Pages

2013. március 25., hétfő

Egy fénykép kapcsán....

Totális bloggerina ellustulásom egyik ékes bizonyítéka az, hogy alig töltök fel képet. Hát jöjjön most itt egy, amivel alig tudok betelni. Habár... ezt sem én készítettem, csak letöltöttem a nyavalyás facebook-ról.
Tehát:
A képen baloldalt ugyebár Zita, jobboldalt pedig Kata, a pécsi vívóbarátnő. Azt hiszem, hogy már többször írtam arról, hogy azért is tartom remeknek a vívósportot, mert Zita egy igazán fantasztikus társaságba csöppent így bele - és minket szülőket is jól belecsöppentett! A versenyeket már mindannyian várjuk (noha az eszméletlenül izgulós gyomorgörcseim az asszók alatt nem a kedvenceim), és az üresjáratok során nagyon jól érezzük mind magunkat. Zita a ritkábban látott és szeretett barátnőivel (mint például a képen látható mosoly-királylány Katával), mi szülők pedig egymással.
Ez a kép a hétvégi verseny bemelegítése során készült. A mosolyok, az összetartott két vívókesztyűs kéz számomra olyan megható szimbolikával bír, hogy nem győzök hálálkodni Kata anyukájának, Helgának (akivel a találkozást mindig nagyon várom), amiért pont ekkor kattintott a gépével.
Ott van minden.... A fiatalság. A barátság. A sport. Az elhivatott sportolás. Az öröm. A sportolás és a találkozás öröméé.
A kép azért is fantasztikus, mert utána, a verseny során a lányok kétszer összekerültek.... Az első összecsapásnál Kata kerekedett felül. De akkor még volt vigaszág. Zita visszaküzdötte magát egy másik úton, és ismét Katával került szembe. Ekkor viszont ő győzött, és az már a dobogóért ment, vigaszág nélkül.... Kata vigasztalhatatlan volt, Zita nem tudott szívből örülni, pedig nagyon fontos volt számára most ez a győzelem.
Este pedig viháncolva vacsoráztak együtt - és mi, szülők is nagyon jól éreztük magunkat.
Hát nem szép és kerek így az egész? Hát nem így kéne oly' sok mindennek működnie?

Próbaidő

A munkahelyemen hat hónap a próbaidő. Mondjuk, nekem nem volt ilyen, mert én "GyES-ről visszatérő" voltam.
De mégis. A pszichés próbaidőm nekem is kb. ez a fél év volt, úgy érzem. Kicsit nehezen állok neki egy ilyen bejegyzésnek, mert nagyon óvatosnak kell lennem. Már eleve, olyan helyen dolgozom, ahonnan nem kéne túl sok mindent "kivinnem". Azt sem tudom, hogy mennyire ildomos blogolni. Mindegy. Nem is pletykahonlapnak használom, az is igaz.
Viszont kavarog bennem egy csomó minden, ami szerintem abszolúte munkahely-független.... De abból is, mennyit érdemes kitálalni? Érdekes, hogy ez most elég sok szorongással tölt el... Ugyanakkor fontosnak tartanám lejegyezni, mert sok minden megváltozott a mi kis életünkben ezáltal.
Összefoglalva, érzelmi oldalról, a dolgot még én is ledöbbentem. Mármint azon, hogy "csakalányokalényegmindenmásnemfontos" hozzáállásom mennyit változott. Nyilván nem arról van szó, hogy mostantól nem érdekelnek a gyerekeim... De magam is meglepődöm azon, hogy milyen szívesen járok dolgozni, hogy mennyire érdekel és lelkesít. Mondjuk ehhez kellett sok minden. Először is az, hogy amikor először jártam újra a minisztériumban megbeszélni a visszatérésem részleteit, az villant át az agyamon, hogy de jó lenne újra ugyanabban a munkakörben dolgozni, ahonnan eljöttem. És ez annyira irreálisnak tűnt akkor, sok-sok okból kifolyólag; kezdve a hatórás munkaidőmmel. Azóta az augusztusi nap óta annyi fordulat következett be, hogy végül, szinte váratlanul, beteljesült ez a vágyam. Igaz, a hatórázásnak annyi. Csak az a fura, hogy nem bánom. Lett egy inspiráló, kedves főnököm, és olyan munkakört alakított ki nekem, amiben benne van minden, amit szerettem volna: rengeteg "humánpolitika", szinte pszichológia, kommunikáció, de ezen felül komoly agytornát és koncentrációt igénylő érdemi munka is. Változatos is, érdekes is, és sok újdonsággal bír az előző kb. egy évtizedemhez képest.

