Pages

2013. február 28., csütörtök

Ez volt a legboldogabb

Tegnap születésnap volt nálunk. Ez azért időről időre előfordul mi kis családunkban... :-) Meg, azt hiszem, mindenkinél.
Szóval, természetesen nagyon készült az Érintett Személy és annak anyukája is, sőt, mint kiderült, még sokan mások is...
Kedd este az apró kis ajándékok már becsomagolva várták a reggelt, az ünnepi asztalon pihengetve, amit ezúttal kis flitterszerű színes tortácskák díszítettek, egy kis cserepes virág és némi frissen készült kakaós csiga társaságában.
Reggel a Testvérek kicsit korábban jöttek ki, hogy odakészíthessék a meglepetéseiket a többi ajándék mellé.
És jött, a vigyorgó Tizenegy éves, szemlátomást elégedetten (mármint a látványtól). Először az üdvözlőlapot olvasta el illedelmesen, amire mindenféle kedveset írkáltak a szülők, aztán Imola "ölelés-kuponjait" vette át vigyorogva (ilyet kért tőle!), majd Klára rajzát, utána pedig Zita is odaadta az ő gondosan eltervezett és beszerzett ajándékát (egy telefon-hátlap képében, wow...). Végül a csomagolt ajándékokat bontogatta ki és ujjongott minden egyes darabnál (apróságok halmaza). A mosoly egy pillanatra sem tűnt el pofijáról, még kakaós csiga evés közben sem.
Tegnap Emma tizenegy éves lett.
A szülinapra való tekintettel szabadságon lévő anya vitte el az ünnepeltet az iskolába, majd ő is ment érte, természetesen, hogy elszállítsa az edzésre. Emma lelkesedése nem ismert határokat. Kijelentette, hogy ez volt eddigi legboldogabb születésnapja. Ugyanis az iskolai barátnők meglepetést készítettek neki! Volt ott eszem-iszom, dínom-dánom, köszöntés, saját-készítésű ajándék, fiú-osztálytársak köszöntő kórusának felkészítése, ah, minden. Emma - saját elmondása alapján - majdnem sírt az örömtől és a meghatottságtól. Megértem.
Őszintén? Nagyon örülök, hogy ilyen szép napot kanyarítottak az 5.a-s lányok, és ez annyi mindent jelez nekem Emmával kapcsolatban, ami fontos és lényeges.

Este persze az Ünnepelt által rendelt finomságok kerültek az asztalra (úgymint chili con carne és csúsztatott palacsinta), és persze vidáman az otthoni idő is (pl. Apa sütötte ki és "csúsztatta" a palacsintát). De tudom, hogy a családi szerető háttér mellett, most már az ilyen barátnői akciók is nagy szerepet játszanak majd Emma csodálatos életében.

Kívánom neki, hogy minden évben azt mondja majd, hogy ez volt élete legboldogabb születésnapja! Kívánok neki nagyon-nagyon sok boldog születésnapot és két születésnap közötti remek időszakokat!
(fotót majd később

2013. február 22., péntek

Fő a fejem

Adott egy kisgimnazista leányzó. Nagyon aranyos, egészen jól tanul, sportol, zenél, vigyorog folyton ki a fejéből, és úgy egyáltalán, lubickol kamasz gyermek mivoltában. Egyik kedvenc tantárgya az angol, tanárnénistől, amúgy pedig imád kommunikálni, emberek közt lenni, megismerni másokat, más tájakat, más országokat.
Nem véletlen tehát, hogy amikor az iskolában (gimnáziumban) meghirdetnek egy olyan utazási lehetőséget, hogy Anglia, családoknál egy hét, nyáron, Cornwall legszebb részén, repülővel és osztálytársakkal és utazásssal és kalanddal, és juj!; fent nevezett kisgimnazista leányzó, aki akár a Zita nevet is viselheti repül haza az infóval és a lelkesedésével és e kettővel letör minden szülői ellenállást, hezitálást, töprengést. Ráadásul, a témában tartott szülői csak megerősíti a szülőket abban, hogy ez tényleg egy remek lehetőség. Az utaztató tanárnők fennhangon állítják, hogy nem, busszal nem akarnak menni; csak fapados légitársaság jöhet szóba, amire majd valószínűleg karácsony előtt beszedik a repjegy-pénzt. És igen, lesz egy jó kis hétvégéje a gyereknek a befogadó angol családdal, amikor azt csinálja, amit a család amúgy is tervezett (ha esküvőre mennek, oda is viszik, ha lovasversenyre, akkor oda is). És igen, ettől eddig tart majd ez a csodautazás. És igen, már több mint tíz éve járnak oda, remek hely, remek családok, remek nyelviskola, remek élmény, remek dolog, no.

