Scotty és Spartacus

Scotty örök

Spartacus, a szeleburdi utód

Amióta az eszemet tudom, mindig volt kutyánk. Persze, ki, Genfbe, a bérlakásokba nem vittünk, de itt, Budapesten mindig várt minket egy négylábú jóbarát (nagyszüleim és Bátyám gondozásában).

Amikor hazaköltöztem Genfből, egyedül, a szüleim házába, Dinó kutya, a dalmata volt hűséges házőrzőm. Dinó leginkább drága Nagypapám kutyusa volt, és mikor Papa elhagyta a földi létet, Dinó teljesen kifordult magából. Aggódni kezdett másik gazdijáért, a Bátyámért, és továbbra is barátságos volt mindenkivel, akit ismert Papa halála ELŐTT. De aki utána próbált vele barátságot kötni, azt morogta, harapta. Így esett az, hogy lábtörlőmön fekve őrzött engem, mert a Bátyám "megkérte" erre. És én nyugodt voltam akkor is, ha egyedül kóvályogtam a nagy szülői házban, mert tudtam, ő vigyáz rám.

Zolit megismerve rögtön tudtam, hogy ő is kutyabarát, olyan nagy szeretettel beszélt meglehetősen nehéz természetű gordon szetteréről, Tonyról (aki lány volt, a név megtévesztő, az Antónia angol becézése). Tony egy darabig velünk is élt, amikor házasságkötésünk után egészen gyorsan kertes házba költöztünk. Tony mellett és után jött Mohikán, a már közösen kiválasztott gyönyörű és tündéri golden retriever. Neki hamarosan társául szegődött a világ legkedvesebb nagy lakli kutyája, Beau, a francia briard fajtából. Sajnos Beau tragikusan korán és hirtelen hagyott itt minket, alig másfél évesen. Amitől Mohikán is olyan mély depresszióba esett, hogy sosem gyógyult fel az akkor szerzett fülgyulladásos betegségéből, ami aztán évekkel később, elfajulva, a végét is jelentette.

Kicsi Zita Mohikánnal és Beau-val - meg persze Zolival

Mohikán érkezése után nem sokkal kezdtük el a gyerekek sorozat-gyártását is, így szinte még kölyök volt, amikor Zita megszületett. És Zita volt az, aki Beau-val is találkozott, Emmával már pocakos voltam bőven, amikor ő itt hagyott minket.

Már mind a négyen megvoltak, az Ikrek alig múltak egyévesek, amikor sajnos Mohikánt el kellett altatni. Zoli volt ott vele, és annyira megérintette, hogy később, Beau-t is beleszőve, megírta a meseregényét a két kutyánkról. (Ezt a meséjét illusztráltattam meg és nyomtattattam ki Zoli 40. szülinapjára).

Pár hónapig csak tengtünk-lengtünk a megüresedett kertben, de aztán 2006 egy szép tavaszi napján elindultunk egy hirdetés alapján "megtalálni Scottyt". Azért kerestünk border colliet (ami akkor még távolról sem volt olyan divatos kutyafaj, mint most), mert Zita akkori kedvenc filmje a Babe volt, amiben két ilyen kutyus is komoly szerephez jut.

Scotty tökéletes választásnak bizonyult. Nyugodt, rendkívül intelligens, családszerető, békés kutyus volt. Ivaros maradt végig, de valahogy más kutyák - nőstények vagy kanok - sosem érdekelték. Nem volt szökős, kétszer osont csak ki a figyelmetlenül nyitva hagyott kapun. Egyszer gyorsan megtaláltuk, egyszer meg - szerettük emlegetni, hogy ebben is milyen okos volt - egy nyomda udvarába kocogott be. Ahol aztán lefotózták, sokszorosították a képét, és így hamar összeért a mi elkeseredett facebook-felhívásunkkal, amivel kerestük.

Scotty végigkísérte a lányok klasszikus gyerekkorát. Ott volt velünk a Balatonon, jött velünk kirándulni, néha étterembe is, és mindig ott sertepertélt a kertben velünk. Labda-bolond volt, tudott "szó szerint" focizni, de az apportírozós játékot sem tudta soha megunni. Legfőbb feladatának azt érezte, hogy Zolinak "segítsen" a fűnyírásban, azaz, ő vadul igazgatta a hosszabbító zsinórját ("terelte"???), miközben Zoli tologatta ide-oda a fűnyírót. Utána, totál bezöldült tappancsokkal, elégedetten és szinte "mosolyogva" heveredett le a megszépült gyepre. Ha pingpongoztunk, ott állt mellettünk az asztalnál. Ha a lányok "erősítettek" a kertben, odament hozzájuk, és egy-egy fekvőtámasz vagy trx-gyakorlata során odagurította az orruk elé a labdáját, mintegy invitálva őket: "ne bohóckodjál itt nekem, inkább dobáld a labdát!". Egyik fő attrakciója az volt, hogy ha éhes volt (azaz kb. mindig, de akkor biztos, ha úgy érzékelte, hogy asztalhoz ültünk), akkor beletette a kinti térkőre lerakott fém táljába a mancsát, benézett ránk a télikert ablakán keresztül és egy általa megfelelőnek ítélt pillanatban belecsapott a tálba, ami nagy robajjal gurult el valamerre. És ezt megismételte jó párszor. Már régóta szórakozott ezzel, amikor egy véletlen folytán kiderült, hogy az egész környék hallja ezt és el is nevezték Scottyt "a táltologatós kutyának"...

