Pages

2014. január 26., vasárnap

A lányom, ez a hős!

A történet több évre nyúlik vissza. Imola sosem volt beteges, de néha azért elkapott ezt-azt. Noha a "specialitása" a mindenféle bőrt érintő betegségek, azért volt babakorában egy tüdőgyulladása, és később egy-két középfülgyulladása is. Egyre nagyon emlékszem, még nagyon pici volt, babahordozóban vittem ügyeletre, ahol a legkisebb hezitálás nélkül felszúrták a fülét. Hogy ez volt-e a fatális hiba (mármint, hogy ezt hagytam), vagy sem, nehéz, vagy még inkább lehetetlen lenne megállapítani. A kórházi eset után még kétszer-háromszor jártunk a kerületi fülészeten középfül-gyulladás miatt. Aztán egyszer ott azt mondták - ekkor Imó már iskolába készülődött -, hogy nahát, az áll a kartonján, hogy már az előző fülgyulladásánál is megállapították, hogy bizony lyukas maradt a dobhártyája. Nem kicsit voltam mérges: ugyanis a kartonon lehet, hogy ott szerepelt ez az igazán nem elhanyagolandó megállapítás, de nekem elfelejtették megemlíteni ezt a tényt! Mert - és itt jön az, amiért azért különösebb "bűnbakot" nem keresgélnék - én ugyanilyen problémával küzdöttem gyerekkoromban, majd egyszer visszatérően felnőttkoromban is; és elég hamar megtudtam, hogy ez egy örökletes, amúgy elég ritka betegség. Tehát Imola volt az a szegény "kiváltságos", hogy ezt magával hozta "belőlem". Dohogott is: "Anya, én minden rosszat elörököltem tőled: a fogamat és a fülemet is!!!" (Ugyanis egyedül Imolának van már tömött foga a Csajok között, ami a tényleg ugyancsak tőlem örökölt zománchibának köszönhető.....)

A megállapítás után, amihez egy olyan komment járt, hogy "ezt a problémát előbb-utóbb majd műtéttel kell megoldani", a tavasz érkeztével elmentünk egy, majd még egy, és még további pár orvoshoz. És igen, mindenki megerősítette: "ezt a fület rendbe kell tenni, de először az orrmandula kivételével kell kezdeni". Így történt, hogy 2012 nyarán kivették Imola orrmanduláját - amit nagyon jól viselt, és hamar felépült.

Ezután, Imola addig sem túl rossz hallása tökéletesre csiszolódott, és a "könnyebbik eset" füle teljesen rendbe jött. De a másik nem.

2013 tavaszán azt közölte velünk az Imolát előzőleg műtő orvos, hogy most akkor már jönnie kell a fülműtétnek is, mert ki tudja, hogy mikor hatalmasodik el rajta az az általa vélt szörnyű betegség (amit kb. egy hámsejt túlburjánzásnak nevezhetnék laikusként, és ami állítólag a lyukas dobhártya által csak jobban kifejlődhet, de amúgy egy önmagát gerjesztő dolog, ha jól értettem), és az aztán akár meg sem áll az agyig! A műtét pedig.... hát az nem veszélytelen, mert ki tudja, hogy mi történhet az ízlelő-idegeivel, meg egy csomó minden mással az arcán, arcában.... Majd elájultam.

Ismét ellátogattunk pár orvoshoz, akiket már kifejezetten emiatt a probléma miatt ajánlottak, megbízható helyről. Ketten is azt mondták, hogy nem kell műteni, még biztos nem, most még inkább árthatunk vele. De a víz kerülje el messze a fülét, és rendszeres kontrollt igényel. Mert lehet, hogy a természet "teszi a dolgát", de lehet, hogy előbb-utóbb azért elkerülhetetlen lesz a beavatkozás.

Lefújtuk hát a 2013 tavaszára tervezett műtétet, és vidáman átvészeltük a nyarat - igaz Imó még hajmosáshoz is füldugót használt, meg tényleg nem ment víz alá (ennek nem örült, imád víz alatt lenni). Az ősz sem hozott betegséget, éppen csak egy enyhe náthát. Ami után egy héttel ismét elmentünk az általam legszimpatikusabbnak, legmegbízhatóbbnak tűnő orvoshoz (aki ráadásul a kerületünkben is rendel). Hosszas vizsgálat után közölte, hogy akkor is éppen gyulladásban volt a füle, és hogy sajnos most már ő is úgy látja, hogy eljött a műtét ideje. Csak ő nem fogadta el a mindenféle veszélyek valós fennlétét, és gyors gyógyulást ígért. Viszont - ahogy a "biztonság kedvéért" meglátogatott másik szaktekintély is jelezte -, nem zárhatta ki egy kiújulás eshetőségét.

