Pages

2015. április 27., hétfő

"Egyedfejlődés az anyaságon belül", avagy: egy névnap margójára

"Volt idő mikor még nem voltál,
S nem éreztem, hogy fájna majd, ha nem volnál;
és most látod, féltelek, őrizlek, védelek;
Mert lesz idő, meglehet, hogy nem leszel már."

Szóval, a helyzet az, hogy tulajdonképpen Balázs Fecó dalának sorai mesélik el sokkal szebben azt az érzést, amit beazonosítva rájöttem, hogy Zoli lesz az igazi. Mert őt már féltettem! :) És ezzel a féltés, az aggodalom és ezeknek minden alfaja beköltözött örökre az életembe. :)

Mert Zoli "után", Zolival jöttek a gyerekek.... :)

És megérkezett Zitus.... Unalomig mesélem neki, hogy születése másnapján (itt már nyilván felsóhajt: "már megint ezt hozza fel Anya... :)" ) felhívtam Anyukámat, neki szegezve a kérdést: "Hogy tudtál te engem egy teljes hónapra elengedni egyedül Ausztráliába 21 éves koromban?! Én ezt a gyereket soha, sehová nem engedem majd el egyedül, még a szomszédba sem!!!!" (Ilyenkor Zita meg szokta jegyezni: "Na, a szomszédba nem is mentem soha, Anya, sem veled, sem egyedül :)").

Teltek az évek. Zita óvodába ment 3 éves korában (ő kérlelt engem - én még otthon tartottam volna a rá következő szeptemberig, de ő közösségbe vágyott). Nagyon élvezte, persze csak délig maradt ott. :) Aztán eljött az első ovis kirándulás ideje - busszal és anyukák nélkül. Jaj! Rögtön lepörgött előttem az évtized összes buszos balesetéről szóló rettenetes hír. És ekkor jött az első érdekesség. Mert egy picit azt kívántam, hogy legyen inkább egy pöttyet náthás Zitus, csak ne kelljen őt elengednem. Na! Ilyet soha többet nem kívántam, és mindenkinek azt tanácsolom, hogy eszébe ne jusson! Ugyanis Zita egy "kicsit" náthás lett - amiből egy akkora betegség kerekedett, hogy a kórházban kötött ki (orr-melléküreg gyulladással, ami az arcüreg-gyulladásnak egy olyan fajtája, ami könnyen agyhártya-gyulladásba fajulhat.....).

Ekkor eltökéltem: ahová szeretne menni, oda el fogom őt engedni (és titkon már csak abban bíztam, hogy sosem érez majd késztetést bungee-jumpingra.... :) ).

És lőn. Zita megtanult biciklizni, síelni, lovagolni (na, ez már komoly fokozat!!!! én is lovagoltam a terhességeim előtt, de utána már nem mertem rá visszaülni - magamat féltettem a gyereke(i)m miatt), elment minden ovis és iskolai kirándulásra.

Aztán egy nap azzal jött haza, hogy akkor ő most menne iskolai szervezésben Angliába. Busszal. Esti indulással. Családoknál lakva. Hú.... Fújtam nagyot magamban (erről írtam is :) )  És elengedtük!

Közben már külföldi versenyeken is vív. Eddig mindig Zoli vitte/kísérte őt: autóval vagy repülővel. Én minden ilyen útnál végig izgulok. De nem akadályozom meg....

Amikor múlt ősszel Zitus azt mondta, hogy megint lesz egy jó kis út a sulival: Belgium, Anglia, Párizs, akkor már-már rutinosan, rezzenéstelen arccal csak a(z anyagi...) részletekről érdeklődtem....

És Zitus el is utazott a húsvéti szünet alatt. Elintegettük őt a busz mellől - én persze összeszorult gyomorral. Zoli csúfolt. Mert szerinte én MINDIG találok valami aggódni- vagy izgulni-valót. Jó, ez egyébként kb. így van. Számomra az tud megnyugtató lenni, ha mind ülünk a vacsora-asztal körül vagy a nappaliban, tévét nézve, ez tény... Akkor egy picit, pár percre ellazulok :)

Szóval Zita elment az európai körútra, jól érezte magát, átkompoztak Angliába, visszafelé az általam különösen rettegett Csalagúton is végigjöttek, kaptam tőle az sms-eket és nagyon örültem, amikor megláttam a buszt bekanyarodni a sulijuknál.... Ő meg sajnálta, hogy véget ért a kaland.

De azért még mindig tudja fokozni.... Április legelején felhívott Zitus edzőjének fia, hogy van itt egy lehetőség Zita számára: fizetett repülőjeggyel és ott-tartózkodással egy hét Kanadában, edzés és verseny. Na.... Hát azért erre már igen komoly erőfeszítésembe került, hogy azt vágjam rá: hát persze, mehet!!!!

De végül persze oda is elengedtük. Jó páran a szívükhöz kaptak - még Zita is!!!! - , volt, aki azt mondta, ő nem engedné. Mi meg azt mondtuk: milyen alapon tagadhatnánk meg tőle egy ilyen fantasztikus lehetőséget?! Azért, mert féltjük?!

