Pages

2018. október 15., hétfő

Kérés - szülinapra

Tudom, hogy vagytok néhányan, akik régóta hűséges olvasóim vagytok - ezért nagyon hálás is vagyok, jól esik, köszönöm.
A héten (szerdán) lesz az Ikrek, Klára és Imola, születésnapja.

Szerintem sokszor leírtam, hogy mennyire különböznek egymástól, mennyire másként rabolják el ugyanannyira szerető anyai szívemet.

Kíváncsi lennék (és sajnos ebben nem segít, hogy mostanság keveset írok), hogy a nálam eddig olvasottak alapján hogyan jellemeznétek a két leányzót.

Tehát, ez a kérésem. Szerintetek milyen is (a mindjárt 14!!!! éves) Klári és milyen (a mindjárt 14!!!! éves Imola)?

Előre is köszönöm azoknak, akik részt vesznek ebben a szülinapi játékban.



2018. október 5., péntek

Barátság

Hatan barátnők, harminc éve
Általános iskolai éveim legvégén kerültem ki Svájcba. Még az"átkos" rendszerből mentünk ki oda; bevallom, minden nagyon furcsa volt ott, tényleg egy másik világ. Lassan rázódtam bele az ottani létbe, igen zárkózott is lettem a nagy kultúrsokk hatására. De azért szép lassan nyitottam, és barátkozni kezdtem.
Talán Lotta, a finn lány volt az első igazi barátnőm. Gimnázium első másfél évében jártunk egy osztályba, utána ők elköltöztek, és ezzel sulit is váltott (Genfben ez így megy, lakhely szerint jársz gimibe - mármint, a '80-as évek végén így ment, most nem tudom). Lotta egy nagyon vidám, nyitott, kissé "őrült" csaj volt, akinek belefértek a barátság fogalmába az én kelet-európai "furcsaságaim", és elfogadott - és szeretett - olyannak, amilyen voltam. Szomorú voltam, amikor elköltözött, de a kapcsolat mindig élő maradt, ha nem is ugyanolyan intenzív.
A gimiben ismerkedtem össze kicsit később - egy közös magyar ismerős lány révén - Vannal is, a vietnámi barátnőmmel. Ő is egy külön világ volt (ma is az), számomra még mindig meglepő távolságtartó kíváncsisággal figyeli a világot, az embereket, a barátait, az érzelmeiket. Ettől ő még nem érzelemmentes, sőt. De tény, az ő ázsiai lelkülete annak ellenére megmutatkozik, hogy mindig is Genfben élt (illetve később,pár évet New Yorkban). Nekem egy kicsit pszichológusom is volt akkoriban, veséig hatoló kérdéseket tudott ártatlan arccal feltenni. Amúgy nagyon sok kalandunk volt együtt, vele nagyon intenzív barátságot éltem meg az egész gimi majd az egyetemi évek során is.
Catherinet "kinéztem" magamnak, ugyancsak a gimnáziumban. Olyan jófejnek tűnt, de visszahúzódónak. Mindig mellé ültem francián, szóba elegyedtünk néha. Emlékszem, hogy mennyire szíven ütött, amikor egyszer mondtam valami banálisat Anyukámmal kapcsolatban, és megkérdeztem tőle, hogy az ő anyukája is ilyen-e. Mire ő halkan felelte csak, hogy hát neki nincs anyukája.... (8 éves volt, amikor meghalt. Catherine verziójában kiesett az ablakból ablakpucolás közben. Van erre más verzió is. És csak sokkal később, pár évtizedre rá, jött rá Lotta, hogy az ő anyukája pont látta az esetet a szemközti bérházból.....). Catherine-nal lassan mélyült a kapcsolatunk, talán érthető, hogy kicsit lassabban nyitott. De én éreztem, hogy ő egy igazi kincs és kissé "rámenősen" barátkoztam. Ez odáig "fajult", hogy gimnázium után elkezdtem őt győzködni, hogy jöjjön velem arra az akkoriban nagyon népszerű Interrail túrára, ami egy egy hónapos vonatjegy megvásárlásával lehetőséget biztosít arra, hogy bárhová elvonatozzál Európában. Genfben az egyetem csak október második felében kezdődik, az érettségivel meg végeztünk június végére. Catherine benne volt a kalandban, de azért azon törtük a fejünket, hogy kit szervezhetnénk még be - hárman lenne igazán jó utazgatni.
Van - aki nem tudott erre a kalandra sajnos velünk tartani - javasolta nekünk, hogy kérdezzük meg Mariannát, mert tudta, hogy ő is ráérne. Én csak szegről-végről ismertem Mariannát, mert ugyan egy évfolyamra jártunk, és eléggé keverték az osztályokat nálunk, azért a reál-tagozatosok, meg a nyelv-tagozatosok ritkán voltak együtt. És én nem voltam reálos.... Párszor beszélgettünk, és rajta is láttam, hogy nagyon jó ember lehet. Mennyire igazam volt! Szóval gondoltam, mit veszíthetek, felhívtam őt ezzel az őrült ötlettel. Gondolom nem nehéz kitalálni a folytatást: Mariannának is volt kedve a kalandhoz! Hárman, egymást alig ismerve (Catherine meg Marianna szerintem egy szót sem váltottak a gimiben) vágtunk neki egy hónap vonatozásnak és világlátásnak. Első utunk (Genfből) Bécsbe vezetett. Catherine és Marianna olyan hamar egy hullámhosszra kerültek, hogy Zürichnél már a világ legjobb barátnői lettek. És maradtak azóta is (Marianna volt Catherine tanúja az esküvőjén, és Catherine lett Marianna egyik lányának a keresztanyja). És mi hárman egy remek, konfliktusmentes, vidám hónapot töltöttünk utazgatással, rengeteg beszélgetéssel és hatalmas nevetésekkel.
Egy régi és homályos kép arról az utazásról (igen, én állok középen...)
Eva is a giminkbe járt, őt én ismertem kevésbé. De egy, az egyetemi éveink alatt szervezett, közös nagycsapatos külföldi nyaralás során ő is csatlakozott hozzánk - Vannal már korábban is nagyon jóban volt - és azóta ő is biztos tagja lett a barátnői társaságnak.
Rengeteg fotó tanúskodik arról, hogy mennyit jártunk össze, mennyit nevettünk főztünk, kajáltunk, utaztunk, síeltünk, moziztunk, söröztünk, buliztunk együtt. Nem feltétlenül mindig mind a hatan, de azért igyekeztünk minél többször mindenkit összeszedni. (Ahogy elértük a felnőtt kort, Lotta földrajzi távolsága sem volt már többé gond). 
Egyik vidám esténk - ki tudja, hogy miért volt Catherine sapkában....

