arra is, hogy Hegyi Barbara is játszik a darabban, akit Zita is és én is kedvelünk.

Az igazság az, hogy bár a darab is tetszett újra, a legnagyobb élmény az volt számomra, hogy ez Zitának mekkora élmény. Végig figyelt, vette a poénokat, értett mindent, és ÉLVEZTE!!! A mai világban komoly bók egy bakfistól, hogy azt is kijelentette, hogy nem bánja, hogy lemaradt a Voice című műsorról (a tévében).

Egy héttel később, megint pénteken (Voice), Zolival ment Zita színházba. Ezúttal a Liliomfi című előadást nézték meg az Örkényben. Ez is kötelezője lesz Zitának, és ezt a darabot pedig egy színház-bolond barátom ajánlotta, akinek ajánlásait vakon merem követni. Olyan feldobódva jött haza Zita és Zoli, hogy öröm volt látni! Egész hétvégére fevidította őket ez az előadás, és egész hétvégén keresztül ebből idézgettek, nagy-nagy vihogások közepette. Zita megint örült, hogy inkább színházba ment!

És alig várja, hogy újra menjen, nagyon lelkes.
És akkor itt jön az "aratás" része a dolognak. Hogy lehet, hogy érdemes volt vele megszerettetni a színházat kicsi korában, és akkor most, hogy serdül meg kamaszodik, talán továbbra is szívesen jár majd Thália templomaiba, és hátha nagykorában is megmarad ez a "vonzalom".
Mert én nagyon örülnék, szülőként, ha mindig is éhezne ilyen kultúrális falatokra.

És akkor a másik.... Egy olimpiai ciklussal ezelőtt tetszett meg a vívás Zitának. Ekkor ment le először a BVSC edzőtermébe. Akkor még azzal a félig-meddig titkolt vággyal/tervvel, hogy majd öttusázna, hiszen a futást, az úszást és a lovaglást már megkedvelte addigra. Aztán, ott jól teletömték a fejét, hogy a kard a legjobb, oda megy "az elit", örüljön, ha oda választják be. Meglepődve tapasztaltam, hogy voltak szülők, akik kifejezetten lobbiztak, hogy a gyerekük kardozó legyen.
Kb. félév alapozó edzés után volt egy "vizsga", amely után az akkor még három szakágat üzemeltető BVSC mesterei "szétosztották" a gyerekeket, az alapján, hogy melyik fegyvernemre tartják alkalmasnak őket. Mi úgy döntöttünk Zolival, hogy rábízunk mindent a Mesterekre (így hívják az edzőket....), bár tudtuk, hogy Zita kardozni szeretne. Végül kardozónak jelölték, és a kezdő gyűlésen úgy köszöntötték őket, hogy "üdv az elitalakulatban".  Innentől kezdődtek a fegyveres edzések, és az egyre rendszeresebb iskolázások (amikor a Mester csak egy adott tanítvánnyal foglalkozik).
Újabb egy év telt el, mire Zita végre egy versenyen is pástra léphetett. Akkor az volt az öröm, hogy volt nyertes asszója. Rá félévre indult el első teljes "szezonja", még mindig bőven a legalsó hivatalos korosztály alatt. Ekkor már vett egy-két akadályt, de becsúsztak komoly fiaskók is. A technikája is komoly csiszolásra szorult nyilván, de a bátorsága, önbizalma, hite saját magában még inkább. Viszont minden verseny és esetleges kudarc után úgy állt fel, hogy akkor majd legközelebb jobb lesz, és edz tovább. Ezt mindig is tiszteltem benne. Az ezt követő idényben, azaz a mostanit megelőzőben már mindig nagyon jó teljesítményt nyújtott, helyenként már el is kápráztatott minket, és más edzőket is. Mindig benne volt az ún. döntőben, azaz a legjobb nyolc között. Vívásban mindenki kap érmet a legjobb nyolcban, az már dicsőség. Többször súrolta azt, hogy a "bűvös" négyesbe is bejusson, azaz a dobogóra is felálljon (mert vívásban nincs bronz mérkőzés, hanem két bronzérmes van), de valahogy nem jött össze. Az idei sorozat első állomásán is közel állt hozzá, de valahogy maga sem hitte el, hogy megtörténhet, és, ahogy az edzője mondta: "kiénekelték a szájából a sajtot". Nos. A múlt hétvégén sikerült ezt a gátat is átszakítania a drága gyermeknek. Úgy jutott be a négybe, hogy egy nagyon komoly ellenfelét verte meg végre, pont jókor (a komoly ellenfél egyébként civilben jó barátnő ám....). Az asszó végén felsikkantottam (ez annyit jelentett Zitának, annyira vágyott már egy ilyen győzelemre!), mire kamaszos-szégyenlősen megdorgált utána.... No, nem mintha nem ért volna azért fültől fülig a szája utána. A döntőbe nem jutott be: saját legjobb barátnőjével, korosztálya legjobbjával találta magát szemben - nem túl szerencsés sorsolás....
Szóval. Nagyon tetszik, hogy Zita kitart. Megy előre szorgosan, lépcsőről lépcsőre. "Learatja" a saját türelme és elszántsága gyümölcsét. Nem mondom, hogy akkor most már tuti olimpiai bajnok lesz (habár maximálisan támogatom őt ezen célkitűzését illetően). De örülök, hogy a saját bőrén tapasztalja, hogy küzdeni kell, és megéri küzdeni. Az Élet iskolájában jó lecke ez.