Scotty ott volt, amikor még mind kicsik voltak

És akkor is, amikor már mind megnőttek

Scottyt nem zavarta az eső, jó skót kutya lévén, a házába az első 10 évében a lábát sem tette be (Öregkorára azért rájött, hogy jobb ott neki nagy hidegek vagy esőzések idején). Volt aztán egy vihar pár éve, amikor nagyon megrémült. Onnantól kezdve félt a villámlástól és dörgéstől, és mi beengedtük őt az étkezőbe ilyenkor (amúgy kinti kutya volt). Amint jó idő volt, és ki tudtuk nyitni a téli kert ajtaját, ő ott hevert el előtte, néha azért be-beosont egy picit. Imádta a tévét....

Scottyt csak oltatni hordtuk az állatorvoshoz. Soha semmi baja nem volt, még egy kullancs sem ment bele. Egészen a 13. tavaszáig, azaz tavalyig. Akkor egyszer csak azt láttuk, hogy alig bír felállni. Nagyon aggódtunk. Az állatorvos adott neki injekciót és gyógyszert. Nem nagyon akarta bevenni. De végül Zita, aki otthon tanult, május és vizsgaidőszak lévén, belekönyörögte, némi párizsi társaságában. És így töltöttek ők jó pár napot, az étkező kövén: Zita, ölében a laptoppal vagy a könyvével, lábán Scotty buksija, néha egy kis párizsit adva neki. És Scotty, teljesen erőre kapott. Mintha elfújták volna a baját! (És Zita vizsgája is ötös lett....) Jó volt úgy gondolni, hogy a szeretet gyógyította meg. Persze, a maga 13 évével már lassú volt, kicsit süketült is, meg sokat pihent, de jó kedve volt és a labdáját is szerette - csak néha elfelejtette már, hogy azért indult. Imádtuk őt így is, öregecskén, kissé csámpásan járva, esendőn.

Ez a kedves, meleg és okos tekintet felejthetetlen

Eltelt egy év, és Scotty jól viselte magát. Egy karanténi áprilisi napig, amikor is újra ugyanaz az ízületi baja támadt, alig bírt lábra állni. Éppen ugyanakkor, amikor hosszas (több éves) könyörgésemre Zoli végre beadta a derekát az ügyben, hogy vegyünk Scotty mellé egy kiskutyát, hátha az még felpörgeti egy kicsit. Már ment volna lefoglalózni az új kutyust (egy labradort), de mivel újra el kellett vinni Scottyt az állatorvoshoz,megegyeztünk, hogy kikéri az állatorvos véleményét. Az állatorvos megvétózta a kiskutya-vásárlást. Noha azt mondta, hogy Scotty egy genetikai csoda - akkor már 14 betöltött év után -, de már sok időskori nyavalyája van. Úgy mint hályog a szemén, nagyot hallás és hát ugye ez a nyavalyás ízületi probléma, és így egy kiskutya csak ingerelné, illetve olyan hirtelen mozdulatokra késztetné, amik fájhatnak neki. Azt kérte, hogy szeretgessük Scottyt, amíg van nekünk. 

Hát, sajnos már nem sokáig volt nekünk.... Egy-két hét, ha eltelt egyáltalán, végzetesen rosszra fordult az állapota. Amikor már semmilyen injekció és gyógyszer sem segített neki abban, hogy felálljon, amikor már nem tudott elmenni a dolgát végezni, amikor már alig evett és ivott, tudtuk, hogy ideje elbúcsúzni. Pedig a szemében még ott csillogott az értelem és a végtelen szeretet és bizalom irányunkban. Nehéz volt elköszönni tőle, mindannyian megtettük a magunk módján. Utolsó este Zoli kiült mellé egy pohár whiskey-vel, beledugta az ujját és lenyalatta öreg barátunkkal "elvégre is skót vagy, kóstold meg", és a labdáját úgy "dobálta" neki az orra előtt, hogy egy fejmozdulattal el tudja kapni. Borzasztó volt elbúcsúzni, ahogy leírom, most is sírok. Vele együtt egy korszaktól is elbúcsúztunk. És hát, túlzás nélkül egy családtagtól.

Zoli búcsúja Scottytól

Inkább le sem írom, hogy milyen üresség volt a kertben és a lelkünkben a távozása után (a kertben temettük el, a labdájával).

Mindenki azt mondta, hogy nem kell még másik kutya. 

Mégis, pár hét eltelte után engem emésztett a hiány, ami a kertből kiáltott felénk. És úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom sokáig. Ha Scotty már nem lehet velünk, kell valaki, aki lelket gyógyít, nem feledteti őt.  Illetve, az észérvek is azt diktálták, hogy nyár elején kell kiskutya. Hogy télre megerősödjön. És hogy sok időt tölthessünk vele az első hónapokban. Szép lassan, óvatosan, felvetettem a témát. A lányok hamar mellém álltak, de végül Zolit (mivel ő kísérte utolsó útjára Scottyt, talán ő viselődött meg a legjobban) is sikerült meggyőznöm. Bár igaz, sokáig úgy gondoltam utána, hogy nem biztos, hogy ennyire kellett volna erőltetnem. Most már azért kezdek megnyugodni.

