Pages

2011. december 30., péntek

Blogos ajándék

Néha-néha úgy gondolom: le kéne ezzel állni. Mert van abban valami fura, hogy az ember beleteregeti az éterbe a bensőséges gondolatait, a családja történetét, és ezzel kiteszi olyan szemeknek, olyan megítéléseknek, amikre nem is vágyna. Persze. De a másik oldal sokkal többet nyom a latba. Aminek csak egy része - és komoly, szívmelengető része, a sok olvasó (esetemben pl. nagy öröm a 180. rendszeres olvasó beregisztrálása). A lényeg ugyebár mégis az, amiért nekiálltunk ennek a bizarr internetes lelki gyakorlatnak. Én többször kihangsúlyoztam, hogy a négy lányról és a négy lánynak írom. Meg is ijedek néha, hogy nem térek-e el nagyon, amikor valami "közérdekűbb" vagy a saját személyemet jobban érintő témát vetek fel. De szerencsére nem ezek vannak túlsúlyban. Erről bizonyosságot leltem most, december során, amikor a lányok ajándékát készítettem.

Nálunk még mindig nem lejárt lemez az Anna-Peti-Gergő sorozat. Sőt! Most úgy kell olvasnom a végletekig kitartó Imónak, hogy átcserélem a neveket a sajátjaikra. És bizony, az elmúlt pár év APG-őrületében, sokszor reklamáltak mind, hogy én miért nem írok/készítek ilyet róluk. Mondogattam én, hogy írok blogot, de nem nagyon értették, hogy az miért jó nekik. Én meg nem nagyon akartam reklámozni, mert már így sem örültem, amikor Zita mostanában, hogy ő már tényleg rendszeres olvasóm, többször is felvetette, hogy "Ugye ezt majd megírod a blogodba?" Nem azért szeretnék megélni dolgokat velük, hogy utána rögzíthessem, hanem csak simán szeretek örülni a közös kalandoknak, és azokról szívesen írok. Tehát a három kisebb végképp' nem volt képben az internetes naplóval kapcsolatban, és Zitának is csak az utóbbi hónapok "vannak meg".

Tehát mi volt az ajándék? Hát egy-egy könyv a blogomból kivonatolva. Mégpedig úgy, hogy mindegyik személyre szóló lett. Lett egy Zita-könyv, egy Emma-könyv, egy Klára-könyv és egy Imola-könyv. Mindenkinek benne vannak a közös élményeinkről szóló beszámolók, és mindenkinek csak a sajátjában vannak a csak róla szólók (vagy akár párban is, pl.: Klára-Imó, Zita-Emma).

Tehát, decemberben éjszakánként újraolvastam öt(!) év családi történeteinket (mert a 2007-ben indított babaszobás blog napló bejegyzéseit is hozzávettem a történethez); és még 2011-hez nem is nyúltam! (majd jövőre). Szelektáltam aszerint, hogy egyáltalán nekik valók-e, hogy kinek is pontosan; továbbá itt-ott átírtam ilyen-olyan okokból. Aztán bemásoltam mindig a megfelelő "könyv" dokumentumába.

És hát.... Nem számoltam az oldalakat... Zolinak említettem, hogy készítek egy ilyet, és tőle majd az lesz a kérésem, hogy intézze el a nyomtatást és a lefűzést. Oda is adtam neki az elkészült anyagokat három nappal a céldátum előtt. Először döbbenten hívott: de hiszen ez darabonként jóval több, mint 300 oldal!!!! Ajaj! Akkor egy betűmérettel javítottunk az ügyön, így "nyertünk" könyvenként kb. 50 oldalt. Ekkor jött a következő gond: a színes nyomtatás iszonyatosan drága... Mert én úgy képzeltem, hogy majd kinyomtatják két oldalra, és akkor az úgy nem lesz olyan vastag, meg ilyenek... Jó, akkor az ő nyomtatójukkal. Hát, a patronok beszerzése is egy kisebb vagyonba került volna, a kétoldali nyomtatás meg így ugrott persze... 22-én este kilátástalannak tűnt a helyzet. Annyira, hogy olyan fordult velem elő, ami évek óta soha: egyszerűen nem bírtam aludni (végül fél éjszaka ágyat húztam, ajándékokat varrogattam, pakoltam, stb... - a lányok pont nem aludtak itthon). 23-án végül kinyomtatta Zoli az összeset - Imola könyvének felétől eltekintve, fekete-fehérben. És le is fűzette őket délutánra. Úgy megkönnyebbültem!!!

És hogy mit szóltak hozzá? Nos, tudtam én, hogy az azonnali élvezetet okozó ajándékok a fa alatt nagyobb lelkesedést váltanak majd ki, ott, abban a pillanatban, de majd később... És így is lett. Zita azóta is folyton ezeket olvasgatja (nem csak a sajátját), és jókat derül húgai (főként, Klára, a főbohóc) történetein.

Már vannak kedvencek, és a legnépszerűbbek a "viccesek". Sajnálom is, hogy nem kezdtem el hamarabb ezt az egész napló-vezetést, és hogy sokszor nem volt erőm leírni az aranyköpéseket. Mindenkit, aki blogot vezet, és még aprók a gyerekek, arra ösztönzök, hogy írják a mókás történeteket, mert annyit ad majd a főhősöknek pár évvel később!

Ez lett hát az én igazi szeretet-ajándékom nekik. Minden sorban olvashatják és érezhetik, amit irántuk érzek, és úgy látom, ez az "üzenet" átment.
Már előre mondtam, hogy lesz valami általam készített a fa alatt, és nagyon izgatta is a fantáziájukat (ők is készítettek pár dolgot, amit bekészítettek 23-án este a fa alá!). Nem csalódtak.

2011. december 29., csütörtök

"Jaj de szép a karácsonyfa"

Szerintem minden fenyőfa, és minden abból lett karácsonyfa szép. A természet már eleve olyan jól találta ki ezt a növényt! És ehhez jön még mindaz, amit a karácsony hordoz magával és magában - tehát az egyenlet vége: minden karácsonyfa szép!
Ezt előlegeztük már mi is meg Emmával, egyik olyan pillanatban, amitől az adventünk igazi lett: akadt egy szabad félórácskánk, amely során végigjártuk a piac összes árusát, és végigcsodáltuk az összes fenyőfát. A kicsiket, a nagyokat, a világosabb zöld levelűeket és a sötétebbeket, a normand-okat, az ezüstöket, a nagyon egyszerűeket és az igen impozánsakat. Valahogy mindegyik elbűvölt minket: "Ó, ez a kicsi de édes, nekem ez is tetszene!" "Hú, Anya láttad milyen nagy és szép ez?! Ez sem lenne rossz!" "De szép formás ez!" "Micsoda illata van!" "Ó, ez szegény olyan kis csálé - remélem, valaki ezt is megveszi; én szívesen hazavinném!" Így jöttünk-mentünk, kéz a kézben, vigyorogva.
Végül, én nem vettem részt a fa kiválasztásában - inkább nem, mert én nem tudtam volna választani...
Amikor 23-án este "kibontották" azt, amit közösen, gyorsan, és vita nélkül, kiválasztottak, együtt kérdezték: "Na, szép?!" És én tudtam a választ, még mielőtt odanéztem volna....
Nos, a bejegyzésem elején kifejtett elmélet alapján, az az asztaldísz is a "mindenképpen szép" kategóriába eshet. Edith receptje és ötlete alapján próbáltam meg megvalósítani - lássuk be: több-kevesebb sikerrel. Ez egy keksz-karácsonyfa akart lenni, csak valahogy az egyre nagyobb karikák méreteit nem találtam el mindig. Nem baj, az összes csaj lelkesedett, ugyanúgy, ahogy én a fáért. (Bár a fa azért tényleg szép lett, szerintem...)

2011. december 28., szerda

Régen volt...

.... de biztos, hogy igaz volt... a decemberünk, az adventünk, a Zita-szülinapozásunk, a karácsonyunk....
Ami még biztos: most Magyarország "tüdejében", azaz a Mátrában töltünk pár napot - pár igen ködös, borús napot...

