Nomád élet

Természet Anyó elővette már az őszi palettáját, próbálgatja is a színeit. De mivel kissé "szeles" ilyenkor, közben még ezer más teendőjét is igyekszik ellátni: engedi hát a napot, hogy megmelengesse a kirándulókat, lehetővé teszi, hogy a le nem szüretelt szőlő még édesebbé válhasson és segít, hogy a kellemes melegtől ittragadt madaraknak is legyen még idejük útra kelni.

Ebben a káprázatos, igazi indián nyárban vágtunk hát neki, életünkben először LAKÓAUTÓVAL, egy hosszú hétvégének. A célpont egy számomra fehér folt volt édes hazánkban: a Mecsek. Tulajdonképpen csak három éjszakát és két és alig fél napot töltöttünk ott, de annyi élménnyel lettünk gazdagabbak, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem a felsorolásukat.

De talán a lakóautós benyomásokkal indíthatnék. Aki szereti a teljes kötetlenséget, a "hátamon a házam" csiga-érzést, a nomád, "akárhol-alhatunk-és-alszunk-is" üdítő mámorát, a mindennap máshol vagyunk, de mégsem kell ki-be rámolni örömét, akit nem zavar, hogy öt másik embertársával lakik alig pár négyzetméteren és nem feltétlenül tusol le alaposan minden nap, viszont lenyűgözi, hogy eszméletlen sok szépséget láthat rövid idő alatt, akinek nem mindig a pihenés a fontos, hanem azt felülírhatja az élmény is, annak való. Aki szereti a kényelmet, a nyugalmat a mellékhelységben, akinek kicsit nagyobb a térigénye és nehezen visel el sok embert egy helyen, aki nem feltétlenül van attól elragadtatva, hogy az előbb még étkező most már az ágya, aki fél akárhol letáborozni a "pusztaságban" vagy a falu végén, aki ragaszkodik a napi két hosszas pancsoláshoz és nem szeret aggódni azon, hogy van-e elég víz, gáz és megy-e a fűtés éjszakai is, akinek fontos, hogy egy utazás során pihenjen is, annak nem való. Négy gyermekünk határtalan lelkesedését és alkalmazkodó-képességét látva, ők biztosan az első kategóriába tartoznak. Ami minket, kissé elgyötört szülőket illet, mi ide-oda billentünk a kettő között.....

Első éjszaka én alig aludtam, úgy rettegtem a nem is tudom mitől, Grábóc nevű falu kolostárának bejáratánál leparkolva. Utána helyet cseréltem Zolival, és a következő két éjszaka már kellemesebben telt. A lányok (köztük az idegen helyen és helyzetben nehezen alvó Zita is!) simán elaludtak a számukra is nagy mértékben szokatlan megoldásban! A három Kicsi ugyanis a vezetőfülke felett található "alkóvban" szundizott együtt, míg Zita a hátsó traktusban található emeletes ágy felső részén. Én ugyanezen ágy alsó részén töltöttem először az éjszakát, majd utána az étkező-asztalból és utasülésekből összállítható ágyon (amit ugye reggelente vissza kellett alakítani, hogy ott étkezhessünk és utazhassanak a lányok). A lakókocsiban elköltött étkezéseket rendkívüli módon élvezték a csajok, ahogy azt is, hogy még menet közben is el tudtak menni pisilni (bár kicsit olyan volt, mintha egy légörvénybe keveredett repülőn tették volna ezt). A bérlési helytől én vezettem haza a hatalmas lakóautót és azon morfondíroztam, hogy kezdő koromban egy Lancia Y10-es mini-autót vezettem, és lám, hol tartok. Ki tudja, egyszer még egy csuklós Ikarus-busz kormánya is a kezem közé kerül.... Utána viszont már Zoli vette át a pilóta-szerepet, gondosan követve társ-lakóautónkat, ahol ugyancsak egy Zoli ült a kormány mögött.

Mert nem hatosban vágtunk neki ennek a kalandnak, hanem "felbújtóinkkal" együtt. Gyöngyi és Zoli barát-házaspárral és az ő három gyerekükkel. Ők már tesztelték a lakóautózást a nyáron, nekik nagyon megtetszett és kérdezték, volna-e kedvünk nekünk is kipróbálni ezt az utazási módot. Mi pedig abszolút vevők voltunk rá! Mivel a javasolt úticéljuk pont megegyezett a mi terveinkkel, már el is döntöttük! Utána pedig nagyon jó dolgunk volt, mert Gyöngyi jobbnál jobb programokat, látni- és tennivalókat kutatott fel, nekünk már csak élvezni kellett ezeket!

Hogy miket? Hamarosan elmesélem!!!!!
(és fotókat is teszek majd be, ha Gyöngyiéktől megszerzem őket)

Ovis történet még egyszer

Csak gyorsan leírom még a Sáronos fejleményeket. Sokakat megindított ez a fojtogatós történet, túl a hozzászólásokon, még több magán e-mailt is kaptam.

Szóval, az történt, hogy beszéltem az óvó nénikkel. Ők elmesélték, hogy többször is beszéltek anyukával, aki nagyon megdöbbent és megijedt, és ígéretet tett, hogy beszél a lánya fejével. Aztán hétfőn Sáron odament Imóhoz és bocsánatot kért tőle, ígérvén, hogy többé ilyet nem csinál, az anyukája is elnézésünket kérte. Az óvoda-vezetőnő is bejött a csoportba, hogy beszéljen Sáronnal. Nos, ezek után mi lehetne az én teendőm? Miután a lányaimban egyáltalán nem maradt meg ez az esemény traumatikusan (kicsit sajnálom is, hiszen akkor nem mérték fel, hogy mekkora szörnyűség volt ez!), szerintem nekem is kutya-kötelességem adni még egy esélyt egy öt és fél éves kislánynak.