Beletörődtünk. Azon egyezkedtünk, hogy a nyár már legyen felszabadult a számára, meg a húsvéti szünet se menjen rá erre, no és a félév utánra essen a dolog, amikor kicsit "lazább" az iskolai tempó. Január 22-ben egyeztünk meg.

Megmondom, még Karácsonykor is az motoszkált bennem, hogy "jaj ne! mi lesz egy hónap múlva?!". Ahogy közeledett az időpont, úgy váltam egyre idegesebbé. Nem veszekedtem többet vagy valami (talán csak az utolsó napon, ahol már az egész család feszült volt), csak úgy éreztem a gyomor-remegést. Imola ezzel szemben? Nyugodtan nézett minden elé.... Elterveztünk mindenféle "kényeztető" hadműveletet, úgy mint "kölcsönkérjük Papa szuper telefonját és játszhatsz majd rajta a kórházban" (normális esetben ilyesmit nem bátorítanék), vagy "kölcsönkérjük Gergőtől (unokatesó) a hordozható DVD-lejátszóját, és a kórházban azt nézel majd rajta, amit igazán szeretnél". És: ha már hazajöttünk, elmegyünk a LEGO-boltba, és kiválasztasz valamit. No, erre csillant fel legjobban a drága Gyermek szeme: "már tudom is, hogy mit szeretnék!" (itt titokban fohászkodtam, hogy ugye nem a Sydney-i Operaházra vagy a Tower Bridge-re gondol....).

Aztán végül már ELŐRE kinéztük..... Benéztünk a boltba a vérvétel után. Amit ugyancsak hősként tűrt, pedig elég sokáig kellett várnunk éhgyomorra, és rengeteget vért vettek tőle. Meg is szédült szegénykém utána, picit fektetnem is kellett. Itt hasított belém még élesebben az, ami miatt alapvetően is nehéz volt elfogadni a műtét tényét: adott egy egészséges gyerek, és akkor elviszem orvoshoz és rosszabbul lesz... (legalább is átmenetileg). A vérvétel után még hallásvizsgálatra is sor került. Ahol ismét az látszott, hogy jó, sőt tökéletes Imola hallása.... Egyedül a fülekben lévő légnyomásmérésnél jött elő a turpisság: az egészséges fülnél egy határozott görbe rajzolódott ki, míg a betegnél csak egy lapos vonal. És ez állítólag gond. Azon töprengtem, hogy ez hogy lehet. Előfordulhat-e esetleg, hogy Imola (a szervezete) rengeteg energiát emésztett fel eddig arra, hogy jól halljon, meg arra, hogy egyensúlyban tartsa magát? Lassan most már kiderül, gondolom.

Elérkezett végül a kitűzött nap. Előző nap még igyekeztem mindent elrendezni a munkahelyen is, ahol persze már előre jeleztem, hogy egy darabig nem leszek. Megértették - még jó, mondjuk. Éjszaka már alig tudtam aludni.... és jó korán kellett kelni. Ott voltunk a kórházban 7 óra után nem sokkal. A műtét kb. negyed 11-kor kezdődött. Addig még sikerült valamennyire eltölteni az időt: berendezkedtünk az igazán jó kórterembe, ahol nekem külön ágyat (és ellátást!) biztosítottak egy szerény (tényleg szerény!) összeg fejében, beszélgettünk az aneszteziológussal, a szobatársainkkal (egy négy és fél éves orrmandulás kisfiúval és kedves anyukájukkal), megvizsgálták Imót még utoljára, aztán Imó filmet nézett, majd kapott egy bódító-bogyót, és türelmesen, csendesen várta a sorsát....