Hogy történt és mint? Lesz-e erőm krónikási mivoltomban mindent végigvinni? Nem tudom, csak kicsit bízom benne.
Egy összegzésnek nekifutnék... Az advent sajnos rohanósabb és kicsit türelmetlenebb volt, mint szerettem volna. Vagy talán az a legjobb kifejezés, hogy feszített volt a tempó. Mert sok mindennek kellett beleférnie, sok vágy gyülemlett össze. És azon pedig sosem fogunk változtatni, hogy két szülinaposunk is van az advent alatt...
Még a hónap elején eljutottunk egy valódi Mikulás-túrára, ami főként Klárának volt egy komoly adventi öröm. Vigyorogva trappolta végig a kis híján 8 km-esre sikeredett túrát, amit ugyancsak eléggé mostoha időjárás közepette teljesítettünk Esztergom közelében. A hab a tortán persze az erdei Télapóval való találkozás és az azt követő gulyásos-palacsintás lakoma a 100 éves turistaházban volt.
Zita születésnapi ünnepség-sorozata is nagyjából olyan volt, amilyennek a Nagyhölgy megálmodta. Nem teljesen, mert egy részletet egy "kis" feltételhez kötöttem... Szóval, az volt Zita álma (amit már nyár óta szövögetett), hogy a Sugárban lévő Bowlingban tartja majd a buliját. Amit aztán majd tovább folytat nálunk, kajával-"piával" és X-faktorral. A további terve azt volt, hogy hat csajszi még nálunk is alszik majd, a nappalit elfoglalva, matracokon, felfújható ágyakon, kanapén, bárhogy.... Amikor kiderült, hogy a Bowling-bulihoz még egy mozijegy is jár, meghívott gyerekekként, még azt is tervbe vette, hogy másnap délelőtt közös mozi is lesz. Igenám, de az anyai szigor, amelyik azt vette észre, hogy Zitácska mostanság néha félvállról vesz egy-két tantárgyat és felmérőt; azt ötölte ki, hogy az ottalvós rész csak akkor teljesül, ha a meghívók szétosztásától a buliig, nem hoz rossz jegyet. Hát, ráfaragott egy "váratlan" biosz-dogával... :-)
 Azért a buli nagyon jó volt. Tényleg!!!! A bowling jól zajlott (sőt, hab a tortán ismét: Zita régi jó ovis barátnője a szomszéd pályán tartotta a saját zsúrját -mivel amúgy egy nap különbséggel születtek... :-) )
Az X-faktor-rajongó csajok inkább egymás és az én társaságomat élvezték, no meg a kutyáét... Így történt, hogy a "nagy culákkal" is játszottam.... Egy jót!
Hozzátenném még, hogy ezen a napon, Emma még két másik buliba is hivatalos volt; délelőtt meg a "szokásos" keresztapus program keretében Disney on ice-on járt mind a négy csaj (igen, még Zita is!!!).
Zita családi bulija is kellemes volt, szokás szerint - és mivel a kettő egymást követte, én elég fáradtan zártam a hétvégét...
 A bulis hétvége első napján, azaz 16-án; Zita reggeli köszöntése után (megkapta végre a hőn vágyott babzsák-foteljét!!), amit Vera után szabadon 12 muffinba szúrt gyertyával tettünk ünnepélyessé, a délután nagy program-sűrűséget kínált: Emma és Imola karácsonyi zongora-koncertjét Klára és Imola iskolai karácsonyi műsora követte. Szerencsésen álltak össze az időpontok, így mindenhol ott lehettünk, mindenkit megnézhettünk, élvezhettünk. Kedves délután volt. (Zita addig vívó-karácsonyon volt...)

Az adventi program egyik fénypontja a lányoknak a Diótörő volt, a Műpában, ahová szüleimmel mentek. Egy másik "elvárt" esemény a számukra a Vörösmarty-téri vásár meglátogatása. Ide együtt metróztunk: a négy lány, szüleim és én. Gyönyörű volt! Nagy forgatag, igényes árukínálat, kellemes étel és ital lehetőségek, a gagyit távolról kerülve. Lenyűgözött.



Itt megjegyezném, hogy Emma, Imó és Klára sulijában megrendezett karácsonyi vásár is igen bájosra sikeredett, és hihetetlen élményt nyújtott a lányok számára mind a portékák készítése, mind az eladásuk. Remek kezdeményezés ez, remélem folytatódik majd!



Zolival jutott nekünk kettes-program is: egy jó színház (Esőember) és egy kellemes baráti vacsora, nem messze a Bazilikától (így az ottani gyönyörűséges karácsonyi vásárt is láthattuk).


Otthoni adventünk pedig kreatívan telt: mi készítettük az adventi koszorúnkat, sütöttünk mézeskalácsot (meg millió miegymást, többek között a Luca-napi vásárra), megvarrtunk egy csomó szív-alakú, tűpárnára hajazó karácsonyfadíszt, amit innen néztem ki; készítettünk kandírozott narancshéjat és sok-sok csokigolyót. E két utóbbit, no meg a karácsonyfadíszeket a tanároknak, edzőknek ajándékoztuk.



Klárával Bibliát olvastunk, a hosszas reklamálás után, mindenki kapott a tízórai mellé kis viccest, és az adventi naptárba is igyekeztem belecsempészni egy-két adventi gondolatot.
Zoli és a lányok közösen sétáltak el a piacra fát választani, majd 23-án este, együtt is díszítették fel.
Volt hát sok kellemes, meghitt, adventi pillanat. De sajnos, legalább ugyanennyi veszekedős is. Valahogy a lányok most túlzásba vitték az acsarkodást, élen Klárával, aki ráadásul még egy héten át beteg is volt. Néha nekikeseredtem, hogy vajon miért ilyenek, és minek "strapálom" magamat... Sokszor leültettem ilyenkor őket, és próbáltam nekik megmagyarázni az egész lényegét. Lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy jobban átérezzék és átérezzük az advent igazi üzenetét, hogy aztán úgy tudjon telni a karácsony, ahogyan telt?

Mindenesetre, a hosszú decemberi éjszakák nagy részét igazán készülődéssel töltöttem, egy-egy igazi karácsonyi "szeretet-ajándékot" készítve a lányoknak....
Kissé kifulladva, és semmittevős együttlétekre kiéhezve érkeztünk hát el 24-e reggeléig - amikor is minden beteljesült. Erről majd legközelebb!

2011. december 16., péntek

Nagyon nagy!!!

A 160 centimétert súrolja. Az én cipőimet is hordhatja. Okos, érzékeny, csupa tűz és hirtelenség, őrületesen intelligens érzelmileg - még a kilengésekkel együtt is. Kíváncsi, érdeklődő, figyelmes, néha harcos, mindig (végül) megértő. És még csak nem is csúnya... :-)

Tizenkét éve tett minket családdá, általa váltunk szülőkké.

Nagyon szereti a saját születésnapját. Meg is ünnepeltük/jük elég alaposan. Most éppen ezért szeretnék kérni valamit minden kedves erre látogatótól. Kivételesen határozottan kérném, hogy hagyjatok neki minél több szülinapi üzenetet! Tudom, hogy a blogger néha vacakol, de légyszi', fussatok neki többször! Ha úgy sem megy, még mindig ott az én facebook-oldalam, ahol úgyis megjelenik ez a bejegyzés.
Köszönöm!
Boldog születésnapot, Zita!

2011. december 15., csütörtök

Vigyázat, potyognak!!!

"Nagyon izgult. Ennyire fiatalon, rögtön helyettesítenie kell a Főnököt, ráadásul egy ilyen fontos napon. Dehát... Az influenza, az influenza, az ő gyermekkori álma pedig az ő gyerekkori álma. Azaz: a Főnök, tehát maga a Télapó, lázasan az ágyában, ő pedig, álmait valóra váltva, a kiválasztott Utód, kénytelen volt bedobni magát. Még szakállat sem volt ideje növeszteni, így pont ugyanolyan ragasztottat kellett viselnie, mint mindazon beosztottak, akiket szétküldenek a világ városaiba, hogy eljátsszák a Télapót.

Szóval, ott osont éppen, már ki tudja hányadik házban, ki tudja hányadik édesen alvó gyermek mellett. Egy bizonyos Imola ajándékait készült kirakosgatni a csizmácskába, amikor is neszezést hallott a tündérien alvó gyönyörű kislány ágya mellől.

A Télapó (illetve annak kijelölt Utódja, aki most helyettesítette az igazit) megdermedt. Neeeeem, az nem lehet!!! Nem lehet, hogy míg az igazi Télapó SOSEM ébresztett fel egyetlen egy gyermeket sem több évtizedes (százados?) pályafutása során, addig ő, a legelső útján elköveti ezt a hibát?!?! Óvatosan hátralesett, az ágy irányába. Hatalmasra meresztette a szemét, és majd' összerogyott ijedtében: ki a csoda az a gyönyörűséges, szárnyakat viselő nőnemű lény, aki ott sürög-forog ennek az Imolának az ágya körül?!?! A gyönyörű lény megérezte, hogy nézik, és ő is ijedten fordult az ablak felé. Ahogy a Télapó és a Fogtündér -mert igen, ő a fogavesztett Imolához érkező Fogtündér volt - egymásra néztek, szerelem volt első látásra........"


Hát, így is történhetett volna. Akár egy amerikai film forgatókönyve is lehetne az, ami nálunk MAJDNEM megtörtént. Ugyanis mostanában meglehetősen sűrűn potyognak a fogak. Imola, aki végül kitartott december 7-éig a szóban forgó majdnem kiesett fogával, úgy néz ki, mint valami ritmuskép: tá-szün'-ti-ti-szün-tá. Emma úgy, mint egy nagyra nőtt kisbaba. az elülső nyolc foga már lecserélve, szépen kint, mellettük viszont alul és felül is hiányzik legalább egy, de van ahol kettő. Klára pedig most éppen Nanny MacPhee-re hasonlít a második részből, mert felül az egyik foga úgy lötyög, hogy már kilóg neki:


Rólam nem is beszélve, aki már a csontfogait veszíti el, igaz némi fogorvosi segédlettel... :-(


Tehát nálunk mostanában foghullás-veszély van, szinte minden héten van dolga a fogtündérnek (mondjuk, kihúzott csontfogak esetén nem jelentkezik). Csak sajnos, az a bizonyos végzetes találkozás nem jött össze (egy nap híján...) a Fogtündér és a Télapó között. Pedig micsoda romantikus történet vehette volna kezdetét!!!

2011. december 13., kedd

Gyakorlás

Mind a négyen zenélnek. És ennek nagyon örülök. Ez azt is jelenti, hogy mind a négynek gyakorolnia kell. Ideális esetben minden nap. Azt is jelenti továbbá, hogy nem árt felügyelnem is ezeket a gyakorlásokat. Zitánál már nem annyira - ott inkább csak a mennyiségre figyelek - ha nem skálázik, rászólok (a fuvolánál ez olyan, mint a sportnál a bemelegítés), ha gyanúsan hamar kezdi pucolni a hangszert, kérdőre vonom.

