Pages

2015. augusztus 26., szerda

Külföldi nyaralás

Folytatva nyári beszámolómat, következzen most a NAGY összcsaládi tengerparti üdülés. Mert nagy szerencsénkre, ilyen is jutott idén (is). Mert minden évben, így idén is szerveztek ilyet a szüleim. Ezúttal a szépséges görög szigetre, Rodoszra.

Repülővel mentünk - igen vad időpontban. Hajnali 4h-kor indult a gép. Amihez ugye 2h-re kint kellett lenni a reptéren. Amihez 1h-kor keltünk, gyakorlatilag az ágyból a kocsiba ugorva (ja igen! a budapesti repülőtéren volt egy szuper akció hosszútávú parkolásra - töredéke volt a taxiköltségnek). Hát, fura volt. Gondolkodtunk, hogy lefeküdjünk-e egyáltalán, de aztán végül a fiatalságot 22h-kor ágyba parancsoltam, én is lefeküdtem - Zoli meg úgy csinált, mint aki nem is készül aludni: ez a valóságban annyit tett, hogy a tévé előtt szundikált...

Hajnali 4h-kor indulva, két órás repülőúttal, görög idő szerint 7h-re már ott is voltunk az aprócska rodoszi légikikötőben. Utána még várt ránk egy buszos túra a szállodánkig. 9h-re már be is csekkoltunk, és mivel a szüleim az úgynevezett "all inclusive" megoldást választották, így a reggelinket már a szállodában fogyaszthattuk (igaz kaptunk egy kis harapnivalót a repülőn is, de hol volt az már...).

És így már az a nap is "teljes" lehetett (igaz, arra ügyelni kellett, hogy nehogy valaki elaludjon a napon - ez Zolinak nem sikerült; mármint figyelni....). Ez amúgy olyan jó érzés volt! Beleszippantani abba az igazi vakációs levegőbe és tudni: még egy teljes hét áll előttünk!

Ami egyébként igen nagy sebességgel telt el mégis. De azért jól telepakoltuk élményekkel! Bár bevallom, nem olyan város- vagy tájnézős turisták módjára, hanem inkább az "intenzív nyaralás" kategóriában. Azaz: rengeteget fürödtünk, mind a tengerben, mind a szálloda medencéiben, sokat játszottunk a vízben, csúszdáztunk, sokféle "turistakelepcébe" besétáltunk, úgy mint "banánszafari" (azaz: van az a hosszú felfújható izé, amire ráülhet egyszerre egészen sok ember, egy motorcsónak húzza és aztán jókat borulnak az emberek bele a vízbe, hála a sebességnek, a kanyaroknak és a hullámoknak - na, mi ennek egy "továbbfejlesztett" változatát próbáltuk ki: duplabanán volt, még több ember és nem csak a hepehupákat élveztük, hanem kaptunk búvárszermüveget és megmutattak nekünk pár érdekes közeli öblöt is; az egész majd két óra volt), papalanernyőzés, vagy mi (hajó bevisz kicsit, ott pedig egy paplanernyő segítségével felhúznak egy vagy két vagy akár három lelkes vállakozót is egyszerre a levegőbe és onnan nézhet(nek) szét :) ), meg más ilyen, a lányok által "húzatós" alkalmatosságnak nevezett dolgot. Aztán ettünk is sokat, finomakat, kerti grilltől kezdve a téma szerint rendezett különböző éttermekben (a szállodán belül), meg koktélozgattunk (a szállodán kívül), meg röplabdáztunk (a forró homokban), meg elmentünk egy napra "túrázni", egy kibérelt, nagy, 9 személyes kisbusszal, kicsit keresztül-kasul a szigeten. Ekkor néztünk meg egy kis vízesést (forrást?), amiben a legjobb bulinak az minősült végül, hogy átkecmereghetett a bátrabbja (értsd: én pl. nem...) egy keskeny és sötét alagúton (kb. 150 m hosszú és alig vállszélességű); meg ekkor másztunk fel egy  gyönyörű zarándokhelyre (ööööh, meddő pároknak ajánlják - nos, én nem könyörögtem újabb gyermekáldásért, remélem, senki nem értett félre... :) ), ahonnan pazar kilátást élvezhettünk; meg ekkor álltunk meg egy fürdőzésre a sziget legszebb strandján (Lindos); meg ekkor néztük meg, hogy hol találkozik a Földközi-tenger az Égei-tengerrel, illetve a kite-osok a szörfösökkel (vicces volt: a földnyúlván két oldalán "osztozkodtak" meg százával e sportok rajongói - hiszen ott állandóan fúj a szél). Ezúttal a lányok (és Gergő) a szálloda nyújtotta programokat is alaposan kihasználták. Volt vízilabda, vízitorna és főleg, a nap fénypontjaként: ZUMBA! Szóval: túl sok bajunk nem volt azon a héten! :) Jó is az, amikor pár napig az a legnehezebben eldöntendő kérdés, hogy sortban vagy szoknyában menjek-e vacsorázni..... És mennyire, de mennyire kell az ilyen!!!! Őszintén szólva, az egy hét még pont nem elég - a 10 nap lenne a tuti, szerintem. Az után már lehet, hogy akár kevésbé is bánná az ember, hogy ott kell hagynia egy ilyen helyet. Na jó, lehet, hogy ez két hét után sincs így... Nem tudom, egyszer kipróbálnám! :)
Négy a lány - a rodoszi tengerparton