Viszont ez egy merőben új felállást igényel otthon. Vannak ugyanis napok, amikor tényleg nem érkezek haza este 7-8-nál hamarabb... Eddig a Nagymamák és Apukám hihetetlenül jól állják a megnövekedett terhelést; tényleg sokat segítenek. Persze a Lányok meg kénytelenek önállósodni is egy kicsit. De azért ahhoz már nem is olyan kicsik - ez már előnyükre is válhat. (Ez néha pl. abban is megnyilatkozik, hogy mikor hétvégén felkelünk, már készen is van a reggeli! :-) )
No, nem mondom, hogy a hosszabbra tervezett napok reggelén nem rossz olyan kérdés-feleletet játszani a lányokkal, hogy
"- Ki jön értünk a suliba?
- Mama.
- Ki visz edzésre?
- Mama.
- Ki jön értünk edzés végén?
- Mama."

De azért mindig igyekeztem eddig úgy megoldani, hogy ne teljen el a teljes hét így. És közben még üdítő "variációk" is érkezhetnek: például, Keresztfiam, Dani, néha beszáll a fuvarozásba. Dani a lányok unokatestvére, és nagyon csípik egymást - folyton "vicceskednek". És az nagyon tetszik nekik, hogy az Unokatesó megy értük. Pláne autóval - de menő!

És Zoli is beszáll. Amikor már úgy tűnik, hogy valami kisakkozhatatlan a Nagymamákkal (vagy nem érnek rá), Danival és velem, akkor ő mindig megoldja a dolgot.

Én meg most jól érzem magamat ebben. Éppen a minap mentünk el pár ifjú kollégával egy pohár "tavaszköszöntő" borra, munkaidő után (igen, ilyen is van!), és ők kérdezték, hogy hogyan élem meg ezt a megváltozott életmódot. Azt találtam mondani, hogy kinyílt a világ.

Persze, szorongó énem nem hagy azért teljesen békén. Időnként megrohannak a kétségek. Tudom-e tényleg azt a szintet nyújtani a munkában, amit elvárnak tőlem, amit elvárok magamtól? Legtöbbször úgy érzem, hogy hát persze, de aztán elég egy apró részlet, és már megingok... No meg: nem gond-e, hogy ennyit távol vagyok az otthontól? Sokszor azt látom, hogy még működik a rendszer, de aztán elég egy rosszabb jegy érkezése vagy egy savanyú, szomorkás pofi látványa, és már kopogtat is jó barátom, az elbizonytalanodás...

Letelt a próbaidő. Van munkám. Szeretem. Remélem, ez sokáig így marad.

2013. március 17., vasárnap

Kamasz-száj

Egyszer, valamiért, Zita azt találta mondani anyukámnak, hogy szeretne megnézni egy operát. Anyukámnak több sem kellett, beszerzett három jegyet egy operára. Történetesen tegnapra. Történetesen a Bánk bánra. Egy darabig úgy volt, hogy mégsem megy Zita, hiszen közbejött a vívó-diákolimpia és vele a Balatonon töltött hosszú hétvégénk gondolata. Aztán megint közbejött valami. Ez az eszement időjárás. Tehát maradtunk, és Zita szombat estéje felszabadult. Mondjuk, már éppen nem volt teljesen biztos abban, hogy ő pont Operába szeretne menni, de rábeszéltem, hogy higgye el, élmény lesz a javából. Végül tehát felkerekedett, két nagymamája társaságában.
És persze nem bánta meg. Nemcsak azért, mert olyan, mint az apja; nevezetesen, hogy bárhová megy, ismerősre akad (ráadásul edző-, klub- és csapattársára), hanem azért sem, mert tetszett neki az előadás.
Bevallom, hogy én már éppen elalvófélben voltam, amikor ő visszatért a kulturális programjáról, így csak ma reggel mesélt az élményeiről.
- Anya, az elején eljátszották a Himnuszt.
- És felállt mindenki?
- Ja. Meg még énekelni is kellett.
- És te énekeltél?
- Aha. De milyen már, hogy mi megyünk az Operába, és még nekünk kell énekelni?!
:-)

