Scotty és Spartacus

Scotty örök

Spartacus, a szeleburdi utód

Amióta az eszemet tudom, mindig volt kutyánk. Persze, ki, Genfbe, a bérlakásokba nem vittünk, de itt, Budapesten mindig várt minket egy négylábú jóbarát (nagyszüleim és Bátyám gondozásában).

Amikor hazaköltöztem Genfből, egyedül, a szüleim házába, Dinó kutya, a dalmata volt hűséges házőrzőm. Dinó leginkább drága Nagypapám kutyusa volt, és mikor Papa elhagyta a földi létet, Dinó teljesen kifordult magából. Aggódni kezdett másik gazdijáért, a Bátyámért, és továbbra is barátságos volt mindenkivel, akit ismert Papa halála ELŐTT. De aki utána próbált vele barátságot kötni, azt morogta, harapta. Így esett az, hogy lábtörlőmön fekve őrzött engem, mert a Bátyám "megkérte" erre. És én nyugodt voltam akkor is, ha egyedül kóvályogtam a nagy szülői házban, mert tudtam, ő vigyáz rám.

Zolit megismerve rögtön tudtam, hogy ő is kutyabarát, olyan nagy szeretettel beszélt meglehetősen nehéz természetű gordon szetteréről, Tonyról (aki lány volt, a név megtévesztő, az Antónia angol becézése). Tony egy darabig velünk is élt, amikor házasságkötésünk után egészen gyorsan kertes házba költöztünk. Tony mellett és után jött Mohikán, a már közösen kiválasztott gyönyörű és tündéri golden retriever. Neki hamarosan társául szegődött a világ legkedvesebb nagy lakli kutyája, Beau, a francia briard fajtából. Sajnos Beau tragikusan korán és hirtelen hagyott itt minket, alig másfél évesen. Amitől Mohikán is olyan mély depresszióba esett, hogy sosem gyógyult fel az akkor szerzett fülgyulladásos betegségéből, ami aztán évekkel később, elfajulva, a végét is jelentette.

Kicsi Zita Mohikánnal és Beau-val - meg persze Zolival

Mohikán érkezése után nem sokkal kezdtük el a gyerekek sorozat-gyártását is, így szinte még kölyök volt, amikor Zita megszületett. És Zita volt az, aki Beau-val is találkozott, Emmával már pocakos voltam bőven, amikor ő itt hagyott minket.

Már mind a négyen megvoltak, az Ikrek alig múltak egyévesek, amikor sajnos Mohikánt el kellett altatni. Zoli volt ott vele, és annyira megérintette, hogy később, Beau-t is beleszőve, megírta a meseregényét a két kutyánkról. (Ezt a meséjét illusztráltattam meg és nyomtattattam ki Zoli 40. szülinapjára).

Pár hónapig csak tengtünk-lengtünk a megüresedett kertben, de aztán 2006 egy szép tavaszi napján elindultunk egy hirdetés alapján "megtalálni Scottyt". Azért kerestünk border colliet (ami akkor még távolról sem volt olyan divatos kutyafaj, mint most), mert Zita akkori kedvenc filmje a Babe volt, amiben két ilyen kutyus is komoly szerephez jut.

Scotty tökéletes választásnak bizonyult. Nyugodt, rendkívül intelligens, családszerető, békés kutyus volt. Ivaros maradt végig, de valahogy más kutyák - nőstények vagy kanok - sosem érdekelték. Nem volt szökős, kétszer osont csak ki a figyelmetlenül nyitva hagyott kapun. Egyszer gyorsan megtaláltuk, egyszer meg - szerettük emlegetni, hogy ebben is milyen okos volt - egy nyomda udvarába kocogott be. Ahol aztán lefotózták, sokszorosították a képét, és így hamar összeért a mi elkeseredett facebook-felhívásunkkal, amivel kerestük.