2012. november 13., kedd

Összkomfortos nyúl

Szóval, nyitottságom a háziállatok irányában már senki számára nem titok, aki néha bekukkant ide. Ha csak rajtam múlna, én biztos nem tudnék olyan határozottan ellenállni bizonyos kéréseknek, mint Zoli. De szerencsére ő kategórikus pl. macska-ügyben, meg mindenféle bent élő rágcsálók terén is... Habár a kaméleonról még nem tett le ő sem.

Amióta szegény előző nyuszi hirtelen itthagyott minket, az állatok iránti szereteten kívül mindig bennem van a szorongás: csak nehogy valamelyiknek baja legyen, mert akkor majd hogy kiborulnak a lányok! Illetve főleg Emma és esetleg Zita; az Ikrek valahogy nem annyira állat-bolondok. Szerintem Imola is csak azért szeretne macskát, mert az olyan cuki a fotókon, meg ő is olyan macskaféle, és akkor úgy összepasszolnának; de nem hiszem, hogy órák hosszat simogatná. Na mindegy.

Szóval, amikor vasárnap este Emma aggódva (mit aggódva! krokodilkönnycseppeket hullajtva) odarohant hozzám a nyuszi-babusgatós szeánsza után, hogy "Anya! A Bono olyan furán viselkedik! Kiraktam és alig ugrált, meg nem mozog, csak bújik..." - hát naná, hogy megrettentem! Még arra járt egy ismerős (szintén nyulas), aki megerősített az aggodalmunkban, hogy "tényleg, olyan fura a tekintete"... Nagy nehezen előkerítettük (telefonon) Emma barátnője/osztálytársnője apukáját. Megígérte, hogy másnap majd eljön, de valószínűleg megfázott a nyúl.

Na! Lelkifurdalás gyötört engem, meg szerintem Emmát is, holott ő nagyon jó gazdája a nyuszinak: ő eteti, ő tisztítja, ő babusgatja, ő "neveli"...

Még azt az apróságot is meg kellett szerveznem, hogy legyen nálunk másnap (hétfő) délben valaki, hogy beengedje az állatorvos apukát, de szerencsére a szüleim pont itthon vannak és ugyanúgy átérzik a fontosságát annak, amit egy háziállat jelent egy gyermek lelkében....

Aztán jött a megnyugtató telefon, hogy Bono jól van, csak kicsit sovány (no, ezen meglepődtünk), legyen neki több szénája, és esetleg egy lehetőség a valahová bújásra, no meg mindig valami rágcsálnivaló, háromnaponta (!!!) új alom, és ha lehet, minden nap futkározzon egy kicsit. Hát ehhez leginkább három pontot fűznék hozzá, így ni: ...

Hazafelé menet aztán megálltam egy állateledelesnél. Vettem fűvel borított "alagutat" a nyúlnak (rághat és bújhat egyszerre! :-) ), rengeteg almot és szénát (hát igen, ahelyett, hogy a saját füvünket szárítottuk volna le valahol .... ööö, hol is?), nyúledelt MÉG, répát is, új itatót, mert a régi gyengélkedett, egy takarító-segédeszközt, még valami kis "jutalomfalatra" hajazó izét, áh, mindent!