És betolták a műtőbe - előtte még agyonpuszilgattam a bátran ámde bágyadtan mosolygó kicsi lányomat -, és meg sem magyaráznám pontosan, hogy miért, de megtelt a szemem könnyel. Bementem a kórterembe a telefonomért, és ahogy kimentem a folyosóra, hogy elfoglaljam őrhelyemet, összetalálkoztam a műtőbe igyekvő orvossal. Láthatta a rettegést az arcomon, mert odabiccentett: "Vigyázok rá!" Olyan jól esett....

Aztán nekikezdtem az óra lesésének.... Még szerencse, hogy a szobatársam szóval tartott. Egy óra elteltével már türelmetlenkedtem. Ott toporogtam a műtő előtt, amíg egy nővérke meg nem szánt, és jelezte, hogy az ilyen műtétek két-három órát is tarthatnak.... Visszakullogtam a kórterembe (ami a műtő mellett volt).

Egy idő után megint a műtő felé őgyelegtem, és az orvos éppen igyekezett kifelé! Megnyugtatott: minden rendben ment, és a gyanított nagyobb betegség mégsem állt fent! Tehát "csak" befoltozták a Kisasszony dobhártyáját, leellenőriztek mindent (hallócsontok és egyéb finomságok), és ennyi! Ez azt is jelenti, hogy kisebb a kiújulás veszélye! Hurrá! Most már akkor nagyon szerettem volna látni is őt! Meg simogatni, meg puszilgatni, meg ápolgatni, meg szeretgetni....

Amikor végre egy örökkévalóság után, ami összesen kb. két és fél órát tartott, kitolták Imolát, legszívesebben hangosan ujjongtam volna!!! Állítólag "felébresztették", de ő jóízűen hortyogott, fülén nagy kötés, kezében branül. Úgy megkönnyebbültem!

Utána már ment minden, "mint a karikacsapás". Egy idő után fel-felébredt Imola, egy-egy szót suttogott is. Például szomjúságról. De nem sírt, nem panaszkodott. Egy idő után ihatott. További kis idő után már huzamosabb ideig is ébren volt. Sőt! Meg is éhezett. Filmet kért a lejátszóba, és ropit ropogtatva, vizet kortyolgatva evickéltünk bele az estébe. Amikor szólította őt a kisdolog, problémázás nélkül felállt, támogattam ugyan őt a biztonság kedvéért, de nem volt gond amúgy sem. Visszatérve szunyókált egy kicsit, aztán megint fent volt. Ha nem remeg a keze, amikor a vizespoharát tartja, el sem hiszem, hogy mi történt vele. A hangja nem jött csak vissza - az altatásnál használt cső felsérthette a torkát, csak suttogni vagy halkan és rekedten tudott beszélni. Hősként állta a megpróbáltatásokat! Örült az aggodalomtól szétroncsolt Nagyszülők látogatásának, és persze a meglepetésként érkező Zolinak és Zitának is! Az éjszakánk nyugodtan telt, reggelre már komoly étvágya is lett.

Talán ez a gyors és zokszó nélküli operáció-utáni lét tehette azt, hogy a délelőtti kötözésen, arra a kérdésemre, hogy mikor mehetünk haza, azt találta mondani az orvos, hogy még aznap - ha másnap reggel ott vagyunk fél nyolcra, kötözésre. Juhééééé! (Ezen még az orvos is meglepődött utólag... nem szokott ilyet csinálni. :-) )

Azóta itthon javul Imola, percről percre, nagy örömünkre.

És akkor még pár dolog, ezzel kapcsolatban.

Először is a testvérekről. Klárában szemlátomást nőtt a feszültség, ahogy közeledett a műtét időpontja. Ő ugyan tagadta, hogy emiatt, de szerintem az ösztönöknek még ő sem tud parancsolni... És a műtét után pedig teljesen ellazult :-) Zita és Emma minden szünetben jelentkezett a műtét napján, tudakolva a híreket, örülve a szerencsés kimenetelnek, kérve, hogy beszélhessenek vele. Itthon is körbeugrálják, és ha Imó elkezd esdekelni, hogy valaki játsszon vele, nem kell sokáig kérnie... Klárát nagyon érdekli, hogy milyen Imola sebe, nagyon szeretne elkísérni minket egy kötözésre. Ez lehet, hogy meg is lesz, mert az orvos, meghallva, hogy van ikertesó is, kérte, hogy láthassa őt is.