Emmánál időszakosan kell odaülnöm - egy-egy új darabnál segítek neki néha kisilabizálni a hangokat, és lelket öntök belé, hogy próbálja kigyakorolni a húzósabb részeket. Mert Emma azért tud úgy gyakorolni, hogy az a zongorának (bocs: pianínónak) is fáj. Amire haragszom. Meg hajlamos arra is, hogy esetleg inkább nem gyakorolja azt, ami nehézségeket okoz neki. Ilyenkor kell egy kis dorgálás az amúgy végtelenül kedves, ámde azért szigorú, Larisza nénitől, és kell az is, hogy ott üljek mellette, amíg elsimítjuk a nehézségeket.

Klára nagyon könnyedén kezdte zenei tanulmányait: bámulatosan gyorsan megértette, hogy miként is kell kottát olvasni; tudja követni, a ritmussal sincs gondja. Néha a hangszert, azaz a furulyát, nem úgy tartja, ahogyan kellene, no meg az ujjacskáit, de nincs különösebb probléma vele. Hozzáteszem. a furulya talán a "leghálásabb" hangszer, hiszen könnyen és gyorsan ad sikerélményt - szinte azonnal el lehet fújni egy-két ismerős dalocskát.


Imóca nehezebben birkózott meg a zenetanulás kezdeti nehézségeivel. Neki szemmel láthatóan túl sok volt az, hogy egyszerre kellett a kéztartásra, a kottaolvasásra, a ritmusra, a jobb és a bal kézre, és a billentyűkre figyelnie. Larisza néni nagyon jó tanárnő, mint már jó párszor említettem. Azt mondta ráérünk, és más módszert alkalmazunk. Inkább hallás és látás után tanítgatta egy darabig. Itthon is kitartóan gyűrtük egymást Imóval és a zongorával - és láss csodát: egyszer csak összeállt a kép a kishölgy fejében! Most már megyeget a kottából való játék, a szép és kecses kéztartás is, és a ritmus kezd hasonlítani az előírthoz.


Ami mostanában elképesztő, az a mennyiség, amit gyakorlással töltenek a lányok. Klárának a múlt héten volt ugyebár a karácsonyi koncertje. Akkor már arra a szintre jutottunk, hogy kórusban könyörögtünk neki, hogy "MOST MÁR ELÉG!!!!!" Nem szép tőlünk, tőlem, de tényleg volt olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy ha még egyszer eljátssza a darabját, akkor elmenekülök otthonról. Viszont teljes lelki nyugalommal és szépen, pontosan, adta elő a koncerten mind a sajátját, mind a barátnőjével közös dalocskáját. Imó és Emma a héten kerülnek "terítékre", és az a helyzet, hogy amikor itthon vannak, akkor a zongora (bocsi: pianínó) használatban van. Imó, ha felkel, lenyomja a halkító billentyűt, és szépen, szinte csendben pötyögi a darabocskáját. Aztán zongorázik, ha hazaér, zongorázik, ha megfürdött, zongorázik, ha Apa is beállít. Emma is odaül fogmosás előtt, fogmosás után, indulás előtt, érkezés után. Neki is van egy olyan darabja, ami majd egy négykezes lesz a tanárnővel - hát, ugyan már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ÚGY, de ÍGY már kezd felállni a nemlétező a szőr a hátamon, amikor Emmus nekikezd (szép, csak már annyiszor hallottam... )Viszont alapvetően imádom a tényt, hogy átkerült a pianínó a nappaliba - így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vacsorára való előkészületek során élő zenét hallgathatok... Nagyon jó érzés!!!!
Zitának nem lesz karácsonyi, hanem majd csak újévi koncertje. Nála az a helyzet, hogy én most a fuvola-tanulmányainak túléléséért szurkolok, hiszen ez a tanárváltás nagyon megviselte. Pedig nagyon kedves az új tanárnő is, az érzés mégis más így. Szóval gyakorolgat ő is, de nem azzal az intenzitással, mint a másik három.


És hát, úgy tűnik, egyik nagy vágyam kezd megvalósulni: két gyermekem együtt zenél majd: Imónak és Emmának van egy rövidke és egyszerű (főleg Imó része!!!) négykezese. Emma tündérien igazgatja hugicáját: miközben ő is játszik, számol Imónak és mondja, hogy melyik keze jön... Imó meg igyekszik....


Remélem, mindegyik sokáig zenél majd (bár titkon azt is bevallom, hogy bízom benne, hogy jövőre Klára valóban átpártol a gitárra, mert valahogy a furulya éles hangjával nehezen barátkozom meg...). És remélem, hogy alakítanak majd másféle duókat, triókat, netán kvartetteket....

2011. december 8., csütörtök

Hajaj...

1.
"-Anya!- mehetek a Luca-napi vásárra?
- Persze, Zita!
- Akkor én muffinokat, meg pogácsát, meg még valamit árulnék. Csinálsz?"
2.
"-Anya! Már húztunk! Kell saját készítésűt adni, meg valami apróságot lehet venni. Majd segítesz?
- Persze, Emma!"
3.
"-Jaj, Anya! Fiút húztam! Most törhetem a fejemet! A víváson meg egy nagyfiút! Mit adjak neki? Segítesz?"
- Persze, Zita!"
4.
"A karácsonyi vásárra való készülődést megoldjuk, de kellenének lelkes vállalkozók, akik segítenek a gyerekeknek árusítani a vásár alatt. (1.B.-s szülői körlevél)
- Sziasztok! Akkor én ott tudok lenni fél 12-től negyed 2-ig! (Balogh anyuka...)"
5.
"-Anya! Én is szeretnék majd árusítani a vásáron!
- Jó, Emma, akkor majd visszaviszlek zongoráról a suliba, jó?"
6.
"És akkor arra gondoltunk, hogy készítünk a tanító néniknek egy közös ajándékot, amihez minden gyereknek két darab ilyen és ilyen méretű ezt és ezt kell elkészíteni. (mivel meglepetés lesz, és az ördög nem alszik, nem írom le, hogy mit...:-) ) A hétvégéig. (1.B.-s szülői körlevél)
- Klára, Imola! Ma el kell készítenünk a tanító néniknek ezt és ezt, jó? Segítek..."
7.
"-Akkor most megsütjük az osztály karácsonyfájára szánt mézeskalácsokat, jó? Gyertek, Imó és Klára, segítsetek!"


És lesz még: zongora-koncert, sulis karácsonyi műsor (már csak a Kicsiknek, sajnos), Zita születésnapi zsúr és családi ünneplés, iskolai karácsonyi koncert, teniszverseny.
Ja, és Karácsony.....

2011. december 7., szerda

Mikulás minálunk

A tegnapi nagy nap igen komoly amplitúd-kilengéseket nyújtott - hangulat ügyben.
Rögtön nagy lángon kezdtünk el égni, ugyebár, hiszen a csajok természetesen már igen korán kíváncsiak voltak arra, hogy mit rejt az előző nap kitörő lelkesedéssel kipucevált csizmájuk. Így aztán hattól már bontogattak, nézegettek, örültek, meg összekeverték -véletlenül- az ajándékokat. Ennek helyreállítása felért egy akrobatamutatvánnyal...
Végül azért csak megreggeliztek, összeszedelődzködtek, és elbattyogtak az iskolába - Zita mikulás-sapkában, naná!
Én pedig gyanútlanul elmentem a fogorvoshoz (amikor bejelentkeztem, nem is realizáltam, hogy pont Mikulásra esik az időpont). Úgy készültem, hogy a tavalyi rettenet-műtéten legújabb felvonását élem majd meg - nem túl kellemes, de elviselhető és elég gyors. Egy kis csavar ki, egy másik be, némi íny-szabdalással, majd varrással és kész. Az is igaz, hogy már előre jeleztem az amúgy barát fogdokinak, hogy egy másik fogammal is vannak gondok, dehát.... arra számítottam, hogy majd megröntgenezi, megvakargatja a feje búbját, próbál valami megoldást találni... Hát NEM! Belekukkantott a számba, megkocogtatta a fogamat, megnézte a legutóbbi röntgenemet, és kijelentette, hogy ez már a múltkor is rosszul nézett ki, amúgy is gyökérkezelt, vacak, ha panaszt okoz, akkor annyi. És már vette is elő a fogorvosi székből nézve többméteresnek tűnő szurit és bumm. Kihúzzuk! - szólt a rövid, megfellebbezhetetlen ítélet, azonnali végrehajtással. Hogy is mondjam.... Már eleve, egy foghúzás, mint olyan, nem tűnik jó bulinak. De amikor azt érzékeli az ember lánya, miközben ezerrel szorítja a fogorvosi szék karfáját, hogy az orvos is kínlódik, netán elkezd szentségelni, majd egyszer csak kalapácsot és vésőt kér, hát akkor rájön, hogy ez ráadásul nem egy SIMA foghúzás... Szóval, pokoli volt. Hosszasan küzdött a fogorvos és a fog - szerencsére, egyszer csak győzött a szakértelem. Állítólag ez is azért volt, mert már tényleg olyan vacak volt a kidobandó darab, hogy csak mállott szét, nem bírta jól megfogni a "fogóval".
Vérző szájbelsővel, megviselt fejjel és lélekkel, felsebesedett szájszéllel és a sokktól kóvályogva folytattam a napot....
Azért jöttem-mentem a lányokért, persze. Majd Klárának jutott főszerep a délután második felében. Először hazahoztam, és csinos frizurát készítettem neki, felvett ünnepi gúnyát, és elvittem a Zeneiskolába. Egy órával később már az egész család, és még Betty mama is ott feszített a közönség soraiban - Klára évvégi furulya-koncertjén. Persze, kezdőként, aprócska elsősként, nem adott elő valami hú-de-hosszú darabot, de azt szépen - és ahogy levonult a "színpadról", hát az őrület volt!!! Egyik barátnőjével együtt is előadtak egy kis dalocskát - tündéri!!!!
 (hihetetlen vagy sem, Rita, Klára "partnere" osztálytársa... :-) )
Itthon aztán még megküzdöttünk a lecke prózaibb vonulatával. Koronaként azért még egy közös mese-felolvasást tettünk fel a napra. Az úgy volt, hogy nemrégiben olvastam erről Virágnál, és nagyon tetszett az ötlet. Ehhez hozzáadódott az, hogy reggel Emma előhozott egy mikulásos könyvet, mondván,hogy az milyen aranyos és szép történet. Tisztáztuk, hogy azt szeretné meghallgatni este. Ekkor vetettem fel azt, hogy esetleg olvassuk fel együtt, felváltva, családilag. Ez ellen csak Zita ágalt, aki a frissen kapott DVD-jét szerette volna megnézni. De azért végül beadta a derekát ő is.
És milyen volt ez? Zita kezdte, Imó folytatta, majd Klára, utána Emma, én, majd megint egy kicsit Klára, végül Apa. És a mesefelolvasás úgy végződött, ahogyan a lányok egyik legkedvencebb könyvében, a rongyosra olvasott "Apu, hová tűnt a puszim" történetében is: "Amikor mindenki kényelembe helyezte magát, szépen, ráérősen felolvasott egy esti mesét, az elejétől a végéig...
... majdnem a végéig."
Egyedül az utolsó felolvasó, Zoli, hallgatta végig ébren a mesét... :-)