Fenntartásaim azért vannak. Az óvónő mondta, hogy mindig rajta az egyik szeme, nagyon fél, hogy valami hasonló ismét megesik, de most Sáron nagyon "viselkedik". Hát igen. Számomra a hangsúly a "most"-on van. Mondtam is neki, hogy szerintem nem ezen a héten kell aggódni, hanem majd pár hét múlva, amikor "elfelejtődik" egy kicsit a dolog.... Az is kiderült, hogy Sáron hivatalosan nem is magatartás-zavaros.... Hm, hm.

Szóval, így állunk. Imó sebei elmúltak, nem tart attól, hogy oviba menjen és határozottan kedvesen üdvözli az őt sérelmezőt.

Most pedig nekilátok sürgős teendőimnek. Ugyanis, miután iskolás leánykáink ma kirándulnak, holnapra pedig valami rejtélyes okból kifolyólag szabadnapot kaptak, hát kihasználjuk a hosszú hétvégét és nekivágunk egy igencsak izgalmasnak tűnő kalandnak!

Amikor visszatértünk, elmesélem!!!!

Klára is kérhetett

Ez már majdnem két hete történt, dehát a krónikás néha azzal is lefoglalja magát, hogy éli az eseményeket, nincs mindig ideje le is írni őket...:-)

Szóval, újonnan teremtett családi hagyományunk idei utolsó élvezője Klára volt, azaz, ő is kívánhatott egy napot a szüleivel, névnapja alkalmából. Nos, nem volt egy teljes nap, mert hamar végigrohant az általa kijelölt helyen, ami csakúgy, mint Emmánál, most is az Állatkert volt. De ennek ellenére nagyon élvezte az egészet, az egyedüliséget, a főnökösséget, az irányítást és a megszakítás nélküli csacsogás lehetőségét.

Az tény, hogy a Budapesti Állatkert már nem rejt nagy meglepetéseket kis (nagy) családunk számára, de ettől még mindig szívesen megyünk mind. Klárának ezúttal az volt a fontos, hogy etethesse az állatokat. Míg Emmával elmerülten és szinte órákig néztük a falatozó (és marakodó) medvéket, meg a fürdőző vízilovakat, addig Klárának nem jelentett élményt a kígyó-simogatási lehetőség, vagy a gorillák bemutatója, ő kecskéket, zsiráfokat és tevéket akart táplálni. Így aztán vettünk három zacskó zoo-csemegét és a többi állatot futólag megtekintve, végignyargaltunk az állatkerten, hogy aztán sokat időzhessünk a kecskéknél, a zsiráfoknál és a tevéknél.

Közben ropit ropogtattunk, majd a fárasztó etetés-futás biatlon után megpihentünk egy kicsit az állatkert cukrászdájában egy isler erejére....
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, az állatkert shop-jában is eltöltöttünk egy kis időt. Először is, Klára nagy vágya volt egy plüss-állat (ezúttal egy pandára esett a választása, továbbá ikertesója részére pedig egy pingvint kért), más részről pedig egy másik, június közepe óta fennmaradt, restanciánkat kellett még pótolnunk. Ugyanis két Nagylányunk egy-egy örökbefogadott állatot kért a kitűnő bizonyítványukért. Nos, ezt is megejtettük végre, így aztán Zita a legifjabb magyar orrszarvú, Lissimba "keresztanyja" lett, Emma pedig Sandrát, a zsiráf-lánykát fogadta örökbe. Az oklevelekkel (és egy-egy, a keresztgyereket ábrázoló kulcstartóval) felszerelkezve indultunk hát haza, egy teljesen elégedett Klárával közöttünk.Hazafelé még megosztott velünk egy csomó közlendőt (Zita nagy konkurrenciája lett ám ő!), itthon pedig vidáman folytatta ugyanezen tevékenységét a köré sereglő testvérhaddal is.

Bajnok

Évente 2-3-szor kerül megrendezésre az Önkormányzat és egy kerületi újság ápolásában a Fórum-futás nevezetű verseny. Az önkormányzati parkból van a rajt és egy kb. 2 km-es kört téve, ugyanide kell visszaérni. Mindig sokan szoktak ezen részt venni, most hétfőn meg pláne rengetegen vágtak neki a távnak, miután gyönyörű idő is volt. Bárki indulhat, nemek és korcsoportok szerint lehet nevezni, a legkisebbek a 6 évesek vagy annál fiatalabbak, a legidősebbek pedig a 40 felettiek bőven nagypapa (vagy nagymama) korig. Az (általános) iskolás korosztályokat kétévekre osztják. Így aztán idén Zita a szerencsés korcsoportba került (1999-2000, a maga '99 decemberével pont a közepén van), Emma kevésbé (2001-2002).

Büszkén jelenthetem, Zitus idén másodszorra is a dobogó legfelső fokára állhatott a korosztályán belül!!!!! (Hogy összesen hányadjára, arról folynak a családban viták: vagy negyedjére vagy ötödjére) Nagyon örült az eredménynek, meg persze mi is, annak meg pláne, hogy jutalmul egy könyvet kért!!!!

Emmus bébi is lefutotta, de lássuk be, ő rövidtávon jó (60 méteren lefutja a nővérét!!!), nála már az is nagy szám, hogy ezt a távot teljesítette!! Így az ő 6. helyének is nagyon gratuláltunk, jövőre, a szerencséseb korcsoporttal meg talán a dobogó is elérhető lesz!
Zitával Zoli futott (én már nem bírtam volna azt az iramot), Emmával én. Nagy családi futás volt ez!!!! Jövőre már a Kicsik is szeretnének nekivágni!!!!