Idén - a mostanában szokásos vicces divat szerint -
újra elkészítettük a képet. Most tudtuk, hogy miért van Catherine
sapkában: a kép kedvéért :)

Annak idején népszerűek voltak a fényképautomatákban
készült fotók. Begyömöszöltük magunkat négyen. :)
Nehéz lesz elhinni, és biztos sokan állítják majd, hogy az idő mindent megszépít, de határozottan kijelenthetem, hogy sosem vesztünk össze, se nem sértődtünk meg egymásra. Mindenki valahogy úgy mondta meg a véleményét a másiknak, hogy az mindig érezhette: bántás nincs, csak meglátásm, no meg hatalmas adag humor.
És ez a mai napig így van.
Én már a 23. éve vagyok itthon, Genfben "csak" tíz évet töltöttem. De ezek a barátnőim mindig velem vannak, ha más nem, a szívemben. Eljöttek Budapestre többször a hazaköltözésem után. Aztán az esküvőmre. És én is kimentem hozzájuk. Esküvőkre, kerek születésnapokra, leánybúcsúra, babanézőbe, vagy csak úgy. És jöttek aztán a gyerekeikkel is. És jöttek úgy is, mert érezték, most nagy szükségem van rájuk.
Természetesen, nem csak vidám dolgok történtek és történnek velünk, de ott vagyunk egymásnak támaszként. Volt itt válás, vetélés, és mostanság már sajnos sok egészségügyi probléma a szülőkkel - vagy más hozzátartozókkal.
Pár éve Budapestre jöttek látogatóba (Catherine tanárnő, ő nem tudott
elszabadulni)

9 vagy 10 éve járt Lotta és Van a Balatonon nálunk, akkor még nekik
"csak" egy-egy gyerekük volt

Ezt a képet is megpróbáltuk  megismételni :)
Úgy, hogy mind a négy lány és Zoli is ott volt, csak egyszer jártunk Genfben, ezelőtt 12 évvel.
A technikának hála, ismét elég intenzív kapcsolatban vagyok a "csajokkal", amióta letöltöttem a What'sApp-ot és ott van egy csoportunk. Itt vetették fel év elején, hogy már igen régen találkoztunk (majdnem 4 éve...), hozzunk össze valamit. Először én invitáltam őket ide, illetve a Balatonra, de azt javasolták, hogy ezúttal mi menjünk ki, családostul. Felvetettem otthon, és hatalmas lelkesedéssel helyeselt az egész família. Innen már csak egy nem egyszerű dátum-egyeztetés következett, és egy augusztusi délután nekivágtunk a roppant hosszú autóútnak....
Úgy éreztük, hogy sosem érünk oda..... de szerencsére egyszer mégis csak bekanyarodtunk Lottáék háza elé (náluk laktunk, ők el tudtak minket mind szállásolni).
És ott vártak minket mind: az összes barátnőm (kivéve Marianna, aki valamiért aznap nem tudott jönni), némelyikük gyerekei is, egy roskadásig terített asztal és hatalmas örömködések.....
Érkezésünk estéjén Lottáéknál
A következő három nap álomszerű volt. A kinti barátaim a családjukkal együtt mindent megszerveztek az ott-tartózkodásunk során. Voltunk várost nézni, Klári névnapját ünnepelendő, elmentünk egy arra specializált helyre, ahol paplanernyős tandemugrást lehetett kipróbálni (kipróbálta, imádta, és én is túléltem lent, a földről nézve őt....), mentünk (családilag csak...) shoppingolni (végigcsodáltuk a csokikínálatot, a Swatch órákat és hatalmas "dúlást" végeztünk egy papír-osztályon, hiszen iskolakezdés előtt voltunk és annyira pazar dolgokat árultak ott), és hát az estéket együtt töltöttük, kb. 30-an, barátnőim sütöttek-főztek, a "fiúk" italokat töltögettek, a gyerekek labdáztak és kártyáztak. Hú, leírni is giccses, nem? De olyan jó volt.
Városnézés tipikus (esős) genfi időjárásban

Piknik a városban - csak lazán :)

Lányaim a Reformáció Emlékművénél - Bocskayval

Másik "kötelező" látványosság Genfben, a szökőkút, azaz Jet d'Eau 

Klári "felülről" is megnézte a környéket.....

Ezzel a szép paplanernyővel  szállt alá

Igazán bámulom a bátorságát 

Hurrá, Genfben vagyunk!!!!

