A lányom, ez a hős!

A történet több évre nyúlik vissza. Imola sosem volt beteges, de néha azért elkapott ezt-azt. Noha a "specialitása" a mindenféle bőrt érintő betegségek, azért volt babakorában egy tüdőgyulladása, és később egy-két középfülgyulladása is. Egyre nagyon emlékszem, még nagyon pici volt, babahordozóban vittem ügyeletre, ahol a legkisebb hezitálás nélkül felszúrták a fülét. Hogy ez volt-e a fatális hiba (mármint, hogy ezt hagytam), vagy sem, nehéz, vagy még inkább lehetetlen lenne megállapítani. A kórházi eset után még kétszer-háromszor jártunk a kerületi fülészeten középfül-gyulladás miatt. Aztán egyszer ott azt mondták - ekkor Imó már iskolába készülődött -, hogy nahát, az áll a kartonján, hogy már az előző fülgyulladásánál is megállapították, hogy bizony lyukas maradt a dobhártyája. Nem kicsit voltam mérges: ugyanis a kartonon lehet, hogy ott szerepelt ez az igazán nem elhanyagolandó megállapítás, de nekem elfelejtették megemlíteni ezt a tényt! Mert - és itt jön az, amiért azért különösebb "bűnbakot" nem keresgélnék - én ugyanilyen problémával küzdöttem gyerekkoromban, majd egyszer visszatérően felnőttkoromban is; és elég hamar megtudtam, hogy ez egy örökletes, amúgy elég ritka betegség. Tehát Imola volt az a szegény "kiváltságos", hogy ezt magával hozta "belőlem". Dohogott is: "Anya, én minden rosszat elörököltem tőled: a fogamat és a fülemet is!!!" (Ugyanis egyedül Imolának van már tömött foga a Csajok között, ami a tényleg ugyancsak tőlem örökölt zománchibának köszönhető.....)

A megállapítás után, amihez egy olyan komment járt, hogy "ezt a problémát előbb-utóbb majd műtéttel kell megoldani", a tavasz érkeztével elmentünk egy, majd még egy, és még további pár orvoshoz. És igen, mindenki megerősítette: "ezt a fület rendbe kell tenni, de először az orrmandula kivételével kell kezdeni". Így történt, hogy 2012 nyarán kivették Imola orrmanduláját - amit nagyon jól viselt, és hamar felépült.

Ezután, Imola addig sem túl rossz hallása tökéletesre csiszolódott, és a "könnyebbik eset" füle teljesen rendbe jött. De a másik nem.

2013 tavaszán azt közölte velünk az Imolát előzőleg műtő orvos, hogy most akkor már jönnie kell a fülműtétnek is, mert ki tudja, hogy mikor hatalmasodik el rajta az az általa vélt szörnyű betegség (amit kb. egy hámsejt túlburjánzásnak nevezhetnék laikusként, és ami állítólag a lyukas dobhártya által csak jobban kifejlődhet, de amúgy egy önmagát gerjesztő dolog, ha jól értettem), és az aztán akár meg sem áll az agyig! A műtét pedig.... hát az nem veszélytelen, mert ki tudja, hogy mi történhet az ízlelő-idegeivel, meg egy csomó minden mással az arcán, arcában.... Majd elájultam.

Ismét ellátogattunk pár orvoshoz, akiket már kifejezetten emiatt a probléma miatt ajánlottak, megbízható helyről. Ketten is azt mondták, hogy nem kell műteni, még biztos nem, most még inkább árthatunk vele. De a víz kerülje el messze a fülét, és rendszeres kontrollt igényel. Mert lehet, hogy a természet "teszi a dolgát", de lehet, hogy előbb-utóbb azért elkerülhetetlen lesz a beavatkozás.