Kisgimnazista leányzó boldog, hogy a szülők is boldogan engedik el őt erre a fantasztikus túrára; még a költségeknél sem szisszennek akkorát, mint amekkorát igazából kéne...

Telnek múlnak a hetek és hónapok, Kisgimnazista leányzó szorgalmasan hordozgatja be a befizetendő részleteket, ezerrel tervezi a kintlétét, álmodozik, kérdez, csacsog a témáról. És elkezdenek fura hírek szivárogni a suliból (bocsi: gimnáziumból). Hogy lehet, hogy mégis busszal mennek? Á nem, nem is. Hogy nagyon drága lenne a repülő? Mert a fapados is komolyan megemeli az összegeket, ha csoportról van szó? Á, azért még belefér majd.

És végül, egy szép téli estén, összegyűjtik az utazó gyermekek szülői gárdáját, hogy közöljék: mégis busszal mennének, két-két éjszakát utazásra szánva (ide-oda egy-egy éjszakát a buszban), nem abban az időpontban, családi hétvége nélkül, mert a légitársaságok csúnyák, sok-sok pénzt akarnak szegény diákokról leakasztani, és most döntsön gyorsan mindenki, hogy így vállalja-e a természetesen továbbra is remeknek titulált utazást, vagy sem, mert a buszt is le kell ám foglalni, mert különben az sem lesz, az sem annyiért, az sem akkorra. Ja, és a 15 000 Ft foglalót természetesen bukja az, aki a megváltozott körülmények miatt visszalép...

Remek. A szülő most mit tehet: Adva van az abszolút belelkesült diáklány. És adva van rengeteg eltántorító körülmény...