Emmáért elmentem az edzésére, és pont volt kettecskén egy félóránk együtt (zongoraóra előtt), amit inkább hármasban töltöttünk Bonóval. Bonó szaladgált addig (az előírásnak megfelelően), míg mi ketrecet pucoltunk (főként Emma!), almoztunk, szénáztunk, kuckót alakítottunk ki, rágcsát tettünk répát is, itatót szereltünk. A nyúl éppen csak egy nyugágyat és koktélt nem kapott tündéri kis mancsába, amikor visszatettük (az egyébként szépen fedett) ketrecébe.

Azt hiszem, ilyen ellátás mellett, nem kell aggódnunk... Habár, a kereskedésben szemeztem egy ketreccel, amit esetleg betennék a folyosóra nyulastúl extrém hideg esetén.... :-)

Hogy mit? Egy púpot a hátamra? Most miért?!?!..... :-)

2012. november 12., hétfő

A pontosságról

Pontosságként most leginkább az időben való megérkezést értem ezúttal, nem a többi jelentését.

Talán nem nagy meglepetés, ha azt állítom, hogy négy gyermekkel, két dolgozó szülővel, sok sporttal és zenével megtűzdelt napirenddel nehéz egy olyan menetrendet összeállítani, ahol néha nem akadnak csúszások. Igazán igyekszem, igyekszünk, de sajnos nem megy mindig. És ezzel, ahányan vagyunk, annyiféleképpen próbálunk szembe nézni, illetve szembe menni.

Alapvetően, mindannyian azon vagyunk, hogy mindenhová pontosan odaérjünk. De ez sokszor nem sikerül. Nekem főleg nem, bevallom. Mindig azt hiszem, hogy még ezt és azt is meg tudom csinálni, be tudom fejezni (vagy el tudom kezdeni), és akkor még pont odaérünk időre, ahová és amikor kell. No igen. Csak én legtöbbször az ideális körülményekkel számolok... Azok meg ugye, ritkán jönnek össze.

Zoli is szeretne pontosan érkezni, de mivel olyan szigorú menetrend szerint élünk, ő is ott lazít, ahol szinte észre sem veszi. Sosem fogom neki elfelejteni, amikor Emma (indított) szülésére indulva, reggel 7-es időponttal a korházban, ő - hat órát bőven elhagyva -  még újsággal (!!!!) indult a mellékhelység irányába. Nem is szóltam hozzá mérgemben egész úton. (Aztán eljött egy pont, amikor már minden mindegy volt, és a kezét szanaszéjjel morzsolva mégsem haragudhattam rá... )

A mostani reggeli elindulásaikat (Zolinak és a lányoknak) nem nagyon ismerem, hiszen én hamarabb elhagyom a terepet, de amíg én vezényeltem a reggeli őrületet, addig ő békésen várta a lányait, és aki elkészült időben, azt elszállította. Az idei tanévben sem késtek még - vagy legalább is nem úgy, hogy az feltűnt volna bárkinek is....

Zita idegeskedik, ha a késés fenyegeti, mindenkit ostoroz, de azért nem csinál nagy tragédiát a dologból.
Emma, nos hát Emma... Ő, finoman szólva is komótos. Az én elméletem az, hogy őt akkor, 2002. február 27-én kisiettették a finom és meleg anyaméhből; az neki egy életre elegendő volt - őt most már soha senki ne siettesse! Hát nem is tudja... Sőt! Ha már türelmetlenül szólunk rá, mert a huszadik perce szemez a reggeliével úgy, hogy még egy falatot sem evett, és már régen túl kellene lennie mosakodáson, fogmosáson és az öltözésen, akkor van is válasza: "ha siettetsz, még lassabb leszek!". Ha a siettetés mérges formát ölt, akkor ő sír... Csiki-csuki. Őt inkább korábban kell ébreszteni, hogy a bambulás is beleférjen....