Anyák (barátnők...) és lányaik

Apák és a fiúk
Egy részlet az egyik esti lakomából (minden saját készítésű, természetesen)
Az egészre a szombati nap tette fel a koronát, amit teljesen együtt töltöttünk, a genfi tó partján, egy strandon. Fürödtünk, beszélgettünk, ettünk - lehetett ott sütögetni -, tollasoztunk, kártyáztunk, és.... strandröplabdáztunk.
Ezt külön el kell mesélnem, nagyon szép pillanata volt az ott-tartózkodásunknak. Emma ugyebár él-hal a röplabdáért, a strandröpi meg még külön szerelme, hiszen ott szerválhat és üthet is, amit a teremröplabdában már nem, hiszen ő a libero. Mit ad a sors, Marianna barátnőm ikerlányai közül az egyik, Elisa (aki azért nem lett Emma, mert Marianna nem akart ugyanolyan nevet adni a gyerekének, mint én, és hát én "lenyúltam" hamarabb ezt a gyönyörű nevet - habár az Elisa is szépséges, szerintem) is röplabdázik. Ja, és ő is libero.... :) Genf röplabda akadémiáján. Már előző este tervezgette Zoli, és Patrick, Marianna férje, hogy micsoda röplabda-bajnokságot kanyarítunk majd, mindenféle párok alakultak. Emma és Elisa természetesen együtt, Zoli Patrickkal, nekem Lotta férje, Vassilis jutott. Vagyis, jutott volna, mert a strandra érve kiderült, hogy csak egy pálya van, és azon igen komoly sportélet folyik, rutinos, visszajáró (felnőtt) strandröpi párosokkal. És úgy lehet pályára kerülni, hogy ki kell hívni az aktuális győztest. Nosza, Patrick odament és kihívta az éppen folyó mérkőzés leendő győztesét - gondolván, hogy majd nyernek Zolival és akkor majd játszhatnak a saját lányaik ellen. Igen, de Patrick még elment egyet csobbanni, és közben véget ért a meccs. Odamentünk hát a lányokkal, és mondtuk, hogy akkor ők jönnének, az apák helyett. Hát jó, ment bele az ott játszó felnőtt (vegyes) páros.
És akkor az történt, ami így a filmekben szokott. Odaállt a két "kislány", és még számunkra is meglepő összhangban elkezdték megverni az egész strand mezőnyét..... Catherine (akinek egyébként nem lehetett gyereke) odaállt mellém, és azt mondta: "Marianna lánya és a te lányod együtt játszanak. Ez olyan megható. Mindjárt sírok." És tényleg a könnyeivel küszködött. Hát ilyen barátnőim vannak... És amúgy tényleg, nagyon jó volt így látni a lányomat és a barátnőm lányát együtt játszani, leküzdve a nyelvi akadályokat és megtalálva a sport közös nyelvét.
Magyar-svájci párosunk - a barátság jegyében
Egy idő után már jelentős tömeg gyűlt a pálya köré, a mi társaságunkon kívül is a fél strand jött megcsodálni a két szuper játékos kislányt (egyszer vagy kétszer azért kikaptak, de tényleg komoly, a büszkeségükben sértett férfiemberek ellen, akik adott esetben egy vereség után újra kihívták őket...), rengetegen tapsoltak nekik. Emma és Elisa pedig azt kívánták a végén, hogy mindig együtt játszhassanak....
A sok strandröplabda meccs után (persze azért a többi gyereket és felnőttet is hagyták néha játszani a lányok - vagy velük játszottak), már a szinte teljes sötétségben, Klári, Emma és Marianna három gyereke még bementek az addigra melegnek tűnő genfi tóba, egy kb. 50 méterre lévő stégre, és onnan ugráltak a vízbe. A mi lányaink szerint ez volt az egyik legjobb élmény. Csak azért jöttek ki, mert kezdődött a szokásos éves, augusztusi genfi tűzijáték - amit a partról néztünk meg. Majd búcsút vettünk mindenkitől. Csak Lottáék ölelgettek meg minket másnap kora reggel, amikor élményekkel feltöltődve, de szomorúan, hogy véget ért a kaland, elindultunk a hosszú, hazafelé vezető útra.

Útközben a lányok sorolták, hogy mikor jöjjünk vissza, mikor jöjjön az egész társaság hozzánk, és egyáltalán, költözzünk Genfbe, ha lehet, mert ők mindent imádtak ott.
A szépséges Genfi tó, szépséges nagylányommal
Jaj, hát nagyon jó volt.
30 év barátságot ünnepeltünk meg, tiszta, boldog szívvel. Igazán gazdagnak érzem magamat, hogy lehet ilyen fantasztikus baráti köröm, ilyen hihetetlenül értékes emberekkel. Csak annyiban érzem magamat kicsit szegénynek, hogy sajnos már nem lehet a kapcsolatom olyan intenzív velük. De amikor együtt vagyunk, az mindig olyan, mintha előző nap köszöntünk volna el. Remélem, életünk végéig ilyen lesz ez.

2018. augusztus 21., kedd

Két pici pont - és ami mögötte van :)

Elhatároztam, hogy addig nem foglalkozom ezzel a témával, amíg nincs végleges eredmény.
Az érettségiről, és még inkább, a felvételiről van szó. Zitáéról.