Szóval azt mondtuk, hogy jöjjön egy kölyök. Zoli fajtatisztát szeretett volna, így a menhelyeket (egyelőre) hagytuk. Jött a kérdés, hogy milyen fajtát? Eléggé eltértek a vélemények, de legtöbben border colliet szerettünk volna újra. Hozzáteszem, nehéz volt akkoriban kölyökkutyát találni, mert a karantén helyzet miatt boldog-boldogtalan kutyát vásárolt - őrületesen áron. Már éppen tárgyalásba merültem egy border kölyök kapcsán, amikor is jött az "atyai vétó": ő nem szeretne bordert még, mert csak hasonlítgatnánk Scottyhoz és az nem lenne fair a kiskutyával szemben, nekünk meg fájna.

Ekkor történt az, hogy rátaláltam - véletlenül - Spartacusra, az akkor 6 hetes angol véreb kölyökre. Jó, mondtam a vacsora-asztalnál, akkor mit szólnátok hozzá? És megmutattam a képét. Szerelem és egyetértés volt első látásra. Hamar kapcsolatba léptem a - mint kiderült, szlovák - tenyésztővel és már le is foglaltuk. Meglátogatni nem tudtuk, mert még nem mehettünk át Szlovákiába....

A kép, ami alapján beleszerettünk a mi kis vérebünkbe

Még volt egy kis intermezzo, mely során volt arról szó, hogy azonnal két kölyköt veszünk - Spartacus mellé egy másik fajtából, hogy ezúttal ne legyen egyedül a kutyánk. De aztán ez két okból is meghiúsult. Egy részről, nem tudtunk dűlőre jutni fajta-ügyben, más részről ismét az állatorvos térített minket észhez: elég makacs fajtából választottunk (amit amúgy ő személyes kedvencének mondott), elég kihívás lesz ő nekünk, várjunk egy évet egy másik kutyáig.

Így Spartacust vártuk egyre türelmetlenebbül. Elolvastunk mindent a fajtájáról. Ennek következtében megerősítettük itt-ott a kerítésünket (szökősnek mondják). Vettünk neki ezt-azt, és alig vártuk, hogy jöjjön...

Egy szép nyáreleji napon nekivágtunk - heten, mert Bálint, Zita barátja is el szeretett volna minket kísérni. Szlovákiába, Érsekújvárra tartottunk, szerencsére már szabadon át lehetett menni a határon. A tenyésztő várt minket a város határában és odavezetett a házukhoz, ahol a kutyusait tenyésztette. Itt többen azt hittük, hogy egyenesen a mennyországba érkeztünk. Spartacusnak tíz (!!!) testvére volt és volt ott még egy hat-kölykös, három héttel fiatalabb alom is. Tehát 16 kölyökkutya rohangált egyszerre körülöttünk. Hát nem bírtunk betelni velük! Simogattuk őket, olvadoztunk, csodáltuk a sok kis tündéri, nagyfülű apróságot. Spartacuson volt csak nyakörv, hogy meg legyen jelölve. Rögtön odajött hozzám és rátette a mancsát a combomra. Szerelem volt - részéről is - első látásra, ami azóta is tart. Sokat beszélgettünk a tenyésztővel, ellátott minket jó tanácsokkal, mi meg kerestük a témákat, mert nagyon nem akaródzott eljönnünk....

A hely, ahonnan senki nem akart eljönni

De aztán egyszer csak beszálltunk az autóba - nagy veszekedések közepette: kinek az ölében utazik majd a kéthónapos (10 hetes) csöppség???? Otthon filmeztük első lépéseit. Ő pedig azonnal magáénak érezte a mobil-kennelt, amit azzal a szándékkal vettünk neki, hogy azt majd a Balatonra is levihetjük, meg a párnáját, illetve a játékait. Evett-ivott, mindentől megijedt. Körberajongtuk, a lányoknak szinte hihetetlen volt, hogy van egy kutyakölykünk (az Ikrek egyáltalán nem emlékeztek a pici Scottyra, de Emmának és Zitának sem maradt meg sok minden).

Amikor végül elhoztuk

Sajnos Zoli nagyon határozott a kutya és a lakás kérdésében: nem mehet be eb mihozzánk. Ezt az elhatározását folyamatosan próbáljuk megingatni, mi lányok és a kutya közösen, de még nem jártunk sikerrel. Így aztán Spartacus a kezdetektől kint volt. Hideg már nem volt, attól nem kellett tartani. És hát, ha sírdogálni támadt kedve, mert egyedül érezte magát éjjel, akkor szinte azonnal ott termett valaki - aki éppen meghallotta - és megsimogatta, megnyugtatta, vissza-altatta, azaz: megvárta, míg Spartacus horkolni nem kezd.