2011. december 2., péntek

Á table! - és elkezdődött december

Asztalhoz! Ezt jelenti a francia "á table" kifejezés. Itt, Budapesten pedig egy elbűvölő, aprócska mennyország-csücsköt, a Retek utcában. Főleg az olyanoknak, mint én, akiknek olyan közel áll a francia gasztrokultúra, és akinek rendesen hiányzik is.

Itt jártunk tegnap délelőtt, Zolival, reggelizni. Ünnepi reggelizni. Mert születésnapja volt a Kedvesnek. És már-már természetesen merül fel a követelőző igény, hogy az egyre sűrűbb és rohanóbb hétköznapjainkban legalább az ünnepnapokon töltsünk el egy kicsit több időt egymással. Nem tagadom, ezt a helyet, amiről a több szálon is franciás kötődésű Juli barátosném mesélt szuperlatívuszokban, én jelöltem meg az ünnepi reggeli helyszínéül. No, nem kellett Zolit túl sokat győzködnöm.

Ahogy beléptünk, hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik érzékszervem ujjong inkább: a látásom vagy a szaglásom? Gyönyörű, igazi patisserie-k (péksütemények) és ínycsiklandó szendvicsek, már távolról is ropogó kenyerek, köztük kb. háromféle bagett - ezek látványa üdvözölt minket, mindezek illatával. Ah, ah, ah!


Az apró üzlet egyik apró felében pár, franciás café-kat (kávézók) idéző asztalka található - ide ültünk le, miután kigyönyörködtük magunkat. Az ígéretes látvány teljességgel beteljesült a kóstoláskor. Minden olyan egyszerűen IGAZI ott. Igazi croissant, igazi pain au chocolat (csokis "párna"-mondjuk), igazi mélange (tejeskávé). Megérte átutazni a városon. Nagyon jó kis reggelit költöttünk el ott tehát. Boldog gyomorral, boldog lélekkel, boldog -illatokkal teli- orral léptünk ki. Na jó, nem akarok elcsöppenni. Csak néha az ilyen egyszerű dolgok nyújtják a legnagyobb élményt. Kicsit sajnálkoztunk is, hogy nem azon a környéken lakunk... Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy egy kényelmes vasárnap délelőtt, Zoli csak úgy átugorna a város túlvégébe pár croissant-ért... :-( (Mindenesetre fura volt utána a metróban a műpéksüteményes mellett elsétálni...- olyan kiábrándító.)
A kellemes reggeli után ki-ki ment dolgára.
Otthon félretettem minden "munka" típusú munkát, és "felpörögtem". Gyorsan befejeztem a Leányok idei adventi naptárját, aminek ötletét a Nők Lapja adventi kiadványából lestem el. Közben főztem is a vacsorára-valót, hiszen végül is tizenhárman ültünk asztalhoz este. Persze, közben szaladgáltam a csajokért ide-oda (milyen jó, hogy Zita már buszozik is, így nem kellett annyit autóznom), noszogattam őket leckeírásra, terítettem, főztem, dugdostam az adventi naptárt, postán jártam, meg még mit tudom én mit műveltem.
Este hétre minden összeállt: tésztavacsorát hirdettem, mert nem tudtam volna túlbonyolítani a hétköznapi ünnepi vacsorát. Volt carbonara, bolognai, pesto és lazacos. Meg, Anyu jóvoltából, aki, Apuval együtt, szó szerint a reptérről érkeztek hozzánk, friss rák, egyszerű, de nagyszerű paradicsomos szósszal (mi mással, mint friss bagettel... :-) ). Mindenki megköszöntötte Zolit; bontottunk egy üveg finom bort. és eszegettünk, beszélgettünk az asztalon keresztül-kasul, vidáman, felszabadultan. Láttam, hogy az Ünnepeltnek is fülig ért a szája. Megint: csak úgy egyszerűen jó volt.
Még akkor is, ha fárasztó volt így kicsit. Még akkor is, ha utána még ki kellett kérdezni Emmát környezetből, mert sajnos ma felmérőt írt. Még így is vidáman zártuk az estét. A lányok nagyon örültek az adventi naptárnak.
Rájöttem, hogy ők is jobban szeretik - szinte - a várakozást, a hangulat fokozódást, mint magát a Karácsonyt... Zitának bevallottan a december a kedvenc hónapja. Csodálkozunk? Adventi naptár, Apa szülinapja, Mikulás, saját szülinapja, Karácsony, téli szünet, Szilveszter....
És Zoli még ma is lelkes sms-eket küldött arról, hogy milyen szép is volt a tegnapi nap. Csak úgy, egyszerűen. Igen, szerencsések vagyunk.
Hát, Zolikám, most nem azért, de igazán lehetne szülinapod minden héten!!!

2011. november 30., szerda

Elszontyolodtak :-)

Klárának aktuális volt már egy kontroll; Zita is mondogatta, hogy ő már szeretne egy átfogó vizsgálatot, hiszen olyan régen volt utoljára; Emmánál egy esetleges rejtett gondnak szerettem volna utána járni, hátha az magyarázza a döcögősebb olvasását; Imóval meg úgy voltam, hogy akkor már ő se maradjon ki.
Szemésznél jártunk.
Klárival kezdtünk, aki már "régi motoros" a nagyon kedves és nagyon aranyos doktor néninél. Mondtam neki, hogy a kancsalsága gyakorlatilag eltűnt - egészen mostanáig, a suliig. Gyanítom, hogy akárhogy is, az iskola a szemet is jobban fárasztja, mint az ovi. :-) Ráadásul, a beste lelke, már trükközni is tud, és esténként, amikor már fáradt, tudja direkt "szétküldeni" egy kicsit a szemét. Szóval, Kláránál így arra jutottunk, hogy nem szabad ellinkeskednünk a napi bandzsító gyakorlatokat, és akkor továbbra sem lesz nagyobb gond; nem lesz szükség sem műtétre, sem szemüvegre.
Jött Zita, "reményekkel" teli. Mindent kapásból olvasott, látott, csinált. Magyarázott valamit szúró érzésről, bevillanó tompa nyomásról, de nem "győzte meg" a doktor nénit. Jó tanuló, sokat olvasó, és az átlagnál kevesebbet alvó gyermekeknél előforduló "tünet" ez. Több pihenés az egyetlen "gyógymód". "Letörve" ment ki: nem kell szemüveg.
Érkezett Imó, akit ugyebár csak azért vittem el, hogy ne maradjon ki ő sem. No, és ahogy az ilyenkor szokott lenni, nála szűrték ki a legnagyobb rendellenességet. Neki van egy mérhető "plusszosság". Minden gyereknél megkérdezte a doktornő, hogy fáj-e a feje rendszeresen, mert ez a legelső jel arra, hogy a felmért eltérés komolyabb orvoslást, esetleg szemüveget igényelne. Nem, Imónak, és a többinek sincs semmi panasza. Mindenesetre, figyeljem, hogy ne nagyon hajoljon rá a papírra, könyvre, füzetre, amikor ír, olvas, rajzol (nem szokott), és panaszkodik-e fejfájásra. Fél év múlva kontroll, ha addig nincs gond. Imó vigyorogva ment ki a többi tesóhoz (mert igen, olyan nagyok már, hogy az éppen nem vizsgált másik három kint várakozott - igaz, néha fura zajok szűrődtek be, de a végén egészen "egyben volt" a váró :-) ): és odabájologta: "Lehet, hogy nekem lesz szemüvegem!" "Nem ér!!!"- duzzogott a Nagylány.
Emma vigyorogva jött be. Könnyedén olvasott le mindent, az összes "gyakorlatot" simán vette. Amikor a rejtett tengely-ferdülést vizsgálta a doktornő (amit külön azért tett, mert jeleztem, hogy milyen apró "problémára" keresem a megoldást), akkor kibújt a szög a zsákból. Az én gyönyörű, szinte-kerek szemű Drágámnak, valóban van egy határozott rejtett kancsalsága, ún. "szemizom-gyengesége". Megoldás: ugyanaz a "bandzsító" gyakorlat napi szinten, mint Klárának. Tényleg nehezen ment Emmának először, rögtön "visszaugrott" a szeme. Dehát, mint minden izom, ez is edzhető. Neki is fél év a következő kontrollig, és neki is ott lebeg a szemüveg eshetősége, ha így nem sikerül "megedzeni" a kis "rejtett" izmot.
Ő is vigyorgott, és büszkélkedett a féléves kontrolljával.
Szóval az a helyzet, hogy mind a négy Gyönyörűségem arról álmodozott, hogy majd ő szemüveges lesz. Zita leginkább, és ő az, akinek majd csak akkor kell visszamennie, ha majd lesz,- ha valaha lesz - panasza. Ezen ő "felháborodott". Klárának egy év múlva esedékes a kontroll. A másik kettőnek majd a következő nyári vakáció derekán.
Számomra hihetetlen, és jókat vigyorogtam azon, hogy mindegyik azon zsémbelt - talán Klára kivételével - , hogy miért nem kell neki szemüveg.... Mindig hallottam, hogy a kilépőre rávetették magukat: "Na, kell szemüveg?".... És ha az volt a válasz, hogy "lehet",akkor a többi zúgolódott. :-)
Komolyan mondom: nem értem....

