Pages

2013. szeptember 27., péntek

Munka utáni gondolatok

Ki kell hívnom a zongora-hangolót. Már annyit panaszkodnak a lányok néhány hangra.
Imola nyaggat, hogy azt a német munkafüzetet már be kellene szerezni.
Emma nyüstöl: Larisza néni már többször szólt, hogy ki KELL tölteni a zenei ellenőrző elejét!
Záporozik az esti kérdés-klasszikus: mi lesz a vacsi? Tényleg, mi is?!
Ó, a csudába! Már megint elfelejtettem kutyakaját venni!
Klári ma judozni megy, Zita meg zenekarra.
Be kell jelentkeznem a fogszabályzásra, Emma fogszabályzóját be kell állíttatni.
De jó! Válaszoltak az sms-emre: tudják hozni a szülők a két kislányt, aki még a Bolyai-csapatban lesz - most is foglalkozhatok  majd velük hétvégén.
Emma már nagyon csalódott lesz, ha ma sem sütünk; már napok óta halasztjuk a csokitortát.
Még szerencse, hogy végre túl vagyok a közigazgatási szakvizsgán, semmire sem volt időm előtte.
Az autó jelez: szervízelni kell. Hú, hát már megint mentünk vele 15 000 km-et!!!
Nem csoda, mivel a múlt hétvégén Zoli és Zita Lengyelországban járt vívóversenyen.
Tényleg! A vívóboltba is el kell menni! Ideje, hogy beszerezzünk egy, a nemzetközi versenyekre is jó nadrágot. Nem járja, hogy mindig kölcsönkérjük. A jövő héten már megint kell...
"Elfogyott a vécépapír"- kiabál valaki a gyerek-fürdőszobából. Na, ebből is ez az utolsó, amit most veszek elő a szekrényből...
Vendégeket várunk a hétvégére. Mit süssek nekik?
Te jó ég! Apukám 75 éves!!! Be kell szereznem neki valami csudijó ajándékot. És még névnapja is lesz...
Zoli mondta, hogy most már menne színházba is. Lássuk csak a színházműsorokat!
Azt tudtam, hogy máig lehetett befizetni Emmáék iskolai úszását, de azt már nem, hogy már ma mennek is! Ajajjjj.
Muszáj rákérdeznem az Ikreknél, hogy van-e valami aláírnivaló az üzenőkben, ellenőrzőkben; nehogy megint "kikapjunk".
Emmát ki kell kérdezni töriből.
"Persze Zita, tőled is kikérdezem az angolt!"
"Micsoda?! Nektek még hangosolvasást kell gyakorolnotok?!"
"Amúgy zongorán/gitáron/fuvolán gyakoroltatok?! Biztooooos? Na gyere, játszd csak el nekem!"
"Megetette már valaki ma a nyulat?"
Hú. Igazán jó hír, hogy holnap megint 1/2 8-ra kell mennie Zitának.
Mindegy, azért megvárom, míg lemegy a mosás. Remélem, nem alszom el.
Most látom csak, hogy nincs reggelinekvaló. Akkor gyorsan kikeverek egy muffint.
Ki kell készíteni Emma teniszcuccát, itthon ne felejtse.
Holnap most már nem felejtem el felhívni a fűtés-szerelőt, hogy leellenőrizze az egész rendszert, mielőtt bedurvul a hideg.
És akkor ezt most meg fel is írom a táblánkra: szemorvos és fülorvos. Kontrollokra kell menni, már mióta halasztom.
Imó különangoljára be kell küldenem a pénzt.
Annyira el kéne már jutnom kozmetikushoz. De MIKOOOOOR?!
Na jó, most már csak holnap reggel mosok hajat...
 
(kép innen)

2013. szeptember 20., péntek

The climb

Azt szoktam szajkózni elsősorban magamnak, de a családtagjaimnak is, hogy ha valami nem jó, nem érezzük benne jól magunkat, nem tetszik (most nyilván nem egy cipőre gondolva), akkor azon változtatni kell. Másként csinálni, kijavítani, megoldani, elmenni, visszajönni. De nem szabad úgy hagyni, mert az károsít. Lelket, kapcsolatot, egészséget, hangulatot.
Persze, kimondani könnyebb, mint követni is ezt a tanácsot. De nyughatatlan fajta vagyok, és ha nem is mindig látványosan, de követem ezt az elvet; el nem engedem. Csak egy életünk van, ugyanis. A drága fajtából.
Ez az útmutatás most sok szempontból kavarog bennem. Több mindenben érzem ezt a váltás-szükségességet, igyekszem is mindenhol rendezni a terepet. Mert annyi minden őröl, hogy az hosszú távon pontosan az lesz, amivel magamnak is meg fennhangon is szoktam fenyegetőzni: káros.
Itt van ez a munkahely dolog is. Kissé belesétálva egy csapdába, itt találom most magamat nyolc órában egy olyan munkakörben, amit nem bírok megszeretni és megszokni. Pedig... Munkatársakra, főnökökre és megértésre nem csak diplomáciából nem panaszkodnék, hanem, mert tényleg nem tudnék. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki kattog a munkahely és az otthoni teendők sűrűjében, de engem ez mostanában nagyon felemészt. Valahogy, gyakran úgy gondolom, hogy nem ott a helyem, ahol vagyok, nem így kéne, nem ezt kéne. Pattogni négy gyermekkel és egy amúgy igen korrekt fizetéssel nem egyszerű, nem hiszem, hogy rajzot igényel.... Viszont. Mi a fontosabb, de tényleg? Azt már tudom, a válasz azonnal beugrik. Hogyan jussak el oda, no, az már kacskaringós...

