Négy a lány

Ennek a fele sem volt tréfa

2012-02-17T10:58:00.000+01:00

Míg a legutóbbi bejegyzésem kissé viccesen jelezte volna, hogy a jó kis gyomros vírus már Klárát is leteperte, azt hittem, hogy neki is majd elmúlik úgy, mint a többieknek. Hát rosszul gondoltam. Legkisebb méretű és átmérőjű leánykánk alaposan lebetegedett, a kedd este elkezdett hányást csütörtök reggelig folytatja. Egyre bágyadtabb lett, szinte mindig csak aludt, csak keseregni ébredt meg, hogy fáj a hasa. Ivott, iszogatott, de nem eleget. Tegnap délelőtt hősiesen, ámde szótlanul, kókadtan ülte végig az orvosi rendelő végtelen sorát. A doktor néni pedig nagyon csóválta a fejét. Azt mondta, hogy nagy a baj - délután négyig minimum egy liter folyadék, utána este 11-ig további másfél liter elfogyasztása KÖTELEZŐ, különben kórház, mert már nagyon kiszáradt. Ha újra hány, akkor is kórház. Beutalóval a kezünkben köszöntünk el a doktor nénitől. De Klára is egyetértett abban bágyadtsága fátylán keresztül, hogy mindent meg kell tennünk a kórház elkerülése végett. És küzdött a Drágám. Amikor azt mondta nővérének, hogy "Jó neked, Zita, hogy nem kell egy hordónyi folyadékot meginnod!", akkor már tudtam, hogy kezd jobban lenni. Vacsorára odaült az asztalhoz. Állandó éhséggel kezdett el küzdeni, és eszegetett, jó sok kiflit.
Este hamar elálmosodott, és akkor már megállíthatatlanul aludt. Hiába próbáltam ébresztgetni még pár korty végett, esélytelen volt.
Én rosszul aludtam - ő jól. És csivitelve, mosolyogva ébredt. Úgy tűnik, ezt megúsztuk! Kopp, kopp, kopp!

Ennek a betegség-sorozatnak kapcsán kezdtem el újra töprengeni az egészséges étkezéseink mivoltáról. Ugyanis van egy kedves ismerősöm, aki azt állítja: semmiben sincs már elég vitamin. Azt mondja, hogy kb. másfél kiló répát kellene megennünk naponta ahhoz, hogy elegendő vitamint vegyünk magunkhoz. Sem az alma, sem a többi zöldség (pláne így télen!!!) nem tartalmazza azt, "amit régen". Minden szintetikus és "méreg", amit megetetünk a gyerekeinkkel, lesz is belőle bajuk elég, majd később. Nos azt sejtettem, hogy az üvegházban nevelt paradicsom-paprika nem tartalmaz annyi vitamint, ízt és jót, mint az, amelyik a mi konyhakertünkben nő, és amelyiknek "napillata" van, no meg zamata. De tényleg méreg? Tényleg nincs semmiben sem kellő tápanyag? És tényleg ártalmas? Ő azt mondja, hogy csak a termelőtől vesz mindent. És ő benne miért bízik meg jobban? Nekem mindig Nagyapám jut eszembe, aki azért jó alaposan lepermetezte a szőlőnket.... És a nagyobb üzletek, a piaci árusok és az ő forrásaik? Hát nekik nem kell bizonyos egészségügyi előírásokat betartani ahhoz, hogy eladható legyen? Induljunk ki abból, hogy mindenki csal?! Ez az ismerősöm azt mondja, az ő vitaminkészítménye (amit szed és árul) tuti, ő látta a gyárat, tudja, hogy ott minden organikus. Oké, rendben. De azt is mondja, hogy a "piacot elárasztották drága vacakokkal!" (most a vitaminokról beszélve). Hogyan lehet ebben olyan biztos? A többi gyárat is végiglátogatta? És tényleg jobb tablettákat beszedni, mint teszem azt mirelitből sütni-főzni? Vagy konzervből? Netán savanyúságot enni? Vagy a sápadtabb, melegházas termékeket?
Tényleg igyekszem. Variálom a húsokat (piaci hentestől vett húsokat), hozzá halat. Zöldséget főzelék és leves formájában, néha nyersen. Savanyúsággal bajban vagyok - nem szeretik a lányok, én igen, azt is a piacról hozom. Megy az alma, banán, mandarin. Most akkor ez tényleg nem elég? Tényleg azért lettek az utóbbi időben (az év első két hónapja) betegesebbek? Tényleg nem teszek velük jót, ha nem adok nekik ilyen vitamin-készítményeket? (C-vitamint szedünk)
Egy másik kedves ismerősöm azt mondta: ugyan, dehogy, nem kell olyanokat szedni.
Én szeretném jól csinálni.
Csak... Ez olyan, mint a vaj-margarin probléma. Mert én eddig mindkettőt használtam (margarinból ún. "bio"-t). Aztán egyszer kellett a laptopkonyha kapcsán utánaolvasgatnom (egy cikk miatt), és akkor azt éreztem: soha többé margarin, hiszen az szinte műanyag!!! Nemrégiben újra feljött a téma, és Móni-kolléganőm töredelmesen bevallotta, hogy még alaposabban utánajárva, ez a mai margarin már nem is olyan rettenetes....
Ott volt az influenza-oltás (H1N1). Majd belepistultam, mire úgy döntöttünk: oltunk. Az egész család. Azóta vannak bőrproblémáim. Lehet, hogy nincs köze hozzá? De lehet, hogy van. Akkor is voltak nagyon meggyőződéses emberek: ez kell, nem árt, viszont ha tömeges a megbetegedés, akkor kockára teszem a gyerekeim életét. Lehet, hogy nem nekik kellett volna hinnem?
Nem merem azt mondani semmiről, hogy az a tuti. Sejtem én, hogy sok olyan élelmiszer van, amit nem árt kerülni, de nem szeretném azt gondolni, hogy ha azokból fogyasztunk néha egy keveset, akkor szó szerint mérgezzük magunkat. De azt sem szeretném, hogy lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy ezt vagy azt másként kellett volna tennem a gyerekeim egészsége érdekében.
Egyelőre, azt sugallja nekem valami legbelül, hogy a több friss levegő hiányzik nekik (és konkrétan az az egy hét, amit karácsony és újév között szoktunk volt a hegyekben tölteni, és ami ezúttal elmaradt). Ezért aztán szigorú leszek és "kihajtom" majd többet őket, mínuszok ide, hóvihar oda. De meggyőzhető vagyok élelmezés ügyben is, csak nem hiszem, hogy a teljes elfogadást vagy elutasítást vállalni tudnám.
Fura, mű világban élünk, az biztos. De vagy veszünk valahol egy darabka földet, ahol én (mi) csinálok (csinálunk) mindent (állat-tenyésztés és növénytermesztés), vagy kénytelen vagyok megbízni abban, amit végül megveszek. Különben belediliznék.

Átirat

2012-02-15T08:30:00.000+01:00

Sokan ismerhetik a mostanság népszerű Tóth Gabi "Elég volt!" című pörgős-dögös dalát.

Az utóbbi napok (de akár hetek, sőt hónapok!) vetületében, az alábbi "átirat" jutott az eszembe, amikor is már a negyedik gyermekemet is magával ragadta a gyomorinfluenza (vagy valami hasonló vírusos kórság) rettegett szörnye.
Érzékeny gyomrúak itt álljanak meg az olvasgatásban és max. az eredeti verzióval dobják fel a napjukat!

Én fogtam kezed,
amíg bírtam veled,
tudom beteges tánc,
a kezemben tál.

A házhoz kötve börtönödben untam már,tudhatnád.
Én ordítok mindig,
tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy
száll.
Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.

Amikor az érzés hív, amikor a tál szólít, tudom azt:kérdés nincs többé már.

Elég volt, hogy folyton hánytok,
fáradt szemem csak lavórt lát,
elegem lett: ágyat húzok, vécét pucolok és felmosok

Elég volt már: széntabletták, keksz, főtt rizs és hasfájás
Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj.

Vagy valami hasonló. Szeretném jelezni a vírus- és betegségosztó bizottságnak, hogy KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, NEM KÉRÜNK TÖBBET!!!! Valami tévedés történt, mi nem kértünk ennyit, sőt egyáltalán nem!
Egészséges, egymással civakodó, ISKOLÁBA és EDZÉSEKRE JÁRÓ gyerekeket szeretnék!!!!!!!

Ajtók

2012-02-14T17:26:00.000+01:00

Cuki kis elsős "babák":

Szerény kis Középső, az alsó tagozat végén:

"Dilinyós" Nagylány - Kisgimis a "szomszéd kerületből":

Szülői "szigor":

Bónuszként: tündéri profilú zongorázó kisleány:

Balekságom története és nemrégiben meglelt magyarázata

2012-02-11T23:31:00.000+01:00

Nemrégiben történt egy kis affér, ami valamiért nem tud teljesen kikúszni az agyam leghátsó zugából, és néha elő-előugrik egy kérdés formájában: "mégis, mit kellett volna tennem?!" És noha nem nagyon szeretek morgolódni, meg apró-cseprő bosszúságokon rágódni a blogban (meg az életben sem), most úgy gondoltam, hogy inkább leírom, hátha így "békén hagy".
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.

Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.

Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.

Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:

"Hiszem,

Hogy a jó erősebb a gonosznál

A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél

A megbocsátás erősebb a bosszúnál"

Íme hát az én balekságom...

Szolgálati közlemény

2012-02-09T10:40:00.001+01:00

.... főleg kedveslánynak, de mindenkinek, akit érdekel.

Fent van a laptopkonyhán a bagett receptje és videója, szerénységemmel. A filmhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy ismételten látszódik, hogy miért is nem lettem filmsztár - továbbá az (kulisszatitok!!!!), hogy a tészta egy picit tovább kelt a gépben, mint kellett volna. Így lett csak két bagett, ha ügyesen csináljátok, több lesz! Szóval, ha valaki már megint meg szeretne nézni engem "élőben", mozogva és beszélve, hajrá! A péksütemény rovatban egyébként - egyelőre - csak én szerepelek Sanyival; igyekszünk majd javítani ezen az arányon a jövőben! A filmeket inkább nem kommentálnám tovább, a receptek jók! :-)

Jó étvágyat!!!
(u.i.: A sminkesünket, Boda Gabit, bátran ajánlom mindenkinek!)

Sző(ne), fon(na), nem takács! Ki az?

2012-02-08T09:11:00.000+01:00

Hát én!!!
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.

Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....

Gyerekek, hó, kutya, és egyéb finomságok

2012-02-07T09:52:00.000+01:00

Feltételezem, hogy az ország legnépszerűbb témája az utóbbi napokban a hó. Van, aki bosszankodik, van, akinek komoly gondot okoz, és van, aki örül neki. Bevallom, én - és mondhatnám az egész családom - örülök neki. Hiányzott, nekem hó nélkül nem tél a tél. Hiányzott az a puhaság, amit a hótakaró ad a világnak; hiányzott az a mindennel összehasonlíthatatlan fény, amit a fehérsége kelt, hiányzott az a ropogás a csizmáink alatt, és hiányzott az az öröm, amit ez a gyerekeknek okoz. Mert ha esik a hó - és megmarad - nem kell többé azon törni a fejünket, hogy mit csináljunk egy téli hétvégén.... A lányok kint szaladgáltak, hóangyalt csináltak, havat is lapátoltak, hóembert próbáltak építeni (nem nagyon tapadt a hó), kutyával játszottak. Szegény Zita húzta erre a hétvégére a betegség kártyát (hát, ő még kimaradt a sorból, nemdebár.... - de már meg is gyógyult), így ő csak sóvárgott kipislogva a hó felé....

Mivel a meteorológusok annyira beharangozták a közelgő hóhelyzetet (komolyan, annyira vártam már a fehérséget, hogy péntek éjjel felkeltem kikukucskálni, hogy megjött-e már a hó...), hogy el is hittem nekik. Mondjuk, betáraztam a tarsolyba pár elmenős programot is, ha esetleg ismét tévednének (a meteorológusok), de az ötleteken kívül, kellő mennyiségű élelmet is, hogy ne kelljen bármilyen beszerzéssel foglalkozni.

Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....

Készítettünk még muffint (kétszer is, mert az első adag egy pislogás alatt eltűnt), foccaccia-t, azaz pizzatésztából készült lepénykét (egy előző pizza-estünkből megmaradt és lefagyasztott tésztát olvasztottam fel), amire friss rozmaring, só és egy kis olívaolaj kerül csak és Klára nagy kedvence. Sütöttünk még zsömléket (életemben először!), meg a nálunk már klasszikusnak számító bagettet is. No meg egy kuglóf-szerű valamit, hogy Zita is örüljön. Ezúttal újítottam, egy francia recepttel (20 dkg vaj/margarin, 20 dkg cukor, 1 vaníliás cukor, 5 tojás, 25 dkg liszt, 1 sütőpor, csipetnyi só és 2 ek kakaó), mert Anyu a család hivatalos kuglóf-beszállítója, és nem akartam vele konkurálni.

Úgyhogy. Havas és sütős hétvégén vagyunk túl, és azt kell, hogy mondjam, hogy jó volt. Tél van, végre, rendesen.

Étkező kilátással

2012-02-06T09:30:00.000+01:00

Ha már nem síelünk....

Papírboltban

2012-02-02T21:51:00.000+01:00

A szokásos, egyre gyakrabban leírandó, köreimet róttam a papírboltban (amelyik -az az érzésem - nagy részt belőlünk él....), amikor felfigyeltem egy kedves arcú idős nénire. A pénztárostól kérdezett valamit, majd az üdvözlőlapok között válogatott hosszasan; végül fizetett, és ruganyos léptekkel távozott. A pénztáros később elmesélte, hogy a néni afelől érdeklődött, hogy van-e olyan születésnapi lap, ami 100 éveseknek szól. Nem vette zokon, hogy nincs. Végül két lapot vett; ahogy elmesélte a pénztárosnak: a 100 éves nővérének és a 97 éves húgának....

Addig rosszkedvű napom volt: fogorvosnál jártam, utána meg autószerelőnél, mert már megint nem lehetett felhúzni a kocsi egyik ablakát (mínusz 7 fokban külön gyönyör), de innentől kezdve folyton mosolyoghatnékom volt... Gondoltam, lejegyzem, hogy megmaradjon, mi is emlékeztetett 2012. február 2-án arra, hogy az élet egyszerűen csak szép....

Az első....

2012-01-30T11:09:00.001+01:00

Buza Sanyi kollégánk és barátunk sokszor fogja látványosan a fejét azon, hogy néha én nem értesülök frissiben a laptopkonyha körüli fejleményekről, teendőkről. Mert ő úgy gondolja, hogy Zoli, jó házastársként és munkatársként, azonnal informál engem, ahogyan hazaér. Nem "hibáztatom" Sanyit ezért a téves feltételezésért- ő más "körülmények" közé tér hozzá: felesége pszichológus, szakmája a "meghallgatás" (és kérdezgetés), fiuk, Marci (a Viva új sztárja), pedig már felnőtt tulajdonképpen. Ezért, amikor nemrégiben meghívtam őket vacsorára hozzánk; mellékesen megjegyeztem, hogy most majd végre megérti, hogy mi miért nem a munkahelyi témákat vesézzük ki esténként... :-) (Mert egyébként is: az a munkahelyre, és munkaidőbe való.)
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita, fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)

Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!

Ez lett hát az első igazi, "komoly" könyv, amit önállóan elolvasott!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!

Díj

2012-01-30T10:09:00.000+01:00

Diustól, bloggert-társamtól kaptam egy díjat. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a körbeadós dolgokkal, de Dius ajánlása annyira jól esett, hogy már csak ezért is fontosnak tartom tovább játszani a játékot.
A problémáim ott kezdődnek, hogy nem tudom átmásolni a díjat, mert a google folyton arra szólít fel, hogy "kérjem inkább el". Na ja, de kitől?
Szóval, kaptam egy úgynevezett "napsütéses díjat", mert "belőlem télen-nyáron vidámság és napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok okom rá". Gyorsan hozzátenném: legtöbbször azért van okom rá... :-)

A díjnak szabályai vannak:

1.Vedd át a díjat
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad
3.Tedd ki a blogodra
4.Add tovább másik 4 blognak
5.Írj magadról 3 dolgot

Hát átvettem....
Köszönöm, kedves Dius, meghatott - és ezt már meg is írtam neked!!!
Nem tudom kitenni a blogra... :-(
Adjam tovább négy másik blognak. No akkor:
Menjen MJ-nek, mert tetszik, hogy ő és a fia, olyan jól beilleszkednek a mi alapvetően "nőies" köreinkbe, és azért is, mert úgy látom, hogy tudja azt, amit sokan közülünk (most nem a bloggerekre gondolok) nem: élvezni és értékelni az élet egyszerű és szép dolgait.
Kikocsnak, természetesen, aki nemcsak élvezi mindennek hála és ellenére az életet, de sokszor tanítja is ezt nekem, még ha ő nem is ezzel a céllal ír.
Orsinak, mert ráfér, és mert hiányoznak már a vidám, svájci beszámolók.
A negyediket megosztanám két, potenciális futótársam között, akikkel talán még nem mondtunk le teljesen egy közös mini-maratonról: Vera és Hella.
Írjak magamról három dolgot....
Hát, az egyik az, hogy már régóta álmodozom arról, hogy egyszer lefutom a dublini női, jótékonysági minimaratont. Ebben lennének (lettek volna?) partnerek Vera és Hella.
A másik az, hogy kamaszkoromban nagy Jean-Jacques Goldman rajongó voltam. Ő egy francia énekes. Annyira odavoltam érte, hogy még egy valós méretű posztere is fent volt a szobám falán...
A harmadik... Szeretem azt a fajta gumicukrot, amelyik olyan sárga és rózsaszín, és még valami cukorba is belehengergették. Néha, amikor már nem tudok ellenállni, veszek egy csomaggal a benzinkúton. Habzsolok belőle egy adagot, aztán a hascsikarás "megbánatja" velem. Ezt nem szoktam elmesélni a lányoknak. Még rájönnének, hogy miért kedvelik (kedvelnék) ők is ezt a színtiszta műanyag finomságot...
Nos, ennyi. Picit csaltam, bocsi, de így jött ki.

Egy híján 160

2012-01-28T09:58:00.002+01:00

159. Ennyi centi az én legnagyobb lányom. Egyforma méretű a lábunk (38-39), és simán elkunyerálja a pólóimat, pulcsijaimat és kabátjaimat. "Bosszantóan" jól, jobban áll neki mind. Én 13 és fél évesen voltam ennyi centi, és utána nőttem még 13-14 centit. Mondjuk, a lábam méretére nem emlékszem. Reménykedhetek csak, hogy a lábbelik tekintetében már rálépett a fékre...

Tegnap sportorvosnál jártunk, ahol nem csak ezt a "megdöbbentő" tényt állapították meg, hanem azt a nagyon örvendetest is, hogy most már a szokásos, rutin EKG-n sem jelentkeznek azok az extra ütések, amik miatt egyszer úgy ránk hozta a frászt a kisasszony, és ami miatt még egy 24-órás Holter-t (24-órás EKG, tul.kép.) is rátettek. Szóval, talán tényleg kezdi kinőni. A szívproblémát is, és a ruháit is....

Sziget

2012-01-26T12:47:00.000+01:00

Zolinak van egy aranyos "heppje". Időről időre előadja (főként nekem, de tulajdonképpen bármelyik "szerencsésnek", aki szembe jön), hogy számára az ideális lét egy meleg, trópusi szigeten lenne, ahol kis kunyhóban élve, csupán csak két, fürdésre is alkalmas, rövidnadrágot és két atlétát tartalmazna a ruhatára (úgy képzeli, hogy minden este kilögybölné az aznap viseltet); napközben pedig egy pár kispapucsát felhúzva, hasat vakargatva elbattyogna a "beach"-ig, és ott bérbeadná az össztulajdonát képező három vizibiciklijét az arra vetődő turistáknak. Ebédidőben (??????), fogna pár halat, és azt enné.

Én, és bárki, aki egy kicsit is jobban ismeri Zolit, csak mosolyog ezen az ily' módon megfestett képen, mert ő pont arról ismerhető fel, hogy nem bír a hátsóján maradni több, mint fél órát, és ráadásul utál pecázni....

Olykor-olykor, amikor nem csak egy vigyorral és legyintéssel intézem el visszatérő mantráját, akkor belemenvén a játékba, jelzem neki, hogy a sziget oké (ja, mert persze családostul menne, tehát nem előlünk menekülne... :-) ), mert imádom, ha víz van a közelben, de valami olyan helyen, ahol van azért négy évszak. Mert én azt szeretem (vagy szereTTem? - a mostani télnek csúfolt valamit elnézve), hogy a természet változik, és időről-időre megújul. Itt abbamarad a beszélgetés e témában, általában nem jutunk dűlőre. Mondjuk, össze sem veszünk, mert nem vagyunk (még? :-) ) döntéshelyzetben.
Nemrégiben ráakadtam egy gyönyörű blogra, amelyikben nap-mint-nap szépséges házakat mutat be a blog szerzője. Ott akadtam rá erre. Amint módomban állt, megmutattam Zolinak, és mondtam: ha mindenáron el, és szigetre, akkor ide! :-)
Azt mondta oké, neki is tetszik, úgyhogy kezdjek el csomagolni, ő megy, és előteremti a pénzt, akár a föld alól is (hogy esetleg a ház nem eladó? minek vesződnénk ilyen reális részletekkel ebben az édes álmodozásban?). Úgyhogy, megyek, meghallgatom a híreket: biztos bemondják, hogy hol volt bankrablás, és akkor tudni fogom, hogy merre jár(t) Zoli.... :-)

Családi videók

2012-01-25T10:42:00.000+01:00

Újabb ítélet született, sajnos nagyon hasonló a pár héttel ezelőttihez: "Tüdő Gyula" ismét nálunk vendégeskedik, ezúttal Emma az áldozat. Úgy tűnik, ennek a vírusnak, amit ügyesen megszerzett húgocskájától, ez a szinte automatikus szövődménye.... Annyit köhög szegény. A röntgen egyértelmű volt: tüdőgyulladás. Így aztán: új antibiotikum (erősebb...) és meghosszabbított szobafogság.

Emma egy aktív gyerek alapvetően. Szeret mozogni, sportolni, kint lenni. Persze, ez a betegség nem követel ágy-nyugalmat (hiszen ott fekszik, és azzal csak ingerli a hörgőket), ezért tanulgatunk is. Én roppant mód élvezem, hogy ez már kezd egy kicsit az "itthon tanulunk" érzésre hasonlítani. Például a tegnapi "környezet-óránkon" mindenféle szemléltető eszközt is bevetettem, és kifejezettem jó érzés töltött el, amiért hagyhattam a gyermeket, hogy addig csodálja a zászlókat a világtérképen, amíg csak kedve tartotta. A matekot még velem sem imádja, de mint ahogy azt az előző bejegyzésem is mutatja, van, hogy jól szórakozunk. De azért nem hajlandó egész nap tanulni, na nehogy azt gondoljuk (és ő nem is vágyik arra, hogy folyton az anyjával tanuljon - neki Réka néni és a társai kellenek!!!)! A testvérek elég későn futnak be, így marad még idő másra is (ha nem az orvosnál ülünk éppen). Játszunk is, kártyázgatunk, meg ez-az, de valahogy hamar megunja. Ezért Emma számára, ha bent van, egyedül, úgy tűnik, hogy csak a képernyő lehet a megoldás. Ami rossz (lenne). Ameddig lehet, küzdök ellene. Ráadásul, van nálunk egy olyan titokzatos jelenség, hogy hétfőtől péntekig eltűnik a távirányító. Mostanság, betegség esetén, azért kitartó kutatás után elő-előkerül. De mivel a Disney-csatornától én kapok kiütést, ezért inkább DVD jön. Azokból pedig Emma kedvencei a családi videók.
Az úgy volt, hogy a szüleimnek volt egy videó-kamerájuk, amit időről időre kölcsönadtak nekünk. No meg persze, nyaralásokra, utazásokra is elvittük magunkkal. Ezért aztán jó sok "anyag" felgyülemlett, amit Anyu, a 10. házassági évfordulónkra, ajándékként DVD-kre íratott. No, ezeket nézik szívesen, szinte végtelenítve, a csajok. Aztán, azon a bizonyos olaszországi nyaralásunkon, ahol betörtek hozzánk a szállásra, ellopták ezt a videót-kamerát is - benne egy értékes, jó pár emléket tartalmazó kazettával. Nagyon rossz volt.
Következő karácsonyra kapott a családunk egy új videó-kamerát, már kártyás rendszerűt. Ezzel is felvettünk már több kártyányit - ezek még nincsenek DVD-re írva, de laptopon élvezhetőek. Nemrégiben ez a kamera meg elromlott; és hála a fogyasztói társadalomnak, amiben élünk, azonnal a javíthatatlan kategóriába esett (ilyen modell már nincs, alkatrész sem - egy bő kétéves gépről beszélünk!!!!). És az igazság az, hogy egy új megvételét tervezzük.
Mert rengeteg ad ez a találmány! Akkora öröm, és olyan jóleső érzés viszontlátni magukat "cuki babaként", elfelejtettnek hitt élményeket, mindennapos szokásokat feleleveníteni, egymást is nagyon aranyosnak látni hirtelen - igen, nosztalgiázni.... Nézzük, és egymásra mosolygunk, gyönyörködünk, visszaemlékszünk, elrepülünk ebből az értelmezhetetlen évszakból a nyárba, a Garda-tóhoz, amiről Emma csak úgy fogalmazott, hogy "ott semmi rossz sincs, a jókat meg napokig lehetne sorolni", újra elvágyódunk ide és oda, és örülünk, hogy mindezt már megélhettük együtt, és örülünk a gondolatnak is, hogy még vannak újabb terveink. Együtt. A tündéri kicsi lányokból egyre nagyobbá cseperedettekkel.
Úgy gondoljuk, hogy biztos lesz még mit megörökíteni, amire ugyanilyen mosolyogva gondolnak, gondolunk majd vissza évek, évtizedek múlva. Ezért kell mégis egy újabb kamera. Ami az ünnepeket, a fellépéseket, az utazásokat, de a messzebbről nézve már igazán érdekes mindennapokat is rögzítik (mondhatnám, főleg ez utóbbiakat, ha lehet!). Ezért ajánlom mindenkinek, aki megteheti, hogy filmezze a családját, az életüket!!!! Ajándékot készít ezzel a családjának, az életének!

Emma esete az eltévedt rénszarvassal

2012-01-23T22:14:00.000+01:00

Emma lassan már egy hete itthon köhög, szegénykém. Úgy tűnik, szép lassan végigsöpröget ez a kórság az egész családon. Még a két BZ monogrammú tartja magát, de Zita már jelezte, hogy érzi a torkát, és azt is, hogy az osztályában szinte óráról órára csökken a létszám...

Az első pár napban még hőemelkedése és láza is volt szegény Emmusnak, aztán egy idő után már az antibiotikum is elkerülhetetlenné vált - így aztán a torkán és a köhögésen kívül már a pocakja és az étvágya sem az igazi (a protexin ellenére sem).

Mivel Emma tanító nénije igazán lelkiismeretes, kérés nélkül is elküldi mindig a hiányzóknak a leckét. Ezért aztán, szép lassan nekiálltunk a pótolgatásnak. A nyelvtanon sikeresen, és békében végigrágtuk magunkat - még én is tanultam (vagy újra-tanultam) pár dolgot a számnevekről. Némi pihenés után, egyszerűen MUSZÁJ lett a matekot is betámadni (noha egy első adagot már legyűrtünk a hétvége előtt), mert különben túl sok lesz a suliba indulás előtti utolsó napon.
A szöveges feladatokkal kezdtük - és egészen jól ment, amíg el nem érkeztünk ehhez az aranyos kis feladványhoz: "Egy rénszarvas 14 km 220 m távolságra lemaradt a csordájától. Percenként 385 m-t megtéve, egyenletes sebességgel szalad a csorda után. Közben a csorda percenként 69 m-t tesz meg. Háromnegyed óra múlva mekkora távolságra lesz a csordától?"
Emma úgy kezdte, hogy egy jó darabig sajnálgatta a lemaradt, magányos rénszarvast. Aztán vakargatni kezdte a fejét (legalábbis képletesen), hogy miként is fogjon hozzá a feladat megoldásához. Amikor már megszántam, akkor végül is, lerajzoltam neki a "szitut". Megjelöltem, hogy hol álldogálhat szegény ott-felejtett példány, hogy mekkora a távolság közte és a csorda között, és hogy percekre lebontva, mennyit halad ő, és mennyit a csorda. A szemléltetés csodákra képes, ezért aztán elkezdett neki derengeni a megoldás útja. Végül is jól megtervezte a menetet, már csak le kellett "bonyolítania".
A bajok ott kezdődtek, hogy mindenféle "becslési" kötelezettségük is van; ami - ha valóban úgy kell elvégezni, ahogyan Emma sziklaszilárdan állítja -, akkor inkább messzebb visz a megoldástól (és annak leellenőrzésétől), mint közelebb. Ezen becslések során, Emmának elvileg egy nagyobb számot kellett volna kivonnia egy kisebből - amit még nem tanult. Pánikolt kicsit, én meg biztattam, hogy hagyja a becslést ("másra"...), ugorjon neki a valós számításnak. Szorzott, kivont és megint kivont - majd ismét jött a fejvakargatás. Számításai szerint, ezalatt a háromnegyed óra alatt, a rénszarvas több száz méterrel túlfutott a csordán! (Én, személy szerint, vicces megoldásnak tartottam volna; de, a Hajdu féle matek-könyveket immáron hat éve ismerve, sejtettem, hogy náluk tréfának, mókás megoldásnak helye nincs...). Kétszeri utánszámolás után, rájött végül Emmus, hogy háromnegyed óra elteltével pont találkozik az elveszettnek hitt rénszarvas a csordával. Meg is könnyebbült - nemcsak azért, mert végre a matekpélda végére ért, hanem azért is, mert már nem kellett tovább sajnálnia a magányos rénszarvast (aki, a matekpélda szerint, tehát bő tizenhét kilométert "nyomott le" háromnegyed óra alatt....)