Étkezőkocsik és mozdonyok

Szerintem mindenkinek vannak "heppjei", apró hóbortjai, mániái, "fixa ideái". Zolinak az (egyik) ilyen az étkezőkocsi. Nagy vágya, hogy egyszer úgy utazzunk vonattal, hogy az étkezőkocsiban vacsorázunk. Persze, valószínűleg, ilyenkor amolyan Agatha Christie-s Orient expresszt képzel el, hangulatos és kifejezetten szép étkező-részzel, zamatos ételekkel és elegáns, no meg udvarias, pincérrel.... Pénteken azzal jött haza drága hites Uram, hogy ezen a hétvégén "Étkezőkocsik és mozdonyok versenye" lesz a Vasúttörténeti Parkban, nem akarunk-e esetleg kimenni. Hát dehogynem!!!!! A két Kicsi harsány csatakiáltással és határtalan lelkesedéssel fogadta az ötletet, a Nagyok jóval mérsékeltebben. Utólag, Zita bevallotta, hogy attól félt, hogy unalmas lesz, de ez szuper volt!

Tegnap délután vágtunk neki ennek a "túrának". Bár a program-ajánlóban külön szerepelt, hogy a versenyben lévő étkezőkocsikban majd lehet enni is, az ebédet még itthon fogyasztottuk el, csak utána kerekedtünk fel. Így aztán a mozdony-versenyről le is maradtunk, de nem úgy az eredményhirdetésről (ahol a győztes mozdony-vezetők, a Forma 1-es pilótákhoz hasonlóan pezsgővel locsolták le egymást) és egy örökké emlékezetes (vagy ahogy Zita mondta "egy életre szóló") kalandról...

Az történt ugyanis, hogy először is körbejártuk az étkezőkocsikat, de kb. az ötödik után már megelégelték a csajok (azért megnéztünk még egyet-kettőt az eksztázis szélén lévő apjuk kedvéért), így az eredményhirdetést várva még megmásztunk egy-két XIX. századi mozdonyt, megcsodáltuk hogy hol tárolták a szenet, hová lapátolták és próbáltuk kitalálni a sok kallantyú-fogantyú-dugattyú lehetséges funkcióit. Utána, némi friss, gőzölgő kürtős kalács segédletével, végigasszisztáltuk az eredményhirdetést. Amiből megtudhattuk, hogy létezik olyan, hogy "Étkezőkocsik nemzetközi szervezete", továbbá kiderült, hogy volt "Legjobb séf", "Legkedvesebb kiszolgálás", "Legdekoratívabb tálalás", "Legfinomabb nemzeti specialitás" díja (meg még biztos más is, amit nem jegyeztem meg).

Már az eredményhirdetés alatt kinézték a lányok maguknak a kocsiszínt (vagy nem tudom, hogy mi ennek a vasutas megfelelője), ahol sok mozdony pöfögött a fordító-korong körül, és azokba fel lehetett mászni, sőt a dudát is meg lehetett húzni. Még a mozdonyos körre vagy a hajtányozóra is fel szerettek volna szállni, de oda külön jegy kellett volna, ráadásul még eszméletlen nagy sor is állt. Ezért megnéztük inkább a kocsiszínben lévő vonat-darabokat (volt hálókocsi, étkezőkocsi, mozdony, mozgó posta, omnibusz (???)). Onnan kikeveredvén, úgy döntöttünk, hogy megmászunk néhány működő mozdonyt, a dudálás kedvéért. Még mielőtt felkapaszkodtunk volna az első utunkba kerülőre, szájtátva végignéztük, ahogy a fordító-korong elforgat egy gyönyörű fekete, piros-kerekű mozdonyt, ami aztán elpöfög Rákosrendező felé. Felkászálódtunk egy szép, mint később kiderült osztrák, mozdony-csodára, ahol a két "masiniszta" készségesen felelgetett (angolul) kérdéseinkre, majd egyszer csak mondott valamit az egyik a másiknak, aztán pedig odavetette nekünk: "most mi jövünk". Ami azt jelentette, hogy most az a mozdony ment a fordító-korongra... Kérdeztük, hogy leszálljunk-e. Mondták, hogy maradjunk nyugodtan, meg úgysem lenne idő, hogy mind a hatan lemásszunk. Így esett az meg, hogy mi is elpöfögtünk Rákosrendezőig (majdnem) egy bécsi mozdony-matuzsálemmel és két kedves masinisztájával. Most aztán láthattuk, hogy mit kezdenek a kallantyúkkal-dugattyúkkal-fogantyúkkal! Sok mindent elmagyaráztak nekünk, amikor volt rá érkezésük és most már azt is értjük, hogy miért vannak ketten egy mozdonyon. A csajok nagyon élvezték, bár egy idő után panaszkodni kezdtek a melegre, mert bizony forróság, az volt!

Egy picit visszavittek minket (tolatva!), onnan pedig visszasétáltunk a parkba, nagy vidáman és feldobódva a nem mindennapi élménytől (végülis így, sorbanállás és jegyvétel nélkül, tudtunk tenni véletlenül egy kört egy mozdonnyal!). A csajok még kikönyörögtek egy kört a kis kerti vasúton, Zita Klárával ment, Emma Imóval és az is annyira tetszett nekik, hogy kissé szenesen-feketén, megizzadva és kipirulva, de nagyon jókedvűen sétáltunk vissza az autóhoz. A koronát kedvenc cukrászdánkban, a Szamócában, tettük fel, ki egy islerrel, ki egy fagyival, ki egy capuccinóval..... Ez a délután igazi "dolce vita" volt, ennyi élménnyel és ennyi édességgel...

Képeket csak a telefonommal tudtam készíteni és amint rájövök, hogy hogyan tudom azokat a számítógépre is átvarázsolni, ideteszek párat.

Egy éve már

Egy éve már, hogy János, drága "fogadott" Bátyám, az Igaz Barát, feladta a harcot a rák ellen és eltávozott az élők sorából. Egy éve már, hogy nincs velünk, de nem telt még el úgy egy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiányzik és annyira szeretnék beszélgetni vele! De nem lehet. Ehelyett, elmegyek holnap a rá emlékező misére és viszek egy szál virágot a sírjára.

Még most is könnyek szöknek a szemembe és még most sem sikerült elfogadnom, hogy miért pont őt jelölte ki a szeszélyes sors erre a kegyetlen végre. Ha van Menyország, te biztos ott vagy, János!