És íme ez a ragyogó Nagylány. Olyan szép, olyan okos, olyan mosolygós, olyan jó kamasz... És szegénykém, cipel magával egy nagy vödör kishitűséget... Néha kiönti, és akkor minden kerek, máskor meg pont akkor telik meg, amikor annyira nem kéne az oda... Úgy látom, a vívás most kezd egy kicsit túl nagy jelentőséget kapni az életében. Ami alapvetően nem lenne gond. Hiszen remekül becsatornázza az energiáit, a figyelmét, könnyebb így mindannyiunknak átvészelni ezt a nehéznek titulált serdülőkort. Iszonyú elszánt: egész nyáron futott rendszeresen, most minden nap megy edzeni, hétvégeken fut. Magyarázza nekem, hogy versenyek előtt még osztálykirándulásra sem megy, nehogy fáradt legyen. És szülinapi buliba sem, még ha vasárnap is van a verseny, a buli meg pénteken. Igen, és ügyes, és odaáll a pástra, és néhányan böködik a többiek egymást: "hú, látod, hogy milyen jól csinálja?" Aztán történik valami, abban az okos fejben, jön a vödör kishitűség, a zoknija mellett sétál fel a pástra és tálcán felkínálja az asszót a következő ellenfélnek.

Igen, itt is érzem: változtatni, javítani, lépni kell. Vagy el kell engedni vágyakat, vagy másként kell megközelíteni dolgokat, vagy szakember kell. Egyelőre maradnak az éjbe nyúló beszélgetések. Keverem a maltert, rakom a téglát, építem őt fel. Csak még a védelmi rendszert is ki kell fundálni, mert ha jön az önbizalomhiány nevű buldózer, akkor is az építménynek kell erősebbnek lennie....

Emmám hatodikos. És már megint rágódom. Mert látok rajta egy fordulatot. Most lett felsős, úgy érzem. Igen, de ezt ötödikben kellett volna. Vagy most kellene ötödikesnek lenni. Örök marcang számomra: vissza kellett volna tartani, vissza lehetett volna. Ezt ugye sehogy sem tudnám elintézni... De van azért megoldás. Keresem, kutatom, ötletelek, keresgélek, kérdezősködöm. És noszogatom őt. Úgy látom, jól van ő. Csak ez a hatodik vízválasztó. Sokan megpróbálnak majd elmenni a suliból. Jó ez? Akarjuk mi is, hogy ő is akarjon? Tolni kell őt, különóráztatni, vagy tényleg megkeresni azt a pillanatot, amikor vissza lehet neki adni azt az egy évet? Itt a döntés még várat magára, de elkerülhetetlen lesz. Lépni kell, helyben járni nem lehet. Csak merre?

Harcosabb, harciasabb Ikrem is zakatoltatja az agyamat. Nem jó az, hogy nem szeret iskolába járni. Nem jó az, hogy hamar konfliktusba kerül a tanító nénivel. Csak az ő verzióját ismerem (meg Imóét, de ő már hivatalosan is Klára ügyvédévé vált). És néha nehezemre esik a tanító néni pártjára állni, pedig megígértem magamnak, hogy ez lesz az alapelv; meggyőződésem, hogy erősen kontraproduktív, ha a szülő ellentétes álláspontra helyezkedik az iskolai meglátásokkal. Mondanom sem kell, azért ezt az elvemet sem tartottam mindig be. Most is el-elgondolkozom, hogy itt mi lenne a bölcs. Valahogy egy váltás érzek itt is érni. De persze, ez sem lesz sebbel és lobbal; no meg persze beszélgetek, győzködök, érvelek, bátorítok, biztatok. Az amúgy hihetetlenül jó tanuló Klárával, Klárának, Kláráért.

Imókám nyugis. Ő még mindig nagyon kötelességtudó. Belehabarodott a vívásba. Őt meg noszogatni kell mindenért, kicsit lustika, de nekem ez olyan egészségesnek tűnik. Csak megint a kérdések: mennyire hagyjam, mennyire nyüstöljem? Mert az ő nyugalmára nagyon nagy szükségem van ám. Olyan ajándék ez most ebben a vibrálós időszakban, hogy azt leírni sem tudnám.