És akkor pár szó a kórházról. Szívesen leírom, hogy a Péterffy Sándor kórházban voltunk. Szívesen, mert azt kell, hogy mondjam, hogy kivétel nélkül MINDENKI kedves, készséges és profi volt! Kezdve azzal (az egyébként fogyatékkal élő, és ettől valahogy még inkább megindítóan kedves)  fiatalemberrel, aki a vérvétel napján fogadott és elirányított minket, folytatva a vérvételt elvégző NIC-es (koraszülött részleges) hölggyel, aki közben mesélt a 30 korababáról, akikkel előttünk törődnie kellett, a Fül-orr-gége osztály összes dolgozóján keresztül: nappali és éjszakás nővérke, "kötözős nővérke", főnővérke, többi doktornő és doktor úr, műtős "bácsi", esti műtős "bácsi" (aki megmutatta este Imolának az üres műtőt - hogy szemügyre vehesse, hogy hol is történt vele a nagy eset) a mi doktor "bácsinkig" (Dr. Huszka János) mindenki. Tudom én, hogy Imola általában mosolyt varázsol az emberek arcára és szeretetet a szívükbe, de azért ezzel együtt is lenyűgözött engem ez a hozzáállás. Azt hiszem, hogy ezek az emberek szívesen dolgoznak a mi doktor bácsink irányítása alatt, aki pedig remekül ért a kis és nagy betegek nyelvén, és közben persze egy remek szakember. Jókedvű volt mindenki, készséges, bátorító, átérző. Emelem kalapom előttük és hálám végtelen!!! (Még az ebéd is egészen finom volt.... bár számomra inkább vacsora lett, hiszen addig csomó volt a gyomrom helyén...)

Végül pedig Imóról még egy kicsit. Ma rájöttem arra, hogy miért is állja ő ennyire jól a sarat. Klára odaadott neki egy osztálytársuktól érkező üzenetet (többen küldtek neki lapot vagy kisebb ajándékot....), amiben valami olyasmi állt, hogy "jobbulást". Imola meglepődött ezen: "De Klára miért kíván nekem jobbulást? Nem voltam rosszul, csak megműtötték a fülemet!" Tehát nem érezte ő betegnek magát egy percre sem (és tulajdonképpen nem is az...), a kórházban is csak a kellemetlenség miatt volt.... És ez a legjobb hozzáállás, azt hiszem....

Bízom benne, hogy pár hét, és már csak egy halványuló heg emlékeztet majd minket erre a félelmetesnek induló kalandra, ami tulajdonképpen, a körülményekhez képest, a lehető "legkellemesebben" alakult.

A most következő hét még biztos itthoni lábadozással, illetve kötözésre (és varrat-szedésre) járogatással telik majd, de lehet, hogy utána már mehet is Imola újra suliba. Addig itthon leszek vele.
Imola hazatérése után megkapta, és hipp-hopp össze is rakta a kinézett Lego-házat...


2014. január 20., hétfő

Sikerekről, kudarcokról, izgalomról, Vekerdyről, és arról, ahogyan ez kavarog bennem

Nna. Ahogy leírtam ezt a nem túl rövid címet, úgy is gondoltam: akkor ennyi! A címben minden benne van.... De nem, azért nem. A kavargás nem teljesen.
Mert itt van ugye az izgalom. Hogy miért is? Az van, hogy szerdán megműtik Imola fülét. És akármennyire is szeretném, bármiképpen is próbálom, nem tudom kimozdítani ezt a tényállást a valóság mezejéről, sehogy sem tűnik el onnan. Túl már több orvosi véleményen, túl a kötelező előzetes vizsgálatokon majdnem-ájulós vérvétellel, túl az iskola értesítésén, túl a család logisztikai felkészítésén, ott áll kegyetlenül az életnek ez a felkiáltójele: szerdán délelőtt Imót betolják a műtőbe, elaltatják, és egy nagyműtét keretében "renoválják" (vagy kicserélik?) a dobhártyáját és környezetét. Nos, ugyan Zoli szerint én már hivatásszerűen űzöm az aggódást, és készségesen aggódom bárkiért, aki az utamba kerül, itt azért többről van szó. Talán azért, mert ilyen "ínyencségből" nekem is kijutott gyerekként és felnőttként is, talán azért, mert viszolygok a gondolattól, hogy egy szemlátomást egészséges gyereket kés alá küldjek, talán azért, mert minden műtét veszélyes, és ez meg még annál is jobban, nem tudom, de mindenesetre nem vagyok nagyon önmagam mostanság - elborít az aggodalom.