Sáron, a fojtogató

Egyáltalán nem erről akartam írni. Sőt, most nem is akartam írni, mert más dolgom volna. De ez kikívánkozik belőlem, olyan dühös és egyben tanácstalan vagyok.

Most hoztam haza a két Kicsit az oviból. Imó már öltözés közben jelezte, hogy Sáron (új, de már ötéves, csoporttárs) fojtogatta őt. Láttam, hogy a nyakán ott vannak a piros foltok.... Az egyik óvónő már elment addigra, a másik altatta a többieket. Pont Sáron jött csak ki a fürdőszobába, de végiggondolva, úgy döntöttem, hogy nem vele kezdem a beszélgetést.

Ahogy hazajöttem, alaposabban is megvizsgáltam Imót. A kislány ujjainak nyomait is ki lehet venni Imó nyakán és füle mögött, plusz még egy mély karmolás is van a nyakán!!!! Most tudnék olyan cifrákat mondani, hogy ha még le is írnám, akkor betiltanák a blogot!!!! Hiszen ez már a gyerek életére tört!!!! Dühös vagyok. Mindenre és mindenkire! Imola miért nem visított (mondjuk, lehet, hogy nem kapott levegőt)? Klára miért nem rohant oda az óvó nénihez? Az óvó néni miért nem látta ezt (a kert kisházában történt a dolog)? És ez a gyerek miért csinálja ezt? Miért nincs egy nyamvadt fényképezőgépem, amivel rögzíthetném ezt???? (Azért, mert ellopták, a szüleimé meg, nahát, náluk van, ők meg külföldön.)

Felhívtam a délelőttös óvó nénit, mert nem hagy nyugodni a dolog. Bocsánatot kért, hogy nem szólt. Mondta, hogy a Sáron (jó név!!!!! de anyukája Seronnak mondja...) másokkal is ezt tette már több ízben. Már jelezték is anyukának, aki erre azt felelte: "Mert aszondja a Seron, hogy őtet bántsák!" Mondta neki az óvó néni, hogy a gyerekek csak megvédik magukat (már az enyémeknél kevésbé mulyák), a kislány az, aki piszkálja a többieket. Állítólag ma a másik óvónő fog beszélni anyukával, hogy elmondja a ma történteket és kérni fogja, hogy beszélgessen el a lányával. Semmi reményt nem látok arra, hogy anyuka megfogadná ezt a kérést, valószínűleg ő azt fogja vélelmezni, hogy a kislánya ellen indul támadás....

Mi a teendő ilyen esetben? Az egy dolog, hogy azt mondtam a gyerekeimnek, hogy kéretik jól nekiesni Sáronnak (vagy Seronnak) ilyen esetben és megvédni magukat és egymást (hiszen külön előny, hogy ők ketten vannak!!!!), továbbá tele hangon visítani az óvó néniért és főleg ELKERÜLNI a kislányt. Mindezzel együtt, tele vagyok aggodalommal. Ez a kislány nem fog megváltozni, nyilván a körülményei sem (a fojtogatós figurát látnia kellett valahol, a legnagyobb jó indulattal is, mondjuk a tévében, este, a nem neki való rovatban). Most akkor az elkövetkezendő két évben azon szorongjak minden hétköznap (kivéve a varázsovi óvó keddi nyugalmát), hogy túlélik-e a gyerekeim az óvódát? Vagy vigyem el őket innen is? Vagy neveljek belőlük kis street-fightereket, akik ököllel védik meg az igazukat?

Mit tegyek?

"Sztárpalánták"

Bevezetőként, egy apró villanás, pár héttel ezelőttről.

Klára és Imola is varázsoviba készülődnek. Ez a varázsovi-dolog már bevált Zitánál és Emmánál is. Ez egy olyan hely, ahová hetente egyszer mennek, egy teljes napra, és tulajdonképpen az történik ott, ami egy ideális, vagy inkább idilli oviban történhetne. Minden nap átgondoltan fel van építve, általában az évszaknak, vagy a népi ünnepi kalendáriumnak megfelelően, egy adott téma köré. Ezt a témát énekkel, néptánccal, kézműveskedéssel és egyebekkel körbejárják, mindezt kedves, odaadó, mesevilágot képező óvó nénik (és bácsik) teszik. Egyik kedvencem a szüret: felfűznek szőlőfürtöket zsinórokra, azokat szüretelhetik az ügyes kis mancsok, majd abból mustot készítenek, amit persze meg is kóstolnak, tanulnak szüreti nótát (Lipem-lopom a szőlőt), ünnepi néptáncot, és nemezelnek egy szőlőfürtöt. Közben a játszótérre is leugranak azért, ebéd után pedig alvás helyett földre (pontosabban lépcsőre) ledobott párnákon pihenve diavetítést élveznek (Sanyi bácsi által, aki egyébként az egyik néptánc-oktató, de közben "dadus" is). De a farsang, az adventi készülődés, vagy az anyák napja is hasonlóan bűbáj. Meg minden más.

Pont ma kezdtek itt a Bogárkák. De előtte még, augusztus végén ismerkedő délutánra invitált minket a Varázsovi (egy ún. "Kalandjátékra"). Klára itthon felöltözött (már régen önállóan válogatja össze a ruházatot, általában nagyon színes és kesze-kusza, de Zoli mindig mondja, hogy hagyjam): ezúttal magára cibált egy vékony (és csinos!) farmerkabátot, mert kicsit hűvös volt, és felvette a napszemüvegét. Zoli elragadtatva mérte végig aprócska leányát és azt találta mondani neki, hogy "Klára, olyan vagy, mint egy sztár!!!"

No, mikor megérkeztünk a Varázsovit rejtő színház-épület aljába, pont ott találtuk Erikát is, az intézmény vezetőjét, aki örömmel üdvözölte őket (nem ismeretlenek a számára, hiszen kísérgettük sokat a két Nagyot). Először Imóhoz hajolt oda, és mondta is neki, hogy "Te vagy az Imola, ugye?" Klára közbevágott: "Én pedig Klára vagyok. SZTÁR vagyok!"