Nagyszerű fotómodell

Kicsi kutya, nagy virág - az arányok azóta megváltoztak

Néha a lányok bebújtak hozzá aludni

Sparti a "Nyunyókájával"

Kölyökkutya alszik a kertben

El kell árulnom, hogy Spartacussal hirtelen egy másik dimenzióba kerültünk kutya-tartás szempontjából. Ő az első a lányoknak, akinél a "nevelésben" igazán részt tudnak venni, és számomra is az első olyan kutya, akire időt tudok szánni (bár nincs...), akitől a lehető legkevesebbet akarok távol lenni, akinek igazi gazdija szeretnék lenni, akit tanítgatni szeretnék. Persze, ebben az is benne van, hogy tudjuk, hogy hatalmas lesz, ezért muszáj megnevelni, mert nála lesz a fizikai fölény. Spartacushoz azonnal kimegyek, ahogy hazaérek, és este is mindig ott vagyok vele, amikor már álomba szenderül (időközben úgy alakította ki a bioritmusát, hogy átalussza az éjszakát, mint egy jó kisbaba). Spartacusszal kutyasuliba (oviba?) járunk, és bár nagy kertünk van, minden nap kivisszük sétálni legalább egyszer, de inkább kétszer. Spartacus lent volt velünk végig a Balatonon (sajnos a vizet nem szerette meg), vittük őt mindenhová, étterembe, lángososhoz, kilátóhoz, sokat kocsikázott velünk. Spartacus hihetetlenül barátságos és szociális kutyus. Mindenkihez és minden kutyához odamegy, az emberektől simit remél, a kutyákkal játszani szeretne. Itthon, már egy új közösség tagjai lettünk,ahogy esténként összegyűlünk a közeli park kutyafuttatójában. Ott vannak a cimbik: Nápolyi, a berni pásztorkölyök, Bandi, az ausztrál juhász fiatalember, Brody, a kis border collie, Lassie, a hatalmas és gyönyörű skót juhász nagyfiú, Archie, a bohókás vizsla, néha a kis corgie, és a kis mindig sáros labrador is eljön. Balatonon, ahogy minden nap sétáltunk, már mindenhol ránk köszöntek, illetve ő rá: "Szia, Spartacus!". Ő meg ment mindenkihez farokcsóválva. Ő még a vizét is farokcsóválva issza....

Jó ötlet volt egy teljesen más fajtát választani, csupa újdonság az életünk. Imád emberi bútorokon leledzeni, kedvence volt Balcsin a kinti kanapé, itthon a kerti székek. Az asztalra is felmászik, aztán nyüszít, mert nem tud lejönni. Ha megjövök, nyüszít, amikor kimegyek köszönni neki, belefúrja a fejét a hónom alá, végignyalja az arcomat és azt sem tudja, hogy hová legyen örömében. Mutánsnak is hívtuk egy időben, mert a fülei, mint egy kiselefánté, a kiállása és a színe, mint egy oroszláné, a popsija, mint egy őzikéé és a futása, mint egy nyuszié. Ja igen! És az "ugatása", mint egy fóka!!! Folyton éhes, bármit (írd és mondd bármit...) megeszik.... A fülét folyton tisztítani kell (hiszen a földön húzza, ő egy nyomkövető kutya), a szemét meg törölgetni és állítólag nyáladzani is fog. Ezzel együtt ellenállhatatlan. Irtó viccesen ül, többször bukfencezik futás közben, mert még tanulja a saját dimenzióit, imád játszani, de nagyokat napozni is. Igen makacs, de annyi báj van benne, hogy nem lehet rá haragudni semmiért. Imád állatorvoshoz menni, az oltásokat meg sem érzi, viszont örül, hogy sok mindent szaglászhat a rendelőben. Jámbor kutya, azt olvastuk, hogy házőrzésre alkalmatlan. Habár azt gondoljuk, hogy a mérete lehet riasztó. 

Egy strandröplabda versenyen

Egy stégen, a Balatonnál

Itt is "szurkol" éppen Spartacus egy versenyen
(Leginkább annak, hogy valaki menjen oda hozzá és simogassa meg.....)

Spartacus a Balaton-parton

Felmegy az asztalra és nem tud lejönni....

"Engedjetek már be!"- nézés

A lányok imádják, és igazán rendesen foglalkoznak vele, jönnek a kutyasuliba, otthon is tanítgatják, viszik sétálni, játszanak vele, szeretgetik.

Zolira visszatérve.... persze ő sem volt érzéketlen Spartacus bájaira, de úgy látom, hogy neki sokkal tovább volt "idegen" ez a kutyus. Mióta a második hullám is beköszöntött ebből a nyavalyás vírusból, és Zoli hetente két hétköznap otthon van, ez komolyan megváltozott. Egy darabig nem értette, hogy miért hordjuk kutyaoviba, mert úgy gondolta, hogy majd ő mindent megtanít neki. Mostanra ez ügyben is enyhült, és láthatta - amikor végre ő is végignézett egy ilyen foglalkozást -, hogy milyen ügyes Spartacus és milyen hasznos, amit megtanul. Mostanság kezdünk el vele majd "kereső-gyakorlatra" is járni (ezeknek a kutyáknak legendás a szaglásuk, és állítólag jót tesz nekik, ha ilyen testhezálló feladatot kapnak), oda már kifejezetten ő akarja vinni Spartit. És a hétvégén házat fog neki építeni.

Hogy miért Spartacus? Mert ez a törzskönyvezett neve és nekünk nagyon megtetszett. Hát így ennyi. Néha azért "Sparti", mert az rövidebb, meg Zoli szerint a "Strandpapucsra" is hallgat, hiszen az ugyanaz a hangsor....

Szóval, kutya nélkül nem jó lenni. Nagy felelősség, de édes teher. Szeretjük ezt a még mindig csak féléves nagyfülű, kajla, szeleburdi Drágaságot és soha, de soha nem felejtjük a mi édes Scottynkat.     

