Képzeld azt, hogy egy tizennégy év körüli gyerek vagy. Éppen most nyúltál jópár centit, nem igazán tudod mit csináljál a térdig érő karoddal, a hatalmasra nőtt lábaddal; tombolnak a hormonok, szerelmes is vagy meg nem is; de leginkább állandóan éhes - vagy esetleg álmos. Legszívesebben folyton csak heverésznél - ha lehet, a tévé előtt, telefonnal a kezed ügyében.
De nem ezt csinálod, csináltad az elmúlt néhány hónapban. Hanem hajnalban keltél, hogy nulladik órában járjál heti három alkalommal felvételi előkészítőre (na, így leírva, már hallod is anyukád örökzöld lemezét a fejében: "vajon miért nem a tanórák készítik fel a gyerekeket a felvételire"), utána végigcsinálod az egész napot: kettőig vagy suliban (ja igen! van egy negyedik nulladikod is, csak úgy, egy nyelvóra, mert csak így fért el az órarendben), suli után esetleg bepillantasz az ebédlőbe, vagy még azt sem (hiszen úgysem eszed meg a megreformált menza frenetikus kínálatát), gyorsan hazamész, az anyukád vagy a nagymamád úgyis finomabbat főzött. Hazaérsz, eszel, hatalmas harcot vívsz önmagaddal a különböző csábítások ellen: tévé, ágy, kutya, telefon, vagy esetleg bármi, amivel labdázni lehet. Mégis az íróasztalodhoz ülsz - nekiállsz tanulni. Ha végzel, akkor megcsinálsz egy felvételi feladatsort. Utána esetleg elmész edzeni. Vagy különtanárhoz. Este fáradtan esel be az ágyba, alig várod, hogy ez az egész véget érjen. Hétvégén, amikor nincs meccsed, felvételi feladatlapokat oldasz meg. Ezúttal egyik szülő is ott van veled: segít, magyaráz, felkészít, értékel, biztat, szempontrendszert sulykol. És utálod a közeledő hétfőt.
Szóval, egy tizennégy éves vagy, aki már augusztusban elkezdett szorongani attól, hogy hogyan sikerül majd a felvételi. Egy tizennégy éves vagy, aki a közel öt hónapnyi folyamatos hajtástól nagyon kimerült. És nagyon izgul. Egy tizennégy éves vagy, aki már megírta a magyar felvételi feladatlapot, túl van azon a sokkon, hogy ugyan tudja, hogy mi a magas hangrendű és mély hangrendű szó, és ki is találta, hogy a
cseléd mélyhangú párja a
család lehet, a
dorombol magasrendű párja meg a
dörömböl, de az atyaúristennek sem jutott az eszedbe semmi értelmes magas hangrendű arra, hogy
tompa (és később megtudod majd, hogy ezért aztán a két helyes válaszra sem kapsz pontot, mert csak együtt ér a három). Egy tizennégy éves vagy, aki a matek felvételi sor vége felé jár, gigászi harcot vívtál meg a feladattengerrel, a számokkal és az idővel, és akkor ezt a feladatot találod az utolsó oldalon:
"Ákos építőjátékában az elemek csak téglatestek és négyzet alapú gúlák.
Itt van egy rajz egy téglatestről és egy gúláról. - azt nem tudom bemásolni
Az elemek csúcsainak száma 28-cal több, mint a lapok száma.
• Az elemeken található összes háromszög alakú lapok száma 36-tal kevesebb, mint az
összes négyszög alakú lapok száma.
a) Hány téglatest és hány négyzet alapú gúla van a készletben?
Írd le a számolás menetét is!
A téglatestek száma: ...........................
A gúlák száma: ..........................."
Most őszintén, ha te az a fajta tizennégy éves vagy, akit leírtam, aki nem zseni, de nem is hülye, aki agyontanulta magát az utóbbi hát..... legalább öt hónapban, de igazából már a hetediket is végiggürizte, szóval akkor ebben a pillanatban nem pattan el egy húr magadban és nem üvöltesz fel, hogy "Mi a francnak ez az egész?! Nem akarok gimnáziumba menni! Hagyjon mindenki békén! Nem érdekel, hogy hány téglatest és hány gúla van a készletben! Kit érdekel ez egyáltalán igazán?!"