Éppen azon álmodoztam a nagy szöveges feladat-megoldást követő teregetésem során, hogy milyen jó is lenne itthon tanítani Emmát, amikor is folyamatosan nagy sóhajtozás hallatszott az étkező-asztal felől. Emma folytatta a matek-leckét, némi "favágós", kétjegyű szorzós feladatsorral. És folyamatosan nyivákolt, hogy nem, ezt már nem, neki elege van. Ekkor azért úgy gondoltam, hogy lehet, hogy jó dolog lenne itthon tanítani, de valószínűleg ~~még több~~ sok hajam hullana ki....
kép innen

A kultúra és a hóemberek napja

2012-01-22T12:37:00.001+01:00

Pénteken volt a kultúra napja - állítólag, nem jártam jobban utána. Zita iskolájában ezt annyira komolyan vették, hogy még ünneplő gúnyát is kellett húznia - no meg ünnepség is volt. Ami nagyon tetszett a Nagylánynak, főleg az, amikor a tanárok elszavalták vagy nyolc különböző nyelven a Himnuszt (köztük eszperantóul is...).
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!

Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:

Technika órán készítették, és nagyon megtetszett neki - és az egész családnak.
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:

"Én is szeretnék, én is szeretnék!"-jött az összes testvértől a kérés.
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).

Úgy kezdjük, hogy a lehetőleg fehér zoknit jól kitömködjük a tömő-anyaggal. (Itt megjegyezném, hogy szerintem azzal sincs baj, ha a "hóember" piros, zöld vagy hupilila - hiszen játék és fantázia az egész...) Pontosabban a zokninak egy akkora részét, amekkora hóembert szeretnénk. A felesleget levágjuk, de előtte még összeszorítjuk egy cérnával/fonallal a tetejét, no meg a "nyakánál" is összekötjük egy kicsit. Így:

Jön a hóember orra: összecsippentünk egy darabka tömőanyag/vatta részt a zokni keresztül, és alatta megkötjük egy fonallal/cérnával.

Egy másik, lehetőleg élénk színű, zokniból levágunk egy darabot úgy, hogy a zokni gumis része legyen a sapka nyitott alja, és a másik rész tetejét pedig ismét összekötjük egy darab cérnával/fonallal - mintegy "bojtos sapkát" létrehozva így. A maradék zoknirészt (tehát a lábfej-részt) pedig úgy vágjuk ketté, hogy szétteríthetővé váljék, és egy sálat kaphassunk belőle. Ezt a "sálat" az előzőleg kissé elszorított nyakrész köré tekerjük és hetykén megkötjük. Most akkor itt tartunk:

Már csak a gombok vannak hátra - a szemeknek és a pocakjára is pár, "dísznek". Mi, a lustább és gyorsabb verzióban, ragasztópisztollyal tettük ezeket fel, de nyilván meg lehet oldani tűvel és cérnával is! Kész is lett:

Helyes, ugye?
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:

Aztán, másnap csináltak még egyet, ajándékként a Kicsik barátnője számára, mert zsúrba mentek hozzá. De azt már nem fotóztam le.
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!

Majomkodtunk

2012-01-18T11:06:00.000+01:00

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....

Zitussal összebújva - Klára által fotózva

Barnák ölelésében - puszikkal

A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)

Leckét ellenőriz a szigorú anya

Klára szép - Zita szerető szemén keresztül

Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.

Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:

Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:

ezt:

Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

Tuti befutó - és a receptje

2012-01-17T11:12:00.000+01:00

Ha az a határozott szándékom, hogy a lányok valami zöldségeset egyenek, és biztos szeretnék abban lenni, hogy mindegyik lelkesen lát majd hozzá, akkor ezt készítek. Tegnap is ez volt a menü - mintegy "engesztelésképpen", hogy mi, szülők, leléptünk egy jó kis színház idejére. Mutatom:

A kép még a sütőbe tessékelés előtt készült - hiszen frissen a legjobb, és mi már nem voltunk itthon, amikor "friss lett". Eléggé felismerhető, nem? Most lehet tippelni egy picit, mutatok egy tágabb képet is:

Na, megvan? Neeem, nem indítok játékot, nyereménnyel (noha gondolkodom egyen, ha tovább szaporodik ilyen szépen a rendszeres olvasók száma, vagy ha a számláló közelíti meg a 200 000-et, de ez még odébb van). Inkább elárulom: rakott zöldbab.

Ahogy így belegondolok, talán a bab különböző válfajaival tudom csak közös nevezőre hozni a lányokat. A fejtett babból készülő Jókai-bablevest mindegyik szívesen kanalazza, még a leves-kerülő Zita is. A babos húst vörös babbal (chili con carne) már inkább csak Emmus eszi élvezettel. A fehérbabból készült levest is megeszegetik azért. Szerintem az a lényeg,hogy legyen tejföl és joghurt benne vagy lehessen beletenni! Amúgy.... Újabban Zita már nem szereti a borsófőzeléket vagy a párolt borsót (a másik három persze igen), Imola eléggé fanyalog a krumplifőzeléktől, viszont ő az egyetlen -gyerek-, aki ujjong, ha tökfőzelék van. A spenótot egyre többen vetik meg családunk soraiban, sóska eszembe se jusson. Karfiol és brokkoli szóba sem jöhet (büdöööööös!!!!!). Répa, póré és hagyma engedélyezett. Répa nyersen is, bárhogy! No meg az uborka. A salátát megint csak Emma szereti, Zita és Imó a paradicsomosok, Klára és Emma a "paprikások" (minden értelemben... :-) ). Az utóbbiak örülnek együtt annak, ha krumplipüré, sült krumpli vagy pikkelyburgonya van. Szegény Zoli, a karalábé-imádatában csak velem osztozkodik, és még nem találtam igazán őszinte társat a káposzta-szeretetemben (bár Zoli csatlakozik, ha kell). A kelkáposztát néha megpróbálom, hasonló feldolgozásban, mint a rakott babot, de a leleményesebbje gondosan kitúrja a kis levélkéket a hús-rizs közül. Kelbimbóval pedig aztán már végképp' ne inzultáljak senkit! Cékla savanyítva megint csak egyedül az "Uramnak" jöhet, ha nincs más. Zeller talán, néha, esetleg krémleves formájában, ha már tényleg muszáj. Endívia és édeskömény be ne tegyék a lábukat hozzánk - már legalább is a család öthatoda szerint... :-( A padlizsán rántva még csak-csak lecsúszik Klára torkán, de a Baloghok azt sem értik, hogy miért találták ki a cukkinit?! Patisszon, az mi? Nem az "alkonyatos srác"? A retek pedig csíp, nem kell... Spárgát csak Zoli eszik - ha úgy gondolja, hogy most nem kéne velem ellenkeznie.... És a sütőtök... Nos, az egyetlen, ami miattam nem kerül már eleve a bevásárlókosárba; bár az is igaz, hogy senki nem is reklamálta soha (csak Halloweenkor....).
Ez a mi zöldség-körképünk... Eléggé hervasztó. Az még érthető lenne, hogy nem szeretik mind ugyanazt. De hogy ilyen sok minden legyen, amit EGYIK sem... Pedig babakorukban mindent ettek. Azért nem keseredek csak el, mert azért, ha jól emlékszem, én is elég válogatós voltam, és aztán kamaszkorban teljesen nyitottá váltam kaja-ügyileg.... Csak így nehéz változatos étrendet kialakítani, újítani meg pláne. Milyen jó, hogy ha vendégek jönnek, mert akkor azért kicsit kiélhetem magam. Ahogy múlt szombaton is, Jamie Oliver zseniális töltött hagymájával...
Most akkor lejegyzem ide, hogy miként is szeretik a Balogh-lányok a rakott zöldbabot. Mert, gondolom, ahány ház, annyiféle ez az étel (is). A saját anyukám is teljesen másként készíti (az is nagyon finom!). De most kimásolom az én verziómat a kis receptes-füzetemből (pár karácsonnyal ezelőtt kaptam), ahol azok a receptek szerepelnek, amik "tuti befutók" a csajoknál - kissé azzal a céllal is, hogy ha kedvük szottyan majd később "pont olyat, készíteni, mint Anya", ebben megtalálhatják majd:

Amint látszik, pár receptet még be kell másolnom... Zita persze nem tudta megállni, hogy bele ne nyúljon a dolgaimba, ezért szépségesen megszerkesztette az első oldalt....
Tehát akkor:
Rakott zöldbab á la Szitya:
Hozzávalók:
10 dkg felkockázott bacon
50 dkg darált hús (pulyka vagy marha, vagy vegyesen)
60-80 dkg zöldbab (sárga vagy zöld, vagy vegyesen - én a legtöbbször mirelitet használok)
2 kiskanálnyi vaj, vagy más zsiradék
1 pohár rizs
2 pohár tejföl
1 tojás
só, bors, kömény, fokhagyma, pirospaprika vagy gulyáskrém

A zöldbabot felteszem főni bő, sós és köményes vízben, nyomok bele egy gerezd fokhagymát is (de elhagyható). Ha puha, elzárom a gázt, a babot leszűröm.
Közben felteszem a rizst is főni: kevés (egy kiskanálnyi vajat vagy olajat) hevítek, ráöntöm a pohárnyi rizst, majd rögtön utána a két pohár vizet, sózom, majd takarékra állítom a gázt, lefedem az edényt, és hagyom, hogy főljön. (Ez a nagyon lusta rizskészítési mód - de hatékony!) Néha bekukkantok a fedő alá, és ha már elfőtt az összes víz, akkor elzárom a tüzet alatta.
Amíg a bab és a rizs készül, pont van idő a hússal is elbíbelődni. Kevés zsiradékon (én olajat szoktam használni, olívát vagy napraforgót, mindegy, de vajat is lehet) megpirítom egy kicsit a bacon-kockákat, majd hozzádobom a húst (volt már, hogy több baconnel, és hús nélkül készítettem - úgy is ízlett!). A húst addig pirítom, amíg ki nem fehéredik. Közben nyomkodom széjjel egy kicsit a fakanállal, hogy ne "csomósodjon" össze. Sózom, borsozom picit. Itt döntés előtt állunk: vagy szórók rá egy kis pirospaprikát, és gyorsan el is zárom alatta a gázt, vagy egy kis gulyáskrémet nyomok bele, és akkor egy picit továbbfőzöm. A gulyáskrém nyilván tele van olyanokkal, amikkel nem kéne, viszont szaftosabb lesz a hús tőle. De nélküle is finom. Sőt, paprika nélkül is. A hús is készen van.
Ezen a ponton bekapcsolom a sütőt, kb. 210°C-ra. Így biztos bemelegszik addigra, amíg összeállítom a rakottast.
Még összekeverem a tojást a tejföllel, sózom kicsit, és már kereshetek is elég nagy és mély tálat, amibe belerétegezhetem a finomságot: alulra a hús jön, utána a bab, utána a tojásos tejföl. Majd jöhet a következő réteg, egészen addig, amíg el nem fogy. Mindenképpen a bab és azon a tejföl legyen legfelül.
Anyukám még sajtot is szokott a tetejére szórni, a lányok ezt nem (v)eszik szívesen, így az elmarad. Mondjuk, már így is elég laktató.
Mehet is a sütőbe - kb. 20 percre - addig, amíg a tejföl meg nem barnul egy picit itt-ott a tetején.
Jó étvágyat!
Tegnap este, Klára ragaszkodott hozzá, hogy Jutka mama ne mosogassa el a tányérját, amíg haza nem érünk - hogy láthassuk: üres!!! Ráadásul (ezt nem tudom, hogy hogyan vehettük volna észre) - kétszer szedett!!! Mondtam, hogy ez a tuti befutó.... Ha még Klára is ilyen lelkes tőle.... (aki feje felett most éppen a vérvétel árnya lebeg, mert a doktor néni is túl sovánkának tartja....)
No, ez volt az idei (???) gasztro-bejegyzés-szerűségem....

Az egyik legjobb játék...

2012-01-14T10:47:00.000+01:00

Megunhatatlan, számtalan lehetőséget rejt, megtornáztatja a fantáziát, az ujjakat, a családi együttlét formáit. Ez a lego, vagy a kistesója, a duplo.
Szerintem eszméletlen mennyiségű játék létezik a világon, de ez verhetetlen!!! Ha jól belegondolok, több, mint egy évtizede "díszítik" a nappalinkat a színes műanyag kockák; és egy nagyon tipikus képként azt festhetném le az estéinkről, hogy Zoli hever a szőnyegen, és egy-két (három-négy) gyerekünkkel épít valamit.

Nagyon jó, hogy a duplóból mindenféle "kellékek" hozhatók létre (pl. istálló), a pici legokból pedig inkább konkrét, a leírást követő épületek, létesítmények, eszközök.

Most karácsonykor (is) volt egy doboz lego a fa alatt, és ezúttal a "konkrét"-típusból. Eddig ezt szerettem kevésbé, mert úgy gondoltam, hogy korlátozza a fantáziát, de most látom már komoly előnyeit is. Először is: a gyermek figyel, térbeli látását segíti az, ha képes a rajz alapján visszaadni az építkezés fázisait, és egyszer, ha már készen van a mű, akkor pompás játékszerré válik (nem egyszer fordul elő, hogy a fürdőszobából hozom ki a házikót, mert valamelyik gyerek bevitte magának "kelléknek" a hosszabb túrájára). Aztán szét lehet szedni, és a többi variáció egyikét újraépíteni.

Sikerélmény, kreativitás, kézügyesség, játék, együtt-játszás, mindez a lego.

Szerintem klassz, még akkor is, ha műanyag....

(Egyébként, miután sejtem, hogy nem fogok hetente "játékos" bejegyzést írni, itt még megjegyzem, hogy karácsonyi ajándék ugyancsak a már Juli barátnőméknél megismert és megszeretett Carcassone nevű társasjáték. Stratégia, örökké változó felállás, családi móka - mindezt kínálja.
És még egy: Klára kért egyedül konkrét dolgot karácsonyra; ráadásul olyasmit, amiről sosem hallottam. Először, amikor rájöttem, hogy mi is ez, nem voltam elragadtatva - de most már teljesen kibékültem vele, és az is tetszik, hogy nem telik el nap anélkül, hogy kézbe venné. Ez egy gyerek-fényképezőgép tulajdonképpen, amelyik tele van vicces, játékos funkcióval. Mindenkit elszórakoztat az eltorzított felvételeivel, a játékosságával. Nem mondom, hogy ez az abszolút beszerzendő listát gyarapítja, vagy hogy bármennyire is felvenné a versenyt a legoval, de azért elmegy. A képek most erről a gépezetről vannak.
Végül, a játékos sort bezárva, egy meglepő: a gombfoci. Igen, noha lányok, érdekelte őket ez a játék is, pláne, hogy Zoli sokat mesélt az ő saját gombfoci-bajnokságairól. És bár Zoli elmagyarázta a szabályokat, és "le is vezetett" pár mérkőzést; ha feltekerik a szőnyeget és "berendezik a stadiont", általában igen szabadon értelmezve játszanak - viszont rengeteget kacagnak.)

Eltorzított képet azért nem teszek fel, amúgy is csak magamról ezeket a furikat... :-)

Játékra fel, emberek!!!

Salala...

2012-01-12T22:19:00.000+01:00

Ismeritek ezt a dalt?

A clipjétől nem vagyok elájulva - kivéve Jagger fantasztikus öltönyét. Persze, Jagger bármit felvehet... :-) Örök rajongója maradok, talán azért, mert már az anyatej mellé is Rolling Stones-t kaptam, hála Bátyámnak. Így aztán a jó öreg Mick imádója vagyok. Nem bírom megunni az utánozhatatlan mozgását ("Moves like Jagger", hm?), a mimikáját, az egyedi, több ezer közül is felismerhető, néha nyivákolós, mégis dögös hangját. És még valamit: azt, hogy örökké mosolyog!!!!
És, tulajdonképpen, ezért akartam idetenni pont ma, pont ezt a számot, mert noha nem értem pontosan a szövegét (és direkt nem jártam utána), de számomra ez a "nóta" (úgy, "nagyferósan"), maga az optimizmus. Már eleve a címe: Miracle worker - mondjuk. "Csodatévő munkás". Meg a ritmusa, ami csak a Karib-tengert és annak minden élvezeti forrását idézi. A kavalkádot, amit a három hang és stílus eredményez. Élen Jagger huncut és modern szólamával. Mindez együtt csak jókedvet és mosolyt varázsolhat, nem? Esetleg csodát?
És ma ilyen "mircale worker" hangulatom van. Hogy miért? Nehéz lenne összefoglalni. Apró puzzle-darabkák.
- Mert pár napja felhívta Zolit egy régi barátunk, aki a nagyon kerek születésnapját fogja ünnepelni. És noha mostanság nem beszélünk túl sűrűn, mégis meghívott, mert szeretné ott-tudni majd a számára igazán fontos embereket. És olyan jól esik, hogy mi is annak számítunk...
- Mert tegnap aláírtam egy hivatalos papírt. Nem tudom, hogy ez csak jót hoz-e számomra, számunkra, de egy fordulópont, és némi megnyugvás. Meg izgi.
- Mert ugyancsak a héten jelentkezett be egy pár éve már pihentetett külföldi üzleti kapcsolatunk - érdekes kérdésekkel. Ez is feldobott. Bár ez sem garancia még semmire sem.
- Mert az utóbbi két napban kissé csökkent a gyermekeink közötti veszekedések mennyisége. Egészen vidám vacsorákon vagyunk túl.
- Mert Zita hazahozott egy kitölteni-való papírt, hogy megkaphassa a "Jó tanuló - jó sportoló" címet. Már maga a felkérés is megtisztelő.
- Mert ma nem hallgattam híreket (és hozzá kommentárokat) egész nap.
- Mert egészen meghatódtam azon, hogy Klára bosszús azért, mert a félévi írás felmérőjére "csak" 69 pontot kapott a 70-ből, mert hiányzott egy ékezet. Klára pedig duzzogva állítja, hogy pedig ott volt az az ékezet, amikor beadta. Mondtam, hogy biztos beugrott Radírpók a Tanodába... No meg azt is, hogy rém büszke vagyok rá.
- Mert mikor Imolát ugyanerről a felmérőről kérdeztük, és az elért pontszámai felől érdeklődtünk, akkor azt felelte: "Nem tudom, hogy hány pontom volt, csak azt, hogy egy hibám sem volt és kiválót kaptam."
- Mert Emmán olyan jól áll az új, színes, vidám pulóvere...
- Mert muszáj, hogy úgy legyen, ahogyan gondolni AKAROM, azaz, hogy elindultak már végre azok az égitestek, hogy végre-valahára a szerencsés csillagállásba rendeződjenek.
- Mert szerelmes vagyok (a férjembe).

No, hallgassátok ezt a dalt!

"Csak úgy, testvériesen"

2012-01-11T17:02:00.000+01:00

Amikor elterveztem ezt a bejegyzést (úgy három napja), akkor valami durvább címet szántam neki, mint pl. "Állóháború" vagy "Testvérharc". Időközben azért kissé kitisztult az ég lelkem viharában, így a cím is leszelídült egy kicsit.
Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.

Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).

Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....

Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.)

Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....

Egy havas reggelen

2012-01-10T08:22:00.000+01:00

(Elöljáróban, csak annyit, hogy mind a négy lányunk rendelkezik (szerencsére!) hótaposó típusú csizmával, síelésre is alkalmas kabáttal, és nem kis számú sapkával, kesztyűvel és sállal...)

Ma reggel mindenki ujjongva állapította meg, hogy végre elkezdett kifehéredni a táj. Ez még nem az az őszinte hóesés, aminek láttán már szánkózásban, hógolyózásban és hóember-építésben lehet gondolkozni, de azért máris sokkal vidámabbra hangolta lányaink mostanában igen csak zákányos kedvét.

Lezajlott a szokásos reggeli pörgés, még egészen békésen és tempósan - bizonyára mindenki vágyott ki, megtapasztalni közelebbről is a megkésett telet. Én is tettem a dolgomat. Ma két körben vitte Zoli a suliba indulókat (egy kis autós technikai gikszer miatt). Először indult Klára és Emma. Klárával már túl voltam egy olyan megbeszélésen, hogy ha lehet, ne azt a - vékony - pulcsiját vegye fel, ami már középső csoportban is a kedvence volt, de lábbeli ügyben csak későn kapcsoltam, hogy a bőr kiscsizmáját húzta fel. Csini, de szerintem a latyakot nem annak találták ki. Emma már kint örült a hónak, amikor visszalépett egy puszira - edzőcipőben..... Na, ezt azért már nem hagytam, azonnali csuka-cserét rendeltem el.... Nincs is jobb egy leány számára, mint jól felfázni alulról. (Mondjuk ezügyben már itthon is sokat tesznek: hiába a sok papucs-mamusz, valahogy mindig mezítláb flangálnak....). És nem, Emma szerint nincs szükség sapkára ("Van kapucnim!!!), sem kesztyűre (miért is?!?!), sálra meg pláne nem ("hát jól felhúzom a pulcsit is meg a kabátot is!").
Előbújt végre Zita is "barlangjából". Rajta egy szinte ujjatlan nyári póló, kezében egy igazán nem vastag pulcsi. Mondom neki, hogy így meg fog fagyni (pláne, hogy buszozik majd hazafelé). Erre kisebb vulkánként tör ki, magyarázván, hogy ő nem hajlandó több réteget felvenni, és kész.... Próbálok érvelni, hogy az elvek jó dolgok, csak fázni fog, de nagyon. Durrogva vonul vissza a szobájába, felháborodottan kijelentve, hogy na jó, a rövid-ujjú helyett felvesz egy hosszú-ujjút.

Amikor Zoli visszatér, és nem örül annak, hogy Zita még nincs kész, akkor a Nagylány duzzogva mondja, hogy "jó, de át KELLETT öltöznöm!". Próbálom magyarázni az Apának, hogy mit is akart felvenni a Hölgy; Zoli meg tovább zrikálja, hogy miért nem vett fel valami kis szoknyát inkább :-) Zita szeme szikrát szórt. Ő szerencsére vett sapkát. Bár a haja nagy részét kilógatja belőle (divat, mindenek felett!!!), de legalább a feje búbja nem ázik el....

(Nem, Imola még nem ment ma suliba.)

Ilyenkor mindig azt gondolom: "Ah, Uram, adjál türelmet, ha már ilyen sok (leány)gyermeket adtál!!!!"

Sorsszerű?

2012-01-09T22:24:00.000+01:00

Semmi forradalmiról nem szeretnék írni - csak életünk egy apró részletéről.

Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!

Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....

És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.

December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.

Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.

A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.

Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....

Diónyi

2012-01-07T22:49:00.000+01:00

Diónyi az a terület Imó tüdején, ahol gyulladás van. De azért van. Az egész első iskolahetet itthon töltötte, legnagyobb sajnálatára. Persze, amikor már harmadik reggel potyogtatta könnyeit, azt hüppögve, hogy "De én iskolába AKAROK menni!!!!", Zita és Emma már poénkodtak, hogy akkor tuti súlyos lehet a betegsége...
Aztán; három nap antibiotikum után, amikor szinte még csúnyábban köhögött (miközben én, aki rosszabb helyzetből indultam, valami erőteljes kanalas orvosságnak köszönhetően már érezhetően javulgattam), és még a hője is felment kissé, akkor már éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismét megjelentünk a doktor néninél, aki ezúttal elküldött minket röntgenre. Az arcürege szerencsére rendben van (ez a füle miatt nagyon fontos!!!), a hörghurutja a röntgenen is látványos volt, és hát, ott kukucskált az a diónyi, kötegelt infiltrátum, a tüdő jobb oldalán.

Még mielőtt a szívéhez (vagy tüdejéhez?) kap az olvasó, jelezném azért, hogy Imola egyáltalán nem elesett (jó, amikor felment a hője, akkor rádobott egy lapáttal az alap-nyafkaságra). Csak hát, ő, aki tényleg sosem volt egyedül, rosszul viselte ezt a bezárt egyedüllétet. Úgy várta haza a nővéreit, mint valami felmentősereget! Főleg Klárát, aki ugye híreket is hozott az osztályról, az osztályból. No meg a leckét. Amit minden nap, azonnal megírt, a pótolandót órai munkát bepótolta.

És míg Imó kesergett, hogy nem mehet suliba, hát én egy picit örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetek azzal, akivel ez a legritkábban adatik meg. És, míg decemberben, amikor Klára betegeskedett pár napot, olyan sok dolgom és munkám volt, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, addig most, egy kicsit lazább időszakban, szinte állandóan együtt játszottunk: egy társasjáték sem maradt leporolatlanul! Persze, annak nem örvendek, hogy szegénykét elkapta egy ilyen csúnya vírus, félreértés ne essék! Csak, ha már egyszer így alakult, hát legalább kihoztuk belőle a legjobbat! És ezt a fajta anyai kényeztetést azért élvezte ám ő is! Hogy az történt, amit ő szeretett volna!

Elméletileg még hétfőn is itthon marad, meg még ki tudja meddig, de azért bízom benne, hogy újabb gyógyszerekkel megtámogatva, most már a gyors gyógyulás útjára lépett. Hétvége lévén, a hangulata is jobb, hiszen váltogathatja játszópartnereit!

Nos, ennyit dióhéjban arról, hogy mi is van Imókánkkal; és magyarázatképpen az újabb (blogos) szünetért. (A képen a már említett szilveszteri beöltözős játék után pózol - szerintem nem az eredetileg összeszedett holmiban, hanem ő utána még hosszasan próbálgatta a fellelhető ruhadarabokat, mintegy "élő Barbie-babaként", ahogy Zoli fogalmazott.)

Előszilveszter, szilveszter és utószilveszter

2012-01-05T14:11:00.000+01:00

Nem vagyunk rutinos szilveszterezők, mert általában abban a szerencsében részesülünk, hogy még az év utolsó napján is síelünk, aztán este egy mennyeit és hatalmasat vacsorázunk a jól bevált osztrák szállodában, majd legkésőbb este 11-re kidőlünk.... Hogy aztán az új év első napján is síelhessünk (vagy hazautazhassunk...)
Most nem így történt, ugyebár.
A zavar csak ott keletkezett, hogy hirtelen legalább három helyen láttak volna minket szeretettel Szilveszter estéjén... Na, aztán kigubancoltuk a dolgokat - így aztán jutott nekünk előszilveszter is. Ahogy az sűrűn előfordul, az előbuli nagyobbra kerekedett, mint a napján rendezett.
Szóval, 30-án, három család gyűltünk össze Györgyiéknél, Emma osztálytárásnak szüleinél. Pizza-partít szerveztünk (én is begyúrtam a sajátomat, mert lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy nekik az enyém még az eredeti olasznál is jobban ízlik - hízelgő, csak éppen lőttek a rendelős kényelemnek). Nyolc gyerek, hat felnőtt (Vali barátnőmék jöttek még), sok finomság, néhány üveg ez és az, egy szép nagy ház: minden adva volt ahhoz, hogy sehogyan se akaródzon senkinek sem hazamenni. Végül, fél 12 táján (délután 5-től csatlakoztunk a bulihoz!!!), az Ikreket a hónom alá csaptam, és legalább mi hazatértünk. Zoli és a két nagy még ráhúztak egy órát. Így történhetett meg először (de nyilván nem utoljára...), hogy a lányaim később értek haza egy buliból, mint én.... Nagyon jó volt, pedig semmi különleges dolgot nem csináltunk. Csak úgy egyszerűen kellemes emberek társaságában kellemesen éreztük magunkat.
Másnap jött Szilveszter. Természetesen akkor is kellemes társaságban voltunk, Mingi barátnőmmel, és "kis" családjával (három fia van), akikkel már többször nyaraltunk-teleltünk-őszöltünk együtt. Viszont, szegény Mingi egy lelkileg nagyon megviselő évet zárt, aggódtam is, hogy hogyan viseli majd az oly' sok jelképet hordozó évszám-váltást. De Mingi erős....
Szóval, a tizenegyesben töltött szilveszteri estének három fő fénypontja volt. Az egyik a tüzijáték, amit Mingiék hoztak, és amit a parkból lőttek ki együtt. Imola és én nem csatlakoztunk, mert mi már akkor is rettenetesen köhögtünk (azóta is azt tesszük, csak most még gyógyszert is szedünk rá).
A második a szerencsesütizés. Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a dolog, dehát nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, hiszen szinte sosem voltunk itthon december 31-én (habár: miért ne lehetne más jeles eseményekkor is?!). No, most kerítettem egy elég könnyűnek tűnő receptet; Emmának és Zitának kiadtam, hogy másoljanak le pár jópofa, vicces vagy elgondolkodtató idézetet, kevertem-kavartam, és már rejtegettük is az "üzeneteket" a nyers tésztahalmokba. Jó illatuk volt, és fahéjas cukrot készítettem még mellé. Hát, akkora sikere lett, hogy még én is meglepődtem!!! A gyereksereg szó szerint felhabzsolta mindet; szerintem csak azért, hogy olvasgathassák az üzeneteket.... Néhány elég fura is bekerült. Például: "Ha alszom, megéhezek. Ha eszem, elálmosodok. Az élet szép." Már idéztem párat pár bejegyzéssel ezelőtt az ilyesmikből: "Ha csak a tüskét látod a rózsán, nem érzed az illatát." Jót szórakoztunk. Habár nekünk, felnőtteknek nem is jutott; így végül nálunk Klára lett az, akinek szerencse ígérkezik az anyagiak terén... :-) Amilyen muris kis figura, hát majd beválogatják egy filmszerepre! :-)
A harmadik fénypont pedig a "beöltözős" játék volt, amit már játszottam velük az összes csajszi zsúrján. Ez úgy zajlik ugyebár, hogy körbeadnak valamit (bármit, mi narancsot szoktunk), zenére. Akinél van a körbeadott tárgy, amikor elhallgat a zene, annak fel kell vennie valamit, amit a játékvezető a korábban odakészített szatyorból kihalász. Ezek ruhadarabok és kiegészítők, az úszószemüvegtől, a nyakkendőn és a házi papucson át a vívóplasztronig és a parókákig minden. Picit féltem, hogy a fiúk majd azt mondják, hogy ők nem hajlandóak bizonyos dolgokat magukra húzni. Hát felesleges aggodalom volt... Annyira élvezték, hogy utána még cserélgették a ruháikat, parókáikat, és rengeteg fotót készítettek... Tomi, a fiúk apja, már kezdte összevonni a szemöldökét, hogy a legkisebb fia milyen jól és szívesen járkál a magassarkúmban... :-)
Mingiék éjfél után nem sokkal már el is búcsúztak: az otthon hagyott két kutyájuk miatt izgultak, hogy hogyan bírják a mértéktelen petárda és tüzijátékos durrogtatást.... (Scotty a füle botját sem mozdította, akkor sem, amikor sétáltunk vele egyet...)