2011. november 26., szombat

Öreg Sam?

Noha szeretet vesz körül, de tényleg.... Mégis, mégis, kezdem magamat úgy érezni, mint a didergő király. Folyton fááááázom. Valahogy, ez a novemberi ködös hideg a bőröm alá is bebújik. Kimenni nincs kedvem. De mikor a számítógép előtt ücsörögve dolgozom, akkor is teljesen átfagyok. Azon veszem észre magamat, hogy egy kandallóról álmodom. Mert annak más a melege, mint a fűtésnek. Továbbá mindenféle vastag és meleg pulóverek beszerzésének ravasz terveit szövögetem. És pokrócokba burkolózom, hosszas, forró zuhanyokat veszek, amiknek nincs kedvem véget vetni, mert akkor majd megint fázom.... Elborzadva nézem a gyerekeimet, akik arra sem hajlandóak, hogy az atlétájukat (ha vesznek fel ilyesmit) betűrjék a nadrágjukba. Jáj, ki van a derekuk! Megfázhatnak, felfázhatnak - ez az aggodalom. De ott az értetlenség is: hogyhogy nem fáznak így?!?!
Ilyenkor elmerengek. Ez egy sokkal komolyabb jel, mint az évszám 4-re váltása, és bizony arra utalhat, hogy öregszem....

Ezt erősíti egy másik dolog is. Amikor zsenge, kilógó derekú fiatalka voltam még, és már itthon laktam, szüleim házában (ők meg kint Svájcban, még), közvetlenül Bátyámék mellett, volt egy időszak, amikor valamelyik szomszéd, akinek a tetőjén volt az utca parabola-antennája, építkezni kezdett. Megszűnt hát a tévé-adás. Ez engem annyira nem érintett meg, hogy amikor egyszer, mégis meg akartam nézni egy konkrét műsort, és megkérdeztem a Bátyámat, hogy mikor lesz már újra tévénk - ő azt felelte, hogy már két hónapja van.... Nos, ezzel szemben, most sokszor működik nálunk a doboz. És valahogy, ha más nem, háttérzajnak ott van esténként, amikor már lenyugodott a csipet-csapat. Vagy foci vagy hírek. A foci ellen semmi kifogásom, én úgysem nézem, mindig "szöszölök" valamit, és igyekszünk beszélgetni közben. De a hírek! Nem tudom, hogy mi a jobb: tisztában lenni azért szőrmentén a dolgokkal, vagy úgyis mindegy alapon még az sem. Tehát azt mondtam Zolinak: az advent alatt nem szeretnék tévét nézni....
Igen, lehet, hogy öregszem. Vagy változom.

2011. november 25., péntek

Ajánlok

Zoli anyukája azzal érkezett meg hozzánk a minap, hogy azt állította, a karácsony már a kertek alatt van. Miközben azon morfondíroztam, hogy remélem, hogy valami nagyon távoli kert alatt, eszembe jutott, hogy bár nem a blogom főprofilja, ezúttal ajánlok pár érdekeset olyanoknak, akik esetleg hirtelenjében még nem nagyon tudják, hogy mit kérjenek attól, aki hozná az ajándékokat. Ily' módon pedig rögzíthetem, hogy miket olvastunk, miket szerettünk 2011. második felében.


Kezdeném ezzel a Bibliával. Az igazság az, hogy eddig egy klasszikus Képes Bibliával kísérletezgettem azon gyerekeimnél, akik fogékonyak voltak a témára - nevezetesen Zita és mostanság Klára. De nem nagyon tetszett. Először, naivan, nekiálltam olvasni az Ótestamentumot, de a teremtés után gyakorlatilag egy horror-mesévé alakult át. Mintha a gyerekeknek szánt egyszerűsítés csak arra szolgált volna, hogy csak a nyers erőszakot mutassa be, Istent egy haragos, bosszúálló személyiségnek mutatva be. Az Új testamentum sem annyira meggyőző, de azt azért végighallgatta mindkettő elég szívesen.
Ez az új gyerek verzió viszont tényleg figyelembe veszi a gyermeki lelket és nyelvezetet. Kedves, mesélhető mesékbe bontja le Jézus történetét. Most rögtön az Új testamentummal kezdtük; de úgy tűnik, hogy az Ótestamentummal sem lesz sok "gond". A rajzok is szépek, nagyon jól eltalált kiadás.
Ugyancsak Klára kapta (még nyár elején) ezt a zseniális könyvet:
Ez a "Nagyon zöld könyv" olyan kisiskolás gyerekeknek szól, akik érdeklődnek a természet és a természetvédelem iránt. Komoly témákat boncolgat gyereknyelven; "beszélget" is a kis olvasóval (vagy hallgatóval), elgondolkodtató kérdéseket tesz fel neki, és még apró feladatokat is ad. Olyanoknak ajánlanám, akik nem csak történetekre szeretnek esténként elaludni (Imola szerint pl. ez egy nagyon uncsi könyv...:-) )

Imolára áttérve. Ő egy kicsit még mindig "színre megy" - ha ő választhat könyvet, akkor az biztos rózsaszín lesz :-) Felolvastatja velem a hercegnős könyveit, a megunhatatlannak tűnő AnnaPetiGergőt és a Tea Stilton könyveket. Ez utóbbiak a Geronimo Stilton könyvek nőiesebb, mondhatni "csajosabb" párjai. Geronimo Stilton egy újságíró egér, aki világjáró kalandokat él át; vicces és változatos betűtípussal íródnak a szövegek, és egyáltalán: nagyon "mai" ízű az egész. Zita pár éve átesett már ezen a mánián (akkorra már önállóan olvasott), így Imónak van miből szemezgetnie.

Geronimo Stilton történeteiből néhány képregény formájú, és azt kell, hogy mondjam, hogy ezen formájának hálás is vagyok, mert ez indította el Emmát idén nyáron a kitartó önálló olvasás rögös útján, amin aztán "igazibb" regények is jöttek.
Emmának továbbra is felolvasunk esténként. Az Oroszlánhűség és egy Gerald Durrell után jött a Fecskék és fruskák, majd annak folytatása, a Fecske-völgy. Gyerekkoromban imádtam Ransome ezen sorozatát (én még egyet olvastam, de unokaöcsém, Gergő, szerint, van egy negyedik rész is), az elsőt többször is elolvastam. Nagyon tetszett a négy testvér kalandvágya, ahogy vitorlázgatnak egy tavon, és egyedül táboroznak a nyáron a tó egyik szigetén. Zitának nem tetszett anno, nem is olvasta végig; Zoli azt mondja, ő unta felolvasni - én nem. És szerencsére Emmus sem - szerintem örülne, ha az évvégi ajándéközönben helyet kapna a harmadik rész.
Most pedig megint egy nagyon érdekes és szép könyv van nála terítéken, Kipling "Hogyvolt-mesék" című kötete. Varázslatos világba repít minket a Dzsungel könyve szerzője, és olyan vicces témákat boncolgat, hogy pl. miért lett ráncos az orrszarvú.
Zita korosztályának egyik nagy best-sellere a Szent Johanna Gimi sorozat. Eddig öt kötete van, és mind az ötöt "felfalta" a Nagylány- majd ismét elolvasta. Az ötödik éppen akkor jelent meg, amikor az Egri csillagok-at kellett olvasnia, és valami hihetetlen vasfegyelemmel igyekezett a kötelezővel végezni, hogy végre elmerülhessen a nagy kedvencben. Abszolút mai történet, facebook-kal, mp4-gyel és minden egyébbel, ugyanakkor a tanulást is komolyan veszi a szereplők nagy része. Tuti befutó kamaszoknak.