Zoli most a helyén van. Csak annyira sodornak az események, a hétköznapok és a mostanában sűrű hétvégék is, hogy alig találunk időt. Magunkra. Pedig kell. Színházjegyekre gondoltam. Az szellőzteti az agyat, összehozza a párokat... :-) És ó, félkerek évfordulóra készülünk... Már lefoglaltuk a szállást. Csak kettőnknek, két éjszakára.

Van itt tehát annyi kibogozandó lélekgubanc, megoldandó feladat és sok-sok kérdés, hogy most egy kicsit úgy érzem, elfáradtam. Pedig az élet olyan, mint ez a dal.... A lényeg az út, amíg eljutunk valahová....
    

2013. szeptember 16., hétfő

Éveleji fogadalmak

Az iskolakezdés egy kicsit olyan, mint az Újév. Az ember - meg a lánya(i) - tele van(nak) mindenféle komoly elhatározással, elszántsággal, és "ezentúl másként csinálom" löketekkel.
Nálunk komoly gondot okoz a rend. Annak létrehozása, és persze a fenntartása is. Határozottan kellemes méretű házban lakunk, de valahogy mégsincs hely. Talán, mert elég sokan vagyunk. Talán, mert hiába tágas a nappali, ha a konyha olyan pöttöm. Talán, mert nincsenek kiszolgáló-helységeink, úgymint mosókonyha, garázs, kamra, gardrób. És létszámunkra való tekintettel egy hely sem, amit ezeknek nevezhetnénk. És talán, mert - az egyik legfőbb indok: túl sok holmink van!!!!
Szóval, nincs rend, általában. Olyan látszat-rendet még csak-csak összedobunk, relatíve gyakran, mert különben lépni sem tudnánk. No meg azért, mert a családfő erősen allergiás a rumlira, hamar elpárolog a jókedve, ha megbotlik néhány (hm, rengeteg..) pár cipőben a bejáratnál; ha hazaérkezéskor azt látja, hogy az iskolatáskák és különóra-pakkok tömege még mindig a fogasnál tornyosul, és pláne, ha nem tud sehová sem leülni, mert mindehol elhajigált pulcsik, füzetek és játéktelefonok halmozódnak. A kedvence mégis az, ha egy hullámcsatt csikordul a lába alatt...
Szóval olyan igazi, rendszerszerű REND ritkán van, akkor is mindig részterületeken. Ezekből a két legnagyobb falatot sikerült még az iskolakezdés előtt legyőznöm. Az egyik a konyha volt, ami kicsinek kicsi ugyan, de már elég régóta rendezésre várt. Nos, ez bő két napomba, rengeteg energiámba és nem kevés szemét-termelésembe került. Mivel tudom, hogy a dolgos hétköznapokon (mármint amikor a suli is teljes üzemmódban zakatol, különórákkal, leckével, kikérdeznivalóval, gyakorolnivalóval, egy szóval idegbajjal) esélyem sem lenne ilyesmikre, viszont egy rendezett konyha nagy segítségemre van, így ennek még augusztusban nekiestem. Öröm most kinyitogatni a szekrényeket. (Most még a szelektív kukánkat várom nagyon, mert a szemét még mindig gond, és a környékünkön felszámolták a legtöbb szelektív hulladékgyűjtőt.) De egyébként minden igyekezet ellenére sincs már olyan átlátható, szép rend(szer), mint amilyet boldogan kialakítottam a munkálataim során. Alig pár hete történt pedig...
A másik "kemény dió" területet az Ikrek szobája képezte. Állandó rendetlenség van a dugig tömött szobájukban. Egy idő után ez már úgy elharapózott a múlt tanévben, hogy inkább az étkezőben írtak leckét, mivel az íróasztalukon "nem volt hely". Meg máshol sem. Az ágyuk alatt, körül, a polcokon, a fiókokban, sehol sem volt hely. Mindenhol összehalmozott egyveleg. Aaaaaah! Állandóan arra hivatkoztak, hogy nekik ketten kell egy nem túl nagy szobán osztozkodniuk, és ráadásul minden játék náluk van. Igen, ez így mind igaz, na de akkor is... Néha látszólag rendet hajigáltak, de mint halottnak a csók...
Aztán augusztusban volt pár nap, amikor a család a Balcsin volt, én meg Pesten dolgoztam. Na, minden estémet a Kicsik szobájában töltöttem, "molyolva", szelektálva, kegyetlenül kiselejtezve egy csomó mindent, összeállítva egy ládányi gyerekkönyv-adagot az "unokáinknak" (....), szóval a padlásra legalább is... És egyszer csak a végére jutottam. Előbukkantak a bútorok az őskáosz alól, és olyan kincsek kerültek elő a legvalószerűtlenebb helyekről, hogy csak na!
Amikor a szoba tulajdonosai visszatértek a nyárból, nem győztek ámulni. És persze örülni rég nem látott dolgaiknak, amik így a felszínre kerültek, rendezetten, ésszerűen, azaz használhatóan. El is kezdték használni.....
De előtte még megkértek, hogy fényképezzem le az íróasztalukat az ideális állapotban, hívassam elő a fényképet, ők azt majd kiteszik maguknak a falra, és amikor azt látják, hogy már nem arra az ideális képre hasonlít az állapotuk, akkor majd rögtön visszarendezik. Haha. De az ötletet bájosnak találtam. El is készültek a fényképek. De még nem hívattam elő. Pedig közben még kaptak egy-egy polcot is, amire rápakolhattak azt a sok ketyerét, amit eddig az asztalon tároltak.
Mit mondjak.... A kép még ki sem került a falra, de az állapotok már távol állnak az ideálistól. Egyelőre még tudják használni az íróasztalukat. De azt már nem mesélem el, hogy mi van az ágyuk alatt....