A szülő feje fő. Az idő szorít. Dönteni kell. Hogyan?!<!-

2013. február 18., hétfő

Viháncok

Kláránál és Imolánál kicsit visszavettünk különórailag. Például az úszásból már nagyon elegük volt (nagy bánatomra, mert ez volt számomra az ideális alkalom némi mozgásra; illetve hát örültem volna, ha rendesen megtanulnak úszni - mindegy, jövőre a sulival is mennek, és akkor már tökélyre fejlesztik most sem rossz úszótudományukat). És mivel sokszor maradnak napköziben; hazatérvén már nem vár rájuk más, csak ami a legnagyobb jót teheti velük: szabad idő, játék. És ezt ki is használják.
Imola annyira tündér (tud lenni)! Bevackolja magát a szobájukba, elkunyerálja Emma magnóját, beteszi a kedvenc zenéit (ez most Shakira, főleg egy nem túl ismert lassú szám), és.... kipakolja a Barbiekat (nemrég egy újabb Ken érkezett a kollekcióba, mert egy másik elvesztette a fejét, hm, szó szerint), és JÁTSZIK! Elmélyülten, a maga kis világában, és meglepetten pislog, ha valaki félbeszakítja. Olyankor egy kis időbe telik neki, hogy visszatérjen a mi bolygónkra.
Klára más stílusban adja elő. Ő tanító néniset játszik (rengeteg "tájékoztató füzetet" gyárt, folyton alá kell írnunk "jegyeket"), képzeletbeli gyerekekhez beszél, jön-megy, intézkedik. Ezt a játékot is imádom.
Aztán, van, hogy összefognak. Ilyenkor előadást készítenek elő, bábokkal, vagy hangszerekkel. Belépőjegyeket gyártanak és osztanak ki, majd meginvitálják a "közönséget" a szobájukba Ahol hol jobban, hol kevésbé kiforrott "darabokat" élvezhetünk - mindenki mulatságára. No, ezektől titokban picit el is érzékenyülök: milyen jó, hogy vannak egymásnak, hogy ilyen "cinkosok" tudnak lenni. Persze néha akár mind a négyen.
(Itt jön az egyik előadás képes dokumentációja)
A bábozás szolidan, ámde rögtön vidáman indult
Komoly történet és színi előadás is kidomborodott
Itt már kezd egy kicsit "kifejlődni" a dolog
Ez már az "elfajulás" eleje
Tombolás - avagy a teljes felszabadulás!
Nemrégiben pedig Klára kiállítást is rendezett a nappaliban, az általa kitalált "Jancsa" és "Lind-Jancs" figurák rajzaiból, akiket mindenféle öltözetben elképzelt. Már a rajzok is lenyűgözőek számomra, de a tárlatvezetés meg végképp elbűvölt! Klára hihetetlenül szórakész, olyan választékosan fogalmaz és annyi spiritusszal, hogy csak pislogunk.
"Jancsa bohóc"
"Jancsa öreg"
"Jancsa boszi"
"Jancsa vámpír"
(Most veszem csak észre, hogy "Lind-Jancsról nem készítettem fotót. Bocsi.)
Szóval, másodikos nagy culák, és édes kicsi gyerekek ők. És ez mennyire jól van! Örülök! Maradjanak így minél tovább. (Persze, azért a két Nagy is gyakran fogható egy kis játékra, de abból már nem biztos, hogy mindent elmesélhetek, hiszen egy kamasz is érintett...) 

Köszönöm!

Kedves mindenki, kedves Juli!

Köszönöm!
http://bloggerina.nlcafe.hu/item/toplist

Odakerültem, a zsűrizett blogok közé. Innentől már az outsiderek teljes nyugalmával nézem a történéseket; illetve örömmel és kíváncsisággal megyek majd el a díjkiosztó rendezvényre, hogy megnézzem, milyen arcok bújnak meg a rendkívül színes blog-paletta mögött.

És azt hiszem, hogy máskor meghagyom ezt a versenyesdit sportoló leszármozattjaimnak inkább...

2013. február 12., kedd

Csak egy rövid párbeszéd

Csak egy rövid párbeszéd lejegyzéséhez készülődnék - némi felvezetővel.
Szóval, van nekünk egy ilyen kamaszodófélben lévő Zitánk. Azt kell, hogy mondjam, hogy nincs panasz. Még nincs. Úgy szoktam összefoglalni, hogy naponta tíz percet kamaszodik, annyi meg belefér.... (Ugye, Zitus?!)
És ennek a Drága Gyermeknek is volt ám farsangja, bizony! Mert az még gimnáziumokban is divat, már amelyikben, persze. Náluk az. És az a zseniális, hogy itt csoportos-jelmezes felvonulás és verseny van, amit persze mindig valami produkcióval is kísérnek a csapatok. Valami táncossal, általában.
Zita és az osztálytársai zöme rengeteget készültek erre az alkalomra. Heteken át járt be Zita majd' egy órával korábban az elvártnál, hogy gyakoroljanak. Az eredmény lenyűgöző lett. És ezt nem csak elfogult anyai szívem mondatja velem ám... Mi sem igazolja jobban, mint az, hogy megnyerték a versenyt.
Olimpikonoknak, olimpiai sportágot űző sportolóknak öltöztek be. És felosztották a koreográfiát az öt kontinens szerint. Minden kontinenshez saját zene tartozott, pl. Európához a "Euforia" című euróvíziós győztes dal, Amerikához a "Valami Amerika!", stb. Na mi volt Ázsia zenéje, na mi? Természetesen a mostani koreai őrület, a Gangnan style (nem biztos, hogy így írják). Minden újabb földrésznél felemelkedett egy újabb hullahoppkarika - olimpiai ötkarikát képezve a végén. Volt fáklyavivő is, a menet elején és végén (az egyik az osztályfőnök lett!). Jópofán táncoltak, illetve labdáztak, futottak, "úsztak", teljes összhangban, és a humor sem hiányozhatott. Helyesek voltak, mert mindenkinek volt nemzeti színű festés a pofiján.
No és itt jön lassan a párbeszéd...
Szóval, Zita "jelmeze" adott volt - vívó, naná! És amikor odaértem az iskolába, hogy egy részről odaadjam a kardját (azt csak minimális időre akartuk a suliban tárolni) és a sisakját, más részről, hogy én is megnézzem, hogy mire készültek ennyit, na szóval, akkor ő már beöltözött, arcán ezzel a festéssel... Nézzen hülyének vagy túlérzelgősnek aki akar, de egyszerűen meghatódtam...

