Pages

2015. szeptember 16., szerda

A "nagy" kaland

Zoli már "ezer éve" rágta a fülemet vadvízi evezés ügyben. Hogy az mekkora élmény, és hogy ő milyen szívesen menne újra. Bevallom, csak bólogattam, de nem éreztem erős késztetést. Aztán idén tavasszal elgondolkoztam azon, hogy milyen nyári élmény villanyozná fel a lányokat. És az tiszta sor most már, hogy az "aktív" nyaralást kedvelik. Meg a kihívásokat és az újdonságot - vagy valami nagyon jól bevált kalandot. :) Ráadásul, mint minden évben, idén is szerettünk volna Mingi barátnőmékkel együtt tölteni pár napot. Náluk pedig három nagyfiú van (ugyanaz a korosztály-bontás, mint nálunk, csak egy évvel elcsúsztatva - ők az idősebbek). És hát nekik is kell az ilyen típusú program.

És akkor gondoltam először azt, hogy miért is ne próbálnák ki ezt az evezősdit. Gondolatot tett követte, azt pedig szervezés ugyebár. Közben kiderült, hogy Mingiék jóban vannak egy olyan úszásoktatóval, aki amúgy ilyen túrákat is szokott szervezni, és mondták, hogy nagyon jófej. Utólag azt mondanám, hogy a túra sikerének kulcsa volt az ő személyisége: nagyon kedves, roppant jó humorú, a hangot mindenkivel azonnal megtaláló és közben teljesen profi szakember Feri, a túravezetőnk.

Így aztán egyszer csak eljött június utolsó (hosszú) hétvégéje, amikorra is szerveztük ezt a túrát. A célpont Ausztria volt, a Salza folyó. Kijutásunk körülményei és az első ott-töltött nap, a vízesések megtekintésével, ami egy iszonyú meredek hegyi túrát vont magával is megérne egy bejegyzést (ha misét nem is), de ezt most átugrom, mert volt benne bosszúság meg ijedtség is, és koncentrálnék magára a NAGY KALANDRA!

Tehát szombat reggel ott dideregtünk mind a tizenegyen (na jó, csak a csajok dideregtek, a férfiak nem olyan puhányok, hogy fázzanak 15 fokban június derekán!), és hatalmasakat derülve hallgattuk Feri bevezető oktatását - még csak az autóink mellett állva, a túrát fűszálakkal és egyéb segédeszközökkel modellezve. Mikor már kellően elszórakoztatta az aprónépet és rámhozta a frászt annak kapcsán, ami ránk várt, összecihelődtünk és áttettük - átmeneti - táborunkat a Salza folyó partjára. Ott aztán Feri kiosztotta nekünk az igen csak mókás külsőt kölcsönző felszerelést: felvettük a neoprén "gyíkbőrt" (Feri elnevezése), meg a hozzá passzoló neoprén cipőt, no meg még egy szél(eső?)dzseki szerűséget, továbbá mindezekhez kiválasztottuk a megfelelő méretű mentőmellényeket is. Közben Feri összerakta vízhatlan dobozba az élelmiszercsomagot ("vizet nem viszünk! iszunk majd a folyóból!") és a túrához nélkülözhetetlen "kellékeket", felpumpálta azt a hat csónakot, amivel nekivágtunk később a túrának: egy egyszemélyes, három kétszemélyes és két háromszemélyes (Ferin kívül volt még egy ugyancsak szimpatikus segítő). Már csak az volt hátra, hogy Mingi férjével, Tomival, és Feri élettársával, ki-ki a maga autójába szállva, elvezessünk a becélzott evezős végállomásunkig, ott letegyük az autókat és visszajöjjünk Feri élettársával a kiinduló ponthoz.

Addigra már mindenki lent volt a folyónál, a csónakok is, és Feri már mindenféle "bemelegítő" (mégjobbanlehűtő...) gyakorlatot tartott a többieknek. Végre vízre szállhattunk! Hát, mit mondjak.... belelépni a kb 6-7 fokos vízbe a 15 fokos, szeles, szemerkélő esős levegőn, majd órákon keresztül vizes "cipőben" létezni, ez volt minden álmom....

Aztán persze az is, hogy azon aggódjak, hogy a kétszemélyes hajóba ültetett két nagylányom mit is fog kezdeni ezen a terepen együtt. Ja, meg persze én, nulla fizikai erőnléttel, egy zúgókon átvágtató gumicsónak orrában.

De aztán.... mint a dalban: "elszállt minden gondom" - és kiderült, hogy ezt az élményt TÉNYLEG kár lett volna kihagyni!!!! Ahogy telt az idő, úgy lendültem bele egyre jobban, úgy élveztem egyre jobban a sodrást, úgy szökött az égbe az endorfint szállító adrenalinom (lehet, hogy ez biológiailag egy képzavar, de bocs...) egy-egy zúgó leküzdése után, úgy tudtam jókat derülni a folyton más variációban hajózó gyerekek vakmerő vagy véletlen túlkapásain, úgy tudtam örülni annak, hogy szemlátomást mindenkit elvarázsol ez a kaland. És nem zavart, hogy fázom, hogy vízben állok órák óta. Az sem, ha fennakadtunk egy sziklán - mindig megoldottuk, és mindenki más is megoldotta. Igen, néha borulással, de az sem volt probléma. És nem éreztem éhséget vagy szomjúságot -habár a folyó vizét persze meg-megkóstoltam. Az meg külön lenyűgözött, hogy a lányok mennyire bevállalósak voltak: leugráltak egészen magas helyekről (főleg Zita, de azért a többiek is), senki nem nyavalygott semmin, sőt, mosoly ült végig az arcokon. Még akkor is, amikor a vége felé közeledve már lila lett a szájuk és össze-összekoccant a foguk. Megjegyzem: senki nem lett beteg!!!

Feri végig profin figyelt ránk; ismerte jól a folyót, tudta, hogy mikor kell vigyázni (akkor úgy variálta a csónakokat, hogy mindenki biztonságban legyen); hogy mikor kell "egymás után indulósat és bevárósat" csinálni; igazán vezette a kalandot, jópofa helyeken kötve ki, viccelődve - és ellentmondást nem tűrően - osztva az ételt, belevezetve a csapatot minden vagányságba, mindezt megértően, mindenkit biztatva, mindenkire mosolyogva. Receptre kellene őt felírni. A végére kitalált egy egészen sajátságos csónak-felosztást (úgy tűnik, pszichológia szakot is végezhetett... :) ). Összeültette a négy lányunkat egy hajóba. Meg a három legényt egy másikba. Zolit és engem egy kettesbe és Mingi egyedül evezhetett, mert Tomi, a férje, gerincproblémákkkal küszködve, félúton kiszállt a buliból és a szárazföldön várt minket a végénél. Hát, vicces volt a befutónk....

Ahogy átöltöztünk újra "emberruhába", csak azt hallhattam minden résztvevőtől, hogy már másnap újrakezdenék. És én is.... :)

Azóta is a következő túrát tervezzük. Mert ebből egy nem elég.
A nagy csapat és Apukám, aki a bonyolult odajutásban játszott
igazán fő szerepet

Feri (háttal) a túrát "modellezi" fűszálak, botok és egy nagy adag
humor segítségével

Próbáljuk felvenni a "gyíkbőrt" :)

Vízhatlan fényképezőgépünk nem volt, így csak a befutóról van még
pár gép - itt mi érkezünk, Zolival

Jól tudtunk egy hajóban evezni :)

Túravégi örömködés - avagy: evezőtánc