És végül, az Ikrek. Ők az én nagy tanítóim... Ők nem egyszerűen nem szeretnek késni, ők rettegnek a késéstől. Ők a sietséget, a rohanást, a késés lehetőségének fennállását is gyűlölik. A tavalyi tanévben, amikor Imola még csak egyedül járt zongorára, és mentem érte, hogy elvigyem oda, végig azt kérdezgette, hogy "ugye időben vagyunk?". Amióta ismerik az órát (és van is kis karórájuk), igazi kétlábon járó pontos időként működnek, és szajkózzák a múló perceket a készülődés során. Ők mindig időben, sőt idő előtt elkészülnek. Sokszor kérik reggel, hogy én vigyem el őket már a suliba, mert már mindjárt készen is vannak; és nehezen meggyőzhetőek, hogy fél 8 előtt csak a takarító nénik vannak bent.... Vannak olyan különórák, bent a suliban, amire szívesen járnának, "de inkább nem, Anya, mert akkor rohannom kéne".

A minap történt.... Úszásra készültünk. Általában még otthon felveszik a fürdőruhájukat, előre megrövidítve ezzel is az usodai készülődés idejét. Valami közbejött, rajtunk kívül álló okokból; már nem emlékszem, hogy mi. Mert amúgy, az imént leírt szorongásuk miatt, inkább bő negyedórával a kezdés előtt már ott szoktunk pompázni a medence szélén teljes menetfelszerelésben ... Annyira kiszámoltan indultunk, hogy már kezdtek is kérlelni, hogy "inkább ne menjünk Anya, mert el fogunk késni".  Á, gondoltam én, a szokásos időbeli optimizmusommal, belefér ez, meg hát mi történik, ha egy-két percről lemaradnak.... Nos, leparkoltam, és már rohantunk is. Klára elkérte tőlem, az uszodás táskát, hogy majd ők előresietnek... Kiabált Imola után, hogy várja meg, aki nem fogadott szót. Klára pedig futott, és egyszer csak, a nagy táskával a vállán, elesett. Sírt szegényke, és mérgelődött, hogy most a rohanás miatt történt ez.
Teljesen összefacsarodott a szívem, és megígértem magamnak, hogy amire nem tudunk odaérni velük nyugisan, oda inkább nem megyünk. Semmi sem éri azt meg, hogy egy 22 két kilónyi gyermek ilyen csalódott, dühös és izgatott legyen, ha ez elkerülhető. Valahogy úgy éreztem, hogy ott ez több volt egy szimpla esésnél. Ennek a jelentnek üzenete volt, amit tényleg igyekszem megszívlelni.

A pontosság biztosan tanulható, és nekem most ők ketten ezt még jobban tanítják. Persze, négy gyerekkel nehéz lazítani, és ezért a legrosszabb pillanatokban csúszhat be egy ilyen pontatlanság, de ez ellen dolgoznunk kell és dolgozunk is.

2012. november 9., péntek

Hát mi ez, ha nem...?!

Laptopkonyha forgatás (igen, eddig még sikerült ezt is megoldanom az időbeosztásban...). Jó a hangulat, élvezetes minden, de azért hosszú a nap. Korán kezdődött. Elmúlt már dél, érzem magamon, hogy pislogok nagyokat. Szünet van, váltás két kaja-film között. No, itt az idő, hogy leugorjak egy jó kis kávéért! Kapom a telefonomat is, közben Anyuval akarok konzultálni a gyerekek hogyléte felől. Megyek le a mozgólépcsőn, elmélyülten beszélgetek. A mozgólépcső aljánál egyszer csak az orrom elé kerül egy pont olyan kávé, amiért indultam. A kávé mögött egy kéz, a kézhez egy nagyon is ismerős test tartozik, melynek fején széles vigyor ül. Zoli az, aki éppen beugrott a forgatásra, és úgy gondolta, biztos jólesne nekem egy kávé... :-) Hát mi ez, ha nem szerelem?! Egy régóta tartó, egymást az utolsó molekuláig ismerő és szerető kapcsolat?!