A szálloda kertjében

Az egyik "húzatós" játék

Zita-zen :)

Imó, a partra vetődött sellőlány :)

Klára a "kötelező" homokban készült felirattal :)

Emma - pancsolásra készen

Egy pillanatra hajlandóak voltak abbahagyni a fürdőzést

Apa és lánya a sziget tetején

Ketten

Kalapos Zita a sziget tetején

Mind a kilencen a sziget tetején :)

A világ legklasszabb (nagy)szülei

Klára is a sziget tetején :)

Ikrek

Egy másik "húzatós" kütyü

Három bátor családtagom a paplanernyőzés előtt...

.... és paplanernyőzés közben
Zumba!!!! Elől Klára és Zita, a háttérben Imó és Emma

Zita a szálloda bejáratánál

Klára is a szálloda bejáratánál

És Emma is a szálloda bejáratánál (Imóról valahogy nem
készült ilyen kép....)

Vacsora a medence mellett

Hatosban

Emma és az érdekes fényviszonyok a sziget "végénél"

Majomkodás két tenger közt 1.

Majomkodás két tenger közt 2.

Majomkodás két tenger közt 3.

Majomkodás két tenger közt 4.- na jó, abbahagyom :)

Lindos, a gyönyörű öböl

A visszaút ismét korán történt (hiszen az igen korán kiérkező gép visszaútjára készültünk, ugyebár); de ezúttal "csak" 4h-kor kellett kelni. De mennyire kevésbé szívesen tettük ezt, mint odafelé...
 
Mindenesetre, ismét csak hálával és köszönettel fordul(t)unk szüleimhez, hogy ezt lehetővé tették számunkra! Nagyon klassz volt!!!!!   

2015. augusztus 23., vasárnap

IronMan

(Sport)Bolond családnak (sport)bolond családfő dukál, ugyebár.... Talán ezért történhetett meg, hogy Zoli tegnap teljesítette a budapesti IronMant, azaz: úszott először 1,9 km-t a Kopaszi gátnál a Dunában, majd biciklizett 90km a városban (kétszer feltekert a Várba, többek között....), végül, de nagyon nem utolsó sorban, futott egy félmaratont, azaz 21,1 km-t.

