Pages

2013. október 28., hétfő

Évforduló

Fontos volt. Fontos volt már kettesben is elutaznunk legalább egy icipicit. Hogy miért? Azért, mert sehogy sem tudtuk megállapítani, hogy mikor volt ilyen utoljára. Azért, mert az utóbbi időszak olyan sűrű, olyan idegfeszítő, olyan kimerítő volt. Azért, mert már nagyon vágytunk rá. "Kapóra" jött az, hogy október 24-én lettünk 15 éves házasok. Az már csak ünnepelnivaló!!!! Így aztán tervezgettük ezt a kis szökést, egy jó ideje. Egy külföldi hosszú hétvége volt az eredeti elképzelés; az "ment össze" egy hazai sima hétvégére. Olyan helyre akartunk menni, ahol még nem jártunk, és ami nem feltétlenül "gyerekbarát", már abban az értelemben, hogy nem annyira nekik való. Borvidékre vágytunk, mert azt már egy jó ideje megállapítottuk, hogy Magyarországon a borászat köré egy olyan kultúra épül, ami igényes, lenyűgöző, amire méltán lehetünk büszkék, és ami igen vonzó - nyilván nem az alkoholizmus miatt! :-) Bor-ízlésünk szempontjából inkább Villány felé terveztük volna az utat, de igazán érdekelt mindaz, amit a világhírű Tokaji borvidéke kínálhat - mintegy "esélyt is adva" annak, amit eddig nem ismertünk annyira. Végül a szabad-szállodakapacitás is az ország keleti felébe irányított minket. Pénteken tehát nagyon vidáman indultunk Tarcal felé, igaz jóval később, mint terveztük (ne is részletezzük, hogy miért, mert az még a bosszantó kategória...).

Ahogy felajánlották a kedves recepciósok az üdvözlő pohár furmintot (bocsi, inkább cuvéet a környék egyik legjobb borászatából, a Dereszlától), már el is feledtem a nap addigi bosszúságait.... Szép helyre érkeztünk, amolyan igazi "relaxálósra"....

Egy kellemes vacsora, egy pihentető éjszaka, és máris úgy éreztünk kicsit, hogy "mert megérdemeljük"... :-) Olyan reggelink volt, hogy kívánni sem tudtunk volna jobbat.... Ezután elmentünk túrázni egy picit, megnéztük Tokajt és Sárospatakot, majd elfogyasztottunk egy remek késői ebédet egy teraszon, a Disznőkő borászatnál. Hihetetlen volt, hogy október legvégén, kellemes melegben, egy napsütötte teraszon üldögélhettünk, egy olyan szép, szemet gyönyörködtető és lelket pihentető helyen - egyszerre megértettem a sok megihletett költőnket!!!! Még a Szamorodni is finom volt, pedig azt hittem, hogy én nem szeretem az édes borokat.... :-) (izé, főleg a libamájjal együtt volt egy igazi gasztronómiai élmény)!

 A szálloda fürdője eszméletlen volt.... El is töltöttük ott a délután fennmaradó részét és a kora-estét. Ráadásul ismerősökre is leltünk (nem is egyre), akikkel egy kellemeset beszélgettünk - ismét a Tokaj-hegyalja termette isteni nedűvel kísérve.

Másnapra sikerült a fényképezőgépet is feltöltenünk, de sajnos már indulnunk is kellett. A reggeli azért még egyszer elkápráztatott. Hazafelé még megnéztük Kossuth szülőházát Monokon, igaz, csak kívülről, mert a "rögtön jövök" tábla kiírója nem igazán jött rögtön....

Hazafelé megállapítottuk, hogy sűrűbben kéne elszöknünk kettecskén, még akár ilyen rövid időre is.