Érdekes módon, egy ilyen összeomlásról sem hallottam - a vizsga alatt. Jóval többről a vizsga után. Zokogó, sápadt, meggyötört, CSALÓDOTT tizennégy éves gyerekek sora hagyta el a gimnáziumokat január 16-án. A sajtóban visszhangja is volt a minden eddiginél gyilkosabb felvételisornak, szülők méltatlankodtak. Na és? Jött is válasz a hivatalos szervektől (ha ezt válasznak lehet nevezni...). Íme:
„Aki a korábbi évek feladatsorai alapján készült fel a vizsgákra, azt a feladatok száma vagy nehézsége tekintetében nem érhette meglepetés” – hangoztatta a minisztérium. Erre a megjegyzésre még külön visszatérnék, de akkor jöjjön most a mi konkrét történetünk.
Sajnos már nem vezetek rendszeresen naplót, sem publikusan, sem csak úgy magamnak. De arra határozottan emlékszem, hogy Emma már augusztusban hangot adott szorongásának - elmondta, hogy fél a felvételitől, ez neki nem fog menni. Biztattuk. És elkezdtük a felkészülést...
Már hetedik év vége felé, egy fogadó órán ért minket az első meglepetés, amikor rákérdeztem a matek tanárnál, hogy ugye akkor a nyolcadik első féléve gyakorlatilag a felvételire való készülésről fog majdan szólni? A válasz kikerekedett szem volt és kb. annyi, hogy "Dehogy, nekünk az anyaggal kell haladni!". Már csak félig viccesen (de magamban leginkább keserűen...) jegyeztem meg, hogy ugye igazi ördögtől való gondolat, hogy az "anyag" és a felvételi fedik egymást, de legalább is van "közös halmazuk"?! Még megkaptam útravaló tanácsként, hogy küldjem abba a gimnáziumba a gyermeket felvételi-előkészítő tanfolyamra, ahová szeretném, hogy felvegyék. Egy pillanat alatt vizionáltam leendő nyolcadikos lányom egy-egy hétköznapját: reggel 7h-től vagy 8h-tól 14h-ig iskola, utána elzötykölődik valahová a városba egy szűk órán át (nincs a szomszédunkban gimi, és bocsi, de amiket meg kinézett pláne nincsenek a közelben), ott ül még másfél órát fejtágításon, utána hazazötykölődik, majd leül és tanul másnapra.... mert hiszen a nyolcadik félévi bizi sokat nyom a latba a felvételin. NA NEM! A vízióm után egyértelmű volt, hogy ezt nem kívánom neki.
Később kiderült, az iskolában is lesz felvételi-előkészítő, nulladik órákban, hetente háromszor (két matek, egy magyar). Emma mindre járt. Plusz alapból is volt egy nulladikja - ez már heti négy. Na de ez még mindig a legideálisabb opció volt, hiszen helyben volt és nem a délutánját szaggatta szét.
Szeptember elején közöltem a családdal: most Emma mindenek előtt; ami szabad időm lesz (meg a nem szabad is), azt az ő felkészítésével töltöm majd, mondjanak búcúst pazar vacsiknak, finom hétvégi sütiknek, stb. Rezignáltan vették tudomásul.
Ugyancsak szeptember elején ütött szöget a fejembe az, amit Zita mesélt az egyik osztálytársáról, egészen pontosan arról, hogy milyen speciális felmentése van (pl. tovább írhatja a dolgozatokat, illetve sokszor csak szóban számol be). Elkezdett bennem motoszkálni, hogy ilyesmi jól jönne Emmának is, hiszen azt már a blogban is többször taglaltam, hogy régóta panaszkodik arra, hogy ő lassabban halad a szöveg-olvasással, mint a társai. Meg is kérdeztem erről az osztályfőnököt a kora-őszi "továbbtanulási" tanácsadás típusú fogadóórán, hogy mit szól egy ilyen ötlethez. Noha ő továbbra is azt mondta, hogy Emma "beérik", és milyen sokat változott hetedikben - a javára, de azért érti az aggodalmamat. Megpróbálhatom, de lehet, hogy kifutunk az időből (december 8. volt az a határidő, amikor le kellett adni az írásbeli megírására kiválasztott iskolában a papírt, és ahhoz már az ilyen típusú felmentést is csatolni kellett). A beérést én is/ mi is látjuk, és innen jön néha az a - valóban most már teljesen felesleges - marcangoló lelkifurdalásom, hogy túl korán adtuk be iskolába Emmát. És ehhez kapcsolódott az a célkitűzés, hogy ha lehet, öt évfolyamos képzésre menjen majd középiskolába.