Lefújtuk hát a 2013 tavaszára tervezett műtétet, és vidáman átvészeltük a nyarat - igaz Imó még hajmosáshoz is füldugót használt, meg tényleg nem ment víz alá (ennek nem örült, imád víz alatt lenni). Az ősz sem hozott betegséget, éppen csak egy enyhe náthát. Ami után egy héttel ismét elmentünk az általam legszimpatikusabbnak, legmegbízhatóbbnak tűnő orvoshoz (aki ráadásul a kerületünkben is rendel). Hosszas vizsgálat után közölte, hogy akkor is éppen gyulladásban volt a füle, és hogy sajnos most már ő is úgy látja, hogy eljött a műtét ideje. Csak ő nem fogadta el a mindenféle veszélyek valós fennlétét, és gyors gyógyulást ígért. Viszont - ahogy a "biztonság kedvéért" meglátogatott másik szaktekintély is jelezte -, nem zárhatta ki egy kiújulás eshetőségét.

Beletörődtünk. Azon egyezkedtünk, hogy a nyár már legyen felszabadult a számára, meg a húsvéti szünet se menjen rá erre, no és a félév utánra essen a dolog, amikor kicsit "lazább" az iskolai tempó. Január 22-ben egyeztünk meg.

Megmondom, még Karácsonykor is az motoszkált bennem, hogy "jaj ne! mi lesz egy hónap múlva?!". Ahogy közeledett az időpont, úgy váltam egyre idegesebbé. Nem veszekedtem többet vagy valami (talán csak az utolsó napon, ahol már az egész család feszült volt), csak úgy éreztem a gyomor-remegést. Imola ezzel szemben? Nyugodtan nézett minden elé.... Elterveztünk mindenféle "kényeztető" hadműveletet, úgy mint "kölcsönkérjük Papa szuper telefonját és játszhatsz majd rajta a kórházban" (normális esetben ilyesmit nem bátorítanék), vagy "kölcsönkérjük Gergőtől (unokatesó) a hordozható DVD-lejátszóját, és a kórházban azt nézel majd rajta, amit igazán szeretnél". És: ha már hazajöttünk, elmegyünk a LEGO-boltba, és kiválasztasz valamit. No, erre csillant fel legjobban a drága Gyermek szeme: "már tudom is, hogy mit szeretnék!" (itt titokban fohászkodtam, hogy ugye nem a Sydney-i Operaházra vagy a Tower Bridge-re gondol....).

Aztán végül már ELŐRE kinéztük..... Benéztünk a boltba a vérvétel után. Amit ugyancsak hősként tűrt, pedig elég sokáig kellett várnunk éhgyomorra, és rengeteget vért vettek tőle. Meg is szédült szegénykém utána, picit fektetnem is kellett. Itt hasított belém még élesebben az, ami miatt alapvetően is nehéz volt elfogadni a műtét tényét: adott egy egészséges gyerek, és akkor elviszem orvoshoz és rosszabbul lesz... (legalább is átmenetileg). A vérvétel után még hallásvizsgálatra is sor került. Ahol ismét az látszott, hogy jó, sőt tökéletes Imola hallása.... Egyedül a fülekben lévő légnyomásmérésnél jött elő a turpisság: az egészséges fülnél egy határozott görbe rajzolódott ki, míg a betegnél csak egy lapos vonal. És ez állítólag gond. Azon töprengtem, hogy ez hogy lehet. Előfordulhat-e esetleg, hogy Imola (a szervezete) rengeteg energiát emésztett fel eddig arra, hogy jól halljon, meg arra, hogy egyensúlyban tartsa magát? Lassan most már kiderül, gondolom.