Az újév napján megettük Anyunál a szokásos korhelylevest és persze a lencsét, majd visszajöttünk, és "játszottunk" egyet. A "megszokott" blogokat végigolvasgatva a délutáni punnyadásban, támadt egy ötletem. Készítettem egy "kérdőívet", amin olyan kérdések szerepeltek, hogy ki mit tartott 2011 legjobb és legrosszab pillanatainak, továbbá, hogy mik a céljai 2012-re, mik a vágyai; mit kíván a különböző családtagoknak, és mit kér tőlük (no persze, itt nem tárgyi kérésekre utaltam). El nem titkolt célom ezzel a kérdőívvel természetesen az, hogy idén december vége felé elővegyük, és -remélhetőleg- jókat derülve, megállapítsuk, hogy mit sikerült véghez vinni!
Nagyon lelkesen nekiálltak kitölteni, noha Emma elöljáróban morgolódott egy kicsit, hogy milyen sokat kell majd írnia... Persze, nem szándékozom kibeszélni az elárult vágyakat és az összes célt, de ha összegezve elmondhatom azért, akkor úgy tűnik, hogy mindenki annak szurkol, hogy Imolának mégse kelljen megműteni a fülét (erről még nem meséltem a blogban, de majd visszatérek rá). Továbbá, ha minden vágy teljesülne, akkor nyitnánk egy kisebb állatkertet, külön polcot készíthetnénk a sok megnyert tenisz- és vívóéremnek (és kupának); a három Kicsi végre szabad bejárást nyerne Zita szobájába; Zoli SOKKAL kevesebbet dolgozna, és rengeteget lenne velünk; körbeutaznánk országot-világot; a lányok kedvesek lennének egymáshoz, ráadásul rendszeretővé válnának; a totálisan kisimult és nyugodt anyjuk legnagyobb örömére... :-)
Nem, a világbékét egyik sem írta (még). 2012-ben még egyik sem célozta meg a Miss World címet... :-)

Három nap a tejfölben

2012-01-02T16:27:00.000+01:00

A ma befejődő szünetre nem terveztünk síelést - gazdaságosabb lesz majd máskor, főszezonon kívül, pár napra ellógni, ha meg tudjuk oldani. Viszont mindenképpen vágytunk, szüleimmel együtt, pár közösen eltöltött napra, amely során ráadásul nagy ívben elkerülhetünk mindennemű házimunkát.
A Mátrára esett a választásunk: közel van, nagyon szép, a gyerekekkel még nem jártunk ott, és hátha akad majd hó is....
Nos, a Mátra úgy döntött, hogy nem szeretteti meg magát a családunkkal. A lehető legtaszítóbb képét mutatta: nyálkás idő, folyamatos tejfölszerű köddel, és az érkezésünkkor még nyomokban fellelhető hó is eltűnt egy nap alatt.
Nem mondom, hogy kellemetlenül telt az ott töltött három nap, mert természetesen a rossz idő sem veheti el az együttlét örömét. De azért, nem azt terveztük, hogy időnk nagy részét az amúgy nem kellemetlen (sem túl szuper) szállodában töltjük majd. Sétáltunk persze minden nap (még a szitáló-málló ködben is). Sőt, az egyik séta inkább túra volt, hegyen-völgyön át, sárga jelzést követve, így Klára erdő-adagja is megvolt ismét, legnagyobb vidámságára (még most is mindig elámulok, hogy mennyire erősen hat rá ez a közeg: hibátlan jókedve kerekedik kivétel nélkül, és elöl "üget", diktálva a tempót, fáradhatatlanul). Kicsit sajnálom, hogy ezt az erdő-imádatot a többiek nem nagyon osztják... De az úgy túl egyszerű lenne, nem?
Átrándultunk szomszédos falvakba is, de csak ugyanazt a tejfölt tapasztaltuk mindenütt. Csak hogy érzékeltessem, a szobánk elméletileg panorámás volt a Kékesre. Nos, ez a "panoráma" tárult elénk három napon át:

A napi kisebb-nagyobb sétákon kívül tehát a szállodában fürdőztünk, bowlingoztunk, társasoztunk, kártyáztunk (a szüleim, mi és a bridge: a nagy szerelem...); főként a Kicsik sok időt töltöttek a játszószobában egy animátor-hölggyel, akivel sokat kézműveskedtek (annyi gipszet festettek, hogy már egy komplett egész-alakos szobrot is készíthettek volna...), mind a négyen részt vettek a szálloda parkjában rendezett "rókavadászaton", stb...
Szóval, pihentünk, de kicsit "éhesen" jöttünk vissza (mármint nem a szó szoros értelmében...). Adunk majd a Mátrának egy második esélyt is, de ez igazán nem volt szép tőle...

Jézuska esete a mobiltelefonnal

2012-01-02T16:02:00.000+01:00

Tudom, hogy sok szülőnek okoz fejtörést a "mobilt a gyereknek vagy sem?" kérdés. Nem vallom, hogy nálunk a bölcsek köve ez ügyben, de leírom, hogy a mi gyerekeinkkel ez eddig miként alakult.

Zita negyedikben megkapta Zoli egyik levetett telefonját; és hetente egyszer használta, amikor az egész délutánját a zeneiskolában töltötte. Utána, amikor átkerült a gimibe, a szomszéd kerületben, állandósítottuk a készüléket. Nyilván kibírta volna nélküle is, de be kell látnom nekem is: sokkal praktikusabb így. Tud szólni, ha valamiért máskor végez, én is jelezhetem, ha nem érek oda időben, stb. Időközben lecserélte a készülékét, kitalálva magának a 100 ötöst, és díjnak egy bizonyos modellt.
Ebben a tanévben pedig már buszozik is rendesen a Nagylány, tehát most már tényleg fontosnak tartom, hogy legyen nála telefon. Bár olyan óvatos a Drágám, hogy a buszon nem meri felvenni a telefont - nehogy valaki el akarja lopni...
Emma pedig... Nos, hát vele pedig úgy jártam, hogy megunva a többéves körömrágását, hirtelen felindulásból felajánlottam neki egy mobilt, ha le tudom vágni az összes körmét a kezén... Tíz nap múlva a kezében volt a telefon (igaz nem olyan, amilyet kinézett :-) ). Ez történt a nyáron... Tehát neki is van már. Ő sem hordja magával, csak hetente egyszer, amikor hazasétál.
Szóval van négy telefon a családunkban, ami nem kevés. No mindegy. Mondjuk, szerencsére ingyen hívjuk egymást, és ebbe beletartoznak a nagymamák is.

Amikor átfestettük-tapétáztuk a házat a nyáron, a szobafelosztást is megvariáltuk; aminek eredményeként a nappali a lányok "zónája" és a mi "új" szobánk közé került. És hogy ez miért fontos? Mert a karácsonyfát a nappaliban állítottuk fel idén is, pontosabban a "nemolyanrégenvolt" tavaly is. Na és ez miért probléma? Hát mert nálunk már 24-én reggelre odakészítenek mindent az angyalok a fa alá. És emiatt a csajok iszonyatosan korán képesek felébredni. De akkor hogyan oldjuk meg azt, hogy együtt érkezzünk a fa elé? Eddig csak beosontak hozzánk, és együtt indultunk tovább, de most hogyan legyen? Mert az nem volt opció, hogy mi hamarabb keljünk fel, mint ők; hacsak nem legkésőbb hajnali hatra húzom fel az órát... Szóval? Mi lett a megoldás? Ha már tényleg mindenki felébredt a gyerekcsapatnál, és már legalább hét óra van, akkor valamelyik telefontulajdonos poronty felhív minket...
No, hát így esett a nagy eset. Kicsit ciki. De ez van. Igyekszem valami meghittebbet kitalálni a következő alkalomra...
A karácsonyunk ettől függetlenül nagyon kellemesen telt. A számunkra kissé kába kezdet után, teljesen felvillanyozódva és kivételesen egészen "türelmes" ritmusban kibontottunk minden ajándékot (külön ovációt kapott a Scottynak és a teknősnek odakészített csomagocska is!). Az első szusszanáskor a reggelit is elkészítettük. Mivel most nem volt már időm konyhatündér-anyukát is játszani (bár 23-án még végső erőmből elkészítettem a bejglit, hogy legalább egy karácsonyi süti legyen az ünnep napján is azért), csak egy palacsintatészta pihent egy éjszakát a hűtőben. Zoli, mivel ez az ő specialitása, megsütötte, és már meg is volt az ünnepi reggeli, szépséges terítéssel!!! Jó volt! Utána pedig pizsamában folytattuk a világ legjobb dolgát: a közös játékot... Legóztunk, Carcassone-t játszottunk, "Találd ki extrá"-ztunk, mindenki beleolvasott a könyveibe (azokba is, amiket tőlem kaptak, persze...), és egyáltalán... Jó volt ez is, na!

Ebédeltünk is, Emma legnagyobb örömére lazacot is, és még folytattuk, amit addig is műveltünk. A délután második felében felöltöztünk végre, és átmentünk a szüleimhez. Újabb ajándékbontás, ezúttal 14-esben (Bátyámékkal), majd Anyu fenséges karácsonyi vacsorája következett. Milyen volt? Hát ez is jó, persze!!!
25-én Zoli szüleinél karácsonyoztunk, előtte Lacinál. Minden nyugisan és kényelmesen zajlott, ami a mi életvitelünkkel egy külön ajándék!
26-án pedig elindultunk "telelni" pár napra - de arról majd külön.

Újév, újév....

2012-01-01T11:54:00.000+01:00

Nos hát, már megint eljött, újra itt van a dátumváltás....
Sok-sok jót kívánok magunknak és mindenkinek, aki szívesen olvas! És tudjátok mit kívánok még? Reményt és bizalmat!!! Abból picit több teremhetne úgy nagy átlagban kis hazánkban, mint amennyit 2011 hozott...
Most pár vidám fotó még, utána meg majd folytatom elmaradásaim bepótolását...

És még pár idézet a végére, azok közül, amik a tegnapi szerencsesütikben lapultak: "Az életet a szélvédőn át nézd, ne a visszapillantó tükrön keresztül!" és: "Légy kreatív! Ha követsz valakit, akkor mindig hátul állsz." és hát: "Vigyázz, hogy mit kívánsz! Még beteljesül!"

Blogos ajándék

2011-12-30T15:43:00.000+01:00

Néha-néha úgy gondolom: le kéne ezzel állni. Mert van abban valami fura, hogy az ember beleteregeti az éterbe a bensőséges gondolatait, a családja történetét, és ezzel kiteszi olyan szemeknek, olyan megítéléseknek, amikre nem is vágyna. Persze. De a másik oldal sokkal többet nyom a latba. Aminek csak egy része - és komoly, szívmelengető része, a sok olvasó (esetemben pl. nagy öröm a 180. rendszeres olvasó beregisztrálása). A lényeg ugyebár mégis az, amiért nekiálltunk ennek a bizarr internetes lelki gyakorlatnak. Én többször kihangsúlyoztam, hogy a négy lányról és a négy lánynak írom. Meg is ijedek néha, hogy nem térek-e el nagyon, amikor valami "közérdekűbb" vagy a saját személyemet jobban érintő témát vetek fel. De szerencsére nem ezek vannak túlsúlyban. Erről bizonyosságot leltem most, december során, amikor a lányok ajándékát készítettem.

Nálunk még mindig nem lejárt lemez az Anna-Peti-Gergő sorozat. Sőt! Most úgy kell olvasnom a végletekig kitartó Imónak, hogy átcserélem a neveket a sajátjaikra. És bizony, az elmúlt pár év APG-őrületében, sokszor reklamáltak mind, hogy én miért nem írok/készítek ilyet róluk. Mondogattam én, hogy írok blogot, de nem nagyon értették, hogy az miért jó nekik. Én meg nem nagyon akartam reklámozni, mert már így sem örültem, amikor Zita mostanában, hogy ő már tényleg rendszeres olvasóm, többször is felvetette, hogy "Ugye ezt majd megírod a blogodba?" Nem azért szeretnék megélni dolgokat velük, hogy utána rögzíthessem, hanem csak simán szeretek örülni a közös kalandoknak, és azokról szívesen írok. Tehát a három kisebb végképp' nem volt képben az internetes naplóval kapcsolatban, és Zitának is csak az utóbbi hónapok "vannak meg".

Tehát mi volt az ajándék? Hát egy-egy könyv a blogomból kivonatolva. Mégpedig úgy, hogy mindegyik személyre szóló lett. Lett egy Zita-könyv, egy Emma-könyv, egy Klára-könyv és egy Imola-könyv. Mindenkinek benne vannak a közös élményeinkről szóló beszámolók, és mindenkinek csak a sajátjában vannak a csak róla szólók (vagy akár párban is, pl.: Klára-Imó, Zita-Emma).

Tehát, decemberben éjszakánként újraolvastam öt(!) év családi történeteinket (mert a 2007-ben indított babaszobás blog napló bejegyzéseit is hozzávettem a történethez); és még 2011-hez nem is nyúltam! (majd jövőre). Szelektáltam aszerint, hogy egyáltalán nekik valók-e, hogy kinek is pontosan; továbbá itt-ott átírtam ilyen-olyan okokból. Aztán bemásoltam mindig a megfelelő "könyv" dokumentumába.

És hát.... Nem számoltam az oldalakat... Zolinak említettem, hogy készítek egy ilyet, és tőle majd az lesz a kérésem, hogy intézze el a nyomtatást és a lefűzést. Oda is adtam neki az elkészült anyagokat három nappal a céldátum előtt. Először döbbenten hívott: de hiszen ez darabonként jóval több, mint 300 oldal!!!! Ajaj! Akkor egy betűmérettel javítottunk az ügyön, így "nyertünk" könyvenként kb. 50 oldalt. Ekkor jött a következő gond: a színes nyomtatás iszonyatosan drága... Mert én úgy képzeltem, hogy majd kinyomtatják két oldalra, és akkor az úgy nem lesz olyan vastag, meg ilyenek... Jó, akkor az ő nyomtatójukkal. Hát, a patronok beszerzése is egy kisebb vagyonba került volna, a kétoldali nyomtatás meg így ugrott persze... 22-én este kilátástalannak tűnt a helyzet. Annyira, hogy olyan fordult velem elő, ami évek óta soha: egyszerűen nem bírtam aludni (végül fél éjszaka ágyat húztam, ajándékokat varrogattam, pakoltam, stb... - a lányok pont nem aludtak itthon). 23-án végül kinyomtatta Zoli az összeset - Imola könyvének felétől eltekintve, fekete-fehérben. És le is fűzette őket délutánra. Úgy megkönnyebbültem!!!

És hogy mit szóltak hozzá? Nos, tudtam én, hogy az azonnali élvezetet okozó ajándékok a fa alatt nagyobb lelkesedést váltanak majd ki, ott, abban a pillanatban, de majd később... És így is lett. Zita azóta is folyton ezeket olvasgatja (nem csak a sajátját), és jókat derül húgai (főként, Klára, a főbohóc) történetein.

Már vannak kedvencek, és a legnépszerűbbek a "viccesek". Sajnálom is, hogy nem kezdtem el hamarabb ezt az egész napló-vezetést, és hogy sokszor nem volt erőm leírni az aranyköpéseket. Mindenkit, aki blogot vezet, és még aprók a gyerekek, arra ösztönzök, hogy írják a mókás történeteket, mert annyit ad majd a főhősöknek pár évvel később!

Ez lett hát az én igazi szeretet-ajándékom nekik. Minden sorban olvashatják és érezhetik, amit irántuk érzek, és úgy látom, ez az "üzenet" átment.
Már előre mondtam, hogy lesz valami általam készített a fa alatt, és nagyon izgatta is a fantáziájukat (ők is készítettek pár dolgot, amit bekészítettek 23-án este a fa alá!). Nem csalódtak.

"Jaj de szép a karácsonyfa"

2011-12-29T19:30:00.000+01:00

Szerintem minden fenyőfa, és minden abból lett karácsonyfa szép. A természet már eleve olyan jól találta ki ezt a növényt! És ehhez jön még mindaz, amit a karácsony hordoz magával és magában - tehát az egyenlet vége: minden karácsonyfa szép!
Ezt előlegeztük már mi is meg Emmával, egyik olyan pillanatban, amitől az adventünk igazi lett: akadt egy szabad félórácskánk, amely során végigjártuk a piac összes árusát, és végigcsodáltuk az összes fenyőfát. A kicsiket, a nagyokat, a világosabb zöld levelűeket és a sötétebbeket, a normand-okat, az ezüstöket, a nagyon egyszerűeket és az igen impozánsakat. Valahogy mindegyik elbűvölt minket: "Ó, ez a kicsi de édes, nekem ez is tetszene!" "Hú, Anya láttad milyen nagy és szép ez?! Ez sem lenne rossz!" "De szép formás ez!" "Micsoda illata van!" "Ó, ez szegény olyan kis csálé - remélem, valaki ezt is megveszi; én szívesen hazavinném!" Így jöttünk-mentünk, kéz a kézben, vigyorogva.
Végül, én nem vettem részt a fa kiválasztásában - inkább nem, mert én nem tudtam volna választani...
Amikor 23-án este "kibontották" azt, amit közösen, gyorsan, és vita nélkül, kiválasztottak, együtt kérdezték: "Na, szép?!" És én tudtam a választ, még mielőtt odanéztem volna....

Nos, a bejegyzésem elején kifejtett elmélet alapján, az az asztaldísz is a "mindenképpen szép" kategóriába eshet. Edith receptje és ötlete alapján próbáltam meg megvalósítani - lássuk be: több-kevesebb sikerrel. Ez egy keksz-karácsonyfa akart lenni, csak valahogy az egyre nagyobb karikák méreteit nem találtam el mindig. Nem baj, az összes csaj lelkesedett, ugyanúgy, ahogy én a fáért. (Bár a fa azért tényleg szép lett, szerintem...)

Régen volt...

2011-12-28T16:30:00.002+01:00

.... de biztos, hogy igaz volt... a decemberünk, az adventünk, a Zita-szülinapozásunk, a karácsonyunk....
Ami még biztos: most Magyarország "tüdejében", azaz a Mátrában töltünk pár napot - pár igen ködös, borús napot...

Hogy történt és mint? Lesz-e erőm krónikási mivoltomban mindent végigvinni? Nem tudom, csak kicsit bízom benne.
Egy összegzésnek nekifutnék... Az advent sajnos rohanósabb és kicsit türelmetlenebb volt, mint szerettem volna. Vagy talán az a legjobb kifejezés, hogy feszített volt a tempó. Mert sok mindennek kellett beleférnie, sok vágy gyülemlett össze. És azon pedig sosem fogunk változtatni, hogy két szülinaposunk is van az advent alatt...
Még a hónap elején eljutottunk egy valódi Mikulás-túrára, ami főként Klárának volt egy komoly adventi öröm. Vigyorogva trappolta végig a kis híján 8 km-esre sikeredett túrát, amit ugyancsak eléggé mostoha időjárás közepette teljesítettünk Esztergom közelében. A hab a tortán persze az erdei Télapóval való találkozás és az azt követő gulyásos-palacsintás lakoma a 100 éves turistaházban volt.
Zita születésnapi ünnepség-sorozata is nagyjából olyan volt, amilyennek a Nagyhölgy megálmodta. Nem teljesen, mert egy részletet egy "kis" feltételhez kötöttem... Szóval, az volt Zita álma (amit már nyár óta szövögetett), hogy a Sugárban lévő Bowlingban tartja majd a buliját. Amit aztán majd tovább folytat nálunk, kajával-"piával" és X-faktorral. A további terve azt volt, hogy hat csajszi még nálunk is alszik majd, a nappalit elfoglalva, matracokon, felfújható ágyakon, kanapén, bárhogy.... Amikor kiderült, hogy a Bowling-bulihoz még egy mozijegy is jár, meghívott gyerekekként, még azt is tervbe vette, hogy másnap délelőtt közös mozi is lesz. Igenám, de az anyai szigor, amelyik azt vette észre, hogy Zitácska mostanság néha félvállról vesz egy-két tantárgyat és felmérőt; azt ötölte ki, hogy az ottalvós rész csak akkor teljesül, ha a meghívók szétosztásától a buliig, nem hoz rossz jegyet. Hát, ráfaragott egy "váratlan" biosz-dogával... :-)

Azért a buli nagyon jó volt. Tényleg!!!! A bowling jól zajlott (sőt, hab a tortán ismét: Zita régi jó ovis barátnője a szomszéd pályán tartotta a saját zsúrját -mivel amúgy egy nap különbséggel születtek... :-) )
Az X-faktor-rajongó csajok inkább egymás és az én társaságomat élvezték, no meg a kutyáét... Így történt, hogy a "nagy culákkal" is játszottam.... Egy jót!

Hozzátenném még, hogy ezen a napon, Emma még két másik buliba is hivatalos volt; délelőtt meg a "szokásos" keresztapus program keretében Disney on ice-on járt mind a négy csaj (igen, még Zita is!!!).
Zita családi bulija is kellemes volt, szokás szerint - és mivel a kettő egymást követte, én elég fáradtan zártam a hétvégét...

A bulis hétvége első napján, azaz 16-án; Zita reggeli köszöntése után (megkapta végre a hőn vágyott babzsák-foteljét!!), amit Vera után szabadon 12 muffinba szúrt gyertyával tettünk ünnepélyessé, a délután nagy program-sűrűséget kínált: Emma és Imola karácsonyi zongora-koncertjét Klára és Imola iskolai karácsonyi műsora követte. Szerencsésen álltak össze az időpontok, így mindenhol ott lehettünk, mindenkit megnézhettünk, élvezhettünk. Kedves délután volt. (Zita addig vívó-karácsonyon volt...)

Az adventi program egyik fénypontja a lányoknak a Diótörő volt, a Műpában, ahová szüleimmel mentek. Egy másik "elvárt" esemény a számukra a Vörösmarty-téri vásár meglátogatása. Ide együtt metróztunk: a négy lány, szüleim és én. Gyönyörű volt! Nagy forgatag, igényes árukínálat, kellemes étel és ital lehetőségek, a gagyit távolról kerülve. Lenyűgözött.

Itt megjegyezném, hogy Emma, Imó és Klára sulijában megrendezett karácsonyi vásár is igen bájosra sikeredett, és hihetetlen élményt nyújtott a lányok számára mind a portékák készítése, mind az eladásuk. Remek kezdeményezés ez, remélem folytatódik majd!

Zolival jutott nekünk kettes-program is: egy jó színház (Esőember) és egy kellemes baráti vacsora, nem messze a Bazilikától (így az ottani gyönyörűséges karácsonyi vásárt is láthattuk).

Otthoni adventünk pedig kreatívan telt: mi készítettük az adventi koszorúnkat, sütöttünk mézeskalácsot (meg millió miegymást, többek között a Luca-napi vásárra), megvarrtunk egy csomó szív-alakú, tűpárnára hajazó karácsonyfadíszt, amit innen néztem ki; készítettünk kandírozott narancshéjat és sok-sok csokigolyót. E két utóbbit, no meg a karácsonyfadíszeket a tanároknak, edzőknek ajándékoztuk.

Klárával Bibliát olvastunk, a hosszas reklamálás után, mindenki kapott a tízórai mellé kis viccest, és az adventi naptárba is igyekeztem belecsempészni egy-két adventi gondolatot.
Zoli és a lányok közösen sétáltak el a piacra fát választani, majd 23-án este, együtt is díszítették fel.
Volt hát sok kellemes, meghitt, adventi pillanat. De sajnos, legalább ugyanennyi veszekedős is. Valahogy a lányok most túlzásba vitték az acsarkodást, élen Klárával, aki ráadásul még egy héten át beteg is volt. Néha nekikeseredtem, hogy vajon miért ilyenek, és minek "strapálom" magamat... Sokszor leültettem ilyenkor őket, és próbáltam nekik megmagyarázni az egész lényegét. Lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy jobban átérezzék és átérezzük az advent igazi üzenetét, hogy aztán úgy tudjon telni a karácsony, ahogyan telt?

Mindenesetre, a hosszú decemberi éjszakák nagy részét igazán készülődéssel töltöttem, egy-egy igazi karácsonyi "szeretet-ajándékot" készítve a lányoknak....

Kissé kifulladva, és semmittevős együttlétekre kiéhezve érkeztünk hát el 24-e reggeléig - amikor is minden beteljesült. Erről majd legközelebb!

Nagyon nagy!!!

2011-12-16T10:34:00.000+01:00

A 160 centimétert súrolja. Az én cipőimet is hordhatja. Okos, érzékeny, csupa tűz és hirtelenség, őrületesen intelligens érzelmileg - még a kilengésekkel együtt is. Kíváncsi, érdeklődő, figyelmes, néha harcos, mindig (végül) megértő. És még csak nem is csúnya... :-)

Tizenkét éve tett minket családdá, általa váltunk szülőkké.

Nagyon szereti a saját születésnapját. Meg is ünnepeltük/jük elég alaposan. Most éppen ezért szeretnék kérni valamit minden kedves erre látogatótól. Kivételesen határozottan kérném, hogy hagyjatok neki minél több szülinapi üzenetet! Tudom, hogy a blogger néha vacakol, de légyszi', fussatok neki többször! Ha úgy sem megy, még mindig ott az én facebook-oldalam, ahol úgyis megjelenik ez a bejegyzés.

Köszönöm!

Boldog születésnapot, Zita!

Vigyázat, potyognak!!!

2011-12-15T10:09:00.000+01:00

"Nagyon izgult. Ennyire fiatalon, rögtön helyettesítenie kell a Főnököt, ráadásul egy ilyen fontos napon. Dehát... Az influenza, az influenza, az ő gyermekkori álma pedig az ő gyerekkori álma. Azaz: a Főnök, tehát maga a Télapó, lázasan az ágyában, ő pedig, álmait valóra váltva, a kiválasztott Utód, kénytelen volt bedobni magát. Még szakállat sem volt ideje növeszteni, így pont ugyanolyan ragasztottat kellett viselnie, mint mindazon beosztottak, akiket szétküldenek a világ városaiba, hogy eljátsszák a Télapót.

Szóval, ott osont éppen, már ki tudja hányadik házban, ki tudja hányadik édesen alvó gyermek mellett. Egy bizonyos Imola ajándékait készült kirakosgatni a csizmácskába, amikor is neszezést hallott a tündérien alvó gyönyörű kislány ágya mellől.

A Télapó (illetve annak kijelölt Utódja, aki most helyettesítette az igazit) megdermedt. Neeeeem, az nem lehet!!! Nem lehet, hogy míg az igazi Télapó SOSEM ébresztett fel egyetlen egy gyermeket sem több évtizedes (százados?) pályafutása során, addig ő, a legelső útján elköveti ezt a hibát?!?! Óvatosan hátralesett, az ágy irányába. Hatalmasra meresztette a szemét, és majd' összerogyott ijedtében: ki a csoda az a gyönyörűséges, szárnyakat viselő nőnemű lény, aki ott sürög-forog ennek az Imolának az ágya körül?!?! A gyönyörű lény megérezte, hogy nézik, és ő is ijedten fordult az ablak felé. Ahogy a Télapó és a Fogtündér -mert igen, ő a fogavesztett Imolához érkező Fogtündér volt - egymásra néztek, szerelem volt első látásra........"

Hát, így is történhetett volna. Akár egy amerikai film forgatókönyve is lehetne az, ami nálunk MAJDNEM megtörtént. Ugyanis mostanában meglehetősen sűrűn potyognak a fogak. Imola, aki végül kitartott december 7-éig a szóban forgó majdnem kiesett fogával, úgy néz ki, mint valami ritmuskép: tá-szün'-ti-ti-szün-tá. Emma úgy, mint egy nagyra nőtt kisbaba. az elülső nyolc foga már lecserélve, szépen kint, mellettük viszont alul és felül is hiányzik legalább egy, de van ahol kettő. Klára pedig most éppen Nanny MacPhee-re hasonlít a második részből, mert felül az egyik foga úgy lötyög, hogy már kilóg neki:

Rólam nem is beszélve, aki már a csontfogait veszíti el, igaz némi fogorvosi segédlettel... :-(

Tehát nálunk mostanában foghullás-veszély van, szinte minden héten van dolga a fogtündérnek (mondjuk, kihúzott csontfogak esetén nem jelentkezik). Csak sajnos, az a bizonyos végzetes találkozás nem jött össze (egy nap híján...) a Fogtündér és a Télapó között. Pedig micsoda romantikus történet vehette volna kezdetét!!!

Gyakorlás

2011-12-13T11:37:00.000+01:00

Mind a négyen zenélnek. És ennek nagyon örülök. Ez azt is jelenti, hogy mind a négynek gyakorolnia kell. Ideális esetben minden nap. Azt is jelenti továbbá, hogy nem árt felügyelnem is ezeket a gyakorlásokat. Zitánál már nem annyira - ott inkább csak a mennyiségre figyelek - ha nem skálázik, rászólok (a fuvolánál ez olyan, mint a sportnál a bemelegítés), ha gyanúsan hamar kezdi pucolni a hangszert, kérdőre vonom.