Scotty végigkísérte a lányok klasszikus gyerekkorát. Ott volt velünk a Balatonon, jött velünk kirándulni, néha étterembe is, és mindig ott sertepertélt a kertben velünk. Labda-bolond volt, tudott "szó szerint" focizni, de az apportírozós játékot sem tudta soha megunni. Legfőbb feladatának azt érezte, hogy Zolinak "segítsen" a fűnyírásban, azaz, ő vadul igazgatta a hosszabbító zsinórját ("terelte"???), miközben Zoli tologatta ide-oda a fűnyírót. Utána, totál bezöldült tappancsokkal, elégedetten és szinte "mosolyogva" heveredett le a megszépült gyepre. Ha pingpongoztunk, ott állt mellettünk az asztalnál. Ha a lányok "erősítettek" a kertben, odament hozzájuk, és egy-egy fekvőtámasz vagy trx-gyakorlata során odagurította az orruk elé a labdáját, mintegy invitálva őket: "ne bohóckodjál itt nekem, inkább dobáld a labdát!". Egyik fő attrakciója az volt, hogy ha éhes volt (azaz kb. mindig, de akkor biztos, ha úgy érzékelte, hogy asztalhoz ültünk), akkor beletette a kinti térkőre lerakott fém táljába a mancsát, benézett ránk a télikert ablakán keresztül és egy általa megfelelőnek ítélt pillanatban belecsapott a tálba, ami nagy robajjal gurult el valamerre. És ezt megismételte jó párszor. Már régóta szórakozott ezzel, amikor egy véletlen folytán kiderült, hogy az egész környék hallja ezt és el is nevezték Scottyt "a táltologatós kutyának"...

Scotty ott volt, amikor még mind kicsik voltak

És akkor is, amikor már mind megnőttek

Scottyt nem zavarta az eső, jó skót kutya lévén, a házába az első 10 évében a lábát sem tette be (Öregkorára azért rájött, hogy jobb ott neki nagy hidegek vagy esőzések idején). Volt aztán egy vihar pár éve, amikor nagyon megrémült. Onnantól kezdve félt a villámlástól és dörgéstől, és mi beengedtük őt az étkezőbe ilyenkor (amúgy kinti kutya volt). Amint jó idő volt, és ki tudtuk nyitni a téli kert ajtaját, ő ott hevert el előtte, néha azért be-beosont egy picit. Imádta a tévét....

Scottyt csak oltatni hordtuk az állatorvoshoz. Soha semmi baja nem volt, még egy kullancs sem ment bele. Egészen a 13. tavaszáig, azaz tavalyig. Akkor egyszer csak azt láttuk, hogy alig bír felállni. Nagyon aggódtunk. Az állatorvos adott neki injekciót és gyógyszert. Nem nagyon akarta bevenni. De végül Zita, aki otthon tanult, május és vizsgaidőszak lévén, belekönyörögte, némi párizsi társaságában. És így töltöttek ők jó pár napot, az étkező kövén: Zita, ölében a laptoppal vagy a könyvével, lábán Scotty buksija, néha egy kis párizsit adva neki. És Scotty, teljesen erőre kapott. Mintha elfújták volna a baját! (És Zita vizsgája is ötös lett....) Jó volt úgy gondolni, hogy a szeretet gyógyította meg. Persze, a maga 13 évével már lassú volt, kicsit süketült is, meg sokat pihent, de jó kedve volt és a labdáját is szerette - csak néha elfelejtette már, hogy azért indult. Imádtuk őt így is, öregecskén, kissé csámpásan járva, esendőn.

Ez a kedves, meleg és okos tekintet felejthetetlen

Eltelt egy év, és Scotty jól viselte magát. Egy karanténi áprilisi napig, amikor is újra ugyanaz az ízületi baja támadt, alig bírt lábra állni. Éppen ugyanakkor, amikor hosszas (több éves) könyörgésemre Zoli végre beadta a derekát az ügyben, hogy vegyünk Scotty mellé egy kiskutyát, hátha az még felpörgeti egy kicsit. Már ment volna lefoglalózni az új kutyust (egy labradort), de mivel újra el kellett vinni Scottyt az állatorvoshoz,megegyeztünk, hogy kikéri az állatorvos véleményét. Az állatorvos megvétózta a kiskutya-vásárlást. Noha azt mondta, hogy Scotty egy genetikai csoda - akkor már 14 betöltött év után -, de már sok időskori nyavalyája van. Úgy mint hályog a szemén, nagyot hallás és hát ugye ez a nyavalyás ízületi probléma, és így egy kiskutya csak ingerelné, illetve olyan hirtelen mozdulatokra késztetné, amik fájhatnak neki. Azt kérte, hogy szeretgessük Scottyt, amíg van nekünk. 