Vasárnap, a szokásos nagycsaládi ebéd után, Apukámmal beszélgettem (jön a párbeszéd!!!), aki egyébként oroszlánrészt vállalt ebben a farsangi készülődésben, mert sokszor felajánlotta, hogy elviszi Zitát abban a korai időpontban. Neki is mondom:
- Tudod, akárhányszor meglátom Zitát a vívófelszerelésében és rajta a "Balogh HUN" feliratot, mindig picit (....) meghatódom.
- Hát én meg akkor hatódtam meg - így apukám - amikor a karácsonyi koncertjükön meghallottam, hogy milyen gyönyörűen fújja Brahms 5. magyar táncát.

Szóval mi így, generációkon át, meghatódva.

(Egyébként, apukám csak azért nem hatódik meg, amikor Zitát vívófelszerelésben látja, mert még egyszer sem merészkedett egy versenyére - túlizgulná, mondja ő, és nem állna jót magáért... :-), még akár a bíróval is összeveszne...)
A farasangi megmérettetés előtt

Indul a produkció

Nem, ez nem összevisszaság, mindenki tudja, hogy éppen merre fordul.

Zita előtt maga "PSY", a koreai sztár...

Meghajolás!

Zászlócskák a pofin

Győztes csapat, nagy oklevéllel

No még egyszer - utojára

Tehát,
1. Először is: nagyon köszönöm Julinak, hogy benevezett a bloggerina versenyre!
2. Másodszor: nagyon köszönöm az összes eddig leadott szavazatot, igazán meghat!
3. Harmadszor: nagyon örülök, hogy a több száz blog között ott vagyok az élvonalban (27. volt a legjobb helyem, úgy tudom), kicsit meg is lepődtem ezen.
4. Negyedszer: most már "vérszemet" kaptam - szeretnék garantáltan benne lenni a zsűrizett ötvenben. Hogy miért, magam sem tudom, csak úgy, leginkább.
5. Ötödször: ezért nagyon szépen kérném azon olvasóimat, akik eddig nem, de most azért még szívesen, és még esetleg facebook-fiókjuk is van, hogy adjanak rám egy szavazatot ide:
http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/negy-a-lany
És azok, akik már szavaztak, esetleg buzdítsanak másokat erre, ha úgy vélik, hogy megérdemlem.

Köszönöm, és ezennel le is zárom a versennyel kapcsolatos bejegyzések sorát. Nyilván, majd jelzem, hogy mi lett a vége (még öt nap van hátra), de azt már "csak úgy". És bocsánat, ha valaki zargatva érezte magát emiatt, több ilyen nem lesz!!!