Emmánál időszakosan kell odaülnöm - egy-egy új darabnál segítek neki néha kisilabizálni a hangokat, és lelket öntök belé, hogy próbálja kigyakorolni a húzósabb részeket. Mert Emma azért tud úgy gyakorolni, hogy az a zongorának (bocs: pianínónak) is fáj. Amire haragszom. Meg hajlamos arra is, hogy esetleg inkább nem gyakorolja azt, ami nehézségeket okoz neki. Ilyenkor kell egy kis dorgálás az amúgy végtelenül kedves, ámde azért szigorú, Larisza nénitől, és kell az is, hogy ott üljek mellette, amíg elsimítjuk a nehézségeket.

Klára nagyon könnyedén kezdte zenei tanulmányait: bámulatosan gyorsan megértette, hogy miként is kell kottát olvasni; tudja követni, a ritmussal sincs gondja. Néha a hangszert, azaz a furulyát, nem úgy tartja, ahogyan kellene, no meg az ujjacskáit, de nincs különösebb probléma vele. Hozzáteszem. a furulya talán a "leghálásabb" hangszer, hiszen könnyen és gyorsan ad sikerélményt - szinte azonnal el lehet fújni egy-két ismerős dalocskát.

Imóca nehezebben birkózott meg a zenetanulás kezdeti nehézségeivel. Neki szemmel láthatóan túl sok volt az, hogy egyszerre kellett a kéztartásra, a kottaolvasásra, a ritmusra, a jobb és a bal kézre, és a billentyűkre figyelnie. Larisza néni nagyon jó tanárnő, mint már jó párszor említettem. Azt mondta ráérünk, és más módszert alkalmazunk. Inkább hallás és látás után tanítgatta egy darabig. Itthon is kitartóan gyűrtük egymást Imóval és a zongorával - és láss csodát: egyszer csak összeállt a kép a kishölgy fejében! Most már megyeget a kottából való játék, a szép és kecses kéztartás is, és a ritmus kezd hasonlítani az előírthoz.

Ami mostanában elképesztő, az a mennyiség, amit gyakorlással töltenek a lányok. Klárának a múlt héten volt ugyebár a karácsonyi koncertje. Akkor már arra a szintre jutottunk, hogy kórusban könyörögtünk neki, hogy "MOST MÁR ELÉG!!!!!" Nem szép tőlünk, tőlem, de tényleg volt olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy ha még egyszer eljátssza a darabját, akkor elmenekülök otthonról. Viszont teljes lelki nyugalommal és szépen, pontosan, adta elő a koncerten mind a sajátját, mind a barátnőjével közös dalocskáját. Imó és Emma a héten kerülnek "terítékre", és az a helyzet, hogy amikor itthon vannak, akkor a zongora (bocsi: pianínó) használatban van. Imó, ha felkel, lenyomja a halkító billentyűt, és szépen, szinte csendben pötyögi a darabocskáját. Aztán zongorázik, ha hazaér, zongorázik, ha megfürdött, zongorázik, ha Apa is beállít. Emma is odaül fogmosás előtt, fogmosás után, indulás előtt, érkezés után. Neki is van egy olyan darabja, ami majd egy négykezes lesz a tanárnővel - hát, ugyan már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ÚGY, de ÍGY már kezd felállni a nemlétező a szőr a hátamon, amikor Emmus nekikezd (szép, csak már annyiszor hallottam... )Viszont alapvetően imádom a tényt, hogy átkerült a pianínó a nappaliba - így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vacsorára való előkészületek során élő zenét hallgathatok... Nagyon jó érzés!!!!
Zitának nem lesz karácsonyi, hanem majd csak újévi koncertje. Nála az a helyzet, hogy én most a fuvola-tanulmányainak túléléséért szurkolok, hiszen ez a tanárváltás nagyon megviselte. Pedig nagyon kedves az új tanárnő is, az érzés mégis más így. Szóval gyakorolgat ő is, de nem azzal az intenzitással, mint a másik három.

És hát, úgy tűnik, egyik nagy vágyam kezd megvalósulni: két gyermekem együtt zenél majd: Imónak és Emmának van egy rövidke és egyszerű (főleg Imó része!!!) négykezese. Emma tündérien igazgatja hugicáját: miközben ő is játszik, számol Imónak és mondja, hogy melyik keze jön... Imó meg igyekszik....

Remélem, mindegyik sokáig zenél majd (bár titkon azt is bevallom, hogy bízom benne, hogy jövőre Klára valóban átpártol a gitárra, mert valahogy a furulya éles hangjával nehezen barátkozom meg...). És remélem, hogy alakítanak majd másféle duókat, triókat, netán kvartetteket....

Hajaj...

2011-12-08T15:17:00.000+01:00

1.
"-Anya!- mehetek a Luca-napi vásárra?
- Persze, Zita!
- Akkor én muffinokat, meg pogácsát, meg még valamit árulnék. Csinálsz?"
2.
"-Anya! Már húztunk! Kell saját készítésűt adni, meg valami apróságot lehet venni. Majd segítesz?
- Persze, Emma!"
3.
"-Jaj, Anya! Fiút húztam! Most törhetem a fejemet! A víváson meg egy nagyfiút! Mit adjak neki? Segítesz?"
- Persze, Zita!"
4.
"A karácsonyi vásárra való készülődést megoldjuk, de kellenének lelkes vállalkozók, akik segítenek a gyerekeknek árusítani a vásár alatt. (1.B.-s szülői körlevél)
- Sziasztok! Akkor én ott tudok lenni fél 12-től negyed 2-ig! (Balogh anyuka...)"
5.
"-Anya! Én is szeretnék majd árusítani a vásáron!
- Jó, Emma, akkor majd visszaviszlek zongoráról a suliba, jó?"
6.
"És akkor arra gondoltunk, hogy készítünk a tanító néniknek egy közös ajándékot, amihez minden gyereknek két darab ilyen és ilyen méretű ezt és ezt kell elkészíteni. (mivel meglepetés lesz, és az ördög nem alszik, nem írom le, hogy mit...:-) ) A hétvégéig. (1.B.-s szülői körlevél)
- Klára, Imola! Ma el kell készítenünk a tanító néniknek ezt és ezt, jó? Segítek..."
7.
"-Akkor most megsütjük az osztály karácsonyfájára szánt mézeskalácsokat, jó? Gyertek, Imó és Klára, segítsetek!"

És lesz még: zongora-koncert, sulis karácsonyi műsor (már csak a Kicsiknek, sajnos), Zita születésnapi zsúr és családi ünneplés, iskolai karácsonyi koncert, teniszverseny.
Ja, és Karácsony.....

Mikulás minálunk

2011-12-07T08:40:00.000+01:00

A tegnapi nagy nap igen komoly amplitúd-kilengéseket nyújtott - hangulat ügyben.
Rögtön nagy lángon kezdtünk el égni, ugyebár, hiszen a csajok természetesen már igen korán kíváncsiak voltak arra, hogy mit rejt az előző nap kitörő lelkesedéssel kipucevált csizmájuk. Így aztán hattól már bontogattak, nézegettek, örültek, meg összekeverték -véletlenül- az ajándékokat. Ennek helyreállítása felért egy akrobatamutatvánnyal...
Végül azért csak megreggeliztek, összeszedelődzködtek, és elbattyogtak az iskolába - Zita mikulás-sapkában, naná!
Én pedig gyanútlanul elmentem a fogorvoshoz (amikor bejelentkeztem, nem is realizáltam, hogy pont Mikulásra esik az időpont). Úgy készültem, hogy a tavalyi rettenet-műtéten legújabb felvonását élem majd meg - nem túl kellemes, de elviselhető és elég gyors. Egy kis csavar ki, egy másik be, némi íny-szabdalással, majd varrással és kész. Az is igaz, hogy már előre jeleztem az amúgy barát fogdokinak, hogy egy másik fogammal is vannak gondok, dehát.... arra számítottam, hogy majd megröntgenezi, megvakargatja a feje búbját, próbál valami megoldást találni... Hát NEM! Belekukkantott a számba, megkocogtatta a fogamat, megnézte a legutóbbi röntgenemet, és kijelentette, hogy ez már a múltkor is rosszul nézett ki, amúgy is gyökérkezelt, vacak, ha panaszt okoz, akkor annyi. És már vette is elő a fogorvosi székből nézve többméteresnek tűnő szurit és bumm. Kihúzzuk! - szólt a rövid, megfellebbezhetetlen ítélet, azonnali végrehajtással. Hogy is mondjam.... Már eleve, egy foghúzás, mint olyan, nem tűnik jó bulinak. De amikor azt érzékeli az ember lánya, miközben ezerrel szorítja a fogorvosi szék karfáját, hogy az orvos is kínlódik, netán elkezd szentségelni, majd egyszer csak kalapácsot és vésőt kér, hát akkor rájön, hogy ez ráadásul nem egy SIMA foghúzás... Szóval, pokoli volt. Hosszasan küzdött a fogorvos és a fog - szerencsére, egyszer csak győzött a szakértelem. Állítólag ez is azért volt, mert már tényleg olyan vacak volt a kidobandó darab, hogy csak mállott szét, nem bírta jól megfogni a "fogóval".
Vérző szájbelsővel, megviselt fejjel és lélekkel, felsebesedett szájszéllel és a sokktól kóvályogva folytattam a napot....
Azért jöttem-mentem a lányokért, persze. Majd Klárának jutott főszerep a délután második felében. Először hazahoztam, és csinos frizurát készítettem neki, felvett ünnepi gúnyát, és elvittem a Zeneiskolába. Egy órával később már az egész család, és még Betty mama is ott feszített a közönség soraiban - Klára évvégi furulya-koncertjén. Persze, kezdőként, aprócska elsősként, nem adott elő valami hú-de-hosszú darabot, de azt szépen - és ahogy levonult a "színpadról", hát az őrület volt!!! Egyik barátnőjével együtt is előadtak egy kis dalocskát - tündéri!!!!

(hihetetlen vagy sem, Rita, Klára "partnere" osztálytársa... :-) )

Itthon aztán még megküzdöttünk a lecke prózaibb vonulatával. Koronaként azért még egy közös mese-felolvasást tettünk fel a napra. Az úgy volt, hogy nemrégiben olvastam erről Virágnál, és nagyon tetszett az ötlet. Ehhez hozzáadódott az, hogy reggel Emma előhozott egy mikulásos könyvet, mondván,hogy az milyen aranyos és szép történet. Tisztáztuk, hogy azt szeretné meghallgatni este. Ekkor vetettem fel azt, hogy esetleg olvassuk fel együtt, felváltva, családilag. Ez ellen csak Zita ágalt, aki a frissen kapott DVD-jét szerette volna megnézni. De azért végül beadta a derekát ő is.
És milyen volt ez? Zita kezdte, Imó folytatta, majd Klára, utána Emma, én, majd megint egy kicsit Klára, végül Apa. És a mesefelolvasás úgy végződött, ahogyan a lányok egyik legkedvencebb könyvében, a rongyosra olvasott "Apu, hová tűnt a puszim" történetében is: "Amikor mindenki kényelembe helyezte magát, szépen, ráérősen felolvasott egy esti mesét, az elejétől a végéig...
... majdnem a végéig."
Egyedül az utolsó felolvasó, Zoli, hallgatta végig ébren a mesét... :-)

Á table! - és elkezdődött december

2011-12-02T22:45:00.000+01:00

Asztalhoz! Ezt jelenti a francia "á table" kifejezés. Itt, Budapesten pedig egy elbűvölő, aprócska mennyország-csücsköt, a Retek utcában. Főleg az olyanoknak, mint én, akiknek olyan közel áll a francia gasztrokultúra, és akinek rendesen hiányzik is.

Itt jártunk tegnap délelőtt, Zolival, reggelizni. Ünnepi reggelizni. Mert születésnapja volt a Kedvesnek. És már-már természetesen merül fel a követelőző igény, hogy az egyre sűrűbb és rohanóbb hétköznapjainkban legalább az ünnepnapokon töltsünk el egy kicsit több időt egymással. Nem tagadom, ezt a helyet, amiről a több szálon is franciás kötődésű Juli barátosném mesélt szuperlatívuszokban, én jelöltem meg az ünnepi reggeli helyszínéül. No, nem kellett Zolit túl sokat győzködnöm.

Ahogy beléptünk, hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik érzékszervem ujjong inkább: a látásom vagy a szaglásom? Gyönyörű, igazi patisserie-k (péksütemények) és ínycsiklandó szendvicsek, már távolról is ropogó kenyerek, köztük kb. háromféle bagett - ezek látványa üdvözölt minket, mindezek illatával. Ah, ah, ah!

Az apró üzlet egyik apró felében pár, franciás café-kat (kávézók) idéző asztalka található - ide ültünk le, miután kigyönyörködtük magunkat. Az ígéretes látvány teljességgel beteljesült a kóstoláskor. Minden olyan egyszerűen IGAZI ott. Igazi croissant, igazi pain au chocolat (csokis "párna"-mondjuk), igazi mélange (tejeskávé). Megérte átutazni a városon. Nagyon jó kis reggelit költöttünk el ott tehát. Boldog gyomorral, boldog lélekkel, boldog -illatokkal teli- orral léptünk ki. Na jó, nem akarok elcsöppenni. Csak néha az ilyen egyszerű dolgok nyújtják a legnagyobb élményt. Kicsit sajnálkoztunk is, hogy nem azon a környéken lakunk... Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy egy kényelmes vasárnap délelőtt, Zoli csak úgy átugorna a város túlvégébe pár croissant-ért... :-( (Mindenesetre fura volt utána a metróban a műpéksüteményes mellett elsétálni...- olyan kiábrándító.)
A kellemes reggeli után ki-ki ment dolgára.
Otthon félretettem minden "munka" típusú munkát, és "felpörögtem". Gyorsan befejeztem a Leányok idei adventi naptárját, aminek ötletét a Nők Lapja adventi kiadványából lestem el. Közben főztem is a vacsorára-valót, hiszen végül is tizenhárman ültünk asztalhoz este. Persze, közben szaladgáltam a csajokért ide-oda (milyen jó, hogy Zita már buszozik is, így nem kellett annyit autóznom), noszogattam őket leckeírásra, terítettem, főztem, dugdostam az adventi naptárt, postán jártam, meg még mit tudom én mit műveltem.
Este hétre minden összeállt: tésztavacsorát hirdettem, mert nem tudtam volna túlbonyolítani a hétköznapi ünnepi vacsorát. Volt carbonara, bolognai, pesto és lazacos. Meg, Anyu jóvoltából, aki, Apuval együtt, szó szerint a reptérről érkeztek hozzánk, friss rák, egyszerű, de nagyszerű paradicsomos szósszal (mi mással, mint friss bagettel... :-) ). Mindenki megköszöntötte Zolit; bontottunk egy üveg finom bort. és eszegettünk, beszélgettünk az asztalon keresztül-kasul, vidáman, felszabadultan. Láttam, hogy az Ünnepeltnek is fülig ért a szája. Megint: csak úgy egyszerűen jó volt.
Még akkor is, ha fárasztó volt így kicsit. Még akkor is, ha utána még ki kellett kérdezni Emmát környezetből, mert sajnos ma felmérőt írt. Még így is vidáman zártuk az estét. A lányok nagyon örültek az adventi naptárnak.

Rájöttem, hogy ők is jobban szeretik - szinte - a várakozást, a hangulat fokozódást, mint magát a Karácsonyt... Zitának bevallottan a december a kedvenc hónapja. Csodálkozunk? Adventi naptár, Apa szülinapja, Mikulás, saját szülinapja, Karácsony, téli szünet, Szilveszter....
És Zoli még ma is lelkes sms-eket küldött arról, hogy milyen szép is volt a tegnapi nap. Csak úgy, egyszerűen. Igen, szerencsések vagyunk.
Hát, Zolikám, most nem azért, de igazán lehetne szülinapod minden héten!!!

Elszontyolodtak :-)

2011-11-30T09:03:00.000+01:00

Klárának aktuális volt már egy kontroll; Zita is mondogatta, hogy ő már szeretne egy átfogó vizsgálatot, hiszen olyan régen volt utoljára; Emmánál egy esetleges rejtett gondnak szerettem volna utána járni, hátha az magyarázza a döcögősebb olvasását; Imóval meg úgy voltam, hogy akkor már ő se maradjon ki.
Szemésznél jártunk.
Klárival kezdtünk, aki már "régi motoros" a nagyon kedves és nagyon aranyos doktor néninél. Mondtam neki, hogy a kancsalsága gyakorlatilag eltűnt - egészen mostanáig, a suliig. Gyanítom, hogy akárhogy is, az iskola a szemet is jobban fárasztja, mint az ovi. :-) Ráadásul, a beste lelke, már trükközni is tud, és esténként, amikor már fáradt, tudja direkt "szétküldeni" egy kicsit a szemét. Szóval, Kláránál így arra jutottunk, hogy nem szabad ellinkeskednünk a napi bandzsító gyakorlatokat, és akkor továbbra sem lesz nagyobb gond; nem lesz szükség sem műtétre, sem szemüvegre.
Jött Zita, "reményekkel" teli. Mindent kapásból olvasott, látott, csinált. Magyarázott valamit szúró érzésről, bevillanó tompa nyomásról, de nem "győzte meg" a doktor nénit. Jó tanuló, sokat olvasó, és az átlagnál kevesebbet alvó gyermekeknél előforduló "tünet" ez. Több pihenés az egyetlen "gyógymód". "Letörve" ment ki: nem kell szemüveg.
Érkezett Imó, akit ugyebár csak azért vittem el, hogy ne maradjon ki ő sem. No, és ahogy az ilyenkor szokott lenni, nála szűrték ki a legnagyobb rendellenességet. Neki van egy mérhető "plusszosság". Minden gyereknél megkérdezte a doktornő, hogy fáj-e a feje rendszeresen, mert ez a legelső jel arra, hogy a felmért eltérés komolyabb orvoslást, esetleg szemüveget igényelne. Nem, Imónak, és a többinek sincs semmi panasza. Mindenesetre, figyeljem, hogy ne nagyon hajoljon rá a papírra, könyvre, füzetre, amikor ír, olvas, rajzol (nem szokott), és panaszkodik-e fejfájásra. Fél év múlva kontroll, ha addig nincs gond. Imó vigyorogva ment ki a többi tesóhoz (mert igen, olyan nagyok már, hogy az éppen nem vizsgált másik három kint várakozott - igaz, néha fura zajok szűrődtek be, de a végén egészen "egyben volt" a váró :-) ): és odabájologta: "Lehet, hogy nekem lesz szemüvegem!" "Nem ér!!!"- duzzogott a Nagylány.
Emma vigyorogva jött be. Könnyedén olvasott le mindent, az összes "gyakorlatot" simán vette. Amikor a rejtett tengely-ferdülést vizsgálta a doktornő (amit külön azért tett, mert jeleztem, hogy milyen apró "problémára" keresem a megoldást), akkor kibújt a szög a zsákból. Az én gyönyörű, szinte-kerek szemű Drágámnak, valóban van egy határozott rejtett kancsalsága, ún. "szemizom-gyengesége". Megoldás: ugyanaz a "bandzsító" gyakorlat napi szinten, mint Klárának. Tényleg nehezen ment Emmának először, rögtön "visszaugrott" a szeme. Dehát, mint minden izom, ez is edzhető. Neki is fél év a következő kontrollig, és neki is ott lebeg a szemüveg eshetősége, ha így nem sikerül "megedzeni" a kis "rejtett" izmot.
Ő is vigyorgott, és büszkélkedett a féléves kontrolljával.
Szóval az a helyzet, hogy mind a négy Gyönyörűségem arról álmodozott, hogy majd ő szemüveges lesz. Zita leginkább, és ő az, akinek majd csak akkor kell visszamennie, ha majd lesz,- ha valaha lesz - panasza. Ezen ő "felháborodott". Klárának egy év múlva esedékes a kontroll. A másik kettőnek majd a következő nyári vakáció derekán.
Számomra hihetetlen, és jókat vigyorogtam azon, hogy mindegyik azon zsémbelt - talán Klára kivételével - , hogy miért nem kell neki szemüveg.... Mindig hallottam, hogy a kilépőre rávetették magukat: "Na, kell szemüveg?".... És ha az volt a válasz, hogy "lehet",akkor a többi zúgolódott. :-)
Komolyan mondom: nem értem....

Öreg Sam?

2011-11-26T11:06:00.000+01:00

Noha szeretet vesz körül, de tényleg.... Mégis, mégis, kezdem magamat úgy érezni, mint a didergő király. Folyton fááááázom. Valahogy, ez a novemberi ködös hideg a bőröm alá is bebújik. Kimenni nincs kedvem. De mikor a számítógép előtt ücsörögve dolgozom, akkor is teljesen átfagyok. Azon veszem észre magamat, hogy egy kandallóról álmodom. Mert annak más a melege, mint a fűtésnek. Továbbá mindenféle vastag és meleg pulóverek beszerzésének ravasz terveit szövögetem. És pokrócokba burkolózom, hosszas, forró zuhanyokat veszek, amiknek nincs kedvem véget vetni, mert akkor majd megint fázom.... Elborzadva nézem a gyerekeimet, akik arra sem hajlandóak, hogy az atlétájukat (ha vesznek fel ilyesmit) betűrjék a nadrágjukba. Jáj, ki van a derekuk! Megfázhatnak, felfázhatnak - ez az aggodalom. De ott az értetlenség is: hogyhogy nem fáznak így?!?!

Ilyenkor elmerengek. Ez egy sokkal komolyabb jel, mint az évszám 4-re váltása, és bizony arra utalhat, hogy öregszem....

Ezt erősíti egy másik dolog is. Amikor zsenge, kilógó derekú fiatalka voltam még, és már itthon laktam, szüleim házában (ők meg kint Svájcban, még), közvetlenül Bátyámék mellett, volt egy időszak, amikor valamelyik szomszéd, akinek a tetőjén volt az utca parabola-antennája, építkezni kezdett. Megszűnt hát a tévé-adás. Ez engem annyira nem érintett meg, hogy amikor egyszer, mégis meg akartam nézni egy konkrét műsort, és megkérdeztem a Bátyámat, hogy mikor lesz már újra tévénk - ő azt felelte, hogy már két hónapja van.... Nos, ezzel szemben, most sokszor működik nálunk a doboz. És valahogy, ha más nem, háttérzajnak ott van esténként, amikor már lenyugodott a csipet-csapat. Vagy foci vagy hírek. A foci ellen semmi kifogásom, én úgysem nézem, mindig "szöszölök" valamit, és igyekszünk beszélgetni közben. De a hírek! Nem tudom, hogy mi a jobb: tisztában lenni azért szőrmentén a dolgokkal, vagy úgyis mindegy alapon még az sem. Tehát azt mondtam Zolinak: az advent alatt nem szeretnék tévét nézni....

Igen, lehet, hogy öregszem. Vagy változom.

Ajánlok

2011-11-25T09:42:00.000+01:00

Zoli anyukája azzal érkezett meg hozzánk a minap, hogy azt állította, a karácsony már a kertek alatt van. Miközben azon morfondíroztam, hogy remélem, hogy valami nagyon távoli kert alatt, eszembe jutott, hogy bár nem a blogom főprofilja, ezúttal ajánlok pár érdekeset olyanoknak, akik esetleg hirtelenjében még nem nagyon tudják, hogy mit kérjenek attól, aki hozná az ajándékokat. Ily' módon pedig rögzíthetem, hogy miket olvastunk, miket szerettünk 2011. második felében.

Kezdeném ezzel a Bibliával. Az igazság az, hogy eddig egy klasszikus Képes Bibliával kísérletezgettem azon gyerekeimnél, akik fogékonyak voltak a témára - nevezetesen Zita és mostanság Klára. De nem nagyon tetszett. Először, naivan, nekiálltam olvasni az Ótestamentumot, de a teremtés után gyakorlatilag egy horror-mesévé alakult át. Mintha a gyerekeknek szánt egyszerűsítés csak arra szolgált volna, hogy csak a nyers erőszakot mutassa be, Istent egy haragos, bosszúálló személyiségnek mutatva be. Az Új testamentum sem annyira meggyőző, de azt azért végighallgatta mindkettő elég szívesen.
Ez az új gyerek verzió viszont tényleg figyelembe veszi a gyermeki lelket és nyelvezetet. Kedves, mesélhető mesékbe bontja le Jézus történetét. Most rögtön az Új testamentummal kezdtük; de úgy tűnik, hogy az Ótestamentummal sem lesz sok "gond". A rajzok is szépek, nagyon jól eltalált kiadás.

Ugyancsak Klára kapta (még nyár elején) ezt a zseniális könyvet:
Ez a "Nagyon zöld könyv" olyan kisiskolás gyerekeknek szól, akik érdeklődnek a természet és a természetvédelem iránt. Komoly témákat boncolgat gyereknyelven; "beszélget" is a kis olvasóval (vagy hallgatóval), elgondolkodtató kérdéseket tesz fel neki, és még apró feladatokat is ad. Olyanoknak ajánlanám, akik nem csak történetekre szeretnek esténként elaludni (Imola szerint pl. ez egy nagyon uncsi könyv...:-) )

Imolára áttérve. Ő egy kicsit még mindig "színre megy" - ha ő választhat könyvet, akkor az biztos rózsaszín lesz :-) Felolvastatja velem a hercegnős könyveit, a megunhatatlannak tűnő AnnaPetiGergőt és a Tea Stilton könyveket. Ez utóbbiak a Geronimo Stilton könyvek nőiesebb, mondhatni "csajosabb" párjai. Geronimo Stilton egy újságíró egér, aki világjáró kalandokat él át; vicces és változatos betűtípussal íródnak a szövegek, és egyáltalán: nagyon "mai" ízű az egész. Zita pár éve átesett már ezen a mánián (akkorra már önállóan olvasott), így Imónak van miből szemezgetnie.

Geronimo Stilton történeteiből néhány képregény formájú, és azt kell, hogy mondjam, hogy ezen formájának hálás is vagyok, mert ez indította el Emmát idén nyáron a kitartó önálló olvasás rögös útján, amin aztán "igazibb" regények is jöttek.

Emmának továbbra is felolvasunk esténként. Az Oroszlánhűség és egy Gerald Durrell után jött a Fecskék és fruskák, majd annak folytatása, a Fecske-völgy. Gyerekkoromban imádtam Ransome ezen sorozatát (én még egyet olvastam, de unokaöcsém, Gergő, szerint, van egy negyedik rész is), az elsőt többször is elolvastam. Nagyon tetszett a négy testvér kalandvágya, ahogy vitorlázgatnak egy tavon, és egyedül táboroznak a nyáron a tó egyik szigetén. Zitának nem tetszett anno, nem is olvasta végig; Zoli azt mondja, ő unta felolvasni - én nem. És szerencsére Emmus sem - szerintem örülne, ha az évvégi ajándéközönben helyet kapna a harmadik rész.

Most pedig megint egy nagyon érdekes és szép könyv van nála terítéken, Kipling "Hogyvolt-mesék" című kötete. Varázslatos világba repít minket a Dzsungel könyve szerzője, és olyan vicces témákat boncolgat, hogy pl. miért lett ráncos az orrszarvú.

Zita korosztályának egyik nagy best-sellere a Szent Johanna Gimi sorozat. Eddig öt kötete van, és mind az ötöt "felfalta" a Nagylány- majd ismét elolvasta. Az ötödik éppen akkor jelent meg, amikor az Egri csillagok-at kellett olvasnia, és valami hihetetlen vasfegyelemmel igyekezett a kötelezővel végezni, hogy végre elmerülhessen a nagy kedvencben. Abszolút mai történet, facebook-kal, mp4-gyel és minden egyébbel, ugyanakkor a tanulást is komolyan veszi a szereplők nagy része. Tuti befutó kamaszoknak.

A nyáron arra az elhatározásra jutottam, hogy felfrissítem az idegen nyelv-tudásomat, ezért aztán azt tűztem ki célul, hogy az általam ismert mindhárom idegen nyelven elolvasok egy-egy könyvet. Kezdtem a legnehezebbel, az olasszal. egy habkönnyű regényen rágtam át magam (Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója), egészen lazán, nagy örömömre. Utána jött a francia. Egyik kinti barátnőmtől, Lottától, kaptam a könyvet, aki finn, mint a könyv szerzője, Arto Paasilinna. Nem tudom, hogy jelentek-e meg neki könyvei magyarul is. Az biztos, hogy különleges világba repített el, Finnországba, egy hitét vesztett lelkésszel és egy magára hagyott medveboccsal. Végül az angollal zártam, abból is egy nem túl bonyolult, romantikus regénnyel, Cathy Kellytől.

Hogy megjutalmazzam magamat, ezúttal magyarul rágtam végig magamat a kedvenc ír írónőm, Marain Keyes legutóbbi, vaskos regényén. Hozta a formáját; engem valamiért elbűvöl a stílusa, noha belátom, hogy nem ér el irodalmi magaslatokat. Csak úgy jó.

Film-ügyben, gyerekeknek a Rio című színes, vidám, kedves művet ajánlanám, főként ilyen szürke novemberi napokon. Érdekes módon, bekerült a repertoárba egy nem igazán gyerek-film. Azért ugyanis, mert a szombat esti X-faktor alatt nem szoktuk hagyni a reklám-szüneteket is megnézzék (főként a film-ajánlók miatt, nehogy belefussanak valami félelmetesbe), ezért elkapcsolunk. Egyszer a Comedy Central-on éppen a Brian élete című Monthy Python klasszikus ment, abból is a Cesar-os jelenet. Cesar raccsol, nem gyengén, és ebből fakadnak a poénok. Hát a csajok majd megszakadtak a nevetéstől. Ezért aztán pár, másik jelenetet is megnézhettek. Nem tudom, hogy az egész filmet megnézhetik-e, mert azért vannak benne nem nekik való részek. De azért örülök, hogy fogékonyak (főként Klára és Zita) az ilyen fajta humorra...
A képen szereplő Valentin-napos film pedig sokkal kevésbé csöpögős és cukros, mint ahogy a címe sugallja. Nem csak csajoknak.