Hát, sajnos már nem sokáig volt nekünk.... Egy-két hét, ha eltelt egyáltalán, végzetesen rosszra fordult az állapota. Amikor már semmilyen injekció és gyógyszer sem segített neki abban, hogy felálljon, amikor már nem tudott elmenni a dolgát végezni, amikor már alig evett és ivott, tudtuk, hogy ideje elbúcsúzni. Pedig a szemében még ott csillogott az értelem és a végtelen szeretet és bizalom irányunkban. Nehéz volt elköszönni tőle, mindannyian megtettük a magunk módján. Utolsó este Zoli kiült mellé egy pohár whiskey-vel, beledugta az ujját és lenyalatta öreg barátunkkal "elvégre is skót vagy, kóstold meg", és a labdáját úgy "dobálta" neki az orra előtt, hogy egy fejmozdulattal el tudja kapni. Borzasztó volt elbúcsúzni, ahogy leírom, most is sírok. Vele együtt egy korszaktól is elbúcsúztunk. És hát, túlzás nélkül egy családtagtól.

Zoli búcsúja Scottytól

Inkább le sem írom, hogy milyen üresség volt a kertben és a lelkünkben a távozása után (a kertben temettük el, a labdájával).

Mindenki azt mondta, hogy nem kell még másik kutya. 

Mégis, pár hét eltelte után engem emésztett a hiány, ami a kertből kiáltott felénk. És úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom sokáig. Ha Scotty már nem lehet velünk, kell valaki, aki lelket gyógyít, nem feledteti őt.  Illetve, az észérvek is azt diktálták, hogy nyár elején kell kiskutya. Hogy télre megerősödjön. És hogy sok időt tölthessünk vele az első hónapokban. Szép lassan, óvatosan, felvetettem a témát. A lányok hamar mellém álltak, de végül Zolit (mivel ő kísérte utolsó útjára Scottyt, talán ő viselődött meg a legjobban) is sikerült meggyőznöm. Bár igaz, sokáig úgy gondoltam utána, hogy nem biztos, hogy ennyire kellett volna erőltetnem. Most már azért kezdek megnyugodni.

Szóval azt mondtuk, hogy jöjjön egy kölyök. Zoli fajtatisztát szeretett volna, így a menhelyeket (egyelőre) hagytuk. Jött a kérdés, hogy milyen fajtát? Eléggé eltértek a vélemények, de legtöbben border colliet szerettünk volna újra. Hozzáteszem, nehéz volt akkoriban kölyökkutyát találni, mert a karantén helyzet miatt boldog-boldogtalan kutyát vásárolt - őrületesen áron. Már éppen tárgyalásba merültem egy border kölyök kapcsán, amikor is jött az "atyai vétó": ő nem szeretne bordert még, mert csak hasonlítgatnánk Scottyhoz és az nem lenne fair a kiskutyával szemben, nekünk meg fájna.

Ekkor történt az, hogy rátaláltam - véletlenül - Spartacusra, az akkor 6 hetes angol véreb kölyökre. Jó, mondtam a vacsora-asztalnál, akkor mit szólnátok hozzá? És megmutattam a képét. Szerelem és egyetértés volt első látásra. Hamar kapcsolatba léptem a - mint kiderült, szlovák - tenyésztővel és már le is foglaltuk. Meglátogatni nem tudtuk, mert még nem mehettünk át Szlovákiába....

A kép, ami alapján beleszerettünk a mi kis vérebünkbe

Még volt egy kis intermezzo, mely során volt arról szó, hogy azonnal két kölyköt veszünk - Spartacus mellé egy másik fajtából, hogy ezúttal ne legyen egyedül a kutyánk. De aztán ez két okból is meghiúsult. Egy részről, nem tudtunk dűlőre jutni fajta-ügyben, más részről ismét az állatorvos térített minket észhez: elég makacs fajtából választottunk (amit amúgy ő személyes kedvencének mondott), elég kihívás lesz ő nekünk, várjunk egy évet egy másik kutyáig.

Így Spartacust vártuk egyre türelmetlenebbül. Elolvastunk mindent a fajtájáról. Ennek következtében megerősítettük itt-ott a kerítésünket (szökősnek mondják). Vettünk neki ezt-azt, és alig vártuk, hogy jöjjön...