Emma 18

Szegény blog már csak nyomokban hasonlít saját magára, azt a célt már egyáltalán nem szolgálja, amiért létrejött.
De újra és újra megállapítom, hogy nagyon jól tettem, hogy sokáig relatíve rendszeresen írtam, ezért nem szeretném hagyni teljesen elsüllyedni.
Például mindenképpen muszáj rögzíteni a gyermekeink nagykorúvá válásának pillanatát - hogyan készültünk, hogyan ünnepeltünk, milyen volt.

Idén, február 27-én Emma is betöltötte a 18. életévét, és bármilyen hihetetlen is a mai napig, felnőtt lett, hivatalosan. Előre szaladva azért megjegyezném: ezzel még véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy nem viselkedik felnőttesen.

Szóval, már jóval korábban elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mit is csináljunk a születésnapjára, Zita 18.-ja elég magasra tette magunk számára a mércét. És persze, nem akartuk ugyanazt, de mindenképpen olyat, ami főleg érzelmeket közvetít és nem kézzel fogható, elhasználható ajándékot.

Az élményt, amit mindenképpen szántunk neki már igazából másfél évvel korábban kieszeltük és csak a helyszín és az időpont volt a kérdéses: egy tengerparti lovaglás, vágtával.... Tudtuk, hogy ez nagy álma, és ideje, hogy megvalósuljon. Eredetileg a dél-francia tengerpartra gondoltunk (Camargue híres az ilyen lehetőségeiről), de aztán az élet felülírta - már a terveket is, nemhogy a megvalósítást. Zoli unokaöcsém, bátyám harmadszülött gyermeke ugyanis bejelentette, hogy 2020. júliusában elveszi a menyasszonyát, méghozzá Londonban (a menyasszony nigériai, így az angol főváros tűnt a legjobb megoldásnak, pláne, hogy a menyasszony per pillanat ott is él, így a szervezést tudta irányítani). Így aztán a terv az lett, hogy az esküvő előtt teszünk egy családi kirándulást a festői angol vidékre, Cornwallba, és OTT felkutattam egy ilyen lehetőséget. Már mindenben megegyeztünk, alig vártuk ezt családi nyaralást - még ha a karácsonyi bejelentésig nem is ilyesmiben gondolkoztunk idén nyárra. Lehet, hogy nem lövöm le a poént, ha elárulom: az élet (a vírus képében....) ismételten közbeszólt - de erről majd később.

Tehát, a fő ajándék-ötlet hamar megvolt. Aztán úgy múlt szeptember tájékán beugrott a másik ötlet is, mármint, hogy mit készítsünk neki. Van az "Az 50 első randi" című film, és abban egy rövidtávú memóriáját elvesztett hölgynek készít a szerelme egy minden nap megnézendő videót, amiben elmagyarázza, hogy mi a helyzet vele. A filmben van egy zenei bejátszás, Paul McCartney "Another Day" című kedves számából. Ez adta az induló löketet. Kitaláltuk, hogy mivel Emma 18. születésnapja egy "szürke" hétköznapra (csütörtökre) esett, így egy olyan köszöntő filmet csinálunk neki, aminek az elején (ezzel a számmal indítva) levetítjük egy napját, ahogy "hétköznapian" szokott zajlani (hogy aztán a film második felében kihangsúlyozzuk, hogy mennyire különleges nap ez mégis). Ébredés, reggeli, iskolába menetel, suli, edzés, vacsi, tanulás, lefekvés. Elkezdtük hát a nagy mesterkedést, hogy minden ilyen hétköznapi helyzetben úgy filmezzük őt le, hogy ő azt ne észlelje (persze, ha az ember nem gyanakszik, akkor eszméletlen, hogy mi minden nem tűnik fel neki...). És a családi jeleneteken túl (ahol azért itt-ott egy-egy "archívhoz" is nyúltunk) meg kellett szervezni a sulit, az edzést, stb. Imola és én voltunk a két fő "mesterkedő" és hatalmasak derültünk azon, hogy mi mindent nem vett észre Emma (pl., amikor egy piros lámpánál, mellette ülve a kocsiban, simán lefilmeztem azt, ahogy sminkel). Sok kis részlet kezdett kialakulni (ébredés, kávé-készítés, elindulás a házból, smink a kocsiban, kiszállás a sulinál, elindulás a suliból, stb.). Mondjuk, kész szerencse, hogy a mai korban rengeteg mindent filmeznek a gimisek, így a suliban történt forgatások nem igen tűnhettek fel neki (pedig még az is benne volt, ahogy az ebédjét melegíti...).

Amellett, hogy ezt szerveztük, sok mindenkit - aki fontos Emmának - megkértünk, hogy köszöntse fel videón Emmát. Van, aki csak annyit mondott, hogy "boldog szülinapot, Emma!", és van, aki percekig mondta. Ezen felül, még olyan "feladatot" is kaptak az Emma életében fontos emberek, hogy keressenek egy közös fotót Emmával, és írjanak pár sort. Ezeket kinyomtattam egy-egy A4-es lapra és összeragasztottam őket egymásnak "háttal".... Azaz: a kép az egyik oldalon, az üzenet a másikon.

A szülinaphoz közeledve, összeraktuk a filmet, ami már egy "teljes estés hollywoodi filmmé" kezdett válni.... (majdnem 30 perc lett a vége). Menet közben tele lettünk még ötletekkel, vicces felvezetővel és mindenféle átgondolt zenei választásokkal, feliratokkal. Mindezt úgy kellett bonyolítani, hogy ő ne vegye észre, ne legyen ott....