Ennyit a fogadalmakról. Az enyéim is lemaradásban vannak. Nincs még mindig egy hétre előre megtervezve, hogy miket főzök. Még mindig nincs minden könyv bekötve. És a ruhásszekrényeket sem pakoltam még át rendesen (főleg az Ikreké könyörög pedig egy alapos átrendszerezésért.) És nem futok minden másnap sem, ahogyan elterveztem. És nem ülök mindig ott a Gyermek(ek)kel zongora/gitár/nyelvtanfüzet mellett sem, ahogyan elterveztem...
De nem baj. Elhatározások kellenek. Mert azért csak birizgálják a lelkiismeretet. És meglesz a könyvbekötés. Meg azért sokszor tanulunk együtt. És pizzás csigát/muffint is sokszor sütöttem. Néha meg még akár két napra előre is tudom, hogy mit eszünk. És csak ritkán fogy el a liszt a rossz pillanatban.
Viszont futni nem futok eleget.
Ah...

2013. szeptember 11., szerda

Írjatok blogot!!!!

Tegnap esti kis történet... Ami jól feldobott az egész mai napra is! Semmi különös nem következik, de talán pont ezért olyan jó. Mert annyi volt, hogy meséltem tegnap este (IS). Igen, nálunk még vannak esti mesét kérő és szívesen hallgató gyermekek. (Tegnap este kiderült: néha még akár mind a négy :-) )
Klárával kissé összedörrentünk, így megmondtam, hogy csak Imó kap mesét - amit persze Klára is meghallgathat. Megjegyzem: általában a mese alatt mindig megenyhülök, és a végén kap az is, akinek nem szántam, mert mégsem lehet haraggal a szívben jóéjt-puszit adni.... Szóval, Imola azt kérte, hogy ne az éppen soron lévő könyvből meséljek, hanem vegyük egy kicsit elő azt a blog-könyvet, amit még a majd' két évvel ezelőtti karácsonyon készítettem nekik, mind a négynek egy sajátot, a közös és csak a róla szóló bejegyzéseket összefűzve. Imola azt kérte, hogy valami vicceset keressek elő belőle. Általában ezt kérik, egyébként. Ráleltem egy jó régi írásra, még a babaszobás korból, amikor az Ikrek még pelusosok, de már önjáróak és beszédképesek voltak, és még csak Zita volt sulis. Ah, régi szép idők!!!
Szóval, elkezdtem olvasni, és olyan élmény volt! Imola és Klára gurultak a nevetéstől, lubickoltak abban, hogy milyen jópofa picinyek voltak ők, és hogy ezt az anyjuk milyen mókásan élte meg. Egy idő után a szomszéd szobából jött a kamaszos felszólítás: "Anya, olvass hangosabban!" (Megjegyzem, Emma egy kissé távolabbi szobában ekkorra már édesen szunnyadt.) Amikor pedig végetért a bejegyzés, ismét rámdörrent: "Jaj, olvass még!!! Abba ne hagyd!" Ebben egyébként abszolút partnerre talált az Ikrekben. Zita egy idő után meg is jelent a szobájukban, és immáron hárman viháncoltak a kisebb korú mindennapjaikon.
Újabb két bejegyzés felolvasása után én már lezártnak tekintettem a mesélési folyamatot (készültem még muffint sütni), de Zita kikapta a kezemből Imola blogkönyvét, és kijelentette, hogy akkor most ő olvas fel a Húgoknak. Belementem, úgy tetszett ez a lelkesedés.
A búcsúpuszinál Klára azt mondta, hogy "akár még 10 000 Forintot is adna" (miből? nincs is nagyon saját pénze.... :-) ), ha vehetne "mondjuk a Sparban" egy olyan gépet, ami visszavihetne minket abba az időbe, amikor ők még ovisok sem voltak... Mondtam neki, hogy én akár a többszörösét is, és akár az IKEA-ban is... :-)

Elbúcsúztam tőlük, és mentem muffint sütni. Még hallottam egy darabig hangos jókedvüket.