És Zita, az igazán bátor, remek, ügyes és okos lányunk nekivágott. Teljesen egyedül. És mindent megoldott: átszállást, ottani megérkezést, az őt váró hölgy meglelését, az ottani kommunikációt. Nem volt szívbajos, bátran edzett. A versenyzésnél lehetett csak egy kicsit megérezni,  hogy nagyon magányos volt, míg minden más versenyzőnek "volt ott valakije". De azért ügyes volt persze, és nem jön haza üres kézzel. :)

Itthon nagyon lassan telt ez a hét. Az odaútját végigizgultam, aztán persze éjszaka kommunikáltunk a wifinek hála, aztán távolról izgultunk érte a versenyeken, távolról vigasztaltuk, ha kellett és távolról gratuláltunk, amikor lehetett. És végig úgy hiányzott!!!!

És ma, a névnapján, végre hazajön. Jaj, annyira várom! Olyan büszke vagyok rá!!!! (És egy kicsit magamra is, hogy sikerül leküzdenem az aggódásom-szorongásom-izgulásom, vagy legalább is annyira, hogy segíthessem őt abban, hogy éljen a lehetőségeivel!!!!) Azt mondta, jövőre is szeretne menni. De ha lehet, nem egyedül....

Boldog névnapot, Zita!!!!
Zita ezt a képet küldte el Londonból nekünk... Innen is izgalmas utazások indulnak...



(fotókkal majd frissítem, ha majd ad :) )

2015. április 13., hétfő

Már ő is tini....

Egyszerűen száguldoznak a hetek, sőt a hónapok. Ahogyan a fejemben is a megírnivalók.... De aztán azokból van, ami spontán "kiesik", és van, amit kénytelen vagyok kilökdösni, mert valamiért kényes, nem biztos, hogy leírandó, leírható.... Kicsit néha el is gondolkodom a blog létjogosultságán így, hogy már két tinink van meg két mindjártfelsősünk. Ugyanakkor meg szeretem rögzíteni valamilyen krónikában azt a sok érdekeset, ami történik velünk, amit nem szeretnék elfelejteni. Még kitalálom a módját, hogy hogyan oldjam ezeket az ellentétes dolgokat fel... Majd csak kieszelek valamit. :)

Szóval, az utóbbi idők egyik nagy eseménye az volt, hogy Emma, a mi Emmus-babánk, is tinédzser korba lépett, azaz 13 éves lett. Hogy azt állítsam, hogy ez hihetetlen szinte már automatizmus. De az ő esetében ez a köbre emelkedik....
Igen, ő Emma. De nem, már nem 12 éves. :)
Viszont röplabdás. És UTE-s. Nagyon.
Meg 13 éves. És imádnivaló. Nagyon.
Mindegy, azért mesélnék egy kicsit róla, meg a születésnapjáról. Szóval, az a helyzet, hogy Emmával nagyot fordult a világ, amióta röplabda-egyesületet váltott. Jó döntésnek bizonyult a tovább-lépés, ezt már bizton állíthatom, és ebben csak megerősít az, amikor hallom a csapattársaitól, hogy "De miért nem jöttél hamarabb, Emma?" Hogy egy lelkes és kedves csapattárs-anyukát idézzek: "Emma úgy beilleszkedett pikk-pakk ebbe a csapatba, mintha mindig is ide járt volna!" De tényleg....

És hát, Emma jár lelkesen, szorgalmasan és alig várja a versenyeket. Amiből jutott jó pár már, némelyik komoly (aranyérmes... :) ) sikerrel. De túl azon, hogy persze nagyon jó érzés azt látni, ahogyan örül; talán még jobb azt, hogy szemlátomást ÉLVEZI az egészet. Tovább megyek: ez szárnyakat ad neki más fronton is. A sulira gondolok például, ahol nagyot ugrott a teljesítménye január-februárban (hogy aztán lett egy kis visszaesés, na annak is látom okát, majd mindjárt mondom azt is), meg arra, hogy talán elindult az összeszedettség és tudatosság rögös útján. Miközben megmaradt ugyanannak az álmodozó kismacseknek lenni... :)

Összefoglalva: úgy látom, hogy Emma bimbózó kamaszkorának is jót tesz a sport, a rendszer, a célok, amelyeket ezen a területen most már meg tud fogalmazni magának (hiszen ott vannak előtte nap-mint-nap). Teljesen kiegyensúlyozott, vidám lányunk van - "megkockáztatom", boldog. És ez jó. Ez a lényeg. Persze, sokat segít neki az a rendkívül jó természete, ami által annyira könnyen megszerethető ő. :)
Egy (nagyon) jól sikerült verseny emlékképei

Egy másiké.... :)

És ezt nehéz abbahagyni....
És mivel ő megszerethető, mi, szurkoló szülők is hamar befogadásra leltünk a többi szülő körében. Volt Szegeden egy kétnapos torna, amelyen Emmáék fergetegesen jól játszottak - és mi, szülők, pedig hatalmasakat szurkolhattunk. Komolyan mondom, nagy buli volt. Alig várjuk a május eleji országos bajnokságot (mert bár azóta is voltak és addig is lesznek kisebb tornák, ez lesz kb. ugyanolyan nagyszabású)!