2013. február 11., hétfő

Új törvény

A számos szülői során, amin a múlt héten részt vettem, többször is felhívták a figyelmünket egy új törvényre. Mely szerint, az iskolaidőben az utcán tartózkodó 14 éven aluli gyerekeket megállíthatja és igazoltathatja a rendőr, és ha nincs a gyermeknél megfelelő igazolás, akkor a rendőr elkísérheti (visszakísérheti) az iskolába.
Na! Elszabadult a szülői fantáziánk!!! Végiggondoltunk pár variációt... Például, mi van, ha síszünet van az iskolában? Hiszen az mindenhol máskor van. Mi történik, ha a gyermek azt mondja: "Csókolom, azért nem vagyok az iskolában, mert az biza' zárva vagyon!" Mondjuk, rendőr bácsi felmegy az okostelefonján (!) a netre és leellenőrzi, hogy abban az iskolában, amelyről a gyermek azt állítja, hogy oda jár, szóval, hogy ott a tanév rendje szerint szünet van-e.... No és persze, felvetődik a jogos kérdés: MILYEN igazolást fogad el a rendőr? Szülőit? Az a gyerek, aki lógni akar, és netán jogossá válik az aggodalma, hogy egy szemfüles rendőr nyakon csípi, nem fog gyártani egy fals szülői igazolást? Honnan tudhatná a rendőr, hogy az nem is Pistike anyukájának az írása? És folytatnám... Melyik rendőr fogja megállapítani a mai fruskákról, hogy ők  még csak 12, 13 vagy netán már 14 évesek?! És mit fog kezdeni mondjuk egy rendőr egy olyan gyerekkel, aki nem a körzeti suliba jár? Hová vezeti majd "vissza"? És egyébként... Mi számít "iskolaidőnek"? Délig tart? Egy óráig? kettőig? háromig? Mert ugye... előfordul, hogy csak négy órájuk van a gyerekeknek, ahogy mostanság az is, hogy ebédidő utánra kerül egy-egy óra, az idén bevezetett napi egy kötelező testnevelés óra miatt (bizonyos évfolyamokon; most még). Akkor most mi számít olyan időpontnak, amikor a rendőr intézkedhet?
Megannyi kérdés egy igen ügyetlennek tűnő törvény kapcsán. Viszont, amit ez jelez, az aggasztóbb. Szerintem.
Régen voltak a "kulcsos" gyerekek (nyakukban egy valamire felfűzött kulccsal), akik teljes nyugalommal tértek haza iskola után az otthonukba, és ott várták meg, amíg a szüleik a munkából hazaérnek. Persze ma is mennek egyedül haza a gyerekek - de azért sokkal több szülő igyekszik így vagy úgy megoldani a felnőtt felügyeletüket. Más világot élünk már, nagyon. Nyilván ennek hozadéka ez a törvény. Meg lehet, hogy sokan lógnak? De nem inkább a klasszikus gimnazista korosztály (14-től felfelé.)?
Egyébként , valahogy bevillant Zoli USA-ban élő unokatestvérével való beszélgetésünk a múlt nyáron. Onnan indult, hogy leültünk együtt pizzázni egyet a zamárdi kalandparkban. Kellemesen cseverésztünk, amikor is mi elküldtük a lányainkat a vécére, kezet mosni. Indult volna Zoli unoktestvérének, Andinak, Emmánkkal egykorú lánya is, mikor a szülők rászóltak. "Tudod, hogy nem mehetsz egyedül!" Kicsit meglepődtünk, mire elmagyarázták, hogy náluk már akkora a féltés/félelem, hogy ne  merik egyedül elengedni vécére sem (mármint otthon igen... :-) ), mert annyi minden történhet vele: elrabolhatják, megerőszakolhatják, stb... Elborzadtunk. Mondták, hogy Amerikában törvény tiltja, hogy 12 évesnél fiatalabb gyereket otthon hagyjál... Tudom, hogy itthon is a szülőt büntetnék, ha valami baj történne a távollétében, de ott már maga a puszta tény, hogy a gyerek egyedül van büntetendő. Mesélték, hogy némelyek már annyira féltik a gyerekeiket (és magukat), hogy még egy baráti vendégség során sem hajlandóak sem enni, sem inni a felkínált finomságokból (mert mi van, ha mérgezett...).
Szóval, borzasztó képet festettek a biztonságról és a félelemről. Valahogy most megijedtem, hogy esetleg hasonlónak előszele lehet nálunk egy ilyen törvény beiktatása.