Egy éve kezdte el foglalkoztatni őt intenzíven ez a gondolat. Ő ugyebár mindig is nagyon sportos volt, és tipikusan olyan, akit eltölt az endorfin, ha mozoghat. A foci volt az ő fősportja, de az utóbbi időben már nem lelkesedett érte annyira - nem érték kihívások, azt gondolom. És akkor megtetszett neki ez az igen összetett és igen nagy kihívásokat rejtő sport.

Nagy lelkesedéssel letöltött pár edzéstervet. Amit talán meg sem nézett utána.... Néha megjegyezte, hogy most már tényleg kéne néznie pár kisebb triatlon versenyt, hogy belejöjjön a versenyzésbe. De nem nézett. Illetve egy idő után igen, de akkor meg mindig kiderült, hogy abban az időpontban valamelyik gyerekünknek van valami más (sport)eseménye.... És hát, akkor ugye oda mentünk, oda ment ő is.

Tavasztól aztán elkezdett intenzíven futni. Sokszor, és egyre többet. Nyáron pedig belehúzott. De a félmaratonnyi távot egyszer sem teljesítette. Az úszással sem állt sokkal jobban: a nyár folyamán néhányszor ellátogatott az uszodába. Mondjuk, az úszás miatt nem aggódtunk - azon csak túl akart lenni, az még a teljesen teljesíthető távnak tűnt. A bicikli volt a gyenge pont. Mondhatni, hogy nem biciklizett Zoli. Na jó, egy kicsit. A Mountain Bike-jával.... Egészen egy baráti vacsoráig, augusztus elején. Ahol számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg benevezett erre a versenyre (egy kicsit úgy gondoltam, hogy a maga optimista módján mondogatja, hogy majd indul, de még nem járt utána, stb....). És ott azt is megtudtuk, hogy egyik barátunknak van egy profi, országúti biciklije. Vettem egy nagy levegőt és kölcsönkértem tőle. Én. Mert Zoli még mindig úgy tervezte, hogy ő majd a Mountain Bike-kal.... haha. 

Jött két igen intenzív hét. Zoli rengeteget biciklizett, futott is, még úszott is. Meg fogyott.... És ő meg látta rajtam, ahogy nő bennem az aggodalom. Féltettem őt, bevallom. Nagyon fárasztó munkahetek közepette végezte a nem túl alapos felkészülését. Zoli nyugtatgatott engem, ígérgette, hogy kiáll, ha nem bírja. De ismerem őt annyira, hogy tudjam: ha csak nem ájul el, ő ki nem áll, ha kell négykézláb is teljesíti.... De már most mondom: senki ne merje így utána csinálni!!!

A héten még a Balatonon is töltött Zoli kb. másfél napot, pihenéssel, majd egy kissé rohangálós pénteki napot már fent, Pesten. Amikor már csak a versenyre akart koncentrálni. Nem teljesen jött össze, aminek ékes példája az, hogy lekéste a tájékoztató szeánszot.... Amire majdnem ráfaragott másnap, a versenyen....

Én pedig még Balatonon voltam, két kitartó balatoni lányunkkal (Zita már le sem jött - az edzés mindennél fontosabb; Imó pedig pénteken felment az Apjával egy osztályprogram végett). Először úgy terveztük, hogy vasárnapig maradunk, és távolról szurkolunk Zolinak. Na de nem így lett, éreztük, hogy ott a helyünk a Kopaszi gáton nekünk is.... 

Zoli korán lefeküdt pénteken, majd szombat reggel kellően korán kelt ahhoz, hogy alaposan megreggelizhessen a nagy kihívás előtt. Péntek este mi még a lellei cirkusz előadását élvezhettük - igen pazar volt, és elég későn feküdtünk le. Ennek ellenére én is korán keltem - éreztem, hogy ugyanúgy izgulok érte, mint a gyerekek versenyein.... 