Egy szép nyáreleji napon nekivágtunk - heten, mert Bálint, Zita barátja is el szeretett volna minket kísérni. Szlovákiába, Érsekújvárra tartottunk, szerencsére már szabadon át lehetett menni a határon. A tenyésztő várt minket a város határában és odavezetett a házukhoz, ahol a kutyusait tenyésztette. Itt többen azt hittük, hogy egyenesen a mennyországba érkeztünk. Spartacusnak tíz (!!!) testvére volt és volt ott még egy hat-kölykös, három héttel fiatalabb alom is. Tehát 16 kölyökkutya rohangált egyszerre körülöttünk. Hát nem bírtunk betelni velük! Simogattuk őket, olvadoztunk, csodáltuk a sok kis tündéri, nagyfülű apróságot. Spartacuson volt csak nyakörv, hogy meg legyen jelölve. Rögtön odajött hozzám és rátette a mancsát a combomra. Szerelem volt - részéről is - első látásra, ami azóta is tart. Sokat beszélgettünk a tenyésztővel, ellátott minket jó tanácsokkal, mi meg kerestük a témákat, mert nagyon nem akaródzott eljönnünk....

A hely, ahonnan senki nem akart eljönni

De aztán egyszer csak beszálltunk az autóba - nagy veszekedések közepette: kinek az ölében utazik majd a kéthónapos (10 hetes) csöppség???? Otthon filmeztük első lépéseit. Ő pedig azonnal magáénak érezte a mobil-kennelt, amit azzal a szándékkal vettünk neki, hogy azt majd a Balatonra is levihetjük, meg a párnáját, illetve a játékait. Evett-ivott, mindentől megijedt. Körberajongtuk, a lányoknak szinte hihetetlen volt, hogy van egy kutyakölykünk (az Ikrek egyáltalán nem emlékeztek a pici Scottyra, de Emmának és Zitának sem maradt meg sok minden).

Amikor végül elhoztuk

Sajnos Zoli nagyon határozott a kutya és a lakás kérdésében: nem mehet be eb mihozzánk. Ezt az elhatározását folyamatosan próbáljuk megingatni, mi lányok és a kutya közösen, de még nem jártunk sikerrel. Így aztán Spartacus a kezdetektől kint volt. Hideg már nem volt, attól nem kellett tartani. És hát, ha sírdogálni támadt kedve, mert egyedül érezte magát éjjel, akkor szinte azonnal ott termett valaki - aki éppen meghallotta - és megsimogatta, megnyugtatta, vissza-altatta, azaz: megvárta, míg Spartacus horkolni nem kezd.

Nagyszerű fotómodell

Kicsi kutya, nagy virág - az arányok azóta megváltoztak

Néha a lányok bebújtak hozzá aludni

Sparti a "Nyunyókájával"

Kölyökkutya alszik a kertben

El kell árulnom, hogy Spartacussal hirtelen egy másik dimenzióba kerültünk kutya-tartás szempontjából. Ő az első a lányoknak, akinél a "nevelésben" igazán részt tudnak venni, és számomra is az első olyan kutya, akire időt tudok szánni (bár nincs...), akitől a lehető legkevesebbet akarok távol lenni, akinek igazi gazdija szeretnék lenni, akit tanítgatni szeretnék. Persze, ebben az is benne van, hogy tudjuk, hogy hatalmas lesz, ezért muszáj megnevelni, mert nála lesz a fizikai fölény. Spartacushoz azonnal kimegyek, ahogy hazaérek, és este is mindig ott vagyok vele, amikor már álomba szenderül (időközben úgy alakította ki a bioritmusát, hogy átalussza az éjszakát, mint egy jó kisbaba). Spartacusszal kutyasuliba (oviba?) járunk, és bár nagy kertünk van, minden nap kivisszük sétálni legalább egyszer, de inkább kétszer. Spartacus lent volt velünk végig a Balatonon (sajnos a vizet nem szerette meg), vittük őt mindenhová, étterembe, lángososhoz, kilátóhoz, sokat kocsikázott velünk. Spartacus hihetetlenül barátságos és szociális kutyus. Mindenkihez és minden kutyához odamegy, az emberektől simit remél, a kutyákkal játszani szeretne. Itthon, már egy új közösség tagjai lettünk,ahogy esténként összegyűlünk a közeli park kutyafuttatójában. Ott vannak a cimbik: Nápolyi, a berni pásztorkölyök, Bandi, az ausztrál juhász fiatalember, Brody, a kis border collie, Lassie, a hatalmas és gyönyörű skót juhász nagyfiú, Archie, a bohókás vizsla, néha a kis corgie, és a kis mindig sáros labrador is eljön. Balatonon, ahogy minden nap sétáltunk, már mindenhol ránk köszöntek, illetve ő rá: "Szia, Spartacus!". Ő meg ment mindenkihez farokcsóválva. Ő még a vizét is farokcsóválva issza....