Ugyan nem fotóztam le, de hogy teljes legyen az ajánló, még marad két tétel. Egy részről, a Tháliában megy (néha) az Abigél, musical formában. Zita és Zoli nézték meg - és teljesen lelkesen jöttek haza (nekem, bevallom, voltak fenntartásaim....), aminek legjobb jele talán az, hogy most Zoli olvassa újra az Abigélt. Zita is kénytelen lesz (újraolvasni) - bár nem bánja -, mert kötelező olvasmány lesz náluk.
És a lemezek. Születésnapomra kértem és kaptam meg Adele nevű énekesnő lemezét. Imádom. Alapvetően a füstös hangú énekeseket kedvelem (ezért talán a Springsteen, Rod Stewart és U2 rajongásom), és ritkán az énekesnőket. Adele kivétel. Úgy tud énekelni, hogy az ezredjére meghallgatott számaira is képes vagyok lúdbőrözni, annyira, hogy még a hajhagymáim is vigyázban állnak.
Karácsonykor, és az Advent során, sok karácsonyi lemezt hallgatunk. Köztük van egy karácsonyi Jazz-lemez, meg Diana Krall karácsonyi lemeze (a kettőt egymás után sosem, mert a csajok már nyögnek: most már elég a jazzből! - pedig ez nem is olyan improvizálós, idegtépős fajta). Legújabb gyöngyszemünk pedig, az ugyancsak füstös hangú Michael Bublé igazi, klasszikus amerikai, karácsonyi lemeze. Ajánlom!

Nagy család

2011-11-21T08:48:00.000+01:00

Tegnap este elég korán sikerült a leányzókat ágyba parancsolni. Ezért aztán tudtam, hogy most nincs kifogás, tovább tologatás, és nekiveselkedtem a vasalásnak.
És amikor több órányi kitartás után végre elfogyott a hegy, gondoltam egyet, és megszámoltam a termést: 57 póló (vagy blúzocska/vékony pulcsi), 12 nadrág/szoknya és három ing. Utólag már sajnáltam, hogy előtte nem vettem ugyanígy számba a szétszortírozott bugyikat, zoknikat, harisnyákat, pizsiket és edzéscuccokat. Mert akkor rendelkezésünkre állna egy pontos statisztika egy hatfős család egyheti vasalatlan "terméséről".
Na, majd legközelebb...

Megint névnap

2011-11-19T12:19:00.002+01:00

Ezúttal anyukámé. Akinek az igen "ritka" Erzsébet név jutott... Bár így senki sem hívja. A családban ő Betty, Betty mama, Betty néni... Nagymamámnak Babó volt. Szerintem az olyan kedves!!!

Tudjuk jól, hogy Anyu azoknak az ajándékoknak örül, amik mögött gondolkodás, személyes érzések érezhetőek. A saját készítésűeknek pedig a leginkább! Így megismételtük a tavalyi ötletet, az adventi naptárt, csak most másként.
Így:

Minden saját készítésű. Egy parafa táblára fehér anyagot erősítettem, arra egy vékony, tüll-szerű anyagot, hogy ünnepélyesebb legyen. Kivágtam 24 anyag-négyzetet: 12 pirosat, 12 fehéret. Azokat Emma és én zsák-formájúra varrtunk. Készítettünk 24 karácsonyi hangulatú papírból kártyácskákat, amikre mindenféle kedves, nagymamákkal vagy karácsonnyal kapcsolatos idézetet írtunk, illetve pár teljesen személyes ihletésűt is. Ezeket a kishölgyek írták le; milyen jó, hogy most már az Ikrek is tudnak írni, girbe-gurbán, de annál bájosabban! A zsákokra textil-filccel, illetve temperával felírta-festette Klára és Zita a számokat; feltekertük a kártyácskákat, beledugtuk a zsákokba, majd egy szalaggal összekötöttük őket. A fehér táblára készítettem három díszcsíkot a két anyagból (fehér és piros), azok fölé nyomkodtuk be a rajzszögeket, amikre felakasztgattuk a zsákocskákat. És most szurkolunk, hogy Anyu, Betty mama, Betty néni, örüljön neki. De miért is ne tenné?
Most pedig megyek, és sütök-főzök egy kicsit - anyukámnak névnapi vacsorát.

Villanások

2011-11-16T11:50:00.000+01:00

Reggeli

Nem mondhatnám, hogy nyugalmasak a reggeleink, nem. A reggeli négyőjüknek, néha úgy érzem, hatféle, nyolc felvonásban. Emellett mosakodásra és öltözködésre kell őket biztatnom. Ami nem egyszerű, mert az én lányaim nem fogadják el, hogy már ősz, szinte télies ősz van. Ezért próbálkoznak vékony cicanadrággal, rövid-ujjúakkal és átmeneti kabátkákkal. Általában többször futnak/futunk neki a ruhaválasztásnak, elsőre ritkán mennek át a rostán. Kivétel talán Emma, valószínűleg a legfázósabb. Ő ma már magasnyakút, termopulcsit és fülvédőt is magára cibált, no meg kesztyűt, persze. Szóval, miközben a ruházkodási hajcihő és a fésülködésért való könyörgés, illetve a testvérharcok fel-fellángolása zajlik, tízóraikat is készítek. Négyet dobozba, egyet zacskóba, Zolinak. Senki nem szereti ugyanazt, amit a másik, Emma egyenesen szendvics-ellenes, így a dolgom eléggé összetett. A kulacsokkal Zoli szokott megbirkózni a finis stádiumában, mert Anyu jóvoltából, igazi szuper svájci kulacsaink vannak. Annyira jól zár a tömítő gumijuk, hogy le se tudjuk csavarni a tetejüket. Csak Apa, akinek jó nagy "kavics" van a karján (bicepsz... meg, tri- is, meg amit akartok).
Eléggé praktikusan, az egész bejárati folyosónkon van egy hosszú pad-szerűség, alatta beépítve cipős-szekrénnyel (nehogy azt higgye bárki, hogy elég!!!), így ott várnak a kész iskolatáskák és az indulásra félkész, majdnem kész, teljesen kész (és zsémbelő) gyerekek. A gond csak az, hogy tükör nincs végig a falon... Tehát megy azért a lökdösődés, fésülködés, cipő-előkotrás, vagy sapkasálas kosárka (mindenkinek névreszólóan, külön, fent a polcon) turkálása közben. Már ilyenkor elkezdődik a stipi-stopi, hogy ki ül előre az autóban arra a két percre, amíg a suliba érnek.
Ma Klára került előre (tudom, hogy nem szabályos, én nem is engedem!!!). Zoli, hely híján (kicsike autója van), Klára ölébe tette a tízórais zacskóját, hogy fogja, amíg odaérnek. A sulinál Klára kisüvített, épp' hogy hátraköszönt, és berobogott - kezében Apa tízórais zacsijával... Zoli éhen maradt, Klára viszont népszerű lesz, ha az ebéd nem finom... Mondjuk, nem tudom, melyik elsős szereti a jóféle barna kenyeret. De van ott banán, joghurt és csokika is...

Sintér

A ma reggeli sportköreim során, olyat láttam, amit utoljára gyerekkoromban. És ami már akkor is borzadállyal töltött el. Sintért. Sintért, aki éppen befogott egy kutyust. Eszembe jutott, hogy hányszor terjedt futótűzként a hír a közeli lakótelepről hozzánk is, hogy sintérek járják a környéket; és bizony többször láttam őket "akció" közben. Mindig attól féltem, hogy nehogy a kissé kalandvágyó kutyusunk éppen most szabaduljon valahogy ki. Mert úgy tartotta a városi legenda, hogy az összeszedett kutyusokból szappant készítenek. Én ezt szentül elhittem.... Természetesen, nem örülnék, ha egy kóbor kutya bántaná, vagy akár megijesztené a most már néha egyedül hazajáró Emmát, de mégis nagyon rossz érzés fogott el a látványtól. Remélem, nem esik bántódása annak a kutyának, sőt, talán jobb sorsa is lesz.

Színházi szülők

Mostanában többször voltunk színházban. Zolival is, kettesben (nagyon ajánlom a Pletykafészek című darabot a Centrál Színházban - hatalmasakat vihorásztunk), és a gyerekekkel is. Emmával és az Ikrekkel néztük meg a Madách Színházban a Négyszögletű kerek erdőt, és Klárával, Imóval és egy kis barátnőjükkel pedig a Bárány Boldizsárt a Radnótiban. Nem állítanám, hogy ezek voltak a legszuperebb gyerekdarabok, amiket láttunk (pl. nekem a múlt évadban látott A hang-villa titka viszi a prímet), de azért jók voltak, szép díszletekkel és jelmezekkel. Amiért leginkább szóba hozom most ezeket, az a számomra meghökkentő szülői viselkedés. Nem értem, hogy miért hagyják, hogy a gyerekek táplálkozzanak színházi előadás alatt. Sőt, ők maguk is! A Madáchban konkrétan hallottuk a dobozos üdítőitalok spriccenő nyitását, mindkét felvonás elején. A Radnótiban nyugodtan csörgette a kislány a kekszes zacskót. Nehezen fogadom el, hogy nem lehet arra nevelni a gyerekeket, hogy arra a kétszer 50 percre felfüggessze a táplálkozást. Jó, ha az egész szünetben sorban állt a perecért, és pont a gongnál sikerült megvennie, kapjon be belőle egy falatot, aztán menet közben a széke felé nyelje le! De nem pici gyerekekről van ám szó, akik esetleg zajonganának, ha nem kapnak valamit a szájukba! Na de ha annyira kicsik, akkor nyilván olyan darabra viszik őket, ahol arra a korosztályra számítanak, a maguk "hangosságával" együtt. De öt év felett már igazán meg lehetne értetni a gyerekekkel, hogy színházban NEM ILLIK enni-inni előadás közben. Zavaró is lehet az ott játszó hús-vér színészek számára (ellentétben a popcorn-szagtól átitatott mozikban, ahol ugye nincs jelen igazából a szereplő). És miért gondolja azt a szülő, hogy ő is, mintha csak otthon lenne a tévé előtt, közben ropogtathat valamit? Érdekes, hogy megteszik azt az erőfeszítést (ami fizikai és anyagi minimum, de elvileg lelki is), hogy elviszi a csemetét művelődni. Akkor miért áll itt meg a dolog? Nem jut eszébe, hogy ráadásul a jövő színházlátogatóit neveli ki, akik majd esetleg bő tíz év múlva ropival ülnek be a Hamletre?
Lehet, hogy öregszem, hogy ez irritál, lehet, hogy maradi vagyok. Nem akartam a morgolódásnak egy teljes posztot szentelni, de azért álljon itt. Mert kezd lohadni a kedvem, hogy színházba vigyem őket. Bábszínházba pl. már ezért nem járunk. Mert ott a folyamatos evés-ivás és jövés-menés mellett már olyan szintű, fesztelen, le sem halkított beszélgetés is folyt legutóbb, hogy konkrétan nem hallottuk azt, amit a "bábok mondtak".

Egy beszélgetés

- Jaj, Anya, miért is nem lehet visszaforgatni az idő kerekét? - kérdezte tőlem a minap Emma, miután saját magáról is megnézett egy csecsemőkorú videót.
Teljesen meghatódtam:
- Miért szeretnéd Emmácska? Hogy ismét olyan tündéri kisbaba lehessél?
- Nem, hogy megverhessem a Bolót. (Magyarázat: nyáron, a tenisztáborban, egy barát fiú megverte egyszer Emmát a házi bajnokság során - na, ezt emészti ilyen nehezen a gyermek....)
Nesze neked elérzékenyülés, romantika, széplélek! :-) Jó napot ambíció!

A nevemről

2011-11-14T12:05:00.001+01:00

Valószínűleg, sokan vannak úgy a nevükkel, mint én. Jó, jó, de annyira nagyon nem hoz lázba. Kamaszkorom körül kifejezetten bosszantott, mivel az egybeesett a Svájcba való kiköltözésünkkel, ahol is, rengeteg olyan emberrel - főként tanárral - találkoztam, aki egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a nevemben szereplő "z"-nek nincs szerepe; csupán csak annyiról van szó, hogy a faramuci nyelvünkben, az "sz" hang képzéséhez, mi leírva nem csak egy "s"-t használunk, mint a "rendesebbje" ott, Nyugat-Európában, hanem odatesszük még azt a nyavalyás "z"-t is. No persze, volt nyűgöm bőven a vezetéknevemmel is. Inkább rájuk hagytam, hogy "Fikszor" vagyok, minthogy strapáltam volna magamat, mint Apu (magyar származású...) főnöke, aki Apu munkába lépésének első napján összehívta a vezérkart és "nyelvórát" tartott. Kórusban elismételtette a jelenlévőkkel, hogy "Churchill" meg "csacsacsa" (ugye arrafelé: tcha-tcha-tcha), majd utána azt, hogy "Ficsor", szépen, "cs"-vel. Először bebizonyította nekik, hogy ki lehet ám azt a hangot mondani, ott, a nevünk közepén, mielőtt még azt állítanák, hogy belebicsaklik a nyelvük... Apunak nem is volt ilyen gondja a munkatársaival (viszont passzióból gyűjtette a neki szánt leveleken elírt név-variációkat...)

Visszakanyarodnék a Szilviára, aminek ugye, tegnap volt egy kis aktualitása. Azt szerettem, ahogy a szűkebben vett család hívott és hív még most is. Szitya. Az simogató, egyedi, és nekem való. Apu a nagy névgyáros. Misi bátyám általa lett Misecz. Sőt, Anyu "bettysedése" is Aputól ered. Őt viszont, János, a majdnem-bátyám, nevezte el a foci-grundon "Old Boynak". Ez is annyira rajta ragadt, hogy az unokái "Old Boy Papának" hívják....

Megint visszaugornék a nevemhez. Tehát, sok extrát nem láttam benne. Tuljadonképpen, Svájcban kezdtem kicsit beletörődni, tetszett, ahogy egy kicsit "á"-san ejtik. Elég sok Szilvike született a hetvenes években, ez sem dobott fel különösebben; noha az általam megismert Szilvikkel mind egy szálig jóban voltam.

Igazán akkor szerettem bele a nevembe, amikor azt "odaadtuk" Klárának is. Szinte véletlenül; mondhatni "jobb híján". (hiszen nem tudtunk dönteni a Jázmin és a Bella között!). Mert Klára szívesen viseli, sőt büszkén! Kisebb korában, amikor is még komoly nehézséget okozott neki az a kis szülői gonoszság, amivel összetoltunk három (illetve tulajdonképpen négy, a "h"-val együtt) mássalhangzót ott a neve közepén, úgy oldotta meg, hogy a Szilviát vette előre. Úgy mutatkozott hát be, hogy "Balogh Szilvia Klára", mert a "Balogh Klára Szilviával" elakadt.... Készséggel állítja, hogy a "Kisszilvi", és neki elhiszem, tőle tetszik.

Amitől Klára teljesen visszaadta, illetve inkább MEGadta a nevem szeretetét az, hogy ő megéli a jelentését is. Hiszen a Szilvia név erdőt, erdeit jelent. És Klára olyan boldog, ha erdőt járhat! Vidám, ragyog, kinyílik, nem hisztizik, nem kötözködik, szó szerint "megérkezik". Így aztán, tudom már, hogy jobb nevet nem is kaphatott volna. (Ahogy egyébként a "világost" is jelentő Klára is találó - fura is lenne fordítva Imolával, akinek a legsötétebbek a színei az összes gyermek közül.... de erről majd máskor.)

"Súlyos" kérdések

2011-11-11T21:46:00.000+01:00

"Édes kicsi Buddhám!"- így hívja Imót Laci (Emma keresztapja). Tényleg édes és olyan, mint egy Buddha, de annyira már nem kicsi. Laci, és sokan mások, szívesen örvendeznek Imóca lendületes étvágya felett, és én is belátom, hogy valóban csodálatos látvány, ahogy el tud merülni az étkezés gyönyörében, szinte kizárva a külvilágot...

Mindazonáltal.... Egyre határozottabban érzem azt legbelül, hogy megálljt kellene egy kicsit parancsolni ennek a folyamatnak. Arra a néha hangosan is kimondott érvelésemre, mely szerint nem igazán normális dolog az, hogy egy hétéves ikerpár esetében az egyik 8 (azaz nyolc!) kilóval többet nyomjon, mint a másik, anyukám rendre azzal vág vissza, hogy inkább Klátyikának kéne híznia. Az igaz, hogy Klára pedig iszonyatosan vékony, az mégsem aggaszt annyira, mert nem betegesebb, mint a többi, bírja a strapát, és itthon azért mindig bele tudok diktálni értelmes kajákat, a megfelelő (minimális) mennyiségben. Az idegeinek nem ártana egy kis kipárnázottság - bár lehet, hogy tíz kilóval súlyosabban is egy kis hisztigombóc lenne. Még alakra is :-)

Visszatérve Imolára.... Nem az a szétfolyós pufika ő. Inkább kemény húsú, ámde vastag combikkal van megáldva, amihez jön egy nagy, kerek pocak. Ami persze gyönyörű, csak azért már határeset a túlzás mentén... A helyzet az, hogy sokat eszik, és persze sok olyat szeret, ami hizlal. A rizst (ha, az ő "ferde" szemeivel, nem csoda!), a tésztát, a nutellát..... Sorolhatnám. Az is igaz, hogy ha arról van szó, elfogadja, hogy vacsorára csak egy kis sült halat és paradicsomot egyen. (De abból sokat! :-) )

Szóval, még azt is mondhatnám, hogy egészen sok mindent meg lehet vele beszélni. Abban például már régen megegyeztünk, hogy számára nincs édesség esténként (bár erről már Emmát és Zitát is határozottan visszafogom), kivéve persze a különleges alkalmakat. Na ja.... És akkor mit csináljak az egyik megszokott vacsora párosításommal: leves-palacsinta (vagy leves - muffin, vagy leves - tejben rizs)? Imola elég jól tűri, ha kimarad az esti nasikból, de néha azért próbálkozik... És rossz, mert mindig az egészségével érvelek, meg, hogy ez érte van, nem ellene.

Itt jön még egy sarkalatos pont. Mert a kissé tágabban vett családunkban már volt anorexiás eset. Így aztán már többször kaptam olyan irányú figyelmeztetést, hogy ne mondjam sokat Imónak, hogy túl husi, mert még "énkép-zavara" lesz. Jó, persze, tartok (tarthatok) ettől is, de az anorexiától való rettegés miatt hagyjam, hogy elhízott gyerek váljék belőle?

Most ott tartok a "rágódásban", hogy igyekszem olyan étrendet kialakítani, ami könnyedebb, mint eddig (bár eddig sem voltunk az a pacalos-kocsonyás-körömpörköltös típus), úgy, hogy minél kevesebb kísértésnek tegyem ki az "én kicsi Buddhámat"..... De közben figyelnem kell arra is, hogy a kis "Nyüzüge Gizi" ikre meg ne fogyjon el teljesen, és a többiek is ehetőnek tartsák az eléjük kerülő ételt.

Nem tudom, hogy túlkombinálom-e a dolgot. Lehet, hogy a munkámból adódóan kicsit túl sok olyat olvasok, ami a túlsúlyról és az elhízottságról szól. Lehet, hogy ez még mindig a "kölyökháj", és majd serdülőkorban ledobja. De mi van, ha nem? Viszont: szabad-e fogyókúráztatni egy gyereket? Nyilván nem.... De Imónak nincs szüksége ekkora súlyra. (Mondjuk pláne nem arra, hogy ezt még növelje is...)

Imola egyáltalán nem elégedetlen a külsejével. Nincs is miért, hiszen olyan gyönyörű, hogy még, és az idomai is még a nőiesen gömbölyű kategóriába eshetnek. De azért már vannak nadrágok, amik nem mennek fel rá. És talán az sem véletlen, hogy nem szereti a farmert, hanem csak a cicanadrágokat....

Esetünk a bécsi állatkerttel

2011-11-11T09:15:00.000+01:00

Nagyjából ötször terveztük már be. Hol ezért maradt el, hol azért. Sőt! Hol amazért...
Ez már addig fajult, hogy tavasszal, Emma napra ígéretet tettünk a gyermeknek (írásos, "utalvány" formájában), hogy hamarosan elvisszük oda őt (és számos testvérét). Gondosan őrizte is íróasztalán. Nekem meg hullámokban csapott fel a lelkifurdalásom, ahogy teltek a hónapok, az utalvány pedig porosodott, beváltatlanul.

Amikor ismertté vált számunkra Zita őszi vívó "táncrendje" (az övé elég kötött, nincs sok verseny, azon viszont muszáj ott lennie - Emma akár minden hétvégén elmehetNE valamilyen versenyre, ha volnánk olyan lükék, hogy mindre elhordjuk, így ő válogathat), akkor terveztem be az őszi szünet elejére egy olyan túrát, ami érintheti Bécset is akár. Pont ezért szálltunk meg Sopronban, hogy mind Sárvár, mind az osztrák főváros elérhető távolságban legyen.
Persze, amikor Zitus ránk hozta a betegség-frászt indulás előtt, rögtön azt gondoltam, hogy ezeken a schönbrunni terveken átok ül, és fel kellene adni. Ehhez képest, hepienddel végződött ez a történet, mivel Zitus is meggyógyult, és Bécsbe is eljutottunk.

Mondjuk elég nehezen, mert ha valaki nem akar felmenni az autópályára - márpedig mi úgy gondoltuk, hogy Sopronból indulva ez nem feltétlenül szükséges - az nincs túlzottan elkényeztetve útjelző táblákkal ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényt. Végül azért csak odataláltunk, és Bécsen belül pedig már igazán kedvesen jelzik az állatkertet szinte mindenhol. A jó idő és a szabadnap miatt persze nem voltunk egyedül egy állatkerti séta ötletével. Nem volt ez túl zavaró, mivel a terület hatalmas, így jól eloszlott a nép, egyedül csak akkor okozott kicsit gondot, amikor valami meghirdetett attrakció volt (pl. pingvinetetés, elefántetetés), és akkor bizony ott hirtelen tömeg lett.

Mi az erdős oldal felől érkeztünk, ami rögtön lenyűgözött minket több szempontból is. Először is, már a bejárat előtt komoly látványosság a sok emberbarát mókus, akik tíz centire tőlünk ugrándoztak, meg falatoztak, szinte már be- bepózolva. Tündériek voltak. Valószínűleg, ha csak az utalvány-tulajdonos Emmával mentünk volna, akkor egy részről, még mindig ott lennénk, más részről pedig biztos kivárta volna türelemmel, hogy valamelyik mókus odamenjen és egyen a kezéből. Dehát több türelmetlenebb típusú Baloghgal is körül volt véve, így folytattuk utunkat a kasszák felé. Az újabb és eddig nem tapasztalt élmény az volt, amikor egy függőhíd-rendszeren sétálhattunk át az erdőn keresztül az állatkert "sűrűbb" részéhez. Így azt tapasztalhattuk meg, hogy mit látnak a madarak, a feljebb kapaszkodó mókusok, stb. A hidakon is vannak oktatótáblák az ottani állatokról, növényekről; sőt, elhelyeztek táblaszerűen mindenféle erdei állatot oda (odúk elé, avarba, bokrok közé, stb.), ahol általában megtalálhatóak. Extrában pedig megkaptuk a kilátást: előttünk a kastély, mögötte a város, mindez a lombok közül átsejlőn... Gyönyörű!!!

Az állatkertben aztán végigcsodáltuk az állatokat. Lenyűgöztek minket az igazán vicces pingvinek, a bőgő fóka, a tündéri pofájú törpe panda, a kiselefánt, stb. Persze, fő attrakciónak a pandákat szántuk. Akik szinte műsort adtak. Az egyik azzal, ahogyan igazi "hedonista" módon, hátradőlve, ropogtatta a bambusz-rúdjait. A másik pedig azzal, hogy egy vékony pózna tetején szundikált... Zitának a koala volt az igazi vonzerő, alig várta már, hogy lásson egy igazit élőben. Szerencséjére, az egyik még ébren is volt! Zolinknak pedig az egyik benti látványosság tetszett igazán: amíg a lányok a piranhák gaztettei felett szörnyülködtek, addig Zoli elmerült egy rendkívül jól megrendezett és ábrázolt hangyaboly életjeleneteiben. A boly szinte átszőtte az egész épületet. Lehetett látni azt a helyet, ahol a királynő élt, különböző "gócokat", majd itt-ott az épületben, átlátszó műanyag csövekben figyelhettük a vonulásukat, cipekedésüket. Tényleg lenyűgöző volt, Zolit alig lehetett onnan elrángatni!

Tetszett az állatkertben, hogy nincs tele kajálási és vásárlási lehetőségekkel, hogy itt már "zoo-eledel" sem kapható, és senkinek nem jut eszébe etetni az állatokat (pláne nem a nem nekik való eledellel). Tetszett nekünk, hogy minden állat nagyon aktív volt, ami annak lehet a jele, hogy jól érzik ott magukat. Tetszett, no.

Délután - kora este a belvárosban sétáltunk egy kicsit, de leginkább azzal a feltett szándékkal, hogy "kedvenc" olasz éttermünkben ehessünk, mielőtt visszatérünk soproni szállásunkra. Ez is összejött, így teljesen elégedetten keresgéltük immáron a sötétben a megfelelő utat....

Merre is menjünk? Klára és Imó a függőhídon tanulmányozza az állatkert térképét.

Az említett kilátás. Felsejlik a kastély, és a város.

A fóka magánszámának fő eleme: a bőgés!

A lombok között kukucskál a szerintem legtündéribb pofijú állat: a törpe panda (ha ez a magyar neve).

Panda-ebéd.

A fatörzs tetején: szundikáló panda! :-)

A kicsi zsiráfot odavonzotta a fényképezőgép.

Az egyik koala aludt.

A másik éhes volt, így ő hol az ajtó előtt ücsörgött, hol ide-oda mászott.

A kicsi elefánt irtó helyes volt ugyancsak!

Sárvár, láz és vívás

2011-11-04T18:56:00.000+01:00

Volt még augusztusban egy érdekes hetünk. Anyu, a három kisebb leányunk (ó, bocsi Emma! a Középső és a két Kicsi) és én, Bogláron múlattuk az időt. Ezalatt fent, Pesten, egy érdekes trió működött együtt szüleim házában - mivel a miénkben éppen a festés dúlt. Zoli, Zita és apukám éltek együtt pár napig. Ezalatt az én egykeként született, és anyukám által is jól elkényeztetett apukám volt a "háziasszony". Húst vásárolt, klopfolt, panírozott (előtte még a Balatonon egyeztetett anyukámmal a panírozás fortélyairól), sütött és tálalt (mirelitből sült krumplival és Zita által létrehozott uborkasalátával). De remekül rendelt pizzát is, és persze összedobta a legfőbb specialitását is, a rántottát!
Hogy miért alakult ki ez az érdekes felállás? Mert Zita semmiképpen sem akart lemaradni az alapozó edzésekről. Ettől a pillanattól kezdve készült arra a vívóverseny sorozatra, aminek első állomása a múlt hétvégén volt. Eltökélte, hogy igyekszik mindig bejutni a döntőbe (azaz a legjobb nyolc közé), és ha lehet tovább is.
Múlt pénteken délután, iskola után, Zita azzal fogadott, hogy úgy érzi "nem százas", kicsit fáj a feje és a torka, "de biztos nem beteg".... Otthon lázat mértünk, ami bizony épp' hogy 38 fok alatt állt meg.... Zita zokogott: őt nem érdekli, ő akkor is, akár lázasan is, legalább néhány pontért, ő márpedig másnap reggel Sárváron lesz, és részt vesz a vívóversenyen!

Az eredeti terv úgy szólt, hogy már péntek este elutazunk Sopronba, a hosszú hétvégénk "bázisára", egy csepp kis panzióba, és majd szombat reggel átmegyünk Sárvárra, a vívóverseny színhelyére. Ez, finoman szólva is megdőlni látszott. Gyorsan telefonáltam Zolinak, hogy "feldobjam" őt is a hírrel. Gyakorlott és sokat versenyzett sportemberként, teljesen megértette a lányát, és egyáltalán nem zárkózott el az elutazás gondolatától. Végül, finomítottunk a dolgon, és úgy döntöttünk, hogy összepakolunk, de majd csak szombat hajnalban indulunk el - amennyiben a Gyermek nem produkál lázat. Szóban forgó leszármazottunk lenyugodott ettől, és szorgalmasan pihent, itta a teát és nyelte a lázcsillapítót.
Reggel a lázmérővel ébresztettem, és amikor kiderült, hogy teljesen láztalan, úgy pattant ki az ágyból örömében, hogy csak na!

Nem igazán lassú tempóban, elvágtáztunk Sárvárra. Ott még nyomtam egy bátorító puszit legidősebb leánykám orcájára, majd Imóval, Klárával és Emmával együtt felkerekedtünk, hogy a vásári lázban égő városban megleljük az oly' híres fürdőjét. Megtaláltuk. Ahogy rengeteg sok más embertársunk is... Nem baj, azért vidáman, komótosan és békésen belevetettük magunkat az élvezetekbe. Hullámfürdő, kiscsúszda, nagycsúszda, sodrás.... Emma egy ponton azt mondta, úgy érzi, álmodik... Hát, jól elfáradt szegény a sulival, az edzésekkel, az egésszel, jól jött neki ez az őszi szünet, a lazítás. Az Ikrek őrült tempóban rohangáltak az így-úgy kanyargó csúszdákra fel. Emma és én, egy idő után már csak néztük őket.

Mindezek közben, figyelgettem a telefont, türelmetlenül toporogva Zoli újabb sms-iért. És jöttek... Tele jó hírrel. Néha felhívtam, már nem bírtam... A vége az lett, hogy ugyan még tovább is juthatott volna, icipici kis híján, de így is élete legjobb eredményét érte el Zitánk, aki kevesebb, mint 24 órával korábban még lázas volt. Őrületes akaraterővel leküzdötte a betegséget - és az ellenfelei legtöbbjét... Benne volt a döntőben.

Amikor már teljesen szétáztak a leányok, összeszedelődzködtünk, és visszamentünk a vívóversenynek helyet adó suliba. Zita ragyogott a boldogságtól, az edző kedvesen gratulált - viccesen javasolva, hogy ezentúl mindig intézzünk egy kis nyavalyát a leányzónak... Zita legjobb barátnője pedig egyenesen megnyerte a versenyt, így teljes volt az öröm. Amihez még az is adódott, hogy ők is Sopronban szálltak meg, így együtt mentünk vissza, ott együtt vacsoráztunk meg, majd együtt néztük meg az X-faktort (egy részét).