Reggel, a muffinnak nagyon örülve, azt fejtegette Imó, hogy micsoda jó gondolat, hogy én írom ezt a blogot, mert hár milyen viccesek is voltak ők... :-)


Hát igen. Tényleg. Jó dolog ez a blogírás. Mindig azt mondom, hogy azért írom, hogy később ők élvezettel elolvashassák. Élvezettel, vihogva vagy néha elkomolyodva, elgondolkozva, esetleg fel-felsóhajtva is. De leginkább: mosolyogva. És lám, ez a célom teljesen megvalósul, amikor ilyen estékkel leszünk mind "gazdagabbak". Írjatok hát blogot, kedves Anyukák! A gyermekévek elszállnak, a felejthetetlennek tűnő pillanatok mégis elhomályosulnak, az írás, a képek, a szavakba öntött emlékek-érzések megmaradnak. Vendégek ők a háznál, alig pár évtizedre; jobb, ha minden percét élvezzük. És amennyit lehet, valahogyan rögzítjük. :-)

2013. szeptember 5., csütörtök

És?!

Meg kell hagyni, legfiatalabb leánykánk, Imó, kissé "feltöltötte" a nutella-raktárját idén nyáron (Zoli szerint Imola nem nutellát, hanem a puszijait tárolja kissé gömbölyű pocakjában). Nagyon cuki így is, olyan kedvesen gömbölyödik itt-ott. Nem kelti kövér gyerek hatását, meg ráaádsul "keményhúsú" (persze nem nutellán él, sőt azt erősen lekorlátoztuk nála, de imád enni és úgy élvezi az étkezést!!!). De tény, hogy lassan tíz kiló választja el ikertestvérétől... A legjobb mindenképpen az, hogy egyáltalán nem foglalkozik a dologgal. És ez így van jól, remélem, így is marad:

A minap Imola úgy döntött, hogy másnap farmert húzna - hűvösebb időt ígértek. Elő is szedtük a szekrény mélyéből az utoljára nyár elején használt darabokat - hát, egynek sem tudta összehúzni a cipzárját! Mondjuk, magasságban is belelendült, de nem ez volt a fő gond... :-)
Nem izgatta nagyon magát, mondta, menjünk át Emmához, keresgéljünk ott valamit. Tulajdonképpen egyébként Emmán is látszik, hogy szeret enni, de neki teljesen más az alkata, a lába például elég vékony, no meg izmos. Imola előcibált két farmert Emma szekrényéből, és örömmel konstatálta, hogy az első, amit próbált, felment rá. A cipzár is rendben volt, mégha kissé szűkösen is. Nagyon örült, de mondta, hogy a másikat is megnézi azért. No, ott már nem járt akkora sikerrel... Mondom neki mosolyogva - vele nem lehet nem mosolyogva beszélgetni... -, hogy:
 "Ej-ej, Imó, azért ez nem semmi, hogy még az Emma nadrágja sem jön rád!"
 "De Anya, az Emma kisebb!"
"Nem, Imó, az Emma nagyobb nálad!"
"Jó, de úgy értem, hogy amikor ennyi idős volt, mint én most, akkor sokkal kisebb volt!"
 "Ez így van, de ezt a nadrágot MOST hordja, Imó! És még így is kicsi rád!"
Mire Imó megrántotta a vállát, felkapta azt a nadrágot, amelyikbe belefért, és azt mondta vigyorogva: "És?!" Elnevettem magam, és azt feleltem: "Teljesen igazad van, Imó!"

(Aztán reggel úgy ítélte meg, hogy mégsincs olyan hűvös, és nem farmerben ment.... :-) )
Szeretem ezt a képet: benne van a nyár
és az tündöklő báj, ami Imola sajátja!

Igyekezet - ez látszik gyönyörű pofiján.
Imola ilyen: mindig nagyon igyekszik.
És ez sokszor nagyon meghat, még többször
hálával tölt el. Egy kincs.

A nyári névnaposról

Meg szeretnék emlékezni az idei Klára-napról is, mégha ilyen megkésve is. A hosszabb, augusztusi nyári szabadságom annyira abszolút volt, hogy csak alig-alig adódott internetes lehetőségem, lévén, hogy az én laptopom elromlott, Zolié meg csak akkor volt ott, amikor Zoli maga is, akkor meg ugye még kevésbé volt kedvem és időm a nettel törődni. Így aztán Klára-napon sem jutottam géphez, nem tudtam akkor megköszönteni őt, ahogyan azért szoktam, mióta blogot írok.