Na, bemutatkozott! :-) Erika is, én is, dőltünk a vigyorgástól!

Múlt szerdára meghívónk volt - hála Zoli munka-típusának! - a napokban induló Disney-csatorna megnyitó bulijára. Nagyon szép helyen volt, a Szépművészeti Múzeumban. A lányok mindent úgy csináltak, mint a kisangyalok: Klára és Imó bent aludtak az oviban, hogy bírják az esti (fél 7-kor kezdődő) mókát, Emma és Zita ezúttal gyorsan és hatékonyan megírta a leckéjét és zokszó nélkül másztak ki és be a kádba, mind a négyen. Mind az öten ott toporogtunk 6 óra 20-kor a Hősök tere sarkán, Zolira várva. Közben gyűlt a tömeg, több "celebet" is láttam elsuhanni mellettünk, csemetéikkel. Már készültünk feladni a Zolira várást, mikor megjelentek "sztárpár" barátaink (Keresztes Ildi és Kicska Laci), akik viccelődve kérdezték, hogy nem adnék-e kölcsön pár gyereket, mert nekik (sajnos) nincs és elég ciki így megérkezni a Mickey fémjelezte buliba. Végül, Zitát és Emmát (aki már készült éhenhalni) "lepasszoltam" a közben befutó Juli barátnőméknek (aki történetesen Zoliéknál dolgozik egy ideje), akik beslisszoltak, feladva azt a reményt, hogy Mickey-vel vagy Minnie-vel fotózkodjanak.

Mi pedig, a két Kicsivel (akik viszont mind hozzám, mind a Mickey-s fotóhoz ragaszkodtak) és Ildiékkel, beálltunk a sorba. Végre befutott Zoli is. Éppen üdvözölt mindenki mindenkit, amikor odajöttek Ildihez egy kamerával és egy riporterlánnyal, kérdezve, hogy adna-e egy gyors interjút. Jaj, mondta Ildi, adjatok már tényleg kölcsön egy gyereket! És így került Klára-lányunk kamera elé, ahol is lazán és vidáman válaszolt minden nekiszegezett kérdésre (pl.: hogy hívják, mi a kedvenc Disney-filmje, stb.) . Bátor, bevállalós csajszi! Már csak azt kéne megtudnunk, hogy melyik tévének nyilatkozott (gondolom a Disney-csatornának) és mikor láthatjuk (talán az első napokban?).

Végül eljutottunk Mickey-hez is. Imola olyan kitörő örömmel üdvözölte és ölelgette, hogy az már szinte megható volt. Vidáman pózoltak a hivatalos fotósnak. Én, sajnos, nem vittem gépet (Zita jól le is szidott!), ezért kénytelen leszek ennek is utánajárni, hogy miként szerezhetnénk meg azt a számtalan fotót, ami az egész este során készült mind a négy csajszinkról....

Bent, a fogadáson, először is, telemtömték a bendőjüket a gyerekek (én összetalálkoztam egy, tíz éve nem látott másod-unokatestvéremmel, aki ugyan tudta, hogy négy lányom van, de hitetlenkedve ingatta a fejét, ahogy nézte, hogy miként sürgök-forgok körülöttük). Mikor már nem korogtak a pocakok, átmentünk egy másik helységbe, ahol a műsor kezdődött éppen, amit a tini-bálvány Márk vezetett. Emma és Zita egy darabig szenvedett, hogy nem láttak, végül előrefurakodtak at első sorba, Dóri barátnőjük mellé, "csápolni". Imola egy magas asztalon ülve nézte végig a táncos produkciókat, "nyilatkozó sztárpalántánk" pedig inkább gyurmázott egy jót, anyukájával. Meg is egyeztünk, hogy veszünk itthonra is ilyen jó, ruganyos és illatos gyurmát (azóta már be is tartottam az ígéretemet). A műsor vége felé felhívtak néhány bátor jelentkezőt a színpadra. Zita (és őt követve), Emma is ott álltak persze.... Énekeltek, táncoltak és meghajoltak a végén.... High School Musical dalt kellett "elmímelni"....

Kipirultan, boldogan jöttek onnan le. Már csak hab volt a tortán, hogy távozóban (mert siettünk haza a meccset nézni, meg úgy is késő volt) még búcsú-csomagot is kaptak mind a négyen (annyi kütyünk van, de úgy tudnak minden apróságnak örülni, mintha üres szobákban laknának...).... Lelkesen köszöngették, hogy elhoztuk őket ide... Persze, mi szívesen tettük, de megegyeztünk Zolival, hogy azért nem sűrítjük az ilyen típusú programokat, mert a végén négy kis majmunk lenne, gyerekek helyett...

Az estére igazán csak a magyar válogatott tehette volna fel a koronát, de nem sikerült neki....

A fotókat pedig majd "levadászom" és később bebiggyesztem.

Asszociációs játékok

Egyetemista koromban elvárták tőlünk, hogy gyakorlatilag a teljes francia irodalmat a kisujjunkban horjuk. Hogy a komplett Balzacot, Zolát, Maupassant-t és társait mindennapi ismerősként üdvözöljük. És Proust-ot is. Na, ez utóbbinál dönthettem úgy, hogy mit nekem színpompás és zamatos irodalmi pálya, megyek inkább száraz közgazdásznak! Ugyanis "Az elmúlt idők nyomában" (ha ez a pontos magyar cím, én eredetiben gyötörtem) olvasásával igen nagy bajban voltam. Már eleve, iszonyú nagy volumenű. Na jó, de ezt azért mások is tudják. Na de az, hogy ha megcsörrent a telefon, miközben olvasni próbáltam, és félretettem a könyvet, akkor utána, ha vissza akartam térni a megkezdett mondatomhoz, akkor több oldalt is vissza kellett lapoznom, hogy a legutolsó nagybetűhöz eljussak, már kicsit sok volt! Pedig nagy könyv-faló voltam mindig. Ezért aztán Proust művéből csak egy tartalmi elem maradt meg bennem, a világ-szerte híres madelaine-es képe. A madelaine egy süti-fajta, melynek sűlő illatáról neki gyakorlatilag a komplett gyerekkora jut az eszébe (százhúsz oldalon, vessző és pont nélkül), édesanyja erőteljes képével. Proust asszociált, és minden irodalmár hanyatt vágódott és vágódik a mai napig ettől. Én nem, ebből is látszik, hogy nem vagyok irodalmár.