Sikerekről szólva, Zita január közepi nemzetközi versenyen való remek szereplését érteném most leginkább. Ahol túl azon, hogy élete legjobb eredményét produkálta, megcsillantott valamit abból, hogy mire képes, ha IGAZÁN akar valamit, ha IGAZÁN koncentrál, ha IGAZÁN küzd. Olyan ellenfeleket győzött le és úgy, hogy leesett az állam. Aztán, mikor már egy ránézésre "egyszerűbb" ellenfél jött volna, addigra szerintem mentálisan fáradt ki, illetve kicsit már talán elégedett is volt az addig elért eredménnyel, csökkent a tűz, a lángolás - és kikapott. De addig! "Igyál vért!" - szokta neki mondani az edzője, mert Zitusunk hajlamos a "bealvásra", a "nagyok tiszteletére". Hát, most - természetesen KÉPLETESEN szólva - szinte láttam a szája sarkánál lecsorgó vért. És persze.... Nem jósolható meg, hogy hová repíti őt el pontosan ez a sport, de azt már látom, hogy ez a gyermek fog tudni küzdeni a céljaiért az élet más területein is, ha majd akar.... Hogy miként jutott ide, az nyilván összetett. De azért valahogy azt sejtem, hogy a sportpszichológusnál való rendszeres látogatás is hozzájárult, ezért aztán így utólag megkönnyebbülve látom, hogy jó ötlet volt egy ilyen szakembert felkeresni. És milyen szakember!!! Már első alkalommal kialakult az összhang közte és Zita között, és Zita nagyon szeret elmenni hozzá, már várja az alkalmakat. Nem csodálom, számomra is egy nagyon megnyerő, hihetetlenül pozitív benyomást keltő hölgy ő. Csupa mosoly, amit ráadásul ráragaszt a környezetére is.

Kudarcokról szólva Zita legutóbbi (múlt hétvégi) versenyét is mondhatnám, ahol szemlátomást egyáltalán nem volt meg benne az előző heti akarat. De tét sem volt olyan nagy, fáradt is volt nagyon (félév előtti hajtás, ami nála az utóbbi hetekben több éjszakázást is jelentett - mivel a hétvégeken szinte mindig versenye van, erre kényszerült, és tette mindezt zokszó nélkül). De leginkább Emma csalódottságáról tudnék beszámolni. Nem nagyon vettük szigorúan a felvételire való felkészülést, mert még nem annyira voltunk arról meggyőződve, hogy el szeretnénk őt vinni, ő sem akar menni. De mindenképpen meg akartuk adni neki és magunknak az esélyt. Felkészítő tanfolyamra nem járt, de otthon sokat gyakoroltuk a felvételi sorokat. Utólag belegondolva, a megadott idő betartására nem fordítottunk kellő figyelmet. És bele is jött egy idő után, szinte mindig 40 pont felé került, ami nagyon jó. És hát, múlt hétvégén megírta a központi felvételit, ami után nagyon nekikeseredve tért haza: nem volt ideje befejezni egyiket sem a kettőből, és ráadásul nehéz volt, meg bedőlt egy csomó csapdának.

És akkor itt, a témánál maradva ugyan, de mégs rákanyarodhatunk Vekerdyre, akinek a kamaszkor körüli könyve után most a "Jól szeretni" című könyvét "fogyasztom" nagy léptekkel.... és, és, az igazság az, hogy néha már a könnyeim gyűlnek, a sorait olvasva, mert egy részt nagyon igazat adok neki abban, amit leír (ez nincs mindig így, a Nők lapjás cikkeivel sokszor nem tudok teljesen azonosulni), más részt pedig gyötör a bűntudat, hogy ha ezt én is így gondolom és látom (vagy inkább MI, a gyerekeink szülei), akkor miért nem merek mégis lépni?! Hogy mire gondolok itt? Például arra, hogy ez a felvételi sor tipikus példája annak, hogy azt próbálják egy gyerekből kiszedni, hogy mit NEM tud?! És teszik ezt nagyon fondorlatosan, ahol a matekpélda tulajdonképpen egy szövegértési gyakorlat, csapdákkal tele, és csak minimális mértékben igényel matematikai ismérveket. Max. komibinatóriát. Amit meg nem tanulnak a suliban. Ahogyan a szövegértési erőfeszítések is véget érnek az alsó tagozattal együtt. Most mit szóljak és mit várjak egy olyan oktatástól, ahol a felső tagozat első másfél évében egy könyvet sem kellett elolvasniuk, egy művet sem elemeztek (de, a Toldit, János vitézt....), és egy fogalmazást sem írtak?!