Másnap is volt még egy verseny - egy korosztállyal feljebb. Persze, ezen is elindult Zita, de ezúttal - noha Zoli szerint, aki néha azért szkeptikus vívásügyben, a teljesítményt nem megfelelően tükrözte - kevésbé kiugró eredményt ért el. Zoli és Zita Dóriékkal, Zitus barátnőjével és anyukájával mentek át Sárvárra; így mi ráérősen megreggeliztünk, majd kirándultunk egy remeket a Lőverekben. Ez Klára külön kérésére és örömére történt. Utólag már be is láttam: Klárának tulajdonképpen erdőben kellene élnie. Olyan felszabadult és vidám volt ott, hogy szinte elfelejtettem, hogy micsoda kis hisztigombóccá tud mostanság átalakulni pillanatok alatt, a legparányibb badarságok miatt is.

Sárvárra érve, Zita éppen végzett, és kunyerálni kezdett, hogy vele is menjünk el a fürdőbe. Hát ennyire eltüntette a betegséget. Hatosban ismételtük tehát meg a fürdőzős élményt.

A Sopronba visszavezető úton kissé elcsendesült az autó, így volt alkalmunk Zolival egy kicsit beszélgetni. Megállapítottuk, hogy Zita fantasztikus csaj, ekkora elszántsággal. Zoli azt is elmesélte, hogy komoly változást látott Zita technikájában és hozzáállásában; nagyon bizakodó lett. Én annak örültem, hogy nem nekem kellett ott lennem vele. No, nem mintha nem szeretném őt nézni, de annyira tudok izgulni, hogy a gyomrom belefájdul, és jobban leizzadok, mint ő.

Izgalmasan indult, jól végződött ez a kalandunk, és közben még a hosszú hétvégéből is maradt... De az már egy másik történet...

Hosszú volt a hétvége - képek és címszavak

2011-11-03T12:55:00.000+01:00

És a címszavak: láz, ijedtség, Sárvár, vívóverseny, szép eredmény, fürdő, Sopron, Lőverek, erdő, vidámság, Bécs, állatkert, szép idő, pandák, koalák, hangyák, boldog gyerekek, Bécs-Belváros, finom pizza.....

A házunk és a blogom

2011-10-28T22:01:00.000+02:00

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.

Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.

Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.

Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.

A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.

Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.

A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)

Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.

Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.

Jellemző

2011-10-27T11:22:00.000+02:00

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

Emma és az olvasás

2011-10-21T11:56:00.002+02:00

Kicsit messziről kezdeném.
Emma nagyjából négy hónapos volt, amikor érzékelni kezdtem, hogy valami nem úgy "működik" nála, ahogyan kéne. Nem részletezem túl, mivel az emésztéséről volt szó, illetve annak végtermékének masszív hiányáról. Sokáig nyugtattak, hogy gond egy szál sem, a csak szoptatott babák olyan jól hasznosítják az anyatejet, hogy akár több, mint egy hét is eltelhet széklet nélkül. De én éreztem, valahol legbelül, a zsigereim legalján, hogy itt másról van szó. Szenvedni látszott, és a klasszikus módszerek sem váltak be nála.
Elvittem néhány orvoshoz. A legtöbb helyről elhajtottak, mint túlaggódós anyukát. De én nem hittem nekik. Míg végül jött egy orvos, aki elhitte, hogy itt mégis van valami probléma. Ő végre alaposabban megvizsgálta és kivizsgáltatta Emmát (pl. megröntgenezte). És kiderült, hogy az én anyai ösztöneim nem csaltak. Emmának volt egy apró születési rendellenessége. Ezért voltak ezek a nehézségei. Ez az orvos azt mondta, hogy most akkor ajánl egy fajta gyógymódot, és ha az nem válik be, akkor egy olyan műtét vár Emma, ami roppant kockázatos lesz (hiszen a gátizmokat bolygatták volna meg többek között), és amit csak két helyen vállalnak az egész országban. Nem mondanám, hogy "örültem", hogy kiderült a dolog. Legalább is nem azért, mert elmondhattam, hogy "igazam volt". Legfeljebb azért, de azért nagyon, mert a 24. órában voltunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ha nem derül ki, akkor Emmának hatalmas problémái támadtak volna napokon (heteken belül).
Az ajánlott, mondhatni "gyengéd" gyógymód bevált, de stresszes tíz napunk volt, az biztos. Megúsztuk a műtétet és az esetleges komplikációkat. És azóta is figyelem feszülten a kis Drágám kisebb-nagyobb "dolgait".

Mindezt azért mesélem el, mert úgy érzem, hogy most is van valami kis apróság, ami gondot okoz nála. Talán úgy tudnám a legjobban szemléltetni, hogy úgy képzelem, hogy van egy aprócska kis csavar, ami elakaszt valamit, amitől ő nem tudja úgy pörgetni a kis "kerekeit", ahogyan szeretné, ahogyan kellene.

Mindent az olvasásra és a szövegértésre, illetve annak hiányára vezetem vissza. Valószínűleg már lejegyeztem párszor, hogy Emma nem szeret - a mai napig sem - olvasni. Ez azért nagyon meglepő, mert nagyon szereti viszont, és igényli is, amikor mi olvasunk fel neki, nem is túl "könnyű" olvasmányokat. Ezért gondolom azt, hogy ő a könyveket kedveli ugyan, de az olvasást azért nem, mert nem nyújt számára élvezetet. Mégpedig azért nem, mert túl munkás számára ez a tevékenység; lassan és nehezen halad, nem tud könnyen és ÉRTŐN olvasni. Ezért inkább kerüli ezt a kudarcélményt.
Igen ám, de Emma negyedikes. Egy részről, tisztában vagyok vele, hogy egyre többet kell majd olvasnia, és ez komoly nehézségeket támaszt majd számára. Más részről pedig már most panaszkodik, hogy olvasás órán ő nem ér a végére a szövegnek, mire Réka néni azt mondja, hogy most már bizonyára mindenki befejezte. Ez zavarja őt. Végül pedig, és ez legalább ilyen fontos; a legtöbb tantárgyban abból származnak a gondjai, hogy nem érti meg a feladatot (pl. a matek szövegesekben), vagy nem tudja jól megfogalmazni a mondandóját (pl. környezetből vagy persze fogalmazásból).
Az olvasás hiányától, és ettől a képzeletbeli "beakadt csavartól" a helyesírása is siralmas, és valahogy a szókincse is szegényesebb.
A kép teljességéhez még hozzátennék valami alapvetőt: Emma keményen küzd! Sokat tanul, igyekszik, szívvel-lélekkel, és bizony csalódik, amikor nem sikerül. És tudom, hogy az is zavarja, hogy látja rajtam, hogy aggódom emiatt.

Mit tettem, tettünk eddig?

Mivel ez a gond nem újkeletű, már a múlt tanévben is próbálkoztam. A Sárosdi Virágnál talált remek ötletet alkalmaztam, és hosszú hónapokon át írtam neki (és nővérének) vicceket "tízóraira" - tehát az uzsis dobozba rejtve. Úgy gondoltam, hogy egy vicc akkor jó, ha nevetnek rajta. Ahhoz pedig el kell olvasni. És meg kell érteni. Az lett sokszor, hogy itthon tartottunk "szövegértést"... Meg az, hogy most már a Kicsik is reklamálják a viccet a dobozukból...

Bevallom, hogy a nyáron kidolgoztam egy "jutalmazási rendszert" a számára, hogy ösztökéljem őt az olvasásra. Úgy voltam vele, kicsit abban bíztam, hogy olyan ez, mint a hasizmozás: az elején nyolc felüléstől is szenvedünk, aztán, ha kitartunk és rendszeresen csináljuk, akkor egy idő után már nyolcvan sem kottyan meg. Tehát, Emmának megmondtam: ha ennyi és ennyi oldalt olvas el naponta (fontos volt a mindennaposság!), akkor ezt és ezt kaphat érte. Hetente "számoltunk el", hogy a kitartás is meglegyen. És Emma szorgalmasan olvasott, tényleg. Végigrágta magát öt-hat könyvön így (no egyik sem egy Harry Potter hosszúságú volt azért!). De nem érzékeltem azt, hogy "bekattant" volna valami, nem tűnt úgy, hogy az a csavar a helyére került volna.

A tanév elején beszéltem a logopédussal, elmesélve a "tüneteket". Ő nyitott volt, úgy tűnt, hogy megérti az aggodalmaimat, ígérte is, hogy "megvizsgálja" ilyen szemmel Emmát, de ez mostanáig nem történt meg, sajnos.

Még a múlt év végén "felmérettem" Emmát egy olyan teszt-szerűséggel, amit a Nevelési Tanácsadókban is használnak. Ezen az derült ki, hogy még nem a "problémás" kategória, de azért nem is a "simán megugrotta".

Beszéltem az osztályfőnökkel is, természetesen. Ő is értette, hogy mit próbálok érzékeltetni, de ő azt mondja, hogy higgyem el, Emma esete nem kirívó. Én ezt készséggel elhiszem, de a dolog nem ilyen egyszerű. Egy részről, számomra mindenképpen jelzésértékű az, hogy a nyelvtan-dolgozatát, amire bemagolta a szabályokat, ötösre meg tudja írni; ugyanakkor, az ugyanabban a témakörben megíratott tollbamondást kettesre kanyarítja. Tudja, de nem érti. Tudja, de nem tudja alkalmazni. Ráadásul; szerintem az sem mindegy, hogy egy kb. négyes eredmény hogyan lesz az. Úgy, hogy a gyerek nem strapálja magát, "megél" abból, hogy nagyjából odafigyel az órákon, és néha ejt pár hibát, vagy úgy, ahogyan Emma, hogy rengeteget tanul, igyekszik, gyakorol, ismétel és felmond, és még így is alulról súrolja a "jó" minősítést. Kicsit eltúlzottnak tartom az erőfeszítés "mennyiségét", ahhoz képest, hogy egy alsósról beszélünk. Teszi ezt Emma egy olyan családi közegben, ahol a nővére ugyan sokat tanul, de azt könnyedén és eredményesen; a húgai pedig ugyan még kicsik, de nem egyszer fordul elő az, hogy amikor már sokadjára veszek át valamit Emmával, és ők is arra sertepertélnek, akkor ők már hamarabb értik meg, vagy hamarább vágják rá a választ. És ez a családi közeg neki ugyanannyit mesélt - és mesél a mai napig -, mint a többi leányzónak, ugyanannyit magyarázott neki, ugyanannyit játszott, épített, bújócskázott, kirakózott vele, mint a többiekkel.
Nyilván, a képességeket nem ugyanúgy szórják az Égiek. De a gyermekek lelkét viszont nekünk kell ápolni, amíg csak lehet. Az egész életére szóló élmény lehet az, ha Emma úgy gondolja, hogy ő hiába hajt, nincs olyan látványos eredménye, mint a magukat kevésbé strapáló testvéreinek. Emma osztályfőnöke ezt is megérti, de sajnos nem tudott sok tippel szolgálni.

Megkerestem egy szülőtársamat, aki egyébként tanítónői képesítéssel is rendelkezik, és aki eddig is mindig komolyan vette az aggályaimat. Ő "elvállalta", hogy megpróbálja azt a "pici csavart" a helyére ugrasztani, mert ő is érzi és érti, hogy "ennyi lenne az egész". Vannak rá ötletei és már el is kezdték a "munkát". Emma pedig boldogan megy, és szívesen csinálja a kissé szokatlan feladatokat. Tisztában vagyok vele, hogy akár menekvésnek tűnhet a problémamegoldás "kihelyezése", de igyekszem nem kudarcként megélni. Hiszen a dolgok oroszlánrésze továbbra is itthon marad.

Emma már sok mindenben legyőzte saját magát. Többéves körömrágás után sikeresen leszokott róla (bár azt is komoly "ösztönzésre", de azért ez az akaratról szól!); ma már szinte sosem kell őt reggelente nógatni, hogy siessen, mert miatta késnének el a suliból (sőt! határozottan korán kelti saját magát, a biztonság kedvéért), pedig három éven át minden iskolai reggel egy rémálom volt. Összeszorított foggal edz a teniszedzéseken és a minden napra külön "kirótt" feladatsort is lelkiismeretesen teljesíti. Az biztos, hogy ő megtanul küzdeni, dolgozni a kitűzött célokért, és amikor majd végre jönnek a sikerek és eredmények - mert jönni fognak -, akkor ő azokat nagyon értékeli majd és rájön: érdemes volt.

Remek kislány ő. A magam (magunk) részéről pedig nem győzzük bizonygatni neki, hogy mennyire értékeljük az igyekezetét. És főleg: bízunk benne!No meg éreztetjük vele: a szeretetünket nem a jegyek átlaga alapján adjuk, és soha nem is lesz így.

Hát ennyi. De ennyinek muszáj volt most itt állnia.

"Minőségellenőrzés"

2011-10-18T22:10:00.001+02:00

Ma este, egy igazán jól sikerült pizzavacsora után, jöttem-mentem, Emmának könyörögtem, hogy gyakoroljon még egy kicsit (zongorán), és csak azt észleltem először, hogy Zoli és Imó valamin nagyon "dolgoznak" az asztalnál. Egy idő után kíváncsi lettem... És kiderült.

Mivel most volt az Ikrek születésnapja, ők kapták a napokban a legtöbb levelet, üdvözlőlapot. Többek között, személyre szóló üdvözletet kaptak egy osztrák szállodából, ahol már többször is jártunk. Ezért kaphatta pont Imola az alábbi levelet:

"Tisztelt Ügyfelünk!

Az Ön részére folyó hó 17-én, elsőbbségi küldeménye érkezett, melyet a postai kézbesítő levélszekrény útján kézbesített.
A küldemény feladója: Brennseehof, Austria

Kérem, hogy a csatolt válaszboríték felhasználásával szíveskedjék tájékoztatni, hogy a küldeményt megkapta-e.

Egyben kérem, szíveskedjék arra is kitérni, hogy elégedett-e a postai szolgáltatások színvonalával, a küldemények kézbesítésével, a kézbesítő munkájával.

Felvetéseit munkánk javítása érdekében szeretnénk felhasználni.

Fáradozását előre is köszönjük.
Budapest, 2011. Okt. 17 nap"

És ha már levelet kapott, amiben arra kérik, hogy válaszoljon is rá, a mi szorgalmas és lelkiismeretes Imónk válaszolt is - apja komoly segédletével.
A következőt körmölte le a kis Drága, igazi ákombákom betűkkel:
KEDVES MAGYAR POSTA!
A KÜLDEMÉNYT MEGKAPTAM.
BÁR ÉN MÉG CSAK 7 ÉVES VAGYOK, DE MÉG
ILYEN MEGBÍZHATÓ POSTÁSSAL
NEM TALÁLKOZTAM.
IMOLA

Amikor ezt elolvastam, annyira elkezdtem nevetni, hogy összefutott a ház népe. Kérdezték, hogy mi ütött belém. De felolvasni sem bírtam, mert a kacagástól a könnyem is kicsordult....

Hát, ha marketing szempontból nem is biztos, hogy hasznos hozzájárulás lesz Imóé, de szerintem szerez majd pár vidám percet a kutatást feldolgozóknak.

Miért is nem lettem mozicsillag?

2011-10-18T14:37:00.000+02:00

Értem én, hogy már sokan és régóta azon töprengtek ti mind, a számítógép képernyőjével szemben, hogy miért is nem vagyok én még világsztár, az én "adottságaimmal".... Hát, valóban magyarázatra szorul a dolog, szerintem is... :-)
Szóval, lett volna egyszer egy üresjárat a laptopkonyha forgatásán, és Sanyi (Buza) a fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam (amiért megsüttettem velük egyszer egy karácsonyi muffint, amit azóta sem mertünk kitenni az oldalra, csak a humor rovatba), és a kamerák előtt tanítja meg nekem, hogy miként kell sütni egy grízfelfújtat. Addig mondjuk nem kínzott eme ismeret hiánya, és még most sem tenné, de mindegy, minden tudás hasznos lehet egyszer... Tehát, kamerák elé kellett állnom.
Az igazság az, hogy sokszor szokott bosszantani a dilettantizmus, főként, amikor emberek olyan komoly pozíciókat vállalnak el szemrebbenés nélkül mindennemű "anyagismeret" nélkül, amiket én akkor is csak félve töltenék be, ha történetesen én lennék az adott terület nagydoktor-asszonya. És ezért is van talán, hogy nagy energiákat ölök abba, ha valami új területen próbálom ki magamat, mert nem szeretnék a "nem-hozzáértő" kategóriába csöppenni. Hogy mindezek ellenére miért vállaltam el ezt a kis "epizód-szerepet" a laptopkonyha sorozatában? Talán azért, mert bulinak fogtam fel, és úgy ítéltem meg, hogy nem jár túl nagy felelősséggel, ha a szakértelmem hiánya kiderül... Nem döntöttem sorsok felett, nem néztek meg milliók (bár ezt kissé sajnálom, és ki tudja, még megváltozhat.... :-) ), ezért belementem a játékba. Sőt! Egyszer vissza is estem azóta, de most már itt lesz a vége.
Szóval, kedves olvasóim! Aki kíváncsi arra, hogy milyen a hangom, milyenek a gesztusaim (főleg, ha zavarban vagyok), hogyan mozgok a konyhában, és hogyan is nézek ki pontosan; netán arra is, hogy miként készül egy grízfelfújt borsodóval, az kattintson ide, és akkor arra is rájön, hogy miért is nem lettem én filmcsillag....

Varázslat

2011-10-17T10:40:00.000+02:00

A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

És tudja, és tudja, és tudja....

2011-10-16T21:56:00.000+02:00

Hogy fér bele ennyi minden abba a szép kis (nagy?) fejébe?

Tudja az angol szavakat, felmondja a latin igéket. Simán megy neki Dobó esküje, Gárdonyi életének minden mozzanata, és persze az Egri csillagok összes részlete is. A sarkkörök és egyéb nevezetes földrajzi szélességi körök is megvannak. A zöngés és nem zöngés hangokkal sincs gond. Sokszor, ha bizonytalanná válok, ő segít ki a helyesírási szabályok pontos és biztos ismeretével. Még a matekkal sem küzd most annyit -egyelőre.

Hogy kik játszottak tavaly a a foci ebén a döntőbe jutásért? Egy ovis is tudja! De Zita még azt is, hogy ki lőtt gólt, ki védett (vagy nem védett), és milyen színű mezben. Meg persze a focisták jelenlegi családi állapotával is tisztában van, nem beszélve az aktuális frizurájukról. Tudja, hogy Federernek ikrei vannak, hogy Djokovic szétverte az ütőjét. No meg, hogy melyikük hányszor és hol nyert az utóbbi egy évben.

A családunkat nem kicsit ismeri. Az összes unokatestvér születési dátuma megvan, a másodunokatestvérek második nevei is, a családfánk és annak kétes történetei is. De egyébként ismeri az osztálytársainak összes családi helyzetét, testvérek és szülők kereszt- és beceneveivel együtt. Hasonló a helyzet a zenekari tagokkal és a vívótársakkal is. Lassan az egész Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium diákjairól is elmondható ez 5.a-tól 12. c-ig bezárólag. No meg persze a tanárokról és a portásról. Továbbra is teljesen képben van a volt sulija fejleményei terén, és persze már megtanulta a Kicsik osztálynévsorát is. Naná!

Hogy tavaly ki volt bent az X-faktorban a legjobb 24-ben? Felsorolja! Meg azt is, hogy mit énekeltek, milyen ruhában, ki sírt, ki nem, ki mit mondott és ki mit nem.

Tudja, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot, meg azt is, hogy most nyílt a Köki Terminál, és az is megragad a fejében, hogy melyik sztár (celeb?) csináltatott legutóbb mellplasztikát. Ugyanakkor azt sem felejti el, amit a Nagyapja az '56-os harcokról mesélt, különös tekintettel a személyes élményekre.

A telefonokat úgy kezeli, mintha vele együtt született testrészei lennének. Persze, pontosan felsorolja, hogy melyik -nagyon tágan vett! - családtagnak milyen készüléke van - és mindet tudja/tudná kezelni - no meg, hogy milyen volt és milyet szeretne.

Minden érdekli, mindenről kérdez, mindent meghall, mindent megjegyez. Könnyedén, lendületből, vidáman.

Engem teljesen lenyűgöz a nyitott, szivacsagyú Nagylányom!

Ha Anya beteg....

2011-10-11T08:45:00.000+02:00

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér - és aztán oda is vigyék neki.....

3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!

4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!

5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

Klára-száj

2011-10-09T21:45:00.000+02:00

És akkor íme, az egyik leendő ünnepeltnek egy olyan mai szösszenete, ami lejegyzésért kiált.

Este volt, vacsorához készülődtünk. Zoli töltött nekünk egy-egy pohár jóféle finom vöröset, és a koccintás után váltottunk pár "szájrapuszit". Klátyikának éppen arra volt dolga, és megszólalt:

"Jaj, én inkább becsuktam a szememet!"

Zoli megkérdezte tőle, mosolyogva, viccelkedve (ezek ketten nagyon tudnak ám humorizálni!):

"Kitetted a tizennyolcas karikát?"

Mire Klára:

"Nem, a negyvenest!"

Hétvégi elfoglaltság

2011-10-09T18:30:00.000+02:00

A mai napunk szinte teljes egészében, és némi túlzással, a meghívó-készítéssel telt.
Ez talán a gyerekbulik legjobb része. A delikvens, jelen esetben delikvensek, még nagyon izgatott(ak); alig várja(ják), hogy eljöjjön a kiszemelt nap, és lélegzet-visszafojtva érdeklődik(nek) a meghívottak részvételi szándékáról.
A teljes kivirágzás, a csúcs, természetesen a zsúr maga, amit aztán a "jaj, miért ért már véget?!" letargia követ.

Szóval, ma meghívókat gyártottunk. Az az ötletem támadt, hogy keményebb színes papírból stilizált 7-est gyártunk, nagy "fejjel", összehajtva. Így tulajdonképpen két hetes lett, egymásra hajtva, a "fejnél" csatlakozva. Egyik oldalt (kívülről) Klára dekorálhatta, másikat Imó. Belül pedig felváltva írták oda, hogy "Kedves X.!", majd egy kinyomtatott szövegen ott volt minden alapvető információ, no meg egy régebbi kép az ikrekről, továbbá a csajok aláírása, végül, de egyáltalán nem utolsósorban pedig díszítés mindenütt, kívül-belül, filctollal, üvegfestékes tollal, matricákkal. Lett ott csili meg vili dögivel, dehát ez volt a cél. A leendő születésnaposok nagyon lelkesen, lankadás nélkül, dolgoztak a témán, időt, tollakat és matricákat nem kímélve. Elmondhatják, hogy nincs két egyforma meghívó, minden barátnő személyre szabottat kap.

Most jön az izgulás: ki jön el, ki nem? Éjszakák visszaszámlálása a nagy napig indul!

Hozzáteszem: mennyivel jobb foglalatosság volt ez a mai, mint a tegnapi, 20%-os kupon-őrülettel megtűzdelt, beszerző-körutunk, amibe ugyan beiktattunk egy ráérős ebédet, de amit végül mégis úgy fejeztünk be, hogy minden gyermek könyörgött, hogy menjünk már haza. De már nem tűrt halasztást sem a háztartás gatyába rázása (hiába, ha anya pár napig kiesik, annak nyomai vannak...), sem a kinőtt cipők, a kinőtt (kihízott...) farmerok és a röpke egy hónap alatt szinte teljesen elfogyasztott színes ceruzák (szerintem a mi gyerekeink ESZIK a színes ceruzákat, más magyarázatot nem látok arra a jelenségre, hogy már mindegyik színes kb. öt centis) pótlása; és hát ugye, még a mai tevékenységünk alapanyagai sem álltak csak úgy rendelkezésre (nem mind).
Nem minden hétvége programdús, de ez senkit sem zavart. Belefért azért séta, labdázás, kutyázás, családi vasárnapi ebéd, zongora és korcsolya, X-faktor, no meg a Nagyoknak a kötelező nyűg: a leckeírás.

"Hop on" a szülinapomon

2011-10-04T12:55:00.000+02:00

Amikor, pár hete, Zoli megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt vágtam rá, hogy "túl lenni rajta". Persze, tudom én, hogy nem kéne ezt olyan drámaian felfogni, meg ez azért igen távol áll egy sorscsapástól, de azért vagyok annyira nőből, hogy nem dobott fel a perspektíva, hogy ezentúl majd 4-essel kezdődik éveim száma. Szóval, még annyit tettem hozzá, hogy legfőképpen hatosban szeretném eltölteni azt a bizonyos napot, és örülnék, ha aznap ő kezelné a blogomat, mert nyilván meg kell erről is emlékezni, csak nem volt ötletem, hogy hogyan. Végezetül pedig azt mondtam, hogy idestova 14 éve ismer már, tudja jól, hogy mikre vágyhatok, és csak annyit segítettem, hogy semmiképpen sem nercbundára....

Végül, teljesen kellemes emlékként fog nekem megmaradni 2011. októberének első hétvégéje.

Anyukámnak is említettem, hogy nem szeretnék nagy felhajtást, sem meglepetés-akármit, sőt, torta-ügyben pedig kifejezetten sógornőm, Évi, remek gesztenyetortáját kértem. Ezek után, amikor besétáltam szüleim házába, és gyakorlatilag négyzetméterenként köszöntött egy rokon (és a szüleimnek ölég nagy házikójuk van ám!), akkor azért viccesen odasúgtam Anyunak, hogy "Nem nagy felhajtás, mi?!" Mire ő rámvigyorgott, hogy "Miért, hiszen "csak" a család!" Na ja. Van egy csomó unokatesóm, annak egy csomó gyereke (szerencsére), pár nagynéném, meg alaphelyzetben is népes családom (mi hatan, Misi bátyámék hatan, plusz a szüleim - ez a 14 fő az "alap" egy vasárnapi ebédnél...).

Szüleim nagyon készültek, rengeteget dolgoztak az ajándékomon, ami három "kötetben" foglalja össze az elmúlt négy évtizedemet fotókkal, kommentárokkal. Nagy munka volt, már csak azért is, mert volt ám nekünk is egy "dia-korszakunk", és az onnan származó fotókat is beszkennelték valahogy, így egy komoly szelete az életemnek újra "napvilágot" kapott. És majd meg is próbálom megszerezni Aputól az eredetiket, mert ígéretet tettem kozmetikus barátnőmnek, Ancsinak, aki volt olyan drága, és kisminkelt engem az esemény előtt, hogy "ne tűnjek annyinak, amennyi vagyok", szóval neki ígértem, hogy mutatok olyan képeket, ahol kissé molett voltam. Na, a szüleim által kimazsolázottak között van dögivel.

Bátyám újfent kitett magáért. Összeállított nekem egy 40 versből álló gyűjteményt, egy olyan ajánlóval, amire, ha csak rágondolok is, megkönnyezem. Kicsi lányaim saját készítésű dolgokkal kedveskedtek, ahogyan Zoli is - nagy örömömre. Nem tálalnék mindent itt ki, hiszen ő (mármint Zoli) is bevallottan olyan köszöntőt írt, ami "publikus" lehet. De a 40 szál vörös rózsát mindenképpen megmutatnám...

Tulajdonképpen, amiért igazából jó volt ez a buli, az az, hogy a köszöntésen túlesvén, már egészen jól el tudtam felejteni, hogy miért is vagyunk ott, és "csak" élveztem a ritkán látott és amúgy nagyon szeretett rokonaim társaságát. Évi diszkréten két számgyertyával díszítette tortáját, ami legott elfogyott, olyan finom volt, de anyukám, a gyerekekre és a gesztenyét nem kedvelőkre gondolva, egy Sacher-tortát is készíttetett, és arra "gonoszul" rátett 40 szál gyertyát....

Másnap, tehát pont a napján, vasárnap, végre megvalósítottuk azt, amire már több, mint egy éve készülünk - főként Klára kérésére, de tulajdonképpen mindannyiunk örömére. Felszálltunk egy olyan igazi, városnéző turista-buszra, amit angolul "Hop on, hop off" busznak hívnak. Azaz: aki jegyet vesz, az két napon át bármikor felszállhat egyre a kijelölt megálló-helyeken, és átutazhat egy következő látványossághoz. Van két fajta buszútvonal, plusz még egy sétahajókázás lehetősége is a jegy árában. Az ár egyébként inkább külföldi turista pénztárcára van kialakítva, de mi hatalmas kedvezményt kaptunk - pedig nem említettük meg, hogy miért is pont aznap járunk arra.
Kicsit aggódtunk, mert tudtunk a budapesti maraton futóversenyről, ami pont a Hősök teréről indult, de megérdeklődtük előre, és azért jártak a buszok - módosított útvonalon. A Hősök tere (talán az Állatkert közelségének köszönhetően) pont az a budapesti nevezetesség, amit már a gyerekeink is jól ismernek. A Várban készültünk csak kiszállni, amúgy is.

A csajok teljesen bezsongtak a busztól. Kifejezetten olyanra kellett ülnünk, ami emeletes, nyitott, és az oldalára fel vannak festve emberi törzsek, aminek a kukucskáló turista mellkasa és feje adja a "befejezést". Jót vihogtak azon, hogy ők most éppen kigyúrt, tetkós férfiak.... A másik nagy vigasságuk a a fülhallgató, és az abban 16 nyelven hallgatható szöveg volt. Mondjuk úgy, hogy néha arra is figyeltek... Főleg, ha éppen magyarul hallgatták, és nem japánul...

A Várnál aztán kiszálltunk, de végül csak a Várnegyedet és a Halászbástyát néztük meg alaposabban, mert utána általános éhhalál-fenyegetettség vetette fel a fejét. Amit végül, még a Citadella útbaejtésével, kedvenc (pesti) olasz éttermünkben csillapítottunk jóízűen le.