Azt kell, hogy mondjam, hogy küzdelmes és hosszú tanévet tudhatunk magunk mögött, és már az azt megelőző időszak sem volt egy sétagalopp.
Zita körülbelül 3 éve határozta el, hogy orvos szeretne lenni, egészen pontosan tudva azt is, hogy milyen: szülész-nőgyógyász. Alternatívaként még a szülésznői karriert vázolta fel, a lényeg a születés csodájában való részvétel. Meg egy idő után a lényeg az orvosssá válás lett. Az utóbbi évben sokszor elmondta: ő fehér köpenyben látja magát, kórházban szeretne dolgozni.
Szerintem minden szülő örül annak, ha a gyerekének határozott elképzelései vannak a jövőjét tekintve; ha van célja és azért hajlandó tenni is. Szerencsésnek éreztük hát mi is magunkat, és természetesen azonnal mögé álltunk, teljes támogatásunkról biztosítva őt.
És hát ez a támogatás az igen nagyszámú (és az érettségi közeledtével egyre csak növekvő...) különórák finanszírozásán túl egy hatalmas érzelmi hullámvasúra való felülést jelentett. Zitát rengeteg kétségen és elkeseredett pillanaton kellett átsegíteni. Volt egy pont, amikor azzal állt elő, hogy az orvosihoz szükséges két emelt szintű érettségit (háromból van választás: biológia, kémia és fizika - de az egyetemi tanulmányok megfelelő előkészítése végett érdemes inkább az első kettőt választani; mondani sem kell, bitang nehéz érettségik ezek) inkább nem tenné idén le. Hanem most csak középszinten futna nekik, biztosítva ezzel egy jó pontszámot az egyik 100 pontba beszámító résznél (ja igen! a pontszámszámítás! egy igazi idegőrlő mutatvány, számtalan kicsi csellel...). És majd ősszel bioszból emeltezik, tavasszal meg kémiából - addig csak erre a kettőre tanul, na és akkor talán majd sikerül neki. Hát.... nem örültünk annak, hogy már eleve úgy áll hozzá, hogy nem is fut neki, úgyis túl magas az a léc. Itt egy sorsdöntő beszélgetésen estünk át, lelkileg igen kimerítő volt. De a lényeg az, hogy sikerült meggyőzni őt arról, hogy próbálkozzon már meg az idén az egésszel - és ha nem sikerül, mi nem "haragszunk", hanem készülhet tovább egy évet ebből a két tantárgyból és nekifuthat újra egy év múlva. Nem siettetjük, és bátorítjuk abban, hogy ne mondjon le az álmairól.
Aztán újabb "összecsapás" várt ránk a jelentkezési lap kitöltésekor. Mert Zita, aki ugyebár tavaly nyár óta töretlenül szerelmes, illetve azért eléggé ragaszkodik hozzánk is, továbbá még mindig szeretné folytatni a vívókarrierjét (noha az utolsó tanév második félévében még ebből is komolyan visszavett a kitűzött felvételi cél érdekében), szóval a mi Zitánk nem akart vidéki egyetemet beírni. Komoly győzködés árán sikerült végül egyet a lista végére felvetetni. Így a sorrend úgy nézett ki, hogy SOTE általános orvosi kar, majd SOTE fogorvosi kar, majd mindezekből a fizetősök (ettől kicsit féltem, de érdekes módon, általában magasabb a bekerülési pontszám, mint az államira - ez idén is így lett), a Pécsi Egyetem általános orvosi kara, majd a SOTE nem doktori címet adó szülésznői képzése.
Majd, ahogy közeledtek a vizsgák, Zita hol úgy gondolta, hogy akár sikerülhet is neki a dolog, máskor meg úgy, hogy tuti nem jön össze. Ez utóbbi esetekben rengeteget beszélgettünk vele, bátorítva őt, erősítve benne, hogy mi is hiszünk benne, higgyen ő is, meg tudja csinálni!


És Zita embertelen mennyiséget tanult. Ahogy az egyik barátnője, osztálytársa mondta nagyon aranyosan: nem volt "még egy ember, aki ennyit tanul". Már az összes családtagot és a barátját is azzal üldözte, hogy nekik mondta fel az anyagokat. Így történhetett például az az aranyos eset, hogy Imola kérdezte őt ki töriből (mert Imó eszméletlen jó töriből), majd bement a sulijába, és az új anyagnál közölte a tanárnővel, hogy ő ezt már mind tudja, mert a napokban kérdezte ki ebből a nővérét. :)


Szóval, a ballagásra vidáman mentünk és jót mulattunk utána a Zita által megjelölt helyen (Vintage Garden), de tudtuk, hogy az előttünk álló szűk két hónap nagyon nehéz lesz - és az utána következő pontszámhirdetésre várakozás is.
A nagy megmérettetés előtt
Az érettségik során Zita többször jött ki sírva az írásbelik után (középszinten). Mondjuk talán azért is, mert úgy tervezte, hogy a középszinteket mind 100% közelébe hozza majd. Minden sírása után komoly "munka" volt őt megvigasztalni, rávilágítani, hogy nem biztos, hogy akkora katasztrófa történt, mint ahogy gondolta (nem akarom lelőni a poént, de itt is igazunk volt: az érettségi bizonyítványában csak jeles van.... igaz, "csak" egy tantárgy lett 100% közeli :) ), illetve motiválni is kellett őt, hogy folytassa a tanulást, semminek sincs vége, amíg "le nem fújják a meccset". És Zita ment újra, tanult, mint egy megszállott. Az emelt írásbeliken elkövette a klasszikus hibákat: kihúzta a jó megoldást a rosszra cserélve, a szóbeliken pedig túlontúl izgult. De ettől még remekelt, messze túlszárnyalva azt, amit a roppant igényes (és némileg pesszimista... vagy realista?) kémia különtanárja elvárt tőle. A középszintű szóbelikre már megnyugodott, egy vagy két pontot, ha vesztett összesen.
És kiderült a pontszáma. Hárommal több, mint amivel tavaly be lehetett jutni, kettővel kevesebb, mint tavalyelőtt. És jóval több, mint az azt megelőző években. Vidéki egyetemeken sosem kértek ennyit. Nagyon szép pontszám volt, és fantasztikusan küzdött érte. Büszkék voltunk rá, nagyon sokszor el is mondtuk neki. De tudtuk, hogy ő nem nyugodt....