Zoli 9h-re kint volt a versenyhelyszínen - hogy aztán majdnem rögtön kizárassa magát egy amatőr szervezési bakija miatt....De végül minden megoldódott..... Nemsokára már melegíthetett tehát  a Duna nem túl tiszta, de szerencsére nem is túl hideg vizében. Én pedig Bogláron végeztem el az utolsó simításokat a nyaralón, hogy azt a nagy nyári "menet" után kellőképpen rendben hagyjam.

Mire Zoli beugrott a vízbe, 10h35-kor, már a lányok is ébren voltak, megreggelizve, kissé bezsongva az indulás gondolatától. Kb. akkor sikerült elindulni, amikor Zoli már mászott ki a vízből és indult a kerékpárja felé.....

Már közeledtünk Pest felé (ja, én nem megyek autópályán.....), amikor hívott Kriszti, a barátunk, hogy merre járunk. Mert ők is kimentek szurkolni - bár nem a gátra, hanem a "fordítóhoz", a Gellért szállóhoz. És aztán megint hívott .... amikor látták Zolit, biciklin! Komolyan, én addigra már teljesen készen voltam az izgalomtól. Azt tudtam kérdezni csak, hogy Zoli mosolygott-e, képes volt-e rá? Kriszti megnyugtatott:igen. Jaj, de örültem!!!! Közben Zita is folyton hívogatott, mert ő, Imola és Zoli anyukája pedig a befutónál kóvályogtak - nem teljesen értve, hogy hol keressék Zolit. Végül, pont odataláltak a biciklis befutóhoz, amikor Zoli oda érkezett. Majd kijött, és nekivágott a futásnak.

Eddigre már mi is a környéken voltunk, már sétáltunk a gáthoz. Az aluljárón átkelve, Emma pont észrevette Zolit, ahogy a négy futókörből az első vége felé ment a befutó irányában (ott volt a fordító is egyben). Zita is hívott, hogy látták őt. És már mi is a befutónál jártunk, amikor jött szembe Zoli, a második futókör elején. Hát.... Bevallom őszintén, hogy még sosem láttam ilyen elgyötört fejjel a férjemet.... Ráadásul csak arra volt energiája, hogy úgy intsen a kezével, mint aki azt szeretné mondani, hogy "Kész vagyok, ez nem megy!". Megijedtem, bevallom... Főleg, hogy én mindig úgy láttam eddig őt, hogy iszonyú tempóban fut - ezúttal pedig gyakorlatilag vánszorgott. És ekkor még a félmaraton első negyedénél járt....

Végre egymásra találtunk mi hatan, a szurkoló női "kórus". És az a második kör olyan lassan telt... Már kezdtünk attól félni, hogy Zoli valahol kiállt. És akkor végre megláttuk őt!!!! Kissé jobban nézett ki, bár még mindig szívszorító látvány volt. Megviselt, vékony és csupa izom. Már inkább futott, de még mindig nem azt az embert láttam, akit megszoktam a futópályákon.... Megkönnyebbültünk. Ekkor már éreztük: végig fogja csinálni! Nagyon biztattuk őt. Utóbb mondta, hogy rengeteg erőt adott neki a jelenlétünk, a biztatásunk.

A harmadik kör alatt már teljesen belelkesültünk a versenytől: mindenkit biztattunk; próbáltuk kitalálni, hogy ki milyen nemzetiségű és azon a nyelven szóltunk hozzá. Elképesztő viadalokat láttunk emberek arcán, ahogy önmagukat próbálják legyőzni. Sokan úgy tűntek, mint akik révületben vannak, mintha azt se tudnák, hogy hol vannak, csak azt tudják, hogy még folytatniuk kell, nem állhatnak le.... Sokan értékelték amúgy a biztatást, megköszönve egy-egy mosollyal... És a hangosbemondó is rátett egy lapáttal a hangulatra. Meg a zene is.