És tovább lépnék: Imola tanulmányi eredményei is romlottak. Egy részről azért, mert hihetetlenül szeleburdi, és még mindig azt hiszi, hogy egy bájos mosollyal elintézhet mindent (mondjuk nálam, nálunk igen), más részről pedig pl. azért, mert a minap olyan témából kellett kikérdeznem őt környezet tantárgyból, ahol kb. 15 meghatározást kellett neki szóról-szóra megtanulnia, tele olyan kifejezésekkel, aminek az értelmét ugyan elmagyaráztuk neki, de még nem is ismer igazán és pláne nem használ!!!! Mire is jó ez? Majd ettől megszereti az őt körülvevő természetet, környezetet? És szidjam le, ha nem sikerül neki ötösre? Hát nem fogom. De ugye, a környezetjegye a legsiralmasabb...

És íme, én is beidomulok abba, amibe pont nem szeretnék, amiről Vekerdy is olyan meggyőzően fejti ki a káros mivoltát. És ha még azt is elárulom, hogy Klára, aki nagy tanulási könnyebbséggel rendelkezik és mindenből (kivéve a magatartását) ötös vagy netán dicséretes ötös lesz félévkor, hát ez a Klára minden reggel úgy indul iskolába, hogy "nem akarok iskolába menni, utálom a sulit", akkor mit is kell gondolnom? Persze, a könyv alapján tudom.... De igen, én is rabja vagyok azért annak a koncepciónak, hogy verseny van az életben, és gyerekkorban kezdődik. Miközben azért érzem, hogy melyik gyerekemnél hogyan is kellene hozzáállnom a tanuláshoz, az ő hozzáállásához. És igen, azt is érzem legbelül, hogy melyik hová lenne "való", milyen típusú oktatásba.... De ahhoz nem biztos, hogy megvan a kellő "bátorságom", hogy ezt meglépjem. De legalább a hozzáállás már közelít ahhoz, amit elvárhatok magamtól (magunktól). Ennek talán jó "bizonyítéka" az a kedves levél, amit Emma írt nekünk a felvételi estéjén (kivételesen elszöktünk moziba, Walter Mitty titkos életére, ami ugyancsak arra késztetett, hogy felmérjem, hogy mit is érdemes akarni ettől az életnek nevezett csodától). Ebben a levélben az volt a nagyon szívet melengető, hogy érződött, hogy jól esik neki a támogató szülői "viselkedésünk", úgy tűnt, jó neki a mi szeretet-ernyőnk alatt. Persze, ez is meghatott, és akkor újraindítottam a "malmokat" a fejemben arról, hogy mit is és hogyan kellene lépni... majd tudósítok, hogy mit mertem (mertünk),  mit nem.

Egyelőre olvasom Vekerdy könyvét tovább, és remegek Imoláért.

2014. január 16., csütörtök

Volt egyszer.....

1. ...... egy karácsony

Karácsony előtt, apukám elvitte a lányokat cirkuszba. Ide, a fővárosiba - nagyon lelkesen tértek vissza; mindenki élvezte, nagyapát is beleértve. Pedig picit aggódtam - távolról nem tűnt túl izgalmasnak a műsor - közelről viszont állítólag az volt.... Ez a cirkusznyi időszak pont elég volt ahhoz, hogy utolérjem magam a nem kicsit rohanós befutóban (most már odajutottam, hogy nem is álmodozom arról, hogy mindennel elkészüljek időre, illetve kicsit előtte - mission impossible)....

Karácsony előtti napon elmentünk már-már hagyományszerűen a kedvenc éttermünkbe. Ah! Olyankor és ott már valami olyan hangulat lesz rajtunk úrrá... igazán szívmelengető. A séta a Bazilikánál lévő vásárban utána erre még rátett.