(Az utolsó két képet Imónk készítette, aki, ha megkaparint egy fényképezőgépet, akkor aztán sorozatosan kattintgat!)
Jó volt, gyönyörű időnk volt, és megvalósult az, amit szerettem volna: hatosban egész nap!
(És azt már csak halkan, nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy ez még arra is jó volt, hogy megállapítsuk: komoly városnéző túrákra külföldön még nem szabad vetemednünk... Pedig tervben volt...)

Az otthon melegsége

2011-10-02T04:25:00.000+02:00

Ma lekerekedett egy korszak. Illenék írni valami szépet, felemelőt, emlékezeteset, ami méltó ehhez a naphoz. Az első mondat megszületéséhez 2 óra 37 percre volt szükség. Apás szülés, anya nélkül. Viszonylag ritka. Az anyás változathoz volt szerencsénk. Szerencsénk volt. Hány első mondatunk lesz még az életben? Remélem, még rengeteg, mint ahogy volt is már jó néhány. Azóta tudom, hogy mennyire hiányoztál, hogy együtt fogalmazzuk az életünket. Hazamenni hozzád biztonság. Mindaz, ami a családban történik a Te érdemed. A gondosan megszervezett hétköznapok, az emlékezetes ünnepnapok. Nem tudom kifejezni azt a hiányt, amit akkor érzek, amikor el kell hagyjalak Titeket. Valóban létezik kapuzárási pánik, én ezt minden reggel átélem, amikor elfordítom a kulcsot a zárban. De megnyugtat, hogy te vagy a gyerekeinkkel, csak az bosszant, hogy én nem lehetek ott. Nincs semmi csábítóbb a világon, mint veletek lenni, belemerülni abba a sokszínű világba, amit Te teremtesz a gyerekeinknek, és nincs nagyobb fájdalom, mint a kertkapun kilépve ezt kizárni nap, mint nap az életemből. Az otthon melegsége - sok minden mellett ez összegezi számomra mindazt az erőfeszítést, amit értünk teszel. Mindketten túl vagyunk már négy ikszen, de hála a négy iksznek nem érezzük annyinak magunkat, így valószínű hogy az x-ek nem csak a nemre, hanem a korra is hatással vannak. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ez igaz-e az y-okra is...

Boldog születésnapot!

Zoli

Hát, ide jutottam

2011-09-29T15:37:00.002+02:00

.... avagy: Gasztronómiai életutam, Lepkevár inspirációjára

Elsős koromtól kezdve egyedül jártam haza a suliból. Ez főként azért volt így, mert az utcánkban volt a suli (még elsőben, aztán nem mi költöztünk, hanem a suli, de nem túl messzire). Nagypapám kiállt a kapuba, és végigkísérte szemmel, amíg be nem fordultam az iskolakapun. Ah, most az emlékezéstől kicsit bepárásodott a szemem, mert valahogy elemi erővel tört fel belőlem az a régi jó érzés emléke, amit ez okozott nekem akkoriban.

Hazatértemkor, a csengetésre, nagymamám "totyogott ki" elém. Nem csúfolásból írom így, hanem azért, mert egy korai szélütés miatt (az 50-es évei elején), húzta szegény az egyik lábát, ráadásul tetemes túlsúlyt is pakolt rá. Miközben jött kaput nyitni (de miért nem volt kulcsom?!) már tette is fel a kérdést: "Mit kérsz ebédre, Szilvikém?" Szilvikém, aki, mint kitalálható, a szülein és a testvérén kívül még a nagyszüleivel is lakott, meglehetősen elkényeztetett üzemmódban működött. Egy hentes nagypapával és egy erősen ráérő nagymamával. Tehát, amit kértem, azt megkaptam - legalább is kaja terén. Ezért aztán, hétköznap ebédre, a következőket ettem, kb. hét éven át: rántott hús (tányér-betelítős), lacipecsenye (azaz sült hús, nem túl kalóriaszegény kivitelben), bundás kenyér, rántotta (olajjal gazdagon). No, nem is voltam olyan nádszál, mint mostanság! Ráadásul, mindig egy könyvet olvasgatva falatoztam hosszan és kiadósan. Előfordult még, hogy traubisodát is ittam mindehhez, vagy esetleg elfogyasztottam egy, a nagyapám által beszerzett, téli fagyit.

Vacsorákra aztán legyűrtem valamennyit a "hivatalos" kajákból. Bár, arra is kristálytisztán emlékszem, hogy a levesevést mindig addig húztam, amíg végül valaki meg nem unta, és el nem vette a tányért előlem. A hétköznapi családi vacsorákon volt tehát leves, főzelék, rakott holmik, meg ilyenek. A leves-alibizésen túl (amit most gyakorta viszontlátok egy Klára nevű kishölgynél), még arra emlékszem, hogy a tesómmal rugdostuk egymást az asztal alatt, és nagyon untam, hogy politikai aktualitásokról szólt a beszéd az asztalnál, no meg sokszor belerecsegett a Szabad Európa.

A hétvégék annyiban különböztek, hogy akkor anyukám főzött, és kuktáskodhattam. Ekkor készültek a kicsit modernebb, "reform"-típusú ételek. Anyukám pl. kifejezett bajnoka volt a Römertopfos ételeknek. Mégis, a kedvencem a gyümölcssaláta volt az ebédek végén, mert abba mindig belekevert Anyu egy doboz mirelit málnát, ami jól bepirosította az összes többi gyümölcsöt, és klassz piros lé maradt a végén. Mindig a málnát meg a levét hagytam a végére, és nyomtam rá tejszínhabot, összekutyultam, szép rózsaszín masszát kapva így! Az volt a hét gasztronómiai csúcspontja!

No, ebből a gasztro-környezetből lettem én kiragadva 14 éves koromban. Ami egybe-esett nálam a legnagyobb lendületű növekedéssel. Tehát, első évem Svájcban azzal telt, hogy ahogy lenyeltem a reggelim utolsó falatját, már az ebéd felől érdeklődtem, és persze, az ebéd után leginkább az esti menüsor izgatott. Nőttem is 12 centit egy év alatt. És teljesen ki is nyílt számomra az eledelek világa. Szép lassan beleszerettem az olasz konyhába, lassacskán megízleltem a tengerből jövő minden jót. Kivéve az osztrigát. Azt a mai napig sem. Anyukám szép lassan átállított minket egy könnyedebb konyhára, ugyanakkor, szembetaláltuk magunkat egy olyan rágcsa, fagyi és egyéb étkek kínálatával, hogy azért nem indultunk nagyon el a fogyás útján.

Ifjú felnőtt koromra megtanultam, anyukámnak segítve, hogy miként lehet összeállítani, logisztikailag kivitelezni és sikerrel lebonyolítani egy akár 30 fős társaság számára adott otthoni fogadást, és ugyanekkora megtanultam, hogy mi a különbség az éhség csillapítása és a "gourmandise" között. Már értékeltem a távol-keleti ízeket, a francia konyha különlegességeit (kivéve a csigát) és letisztult művészetét, és egyre inkább úgy gondoltam, hogy nem mindegy a tálalás.

Tíz évvel később, Magyarországra hazaérve, egy kicsit visszavettem ebből, mert egyedül éldegéltem egy darabig. De azért főztem barátoknak, meg néha magamnak, és rendszeresen jártam bátyámékhoz is étkezni, ahol a sógornőm ugyancsak mestere a finom ételeknek, sőt, egy cukrász is elveszett benne, szerintem. Mielőtt anyukámék hazalátogattak volna, mindig cukros corn flakes-szel tömtem magamat, hogy megpróbáljam visszaszedni az elhajigált kilókat.

Aztán megismertem Zolit. Egyik első randinkon reggelizni hívtam őt. Nagyon kitettem magamért, komoly terülj-terülj asztalkámat varázsolva. Rendesen meghatódott, mondván, hogy neki ilyet még senki (jó, ez még az udvarlási stádium volt!!!!). Mondjuk, azóta tudom már, hogy Zoli "szeretet-nyelve" a törődés. Az ő boldogságában komoly tényező az, hogy szeretettel készült ételt tálaljak neki, szeretettel. Egyedül már nem annyira szeret enni, vagy akkor sem, ha nem olyan az étkezés kerete.

A gyerekek érkeztével újabb és újabb lendületet kapott bimbózó konyhaművészetem. Ráérősebb időszakokban többet kísérleteztem, elfoglaltabb periódusokban kevesebbet. Sokáig még arra is volt energiám, hogy a hagyományosabb ételeket kedvelő gyerekeinknek (bízom benne, hogy ők is megváltoznak majd e téren, ahogy én is tettem) és magunknak különbözőeket főztem, erről mára teljesen leszoktam. A terítésre, tálalásra és ötletekre most is igyekszem gondot és időt fordítani, noha az mindig kevesebb, mint amit szeretnék. Egyre több mindent sütök inkább én meg (kalács, kenyér, pizza, stb.), mert abban jobban bízom; attól tartok, hogy már így is túl sok tartósítószer kerül a szervezetünkbe.

És mindehhez hozzájön a laptopkonyha most már, természetesen. OZ rávilágít az alapanyagok lényegességére, és Mónival karöltve, megmutatják nekem, hogy milyen rajongásig szeretni és ismerni ezt a konyhai ténykedést. A legutóbbi forgatáson főztek az "amatőr mestereink", a játékaink győztesei, és ők is elkápráztattak azzal, ahogyan és amennyire benne élnek ebben a gasztromániában. És noha, a "lyukas időt" hasznosítván, én is kamerák elé álltam ismét, és végül is már egészen belejöttem, rájöttem három dologra: 1) nem vagyok én olyan elvakult gasztro-őrült, mint Móni, OZ, és akik eljöttek hozzánk - szeretném inkább nekik meghagyni ezt a részt a továbbiakban is; 2) egyre inkább az igényesen és szívvel-lélekkel elkészült ételeket eszem csak szívesen; 3) a szerkesztői munkába viszont végleg beleszerelmesedtem.

Végezetül: a három éve elhunyt "majdnem" bátyám, János mondott nekem valamit, és főzés ügyben mindenki számára megszívlelendőnek tartom a tanácsát. A lényege az volt, hogy mindig szívvel és lélekkel kell főzni!!! Ha nagyon nincs kedved, ha utálatos tehernek érzed, ha csak túl akarsz lenni rajta, ha csak a kötelesség súlyát érzed közben, akkor inkább ne főzzél! Rendelj pizzát, kenj meg pár kenyeret, főzzél virslit! És terítsél meg hozzá viccesen, vagy csinálj mosolygós arcot paprikából, ketchup-ból és petrezselyemből a szendvicsre. János szerint, ezek a negatív rezgések, amiket átélsz akkor, ha nem szívesen főzöl, "átmennek" azokba, akiknek főzöl és hosszú távon megbetegítik őket. Ha igaz, ha nem, nekem ez mindig szembe jut.

A játék "labdáját" most nem gurítanám tovább, mert mostanság nem volt időm blogot követni, így nem tudom, hogy ki kapta már meg és ki nem. Akit megihlet a téma, és még nem kapott felkérést, nosza!

Ez-az-amaz, de röviden

2011-09-24T11:07:00.000+02:00

Ezen a héten forgattunk, így sok teendőm és semennyi szabad időm sem volt - gyakorlatilag alig jártam a számítógép közelében. Ezért aztán kissé elfáradtam...

És, amint látszik a képen, úgy érzem, hogy olyan öreg vagyok, amilyennek kinézek.... De igyekszem beletörődni, és méltón viselni!!!

Alapvetően, jó a kedvem, mert....

1. ...megszületett kicsi Kende! Hogy kicsoda ő? Akik régebb óta olvasnak, bizonyára emlékeznek barátaink megrázó történetére az elvesztett kisfiukkal. Kevesebb, mint egy évvel később, ismét boldognak érezhetik magukat - noha soha, de soha nem fog elmúlni fájdalmuk B. kisfiuk miatt. Egy gyermek születése mindig öröm. Most még inkább repes baráti szívünk! És úgy tudjuk: kicsi Kende egészséges, mint a makk! Örökké tartó boldogságot kívánunk hát T.-nak és B.-nak! Kijár nekik, nagyon.

2. ... nagyon szeretem a forgatásokat! Mindig jó a hangulat, a stúdióban létező "időtlenség" egy pár napig igazán varázslatos! És hát OZ, a séfünk filozófiája, az ételekhez való hozzáállása, végtelen kedvessége, példamutató munkaszeretete és munkabírása engem mindig feltölt lelkileg. Semmihez sem fogható ízvilága pedig a gyomromat tölti meg... Sanyi örök vidámsága is életmentő tud lenni. Szóval, szeretem. Még folytatjuk jövő héten is, amikor is a játékaink nyertesei állnak majd kamerák elé - meg, ó jaj, már megint én....

3. .... mert gyönyörű időnk van még mindig, és ha nem mondtam volna, az ősz a kedvenc évszakom!!!!

Mindezen napsütötte kedvem ellenére azért volna egy jó tanácsom is mindenkinek: soha ne vegyetek francia autót!!!!!

(A mi csotrogány Renault-nk egy hét alatt négyszer hagyott minket cserben, mindig mást találva ki. A "legjobb" az volt, amikor még füstölni is kezdett a motorháztető... Nem, nem tudjuk most lecserélni. Ah, ez van. Ez nem panasz. Csak tanács. Hogy legalább más ne...)

Esti puszi

2011-09-18T10:28:00.001+02:00

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni.

Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok- ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad.

Eddig minden rendben

2011-09-16T11:12:00.000+02:00

Mint kés a vajban.... Ilyen könnyedén simultak bele Ikrecskéink az iskolai életbe.

A történet természetesen soktényezős.

Sokat számít, hogy már két nagytestvért láthattak suliba indulni, odajárni; az ezzel kapcsolódó nyűgökkel, kötelezettségekkel együtt. De persze, ami új és más, mint eddig, az nyilván érdekes. Külön lelkifurdalás számomra az, hogy nyilván arra is vágytak már, hogy délutánonként velük is "kelljen" úgy törődnöm, mint a nővéreikkel. Hiszen sokszor előfordult az, hogy őket játékra, rajzolgatásra szólítottam fel "amíg Emmával megírjuk a matekot" vagy "amíg kikérdezem Zitát angolból". Na, most már nekik is van feladatuk!

Nyilván nem közömbös az sem, hogy ketten együtt indultak el az új kihívások felé. Szerencsére nem lógnak egymás nyakán, de nyilván megnyugtató a testvéri jelenlét. Csak egy példa: be kellett adni egy védőnői kérdőívet. Imola már egy hete cipeli, de sosem jut oda, hogy odaadja az osztályfőnöknek. Tegnap végül azt kérte, hogy szóljak Klárának: menjenek oda együtt Angéla nénihez! Kell a támogatás!

Feltételezem azt is, hogy az sem mindegy, hogy ők azok, akik a "legidősebben" mehettek iskolába, hiszen már októberben hét évesek lesznek. Ez "csak" két hónap különbség Zitához képest és még további kettő Emmához képest, de azt hiszem, ebben a helyzetben, akár napok és hetek is számíthatnak!

Tehát, zökkenőmentesen peregnek iskolás napjaik. Reggel Emma kíséri be őket (a terembe már úgysem mehet szülő, csak a folyosó elejéig), sokszor a suliba is, ha úgy tudunk csak megállni, hogy leparkolni nincs lehetőségünk (hol Zoli, hol én viszem őket). Nem veszik zokon, nincs nyafogás, pláne nem könnyek! Jobb így, azért!!! A leckéjüket vidáman és elég gyorsan megírják. Sokszor napköziben is már, ahol egyelőre szívesen maradnak, sőt kérik is. Ehhez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy szép idő van, és a tanulás után már kint is szaladgálnak az udvaron. Napközi-ügyben azért még nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen a két nagyobb is így indult. Aztán gyorsan lankadt a lelkesedés. Habár, a Kicsik napközis tanító nénije igazi tyúkanyó típus, a kissé keményebb tanító néni után kitűnő ellensúlyozás.

A kötelességtudatuk lenyűgöző, különösen Imóé. Kitartóan hajt engem is: pakoljunk már együtt be, nézzük át közösen a leckét, szeretné felolvasni és eltapsolni a felolvasni és tapsolni valót, és üljek már le mellé a zongorához! Klára kicsit lezserebbül kezeli a dolgokat, de ellenállás benne sincs. No, nem kell aggódni Imó miatt sem, az igyekezete nem görcsös azért! Hogy mennyire magáénak érzi a suli közegét (bár tagadja, és holmi unalomról panaszkodik, aminek amúgy nyoma sincs), arra a legjobb példa az volt, amikor egy különösen forró kánikulai napon, úgy döntött dél körül, hogy ő levenné a nadrágját. Bugyi-pólóban folytatta a napot (jó, elég hosszú pólóban...), teljes nyugalomban. Nem mondom, hogy én nem ájultam be, amikor megláttam, de ő nem értette, hogy mi a gond.... Máskor mezítláb hagyta el az intézményt, mert az új cipő feltörte a lábát. Mostanában Zoli már szokta is kérdezgetni tőle, hogy a reggel felvettek közül, mit tervez levetni napközben... :-)

A betáblázott különórákkal sincs nagy gond, egyébként. Klára furulya-órái gyakorlatilag beilleszkednek az iskolai órarendjébe, Imónak is szerencsés időpontokban vannak a zongora-órái. Egyedül a szolfézst sikerült egy teljesen irracionális módon és időpontba tenni: összefüggően két óra egyben, tanuló időben, egy olyan napon, amikor amúgy is öt órájuk van! Bár a csajokat még ez sem viseli meg...

A mozgás.... Hát, Imola régóta áhított balettóráját megleltük, nagyon tetszik neki - és, szerencsére nekem is. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem innen veszik fel a balett-intézeteseket, de nem is ez a cél. Kedves tanítónő, igazi balett-mozdulatokat tanít kíméletesen a sok kis rózsaszínbe öltözött hölgyikének. És Imola pár kilós túlsúlya sem gond. Klára régen reklamált judo-edzésén is túl vagyunk. Nagyon klassz helyre vittem őt el, de úgy tűnik, kissé azért megrémült... Most kap a cselgáncs-sport még egy esélyt, aztán , ha akkor sem "jön be", akkor új dolgokat próbálunk felfedezni. Addig is.... Legnagyobb meglepetésemre, mindkét leányzó feliratkozott az iskolai néptánc-csoportba, ami bizony felér ám egy kemény edzéssel! Ezen kívül, Klára még részt vesz, napközi után, az iskolai sport kör egy "tombolós" foglalkozásán, hetente egyszer. Még mindig nem tartom soknak a mozgást, mert látom: nagyon igénylik. Persze, most még egyszerű a történet: ki lehet menni futkározni, játszóterezni, stb., de később, amikor jön a hideg és a sötétség, már nehezebb lesz.

Hogy mennyire megy nekik a suli? Két hét után nehéz lenne megítélni. Nem panaszkodnak, hogy nehéz lenne. Bár a tanító néni azt ígérte nekünk az első szülőin, hogy ő majd nem szórja a piros pontokat, hogy "ne azért tanuljanak, hanem tudásszomjból", de azért gyűlik mindkét csajszikának rendesen. És eléggé egyformán is, szerencsére.... Még nem tudom, hogy gondot okoz-e majd, hogy Klára végül is szótagolva, értőn olvas, de arra is ígért megoldást a tanítónő.

Végül... Már nagyon barátkoznak, és ez nagy öröm. Talán az szemlélteti ezt a legjobban, hogy míg az első héten még azt kérték: látogassunk el az oviba, és ott örültek a régi ovis társaknak, addig a következő héten már egy "frissen szerzett" barátnőjükkel beszéltünk meg találkozót a parkban....

És hogy a másik kettőről is essen szó! Emma egy tündér. Készséggel kukkant be a Kicsikhez napközben. A nyáron varázsolhatott magának egy gyöngybetűsort, mert az eddigi macskakaparást egy rendezett és szép írás váltotta fel. Nagyon, de nagyon igyekszik. Így, két hét után, azt állítja, hogy a negyedik könnyebb, mint a harmadik és szerinte neki jobban is megy... Így legyen!

Zitus teljes harmóniában zökkent vissza az osztályába és a gimis "mókuskerékbe". Zsémbel, hogy tanulni kell, de lelkiismeretesen teszi a dolgát. Most éppen az "Egri csillagok"-at darálja. Morog, hogy hosszú, meg már úgyis ismeri, de azért olvassa. Ellenállva a kísértésnek, amit kedvenc könyvsorozata legújabb része állít számára, ami már ott árja őt a könyvespolcon. Ez a gyerek egy jellem. Bár ezt tudtam...

Hogy én hogyan élem meg az iskolás évkezdést? Van bennem nosztalgia, meg egy pici letargia is. Mellé társul még egy kis lelkifurdalás is: vajon Emma is ilyen könnyedén vette volna a sulit, ha egy évvel később megy? De leginkább meghatott büszkeség tölt el: olyan szép látvány az én négy iskolás lányom!!!! És hát, igyekszem uralkodni a káosz felett, úgy beosztani a napi teendőket, a különórák tébolyát, hogy mégis jusson mindenkinek saját idő, nyugi és figyelem. Ez nagyjából sikerül is, engem kivéve... :-)

Szóval, így állunk mi, 2011. szeptemberének derekán, amikor is mind a négy lányunk iskolás már.

Vébé

2011-09-13T10:53:00.000+02:00

Ha nálunk egy tágabb családi rendezvény van, akkor az egy négyzetméterre eső jogászok száma igen magas. Ez nem dicsekvés, csak egy megállapítás. Apu, bátyám, sógornőm, unokatestvérem pl. mind jogászok, és most már a keresztfiam és a nővére is jogot tanulnak. Én megmenekültem a kórság elől, inkább az anyai, közgazdász vonalat követve (tehát nagy kreativitást én sem mutattam...).

Szóval, bármerre nézek, jogász terem. Ezért nem meglepő az, hogy Zoli egy olyan focicsapatba került be a bátyám révén, ami tömve van jogászokkal; sőt az ellenfelek zöme is az. Ezzel a csapattal játszik heti egy-két alkalommal Zoli egy valamilyen bajnokságban. Ebben a csapatban játszik bátyám egyik volt évfolyamtársa is, aki történetesen egy nagynevű, amerikai ügyvédi iroda magyarországi partnere. Ő hamar felismerte Zoli focista erényeit- és közben még barátok is lettek. Így történhetett az, hogy Zoli egyszer csak azzal hívott fel, hogy ő akkor most egy ügyvéd-világbajnokságra megy. Először kissé meglepődtem: Zoli nem is ügyvéd, hogy lehet ez? Később kiderült, hogy ennek a nagy amerikai ügyvédi irodának nagyon sok helyen van irodája, szerte a világban, és közöttük rendeznek egy ilyen "csapatépítő" világbajnokságot. És mivel Zolinak már közös munkája is volt az említett barátjával, így bekerülhetett a csapatba. Bátyám fia, a keresztfiam, pedig nyári gyakorlatban dolgozhatott jogász-tanoncként ugyanennél az irodánál. És mivel ő is jól focizik, ő is kapott meghívást!

A múlt hétvégén Zoli felkerekedett tehát, elrepült a "magyar csapattal" Frankfurtba, ott a péntek és szombat estéket végigbulizta (pénteken még csak módjával, szombaton pedig fáradtan), és a szombati napot pedig szó szerint végigfocizta.... A döntőbe jutásért játszott mérkőzés során kaptak egy állítólag "szerencsétlen" gólt... És a bronzmeccset is elveszítették utána, de az a negyedik hely sem rossz! :-) Meg kell, hogy mondjam, hogy eddig mindig is úgy tűnt nekem, hogy Zoli fáradhatatlan. őrületesen tempóban képes őrületes mennyiségeket futni. Meg úszni, teniszezni, lovagolni, síelni, bármit. Az elmúlt majd' tizennégy évben én még nem hallottam tőle azt, hogy "izomlázam van". Hát most igen! Hazajött, és tulajdonképpen csak ücsörgött.... Azt mondja, ő végighajtotta mind a hét (!!!) mérkőzést. Ami nem semmi, még akkor sem, ha természetesen nem 90 perces meccsekről van szó.

Szerintem zseniális dolog, hogy ilyen eseményeken részt vehet. Hogy a foci ilyen sokat ad neki még most is. Már családi legenda, hogy annak idején, tizenegy-két éves korában, egy külföldi kupán, felajánlotta neki a Bayern München, hogy "kineveli". Zoli apukája nemet mondott - nem teheti meg az anyukájával, hogy elviszik a fiukat! Hogy jó döntés volt-e vagy sem? Nem érdemes rágódni rajta. Ez a történet jelzi, hogy Zolinak tényleg komoly adottságai voltak-vannak a focihoz. És az a jó, hogy ez a mai napig ad neki egy pluszt.

Emma lányunkkal történik mostanság meg az lépten-nyomon, hogy noha a versenyeken még pici nyusziként játszik, és bizony sokszor veszít is (néha nyer), mégis... Nincs olyan hely, legyen az az edzései helyszíne, a versenyek vagy akár a nyaralásaink során, hogy valaki ne jönne oda: ez a gyerek milyen gyönyörűen és jól teniszezik! Gratulálnak, biztatnak minket. Sajnos, az önbizalma még nem jött meg, ennek ellenére sem; viszont képes heves érzelmekre, hogy finoman fejezzem ki magamat. Természetesen, nem várjuk el tőle, hogy megnyerje a Roland Garros-t.... De azt kívánjuk, hogy legyen neki is annyi öröme a sportban, amiben tehetsége is van, mint az apjának. És igen, kívánjuk azt is, hogy felnőtt korában jussanak neki is ilyen hasonlóan felemelő élmények a tenisznek hála, mint ami most Zolinak jutott, a foci révén.

Még az is lehet, hogy képeket is fel tudok majd tölteni a "világeseményről", de azt egy picit később...

Kilenc-tizenegy

2011-09-12T11:03:00.000+02:00

Élénken él bennem az egész kép, helyzet, ahogy értesültem erről a borzalomról. A vonalas telefonon hívott Zoli, ami ott volt a nappaliban, a könyvespolc mellett. Besütött egy kicsit a nap. Emma már a hasamban rugdosott.

"-Kapcsold be a tévét!"

Nehezen fogtam fel, hogy mi történt.
Jeges félelem öntött el: milyen világba szülöm én ezt a gyereket?

Hát, egy nagyon más világba, az biztos. Noha személyes érintettségem nem volt, azért nagy fájdalommal éltem meg én is, és részesévé váltam én is annak a globális bizalom-vesztést, amit ez ébresztett. Bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet...

Ez az érzés iszonyatosan nyomasztó. És akkor még a repülőre szállásról nem is beszélve....

Minden tiszteletem azoké, akik ott és akkor úgy helyt álltak, ahogy. Így is túl sok volt az áldozat, de lehetett volna sokkal rosszabb.

Tegnap délután, ahogy a repülőtér felé hajtottam, ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán... A váróban ácsorogva bevillant kedvenc filmem (vessen meg érte, aki akar... :-) ), az "Igazából szerelem" képsora, ami alatt azt mondják, hogy a bajba jutott gépekről csak szeretet-üzenetek érkeztek... És amiben azt is állítják, hogy talán a reptereken a "leglátványosabb" a szeretet. És mutatnak sokféle megérkezést, ölelkezést, puszit, csókot, baráti kézfogást. Egyre többet, míg sok kicsi kocka nem lesz a képernyőn, és míg sok-sok könny össze nem gyűlik a szemben.... Most is láthattam sok boldog egymásra találást. És igen, hálát adtam az égnek, amikor megláttam Zolit és keresztfiamat Danit, ahogy vidáman, bár kissé fáradtan megjelentek a szétnyíló üvegajtóban. (Hogy hol jártak, majd azt is elmesélem.)

Továbbra is tartom, hogy repülni varázslatos dolog, és az eszemmel tudom is, hogy még mindig veszélytelenebb, mint a közúti közlekedés. Mégis.... Mindig szorongok, ha a szeretteim (vagy én), repülőre ülnek (ülök). Ez egy kicsit még inkább így volt tegnap, az ikertornyok rettenetes megsemmisítésének tizedik évfordulóján.

Zárásként jöjjön egy dal Bruce Springsteen "The Rising" című albumáról, amit szinte teljességében a 2002. szeptember 11-i események hatására írt, és igazán megrázó dalok szerepelnek rajta. Ott van a "My city of ruins" (Az én romvárosom vagy az én városom romokban) és a "You're missing" (Hiányzol). És ott van "Empty Sky" - üres ég, a cím már nagyon sokat elmond....

Ez egy élő felvétel. megrázó így is, de én szeretem az eredetit is, a nyers gitárral, így:

Meg egyáltalán, szeretem bárhogy.....

Rejtély az M. utcában

2011-09-08T10:23:00.000+02:00

Az elmúlt egy hétben heveny "szülőitiszben" szenvedtem; eddig négyen estem át, és még vár rám egy, de majd csak hétfőn. Amúgy próbálok ütemtervet készíteni, immáron egy Excel-táblázat és Zoli segítségével, hogy miként is zajlanak majd a "szürke hétköznapok"; ki, mikor, mire megy, jön, stb.

(Az már más kérdés, hogy nem tudom, lesznek-e olyanok, mint "szürke" vagy legalább is "menetrend szerinti" hétköznapok, mert 1) Zitáék edzésének időpontja még mindig nem fix, ami azért érdekes, mert jó esetben is heti négy napon edz, de előfordulhat, hogy mind az öt hétköznapot érinti; 2) pl. a jövő héten Emma erdei iskolába, Zita kétszer egynapos kirándulásra megy, ami ugye nem hasonlít a hétköznapok beosztására; 3) az Ikrek szolfézsórája olyan abszurd időpontra lett beosztva, hogy annak megváltoztatásán még "dolgozunk" a suli vezetésével együtt; 4) miután az Ikrek új mozgásos tevékenységeket választottak, azért én még szkeptikus vagyok azt illetően, hogy kitartanak-e majd mellettük (csak, hogy az Ikerség báját megcsillantsam: az egyik cselgáncsozni, a másik balettozni szeretne - na vajon melyik mit? :-)); 5) az én hivatalos munkába visszaállásom mikéntje és időpontja is erősen kérdéses....)