2012. november 8., csütörtök

"Képtelen" őszi szünet beszámoló, nem teljesen happy end-del

Az úgy volt, hogy nem terveztünk most utazást. Elég sok okból kifolyólag. Például azért, mert Zoli is, én is, dolgoztunk az őszi szünet hetének első három napján. No meg azért, mert nyugit, itthoni, azaz fővárosi, lazulást szerettünk volna. Meg még sok minden más miatt.
Számomra keményen indult a hét: hétfőn és kedden a közszolgálati hat óra után még átvágtattam laptopkonyházni is a stúdióba, így elég későn és elég fáradtan zuhantam haza. Anyukám tartotta a frontot. Amikor első este arra érkeztem otthonunkba, hogy Klára a szünidő minősége miatt zsémbel, furán éreztem magamat. Zolit kicsit kiborította, a lelkére vette, de én azért azzal érveltem, hogy nem kell egy (figyelemmel és programmal is) jócskán elkényeztetett gyermek esti morózusságát annyira lelkiismereti kérdéssé tenni, de azért megmaradt bennem is a dolog.

Szerda délutántól viszont már számunkra, szülők számára, is "kitört" a szünet. Utolsó pillanatban kifaragtunk négy tökfejet a négy leányzóval, és remekül éreztük magunkat! Hangulatos is lett így a bejáratunk (mert tettünk beléjük mécseseket)!
Csütörtökön pedig "jófejszülők-programokat" bonyolítottunk reggeltől napestig. Kezdtük a Mezőgazdasági Múzeum Óceán kiállításával. Ezekre a mai modern gyerekek számára kitalált időszaki kiállításokra szinte mindig elmegyünk, de akkor és ott realizáltam, hogy Zoli csak először osztozott velünk ebben az élményben. Érdekes volt, habár máskor szerintem több az izgalmasabb szemléltető-eszköz, most azért sok volt a sima olvasnivaló. Igaz, hogy azok között volt néhány igazán lenyűgöző. Például a bohóchalaknak megvan az a fura életvitelük, hogy kb. 20 fős csoportokba rendeződve élnek, köztük egy hím és egy nőstény (amelyik a legnagyobb, legszínesebb mind közül!!!!), a többi nemnélküli. Ha a nőstény kimúlik, a hím megnő, színt és nemet vált, és ő lesz onnantól a nőstény (és, gondolom, a főnök...), a legnagyobb nemnélküli csapattag meg hímmé válik. Furi, mi? Meg azt is megtudtuk, hogy a Mercedes-Benz valamelyik legújabb kocsicsodáját a bőröndhal ármavonalas "testéből" kiindulva alkotta meg. Hm, mi a szösz, mi?

A kiállítás után egy már régóta kinézett pizzériában falatoztunk. Utána pedig pancsolni készültünk. Eredetileg a Széchenyi-fürdőbe szerettem volna elcibálni családunkat, de ez több úton is zátonyra futott. Először is: aznap szinte végig esett az eső. És persze, mondhatjuk, hogy mindegy, hogy víz felül, meg víz alól, de azért mégsem lett volna úgy túl élvezetes a kültéri fürdőzés. Márpedig a "Szecskában" az lett volna a poén. Aztán, bevallom, hogy az árak is visszarettentettek! Sem a honlapon, sem telefonon nem derült ki, hogy létezik-e gyerekjegy. A napijegyek árai pedig igen borsosak! Kétórás jegyet reggel 6 és 8 között, illetve délután 5 és 7 között lehetett volna venni... No, ezzel szemben, a gyerekek által igen kedvelt vízicsúszdákkal teletömött Aquaworldben van gyerekjegy, van kétórás jegy (ami aznap pont akciósan hármat ért), és így kevesebb, mint a felét fizethettünk, mint a Széchenyiben! Mert hogy akkor ugye az Aquaworldben kötöttünk ki! A csajok rengeteget csúszdáztak, mindent kipróbáltak, vigyorogtak, néha mi is csúsztunk velük, és örültünk, hogy örültek! Zoli úszott is, meg ki is mentünk, a meleg vízbe; közben meg azzal szórakoztattuk magunkat, hogy vajon találunk-e legalább tíz olyan embert a létesítményben, akinek nincs tetoválása...
Este még egy közös filmnézést rendeztünk, és így kerek volt a nap!

Amúgy a szünidős héten a sportolók eljártak edzésekre, Anyukám jóvoltából a frizurák is felfrissültek, némileg a gyermeki ruhatárak is; a kissé elhanyagolt legókat ismét jól átmozgatták a csajok; a görkorcsolyák is használatba kerültek, és egyáltalán, igazi lazulós, pihentető szünidejük lett.