A harmadik kör során megismerkedtünk egy kedves házaspárral, triatlonisták ők is. Azzal kecsegtettek, hogy Zoli bele fog szeretni ebbe a sportba... És akkor nem lesz megállás, jöhet majd a nagy, az "Igazi" IronMan is (minden táv duplája...). Hát, én még mindig csak azon voltam, hogy ezt teljesítse....

A harmadik kör már gyorsabban ment, és még ahhoz is volt ereje, hogy amikor meglátott minket, a kezén lévő jegygyűrűt megpuszilva intsen felénk.... Én meg már majdnem bőgtem... Amikor már elindult a negyedik körre is, és jól "telekiabáltuk" a fejét azzal, hogy most már tartson ki, akkor odamentünk a pálya legeslegvégére, a "piros szőnyeges" befutóhoz. Ahol megéljeneztünk minden beérkezőt. Külön meghatóak voltak a látássérült versenyzők, akiket ugyebár kísért egy jól látó is (a csuklójukon volt egy "összekötő" pánt; a biciklinél tandemeztek - hogy az úszást hogy intézték, azt nem tudom). No meg a 72 éves doyen is elképesztő volt...

És végül, felbukkant Zoli is (a mezőny vége felé, de kit érdekelt?!)!!!! Emma már nem bírta tovább, átugrott a korláton és odarohant az apjához - együtt futottak be a célba!!!!

Én kívülről mentem oda a befutó után - a biztonságiak rám néztek: "Most futott be?" Bólintottam, ők pedig intettek: "Akkor menjen csak be". Odarohantam - Zolit a földön elterülve találtam.... nem volt rosszul, csak jól esett neki lefeküdni. De hamar fel is kelt! És akkor már nagyon tudott örülni! Boldog volt, nagyon! Nyakában az érem, amit minden befutó kapott, maga sem hitte el, hogy a végére ért. HŐS.

Még elment az ugyancsak kiérdemelt "finisher" pólójáért, evett egy kicsit a versenyzői sátorban, majd elment összeszedni a bringáját. És közben beszélt, csillogó szemmel, teljesen felvillanyozódva az élménytől!

Nagy lassan hazaindultunk - mondjuk úgy sétált, mint egy várandós csiga, de ment még jó sokat a kocsiig... Itthon egy jó fürdő után, a vacsoraasztalnál már azt mondta, hogy leginkább bulizhatnékja van! És igen, Klárának volt igaza, hogy az Apja tényleg nem bánta meg egy pillanatra sem a verseny során, hogy elindul!. Mesélte, hogy néha már hangosan beszélt magához, biztatta magát. Mesélt arról, hogy elég magányos tud lenni ez a sport.... Mesélt a kínjairól; meg arról, hogy a biciklin tartott a lejtmenettől (féltette az igen értékes kölcsönbringát...), arról, hogy érezte, hogy jön a görcs a lábában, azért fogta vissza a futását. Mesélt arról, hogy milyen kedves volt mindenki mindenkivel (versenyzők), hogy milyen jófejek voltak a szurkolók, a szervezők. És hogy ugyan végig hidratált, meg egy picit evett is, de több, mint két kilót fogyott. És hogy igen, jövőre indul újra, már saját bringával - és szeretne egy órát javítani az eredményén.... 

Elképesztő pacák az én férjem!!!! Olyan büszke voltam rá!!! Persze, nem ő volt a leggyorsabb, a korkategóriájában sem, de kit érdekel? Én tudom rajta kívül a legjobban, hogy milyen körülmények között és mennyit készült ő erre a versenyre! (Fárasztó munka mellett, nem eleget edzett, maradjunk ennyiben). És azt is tudom, hogy most, hogy teljesítette ezt a hatalmas kihívást, már nem áll majd meg. Talán a nagy IronMant tűzi ki célul. Talán azt, hogy ebben legyen egyre jobb. De az biztos, hogy tegnap egy óriási adrenalinfröccsöt kapott, még nagyobb boldogság- és optimizmus adaggal és ez az élet minden területén segíteni fogja őt. Nem beszélve a példáról, amit a gyerekeknek mutatott ezzel....
Ez a kedvenc képem Zoli versenyzéséről

Itt kezdte el a futást, a bicikli után (sajnos bringás képünk nincs,
majd talán a hivatalos képek között találunk)

Bírja

A 3. körnél már mosolyogni is tudott

Ez pedig már a befutó - a teljes boldogság!