Július 25-én, a pontszámhirdetés napján már mindannyian majd bediliztünk. Zita nagyon ideges volt.
Este 8-kor persze nem volt még fent az Oktatási Hivatal honlapján. De aztán pár perccel később.....
És a pontszám megegyezett a két évvel ezelőttivel. Azaz: Zita két ponttal lecsúszott a SOTE általános orvosi karáról. Zita zokogva elrohant, így már csak mi néztük meg, hogy viszont simán bekerült a fogorvosi karra, itt, Budapesten a SOTE-n. És egyébként BÁRMELYIK vidéki egyetem általános orvosi karára besétálhatott volna.
Nos, újabb kemény körök vártak ránk. Mert persze, hogy hatalmas dolog, hogy bejutott arra az egyetemre, amire talán a legnehezebb bejutni (jó, kivéve talán a pilótaképzést :) )! És ha ő másodiknak írta be a fogorvosit, annak az volt az oka, hogy az is érdekelte (egy véletlen folytán - lehet, hogy ez a karma - a fogorvosi kar nyílt napját tudta csak megnézni a SOTE-n). És az is nagy szó!
Lassan nyugodott le. Mindenféle kérvényeken törtök a fejünket. Amit egyszerűbb lett volna megírni, ha vidékről Budapestre kellett volna őt felkérni (mert akkor hivatkozhattunk volna a vívásra, a nagycsaládosságra, stb...). Végül kiderült: az első és a második év végén, megfelelő átlag mellett be lehet adni kérvényt arra, hogy az egyik karról a másikra átvegyék. Ugyanis addig gyakorlatilag ugyanazt tanulják mindkét karon.
Aztán még jött rengeteg biztatás, megerősítés, győzködés. Nem is tudom hányan mondták Zitának azt (köztük nőgyógyászok és nőgyógyász-hozzátartozók), hogy szerintük jobb, ha nő létére inkább fogorvos lesz, semmint a kevésbé családbarát szülész-nőgyógyász. A fogszabályzós fogorvosa mindennel biztatta: kérdezen tőle bármit, ha nem érti, segít neki, mehet hozzá gyakorlatra is, csak nehogy átmenjen a másik karra, mert "az lenne élete legjobb döntése, ha maradna".
És szép lassan hatott a dolog. Elkezdett mindennek alaposabban utánajárni. Tetszik neki,  hogy ezen a karon relatíve kevesen lesznek. Az összes családtag fogazatát elkezdte kritizálni. :) Továbbra is azt mondja, hogy át szeretne menni a másik karra, de már a fogorvosi szakma is vonzó számára. Mi mindenesetre továbbra is támogatjuk, hogy elérje álmait (még ha azok közben esetleg egy kicsit át is lakulnak).


És VÉGRE büszke arra, amit elért, ahová eljutott.


Van tehát egy boldog egyetemista lányunk.


Így mi is boldogok - és persze büszkék! - vagyunk!

Megérdemli az ünnepi buborékokat!

Bátran nézhet a jövőbe

Biztos, hogy jó révbe ér, bármi lesz is az!


És hát.... lássuk be, fogorvos vagy nőgyógyász, mindegy:
nagyon csinos "doktor néni" lesz <3 p="">

2018. május 31., csütörtök

Én kicsi liberóm

Ha ez a kép egy festmény lenne, az lenne a címe, hogy "Az öröm"

És hát, ennek az örömnek volt már előjele.

A csapatöröm

És még egy a sorozatból
Lehet fokozni

Szinte megunhatatlan

Ünnep <3 td="">


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöpp leányka, hatalmas kerek kék szemekkel. Emmának hívták. Bár születésekor nem sikerült neki rögtön megkaparintania egy labdát, amint az útjába került egy ilyen fantasztikus találmány, ő azzal elkezdett játszani, és csak játszott, játszott és játszott....


Apró iskolás korában már őt vitték kidobós versenyekre, majd a helyik kézilabda klub edzője is többször próbálkozott Emmácska anyukájának meggyőzésével: vigye már el ezt a lyányt kézizni. De Emmácska túl durvának találta a kézilabdát, más után nézett. Egészen hosszú és mély szerelembe keveredett a tenisszel - ahol tehetsége, pályán látása és őrületes labdaérzéke mindenkit lenyűgözött -, de aztán rájött, hogy ő túl magányos a pályán, neki társak kellenek.


Kicsi felsős volt Emi, amikor indult egy röplabda klub a közelben, így gondolt egyet a továbbra is bájos és labdabolond leányka, elment kipróbálni. És ott ragadt....Lassan a tenisz kikopott az életéből, és megmaradt neki ez a fantasztikus csapatjáték.


És onnantól kezdve Emmácska folyton (röp)labdázott. Ha éppen nem volt edzés, akkor még akár a szobájában is, plüssel, zoknival, ami éppen kéznél volt. Annyira megszerette ezt a sportot, hogy egy idő után fészkelődni kezdett, nem érezte elégnek a helyi klub edzésszámát és meccsszámát, mondhatni "többre vágyott". Ekkor érkezett el számára a klubváltás pillanata. Ettől fogva jóval messzebbre, egy újpesti klubba járt igen sűrűn röplabda edzésekre majd meccsekre, kupákra, tornákra, táborokba. Messzebbre, de Emmácska szülei (és nagyszülei, keresztapja...) tudták, hogy megéri a plusz erőfeszítést az, ha egy gyermek (és milyen gyermek!!!!) élhet a sportszenvedélyének.