Belefért még a programok közé két gyerekeknek szóló mozizás is (Lorax és Asterix), barátokkal való találkozás, finom, Apa-által-elkészített tojásos reggelik (tükörtojás baconnel Emmának, rántotta az Ikreknek); Zoli és Zita még színházban is jártak, a Liliomfit nézték meg és hihetetlenül lelkesen jöttek haza; még mi, szülők is mozogtunk egy kicsit, Anyukámékkal meg egy jót kártyáztunk, szóval sok minden volt. (Háztartás, rendrakás téli-nyári ruha/cipő csere is, persze, de hol ott az élvezet...)

Utolsó nap, vasárnap, a lányok azt kunyerálták, hogy menjünk korcsolyázni. Végül, a lecke-ellenőrzések elhúzódása miatt, úgy alakult, hogy délutánra maradt ez a program, méghozzá úgy, hogy Klára és Imola zsúrba mentek, és csak hármasban, Zitával és Emmával, vágtunk neki, a Jégpalotát célozva meg. Őszintén szólva, kicsit erőt kellett vennem magamon, hogy ne mondjam azt a lányoknak, hogy inkább most már mennék a dolgom után, de végül, amikor láttam őket suhanni a jégen, piruló pofival, vidáman, felszabadulva, akkor már úgy gondoltam, hogy jól tettem, hogy beadtam a derekamat. De aztán... Éppen Zitával róttam a köröket, és éppen világmegváltó gondolatokat osztottunk meg egymással, mikor láttam, ahogy az előttünk haladó Emma "megbotlik" a sima jégen, és valahogy nagyon szerencsétlenül esik el. Mire odaértem, már hihetetlenül elkeseredetten zokogott, és az állát szorítva nyögte, hogy "nagyon fáj". Láttam, hogy vérzik az álla. Kivezettem őt az öltözőbe, és ott jobban szemügyre vettem a "kárt". Ahogy egy pillanatra elvette a kezét, meg tudtam állapítani, hogy ez bizony csúnya, és habár még nem volt ilyenhez "szerencsém" (szerencsétlenségem...), ez bizony szétnyílt. Zitára bíztam Emmát, és megkérdeztem az egyik ott-dolgozótól, hogy van-e orvos. Persze, és készségesen-kedvesen odavezetett minket az orvosi szobába. Ami egy meglepően jól felszerelt rendelőhöz hasonlított, benne egy mosolygós, kedves, fiatal doktornővel, aki igazán profin és nagyon aranyosan látta el a nagyon megijedt Emmát. Mondta, hogy ezt bizony pár éve még simán összevarrták volna, de most már van ez a csodaszer, egy sebösszehúzó ragtapasz (Steril Strip - mondta a doki, hogy Meryl Streepre asszociáljak, mintha csak tudta volna, hogy az egyik kedvenc színésznőm), és azzal megoldja. Emmát megnyugtatni volt a legnehezebb, de aztán egy jókora kötéssel az állán (amit a kendőmmel palástoltunk, mert kezedetektől zavarta), végül elkullogtunk a Jégpalotából.

A szívem szakadt meg. Persze, ez nem egy nagy sérülés. Lehetett volna rosszabb. Az állát ütötte meg, és noha a feje is fájt tőle, nem állt fent az agyrázkódás veszélye. A szemüvege is rajta volt, és az sem okozott gondot és nem tört össze. A nyelvét sem harapta el, a fogai sem sérültek. De mégis... Olyan nagy csalódás volt ez az önfeledt örömbe belerondítva, hogy láttam, hogy Emma is ezen akadt ki. Hogy olyan jó volt, olyan kerek az egész nap, az egész szünet, az egész élet, és akkor egyszer csak jött ez a baleset.

Zoli is nagyon sajnálta szegényt. Viccesen megdorgálta Zitát, hogy miért nem volt ott a húga mellett-mögött, miért nem védte meg.... És akkor kiszaladt a számon, hogy "Te miért nem voltál ott, te vagy az apja?!" és láttam Zoli szemében, hogy ő is pont ezzel vádolja magát (pedig én őt nem igazán, csak poénos akartam lenni kissé meggondolatlanul).... mert ő otthon maradt - dolgozni. :-(

Így ért véget a szünidő - ami persze nagyon jó volt, és bár tartott volna tovább. És bár ne így ért volna véget.