Amikor már fel tudott kelni, és igazán tudott örülni!!!
Ma, a verseny másnapján, korán ébredt: azt mondta, nagyon éhes! Közel 18 éve ismerem őt elég közelről, de ilyen még nem volt, hogy ő azért ébredjen fel, mert annyira éhes.... :)
És mit csinált a korai reggeli után? Lenyírta a füvet..... :)

Most már csak egy kérdésem maradt: ha ő most már az Iron Man, akkor én, a felesége, az Iron Lady lettem?!?! (Jó, ez nem jó poén - Hosszú Katinkáé minden tiszteletem, amúgy!!!) 

2015. augusztus 18., kedd

Egy másik júliusi hét(vége) - a Balaton másik csücskében


Csak hogy tovább haladjak a visszafelé-menetben - vagy mi. :) Ráadásul ahhoz, hogy elmesélhessem, még visszább kell mennem az időben. :)

Szóval, még június legvégén, a görögországi nyaralásunk előtt (ebből kiderül az is, hogy ilyen nyaralásunk is volt, de erről majd egy másik bejegyzésben : ) ), egyszer csak kaptam egy üzenetet Emma edzőjétől, amiben arról érdeklődik, hogy Emma ráér-e július közepén. Visszaírtam, hogy tulajdonképpen az iskolai táborba menne kedvenc tornatanárnőjével, de ugyan miért is kérdezi. Hát, írta ő, lesz akkor egy válogatott röplabda tábor, és úgy gondolták, hogy az UTE részéről Emmát is javasolnák. Húúúúúú! Alig hittem a szememnek. Azért gyorsan válaszoltam, hogy persze a kedvenc tornatanárnő (aki mellesleg nagy röpis) bizonyára megértené, ha Emma inkább a válogatott táborba menne, ha van rá lehetősége. Elég könnyedén javasoltam, hogy nyugodtan ajánlja Emmát is - nem láttam nagy esélyt a beválogatására. No, nem azért, mintha nem tartottam volna méltónak rá szépséges kékszemű leánykámat, hanem azért, mert úgy véltem, hogy még nem ismerik annyira....

Az e-mail váltás után elutaztunk.... Rodoszra. A szállodában igen csak akadozó wifi volt - no meg nem is igazán internetezéssel szerettem volna tölteni az időt. De a facebookra azért néha felmentem, főleg, amikor kiderült, hogy a régen látott német barátnőm is a szigeten nyaralt. És az utolsó este jött a kérdő üzenet Emma edzőjétől: néztünk-e e-mailt mostanában?! No, ekkor már gyanút fogtam! :)Nagy nehezen sikerült az e-mailjeimig eljutni, és bár sokáig nem tudtuk megnyitni őket, már az első, olvasható mondat is sokat sejtetett egy eddig ismeretlen e-mail címről: "Kedves Gyerekek, kedves Szülők! Örömmel értesítjük, hogy meghívót kaptak az MRSZ válogatott edzőtáborába..." Elkerekedett szemmel olvastuk Zolival a szálloda halljában (csak ott volt wifi). Felszaladtam a szobákhoz, hogy közöljem Emmával a jó hírt. Madarat lehetett volna vele fogatni!!! Meg persze annyira izgatott lett, hogy alig bírt elaludni (pedig másnap indultunk vissza és hajnali 4h-kor keltünk).