A nagy nap előtt még elmentünk lufit (Imola ragaszkodott a hatalmas számos lufikhoz), virágot persze, meg mindenféle kelléket venni. A "tortája" a szokásos volt - kérésére -, azt is még este megsütöttem: csúsztatott palacsinta. Majd elküldtük őt hamar aludni, mondtuk neki, hogy másnap úgysem fog.... Gyorsan elkészítettük a nappali dekorációját: madzagot feszítettünk ki keresztül-kasul és azokra csipeszekkel felaggattuk a sok összeragasztott A4-es fotót és jó-kívánságot. Nem azért, de nagyon jól nézett ki.... Még összekészítettük a zenei lejátszási listát, aminél a Neoton Família "Születésnap" című száma volt a hangadó, ami konkrétan a 18. szülinapról szól ("18 éve megszülettél, örültek neked"....... "Itt az idő, próbaidő, ma leszel nagykorú"). 

A napján mindenki önfeláldozóan felkelt fél 6-kor!.... Nagy izgatottan felkeltettük Emmát. És akkor beindult a zene, és kilépett a nappaliba. Onnantól kb. három napon keresztül el-elsírta magát meghatottságában. Nagyon vicces volt és persze aranyos és megható, hogy azonnal elkezdte olvasgatni az üzeneteket, mi meg egy idő után mondtuk neki, hogy "jaj, de gyere elfújni a gyertyákat a tortádon, mert már leégnek!". Akkor odajött az étkezőhöz, gyertyát fújt, ajándékot bontott, felvette a szülinapos kellékeket, vigyorgott.... Alapvetően, a "kézzel fogható" ajándékokat nem ragoztuk túl. A népszerű ékszermárkától vettünk egy karkötőt, és gyakorlatilag mindegyikőnktől kapott rá egy "fityegőt" (Zolival mi kettőt adtunk közösen). Zita csinált egy csodás albumot, amibe minden évre rakott egy közös képet és nagyon kedves/jópofa kommenteket írt hozzá. Imola egy dobozt kreált, tele mindenféle "kinccsel", amiket Emma értékelhet. Klári kicsit kicsúszott az időből, de a karkötőhöz ő is készült, illetve a film-készítésben sokat segített.

Az ajándékok és a hajnali tortaevést követően/alatt, már noszogattuk is Emmát, hogy üljön a tévé elé, mert még ott várja egy szuper ajándék. A kávét már ott ihatta (volna) meg.... Hát, tündérien reagálta le az egész filmet! Az első résznél folyton csodálkozott, hogy "ezt is felvettétek??? De ezt hooooogy?" Nagyon vicces lett a különböző zenékkel a nap különböző részeihez, illetve Zoli jópofa feliratai is hatottak, na meg egy kedves intrója is. A második részben, a köszöntésnél úgy rendszereztük az ismerősöket, hogy először a barátok szerepeltek, aztán a röpisek, aztán az edzők, illetve Vivi, a babysitter, aztán a családtagok, a "távolabbiaktól" indulva, az unokatesókon és a nagyszülőkön át a szűkebb családig. A végére maradtunk mi. Itt tört el végképp a mécses, az amúgy is folyamatosan meghatódott Emmánál - bár bevallom nálam már a forgatás alatt is megindultak a könnyek és utána, a film összeállításánál is. Történt ugyanis, hogy én nagyon rákészültem a dologra és treníroztam magamat arra, hogy nem sírom el magam a kamera előtt és elmondom azt, amit elterveztem. Kint, a kertben forgattunk, hogy Scotty kutyánk is szerepeljen (nem is tudtuk akkor még, hogy ennek más jelentősége is lesz hamarosan....). Én nagy levegőket véve, el-elakadva, de hősiesen elmondtam a mondandómat, majd jött Zoli. Neki is volt terve, hogy majd elmondja Emmának, hogy ott van ez a nyírfa a kertünkben, amit a születésekor ültettünk, és, hogy mindketten hogy megnőttek, megerősödtek és "jól állják a viharokat", de az igazság az, hogy csak az elejéig jutott, majd hüppögve ölelgette a fát.... Nagy nehezen összeszedte magát, és végül rövidebben, de elmondta a lényeget: "megtanítottad nekünk, hogy mi az önzetlen szeretet", és aztán odajött, megölelt és még a kutyust is bevontuk az ölelésbe. Utána dühöngött is Zoli, hogy nem tudta rendesen elmondani, amit akart, de Imola (aki rezzenéstelen arccal videózta az egészet, rém profin...) is, és én is biztosítottuk arról, hogy így lesz ez jó. Zoli nem nyugodott, és végül úgy vágta meg a filmet, hogy a "sírós" résznél bejátszotta Michael Bolton "Fathers and daughters" című dalát, és csak a mondanivalója végére tette vissza a saját hangját. Na, ettől, ha lehet, még meghatóbb lett a jelenet. Emma számára is. És akárhányszor újra nézte, mindig elpityeredett. Ez a jelenet más miatt is sírós lett a későbbiekben, de hátha végre mindent leírok a blogban, így ez ügyben "nem szaladok előre".

Szóval a "filmnézés" után még olvasgatta egy kicsit Emma a "felaggatott" üzeneteket, de már készülődnie is kellett, mert a suli nem volt tekintettel a jeles alkalomra és ugyanúgy elkezdődött 7.45-kor. :) Útközben végig lelkendezett Emma, illetve folyton arra csodálkozott rá, hogy mennyire nem vett észre semmit a filmezésekből.