2013. október 22., kedd

Fél-fél nagykorúság

Zita születése után nagyon gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy szeretnénk megint gyermeket (hiszen olyan jól sikerült a "prototípus", jöhetett a sorozatgyártás....). Emma után én kissé megtorpantam az utódlási lendületben: egy részről, teljesen elteltem a két gyönyörű, aranyos leánykámmal, más részről, elég rosszul viseltem a kialvatlanságot. Emma ugyanis NEM aludt. Nem, és nem és nem. Amikor úgy éreztem, hogy akár már egy javasasszonyhoz is szívesen fordulok, csak aludjon végre (majd' másfél éves koráig nem aludt, sem éjjel, sem nappal...), hirtelen felindulásból elvittem homeopatához; és láss csodát: Emma nagyszerű alvóvá vált! No, ekkor mondta azt Zoli, hogy szerinte jobban tesszük, ha vissza sem szokunk az alvásra, hanem rögtön bevállalunk egy harmadik "porontyot". Egy darabig, és elég gyengén, még tiltakoztam, de igazából vágytam én is még egy kisbabára, bármit is zengedeztem fennhangon... Amikor anyukámmal megosztottam azon elképzelésünket, hogy akkor ismét bővítenénk a családunkon, először picit zsémbelt; igazából talán aggódott, hogy hogyan is bírom majd, bírjuk mi.
Ahogy kiderült, hogy ismét sikerült áldott állapotba kerülnöm, nagyon feldobódtam. No meg dolgoztam is éppen egészen sokat, így elég sokára sikerült a doktornőhöz eljutnom. Itt elsőre nem is, de másodjára derült csak ki, hogy a kissé kétes állapotú terhességem nemcsak, hogy igenis valós és erős, de ráadásul dupla....
No, fordult velünk egy nagyot a világ. Anyukám már régen nem az akármilyen családbővítés gondolata miatt aggódott, hanem értem és a bennem növekvő életekért.
Szerencsém volt, végig jól bírtam ezt a terhességet is, csak a 36. héten kellett kórházba vonulnom.
Klára és Imola születése csak számomra, számukra egyáltalán nem, volt viszontagságos.

Azon az őszi estén, kilenc évvel ezelőtt, egy gyökeresen új időszámítás kezdődött számunkra. Nemcsak nagycsaládosok, de ikresek is lettünk egyszerre, annak összes gyönyörűségével, és persze nehézségével.
Noha pontosan belémvésődött sok-sok pillanat a születésük óta, sok könnyes és rengeteg mosolygós emlék, valahogy mostanában kezdem felfedezni bennük az ikerségnek újabb és újabb vetületeit. És ezekkel együtt azt a különleges kincset, amit ŐK kaptak egymástól, azáltal, hogy együtt érkeztek.
Mintha most, kilenc évvel később, ismét fordulóponthoz érkeztünk volna. Látom köztük a szövetséget, az egyre erősödő összekötő szálakat, valami olyan különleges kapcsot, amit igazi csoda ilyen közelről megfigyelni. És csak megfigyelni tudjuk, ez a nemikreknek fel sem fogható, át nem élhető.

Nyilván volt, van és lesz annak sok hátránya is, hogy ikrek. Babakorukban például én nagyon megszenvedtem azt, hogy nem tudtam CSAK az egyikre figyelni teljes lényemmel, CSAK az egyiket vigasztalni, lelkifurdalás nélkül, csak egyet kényeztetni. Még akkor sem, ha a másik egy másik ölben érezte jól magát - mert az az öl nem az enyém volt. Most meg például gondés nehézség az, hogy túl könnyen összehasonlíthatóak (iskolai teljesítmény, társasozás, futás, bármi). De ezt mind-mind ellensúlyozza ez a megnevezhetetlen valami, ami egyre szembetűnőbb közöttük.