Teltek-múltak az évek, Emmácska nem nőtt túl nagyra (ami, lássuk be, a röplabdában nem teljesen szerencsés), ámde megtalálta és megszerette azt a röplabdás szerepet, ami ezzel a termettel a legideálisabb: liberó lett. Azaz, ő az a védekező játékos (mindig más színű mezben, mint a csapat többi tagja), akinek a nyitásokat (amatőr nyelven: szervákat :) ) kell fogadnia úgy, hogy abból jó támadást lehessen felépíteni; illetve ő az, akinek meg kell "mentenie" a labdákat, amikor az ellenfél támad és nem működik jól a blokk, vagy valakinek nem sikerül jól reagálni. Magyarul: fel-alá rohangál, mint a meszes, ott segít, ahol tud és tulajdonképpen a siker, a látványos lecsapások, a "pontcsinálás" nem az ő műfaja. Nem szerválhat és nem mehet fel a hálóhoz ütni. Alázatos szerep, de olyan, mint egy háznál az alapok: minden rá épül. Ha nem csinálja jól a dolgát, hiába a jó ütőerő a többieknél.


Emmácska továbbra is a rajongásig szerette tehát a röplabdát, ebben a kialakult szerepkörben - amit azzal egészített ki, hogy nyaranta strandröplabdázott is (egyszer még a válogatott keretbe is bekerült), ahol aztán üthetett és szerválhatott is kedvére.


Nagoyn sok időt szánt a röplabdára: napi szinten 2-2,5 órákat edzett, rendszeresek voltak a hétvégi meccsek, tornák, bajnoki fordulók. És ő ezt szerette, ezt szereti, sok mindent alárendelve ennek - ugyanakkor például a tanulást el nem hanyagolva.
És jöttek a sikerek is. Bekerült a Budapest Válogatottba, nemzetközi tornát nyertek, ahol ő lett a torna legjobbja, majd a tavalyi év végén bejutott a csapat a legjobb hat cspatos döntőbe. Ott ugyan nem remekeltek már annyira - de azért Emma kapta a csapat legjobbja különdíjat. Ugyanakkor, pár héttel később, már az egy korosztállyal fentebbi csapatban is játszhatott az ugyanilyen hatos döntőben - ott a negyedik helyet csípték el. Ez az országos - a budapesti bajnokságban több korosztályban is érmesek lettek.
Ebben a szezonban, egy új, elég határozott és keménykezű edzővel, még komolyabb célokat tűztek ki. Otthon sokszor elhangzott az a mondat, mint egy megvalósításra váró álom: "Majd a Békéscsaba ellen a döntőben"...... És ezért rengeteget dolgoztak, "szenvedtek", a budapesti bajnokságban ezúttal a felnőttek között indulva küzdöttek meccsről meccsre. Így aztán, mondhatni könnyedén jutottak be a végős hatos országos döntőbe.


Ez zajlott le a múlt hétvégén. És valami őrületes érzelem-cunamit élhettünk át, szurkolóként - hát még vajon ők, a lányok, résztvevőként. Fantasztikus volt látni ezt a csapatot, ahogy tényleg, egymást folyamatosan bátorítva, buzdítva, ha kellett vigasztalva, és minden pontért lelkesen örülve, meneteltek el a megálmodott döntőig - a Békéscsabával. Ott valószínűleg már kissé jól laktak, így megszorongatni tudták csak azt a röplabda akadémiát, amelyik azért határozottan más szinten foglalkozik a (női) röplabdával, mint a többi klub. Ehhez megfelelő anyagi támogatást is kap, így az ottani csapat már tulajdonképpen egy "válogatott" csapat (míg azért a többi csapatban azok játszanak, akik "oda lejárnak"). Nehéz, rögös és roppant izgalmas úton jutottak el álmaik meccséig, talán ezért is volt az ezüstérem is olyan ragyogó a számukra.
Emma liberó, készen áll

Emma akár a reklámtáblát is "lebontja", hogy megmentsen egy labdát

Emma akcióban - földről


Küzd

Tovább....

Szép mozdulat

Csak a labda bűvöletében

Persze a játékra figyelve
Emmácska, a kis liberó, tényleg hatalmas energiákat, ügyességet, akaratot és lelkesedést tett hozzá ehhez a sikerhez, önmagát nem kímélve, torka-szakadtából szurkolva, minden pontért körmeszakadtáig küzdve. Megérdemelt boldogságát nehéz volt könnyek nélkül nézni - de örömkönnyek voltak ezek. És jó volt látni, hogy most értelmet nyert mindaz, amit a sportolásról gondolunk, az, amiért érdemes ezért sok mindent feláldozni (akár nekünk, szülőknek is). Ugyanis - még ha továbbra sem annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy ezzel most jegyet váltottunk az olimpiai részvételre :) - jó útravalót ad az életre: érdemes küzdeni, kitartóan dolgozni az álmokért, a célokért. És mindezt szenvedélyből, az meg külön szerencse.


Egyébként, az egyik csapattárs apuka ilyesmivel foglalkozik, így készített egy filmes összeállítást az egész hosszú hétvégénkről - ebben mi, szurkoló szülők is benne vagyunk. Megható az egész (és amikor a gyerekek sírnak a filmen, az is az örömtől van), akit érdekel, ajánlom szeretettel:
https://www.youtube.com/watch?v=4UbuoJBzaQI&feature=youtu.be


Végül még pár boldog kép (csak mert én nem tudok vele betelni :) )
(Fotók: Csukás Zsolt, SzPortfotók; Film: Sartoris Gábor)


Sportoló lány öröm sportoló Apával

Számomra a legkedvesebb csapat

"Bajtársi" bátorítás

Meccs előtt



2018. május 18., péntek

Ismét nőies téma

Lehet, hogy majd megbánom ezt a bejegyzést*, de mérhetetlen keserűség töltött el ennek láttán:




Persze, mondhatnánk azt, hogy mostanra legalább EGY nő került a kormányba. Na de kérem!!!


Én nem vagyok egy elvakult feminista és a politika, mint olyan - legalábbis Magyarországon - taszít.
Mégis, négy lány anyjaként eléggé lehangol ez a látvány. Persze, most nem bárkinek a külsejére gondoltam.


*: mármint a munkám miatt.....