Elérkezett végül a kitűzött nap. Előző nap még igyekeztem mindent elrendezni a munkahelyen is, ahol persze már előre jeleztem, hogy egy darabig nem leszek. Megértették - még jó, mondjuk. Éjszaka már alig tudtam aludni.... és jó korán kellett kelni. Ott voltunk a kórházban 7 óra után nem sokkal. A műtét kb. negyed 11-kor kezdődött. Addig még sikerült valamennyire eltölteni az időt: berendezkedtünk az igazán jó kórterembe, ahol nekem külön ágyat (és ellátást!) biztosítottak egy szerény (tényleg szerény!) összeg fejében, beszélgettünk az aneszteziológussal, a szobatársainkkal (egy négy és fél éves orrmandulás kisfiúval és kedves anyukájukkal), megvizsgálták Imót még utoljára, aztán Imó filmet nézett, majd kapott egy bódító-bogyót, és türelmesen, csendesen várta a sorsát....

És betolták a műtőbe - előtte még agyonpuszilgattam a bátran ámde bágyadtan mosolygó kicsi lányomat -, és meg sem magyaráznám pontosan, hogy miért, de megtelt a szemem könnyel. Bementem a kórterembe a telefonomért, és ahogy kimentem a folyosóra, hogy elfoglaljam őrhelyemet, összetalálkoztam a műtőbe igyekvő orvossal. Láthatta a rettegést az arcomon, mert odabiccentett: "Vigyázok rá!" Olyan jól esett....

Aztán nekikezdtem az óra lesésének.... Még szerencse, hogy a szobatársam szóval tartott. Egy óra elteltével már türelmetlenkedtem. Ott toporogtam a műtő előtt, amíg egy nővérke meg nem szánt, és jelezte, hogy az ilyen műtétek két-három órát is tarthatnak.... Visszakullogtam a kórterembe (ami a műtő mellett volt).

Egy idő után megint a műtő felé őgyelegtem, és az orvos éppen igyekezett kifelé! Megnyugtatott: minden rendben ment, és a gyanított nagyobb betegség mégsem állt fent! Tehát "csak" befoltozták a Kisasszony dobhártyáját, leellenőriztek mindent (hallócsontok és egyéb finomságok), és ennyi! Ez azt is jelenti, hogy kisebb a kiújulás veszélye! Hurrá! Most már akkor nagyon szerettem volna látni is őt! Meg simogatni, meg puszilgatni, meg ápolgatni, meg szeretgetni....

Amikor végre egy örökkévalóság után, ami összesen kb. két és fél órát tartott, kitolták Imolát, legszívesebben hangosan ujjongtam volna!!! Állítólag "felébresztették", de ő jóízűen hortyogott, fülén nagy kötés, kezében branül. Úgy megkönnyebbültem!

Utána már ment minden, "mint a karikacsapás". Egy idő után fel-felébredt Imola, egy-egy szót suttogott is. Például szomjúságról. De nem sírt, nem panaszkodott. Egy idő után ihatott. További kis idő után már huzamosabb ideig is ébren volt. Sőt! Meg is éhezett. Filmet kért a lejátszóba, és ropit ropogtatva, vizet kortyolgatva evickéltünk bele az estébe. Amikor szólította őt a kisdolog, problémázás nélkül felállt, támogattam ugyan őt a biztonság kedvéért, de nem volt gond amúgy sem. Visszatérve szunyókált egy kicsit, aztán megint fent volt. Ha nem remeg a keze, amikor a vizespoharát tartja, el sem hiszem, hogy mi történt vele. A hangja nem jött csak vissza - az altatásnál használt cső felsérthette a torkát, csak suttogni vagy halkan és rekedten tudott beszélni. Hősként állta a megpróbáltatásokat! Örült az aggodalomtól szétroncsolt Nagyszülők látogatásának, és persze a meglepetésként érkező Zolinak és Zitának is! Az éjszakánk nyugodtan telt, reggelre már komoly étvágya is lett.

Talán ez a gyors és zokszó nélküli operáció-utáni lét tehette azt, hogy a délelőtti kötözésen, arra a kérdésemre, hogy mikor mehetünk haza, azt találta mondani az orvos, hogy még aznap - ha másnap reggel ott vagyunk fél nyolcra, kötözésre. Juhééééé! (Ezen még az orvos is meglepődött utólag... nem szokott ilyet csinálni. :-) )

Azóta itthon javul Imola, percről percre, nagy örömünkre.