Szóval, úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a felmentés-procedúrába, mert - szegény "kölköknek" mindig ezt szajkózom - a legkevésbé azok a dolgok sikerülnek, amiket meg sem próbálunk. És főleg: jöttem ezzel a lelkiismeretemnek. A Nevelési Tanácsadóban (azt hiszem, azóta újra-keresztelték ezt az intézményt - is ) nagyon kedvesen és pozitívan álltak a dologhoz. Elmagyaráztam a tényállást, és azt is, hogy miért sürgős a dolog. Kitöltöttem mindent, amit kellett, rohangáltam a suli és a Nevtan között a papírokkal, és már hívtak is minket, hogy milyen időpontra mehetünk a vizsgálatra. Emmával is megbeszéltem a dolgot, ami ugye elég kényes volt, hiszen jó darabig mondogatta, hogy "na most megyünk a fogyatékosságomról szóló papírért". Elmagyaráztam neki, hogy az a puszta tény, hogy lassabban ér az olvasott szöveg végére (vagy hogy egy feladatot többször el kell olvasnia) még igen távol áll a fogyatékosságtól. Viszont fontos lenne a számára szükséges többletidő ahhoz, hogy a tudásával megegyező felvételi sort írhasson. És szerencsére, a vizsgálatok típusa is segített nekem abban, hogy ezt a komplexusát legyőzzük, ugyanis egy IQ-teszttel indítottak, ami igen magas eredményt hozott ("átlag felettit"), és azt lobogtattam előtte, mondván: "látod, erről beszéltem: attól, hogy neked lassabban megy az olvasás, te még nagyon okos vagy ám!!!!". És az is igaz, hogy az elején furcsán is néztek rám, hogy miért cibáltam én oda ezt a gyermeket. De aztán az utolsó vizsgálat után, ami a figyelemmel és a koncentrációval volt kapcsolatos, már azt kérdezték tőlem: "miért csak most jöttek?" Hát, nem akartam nagyon részletesen kifejteni, hogy én hány éve jelzem a suliban, hogy érzem, hogy van itt egy kis gond, és mindig lesöpörnek azzal, hogy "még pont a határon belül van", meg "majd beérik".... Már csak azt vártam, hogy akkor ugye az lesz a szakvéleményben, hogy "többletidő biztosítása szükséges" (volt olyan kedves ismerősünk, aki a lelkünkre kötötte, hogy ilyesmi álljon majd ama bizonyos szakvéleményben). Az ideiglenesbe ez került, és ígérték, hogy rögtön szólnak, ha elkészül a végleges - biztosítva engem arról, hogy ez még határidő előtt megtörténik majd.
Szóval, ez a többletidő meglett, időre, amiért még egyszer köszönet és hála a Nevtannak. Amúgy ez minden írásbeli számonkérés esetén jár ezentúl Emmának, egészen addig, míg az évenkénti felülvizsgálatok ezt állapítják majd meg. Adott esetben az érettségin is. És ez jó. És nem szégyen. Ez segítség, méghozzá, ahogyan a későbbiekben ez ki is derült, jelentős. Esélyegyenlőséget ad.
Egyébként a szeptembertől január közepéig tartó időszak elég lidérces volt. Emma megveszekedten tanult a sulira (hiszen a nyolcadikos félévi bizonyítvány beleszámít az értékes felvételi-pontokba, és hát, "ajándékot" nagyon nem kapnak....), majd vadul röplabdázott még (habár ez nem volt egy zökkenőmentes szezon) és utána, minden szabad idejében felvételisorokat töltött ki - mindezt úgy, hogy heti 4 nulladik órára járt. Rengeteg időt töltöttünk az étkezőasztalunknál, hogy közösen oldjunk meg matekpéldákat, hogy megpróbáljam rávezetni a jó megoldás útjára, hogy elmagyarázzam, ha teljesen feladta.... És azzal is, hogy feladat-megoldási technikákat gyakoroltassak be vele, rengeteg módszertani útmutatást adtam neki. És - ezt le merem írni ide, bármily' beképzeltnek tűnik is - megtanítottam fogalmazást írni. Mert azzal valahogy nem foglalkoztak a felső tagozatban, és Emmának ez igen gyenge pontja, be kell látni. És addig sulykoltam neki a logikai felépítés fontosságát, a mondattagolásokat, a szerkezet felismerhetőségét, stb., hogy teljesen belejött. :)
Egyszer csak felvirradt az a januári szombat reggel. Emma meglepően nyugodtan vágott neki a dolgoknak. Remek helyen írta (kerületünk legjobb hírű gimijét választotta - azt kérte, hogy ne kelljen messze mennünk), kedves fogadtatásban részesült. Nem maradtam ott - a plusz idő miatt nem is találkozhattam volna vele a két felmérő között - meg minek is, csak a stresszt látta volna rajtam (is).