Szóval, rohangálós, szülőis, beleszokós, könyvcsomagolós, fárasztó napokat tudhatunk magunk mögött. Vagy legalább is én....

Ennek tudhatom be a tegnapi rejtélyünket is. Az történt ugyanis, hogy én szokás szerint elvágtáztam a napi szülői-adagomra, hátrahagyva Jutka Mamát, megbízva őt a már elkészített vacsora tálalásával, a gyerekek leckeírásra ösztökélésével, stb. Mivel Jutka olyan, hogy ha nálunk jár, akkor azért mindig talál magának valami teendőt, ha a lányok éppen nem kötik őt le, így hát kiment az udvarra, hogy összeszedje a fészket. Hogy milyen fészket?! Ja! Azt nem meséltem?! Sajnos, a szél következtében (gondolom én), lezuhant a 80 éves ezüstfenyőnkről egy hatalmas madárfészek!!! Lenyűgöző látvány, hihetetlen építmény, rengeteg munka tanúbizonysága! Remélem, hogy egy már lakatlan fészekről volt szó. Arra tippelünk, hogy szarkáé volt, de ornitológiai ismereteink eléggé korlátozottak (mondjuk Emma azért, hogy stílusos legyek, jócskán "túlszárnyal" minket ezen a téren, és ő tippel szarkára). Rengeteg apró ágból fonott, elég magas, belül kissé agyagos fészek ez.

No, szóval ezt tette bele Jutka egy nagy zsákba, mert úgy gondoltuk, megőrizzük, hátha jó lesz valamelyik gyereknek környezetórára.

Ő meséli, hogy ahogy jött be, hallja, hogy beszél a mosógépünk. Már írtam erről az őrült masináról, amit Zoli talált viccesnek megvenni. Az a lényege, hogy amikor lejár a mosás, akkor egy nő azt mondja "a mosási program véget ért; most már kiveheti a ruhákat". És ezt elismétli vagy hatszor.

Jutka kissé csodálkozott, hogy nem szóltam neki arról, hogy mosok, de azért kivette (az igen kevés ruhadarabot) és kiteregette a benne lévőket.

Nem szóltam neki, ugyanis én nem tettem be mosást. Vagy legalább is nem emlékszem rá. (Ezek egyébként Zoli edzőcuccai voltak, amik ott várakoztak a gép közelében - mert nem meri betenni őket a sima szennyestartóba....)

De akkor ki tette be a mosást?!?!

Én nem.

Zoli azt állítja, hogy ő nem. Ez mondjuk gyanítható, hiszen ő elment reggel fél 8-kor, ez a masina délután 5 után kezdett el dumálni, márpedig egy mosás sem tart tíz órán át. A gép nem addig beszél, amíg valaki ki nem veszi a ruhát, hanem csak hatszor gyorsan egymás után, aztán -szerencsére - elhallgat.

Jutka is azt mondja, hogy ő sem. Ott sem volt még, amikor ennek el kellett indulnia, ahhoz, hogy addigra végezzen.

Emma azt állítja, hogy ő sem. Mondjuk, még nem tanítottam meg senkinek (a gyerekek közül) a mosógép használatát, de belőle kinéztem volna, hogy egy hirtelen jött segítési szándékkal kicsit túllő az önállósodási stádiumán, és elindítja valahogy a gépet.

Zita sem. Az is igaz, hogy belőle nem nézném ki ugyanezt, zokon is vette a feltételezést!

Az Ikrekből azért még az elindítás képességét sem nézem ki.

De akkor ki volt?!?!

Az alábbi lehetőségek közül választhatunk:

1. Zoli szerint, a gépben "lakó" nő nem bírta az edzésszagot, és inkább "kijött" a gépből, betette a mosást, és elindította

2. Van egy sajátos besurranó, aki nem bírja a koszos (büdös) ruhát.

3. Valamelyik gyerek volt, de nem meri bevallani. (habár kifejezetten mondtuk, hogy nem haragszunk, csak ha valamelyikük ilyesmire vetemedne, akkor inkább megtanítjuk neki...)

4. Én vagyok olyan hülye, hogy még csak nem is rémlik, hogy betettem egy mosást.

Hát, remélem, nem a 4.-es a megoldás.... :-)

Régi, jól bevált, praktikák

2011-09-06T16:06:00.000+02:00

Anyai nagyapámat sajnos nem ismerhettem. A második világháborúban utászként katonáskodott, azaz, mérnök lévén, neki kellett megtalálnia a taposóaknákat, vagy mi is a pontos nevük. Hát, egyszer egy felrobbant nem messze tőle; így "kapott" ő is a szilánkokból bőven. Többek között, kivitte az egyik szemét, ami építészmérnökként a szakmája gyakorlásának a végét jelentett, hiszen megszűnt a térlátása, ugye. Egy másik szilánk pedig vándorolni kezdett a szervezetében, és végül, több, mint tíz évvel később, olyan kritikus pontra ért, hogy abba már belehalt. Ez a hivatalos verzió, amit én ismerek, aztán lehet, hogy valami egészen más típusú, az '50-es években sajnos erősen hódító "kórság" győzte őt le (arról is szólnak családi legendák, hogy sűrűn jött érte egy nagy, fekete autó, majd meggyötörve tért vissza pár nappal később - senki sem volt hajlandó sosem elmondani, hogy hová vitték ilyenkor).

A komor kezdet után azért vidámodnék... Hétgyerekes család legidősebb fia volt ő. Mind a heten fiúk voltak (keringenek arról is családi legendák, hogy született egyszer egy ikerlány-pár is, akik nem sokat éltek, és én innen is számítom az ikerhajlamomat; de anyukám ezt a verziót mereven elutasítja - szerinte a nagymamája "csak" hetet szült, mind fiút).

Anyukám elmondása alapján egy nagyon okos, szórakoztató, vicces, és sajátos nevelési vonalak mentén mozgó ember volt ám ő! Ott volt pl. a cigaretta. Ő maga nagy dohányos volt; azt hiszem, abban a korban még másként álltak a füstöléshez. De amikor megtudta, hogy az akkor éppen kamaszodni készülő anyukám (a legidősebb a négy lánya közül - mert neki meg csak lányai születtek...) kacsingat a cigi felé, és az osztályban már sokan kilopódznak a lányvécébe, hogy titokban dohányozzanak, szóval, akkor leültette anyukámat, egy csomag Munkás (Fecske? valami nagyon erős) cigaretta társaságában, és elszívatott vele néhányat, egymás után. Talán mondani sem kell, hogy anyukám teljesen rosszul lett. Ekkor nagyapám azt mondta neki, hogy "- No, ha cigarettázni szeretnél, csak szóljál nekem, én bármikor adok!" Anyukám sosem lett dohányos; és még a suliban is "eldicsekedhetett" a stikában füstölgő társainak, hogy neki nem kell bujkálni, őt bármikor megkínálja az apja...

Anyai nagyapám nem volt túl sudár (nagymamám konkrétan magasabb volt nála), de mégis azt vallotta, hogy egy nőn, még ha meztelen is, akkor is legyen magassarkú.

És neki volt az az ötlete (elve,) is, ami nemrégiben eszembe jutott drága uram működését elnézve, és ami a háztartási munkákkal kapcsolatos.Nagyapám elmondta a trükköt: "Ha a feleséged elvárja tőled, hogy segítsél neki a konyhában, ajánljad fel neki, hogy elmosogatsz. Akkor aztán, gyorsan törd el a kedvenc és nehezen pótolható darabjainak egyikét! Soha többet nem enged majd a konyha közelébe!!!"
Nos, a tankönyvbekötések évszakát éljük; nekünk jut most bőven. Noha a lányok nagyon önállóak sok mindenben, és sok feladatot magukra vállaltak, ez azért még túl kemény dió nekik.
Adva vannak ezek az átlátszó, oldalukon egy-egy ragasztócsíkkal ellátott izék, amikkel be kellene csomagolni a könyveket. Azért ezekkel és nem valami kutyás-macskás-micimackós-hercegnős papírral, mert a tanítók kifejezett kérése, hogy a gyerekek lássák, hogy milyen könyvben/munkafüzetben/akármiben kell dolgozniuk. Nagyjából úgy, hogy a tanító néni felmutatja: "most ebbe a piros ceruzás munkafüzetbe fogunk írni" - és akkor a gyerek tudja, hogy miről van szó. Szerintem amúgy is tudná, de mindegy. Szóval, ez bevett szokás lett, így végül mindenkinek így csomagolom a dolgait. Hozzáteszem, elég tartós is.
Maga a bekötés elég macerás. Figyelni kell, hogy a ragasztócsíkos felület csak akkor ragadjon, amikor mi szeretnénk. Figyelni kell, hogy csukott állapotában a könyv ne rántódjon össze az esetleg túl szűkre szabott csomagolás miatt. Van olyan könyv, ami túl kicsi az előre méretezett ívhez képest, és van olyan is, amit úgy kell kicentizni (milliméterezni), hogy pont elég legyen.
A módszerem az, hogy minden este a másnapi adagot csomagolom. Így a gyerekek rendezettnek tűnnek, és előbb-utóbb a végére érek. Első este volt a legtöbb teendőm, logikus. Este tíz után álltam neki. Zoli szánakozón nézett rám, majd egy szemmel láthatóan csak magára erőltetett heroikus tekintettel megkérdezte, hogy segítsen-e. Gondolkoztam, hogy ezzel jót teszek-e magamnak, de igent mondtam, mert már nagyon fáradtam, és hamar le akartam tudni a dolgot. Hiba volt. Kétszer futott neki egy relatíve egyszerű olvasókönyv becsomagolásának; mind a kétszer szitkozódva tépte le.... Mondtam neki, hogy inkább ne....
Bejött nagyapám trükkje...
Illetve, csak majdnem, mert azért kötöttünk egy olyan kompromisszumot, hogy a konyhát viszont ő rántja össze esténként. És nincsenek kedvenc darabjaim (talán a Bruce Springsteen-es bögrémen kívül), nem gond, ha összetör valamit....

Változások

2011-09-05T15:26:00.000+02:00

Augusztusban festés és tapétázás zajlott nálunk, ahogy arról már párszor említést tettem. Ennek legfőbb jelentősége abban rejlett, hogy Zita és Emma "szétköltöztek", és saját szobában folytatják tovább életüket... :-) Legnagyobb örömükre, azt kell, hogy mondjam! Noha Zita sürgette ezt inkább, mégis Emmán látok valami olyan nem-várt üdvözült boldogságot, hogy az mindenképpen megérte a hercehurcát és a járulékos (itt-ott azért gondosan lefaragott) költségeket. Klára és Imola együtt maradtak - ráadásul az ő szobájukba még újabb bútordarabok kerültek (pl. két íróasztal székekkel), az is igaz, hogy néhányat meg kitettünk onnan. Idővel majd ők is "szétmehetnek", de még korainak találtuk az időpontot.

Annak idején, hat évvel ezelőtt, amikor a házunkat kicsit felújítottuk és két szobával kibővítettük, azért tettünk így, mert úgy gondoltuk - és gondoljuk most is - hogy akármekkora is, de egy saját szoba nagyon fontos a gyerekek számára. Legalább is egy bizonyos kor után. És látva Zita és Emma örömét; úgy tűnik, ez a kor eljött - no, nem mintha nem bírtak volna együtt élni... :-)

Emma kapta meg a mi régi, picike kis hálószobánkat, Zita maradt a szobájukban, ahogy az Ikrek is a sajátjukban, értelemszerűen. Mi pedig átkerültünk a legnagyobb szobánkba, ahol a terebélyes, gipszkarton-alapú, könyvespolcunk áll és ahonnan áttaszigáltuk a pianínót a nappaliba, a két Nagy addig ott található íróasztalait pedig az immáron saját szobájukba. Mit mondjak, jól jártunk. Csak még azt kell szoknom, hogy az egyszintes, ámde roppant hosszúkás házunkban kissé távol kerültünk a gyerekektől. De már találtam megoldásokat aggódó lelkem számára is, kezdem megszokni a nagy légterű hálószobát... (még az is lehet, hogy egyszer még éjjeliszekrényünk is lesz).

A gyerekszobákba tapéta került. Emma kb. három perc alatt kiválasztotta a meglehetősen összetett, de végül is nagyon vidámra, egyénire és "emmásra" sikeredett tapétáját, Zita is hamar ráakadt a nagyon vagány megoldására. A Kicsik hosszasan "harcoltak" - és sehogy sem jutottak dűlőre. Zoli mondta, hogy egye fene, válasszon mind a kettő és két falra az egyik választása kerül, két falra meg a másiké. De az valami olyan esztelen összetételeket eredményezett volna, hogy biztos nem érezték volna jól magukat. Nagy nehezen kompromisszumot kötöttek - szerintem egyiküknek sem tetszik NAGYON, de még mindig jobban, mint amit a másik ajánlott....

No és akkor játszhatunk ismét, habár most a megoldás is itt lesz rögtön....

Íme egy szobarészlet:

Ha ennyi nem lenne elég, egy árulkodó jel:

Íme egy másik szobarészlet (apró állatocskák a minta):

És egy még árulkodóbb jel:

Végül a harmadik szobarészlet:

És a vele járó "jel":

Ez könnyű volt, ugye?!?!
Jöjjön a megoldás:

A négy különböző falú, virágos-csíkos, egyszínű, de többszínű szoba vidám tulajdonosa Emma, a leendő teniszbajnok (:-) )!

A két íróasztalt is elbíró, csupa állatos, napsárga-zöld szoba tulajdonosai ketten vannak: Klára és Imola!

A vagány szoba tulajdonosa árnyékban, (de így az akkor még uralkodó rendetlenség is), mégis felismerhető: Zita, a vívó-fuvolista!

És hogy ez az átrendezés és a nyár vége még milyen gyökeres változásokat hozott -szinte észrevétlenül, arról egy következő bejegyzésben írok majd.

Az első napról

2011-09-03T23:13:00.000+02:00

Azt hiszem, hogy minden családban nagy esemény, ha egy gyerek iskolába megy - életében először. Így van ez a legnagyobbal főként, az "úttörővel", aki miatt izgalmas nagyon az első szülői, az első kirándulás, az első benyomások. Természetesen, minden újabb, iskolába induló gyerekünknél hüppögünk egy jót, hiszen már egyre jobban tudjuk, mekkora váltás ez. Ki a tündérkertből, be a kötelességek színes, ámde mégis keményebb világába. És akkor, amikor a legkisebb - nálunk legkisebbEK - indulnak el a suli felé - hát akkor bizony kissé megtört szülői szíveket kell összesepregetni szeptember elsején.

Hogy nem egy síró-rívó anyuka lettem én mégsem ezen a napon, az több mindennek köszönhető. Legfőképpen annak, hogy olyan temérdek tennivalót cibált magával ez a négyszeres iskolakezdés, egy festés-tapétázás utómunkáival és a gigantikus hőséggel megtűzdelve, hogy nem volt elég időm és lehetőségem "felhergelni" magamat az esemény jelentőségével kapcsolatban. A technikai kihívások sikeresen elterelték a figyelmemet a siránkozós, "jajdehamarmegnőnek" oldalamról, és noha csütörtök reggel, a biztonság kedvéért árnyékban is napszemüvegben susogtam végig a Himnuszt és a Szózatot (amik még iskolakezdés és "rohanazidő" hatás nélkül is a legtöbbször megríkatnak), azért egészen jól tartottam magamat.

No de, jöjjön a lényeg.

Próbáltam folyamatosan intézni a beszerzést. Ennek fénypontja az volt, amikor egy boglári kicsi, ámde jól felszerelt papírboltban, egy idő után rám mosolygott az eladó, és csak annyit kérdezett : "Hányszor mondják egy nap azt, hogy "anya!"?" Majd adott tíz százalék kedvezményt... De mégis: nem, nem volt minden szépen összekészítve, becsomagolva, elrendezve, mire eljött a csütörtök. (És még most sincs teljesen...) Volt ugyan már mindenkinek íróasztala, kész szobája és nem kevés füzet-mennyisége, azért még rendkívül nagy kupi és sok hiányosság övezte a nagy készülődést. Mindenesetre, 31-én este mindenkinek összeállítottuk az ünneplő ruházatot, a suliba vihető holmikat, és kikerültek a konyhába az uzsonnásdobozok is. Sőt! A nagy nap előtti délután még a - most már hagyományosnak tekinthető, nyárvégi - fodrászatot is megejtettük, így a frizurára nem volt sok gondom elsején reggel.

Zitust ezúttal Zoli kísérte, és Jutka mama. Nos, ez volt azon alkalmak egyike, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem lehetek egyszerre két helyen. És talán ez az előnye lehet az egygyerekes anyukaságnak, hogy nem kell azt a szívhasadásos helyzetet megélnie, hogy dönteni kelljen: melyik gyereket kísérem el/ nézem meg/ hallgatom meg/ stb,. Mert ugyan Zitának ez már a hatodik évnyitója, és a második a Balassiban, mégis különleges volt, mert ebben a gimiben az a rend(szer), hogy a hatodikosok adják az évnyitó műsort. Zitus volt - többek között - a konferanszié, no meg több "műsorszám" részese. Lelkesen járt is a próbákra, és kellőképpen izgult - melynek következtében, hiába kértem, hogy töltse fel a fényképezőgépét, és bízza az apjára, hogy rögzítse a műsort, a töltésig és az elvitelig eljutott - aztán elfelejtette odaadni Zolinak. Így aztán nincs egy fia fényképem sem, nemhogy videófelvételem. Kár. Állítólag nagyon klassz volt.

Mi, a három Kicsivel, gyalog vágtunk neki - nagy öröm ez, hogy közel van a suli, és ráadásul nagyon szép út vezet oda (a megújult park mentén). Ahogy elhaladtunk a hátsó kapunk előtt, odaszaladt - mint mindig - Scotty kutyánk, mintegy remélve, hogy mégis magunkkal visszük. Klára vidáman bandukolt az óriási táskával a hátán, és vidáman odavetette:

"- Nézd, Scotty, most már nekem is táska van a hátamon!"

Ez a mondat sokkal jobban meghatott, mint a Himnusz, a Szózat, és az egész ünnepség együttvéve.....

Az iskola udvarára érve, Imola és Klára nyakába akasztott Angéla néni és Rita néni egy-egy névtáblát, rajta egy medveboccsal - hiszen ők bések, azaz "bocsok". Kissé megszeppenve, de inkább kíváncsian, lecsüccsentek a kizárólag az elsősöknek fenntartott padokra - és látványosan végigunatkozták az évnyitót.

Kivéve talán azt a részt, amikor feltűzték rájuk Angéla néni előző osztályának diákjai az iskola jelvényét.

Az ünnepség után még bekísérhettem őket az osztályterembe, amit pár szülőtárs szépen kifestett a nyár elején, és amit anyuka-társam és barátnőm, Gyöngyi, gyönyörűen feldobott az ízlésesen kitalált és megvarrt függönyökkel és kiegészítőkkel. Itt még intézett hozzánk pár kedves szót Angéla néni, majd elbúcsúzhattunk palántáinktól pár óra erejéig. Érdekes módon, Imó egy régi ovistárs mellé ült le, Klára pedig a már említett Gyöngyi lánya, Rita, mellé. A barna a barnához, a szőke a szőkéhez.... Imó egészen hátra, Klára jóval előrébb...

Biztos sokat segít a tény, hogy már két nagytestvér is ugyanabba a suliba járt - és jár még mindig az egyik - ahová most ők érkeztek, de igazából nem láttam túl nagy megszeppentséget rajtuk, amikor ebéd után értük mentem. Kivételesen még az osztályterembe is bemehettünk (Zita is velem volt), mivel a tankönyveiket első nap kapták meg. Arra léptünk be, hogy Klára már teli lélekkel szövegel Rita néninek, az igazán mosolygós napközis tanító néninek, épp hogy csak levegőt vesz. Ezt kihasználva viszont Imola kaparintotta meg a szót.

Jó volt őket ilyen fesztelennek látni. Ránézésre igen jó helyen voltak.

Ahogy hazaértünk, úgy már látszott rajtuk a fáradtság, no meg a középfülgyulladás, ami Imola esetében mutatkozik súlyosabbnak.

A délután folyamán "lemeccseztem" két zeneiskolai időpont-egyeztetést, a fafúvos részlegünknek... Fuvola és furulya beütemezve, Zita új tanárnője megismerve. Hogy milyen, még nem mernék nyilatkozni. Klára furulya-tanárnője nagyon megnyerőnek tűnt, kissé tyúkanyósnak, de határozott tyúkanyósnak. A szolfézs-mizéria még tart; a zongorás szekcióra pénteken került sor.

Csütörtök este még várt rám egy igazán maratoni szülői... Több, mint háromórás. Ebből leginkább az derült ki számomra, "öreg motoros" számára, hogy Angéla néniről nem lesz majd panaszunk információhiányra... És ez nagyon értékes, mert nem kicsit szorongok azon, hogy csak tudjak mindenre odafigyelni!!! És Angéla néni rendszeres e-mailjei segítenek majd, az biztos (ahogy már Emma Réka nénije is sokat tesz azért, hogy ne nagyon kutyulódjanak el fontos tudnivalók). Ja! Még arra is rájöttem, hogy az élet egy nagy körforgás, de tényleg: utoljára a szülészeten hallottam azt, hogy én vagyok a "Balogh-ikrek" anyukája. Nos, most ismét ezt a titulust kaptam.... (Az oviban azért még inkább Klára és Imó, vagy néha KlárImóként hívták őket...)

No meg egy nem elhanyagolandó részlet: Angéla nénin látszik, hogy rutinos, hogy határozott, hogy lendületes. De legfőképpen az, hogy szívből és lélekből, elhivatottságból végzi ezt a munkát, kicsordulva a gyerekek iránt érzett szeretettől. Kemény tanítónő hírében áll. De legfőképpen azt mondják róla, hogy igazi Pedagógus, nagy "P"-vel. és ez már most nyilvánvaló lett.

Hullafáradtan estem haza, és nem, nem csomagoltam be azonnal a könyveket. csak címkéztem egy sort, az "előírás" szerint, és bepakoltam még egyelőre én, helyettük....

Huh, nem lesz egyszerű. De biztos jó lesz!

u.i.: És hogy Emmusról is essék azért szó... A hét elején megmértem őket, és lelkendezve állapítottuk meg, ami már szemre is feltűnt: Emma sokat nőtt a nyáron, négy centit!

Az évnyitóra érve, csak az elsősök vihették be az ünnepségre iskolás mivoltuk legékesebb bizonyítékát, az iskolatáskájukat, a többieknek le kellett tenniük a tantermükbe. Emma is elszaladt még az osztályába. Nyolc órához közeledve már aggódva pislogtam a 4. a. irányába: hogyhogy nem látom Emmát, elfelejtett volna kijönni?!?! Kicsit közelebb mentem, és akkor vettem észre őt - egy osztálytársa mögött álldogált, teljes takarásban.... Hát, a többiek is nőttek a nyáron....

Jaj nekem!!!

2011-09-01T11:01:00.000+02:00

Zita, kisgimnazista, aki már nem gólya. És ráadásul konferanszié az évnyitón. Megy ő szívesen, csak nagy bánatára, idén már vizsgázik év végén. Sokat nőtt, néha kiskamasz, de olyan jó gyerek! Hatodikos! JAJ NEKEM! először....

Emma, régi tanodás motoros már. Nincs elragadtatva a mostantól érkező korai kelésektől, de két dolog miatt mégis örül: segíthet majd a Kicsiknek, és végre megmutathatja, hogy azon szilárd elhatározása, mely szerint ebben a tanévben már hosszas könyörgés nélkül is megírja majd a leckét, komoly.... Még alsós, de már utoljára. Negyedikes. JAJ NEKEM! másodszor

Klára, az első béből. Szilaj kiscsikó, aki már ott topog mióta a rajtnál.! Véééégre iskolás lehet, örül, és ígéri: nagyon jó tanuló lesz. És mi hiszünk neki. Szerencsére, még a foga is kiesett sulikezdés előtt; ez fontos volt. Elsős. JAJ NEKEM!!!! harmadszor

Imola, szintén az első béből. Hogy várta-e? Nos, nem. Ő inkább még bevallottan az oviba kanyarodna. Viszont büszkén cipelte mégis ma reggel a cicás táskáját, a cicás füzeteivel, cicás tolltartójával, cicás mappáival, cicás uzsonnásdobozával. A legmacskább kistanodás. Nahát! Ő is elsős. JAJ NEKEM! negyedszer

Te jó ég, Zoli!!! Van négy iskolás gyerekünk! JAJ NEKÜNK!!!!!!

Méreg

2011-08-26T09:51:00.000+02:00

Már másodjára történik ez meg velünk.

Először, úgy három és fél évvel ezelőtt, amikor Emma leendő és Zita akkori sulijában igazgatóválasztás volt. Az előző igazgatónak még lehetett volna egy évet hosszabbítani, de mivel nem a megfelelő színekbe öltözött, mennie kellett. Pályázatot írtak ki. A kiírásnak gyakorlatilag csak egy személy felelt meg: az akkori igazgató-helyettes. Igen ám, de aki nem megfelelő színű mellett dolgozik, arra átmosódhatnak a színek. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy hiába:

- szavazott rá egyhangúlag a tanári kar,

- szavazott rá egyhangúlag az alapítványi kuratórium,

- szavazott rá a szülők közössége,

- gyűjtött több, mint 200 aláírást a szülők egy lelkes csapata,

- szervezett - békés - tüntetést a Polgármesteri Hivatal előtt ugyanezen lelkes csapat, a döntés napján,

nem ő nyert. Hanem valaki más.

Az iskolánk azóta is működik, és most két újabb gyermekem indul oda. Ezért aztán nem is akarnám ezt jobban részletezni, vagy a jelen helyzetről bármit is mondani. Még hozzátartozik a történethez annyi, hogy az addigi igazgató-helyettes, aki persze már nem lett az utána, még egy évig ott dolgozott, és az első lehetséges alkalmat megragadta arra, hogy elmenjen. Búcsúnapján - minden túlzás nélkül - sírt a legtöbb tanár és gyerek, akit ő valaha tanított.

Tavaly új igazgatót választott a kerület méltán híres és roppant jól működő zeneiskolája. Itt az igazgató teljesen személyes okokból távozott; ha jól tudom, a hallása romlott meg annyira, hogy már nem bírta a munkáját úgy végezni, ahogyan azt szerette volna. Az új igazgató választás után (ahol azért ismét előtérbe lépett az öltözék színe, ha jól tudom), egészen megdöbbentő hangulat áradt az egész zeneiskolában.

Zita fuvola-tanárnője volt addig az igazgató-helyettes, és az is maradt. Mégis, úgy tűnt, ő nehezen viseli ezt az új helyzetet.

Most már tudom, hogy így is volt. Pár napja hívott: búcsúzik. Ő ezt így nem bírja tovább csinálni. Megy Ausztriába, mindent kezd újra, a nulláról.

Ez a tanárnő egy igazi kincs volt a számunkra: kedves, ámde határozott, Zitát az összes rigolyájával és huncutságával maximálisan elfogadó és bátorító, egy lelkiismeretes és jó fuvolatanár; segítőkész és kedves ember. És, noha megtudhatta azt is, hogy senki sem pótolhatatlan, azért mi mindketten sírtunk, amikor elköszöntünk, és az is kiderült, hogy a tíz tanítványa közül hat már biztos, hogy inkább abbahagyja a fuvolát....

Zita döbbenettel fogadta a hírt. És persze ő is rávágta, hogy akkor itt a vége. Szelíden, de igyekeztem meggyőzni őt - miközben a szívem hasogatott -, hogy adjunk egy esélyt még egy másik tanárnak, aki személy szerint úgysem tehet az egészről. Olyan jó gyerekem van, hogy belement. De azóta a kezébe sem vette a hangszerét, amin egész augusztusban gyakorlatilag napi szinten gyakorolt. És hogy örültünk előre, hogy majd mennyire örül a tanárnője!!!

Zita azóta is hajtogatja, hogy nem tudja elképzelni, hogy most már nem találkozik vele. És kérdezi: miért? És én nem tudom, hogy mennyire kell beavatni egy érzékeny serdülő leánykát abba, hogy a politika néha, és egyre többször, olyan helyekre is beszivárog és fájdalmat okoz, ahová igazán nem hívta és várta senki, és ahol helye sincsen.

Oh, mondanák erre azok, akik makro-szinten gondolkoznak: "De hiszen ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő!"

Igen, és ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő és tíz tanítványának a lelke.

"Ugyan már!"

Hát igen, ebben a most már kevesebb, mint tízmillió lelket számláló országban, csak egy "csepp". De ha körülnézek, mintha már vödörszám állnának ezek a cseppek.

Nem jó ez.

(A múltkor kirohantam Mónikának valami miatt. Akkor azt írta vissza, hogy milyen jó, hogy végre nem csak elfogadni, megérteni, más szemszögből is nézni próbálom a dolgokat, hanem egyszerűen dühös vagyok. Hát, Móni, kijár most is egy vállveregetés. Habár most inkább keserűt érzek a számban.)

S(h)ort

2011-08-24T09:14:00.000+02:00

Kellett már Zitusnak egy új rövidnadrág, sportolásra. Mondtam neki, hogy ügyintézéseim során nézek neki valamit. Magyarázza, hogy meddig érjen: "Ne túl rövidet, mert azt nem szeretem, látszanak a "csülkeim" " (jaj, édes lányom, hányan szeretnének ilyen "csülköket"...). "De azért érjen térd fölé bátran, mégiscsak sort kéne."

Jó.

A boltban leakasztok egy olyan darabot, amiről úgy érzem, jó lesz. Meg egy kicsit még "menő" is, talán. Ha jól értem. Megveszem, tisztázva, hogy ki lehet cserélni, ha esetleg mégsem értettem jól.

Otthon odaadom, ujjong, felveszi.

Igen, ez nagyon jó, szuper lesz edzésre. De talán még suliba is felveszi. És most pedig ebben is alszik.

Annyira imádom ezt a gyermeki lelkesedést, őszinte örömöt. Pedig csak egy "kisgatyáról" van szó....