Asszociálni pedig mindenki szokott. Például, biztosan sokan vannak úgy, hogy ha a rádióban felcsendül egy számukra jelentőségteljes dallam, akkor rögtön eszükbe jut egy kép, egy esemény, egy időszak, egy személy, stb. Pl., Apukám mindig elmondja, hogy fogantatásom éjszakája előtt (mert meg van róla győződve, hogy szilveszter éjjel "készültem", szokta is mondani, hogy kicsit spicces volt, ezért nem lettem tökéletes... :-) ) Shakin' Stevens "Give me your heart tonight" című számára ropta többször is Anyukámmal, és ez volt az a zene, ami őt annyira elvarázsolt (Anyukámmal együtt), hogy úgy gondolta: ideje lenne egy kistesónak.... De persze, a már megélt életemnek is vannak meghatározó számai: Pachebel egyik híres dallamára vonultunk be a gödöllői kastély diísztermében egy őszi délután, házasság-kötés céljából. U2 "One" című számához többféle kép is kötődik, mindegyiken Zoli van, Phil Collins "Two hearts" című számát pedig számomra gyanúsan sokat játszották a rádiók az iker-terhességem során... De a "Tears in heaven"-ről pedig mindig János temetése fog eszembe jutni, el is szoktam kapcsolni.

És a nyaralásokhoz is kapcsolódnak zenék, ezekről már írtam is. Tavaly örökké ABBA-ra utaztunk, idén Grease-re és Zoránra. Az utazásokhoz más asszociációs játékot is tudnék kötni. Pontosan azokat: játékokat! Nemrégiben beszélgettünk erről Zolival. Mármint, hogy egy-egy utazáskor, egy-egy helyszínen, valamiért mindig ugyanazt játszottuk a csajokkal. És akkor jöjjön!

Olaszországban, az első héten, az esős órákban folyton jengáztunk (fahasábokból álló torony, amelyből ki kell venni mindig egy elemet, azt a tetejére kell helyezni és nem szabad a toronynak ledőlnie). A tengerparton, Zita és Emma megtanultak hajócsatázni és mindig addig nyagattak egy felnőttet, hogy az segített nekik a játékban (azért azt az elején nehéz önállóan játszani).A Garda-tónál felnőttes játék volt a jellemző: szüleimmel négyesben nagy bridzs-partykat rendeztünk a leányzók elaltatása után. Balatonon a kanasztát szerettük volna megtanítani Zitának, de valahogy ez elmaradt, helyette hatalmas memory-csatákat vívtunk. Emlékszem, hogy már a Bátyám gyerekei is lenyűgöztek anno ezzel a játékkal. Mert ez tipikusan olyan, ahol még egy kicsit sem kell hagyni magamat ahhoz, hogy kikapjak.... Klára és Emma az élenjárók, de a barnaszeműeknek is jól megy.

Aztán eszembe jutott, hogy a legutóbbi síelésen a kocka-póker (annak is egy gyerekesített változata) és az UNO kártya volt a menő. De mikor csak Zitával és Emmával voltunk egyszer, akkor az Ország-Város is tetszett. Eszembe jutottak a saját nyaralásaim is, amikor gyerek voltam. A(z akkor még) jugoszláv tengerparton rengeteget makaóztunk, míg máskor pedig Master Mind-oztunk (ez a csúnya barna játék, ahol egy elrejtett helyen kiraktunk egy színsort, a másiknak pedig max. 10 lépésben ki kellett találnia). Ez utóbbi játékot szeretném is majd felkutatni, hátha tetszene a csajoknak is. Mert még ez is egy érdekes dolog. Lelkesen megvettem nekik az "Ott vagyunk már?" című, bőröndbe rejtett, jópofának ígérkező, kifejezetten utazásokra való, játékot és soha nem akartak játszani vele. Menet közben inkább a "mi a szabály" című saját fejlesztésű játékukat játszák, amikor is valaki befogja fülét-szemét, a többiek pedig kitalálnak valami tikket, amit minden válaszadáskor használniuk kell. A befogott szemű-fülű ezek után kérdéseket tesz fel és ki kell találnia, hogy mi az egyezményes "tikk".

Szóval, én játékokkal is asszociálok. Elég ránéznem egy társasra és máris felvillanak utazós képek, emlékek. Lehet, hogy ezt Proustnak köszönhetem?

Imola kívánsága

Az elmúlt egy évben, megpróbáltuk bevezetni azt a szokást, hogy az igen nagy családban cseperedő gyerekeink egyszer egy évben, kívánhatnak egy bármilyen napot egyedül a szülőkkel. Azért írom így, hogy megpróbáltuk, mert igaz ugyan, hogy Zita és Emma kívánsága is teljesült már, de Zitáé két részletben (ő mondta ugyan, hogy így is jó), Emmáé május tájékán (a február 27-i születésnapja után...) és a májusi Imola-napon elhangzott kívánság pedig csak most vasárnap teljesült. Klára, a maga augusztus 12-i névnapocskájával, még türelmetlenül vár. Tehát a rendszer jó, működik, mindenki nagyon élvezi, és tényleg különleges élmény mind a gyermek mind a szülők számára, de úgy érzem, hogy korrektebb lenne, ha egy idő-korlátot is megszabnánk. Mondjuk, hogy az ünnepet követő egy hónapban teljesül a kívánság.