Az iskolában is megköszöntötték őt többen mindenféle kedves ajándékkal, lufival és jó szóval. Aznap pont nem volt edzés, így ott elmaradt az ünneplés, de attól még nagyon szép napot zárt Emma, olyan vacsorával, ahol a kedvenceit kapta.

Másnap péntek volt, és azt már vele is leegyeztettük, hogy elmegyünk együtt, "kiscsaládilag" (plusz Bálint, Zita barátja) egy étterembe. Emma szereti a finom húsokat, így egy steak-es helyre mentünk. Ahol  - újabb meglepetés! - ott várt Vera barátnőm, Emma keresztanyukája, és Sári, Vera lánya, Emma nagyon jó barátnője, akivel oly' sok kalandjuk volt már együtt, és akivel mindig beköltözik a vidámság oda, ahol van. Emma újra elsírta magát - talán akkor tartotta csak magát, amikor Laci, Emma keresztapja, is "befutott". Ők közösen egyébként a jogsit ajándékozták Emmának. Amivel elég jól haladt volna - ha nincs a járvány....
A finom és vidám vacsora vége felé megjelent Emma két sulis barátnője, mintegy "véletlen". Emmának mondtuk, hogy azért majd elmehet bulizni utána, így sejtett valamit, de azt nem, hogy mi lesz... Hát az volt, hogy a különböző baráti körei (röpi, suli, általános suli) egy csoportot hoztak létre, Imola hathatós segítségével és megegyeztek, hogy hol találkoznak és majd hová mennek utána "bulizni". Oda ragadták el a családi vacsoráról Emmát a barátnők (Zita és Bálint is mentek - ez külön kérésem volt....), és hát, ott is eltört a mécses Emmánál, amikor a különböző helyekről jövő barátai együtt, már összeismerkedve várták őt, neki énekelve egy bárban. És hát, elmondása szerint az est további része is nagyon klassz volt.

Vasárnap még a nagycsaládi körben is ünnepeltünk egyet, és így a négynapos 18. szülinap le is zárult. :) Azaz.... tulajdonképpen nem négynapos volt ez, mert bő tíz nappal a nagy nap előtt már volt ünneplés - három napon át -, ugyanis a szüleimtől azt az ajándékot kapta Emma, hogy elmentek vele, Zitával és Zsófi unokahúgommal Párizsba. Az összes résztvevő úgy nyilatkozott erről az útról, hogy frenetikusra sikerült. Nagyon jól érezték magukat, sokat nevettek és a nagyszülők kényeztetésére a három lányunoka nagy szeretet-áradattal válaszolt.

Emmának egyébként az ékszeren (és a meghiúsult lovagláson) kívül egy profi fotózást adtunk ajándékba (csak egyszer 18 éves az ember lánya....). Ezt még a napja előtt "lebonyolítottuk", így a 18. születésnapjára már fel is használhatta a képeket.

Talán le sem kell írni, hogy döbbenet, hogy már a második gyerekünk vált nagykorúvá. Nem állítanám, hogy hihetetlen, mert úgy találom, hogy céltudatos, talpraesett, szorgalmas Emmánk van, akin már most látszik, hogy meg tudja állni a helyét a felnőtt világban. De közben persze ott van még benne az az érzékeny, naiv, szeretetteljes, kedves kislány, aki mindig is volt, és ami miatt biztos mindig "törékeny" is lesz. Vannak céljai, tesz is értük rengeteget, figyelmes, kedves, jó természete miatt mindenki hamar megszereti. Helyén van az esze, a szíve. Klassz ember.

Igen, ő még mindig pont ilyen. :)

Szlovénia, te csodás!!!!!

Képeslap-szépség :) - a Bledi tó

Még a nyár elején, ami most úgy tűnik, mintha egy másik évezredben történt volna, nyaraltunk egy rövidet "szűkcsaládilag". Vagyis.... inkább egy premier típusú összeállításban. Ugyanis, most először tartott külföldi útra hatunkkal Bálint, Zita barátja. Bálint már bő két éve Zita szerelme, és remekül beilleszkedett a családunkba; mindenkivel megtalálja a hangot, és nagyon lelkes úgy általában az összes felkínált program iránt. De ugyanígy a nálunk ehető ételek iránt is. Szóval, jó lenne, ha minden csajnál ilyen flottul működne majd ez a rész.