Visszatérve Emma születésnapjára. Az a helyzet, hogy már évek óta vágyakozik - és minden közelgő ünnep kívánság-listáján szerepelteti - a tablet nevű kütyüt. Mondjuk Emma kütyü- és képernyőfüggő, sajnos - ez ellen is jó gyógyszer a sport egyébként. Szóval, gondolkodtunk Zolival, és látván a suliban is szárnyaló lánykánkat, úgy gondoltuk, hogy na, most akkor már kaphat egy ilyet. Az egész tágan vett család (ideértve a keresztszülőket is) részéről kapta végül meg - kiegészítő ajándékként az UTE-s melegítőjét tőlünk még (aminek legalább annyira örült :) ). És tényleg találó ajándék volt, nagyon örült neki - még egy héttel a születésnapja után is azon kaptam, hogy merengve nézi a "kütyüjét" és azt motyogja "Én még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az enyém."
Születésnapi reggel - ajándékbontogatás

Már megint a röpi, már megint az UTE :)

Születésnapi reggeli csendélet
Viszont túlzottan "rákapott", főleg egy-két játékra (eddig ez nálunk nem volt jellemző - mármint a gépen való játék). Így -vélhetőleg ennek köszönhetően- márciusra visszaesett az addig remek iskolai teljesítménye. Beszélgettünk vele, és úgy tűnik, talán megpróbál önmérsékletet tanúsítani. Először azt javasolta, hogy vonjuk meg tőle a tabletet, de ezt én nem szeretném. Jobb lenne, ha ő találná meg a mértéket. Hosszú távon kifizetődőbb.
De mivel egyre jobb az idő, és van egy mini-röplabdahálónk, egyre több időt tölt a kertben, a labda bűvöletében (és mindig talál pár vállalkozó családtagot). Bár ez a tanulást nem segíti elő. :)

Emmát természetesen meg is ünnepeltük. Részletekben... Mi, "szűk" család, a szokásos módon: az ünnep napján reggel várták őt az ajándékok, egy kis harapnivaló és 13 elfújandó gyertya társaságában. A tágan vett család a többi februári születésnappal összevonva köszöntötte őt. Laci, a Keresztapa, a tablet "érdemi intézője" azzal ünnepelte meg őt, hogy a születésnapján ő fuvarozta el az edzésre. Verus, a Keresztanya pedig Balatonfüreden köszöntötte meg egy finom tortával, egy ott-töltött igencsak bonyolultra, de azért remekre sikerült hétvége során. És volt baráti buli is - össznépi korcsolyázással, majd nálunk való ottalvós variációval.

És végül, hogy bemutassam, mennyire megmaradt emmásnak a mi Emmánk, jöjjön három kis szösszenet tőle:

I)
Emma: Anya, tudod mit tanultunk ma biológiából?!
Én: Nem. Mit? Mesélj!
Emma: Hát, most nekem sem jut az eszembe.......

II)
Én, telefonon: Emma, légy szíves, szóljál Klárának, hogy készülődjön, mert mindjárt ott leszek érte. És légyszi, kérdezd meg Jutka Mamát, hogy kivasalta-e esetleg Klára judo-ruháját! Ha még nem, akkor kérd meg légyszi, hogy vasalja ki. Ott szárad a fűtőtesten.
Emma: (erősen bizonytalanul) Jóóóóó.
Én, (továbbra is telefonon, érezve a bizonytalanságot): Értetted, hogy mit kértem?
Emma: Persze. Jutka Mama vasalja ki Klára judo-ruháját és utána teregesse ki a fűtőtestre.

Aaaaaaaah. 

III)
Emma: Anya, segíthetek valamit?
Én: Igen. Légy szíves, szedjél szét gerezdekre egy fokhagymát és pucold meg a gerezdeket. És légyszi, pucoljál meg egy vöröshagymát is! Az olyan, mint a lilahagyma, csak más a színe - értelemszerűen, olyan barnás-vöröses.
Emma: Jó.
Pár perc eltelik, jön Emma, kezében egy szépen megpucolt LILAhagyma:
Emma: Anya, így jó lesz?
Én: De, Emma, EZ a lilahagyma!!! Pont azt kértem, hogy ne ilyet, hanem vöröset!
Emma: Jól van na. Gondoltam, belül ez sem lila.

Aaaaaah. (Biztos ennyire UTE-s lett a szíve - a hagymából sem hajlandó másra nézni, csak a lilára.... :) ) A történelmi hűség kedvéért: a fokhagymát felismerte és szakszerűen "ellátta".

Imádom ám  a mi Emmánkat!!!!! NAGYON!