2018. március 19., hétfő

Nőnapos

A nemrég eljött (és tovahaladt...) Nőnap - egyben Zoltán-nap - alkalmából szeretnék mesélni három, számomra az utóbbi (???) időben valamiért meghatározó hölgyről.


1. Drusza
Nem nagyon szoktam itt írni a munkámról, valahogy nincs is mit, nem is túl izgi, no meg nem annyira olyan, amiről jó ötlet lenne a neten mesélni (jó, azért nem én őrzöm Magyarország legfonotsabb haditikait, nem kell aggódni. :) )
De januárban olyan történt velem munkaügyben, ami miatt kivételt szeretnék tenni - mert maga az egész is igen kivételes volt.
Az történt, hogy attól a párizsi székhelyű nemzetközi szervezettől érkezett egy delegáció, amelyikkel én is foglalkozom és ahonnan többnyire csak a mi irodáinkba jönnek el tárgyalni, vagy mi megyünk oda. De most másként történt, kifejezetten azt kérték, hogy menjünk "terepre", ott ismerkedjenek meg azokkal a meghatározó emberekkel, akik azokban a szektorokban és területeken dolgoznak, amikre ők most kiemeltebb figyelmet irányítanak (gazdasági nyavalya az egész, amúgy...). A témák izgik voltak, nem is annyira részletezném, de nők, területfejlesztés és integráció/szegregáció, illetve munkanélküliség elleni küzdelem köztük voltak.
Így jutottunk el többek között Nagyecsedre is. És míg addig is nagyon érdekes dolgokat láthattam és hallhattam (és ehettem..... hú, de még mennyit!!!!), addig az ott átélt élmény azért mindent vitt! Nagyecseden működik egy roma nőket támogató szervezet, a "Vazdune Cherhaja Emelkedő Csillagók Roma Nők Egyesülete" (mi a többiekkel már itthon elneveztük őket "Rising Star"-nak :) ). Oda is ellátogattunk, és hihetetlenül kedvesen és izgatottan fogadtak minket. A vezetőjüknek ugyanaz a leánykori neve, mint nekem az asszonykori, így elég vicces volt bemutatkozáskor, ahogy egymás szemébe mondtuk pont ugyanazt a nevet. Már előre figyelmeztettem is, hogy ne lepődjön meg. No és ez a hölgy egy valódi csoda! Egy energiabomba, egy igazi roma nagyasszony, aki tudja mit akar és meg is csinálja. Mosolyogva, lehengerlő energiákat mozgósítva. Először a csapatát mutatta be, aminek kapcsán elmondta, hogy azt szerette volna, ha mindenféle ember és foglalkozás, szakma legyen. Így általában egyvalaki több szerepet is vállal az egyesületben, ráadásul természetében igen eltérőt. Mert van aki, pl. vezeti a játéktárat és amúgy felszolgáló az általuk létrehozott és működtetett étteremben (ahol minket is vendégül láttak és pazar dolgokat ehettünk), de van néprajz-kutató, egyébiránt festő, szociológus, önkormányzati pénzügyi vezető, szociális munkásnak tanuló egyetemista, tánctanár, stb., stb. A céljuk nagyjából az, hogy ahol és ahogy lehet, segítsék a helyi roma közösséget - és egy kicsit "neveljék" őket, szokásaikat átalakítva úgy, hogy az nekik is a hasznukra váljék. Elmondta, hogy a kora-gyermekkori fejlesztéstől kezdve, a szülők kompetencia-fejlesztésén, oktatási hiányosságaik pótlásán keresztül a munkahely-keresés és munkába-állás összes buktatóinak megismertetéséig és felülemelekedéséig mindent próbálnak a maguk lehetőségeihez mérten kezelni. Főleg a nők szintjén. Szilviának, a "főnökasszonynak" "lányai" vannak - ezalatt az összes olyan roma hölgyet értette, akiért, akivel dolgozott és dolgozik azért, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Kemény munka, aprólékos és lassan haladó. Először a bizalmat kell kiépíteni, ami talán azért megy neki kicsit könnyebben, mert ő is onnan való, közülük jött és remek példát mutat. És hát azért is, mert egy erélyes személyiség, aki megmondja bárkinek, hogy segít ő, de ahhoz a másik is kell.
És Szilvia példát mutat. Elmondta, hogy 20 éves korában takarítónőként kezdte egy kórházban. Majd úgy döntött, hogy inkább tanul, és az elmúlt 16 évben mindig tanult valamit. Így lett varrónő, majd kereskedő, ápoló, leérettségizett, majd a Corvinuson tanult - immár a harmadik diplomáját szerzi meg, mindenféle segítő és szociális szakon (gyógypedagógia, esélyegyenlőség, szociális pedgaógus, nem is tudom pontosan, hogy melyik mit takar). És közben működteti ezt a szervezetet, EU-s pályázatokon indul és nyer, elmagyarázza a "lányainak", hogy jobb, ha nem mennek férjhez tiniként, hogy jobb, ha tanulnak, ha egy kicsit világot látnak (kirándulásokat szervez nekik, hogy kimozdítsa őket a beszűkült és erősen ingerszegény környezetükből), visszaküldi az iskolába azokat, akik nem végezték el, CV-t segít írni és elmagyarázza, hogy hogyan jelentkezzenek munkára. 8 év alatt 70 embernek segített eljutni az érettségiig. Ez szerintem fantasztikus.
Amikor megkérdezte tőle az egyik külföldi delegáció-tag, hogy honnan van minderre ennyi energiája, elmosolyodott és azt mondta: "ERŐT ISTEN AD..... (majd kis szünet után hozzátette:) PÉNZT MEG AZ EU." És továbbra is mosolyogva elmondta, hogy sok a gond, de muszáj pozitívan hozzáállni a megoldásukhoz, és ráadásul szerencséje van, mert remek kollégái vannak.
Engem ez a találkozás annyira feltöltött, annyira lenyűgözött. Sok mindenbe visszatért a hitem/reményem, ami mostanság kissé eltűnőben volt. Örülök, hogy megadatott - és természetesen azóta azon vagyok, hogy mindenféle segítséget is kerítsek nekik.