Aztán persze minden részletet kellő időben megtudtunk, és Emmát (meg két klubtársát) már szállította is Zoli egy forró júliusi hétfőn Gyenesdiásra. Ahol aztán Emma strandröplabdázhatott reggel, délben és este is! :) Noha a tábornak kissé kiképzőtábor jellege is kerekedett (mivel kiderült, hogy az előző évben nem igazán viselkedtek megfelelő módon a "kiválasztott" röpisek és így az előző szálláshely többet nem fogadta őket - ezért idén még vécét is sikáltak Emmáék....), de azért nagyon jól érezte ott magát. Mondjuk miért is ne tette volna? Azt csinálhatta, amit olyan nagyon szeret! Persze nem kis hőségben tette ezt (de ekkor még nem tudta, hogy ez kismiska az augusztusi UTE-s alapozótáborhoz képest.... :) ).

És eljött a szombat, a korosztályos strandröplabda országos bajnoksággal! Erre már mi is ott voltunk persze mind! Remek környezetben, a gyenesdiási játékstrandon szervezték. Hát.... mit ne mondjak! Ilyen hangulatú versenyen még sosem voltunk! Eleve - fürdőruhában szurkoltunk, és két meccs között a Balatonban hűsöltünk! Szólt a zene, és hát nézni ezeket a kis hölgyeményeket a falatnyi (Emmáék esetében) UTE-s feliratú lila fürdőbugyijukban és a mindenki számára kiosztott "versenymezekben", amint napszemüvegben (!!!!) ütik a labdát, a hátuk mögött mutatják a "figurát", mint a profik, és időkéréskor ők is öntik magukra a vizet (mint a profik) - egyszerűen kész voltam! Tulajdonképpen oda jutottam, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most mi tetszik jobban: a teremröplabda vagy a strandröplabda?! Szerencsére, senki nem kényszerített döntésre!!! :)

Hogy egy kicsit a lányok teljesítményéről is szó essék. Nos, én persze már ott meghajoltam, hogy egyáltalán megmozdulni bírnak abban a hőségben.... De egyébként nagyon ügyes is volt Emma és nagy tehetségű párja, Berni. Nyertek is meg mérkőzéseket, fordítottak is meg mérkőzést, meg ki is kaptak. Azért látszott, hogy mások rutinosabbak (ők voltak a fiatalabb évfolyam, majd jövőre ők lesznek az idősebbek :) ) és összeszokottabbak, de így elsőre azért nagyon szépen "dolgoztak". A 18 induló csapatból 7.-ek lettek, és hát sokszor kicsin múlott ez-az. Én annak örültem, hogy Emma önbizalma kezd végre elő-előbújni. Azt láttam, hogy míg teniszező korában, hasonlóan kiélezett helyzetekben még biztos, hogy "megremegett volna" a keze; most már erőt tudott venni magán és tudta azt nyújtani, amire képes (azt mondta, hogy ezt nagyban köszönhette társának, Berninek, aki folyamatosan biztatta őt - no igen, Emma csak "szeretve", "biztatva" működik :) ).
Emlékek erről a hétről és az OB-ról

A "nagy" páros, ami még kicsi (fiatal...:))

Emma szervál


Labdabűvölés
"Fogadásra" készülve



Pacsi

Berni szépséges mozdulata :)

Pihenés "profi" módra :)


A két UTE-s páros
Összegezve a dolgot: irtó büszke vagyok Emmára, hogy elmehetett ebbe a táborba és hogy utána ilyen ügyesen szerepeltek! De főleg, annak örülök, hogy ismét láthattam: jól érzi magát ebben a sportban (és ebben a klubban), nagyon szereti és boldog.....

Gyenesdiás pedig egy nagyon klassz helynek bizonyult (mármint a Játékstrand) - ha valaki szereti a kissé mozgalmasabb és "zajosabb" nyaralást. Szívesen visszamegyünk majd oda - reméljük, a jövő évi OB-ra is! De a strandolást inkább Bogláron élvezzük majd továbbra is!