Tegnap hajat szárítottam nekik. Sok matricát kaptak a születésnapjukra (nagyon szeretik gyűjteni, cserélgetni őket), szerencsére (????) nem ugyanolyanokat, így próbáltak tárgyalni bizonyos tételek csereberéjéről. Lenyűgözve hallgattam őket - vitatkoztak, alkudoztak, nyávogtak és érveltek, de valahogy megint arra csodálkoztam rá, hogy mi ez a valami, ami ráveszi őket arra, hogy végül találjanak megoldást. Veszekszenek, de sosem bántják egymást.
A zsúrjukra, egyik játékként, készítettem egy kvízt, 25 kérdéssel, ahol a válaszok mindig azok lehettek, hogy Klára, Imola, mindkettő/egyik sem. Először a két csapat töltötte ki nagy viháncolások közepette, utána pedig leültettem a két Ünnepeltet egymásnak háttal, és felolvastam a kérdéseket. Értelemszerűen, vagy magukra, vagy a másikra hátrafelé, vagy mindkettőjükre kellett mutatniuk (vagy karba öltött kézzel ülni, ha az "egyik sem" volt a válasz). Jót szórakoztunk. Az utolsó kérdést szántam a sorozat "koronájának": "Ki a FŐNÖK?" És mindketten ugyanazt mutatták: Imola Klárát, Klára pedig saját magát!!!! Vicces volt. És tényleg úgy tűnik, hogy Klára a főnök, de jobban belegondolva, Imó tökéletesen megtalálja a számítását ebben a "kapcsolatban" (kötelékben? szövetségben?), és tulajdonképpen azért el tudja érni Kláránál azt, amit igazán akar. Tény, Imó könnyebben köt kompromisszumot. De az is igaz, hogy Klára egyedül vele szemben tud igazán megengedő lenni... :-)
Szóval.... Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy túl azon a puszta nagy szerencsén, hogy van négy remek gyerekünk, igenis fel kell ismernem, hogy mennyire különleges az, hogy vannak köztük ikrek. Az Élet nagy palettáján egy nagyon különleges színfolt. Amitől többek leszünk mind a hatan.
És persze a Nagyszülők is. Anyukám például az aggódás mellé felvette a mérhetetlen nagy büszkeség mellényét is, amit az Élet talán úgy is köszönt meg neki, hogy elküldte neki a kicsinyített alter egoját Imola képében.... :-)

Nos, ilyesmik jutottak eszembe az újabb születésnap környékén.
Klára és Imola kilenc évesek lettek (október 17-én).
És én nem tudok "betelni" velük!!!! (sem... :-))
Ezeket a pólókat még ők nézték ki maguknak.
Teljesen találó, meg kell hagyni. És hát, azért
vannak egymás nyakában (persze Zita hátulról
tartotta Klárát, nem Imóra nehezedett a teljes súlya),
mert ők így ketten már 18 évesek!!! :-)

Nálunk már hagyomány, hogy a szülinapos(oka)t reggel terített asztal
és ajándék várja. Most ilyen volt.

ÖRÖM!


Egy kis reggeli gyertyafújás muffinokon és kakaós csigákon

2013. október 10., csütörtök

Egy szeptemberi délutáni séta emlékére

Még szeptember elején úgy esett, hogy egy hétvégén Zita versenye nem úgy (nagyon nem úgy) sikerült, mint ahogy szerette volna, és igen csak neki volt kámpicsorodva. Próbáltam én őt vigasztalni (írtam is erről pár bejegyzéssel korábban), de tudtam, hogy a leghatékonyabb "gyógymód", amit ráadásul csoportosan a legjobb kipróbálni, a levegőzés, a kikapcsolódás (hú, mennyit pörgök én mostanában ezen a témán...). Ideális megoldásnak mutatkozott az Állatkert.
Mondjuk, voltunk egy páran erre az ötletre... De végül csak sikerült leparkolni, és végignézegetni ismét a már-már ismerős állatokat. Megunhatatlan a dolog, nagyon úgy tűnik. Álmodozóbb pillanataimban abban bízom, hogy még akkor is kiruccanunk majd a Városligetbe, amikor már mind egyforma méretű ruhát hordunk, és lesz olyan sarjam, akire felfelé pislogok.