A nyáron arra az elhatározásra jutottam, hogy felfrissítem az idegen nyelv-tudásomat, ezért aztán azt tűztem ki célul, hogy az általam ismert mindhárom idegen nyelven elolvasok egy-egy könyvet. Kezdtem a legnehezebbel, az olasszal. egy habkönnyű regényen rágtam át magam (Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója), egészen lazán, nagy örömömre. Utána jött a francia. Egyik kinti barátnőmtől, Lottától, kaptam a könyvet, aki finn, mint a könyv szerzője, Arto Paasilinna. Nem tudom, hogy jelentek-e meg neki könyvei magyarul is. Az biztos, hogy különleges világba repített el, Finnországba, egy hitét vesztett lelkésszel és egy magára hagyott medveboccsal. Végül az angollal zártam, abból is egy nem túl bonyolult, romantikus regénnyel, Cathy Kellytől.


Hogy megjutalmazzam magamat, ezúttal magyarul rágtam végig magamat a kedvenc ír írónőm, Marain Keyes legutóbbi, vaskos regényén. Hozta a formáját; engem valamiért elbűvöl a stílusa, noha belátom, hogy nem ér el irodalmi magaslatokat. Csak úgy jó.

Film-ügyben, gyerekeknek a Rio című színes, vidám, kedves művet ajánlanám, főként ilyen szürke novemberi napokon. Érdekes módon, bekerült a repertoárba egy nem igazán gyerek-film. Azért ugyanis, mert a szombat esti X-faktor alatt nem szoktuk hagyni a reklám-szüneteket is megnézzék (főként a film-ajánlók miatt, nehogy belefussanak valami félelmetesbe), ezért elkapcsolunk. Egyszer a Comedy Central-on éppen a Brian élete című Monthy Python klasszikus ment, abból is a Cesar-os jelenet. Cesar raccsol, nem gyengén, és ebből fakadnak a poénok. Hát a csajok majd megszakadtak a nevetéstől. Ezért aztán pár, másik jelenetet is megnézhettek. Nem tudom, hogy az egész filmet megnézhetik-e, mert azért vannak benne nem nekik való részek. De azért örülök, hogy fogékonyak (főként Klára és Zita) az ilyen fajta humorra...
A képen szereplő Valentin-napos film pedig sokkal kevésbé csöpögős és cukros, mint ahogy a címe sugallja. Nem csak csajoknak.
Ugyan nem fotóztam le, de hogy teljes legyen az ajánló, még marad két tétel. Egy részről, a Tháliában megy (néha) az Abigél, musical formában. Zita és Zoli nézték meg - és teljesen lelkesen jöttek haza (nekem, bevallom, voltak fenntartásaim....), aminek legjobb jele talán az, hogy most Zoli olvassa újra az Abigélt. Zita is kénytelen lesz (újraolvasni) - bár nem bánja -, mert kötelező olvasmány lesz náluk.
És a lemezek. Születésnapomra kértem és kaptam meg Adele nevű énekesnő lemezét. Imádom. Alapvetően a füstös hangú énekeseket kedvelem (ezért talán a Springsteen, Rod Stewart és U2 rajongásom), és ritkán az énekesnőket. Adele kivétel. Úgy tud énekelni, hogy az ezredjére meghallgatott számaira is képes vagyok lúdbőrözni, annyira, hogy még a hajhagymáim is vigyázban állnak.
Karácsonykor, és az Advent során, sok karácsonyi lemezt hallgatunk. Köztük van egy karácsonyi Jazz-lemez, meg Diana Krall karácsonyi lemeze (a kettőt egymás után sosem, mert a csajok már nyögnek: most már elég a jazzből! - pedig ez nem is olyan improvizálós, idegtépős fajta). Legújabb gyöngyszemünk pedig, az ugyancsak füstös hangú Michael Bublé igazi, klasszikus amerikai, karácsonyi lemeze. Ajánlom!

2011. november 21., hétfő

Nagy család

Tegnap este elég korán sikerült a leányzókat ágyba parancsolni. Ezért aztán tudtam, hogy most nincs kifogás, tovább tologatás, és nekiveselkedtem a vasalásnak.
És amikor több órányi kitartás után végre elfogyott a hegy, gondoltam egyet, és megszámoltam a termést: 57 póló (vagy blúzocska/vékony pulcsi), 12 nadrág/szoknya és három ing. Utólag már sajnáltam, hogy előtte nem vettem ugyanígy számba a szétszortírozott bugyikat, zoknikat, harisnyákat, pizsiket és edzéscuccokat. Mert akkor rendelkezésünkre állna egy pontos statisztika egy hatfős család egyheti vasalatlan "terméséről".
Na, majd legközelebb...

2011. november 19., szombat

Megint névnap

Ezúttal anyukámé. Akinek az igen "ritka" Erzsébet név jutott... Bár így senki sem hívja. A családban ő Betty, Betty mama, Betty néni... Nagymamámnak Babó volt. Szerintem az olyan kedves!!!

Tudjuk jól, hogy Anyu azoknak az ajándékoknak örül, amik mögött gondolkodás, személyes érzések érezhetőek. A saját készítésűeknek pedig a leginkább! Így megismételtük a tavalyi ötletet, az adventi naptárt, csak most másként.
Így:



Minden saját készítésű. Egy parafa táblára fehér anyagot erősítettem, arra egy vékony, tüll-szerű anyagot, hogy ünnepélyesebb legyen. Kivágtam 24 anyag-négyzetet: 12 pirosat, 12 fehéret. Azokat Emma és én zsák-formájúra varrtunk. Készítettünk 24 karácsonyi hangulatú papírból kártyácskákat, amikre mindenféle kedves, nagymamákkal vagy karácsonnyal kapcsolatos idézetet írtunk, illetve pár teljesen személyes ihletésűt is. Ezeket a kishölgyek írták le; milyen jó, hogy most már az Ikrek is tudnak írni, girbe-gurbán, de annál bájosabban! A zsákokra textil-filccel, illetve temperával felírta-festette Klára és Zita a számokat; feltekertük a kártyácskákat, beledugtuk a zsákokba, majd egy szalaggal összekötöttük őket. A fehér táblára készítettem három díszcsíkot a két anyagból (fehér és piros), azok fölé nyomkodtuk be a rajzszögeket, amikre felakasztgattuk a zsákocskákat. És most szurkolunk, hogy Anyu, Betty mama, Betty néni, örüljön neki. De miért is ne tenné?
Most pedig megyek, és sütök-főzök egy kicsit - anyukámnak névnapi vacsorát.

2011. november 16., szerda

Villanások

Reggeli


Nem mondhatnám, hogy nyugalmasak a reggeleink, nem. A reggeli négyőjüknek, néha úgy érzem, hatféle, nyolc felvonásban. Emellett mosakodásra és öltözködésre kell őket biztatnom. Ami nem egyszerű, mert az én lányaim nem fogadják el, hogy már ősz, szinte télies ősz van. Ezért próbálkoznak vékony cicanadrággal, rövid-ujjúakkal és átmeneti kabátkákkal. Általában többször futnak/futunk neki a ruhaválasztásnak, elsőre ritkán mennek át a rostán. Kivétel talán Emma, valószínűleg a legfázósabb. Ő ma már magasnyakút, termopulcsit és fülvédőt is magára cibált, no meg kesztyűt, persze. Szóval, miközben a ruházkodási hajcihő és a fésülködésért való könyörgés, illetve a testvérharcok fel-fellángolása zajlik, tízóraikat is készítek. Négyet dobozba, egyet zacskóba, Zolinak. Senki nem szereti ugyanazt, amit a másik, Emma egyenesen szendvics-ellenes, így a dolgom eléggé összetett. A kulacsokkal Zoli szokott megbirkózni a finis stádiumában, mert Anyu jóvoltából, igazi szuper svájci kulacsaink vannak. Annyira jól zár a tömítő gumijuk, hogy le se tudjuk csavarni a tetejüket. Csak Apa, akinek jó nagy "kavics" van a karján (bicepsz... meg, tri- is, meg amit akartok).
Eléggé praktikusan, az egész bejárati folyosónkon van egy hosszú pad-szerűség, alatta beépítve cipős-szekrénnyel (nehogy azt higgye bárki, hogy elég!!!), így ott várnak a kész iskolatáskák és az indulásra félkész, majdnem kész, teljesen kész (és zsémbelő) gyerekek. A gond csak az, hogy tükör nincs végig a falon... Tehát megy azért a lökdösődés, fésülködés, cipő-előkotrás, vagy sapkasálas kosárka (mindenkinek névreszólóan, külön, fent a polcon) turkálása közben. Már ilyenkor elkezdődik a stipi-stopi, hogy ki ül előre az autóban arra a két percre, amíg a suliba érnek.
Ma Klára került előre (tudom, hogy nem szabályos, én nem is engedem!!!). Zoli, hely híján (kicsike autója van), Klára ölébe tette a tízórais zacskóját, hogy fogja, amíg odaérnek. A sulinál Klára kisüvített, épp' hogy hátraköszönt, és berobogott - kezében Apa tízórais zacsijával... Zoli éhen maradt, Klára viszont népszerű lesz, ha az ebéd nem finom... Mondjuk, nem tudom, melyik elsős szereti a jóféle barna kenyeret. De van ott banán, joghurt és csokika is...