2013. február 7., csütörtök

Nagycsaládos hétvégi esték - képekkel

A múlt hétvégét egy kis előleggel kezdtem - már csütörtök este. Ugyanis a három általános iskolásnak pénteken farsangja volt (igen, már! kissé fura, hogy február elsején már a telet szeretnénk temetni, na de mindegy...); közülük a két alsósnak egyenesen reggel, illetve délelőtt. És hát, a jelmezükben is szerettem volna segíteni (bár nem voltak túl bonyolultak), no meg ilyenkor a szülők is megnézhetik a felvonulást (milyen vicces, véletlenül azt pötyögtem be először, hogy a "felfordulást"...). Tehát, erről nem szerettem volna lemaradni! Aztán a hajam is már azonnali segítségért kiáltott, így a farsangolós reggel után a fodrászatot is beütemeztem. Szabit vettem ki péntekre, röviden.

Tehát, a hétvégi estéink számomra már csütörtökön kezdődtek (és vajon miért van az, hogy sosem sikerül elsőre jól leírni azt, hogy cs-ü-t-ö-r-t-ö-k, miért gondolja azt az "r" betű, hogy ő átvándorolhat az "ö" másik oldalára?!) És egészen változatosan alakultak...

Csütörtök

Az utolsó tanítási nap előtt már a lányok is kissé ellazultabbak, ha lehet még többet pörögnek és beszélnek. Most már kb. úgy van, hogy vacsoránál mi szóhoz sem jutunk Zolival, vagy maximum a moderátor szerepét kapjuk... De eljött egy pont, vacsora után, amikor az apraja már a fürdőben volt vagy oda igyekezett, Zita meg visszavonult a rezidenciájára tanulni. És akkor lerogytunk a kanapéra, vállt vállnak vetve, egy-egy félig elkortyolt pohár rozéval a kezünkben, és halkan próbáltunk beszélgetni. Én igyekeztem magamhoz térni abból a sokkból, amit kicsivel azelőtt kaptam, az e-mailjeimet nézve: az aznap délelőtt meglátogatott doktornő a vizsgálati eredményeket elküldte, és erős gyanúnk Klára gluténérzékenységével kapcsolatban beigazolódni látszik. (De erről majd később, máskor, részletesebben.) Szóval, én a sokktól és az egész heti fáradtságtól, illetve munkahelyi történésektől kissé kábán üldögéltem, Zoli pedig duruzsolta az induló műsorával kapcsolatos legújabb fejleményeket. Amikor is... hatalmas robaj, majd üvöltés, és Emma ezer közül is felismerhető hangos zokogása.... Tyű.... Az idill szétrombolva, rohantunk a fürdőszobába. Hát mit csinált ez a serdülés szélén álldigáló kismacska? Felmászott vizes lábbal a kád szélére (nyilván ennek köze lehetett a tükör elhelyezkedéséhez) és hát.... lezúgott onnan. Csúnya, lila-kék-zöld lett az oldala, és hát sírt, vigasztalhatatlanul.... Gyorsan hoztam rá jeget, és próbáltam csitítani. Gondoltam, leszidni ráérek később is. Mert azért leszidtam. Nyilván nem meglepő egy ilyen fejlemény, ha valaki vizes lábbal balettozik a kád szélén. Nyilván felhívtuk már a figyelmüket párszor az ilyen típusú veszélyekre... No de Emma nem lenne Emma, ha nem vele történik ez. Valahogy kicsit vonzza az apró baleseteket. Kisebb korában csak így hívtam: "Az én ütött-kopott Emmám".