Szóval ez a drága gyermek nagyon készült rá, mint minden évben. Ikergyerekként nyilván a névnap nagy jelentőséggel bír, mivel ez az egyetlen saját ünnepe... Aranyos volt, mert leghőbb vágya az volt, hogy minél többen ünnepeljük őt, méghozzá a Balatonon. Ebben, sajnos kissé csalódnia kellett, nem sikerült annyi családtagot odacsődítenem, amennyit szeretett volna. Amiben nem kellett csalódnia semmiképpen sem, az ahogyan megadtuk a módját a dolgoknak. Különöseb ajándékokra nem vágyott, egy szörfös fürdőnadrágot (olyan térd fölé érőt) és esetleg egy szörfös pólót (olyan decathlonosat) szeretett volna csak - meg egy kaktuszt... :-) De többször jelezte, hogy vágyik muffinra és pizzás csigákra, no meg az általa igen kedvelt gyerekpezsgőre. Már reggel ünnepi asztalt terítettem neki, amit nagyon értékelt, és csak vigyorgott....
Nagyon várta már a "díszvendégeket", azaz keresztszüleit és a kislányukat. Időközben a szüleim is befutottak, Zoli már ott volt, az anyukája is. Ennyien "buliztunk" hát (meg persze a testvérek és én...). Minden apró ajándéknak örült, csillogott a szeme a pezsgővel való koccintáskor, és hatalmas örömet tudtam neki okozni azzal, hogy a poharakra kis műanyag megjelölő-állatkákat biggyesztettem, egy-egy muffinra meg amolyan "koktélernyőcskéket". Imádom Klárában, hogy úgy tud ilyen apróságokat értékelni! Tőlünk, a szörfös gatya mellett, még kapott egy icipici plüsskötésű noteszkét, "Titkocskák" felirattal - hát el nem tudom mondani, hogy mennyit áradozott róla még napokon át....

A nap végén még levonultunk a Balcsihoz, hogy felavassuk az új fürdőnadrágot. A vízben sokat nem voltunk, mert aznap kissé hűvös volt (ez egy vasárnapi napon volt, a névnap előestéjén), de a Balaton-parton lenni mindig jó, és bármilyen napot - legyen az ünnep vagy sem - megkoronáz.

Ilyen volt tehát a 2013-as Klára-nap, ami ismét emlékezetes marad számunkra, csakúgy, mint ekkor és ekkor és ekkor, no meg ekkor is.
Ünnepi reggeli

Keresztanyai puszi

Egészségedre!!! Koccintás gyerekpezsgővel.

Ünnepi muffin-evés

Boldog ünnepelt lufi-nyuszival, a pizzás csigák mögött.

2013. szeptember 4., szerda

Gondolatok az iskolakezdésről.... update

.... avagy Murphy a magyar oktatásban.

Sokat morfondíroztam mostanában erről a témáról - ó mily' meglepő, ugyan miért is....
Kész szerencse, hogy egy jó ideig nem jutottam géphez, mert már többször megfogalmaztam a fejemben egy-két morgós, netán kirohanós bejegyzést. De rögtön arra is gondoltam, hogy meg kell azért várni a végét a dolgoknak. Ami ugyan nem most lesz persze, de bizonyos részletek azért ülepednek hamarosan.

Szóval, új tanévre készülődtünk már egy ideje, nem is akármilyenre. Nincs most ugyan senkinek "neves" éve, azaz senki sem kezdte most az iskolát, vagy egy új iskolát, senki sem ment felsőbe, szóval olyan "átlagév" kezdődött, ahogyan én szeretem. Mert ugye nincs olyan jelentősebb megkönnyeznivaló, bár nekem a kevés is elég....

Mégis... Elég félve vártam ezt a szeptember 2-át. Egésznapos iskola? Hogyan lesznek edzések, különórák?! Amúgy is... Hogyan lehet majd megint összeszervezni a plusz egy sportot és plusz egy hangszert felvonultató kvartettet? Az újdonságokért nálunk egyébként javarészt Klára felel: judozni és gitározni kezdett, de azért Imola is becsatlakozott, mivel ő meg a pást felé vette az irányt Zita nyomdokain. Igaz, egyelőre Klára is elkíséri a vívásedzésekre, mert még nem teljesen biztos, hogy tuti judozna-e vagy mégis inkább ő is a kardot választja...