2013. március 15., péntek

Az havas március idusán

Nyafoghatnék a hó miatt. Mert keresztülhúzta a számításainkat. Nem kicsit húzós időszakon vagyunk túl. Zoli minden idejét és energiáját leköti a hamarosan induló hétvégi főműsoridős produkciója, engem meg egyre többet tart magánál a minisztérium és az ottani teendők. Emiatt sem nyafognék igazán. mert az van, hogy mind a ketten élvezzük, szeretjük, amit csinálunk. Csak éppen fárasztó. Nagyon. És persze, a lányok most kevesebbet kapnak belőlünk. Milyen csodálatos viszont, hogy a Nagyszülők ilyen szívesen segítenek be, sőt néha még a Keresztfiam, Dani is. Aki ugye a lányok unokatestvére - mekkora buli, amikor ő megy értük edzésre! Szóval, ők sem nyafognak nagyon, egészen jól veszik az újfajta kanyarokat. De hiányzunk azért egymásnak mi mind, így családilag. Ezért beszéltük meg valamelyik hajnali kávézásnál Zolival, hogy most úgy állunk végre, hogy belefér egy csobbanós-kényeztetős hétvége hatunknak. Úgy terveztük, hogy vasárnap majd a balatonparti szállodából megyünk át a közelben megrendezésre kerülő vívó-diákolimpiára; és míg Zita küzd, addig a húgok majd Vera-barátnőmnél időznek Füreden. 
Hát nem, ebből semmi nem lett. Nem utaztunk el, elmarad a verseny is. Ítéletidő van. Kész szerencse, hogy nem vágtunk neki és nem rekedtünk ott valahol az autópályán.
Itthon vagyunk hát. De nem nyafogunk. És végül is, ez is pihentető. Nincs ugyan meg az az élmény, hogy helyettem megcsinál mindent valaki más (pl. főzés, mosogatás, stb.) ráadásul az élelmiszer-raktáraink sincsenek feltöltve, de megoldjuk.És a lányok már órák óta benne vannak valami játékban, végre veszekedés nélkül, felszabadultan, a lecke sem nyomasztja még őket - messze a hétfő.
Imola pedig hozza a mókás formáját. Elég sokat tudnak már a Kicsik is az 1848-as forradalomról, Petőfiről, Március 15-ről, de nem biztos, hogy minden eseménynek és fogalomnak értik a súlyát, igazi jelentését. Így fordulhatott elő ebédnél az alábbi megmosolyogtató párbeszéd:
"Én tudom ám, hogy hogyan halt meg Petőfi"-büszkélkedik Imó.
"Na, hogyan?"- kérdezünk rá bátorítólag.
"Hát, elbotlott egy csatában."
:-) :-) :-)

2013. március 8., péntek

Bók?

Tegnap Emma egy barátnőjével töltötte a délután egy részét - a barátnőjénél. Amikor érte mentem, távozóban, a szomszéd kertből nagy veszekedést, kiabálást hallottunk. Egy anyuka szidta le igen vehemensen a gyermekét, vélhetőleg azért, mert olyasmit csinált, amivel főleg saját magát sodorhatta volna veszélybe. Emma elkerekedett szemekkel nézett át a félhomályban, majd maga elé dünnyögte: "Szegény kisfiú, milyen kiabálós anyukája van. Nem olyan kedves, mint te!" Vigyorogtam, de azért megjegyeztem: "De Emma, én is szoktam kiabálni...." Mire jött a válasz. "De nem ilyen csúnyán! Te sokkal szebben kiabálsz."
Hát, most ilyen "bók" jutott. Azért jól megmosolyogtam.

2013. március 4., hétfő

Ha ráérnék...