Kanyarodjunk tehát vissza a legfrissebb élményszerzőhöz, Imóhoz. Az ő szíve vágya a Vidámpark volt. Egyszer járt ott eddig, tavaly tavasszal, amikor egy szép délelőtt felkerekedtünk Vivivel és Klárával együtt - ovimentes ikres-napot tartva. Azt az alkalmat rengetegszer emlegetik, és tényleg nagyon jó emlék számomra is (reméljük, a friss anya Vivinek is :-) ).

Vasárnap délelőtt tehát "leadtuk" Zitát, Emmát és Klárát Betty mamához, mi pedig belevágtunk! Tudtuk, hogy mire számíthatunk a Ligetnél: futóversenyre, ezért előrelátóan, elég távol, de biztonságos helyen parkoltunk le. A napos, de nem túl meleg időben egy jót sétáltunk és már ott is álltunk (sorban!) Imola vágyainak bejáratánál, a Vidámparknál. Ragyogott a pofija, huncut mosolya le sem jött róla egész végig. Néha jött csak zavarba: nem volt miért nyűgösködnie, hiszen leszögeztük az elején: minden úgy lesz, ahogy ő óhajtja! Mivel Imola mostanában a nyifi-nyafi kisasszonyunk, ezért hirtelen nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. De azért egész jól "alkalmazkodott"....

A Vidámpark ékével indítottunk, a gyönyörűséges régi körhintával, a szépen festett lovacskáival és hintóival. Itt rögtön tettünk több kört is. Imola persze különböző paripákon repült, de nekünk is megmondta, hogy hová szálljunk fel.....

Utána keresztbe-kasul cikáztunk a Vidámparkban, hol ide, hol oda szállva fel, hol ide állva sorba, hogy az utolsó pillanatban mégis úgy "döntsünk", hogy egy másik sorba állunk. Imola főként a kissé "babás" játékokat részesítette előnyben, óvatos duhaj volt, de ezt senki sem bánta.... Azért bevállalta a kis-dodzsemet egyedül (és néha még arra is ráérzett, hogy hogyan kezelje), felült a bringás körhintára, a kedvenc "kukacos" hullámvasútjára, több kört is mentünk a mesehajón, nagyon tetszett neki a barlangvasút (János vitéz történetével), kipróbálta a dzsungel-rész minden játékát, majd... megéhezett. Így aztán bő három óra intenzív vidámparkozás után a kijárat felé vettük az irányt... A kocsihoz visszafelé menet már igen csak nyafogott, míg végül Apa beadta a derekát. Felajánlottuk neki, hogy elvisszük még étterembe, de ő inkább Betty mama főztjét és a testvérei társaságát választotta. Aznap este nem kellett ringatni, reggel viszont már ébresztettem, mert fél 9-ig sem kelt fel.

De mielőtt még álomra hajtotta volna fejét Imó és persze a többiek, más nagy "esemény" is történt vasárnap! Mondhatnám premier volt a Balogh-család életében! Együtt indultunk ugyanis el biciklizni hatosban! Mármint úgy hatosban, hogy mindenki a saját bicóján ült és azt tekerte! Bizony! A két Kicsi is, két-két keréken, része volt a csapatnak! Nem mondhatnám, hogy hatalmas kört tettünk volna, vagy, hogy órákig tekertünk volna hosszas kilométereket, de egy szűk órácskát közösen kerékpároztunk a környékünk forgalom-mentesebb utcáin! Nagyon jó érzés volt, mind a hatan örültünk és a lányok azóta is emlegetik, és persze repetát kérnek! Lesz, csajok, ígérem!

Rózsaszín szombat

Boldogságos sms derített fel minket ma délelőtt. Vivi, a baby-sitterek gyöngye küldte. Azért, hogy értesítsen minket: megszülettek az ikrei: Kincső és Zsófia. Picit hamar, picit picikként, de jól vannak, mindannyian. Lányaim nagy örömujjongásban törtek ki a hír hallatán, a mi szívünket is melegség járta át. Kívánunk hát minden földi jót és boldogságot, egészséget a két kis jövevénynek és persze a szüleiknek is!

Fekete nap

Nem a blogba való az, ami tegnap történt. Mégis, rögzítenem kell a dátumot. Hogy majd ha év(tized)ek múlva a lányaim rákérdeznek, hogy "anya, mi volt ez?", akkor majd elmondhassam nekik, nehéz szívvel, a pontos időpontot is megjelölve. Addig, Zolival egymás kezét fogva, vigasztaljuk egymást.

Emlék-polaroidok

Sajnos nem volt alkalmam részletes jegyzeteket készíteni a balatoni hetekről. Azon gondolkodtam, hogy lehetetlenség minden napra külön-külön emlékezni (ahhoz akkora elhivatottság kell, mint Bogár-Gertinek!). A gyerekeim pedig végképp' nem tudják ezt így megtenni (bár blogom fő célja tulajdonképpen ez: hátha elolvassák pár év vagy évtized múltán és azt mondják: tényleg, már emlékszem! de jó is volt!). Abban bízom, hogy egy kellemes egyvelegként marad meg bennük gyerekkoruk ezen nyara is. Valahogy úgy, hogy azt mondhassák: "vidám, önfeledt nyarakat töltöttünk Bogláron". Én már most így tudnám összegezni. Kellemes bizsergés, a pihenés és a gyerekeimmel való értékesen töltött idő melengető emléke ébred fel bennem, ha visszagondolok. Hálás vagyok a nagymamáknak, akik lehetővé tették, hogy a háztartási munkát minimumra csökkentve, sokat játszhassak a csajokkal és még sokat is pihenhessek.

Most mégis megpróbálnék kimerevíteni egy-két képet, ami felvillan bennem, ha erre az időszakra gondolok. Most így, hogy már egyik lányka sem csicsereg (vagy nyavalyog) mellettem, hiszen betagozódtak tegnap reggel óta szépen, rendben, kisebb-nagyobb lelkesedéssel ki-ki a saját intézményébe (suli-ovi).