Az intézményes évkezdés előjelei vészjóslóak voltak. Egy részről, ott volt az iskolánkban egy botrányos ebédbefizetési folyamat. Történt ugyanis, hogy a jól megszokott rendszert - egy iskolai dolgozó, pedagógus vagy titkár, rutinból és gyorsan levezényelte minden hónapban - felborították, a "kerületgazda" dolgozói vették ezt a feladatot, szaktudás és lélek nélkül, úgy tűnik. Az első befizetési napon ugyanis már kiderült, hogy gyakorlatilag vagy alkalmatlanok a feladatra, vagy a rendszerük az, vagy senki sem mutatta be nekik a rendszert. Mindenesetre, hosszú sorokkal, bosszús szülőkkel és sok-sok be nem fizetett ebéddel zárult az első nap. Mindezekből semmilyen konzekvenciát nem vontak le. Illetve de. Egyet: sorszámot osztottak a második ebédbefizetési lehetőségnél. Ami tartott délután 2-től 5-ig. Én 4-re értem oda, és megkaptam a 116-os sorszámot. Ez még önmagában nem gond. De rögtön az lett, amikor megtudtam, hogy a 21-esnél járnak!!!!! Tehát aznap is botrány lett, aznap is rengeteg befizetetlen ebéd maradt (köztük a mi gyerekeinké), és hát, rossz érzéseim lettek. Ami a leginkább letört, az az új emberek (mármint az ebédbefizetést kezelő új emberek) hozzáállása volt. Ki-kiüzentek harcállásaikból, hogy aki szülő ott van a suliban 5-kor, az befizethet, de 5-kor bezárják a kapukat, be már nem jöhet senki. Magyarul, ha másnak is olyan tervei lettek volna, mint nekem - nevezetesen, hogy hazamegyek, megfőzöm a vacsorát, elviszem Klárát edzésre, beszélgetek a többi gyerekemmel, majd pár óra eltelte után visszamegyek - na, az bűnhődjön. Már elnézést? Tán a szülők voltak a hibásak a kialakult helyzetért?! Egyébként, ezt is próbálták sugallni.... Mert miért társultak azok a fránya szülők (azaz, az ottmaradós ultimátum után miért kértek meg bizonyos szülők néhány önfeláldozót, hogy az ő csemetéjüket is fizesse be), mert miért nem készültek a sokgyerekesek az igazolásukkal (hát azért, mert nem kellett - mert ott van a rendszerükben, amit nem tudtak kezelni, hogy ki a sokgyerekes, kinek jár az 50%-os ebéd....), stb... Az egész mizéria érdekesen ért véget. Én lemondtam az ebédbefizetésről - Klára pl. ennek nagyon örült, és már elő is állt gyorsan a megoldással: "Anya, majd vasárnap sütsz egy hatalmas adag pizzás csigát, és az kitart péntekig, azt esszük majd ebéd helyett".  Aztán gondolom rájöttek az illetékesek, hogy nem lesz így jó, ezért napokon át be lehetett menni a "központjukba", csekket lehetett kérni, és pillanatok alatt el lehetett intézni, hogy a gyermekek mégis kapjanak a finom iskolai menza gyönyöreiből... De azért most már körbeüzenték: ilyen megoldásra a következő hónapban már nem lesz mód. Jó. Majd sátrat verünk az aulában...

Vészjósló volt az is, amiket tanítónő-barátnőm mesélgetett a várható változásokról. Megrémisztett az is, hogy sok-sok új kolléga érkezik a suliba. Megrémisztett, hogy a Kicsik napközis tanító nénijétől megvált az iskola - az új törvényi előírások miatt, mert az meg kit érdekel, hogy már az ereiben is napközis vér folyt.....

Aztán megálljt parancsoltam magamnak. Kicsit leszidtam magamat: nem az öregség jele, ha már erőből elutasítok minden változtatást?! Meg közben kiderült, hogy a jelenlegi káosz azért hagy még pár lehetőséget. Nem lesz még ez az egésznaposság olyan szigorú. Egyszerűen nincs rá infrastrukturálisan felkészülve a suli. És azt is láttam: még mindig jobb, hogy most harmadikos-hatodikos-nyolcadikos gyerekeim vannak, mert szegény elsősök és ötödikesek....

Elmerengtem azon is, hogy tulajdonképpen Svájcban is egésznapos iskola volt, nagy ebédszünettel. Na ja. De az órákat is úgy válogatták össze, hogy az nem jelenthetett 6-7 óra folyamatos komoly koncentrálást (sok helyen olvasom, hogy néhol az elsősöknek 6 órájuk van egyhuzamban!!!!!), továbbá az általános iskolákból még a könyvet sem viszik haza a gyerekek hét közben, nemhogy leckét... Tehát suli után már tényleg csak a sport, zene és egyebek, no meg a játék és a pihenés marad. És az egész rendszer így épül fel.... De ha csak a rendszer egyik részét változtatják, akkor komoly az esélye a borulásnak...

Végül eljött a hétfő, az első becsöngetés. Klára kifejezett kérése volt, hogy elkísérjem őket, a munkahelyem megértő, úgyhogy ott álltam az iskolaudvaron, hogy megszólaljon a Himnusz... Ami nem szólalt meg, mert volt valami technikai zűr. Nem baj. Énekeljük el közösen. Akkor ott azt gondoltam, hogy ebben a suliban nagyon erős a szülői támogatás, a szülői összefogás. És lám-lám, ilyen csekélységben is megnyilvánul, mint a teljesen természetes Himnusz-éneklés, és ugyanilyen megadóan fog mindent megtenni a szülői közösség azért, hogy a gyerekek minél kevesebbet érzékeljenek a változások negatívumaiból. Mert vannak és lesznek. Például számomra még rejtély, hogy ha az iskola nem rendelkezhet az épülettel 17h után, és nem élvez prioritást az ott oktató pedagógus sem (ha mondjuk egy focit akar tartani), és fizetnie kell ugyanúgy teremhasználatot az iskolának is, mint bárkinek, aki az utcáról bejön (miközben önálló gazdálkodása már nincs is, úgyhogy remélem, hogy itt valamit félreértettem), akkor például hogyan lesz felsős farsang? Apróság, persze. De lesz belőle jó sok... És nem jó az, hogy akkor ez mind szülői összefogásos megoldásra vár. Mert nyilván mindennek van határa.