És akkor még pár dolog, ezzel kapcsolatban.

Először is a testvérekről. Klárában szemlátomást nőtt a feszültség, ahogy közeledett a műtét időpontja. Ő ugyan tagadta, hogy emiatt, de szerintem az ösztönöknek még ő sem tud parancsolni... És a műtét után pedig teljesen ellazult :-) Zita és Emma minden szünetben jelentkezett a műtét napján, tudakolva a híreket, örülve a szerencsés kimenetelnek, kérve, hogy beszélhessenek vele. Itthon is körbeugrálják, és ha Imó elkezd esdekelni, hogy valaki játsszon vele, nem kell sokáig kérnie... Klárát nagyon érdekli, hogy milyen Imola sebe, nagyon szeretne elkísérni minket egy kötözésre. Ez lehet, hogy meg is lesz, mert az orvos, meghallva, hogy van ikertesó is, kérte, hogy láthassa őt is.

És akkor pár szó a kórházról. Szívesen leírom, hogy a Péterffy Sándor kórházban voltunk. Szívesen, mert azt kell, hogy mondjam, hogy kivétel nélkül MINDENKI kedves, készséges és profi volt! Kezdve azzal (az egyébként fogyatékkal élő, és ettől valahogy még inkább megindítóan kedves)  fiatalemberrel, aki a vérvétel napján fogadott és elirányított minket, folytatva a vérvételt elvégző NIC-es (koraszülött részleges) hölggyel, aki közben mesélt a 30 korababáról, akikkel előttünk törődnie kellett, a Fül-orr-gége osztály összes dolgozóján keresztül: nappali és éjszakás nővérke, "kötözős nővérke", főnővérke, többi doktornő és doktor úr, műtős "bácsi", esti műtős "bácsi" (aki megmutatta este Imolának az üres műtőt - hogy szemügyre vehesse, hogy hol is történt vele a nagy eset) a mi doktor "bácsinkig" (Dr. Huszka János) mindenki. Tudom én, hogy Imola általában mosolyt varázsol az emberek arcára és szeretetet a szívükbe, de azért ezzel együtt is lenyűgözött engem ez a hozzáállás. Azt hiszem, hogy ezek az emberek szívesen dolgoznak a mi doktor bácsink irányítása alatt, aki pedig remekül ért a kis és nagy betegek nyelvén, és közben persze egy remek szakember. Jókedvű volt mindenki, készséges, bátorító, átérző. Emelem kalapom előttük és hálám végtelen!!! (Még az ebéd is egészen finom volt.... bár számomra inkább vacsora lett, hiszen addig csomó volt a gyomrom helyén...)

Végül pedig Imóról még egy kicsit. Ma rájöttem arra, hogy miért is állja ő ennyire jól a sarat. Klára odaadott neki egy osztálytársuktól érkező üzenetet (többen küldtek neki lapot vagy kisebb ajándékot....), amiben valami olyasmi állt, hogy "jobbulást". Imola meglepődött ezen: "De Klára miért kíván nekem jobbulást? Nem voltam rosszul, csak megműtötték a fülemet!" Tehát nem érezte ő betegnek magát egy percre sem (és tulajdonképpen nem is az...), a kórházban is csak a kellemetlenség miatt volt.... És ez a legjobb hozzáállás, azt hiszem....

Bízom benne, hogy pár hét, és már csak egy halványuló heg emlékeztet majd minket erre a félelmetesnek induló kalandra, ami tulajdonképpen, a körülményekhez képest, a lehető "legkellemesebben" alakult.

A most következő hét még biztos itthoni lábadozással, illetve kötözésre (és varrat-szedésre) járogatással telik majd, de lehet, hogy utána már mehet is Imola újra suliba. Addig itthon leszek vele.

Imola hazatérése után megkapta, és hipp-hopp össze is rakta a kinézett Lego-házat...