Szóval, az ötlet (és a megvalósítás) mellé vittünk egy fényképezőgépet is, amit a hölgyemények egymásnak adogattak (vagy inkább egymástól vettek el); továbbá megfejeltük előzőleg egy ebéddel ott, ahová Zita már nagyon szeretett volna elruccanni.
Íme egy szemelvény a fotó-sorozatból. És igen, az álletkerti séta lenyugtatta a felzaklatott lelkű Nagylányt és felpörgette a Húgokat, és én is remekül éreztem magamat - velük. Apa repülője pedig kb. a túra végére szállt le Ferihegyen (a "szokásos" ügyvéd foci-vébén volt, ahonnan ezüstérmesen térhettek haza!).
Szóval, szerintem megyünk máskor is. Vívni is, focizni is, és az állatkertbe is.
(Ja! És persze: rengeteg állatot is láttunk és le is fotóztuk őket. Dehát én most nem azokat a képeket mutatom meg. :-) )
Még az ebédnél

Rokonság?

Ikrek - mint két tojás, nem?!

Imó ezúttal a szobrokért rajongott.... :-)

Egy anya-lánya fotó - Szeretem

Egy másik - Emma kicsit furi rajta

Mint pókok a falon...

Emma boldog - az állatsimogatóban

Zita és Klára a kecskék gyűrűjében

Converse-család az állatkertben :-)

Anya vonul a lányokkal - nekem ez is egy kedvenc
 
Újabb anya-lánya kép - és nem, nem fojtogatom Imolát!

Zita egy pillanatra Ausztráliában érezte magát

Klára-pillantás
 

Emma-tekintet
A lányok a labirintusban - Anya megpihen

Mert ez ugyebár állat- ÉS növénykert

2013. október 9., szerda

Húr pattan, séta indul

Picit rosszkor, picit rossz helyen, picit túl hangosan pattant el az a húr. Fej-kiszellőztetés sürgősségel szükséges. Jó, akkor egy-két metró-megállónyit most inkább gyalog kell megtenni. Ahogy a düh (elkeseredettség? tehetetlenség? fáradtság? mindez együtt) függönye kicsit lebben, csiszolódnak a gondolatok, kevésbé sötétek már. Amiből viszont kell a (szinte) fekete, az egy kis vigasz-csoki. Meg egy kávé sem árt. Ah, igen, ez a brownie de jó lesz! És tényleg, olvad az egész, nagyon csokis és ez most nagyon jó, nagyon kell. A kávé is simogat.

Fej tovább tisztul. Lassan a szem is kilát.
Hú, de nyugisan ülnek ott azok ketten ezen a teraszon, egy-egy korsó sörrel! Nem is a sör a favorit, de ez most valahogy kedvet ad. A hangulat, leginkább. De jó dolgok vannak ebben a kirakatban! Az a kép jól mutatna a Nagylány szobájában. Ide vissza kell jönni. Bazilika! Örök szerelem!!! Olyan impozáns és mégis szerény... Micsoda üzlet! Hú, egy kicsivel több idő és pénz esetén igazán vonzó... :-) Főleg az méregzöld zakó! Nahát! Milyen jópofa ötlet és jól megdesignolt dolog ez a tésztás hely, esetleg kipróbálandó? Mennyi turista! Mennyi nyelv keveredik itt! Mennyi terasz! És azokon hányan iszogatnak, ráérősen, nyugodtan. No, itt már a vacsorához terítenek az alaposan átépített üveges verandás éttermeben. Jól megváltozott, szinte a felismerhetetlenségig. Milyen aranyos az a kisfiú, akit az apukája terelget a színház előtt. Biztos oviból hazafelé tartanak. Vajon az otthoniak már megírták a leckét? Lesz idő meghívókat írni? No, itt a metróállomás. Kávés pohár kiürült, mehet a kukába, a brownie zacskójával együtt (brownie már a végre kevésbé remegő gyomor felé tart....). A napszemüveg is lekerül, most már le is kerülhet. Levegő kifúj. Nincs is semmi baj. Fej felemel, mosoly árnyéka lassan visszakúszik. Otthonra meglesz, mert miért is ne lenne. :-) Így ni.