A szülők, akik az ottmaradás mellett döntöttek, arról számoltak be, hogy sápadt, elkeseredett, síró gyerekek jöttek ki a magyar feladatsor utáni szünetben. Pedig azt kell, hogy mondjam, hogy annyira az nem is volt nehéz..... A fekete leves még várt rájuk.
Emma végül úgy jött ki, hogy a matek nem is volt olyan kemény - neki az okozott fejtörést, hogy a magyarban volt pár, az eddigi sablon-feladatoktól eltérő feladvány. És Emma szeret sémákban gondolkodni, sajnos. Mondjuk, erre ráerősít a mostani oktatási rendszer is, szerintem.
Aznapra már jó előre beterveztük, hogy magunkkal visszük Emmát Ausztriába, Bécs közelébe, ahol Zitának másnap reggel versenye volt. Úgy voltunk vele, hogy ki tudja, milyen lelki állapotban lesz (nem volt rossz), nem hagyjuk itthon, inkább pátyolgatjuk. Amúgy, ahogy megnéztük a javítókulcsot, Emma kissé szebbre emlékezett itt-ott, mint ami a valóság lett később, így egész optimistán vágtunk neki az amúgy is egészen jól sikerült osztrák fél-hétvégénknek.
Gyomor-remegéssel álltam sorba kb. egy héttel később, amikor meg lehetett tekinteni a felvételi-sorokat. Kevesebb pont állt Emma neve mellett, mint amire számítottunk, és hiába töltöttem ott vagy másfél órát, nem "találtam" plusz pontot. A bejegyzésem elején szereplő "tompás" feladat kapcsán megkérdeztem az ott ülő javító tanárokat, hogy nem akarták-e felemelni a hangukat ez ellen az igen szerencsétlen feladat ellen, de azt a választ kaptam, hogy "Á nem, de ha ez megnyugtatja az anyukát, 100 gyerekből 4, ha tudta!" Meg is mondtam neki feldúltságomban, hogy ez engem nem nyugtat meg, hanem mérhetetlenül felháborít!
Sajnos még nem találtam adatokat arraól, hogy idén mennyi volt az országos átlag. De megnéztem pár sulit, akik kitették az ott írók átlagait. Nos .... az elérhető 50-50 pontból a mateknál huszonpontok voltak mindig, de 25 felett csak a nagyon csúcs-sulikban járt.... A magyar kicsit jobb, 30 pont körüliek, de biztos vagyok benne, hogy az országos átlag nem éri azt el. Tehát, azt tippelem, hogy az országos átlag jó, ha a fele az elérhető pontoknak.... Valószínűleg annyi sem.... Nos, most utalnék vissza a bejegyzés elején idézett hivatalos "válaszra". Ezek szerint a gyerekek egész egyszerűen NEM készültek erre a felvételire?! Mert "meglepetések" sora érte őket..... Vagy a 14 évesek igen jelentős hányada butára sikeredett?!
És rákanyarodnék a lényegre. Mármint arra, hogy számomra az jött le, hogy ez az egész felvételi arra megy ki, hogy minél több gyerek legyen csalódott. A kudarc bele van kódolva. Ezek a 14 éves gyerekek abban "szocializálódtak", hogy 90%-tól kapnak ötöst. Most mit látnak? Hogy a szülők örülnek annak, ha 70%-ot elértek. De hiszen az csak hármas, jó esetben... Tehát csalódottak, kudarc-élményük van, feleslegesnek tartják azt a rengeteg erőfeszítést, amit beleadtak, és most először elvárjuk tőlük, hogy a "rossznak" is örüljenek.
És miért is? Nos, több ötletem van. Az egyik az, hogy ezek szerint, nem azt tanítják az általános iskolák zömében, amit aztán kérdeznek a felvételin. A másik az, hogy leginkább arra van az egész, hogy a "zseniképző" középsulik válogathassanak. Pedig, szerintem simán válogathatnának ezek a sulik (ha már...) azok között, akik 95 és 100 pont között értek el. És akkor 90 pontig a "gyarló" gyerekek számára is megoldható lenne a feladatsor....