Sintér

A ma reggeli sportköreim során, olyat láttam, amit utoljára gyerekkoromban. És ami már akkor is borzadállyal töltött el. Sintért. Sintért, aki éppen befogott egy kutyust. Eszembe jutott, hogy hányszor terjedt futótűzként a hír a közeli lakótelepről hozzánk is, hogy sintérek járják a környéket; és bizony többször láttam őket "akció" közben. Mindig attól féltem, hogy nehogy a kissé kalandvágyó kutyusunk éppen most szabaduljon valahogy ki. Mert úgy tartotta a városi legenda, hogy az összeszedett kutyusokból szappant készítenek. Én ezt szentül elhittem.... Természetesen, nem örülnék, ha egy kóbor kutya bántaná, vagy akár megijesztené a most már néha egyedül hazajáró Emmát, de mégis nagyon rossz érzés fogott el a látványtól. Remélem, nem esik bántódása annak a kutyának, sőt, talán jobb sorsa is lesz.


Színházi szülők

Mostanában többször voltunk színházban. Zolival is, kettesben (nagyon ajánlom a Pletykafészek című darabot a Centrál Színházban - hatalmasakat vihorásztunk), és a gyerekekkel is. Emmával és az Ikrekkel néztük meg a Madách Színházban a Négyszögletű kerek erdőt, és Klárával, Imóval és egy kis barátnőjükkel pedig a Bárány Boldizsárt a Radnótiban. Nem állítanám, hogy ezek voltak a legszuperebb gyerekdarabok, amiket láttunk (pl. nekem a múlt évadban látott A hang-villa titka viszi a prímet), de azért jók voltak, szép díszletekkel és jelmezekkel. Amiért leginkább szóba hozom most ezeket, az a számomra meghökkentő szülői viselkedés. Nem értem, hogy miért hagyják, hogy a gyerekek táplálkozzanak színházi előadás alatt. Sőt, ők maguk is! A Madáchban konkrétan hallottuk a dobozos üdítőitalok spriccenő nyitását, mindkét felvonás elején. A Radnótiban nyugodtan csörgette a kislány a kekszes zacskót. Nehezen fogadom el, hogy nem lehet arra nevelni a gyerekeket, hogy arra a kétszer 50 percre felfüggessze a táplálkozást. Jó, ha az egész szünetben sorban állt a perecért, és pont a gongnál sikerült megvennie, kapjon be belőle egy falatot, aztán menet közben a széke felé nyelje le! De nem pici gyerekekről van ám szó, akik esetleg zajonganának, ha nem kapnak valamit a szájukba! Na de ha annyira kicsik, akkor nyilván olyan darabra viszik őket, ahol arra a korosztályra számítanak, a maguk "hangosságával" együtt. De öt év felett már igazán meg lehetne értetni a gyerekekkel, hogy színházban NEM ILLIK enni-inni előadás közben. Zavaró is lehet az ott játszó hús-vér színészek számára (ellentétben a popcorn-szagtól átitatott mozikban, ahol ugye nincs jelen igazából a szereplő). És miért gondolja azt a szülő, hogy ő is, mintha csak otthon lenne a tévé előtt, közben ropogtathat valamit? Érdekes, hogy megteszik azt az erőfeszítést (ami fizikai és anyagi minimum, de elvileg lelki is), hogy elviszi a csemetét művelődni. Akkor miért áll itt meg a dolog? Nem jut eszébe, hogy ráadásul a jövő színházlátogatóit neveli ki, akik majd esetleg bő tíz év múlva ropival ülnek be a Hamletre?
Lehet, hogy öregszem, hogy ez irritál, lehet, hogy maradi vagyok. Nem akartam a morgolódásnak egy teljes posztot szentelni, de azért álljon itt. Mert kezd lohadni a kedvem, hogy színházba vigyem őket. Bábszínházba pl. már ezért nem járunk. Mert ott a folyamatos evés-ivás és jövés-menés mellett már olyan szintű, fesztelen, le sem halkított beszélgetés is folyt legutóbb, hogy konkrétan nem hallottuk azt, amit a "bábok mondtak".


Egy beszélgetés

- Jaj, Anya, miért is nem lehet visszaforgatni az idő kerekét? - kérdezte tőlem a minap Emma, miután saját magáról is megnézett egy csecsemőkorú videót.
Teljesen meghatódtam:
- Miért szeretnéd Emmácska? Hogy ismét olyan tündéri kisbaba lehessél?
- Nem, hogy megverhessem a Bolót. (Magyarázat: nyáron, a tenisztáborban, egy barát fiú megverte egyszer Emmát a házi bajnokság során - na, ezt emészti ilyen nehezen a gyermek....)
Nesze neked elérzékenyülés, romantika, széplélek! :-) Jó napot ambíció!

2011. november 14., hétfő

A nevemről

Valószínűleg, sokan vannak úgy a nevükkel, mint én. Jó, jó, de annyira nagyon nem hoz lázba. Kamaszkorom körül kifejezetten bosszantott, mivel az egybeesett a Svájcba való kiköltözésünkkel, ahol is, rengeteg olyan emberrel - főként tanárral - találkoztam, aki egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a nevemben szereplő "z"-nek nincs szerepe; csupán csak annyiról van szó, hogy a faramuci nyelvünkben, az "sz" hang képzéséhez, mi leírva nem csak egy "s"-t használunk, mint a "rendesebbje" ott, Nyugat-Európában, hanem odatesszük még azt a nyavalyás "z"-t is. No persze, volt nyűgöm bőven a vezetéknevemmel is. Inkább rájuk hagytam, hogy "Fikszor" vagyok, minthogy strapáltam volna magamat, mint Apu (magyar származású...) főnöke, aki Apu munkába lépésének első napján összehívta a vezérkart és "nyelvórát" tartott. Kórusban elismételtette a jelenlévőkkel, hogy "Churchill" meg "csacsacsa" (ugye arrafelé: tcha-tcha-tcha), majd utána azt, hogy "Ficsor", szépen, "cs"-vel. Először bebizonyította nekik, hogy ki lehet ám azt a hangot mondani, ott, a nevünk közepén, mielőtt még azt állítanák, hogy belebicsaklik a nyelvük... Apunak nem is volt ilyen gondja a munkatársaival (viszont passzióból gyűjtette a neki szánt leveleken elírt név-variációkat...)

Visszakanyarodnék a Szilviára, aminek ugye, tegnap volt egy kis aktualitása. Azt szerettem, ahogy a szűkebben vett család hívott és hív még most is. Szitya. Az simogató, egyedi, és nekem való. Apu a nagy névgyáros. Misi bátyám általa lett Misecz. Sőt, Anyu "bettysedése" is Aputól ered. Őt viszont, János, a majdnem-bátyám, nevezte el a foci-grundon "Old Boynak". Ez is annyira rajta ragadt, hogy az unokái "Old Boy Papának" hívják....

Megint visszaugornék a nevemhez. Tehát, sok extrát nem láttam benne. Tuljadonképpen, Svájcban kezdtem kicsit beletörődni, tetszett, ahogy egy kicsit "á"-san ejtik. Elég sok Szilvike született a hetvenes években, ez sem dobott fel különösebben; noha az általam megismert Szilvikkel mind egy szálig jóban voltam.
Igazán akkor szerettem bele a nevembe, amikor azt "odaadtuk" Klárának is. Szinte véletlenül; mondhatni "jobb híján". (hiszen nem tudtunk dönteni a Jázmin és a Bella között!). Mert Klára szívesen viseli, sőt büszkén! Kisebb korában, amikor is még komoly nehézséget okozott neki az a kis szülői gonoszság, amivel összetoltunk három (illetve tulajdonképpen négy, a "h"-val együtt) mássalhangzót ott a neve közepén, úgy oldotta meg, hogy a Szilviát vette előre. Úgy mutatkozott hát be, hogy "Balogh Szilvia Klára", mert a "Balogh Klára Szilviával" elakadt.... Készséggel állítja, hogy a "Kisszilvi", és neki elhiszem, tőle tetszik.
Amitől Klára teljesen visszaadta, illetve inkább MEGadta a nevem szeretetét az, hogy ő megéli a jelentését is. Hiszen a Szilvia név erdőt, erdeit jelent. És Klára olyan boldog, ha erdőt járhat! Vidám, ragyog, kinyílik, nem hisztizik, nem kötözködik, szó szerint "megérkezik". Így aztán, tudom már, hogy jobb nevet nem is kaphatott volna. (Ahogy egyébként a "világost" is jelentő Klára is találó - fura is lenne fordítva Imolával, akinek a legsötétebbek a színei az összes gyermek közül.... de erről majd máskor.)