Tehát, Bálint is velünk tartott június végén pár napra (azaz a hétszemélyes autónk TELE volt). Először is egy munkanap után nekivágva, megaludtunk az imádott Balatonbogláron, a családi nyaralóban, egy kellemes vacsora után (amit az egyik helyi kedvencnél fogyasztottunk el). Majd másnap jó korán nekivágtunk, hogy odaérjünk IDŐRE a Plitvicei tavakhoz. Mert oda bizony már jó előre meg kell venni a belépőjegyeket - különben elfogynak. Ugyanis - és ezzel teljesen egyetértek - környezetvédelmi okokból korlátozzák a napi látogatók számát. Viszont így izgalmassá válik az odaérkezés, mert időrések szerint adják ki a jegyeket. Kb. másfél órás sávban lehet odaérkezni. Azért ez többszáz kilométeres távolság esetén nem biztos, hogy egyszerű. Mert azért sok minden lehet az utakon.
Mindenesetre mi odaértünk kb. időben (csak én izgultam egy kicsit, de Zoli szerint én mindig találok aggódnivalót :) ), és már vághattunk is neki a pompás felfedezőtúrának. Ugyan már voltunk ott egyszer, de újra ámulatba ejtett minket ez a hihetetlen természeti szépség. Voltaképpen pont azért mentünk el megint, mert ez Klári külön óhaja volt - nagy vágya volt újra látni ezt a káprázatos helyet. Persze nagyjából méterenként akadt fényképtéma, így nem haladtunk gyorsan, de nem is volt cél. Onnantól kezdve nem hajtott minket a tatár, ezt direkt így is szerveztem. Sajnos a korlátozás ellenére is sokan voltak, így pl. nem volt türelmünk kivárni, hogy a sokadik hajóra felférjünk, hogy az egyik tavon is átkeljünk. De hiányérzet azért nem maradt. Inkább csak újra a vágy, hogy valamikor megint visszatérjünk. Lehet, hogy ezúttal egy nagyon fagyos téli napon kellene - láttam képeket a jéggel borított Plitvicei tavakról - pazar!

Festményszerű

Ez a fal mindenkit megihletett a családból, pár példa :)

Erről a képről rajtam kívül még Emma is hiányzik -
igazi csoport lettünk már

Orvostanhallgatónk 

Mindjárt gimis

A horvát tavaktól búcsút véve Szlovéniát céloztuk be, méghozzá a Bledi tavat. Ez Zita külön kérése volt (ez az utazás kb. egy kívánságműsornak felelt meg), de senki sem tiltakozott. Úgy vettem észre egyébként, hogy igen nagy divat lett Szlovénia és különösen ez a régió ezen a nyáron, sok helyről köszönnek vissza a szebbnél szebb fotók a tóról, a Vintgar szurdokról, a Bohinji tóról és hát az egész környékről. Nos, tényleg gyönyörű - bár nekünk az időjárással nem volt túl nagy szerencsénk. Végül mondjuk minden programpontot "teljesítettünk", de nem nagyon maradtunk szárazak egyszer sem és ez csak kivételes esetben volt szándékos.

A tónál többször sétáltunk, hiszen Bledben szálltunk meg (egy felejthető apartmanházban), és a szépsége olyan lenyűgöző, hogy nem lehet róla elfordítani a tekintetet. Aztán jártunk a közeli Vintgar szurdokban is. Az a hely végül mindenkit hatalmas lelkesedéssel töltött el (persze kezdetben a séta-ellenes Imola dohogott...) - szerencsére a napi zuhék úgy osztották be magukat, hogy az ottani túránk előtt és a legvégére értek oda. Így végül is változatos fényviszonyok között járhattuk be ezt a természeti csodát (is).

Huhh, micsoda bátorság! :)

Pózolj szurdokban! :)

Álldogáljál szivárvány felett! :)

Csapatunk férfitagjai

Lenyűgöző volt!

Kirándulni jó! Mondta Apa, s lánya. :)

Pózolj szurdokban! 2.

"Na, ez egy jó kép lesz, így felülről!" - Zita és Bálint

Miért is panaszkodtam az időjárásra?! Hiszen ragyogott a nap!

A harmadik fő programpontunk - mindenki folyamatos kérésére a legutóbbi hasonló kalandunk óta - még a rafting volt. Na, aznap igazán morcos volt az időjárás - gyakorlatilag zuhogó esőben eveztük végig az egészet. De ez sem vette el a kedvét senkinek sem (Zolit egy vállsérülés viszont az egész műveletben megakadályozta, sajnos). Sőt! Mindenki túl rövidnek tartotta a túrát (én mondjuk már eléggé vacogtam...), és gyakorlatilag már másnap újrakezdték volna. Bálintnak még nem volt ilyen kalandban része, nagyon élvezte és valószínűleg nagy kedvet csináltunk hozzá. Sajnos nincs képünk a raftingról, mert oda nem tudtunk gépet vinni, és az egyetlent, amit a túravezetőnk készített, sosem kaptuk meg. :(

Ezeken kívül találtunk azért alkalmat arra is, hogy fürödjünk a tóban (a kevésbé sportosak ezt kihagyták...), meg arra is, hogy a helyi "libegőhöz" felmenjünk - és ott a fiatalság egy jót bobozott is. Az étkezések kapcsán csak annyit, hogy első este nagyon mellényúltunk, de utána (a tripadvisorra is támaszkodva) nagyon finomakat ettünk és kedves kiszolgálásban is volt részünk. A helyi krémes szerű sütispecialitást végül nem kóstoltuk meg, mert amikor beültünk e célból egy cukrászdába, akkor a többi sütemény elterelte róla a figyelmet. Sebaj.

A tó, kissé sejtelmesen

Nagyon kellemes a vize a tónak - bár a levegő nem volt túl meleg....

Egy triatlonista Bledben is triatlonista (pláne ha vállfájása múlóban)

Rövid "nyaralás" volt ez, csütörtök hajnaltól vasárnap estig, de már ez is kész csoda, hogy összejött úgy, hogy mindenki ráért (mondjuk.... ez sem teljesen igaz, Emmának lett volna egy-két versenye, de beáldozta őket). Összességében egy jó túra volt, sok vidámsággal. Szlovénia kedvet csinált "saját magához", szerintem máskor is lesz úticélunk. Reméljük, hogy "hálából" kicsit kellemesebb időjárással fogad majd minket.