A 23-i karácsonyfa-díszítés amolyan "valóságízű" (vagy legalább is szeleburdicsaládos) lett: a lányok vették át az irányítást és gyakorlatilag minden boa, dísz és gömb kapcsán vérre menő viták alakultak ki. Zolit kissé kiborította ez, én először még befejeztem a konyhai sütögetésem, majd rezignáltan kötözgettem a madzagokat a madzag-nélküli gömbökre, illetve arra a pár szaloncukorra, ami átment a szín-rostán (az íz soha senkit sem érdekelt, így nálunk csak mutatóban vannak ezek a fa-kellékek, és hát nem mindegy milyen színben pompáznak). Aztán persze, ahogy a szirupos amerikai filmekben is lenni szokott; mire a csúcsot próbálta Zita felügyeskedni a fa tetejére, már együtt és békében szurkoltunk azért, hogy ne boruljon fel a fa és a Nagylány is épségben megússza.

Amikor lefeküdt mindenki, végre megteríthettem azzal a gyönyörű új étkészletünkkel, amit még a házassági évfordulónkra kellett volna elkészíteni annak a keramikusnak, akihez oly' gyakran járunk a Balatonon, a Légli (borász) testvérek harmadika - dehát művész-lélek, így kissé kicsúszott az időből. Sebaj... Elkészült, imádjuk, és külön báját adja a tudat, hogy ismerjük a helyet, ahonnan jött és azt is, aki a saját kezével készítette el az összes darabot.
És hát, az éj során benépesült a fa alja is sok szép ajándékkal.... :-)

A családi reggeliző-asztalunk, ahogy igazán szeretem!
Igen, a Karácsony nálunk reggel kezdődik. Nagy örömmel, izgatottsággal, csomag-bontogatással és az év legklasszabb reggelijével. A reggeli után folytatjuk a "fa alatti létet", mindenki nézegeti, próbálgatja, élvezi újonnan kapott dolgait. A karácsonyi ebéd legalább olyan nagy élmény nekem, mint az ajándék-bontás és az azt követő reggeli. Pedig mindig olyan egyszerű (de nagyszerű!), semmi teljesítmény-kényszer, semmi nyomás, szép idő, együttlét, nyugalom. A család jelentős része még ezt az étkezést is pizsamában éli át. Szíve joga!

A vacsora ismét, mint mindig, Anyuéknál zajlott. No, az már más! Összegyűlünk mindannyian, énekelünk (hogy elnyomjuk Bátyám hihetetlenül hamis szólamát), csiniruhában vagyunk és egy idő után az asztalnál ülve elfogyasztjuk Anyu legfergetesebb vacsoráját.

25-én premiert éltünk meg. Zolit megszállta valami kisangyal, és úgy döntött, hogy ne mi menjünk az ő szüleihez, és ne is én sürögjek-forogjak a konyhában, hanem majd ő!!!!! Tehát: Zoli főzte a húslevest, a halászlevet, készítette el a pontyot Stahl egyik receptje alapján, csinált krumplipürét, rizst, salátát. Azt azért "megengedte", hogy Anyukája hozzon némi sültet és rántottat. Az egész folyamat alatt nagyon büszke volt magára, nem szűkölködött az öndicséretben,és csak azon morgott, hogy én mégis "bekontárkodtam magamat" a konyhába egy karácsonyi "Fatörzs" (Zita szerint Fatuskó...) elkészítésének erejéig...
Zoli szüleinek és Lacinak, akik jöttek tehát hozzánk ebédre természetesen minden ízlett (noha, megkockáztatom, hogy ha rántott mosogatórongyot tálalt volna fel szüleinek az egyszem "pici" fiuk, azt is elragadtatással fogyasztották volna.... :-) ), és amúgy tényleg finoman sikerült mindaz, amit én is megkóstoltam (halászlé nélkül elég jól le tudnám élni az életemet, úgyhogy azt kihagytam).
Mondtam Zolinak, hogy remek, ezentúl átveheti tőlem a konyhát!!!! Ki tudja miért, de jól kinevetett... :-)
Zoli húslevese - teljesen úgy néz ki, mint egy húsleves, nem?