Ha ráérnék, akkor simán benyomnám harmadjára is a "szundi" gombot a telefonon, amikor 5h45-kor ismét csörög. De nem érek rá, így erőt merítek ki-tudja-honnan, és inkább felkelek.
Ha ráérnék, akkor biztos rögtön megtalálnám a reggeli készülődés során azt a bizonyos "kedvenc" pólót, amit éppen a napokban mostam és teregettem ki, és amit Zoli valamikor az éjjel során biztos le is szedett, és amit haragosan követel rajtam a tulajdonosa-egyik leszármazottam. De nem érek rá, így háromszor is áttúrom egyre nagyobb vehemenciával a méteresre nőtt vasalatlan-kupacot, hogy aztán rájöjjek, hogy azt a pólót direkt a radiátorra tettem, hogy gyorsan megszáradjon. (Megjegyzem: ha ráérnék, méteres vasalatlan-kupac sem lenne. De nem érek rá, így van, és általában nem időm lesz több, hanem erre jár az én jószívű anyósom, és "eltünteti" a hegyet.)
Ha ráérnék, akkor biztos nem pont egy kocsival előttem váltana pirosra a vasúti átjáró lámpája. De nem érek rá, így aztán akkor vált át. (Megjegyzem: így viszont ki tudom sminkelni magamat. Mert addig arra sem értem rá.)
Ha ráérnék, akkor nem csak a távolodó metrószerelvényt látnám, amikor beérek a metró-megállóba. De nem érek rá, így aztán beszállok a másikba, a várakozóba. (Megjegyzem: így viszont van ülőhelyem, és olvashatok. Arra úgysem érek rá máskor.)
Ha ráérnék, akkor nem félórával a munkaidő után ragyogtatja rám Főnököm tényleg kedves mosolyát, hogy ugye megvárom még őt, a most következő tárgyalása után. De nem érek rá, így riadóztatom az én Jolly Joker anyukámat, hogy kicsit hosszabb ideig maradnak az ő felügyelete és istápolása alatt az unokái....
Ha ráérnék, akkor nem pont a pénztárnál előttem álló embernél kell sztornózni a fél bevásárlást, amikor én csak a másnapi zsömléket akartam megvenni kutyafuttában. De nem érek rá, így pont abban a sorban állok. Amíg eszembe nem jut, hogy nincs otthon öblítő sem, így azért visszaszaladok.
Ha ráérnék, akkor rögtön megtalálnám a nem is olyan nagy táskámban a kocsikulcsomat. De nem érek rá, ezért a bevásárolt holmikkal a "fülemen", őrült és egyre idegesebb kutakodásba kezdek, kipakolom az egészet - és aztán persze egy redőben elbújva rábukkanok arra az átkozott kulcsra.
Ha ráérnék, akkor nem abban a pillanatban döbbennék rá arra, hogy tankolnom kellene, de nagyon, amikor már azt hiszem, hogy na, még éppen elérek az edzés végére valamelyik gyermekért. De nem érek rá, és persze a villámgyors tankolás után (nem teli, áh! azt majd ha ráérek egyszer!), loholva érek oda a különóra végére, ahol egy - jogosan - zsémbes gyerek vár, reklamálva, hogy miért nem jöttem hamarabb. Majd nekem szögezi a kérdést, hogy ugye hoztam a tagdíjat? Hát persze, hogy nem, mert nem értem rá pénzt kivenni az automatából....
Ha ráérnék, akkor pompás háromfogásos friss vacsorát varázsolnék a családi vacsoraasztalra. De mivel nem érek rá, így az előző napi ételeket turbósítom fel így-úgy, kiegészítve valami gyorsasági fogással. Ezért aztán van pár családtag, aki a száját húzva érkezik az asztalhoz: "maradék, már megint!" Mondjuk, legalább nem kell kidobni. És milyen jó, hogy előző nap egy kicsit jobban ráértem!
Ha ráérnék, akkor hosszasan ülnénk a vacsoraasztalnál, és mindenkit végighallgatnánk, hogy milyen napjuk volt. És erre inkább mégis ráérünk.... Ez a legjobb az egész napban. Legfeljebb majd belelógok az éjszakába az elvégzendő ("hazahozott") munkával.
Ha ráérnék, akkor mindenkit kikérdeznék, a kád mellett ücsörögnék, amíg a kisebbek fürdenek, és hosszasan mesélnék. Szerencsére, ezt már nem egyedül, hanem a másik, soha rá nem érő szülővel közösen vállaljuk. És ráérünk. Mert rá AKARUNK érni. Erre mindenképpen.
Aztán este kissé fáradtan és űzötten hullunk az ágyba, hogy eljussunk ismét majd egy olyan naphoz, amikor nem érünk rá....
Ha ráérnék, ezt a bejegyzést is folytathatnám. De mivel nem érek rá, itt most abbahagyom! :-)