Péntek

Vidám farsangolós reggelünk volt. Klára elszánt volt: szakács lesz és kész! Hát akkor legyen. Kaptunk kölcsön séf-sapkát, felöltözött tetőtől talpig fehérbe, került rá egy kötény, kezébe habverő, nagy tál, fakanál, zsebébe, arcára, kötényre, mindenhová pedig liszt. Imola is nagyon határozott volt. Pedig nála próbálkoztunk -szerintem - jobbnál jobb ötletekkel. Például javasoltuk neki, hogy legyen Miss Nutella... Csináltunk volna neki szép szalagot, csillogó Miss Nutella felirattal, szépnek úgyis szép, valami csiniben lett volna, kezében egy üveg Nutella, smink-gyanánt egy pici a pofiján is... Tuti siker lett volna. De nem. Ő márpedig fotós akar(t) lenni és kész. Így aztán az lett. Magára aggatott pár régi fotómasinát, felvett egy láthatósági mellényt, aminek a hátára Zoli rávéste nagy betűkkel, hogy "PRESS"; került a nyakába névtábla is, aztán kb. ennyi. Mondjuk, hatalmas előnye volt ennek a két jelmeznek; mégpedig az, hogy mindenki rájött, hogy miknek is öltöztek be. Ez nem volt elmondható a számos ún. "Monster High" babákról, amikről szerencsére halvány lila gőzöm sincs, hogy micsodák, de legalább hat kislány öltözött be egy kissé lepusztult barbiebaba-szerűségnek... Nos, kevés tanító néninek ugrott be rögtön, hogy kikkel is áll szemben...


A fodrászat. Ah, hogy az milyen felüdülés tud lenni!!!! Törődnek az ember lányával, és ha akarna sem tudna valami hasznosat csinálni közben...

Délután Emmával készültünk egy kicsit az ő farsangjára. Felsős farsang. Naná. Dalmatának készült, de nem volt hozzá semmink. Végül aztán egy bigyóboltban találtunk egy valamilyen vadmacska (leopárd?...) kellék-együttest: helyes kis fülecskék, egy farok, és egy kis csokornyakkendőcske (mert minden vadcica olyat visel, nemdebár...). Tetőtől talpig feketében, ezekkel a kellékekkel: cuki lett! Ja! És gyönyörű! És ha eddig nem látott a világ szemüveges cicust, hát most már igen!

Emma este 8-ra esett haza. "Részletesen" beszámolt a farsangról: "Na, milyen volt?" "Jó." "Táncoltatok?" "Aha."
Mindenki elfáradt, mire eljött az este. A Kicsik hamar pizsibe bújtak, a Nagyok sem késlekedtek. Jöhetett a péntek esti családi mozi (azaz DVD-nézés, most, hogy nincs Voice)!!! Amiből nekem egy "körbealvás" emléke maradt meg.... Először odabújtam Imóhoz - ő a szőnyegen szeret hasalni. Elaludtunk mind a ketten... A vége főcímnél feltápászkodtam, Imót Emma bekísérte (na, azt egyszer le kéne filmezni, ahogyan az alvó Imót talpra állítjuk, és a hóna alá nyúlva belépegettetjük a szobájukba - fel sem ébred...), majd Emma berántott az ő fekhelyére. Hopp! Megint elaludtunk mind a ketten.... Éjszaka volt bőven, mire eszméltem. Átcuccoltam a hivatalos fekhelyemre - Zoli már régen ott szuszogott...