Zoli "tepsis hala burgonyával" (nevezzük mondjuk így)

Fatörzs - a remekmű, amivel megzavartam Zoli konyhai tevékenységét
Most karácsonykor kivételesen nem utaztunk el síelni. Kicsit sajnáltuk, nincs is annál jobb dolog, de lehet, hogy a hómennyiség nem nyűgözött volna minket le; nem hiszem, hogy ez a tavaszias tél jót tesz a síterepeknek.
26-a is békésen telt minálunk, otthon. Kicsit mozogtunk, kicsit kutyáztunk, sokat játszottunk, tévéztünk, nem keveset ettünk, jól elvoltunk. Karácsony, család, nyugi. (Lehet, hogy jó, hogy ennyivel később írom ezt le, mert ha voltak is összecsapások, azokra már nem emlékszem.)
"Love is all around" - Zita ajándéka,
és egyben utalás az egyik kedvenc karácsonyi filmünkre
(cenzúrázott változatban, of course)
Idén (jaj, nem is: tavaly!!!!) egészen jól teljesítettem sütés-fronton. Egész decemberben gyártottam a kókuszgolyókat, a csokigolyókat, a keksz-féleségeket, és a pizzás-csiga halmokat az összes gyermek különböző évvégi rendezvényére (nagyon népszerű mostanság nálunk ez a "csemege"), igazán jól sikerült a bejglim, a zserbóm is - a mézes zserbó-kísérletem viszont kudarcba fulladt, csúfolt is érte rendesen Zoli; a karácsonyi kalács-koszorúm is pofás lett, a különböző méretű és színű muffinjaim is, de a legszebb (és nagyon finom!!!) talán mégis a már fentebb is említett fatörzs lett.
Karácsonyi kalács-koszorú, előtérben és háttérben muffinok,
minimuffinok és kakaós cisgák 
Volt tehát nálunk is karácsony. Szomorú, hogy már mennyire távolinak tűnik - a hétvégén most már felszámolom a fát és a díszeket is. Lejárt, sajnos. Kicsit sajnálom Klárát, aki kért egy szánkót négyőjüknek, amit még csak ki sem tudtak próbálni, és valahogy nagyon úgy néz ki, hogy egy darabig még nem is fognak. Szóval karácsony jó volt, csak hiányzott, hiányzik a tél nevű évszak hozzá.

2014. január 10., péntek

Álmodtam...

... vagy csak álmodoztam talán? Visszaröppentem pár évet. Babaillat lengte még be a házat, Két kis Apróság totyogott ide-oda, két alig nagyobb Apróság játszadozott a nappaliban. És amikor eljött az este - egészen korán, úgy 1/2 8-8 körül, ők már mind frissen mosdottan, kissé álmos szemmel, nagy békében egymás mellett a fotelekben ülve itták az esti italukat.
A Legnagyobbnak még Hamupipőkét kellett mesélni fejből, három bállal, először aranyszínű, aztán ezüstszínű, majd végül rózsaszínű ruhával, még halk "cssssss" altató hang kiadásával és hátsimogatással szunnyadtak el a legkisebbek, és még összebújva lehetett elaludni a Középsővel (ezt még most is engedi).
Még a vad műanyag-motorozások okozta hatalmas és annál hatalmasabb "bibiket" kellett ellátni és szépséges figurás ragtapasszal leragasztani, még hintákat kellett lökni kifulladásig, még a szőnyegen hasalva kellett órákig játszani. Még volt délutáni csendes pihenő, még volt pürésített babaétel, még voltak fogzás miatt gyötört babákkal töltött álmatlan - folyosó sétálós éjszakák. A délutánok nagy része a játszótérről, a friss levegőről, a felöltöz(te)tés és levetkőz(te)tés nehézségeiről szólt.

Távol voltunk még az iskolák, a különórák és a versenyek szorításától, a kamaszodás közös fájdalmaitól, a leckék néha nehézkes megírásától, a kikérdezésektől, a noszogatástól, a lelki panaszoktól, a testvérek néha igen pengés szóbeli viszályaitól, az ajtócsapkodástól, a hőzöngéstől, a munkahelyi és az otthoni teendők megoldásának folyamatos, sokszor felőrlő kihívásaitól. Távol még sok ránctól, aggodalomtól, döntési felelősségtől.

Álmodtam. Vagy álmodoztam, nem is tudom. Jó volt. Igen, a pillanatot kell megélni és élvezni, minden "Nagy" megmondja. Én mégis beleugranék egy picit az időgépbe és kb. 6-8 évet visszaröppennék. Vessen meg érte, aki akar.