Jó ötlet volt egy teljesen más fajtát választani, csupa újdonság az életünk. Imád emberi bútorokon leledzeni, kedvence volt Balcsin a kinti kanapé, itthon a kerti székek. Az asztalra is felmászik, aztán nyüszít, mert nem tud lejönni. Ha megjövök, nyüszít, amikor kimegyek köszönni neki, belefúrja a fejét a hónom alá, végignyalja az arcomat és azt sem tudja, hogy hová legyen örömében. Mutánsnak is hívtuk egy időben, mert a fülei, mint egy kiselefánté, a kiállása és a színe, mint egy oroszláné, a popsija, mint egy őzikéé és a futása, mint egy nyuszié. Ja igen! És az "ugatása", mint egy fóka!!! Folyton éhes, bármit (írd és mondd bármit...) megeszik.... A fülét folyton tisztítani kell (hiszen a földön húzza, ő egy nyomkövető kutya), a szemét meg törölgetni és állítólag nyáladzani is fog. Ezzel együtt ellenállhatatlan. Irtó viccesen ül, többször bukfencezik futás közben, mert még tanulja a saját dimenzióit, imád játszani, de nagyokat napozni is. Igen makacs, de annyi báj van benne, hogy nem lehet rá haragudni semmiért. Imád állatorvoshoz menni, az oltásokat meg sem érzi, viszont örül, hogy sok mindent szaglászhat a rendelőben. Jámbor kutya, azt olvastuk, hogy házőrzésre alkalmatlan. Habár azt gondoljuk, hogy a mérete lehet riasztó. 

Egy strandröplabda versenyen

Egy stégen, a Balatonnál

Itt is "szurkol" éppen Spartacus egy versenyen
(Leginkább annak, hogy valaki menjen oda hozzá és simogassa meg.....)

Spartacus a Balaton-parton

Felmegy az asztalra és nem tud lejönni....

"Engedjetek már be!"- nézés

A lányok imádják, és igazán rendesen foglalkoznak vele, jönnek a kutyasuliba, otthon is tanítgatják, viszik sétálni, játszanak vele, szeretgetik.

Zolira visszatérve.... persze ő sem volt érzéketlen Spartacus bájaira, de úgy látom, hogy neki sokkal tovább volt "idegen" ez a kutyus. Mióta a második hullám is beköszöntött ebből a nyavalyás vírusból, és Zoli hetente két hétköznap otthon van, ez komolyan megváltozott. Egy darabig nem értette, hogy miért hordjuk kutyaoviba, mert úgy gondolta, hogy majd ő mindent megtanít neki. Mostanra ez ügyben is enyhült, és láthatta - amikor végre ő is végignézett egy ilyen foglalkozást -, hogy milyen ügyes Spartacus és milyen hasznos, amit megtanul. Mostanság kezdünk el vele majd "kereső-gyakorlatra" is járni (ezeknek a kutyáknak legendás a szaglásuk, és állítólag jót tesz nekik, ha ilyen testhezálló feladatot kapnak), oda már kifejezetten ő akarja vinni Spartit. És a hétvégén házat fog neki építeni.

Hogy miért Spartacus? Mert ez a törzskönyvezett neve és nekünk nagyon megtetszett. Hát így ennyi. Néha azért "Sparti", mert az rövidebb, meg Zoli szerint a "Strandpapucsra" is hallgat, hiszen az ugyanaz a hangsor....

Szóval, kutya nélkül nem jó lenni. Nagy felelősség, de édes teher. Szeretjük ezt a még mindig csak féléves nagyfülű, kajla, szeleburdi Drágaságot és soha, de soha nem felejtjük a mi édes Scottynkat.