Szombat

Szombaton kisebb fajta zsúrozós ámokfutást rendeztünk. Habár ebben az Ikrek éppen nem vettek részt (az ő aktuális zsúr-meghívásuk vasárnapra szólt), ezért velük egy nagyot játszottunk délután. Vonatoztunk. Igen, a lányok is szeretnek vonatozni....
Estére színházjegyünk volt - Zitának, nekem - és csatlakozott hozzánk Mingi barátőm és a fia. Bűbáj darabot láttunk: "Úr és kutya" a címe, amiben komoly szerep jut... egy labradornak!
Mire hazaértünk, a Kicsik már ágyban voltak (még ébren), Emma pedig barátnőnél aludt.

Vasárnap reggel...
.... olyan aranyos dologra ébredtünk!!! A két Kicsi kilopózott a konyhába,és reggelit készített a szülőknek!!!! Csak úgy, spontán. Annyira jól esett!!!! Ők meg először elbújtak egy-egy pokrócba, majd mikor "rájuk találtam", büszkén vigyorogtak rám! Megszeretgettem őket nagyon. Aztán adtam Klárának egy ragtapaszt. Kicsit elvágta a kezét....

Vasárnap este...
.... Klára és Imola hullafáradtan érkeztek haza a zsúrból, így vacsora nélkül bedőltek az ágyba. Nyugodt este volt. Még tévét is néztünk Zolival.

Na, hát így. Ilyesmi egy nagycsaládos hétvége.

És igen. Majd utólag teszek fel képeket is.

2013. február 4., hétfő

Heti program

Ami az elkövetkezendő egy hétben vár rám:

hétfő: szülői
kedd: szülői (tulajdonképpen kettő egyszerre, két különböző helyen....)
szerda: szülői
jövő hétfő: szülői (SZK)

Juhééé! A változatosság éltet. (És kissé bosszant: szerdára színházjegyünk van.... Esélytelen....)
"Remélem", az Ikrek is előbb-utóbb külön osztályba (iskolába?) kerülnek majd, nehogy rámtörjön az unalom....

2013. február 3., vasárnap

"Összesítve"

A héten sportorvosnál jártunk, mind a négy hölgyeménnyel (mert már az atlétikán is "bekeményítettek": nem futkoshatunk ám csak úgy, versenyzői engedély és orvosi ellenőrzés nélkül!!!). Hogy ez mekkora élmény volt, arról is mesélhetnék, de inkább nem. Valójában ezt a fél napot szeretném a memóriám "kuka" részlegébe dobni...
Viszont, mindenféle mérést végeztek rajtuk. Mivel nekünk Klári késő-tavaszi megborulása óta nincs mérlegünk, kíváncsian néztük, hogy mik derülnek ki....

Van tehát 145 kilónyi gyerekünk.... Az...., hát több, mint Zoli meg én együtt... Kb. 10 kilóval. Juj, csak eszükbe ne jusson ezeknek a "libuskáknak" (lúdlányoknak...) holmi malacot (disznót?!) győzni...!!!!

Nem is olyan régen még négyen együtt sem voltak annyi, mint én.... (egyedül).
Nem is olyan régen, Zoli még fölkapta őket együtt, és négyen visítottak az örömtől, ahogyan felemelkedtek a magasba az apai szorító izmos karban....
Nem is olyan régen, még nem nyílt volna ki a fotócellás ajtó, még akkor sem, ha mind előtte állnak...
Nem is olyan régen, még nem indult volna el a lift, még akkor sem, ha mind benne vannak.
Nem is olyan régen, még mind a négyen gyerekülésben ültek az autóban. 

Nem is olyan régen....

Megnyugtató viszont, hogy libikókázni még mindig tudnának, ha megfelelő módon osztják el magukat... :-)

És még egy "fontos" adat: ha egymás után fektetnénk őket fejtől-lábig, akkor 5,8 méternyi gyerekünk lenne.

Érdekes. Rohan az idő, jönnek a kilók meg a centik. És az én centiim és kilóim száma meg mindig ugyanannyi ahhoz, hogy beletörődjek ebbe a ténybe....

2004. Össz-súly kb. 40 kg

2008. Össz-súly kb. 75 kg

2012.