2011. november 11., péntek

"Súlyos" kérdések

"Édes kicsi Buddhám!"- így hívja Imót Laci (Emma keresztapja). Tényleg édes és olyan, mint egy Buddha, de annyira már nem kicsi. Laci, és sokan mások, szívesen örvendeznek Imóca lendületes étvágya felett, és én is belátom, hogy valóban csodálatos látvány, ahogy el tud merülni az étkezés gyönyörében, szinte kizárva a külvilágot...
Mindazonáltal.... Egyre határozottabban érzem azt legbelül, hogy megálljt kellene egy kicsit parancsolni ennek a folyamatnak. Arra a néha hangosan is kimondott érvelésemre, mely szerint nem igazán normális dolog az, hogy egy hétéves ikerpár esetében az egyik 8 (azaz nyolc!) kilóval többet nyomjon, mint a másik, anyukám rendre azzal vág vissza, hogy inkább Klátyikának kéne híznia. Az igaz, hogy Klára pedig iszonyatosan vékony, az mégsem aggaszt annyira, mert nem betegesebb, mint a többi, bírja a strapát, és itthon azért mindig bele tudok diktálni értelmes kajákat, a megfelelő (minimális) mennyiségben. Az idegeinek nem ártana egy kis kipárnázottság - bár lehet, hogy tíz kilóval súlyosabban is egy kis hisztigombóc lenne. Még alakra is :-)

Visszatérve Imolára.... Nem az a szétfolyós pufika ő. Inkább kemény húsú, ámde vastag combikkal van megáldva, amihez jön egy nagy, kerek pocak. Ami persze gyönyörű, csak azért már határeset a túlzás mentén... A helyzet az, hogy sokat eszik, és persze sok olyat szeret, ami hizlal. A rizst (ha, az ő "ferde" szemeivel, nem csoda!), a tésztát, a nutellát..... Sorolhatnám. Az is igaz, hogy ha arról van szó, elfogadja, hogy vacsorára csak egy kis sült halat és paradicsomot egyen. (De abból sokat! :-) )

Szóval, még azt is mondhatnám, hogy egészen sok mindent meg lehet vele beszélni. Abban például már régen megegyeztünk, hogy számára nincs édesség esténként (bár erről már Emmát és Zitát is határozottan visszafogom), kivéve persze a különleges alkalmakat. Na ja.... És akkor mit csináljak az egyik megszokott vacsora párosításommal: leves-palacsinta (vagy leves - muffin, vagy leves - tejben rizs)? Imola elég jól tűri, ha kimarad az esti nasikból, de néha azért próbálkozik... És rossz, mert mindig az egészségével érvelek, meg, hogy ez érte van, nem ellene. 

Itt jön még egy sarkalatos pont. Mert a kissé tágabban vett családunkban már volt anorexiás eset. Így aztán már többször kaptam olyan irányú figyelmeztetést, hogy ne mondjam sokat Imónak, hogy túl husi, mert még "énkép-zavara" lesz. Jó, persze, tartok (tarthatok) ettől is, de az anorexiától való rettegés miatt hagyjam, hogy elhízott gyerek váljék belőle?

Most ott tartok a "rágódásban", hogy igyekszem olyan étrendet kialakítani, ami könnyedebb, mint eddig (bár eddig sem voltunk az a pacalos-kocsonyás-körömpörköltös típus), úgy, hogy minél kevesebb kísértésnek tegyem ki az "én kicsi Buddhámat"..... De közben figyelnem kell arra is, hogy a kis "Nyüzüge Gizi" ikre meg ne fogyjon el teljesen, és a többiek is ehetőnek tartsák az eléjük kerülő ételt.

Nem tudom, hogy túlkombinálom-e a dolgot. Lehet, hogy a munkámból adódóan kicsit túl sok olyat olvasok, ami a túlsúlyról és az elhízottságról szól. Lehet, hogy ez még mindig a "kölyökháj", és majd serdülőkorban ledobja. De mi van, ha nem? Viszont: szabad-e fogyókúráztatni egy gyereket? Nyilván nem.... De Imónak nincs szüksége ekkora súlyra. (Mondjuk pláne nem arra, hogy ezt még növelje is...)

Imola egyáltalán nem elégedetlen a külsejével. Nincs is miért, hiszen olyan gyönyörű, hogy még, és az idomai is még a nőiesen gömbölyű kategóriába eshetnek. De azért már vannak nadrágok, amik nem mennek fel rá. És talán az sem véletlen, hogy nem szereti a farmert, hanem csak a cicanadrágokat....

Esetünk a bécsi állatkerttel

Nagyjából ötször terveztük már be. Hol ezért maradt el, hol azért. Sőt! Hol amazért...
Ez már addig fajult, hogy tavasszal, Emma napra ígéretet tettünk a gyermeknek (írásos, "utalvány" formájában), hogy hamarosan elvisszük oda őt (és számos testvérét). Gondosan őrizte is íróasztalán. Nekem meg hullámokban csapott fel a lelkifurdalásom, ahogy teltek a hónapok, az utalvány pedig porosodott, beváltatlanul.

Amikor ismertté vált számunkra Zita őszi vívó "táncrendje" (az övé elég kötött, nincs sok verseny, azon viszont muszáj ott lennie - Emma akár minden hétvégén elmehetNE valamilyen versenyre, ha volnánk olyan lükék, hogy mindre elhordjuk, így ő válogathat), akkor terveztem be az őszi szünet elejére egy olyan túrát, ami érintheti Bécset is akár. Pont ezért szálltunk meg Sopronban, hogy mind Sárvár, mind az osztrák főváros elérhető távolságban legyen.
Persze, amikor Zitus ránk hozta a betegség-frászt indulás előtt, rögtön azt gondoltam, hogy ezeken a schönbrunni terveken átok ül, és fel kellene adni. Ehhez képest, hepienddel végződött ez a történet, mivel Zitus is meggyógyult, és Bécsbe is eljutottunk.

Mondjuk elég nehezen, mert ha valaki nem akar felmenni az autópályára - márpedig mi úgy gondoltuk, hogy Sopronból indulva ez nem feltétlenül szükséges - az nincs túlzottan elkényeztetve útjelző táblákkal ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényt. Végül azért csak odataláltunk, és Bécsen belül pedig már igazán kedvesen jelzik az állatkertet szinte mindenhol. A jó idő és a szabadnap miatt persze nem voltunk egyedül egy állatkerti séta ötletével. Nem volt ez túl zavaró, mivel a terület hatalmas, így jól eloszlott a nép, egyedül csak akkor okozott kicsit gondot, amikor valami meghirdetett attrakció volt (pl. pingvinetetés, elefántetetés), és akkor bizony ott hirtelen tömeg lett.

Mi az erdős oldal felől érkeztünk, ami rögtön lenyűgözött minket több szempontból is. Először is, már a bejárat előtt komoly látványosság a sok emberbarát mókus, akik tíz centire tőlünk ugrándoztak, meg falatoztak, szinte már be- bepózolva. Tündériek voltak. Valószínűleg, ha csak az utalvány-tulajdonos Emmával mentünk volna, akkor egy részről, még mindig ott lennénk, más részről pedig biztos kivárta volna türelemmel, hogy valamelyik mókus odamenjen és egyen a kezéből. Dehát több türelmetlenebb típusú Baloghgal is körül volt véve, így folytattuk utunkat a kasszák felé. Az újabb és eddig nem tapasztalt élmény az volt, amikor egy függőhíd-rendszeren sétálhattunk át az erdőn keresztül az állatkert "sűrűbb" részéhez. Így azt tapasztalhattuk meg, hogy mit látnak a madarak, a feljebb kapaszkodó mókusok, stb. A hidakon is vannak oktatótáblák az ottani állatokról, növényekről; sőt, elhelyeztek táblaszerűen mindenféle erdei állatot oda (odúk elé, avarba, bokrok közé, stb.), ahol általában megtalálhatóak. Extrában pedig megkaptuk a kilátást: előttünk a kastély, mögötte a város, mindez a lombok közül átsejlőn... Gyönyörű!!!

Az állatkertben aztán végigcsodáltuk az állatokat. Lenyűgöztek minket az igazán vicces pingvinek, a bőgő fóka, a tündéri pofájú törpe panda, a kiselefánt, stb. Persze, fő attrakciónak a pandákat szántuk. Akik szinte műsort adtak. Az egyik azzal, ahogyan igazi "hedonista" módon, hátradőlve, ropogtatta a bambusz-rúdjait. A másik pedig azzal, hogy egy vékony pózna tetején szundikált... Zitának a koala volt az igazi vonzerő, alig várta már, hogy lásson egy igazit élőben. Szerencséjére, az egyik még ébren is volt! Zolinknak pedig az egyik benti látványosság tetszett igazán: amíg a lányok a piranhák gaztettei felett szörnyülködtek, addig Zoli elmerült egy rendkívül jól megrendezett és ábrázolt hangyaboly életjeleneteiben. A boly szinte átszőtte az egész épületet. Lehetett látni azt a helyet, ahol a királynő élt, különböző "gócokat", majd itt-ott az épületben, átlátszó műanyag csövekben figyelhettük a vonulásukat, cipekedésüket. Tényleg lenyűgöző volt, Zolit alig lehetett onnan elrángatni!

Tetszett az állatkertben, hogy nincs tele kajálási és vásárlási lehetőségekkel, hogy itt már "zoo-eledel" sem kapható, és senkinek nem jut eszébe etetni az állatokat (pláne nem a nem nekik való eledellel). Tetszett nekünk, hogy minden állat nagyon aktív volt, ami annak lehet a jele, hogy jól érzik ott magukat. Tetszett, no.

Délután - kora este a belvárosban sétáltunk egy kicsit, de leginkább azzal a feltett szándékkal, hogy "kedvenc" olasz éttermünkben ehessünk, mielőtt visszatérünk soproni szállásunkra. Ez is összejött, így teljesen elégedetten keresgéltük immáron a sötétben a megfelelő utat....
Merre is menjünk? Klára és Imó a függőhídon tanulmányozza az állatkert térképét.
Az említett kilátás. Felsejlik a kastély, és a város.
A fóka magánszámának fő eleme: a bőgés!
A lombok között kukucskál a szerintem legtündéribb pofijú állat: a törpe panda (ha ez a magyar neve).
Panda-ebéd.
A fatörzs tetején: szundikáló panda! :-)
A kicsi zsiráfot odavonzotta a fényképezőgép.
Az egyik koala aludt.
A másik éhes volt, így ő hol az ajtó előtt ücsörgött, hol ide-oda mászott.
A kicsi elefánt irtó helyes volt ugyancsak!