Továbbá, egy nyakatekert rendszert alkot az egész. Egyik anyuka-társam fogalmazta meg jól a dolgot: "Ha jó matekos vagy, tanulhatsz jó helyen angolul." Mert a matek felvételi-sor igazi vízválasztó (amikor Emma felvételi-sorát mentem megnézni, láttam olyat, akinek 4 azaz négy pontos matek-felvételi csüngött a kezében....). Tehát, ha ott fel tudta tornászni a pontszámait, akkor megnyíltak előtte a jó sulik (hiszen a magyart többen megírták jól, de az ugye, nem elég...). És a legnépeszerűbb szak általában az angol - hiszen e nélkül a nyelv nélkül nincs is már élet/karrier..... Tehát, ha jó matekos vagy, akkor több esélyed van az angol-szakra bekerülni. És kit érdekel, hogy milyen a nyelv-érzéked?! Hát, az nem derül ki. Max., majd egy szint-felmérőn, ha már bejutottál. Ja! Igen, ha már itt tartunk.... Az angolt csak akkor tanulhatod, ha eddig is azt tanultad.... szinte sehol nem indulnak a nulláról.... (Emma németes..... hm, hm....)
Szóval, bár Emma egészen kiegyensúlyozott pontszámot ért el, nagyon el volt keseredve a magyar miatt, ott bőven 40 felett remélte magát (matekból örült, hogy a ritka 30 felettiek táborát gyarapította). A magam részéről leginkább arra voltam büszke, hogy a fogalmazása 8 pontos lett a 10-ből (a helyesírása miatt maradt le az a 2 pont) - úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat.... (Vagyis... tényleg az én munkám lett volna az, hogy megtanítsam neki a fogalmazás-technikát?!). De nagyon utáltam, hogy vigasztalni kellett, hogy nem volt elégedett magával, hogy CSALÓDOTT volt.
Le is betegedett. Az egész szóbeli időszak alatt lázas beteg volt, ez nem segített....
Mert ugye szóbeli is volt. Az írásbeli eredmények sokkja után vártuk azt, hogy hová mehet szóbelizni (csak egy helyre nem hívták be). Ez már barátságosabb volt, szerintem, csak hát nagy pech, hogy Emma végigbetegeskedte. Vagyis a frászt volt ez pech. Ez törvényszerű volt. Ennyi erőfeszítés és egy ekkora csalódás után ez is kódolva volt. Ahogy az is, hogy ebben az évben volt a legtöbbet beteg, hogy ebben az évben lett vashiányos.
Külön bája a felvételi folyamatnak, hogy a szóbelik vége után kb. két hónappal jönnek csak a felvételről szóló értesítések. És Emmát nem oda vették fel, amit elsőnek megjelölt, meg kell, hogy valljam. Az igazsághoz tartozik az is, hogy abba az iskolába fog járni (elvileg...), ahová szeretett volna, csak másik szakra. És öt éves képzésre, ami fő célkitűzés volt. Az én lelkem még nem teljesen fogadta ezt be (olyan nyelvet fog tanulni, amiben nem tudunk túl nagy segítséget nyújtani; és mivel van nagyobb gimnazista gyerekünk, tudom, hogy ez fontos szempont), ezért, miután tudomást szereztem róla, hogy ilyet lehet, kérvényt adunk be oda, ahová első helyen szeretett volna bekerülni.
Itt tartunk most. Van egy a végletekig kimerült nyolcadikosunk, aki örül, hogy túl van az egészen. Marad még egy általános iskolásunk (Imola, hiszen Klára nyolcévfolyamosba jár már Zitával), aki azt mondja: ő már inkább hatodikban megpróbálkozna a felvételivel; nem akarja magát kitenni ennek a hercehurcának, amit Emmánál látott.
Az igazság az, hogy nincs konkrét elképzelésem arról, hogy hogyan kéne ezt csinálni, de az biztos, hogy ÍGY NEM. A legsötétebb pillanataimban úgy gondoltam, hogy mindenkinek azt fogom javasolni, hogy a) ha lehet, ne is szüljenek gyereket; b) ha ez már késő, akkor menjenek el innen, mielőtt a gyermekük iskolás korba nem ér; c) ha ez is késő, akkor alternatív suliba vigyék a gyereket; d) ha ez is késő, akkor negyedik után vigyék el gimibe; e) ha ez is késő, akkor vegyenek ki egy év szabit, amikor a gyerek nyolcadikos lesz, és hordják el felkészítőkre, tanuljanak vele otthon, menjenek el minden gimnáziumi tájékoztatóra (ami kizárólag munkaidőben van) és bemutató-órára, fogják a kezét a szóbelik előtt, és mindig, végig mondogassák neki, hogy mennyire szeretik, mennyire büszkék rá, és mennyire utálják vele együtt ezt az egészet! :)