Meztelen, gusztusosan lebarnult hátakat látok magam előtt, ahogy a lapockákat is mozgatva, a bicikliken tekernek a part felé. Mind a négyen. A két Nagy már "nagyosan" (fel-felállva, vagy elengedett kézzel), a két Kicsi még olyan "igyekvősen", koncentrálva.
Egyik este az utca végi "lángososnál" (ahol persze millió más ételt is árusítanak) vacsoráztunk. A lányok persze fejenként két-két keréken mentek oda is... A hazafelé útra Apukám a Balaton-partot javasolja (nagyon félti őket az úton, jogosan). Mindenki elfogadja az ötletet, teker is már mindenki. Imó kicsit hátramarad, a füvön döcögve még nehezebben megy neki. Egyszer csak leteszi lábait, megáll, és az aranyhidat csodálva azt mondja: "Ugye milyen gyönyörű?" Hát, tényleg az volt....

Klára a parti köveken üldögél, fürdőzés után, egy nádszálat pecabotként használva, elmereng és kiböki:

"Olyan finom a Balaton vize! Éljünk itt!"

Bár az ötlete vonzó, magyarázzuk neki, hogy a Balaton vize csak ilyenkor, nyáron, ilyen "finom", télen befagy.

"Igen? Akkor lehet rajta korcsolyázni is?! De jó! Akkor TÉNYLEG éljünk itt!
Emma nemcsak az állatokat, a növényeket is szereti. Meg segíteni, kertészkedni. Mikor egyik nap, Jutka mama leülteti a Nagyokat, és azt mondja nekik, hogy kapnak pár ezer forintot tőle a kitünő bizonyítványokért, amit arra kér, hogy számukra hasznos dologra fordítsanak, másodszülöttem szeme felragyog: "akkor én veszek egy olyan gereblyét, amivel a száraz leveleket lehet összeszedni, és segíteni fogok otthon Apának a kertben!"
(a gyakorlásnak neki is fogott legott, a boglári kertben)

Csukás István két tündéri meseregénye is végigkísért minket a balatoni nyáron. Az egyik, Töf-Töf, az elefánt, kifejezett sláger lett, minden fejezetét többször (négyszer-ötször) kellett felolvasnom különböző csemetéimnek. A Versíró kutya a Nagyoknál aratott nagyobb sikert, igaz a Kicsik azt még nem hallgatták végig. Csukás történeteire a legtalálóbb szó talán a bájos. Viccesek is, meg tanulságosak, meg a nyelvezetük is élmény, de összegzésként: bájosak.

Felvillan előttem az a Szőlős-kislaki tornácos, hamisítatlan falusi ház udvara, ahová már évek óta járunk agyagozni és korongozni, a nagyon kedves és türelmes Edit nénihez. Idén már a Kicsik is megpróbálhatták a korongozást, ezért nagy volt az izgalom. Imola olyannyira beleszeretett az agyagozásba, hogy minden nap azon könyörgött, hogy menjünk vissza. Ez nem volt könnyen megoldható, de megígértem neki, hogy itthon is keresek neki valami agyagozós lehetőséget. Itthon aztán örömmel olvastam, hogy a kerületi Agyagos Központ átköltözött egy hozzánk közelebbi és számunkra praktikusabb helyre, így aztán ez a probléma szinte már meg is oldódott. Visszakanyarodva a Légli-házhoz (mert így hívják), amíg a lányok agyagoztak-korongoztak, mi körbejártuk Anyuval a házban létrehozott bemutatótermeket. A romantikus összevisszaságban elhelyezett szebbnél-szebb kerámiák úgy, együtt, olyan vonzóak voltak, hogy kedvem lett volna egy kisebb teherautónyi árut megvenni. Azért hamar kijózanodtam, és rájöttem, hogy (túl azon, hogy esztelen költekezés lett volna) mindez csak ott, abban a környezetben, mutat annyira fantasztikusan; nálunk, otthon, már kicsit hazáját vesztett szépségeknek tűnnének. Azért egy-két kakaós-bögre velünk jött, hogy mikor abból isznak drága csemetéim, a balatoni napfényből is kortyolhassanak egy picit. Legalábbis képzeletben....

Zita folyamtosan a Lottó-ötös megnyerése utáni időszakunkról álmodozott... Lesz neki egy szállodája, a Mátrában, ahol persze lesz egy lovarda is. Úgy tervezi, hogy az egész család vele fog dolgozni. A testvéreire egész megtisztelő feladatokat osztott (pl. a lovarda vagy a konyha vezetése), számomra először a pincérkedést nézte ki, majd lázadozásomat látva, átrakott a recepcióra. Apa nappal lovászlegény lesz, este viszont a bárban keveri majd a koktélokat (mert hogy Apának a valós életben is van mixer képzettsége, beza'!). Mondtuk, hogy kedves, hogy a szüleit ennyit szándékozik dolgoztatni.... Az azért viszont tényleg szép tőle, hogy a nagyszülők számára állandó luxus-lakosztályt ígért.....

A Balaton-parti platánsort előírnám túl-stresszelt emberek számára, kúraszerűen. Hihetetlen nyugalmat és békét áraszt, a lányok órákat töltöttek ott, szinte nulla segédeszközzel. Az otthon megfőzött kukoricát rágcsálták, a tavaly elkészült homokozóban "főztek", a biciklijeikkel mentek pár kört, vagy "lovakként" kezelték őket a hozzájuk képzelt lovardában, vagy a parton talált nádszálakkal utánozták a horgászás műveletét. Vagy a bejárati lépcsőn "sztoriztak" a fejükben lejátszódó történetekben, vagy a Badacsonyt bámulva beszélgettünk az élet nagy dolgairól. A platánok alatt megállt az idő és a mozdulatlanság balzsamozta a lelkünket. Feltöltött és kisimított minket.
A nagyvárosba visszatérve egy darabig úgy mozogtunk, mint a földönkívüliek.