Az évnyitón bemutatták a rengeteg új kollégát. Nagyon biztattam magamat, hogy biztos jók lesznek! A gyerekek visszajelzései egyelőre lelkesek, de persze nem eszik olyan forrón a kását.

Zita sulijában - így távolból nézve - talán nincs annyi változás, vagy ő tényleg nem érzékeli. A nyolcosztályos gimik lehet, hogy más kupacba kerültek. Annyiban viszont ő is érintett, hogy az ingyen-tankönyvesek (megint a sokgyerekesség előnye, ugyebár...) nem kapták még meg a könyveiket, és valószínűleg ez egész héten így lesz. Nem a világ vége. Csak már van házi feladata. A könyvből... :-) Modern kort élünk, lefotózza a telefonjával az adott oldalt. 

Megoldjuk, nem? Csak azért picit még nem tudom, hogy ez most jó-e. Megoldjuk? Valami működött, most meg nem... Murphy törvénye? Tényleg muszáj volt? Tényleg így kellett?

Háborog egy picit a "svájci" lelkem. Kevés dolog maradt meg a tanulmányaimból, és viszont elég sok a Svájcban töltött évek tapasztalataiból. A kettő ott vág össze, hogy megtanították, a demokrácia egyik fő alapja a szubszidiaritás. Ez a csúnya szó körülbelül olyasmit fed le, hogy a döntéseket az "a lehető legközelebb az emberekhez" (a legnagyobb szakértelemmel) kell meghozni. Ehhez képest az iskolák igen drasztikus központosítása, az önálló iskolavezetés teljes lekorlátozása nagyon ellene megy ennek. És ez nagyon sok rosszat, keserűséget, beletörődést szül. Megjegyzem: azt is láttam, hogy milyen az, amikor ezt a szubszidiaritás elvét működtetik (Svájcban a legkisebb "egységnek", a "Commune"-nek rengeteg döntési köre van, és azt úgy használja, hogy jó sokszor kikéri a lakosság véleményét is. A svájciak sokszor szavaznak. Sokszor döntenek.) Nem olyan rossz az... :-)

Nem nézem ezt itt és most örömmel.

Remélem, a gyerekeinknek sikeres tanéve lesz, és talán a végén kevésbé leszek borúlátó, mint most.

Újabb fejlemény, ami nem növeli a komfortérzetet, habár ez nem feltétlenül a rendszer hibája, hanem a rendszer felrúgása okozta zűrzavar folyománya inkább: a Kicsik új napközis tanító nénije kedd reggel már csak telefonált az iskolának: ő inkább mégsem.... Persze, aki ilyet képes megtenni a gyereklelkekkel (bemutatkozik nekik, eltölt velük egy napot, majd mintegy azt üzenve, hogy "jaj, ti nem tetszetek nekem", lelép elköszönés és a gyerekek számára megnyugtó magyarázat nélkül), szóval azért lehet, hogy nem nagy kár. És újabb főhajtás a tanító nénijük előtt, aki vállalta, hogy amíg nem rendeződik a helyzet, ő lesz velük délután is.
Ezek most egy kicsit többet pihennek....


2013. szeptember 3., kedd

Nyárbúcsúztató képsor

Régen volt már, hogy erre jártam, most pótolok ezt-azt...
Legelőször egy képsorozat, amit búcsúzóul készítettem a Balcsin....
Ritka pillanat - ők ketten, békében, szeretetben

Le is csaptam a lehetőségre, és többször is kattintottam.

Családi csendélet a Balaton-parton, ahogyan azt
Klára megkomponálta.

Nagylány ellenfényben,
badacsonyi naplementés háttérrel

Középsőleány naplementében,
stéges naplementés háttérrel 

Színes Klára a balatoni köveken

Imó nem volt hajlandó pózolni -
csak intenzíven lükéskedni

És ehhez egyre több partnert szerzett magának...

Itt már mind a négyen

A majomkodás folytatódott

És folytatódott...

És nem maradt abba....

És egyre inkább elfajult....

Itt már Klári szinte belepottyan a vízbe,
hála a testvéri szeretetnek....

Teljes dekadencia....

Ez már a vég....
No igen. Jó volt ott. De vége, és most itt vagyunk. Elindult az iskola, a különórák. Egy másfajta családi téboly, tulajdonképpen....