2. A lányom druszája
Másik földrész, másik történet. Ami rettenetesen indul. USA, Kalifornia, újabb borzasztó iskolai lövöldözés, 17 halott. És ugye felüti fejét az Amerikában rendre visszatérő vita a szabad fegyvertartásról. Hogy nekem erről mi a véleményem, az elég röviden összefoglalható: ellene vagyok. Nem hiszem, hogy bárki is nagyobb biztonságba kerül attól, ha fegyvere lesz, viszont mindenki nagyobb veszélyben lesz, ha bárkinek lehet fegyvere.... De most nem az én véleményemről akartam írni.
Hanem arról, hogy pár nappal a szörnyű esemény után, volt egy rendezvény (tüntetés?), ahol felszólalt annak az iskolának, ahol ez a támadás történt, az egyik diákja, történetetesen Emma keresztnevű. Nos, az a beszéd.... Abban minden benne volt, ami tiszteletet ébreszthet. Ez a kislány dühös volt, de mégis még tele hittel és reménnyel, hogy bár a megváltoztathatatlan nagyon fáj, de akkor legyen ez az utolsó ilyen szörnyűség! És ez a kislány nem félt! Annak ellenére sem, ami történt vele (ő túlélője volt a szörnyűségnek). És ez a kislány okos volt, nagyon nagy szónoki képességekkel is megáldott, és még olyan tiszta! Először elolvastam a beszédet, majd megnéztem a videót. Biztattam a lányaimat is, hogy nézzék meg ők is. Nagyon hatásos, erős beszéd volt! És megérintette a lányaimat is - Emma mondta, hogy ugyan nem érti az angol miatt (néha én sem értettem, akkora hévvel beszélt), de így is beleborzong - átjön a mondandó és az összes, erős és őszinte érzelem.
Amerikában történt ez, de úgy érzem, reményteli képet fest a mai ifjúságról, arról, hogy bízhatunk bennük és igen, arról is, hogy támogatnunk kell őket. Abban is, hogy merjék kimondani a félelmeiket, a meglátásaikat és az elvárásaikat.
A beszéd linkjére ebben a cikkben lehet rákattintani (azért érdemes a cikket is elolvasni, mert ott van a magyar leirata Emma mondanivalójának).
http://www.evamagazin.hu/emma-gonzalez-97678


3. A lányom, aki nem a druszám


Mivel sajnos ritkán jutok mostanában a bloghoz, így most ragadnám meg az alkalmat, hogy megörökítsem azt, hogy milyen is volt az, amikor Emma lányom 16 éves lett.....
Sajnos hétköznap volt, ezért kicsit nehezebb volt az ünnepi hangulatot előteremteni, de bízom benne, hogy sikerült.  Szeretem, amikor a reggeli félhomályban kibotorkál az éppen aktuális szülinapos (vagy ugye: szülinaposOK), és már előre tudja (tudják), hogy aznap minden róla (róluk) szól. Így volt ez Emmával is, aki jókedvűen és frissen mosott hajjal jött ki, hogy elfújhasson immáron 16 gyertyát a hagyományos, tortának kinevezett csúsztatott palacsintáján. A mi köszöntésünk után jöttek a testvérek is. Nem szeretném elkiabálni, de mostanság egy igen jól összekovácsolódott kis csapat lettek ők négyen. Cinkosok, vihorásznak, megvédik egymást (néha a "gonosz" szülőkkel szemben is), szurkolnak egymásnak és bátorítják egymást. Remélem, ez már így is marad. Ennek a hangulatnak megfelelő köszöntést és ajándékokat kapott hát Emma tőlük, és ennek megfelelő ünneplést is csaptunk - mind reggel, mind este, a nagymamákkal és Bálinttal (Zita barátjával) kibővített családi körben.
Hogy milyen a 16 éves Emma, és abból mit írhatok még le egy blogban? Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy továbbra is a kedvesség a legelső jelző, ami az eszembe jut róla. Jó szándékú, figyelmes, igyekvő, őszinte, szeretetteljes, érzelmeit hevesen megélő drága gyermek ő. Nagyokat tud hahotázni és mélységesen el tud keseredni. Önmagával nagyon szigorú, ritkán elégedett, néha önostorozó. Pedig nagyon szorgalmasan és jól tanul, remekül megy neki a röplabda és hát, a külsejével sincs gond egy szál sem. :) Érdekes, hogy nagyon családcentrikus, pedig ebben a korban nem feltétlenül ez a jellemző. Sok mindenben önálló, van praktikai érzéke is (csak a tömegközlekedés a gyengéje...), de mégis neki van a legnagyobb igénye arra, hogy együtt legyünk, mind a hatan. Nagyon szeretetreméltó, nagyon szerethető és nagyon szeretem is. Annyira örülök, hogy ő (is) a mi gyerekünk - immár 16 éve!
A reggeli "torta" és a szokásos "ünnepelt-várós" elrendezés
A szenvedély (kép: Sartoris Gábor)
Esti torta - vidám ünneplés




3+1. Nem is a druszám, nem is a lányom,....
.... de azért szeretném felhívni mindenki figyelmét egy idén már 17 éves leányzóra, vívó lányaim klubtársára, a kivételes versenyzői tehetséggel megáldott Pusztai Lizára. Felsorolni is hosszú lenne, hogy mi mindent nyert már meg, de közte van három Európa.bajnoki cím (kettő egyéni, egy csapat), többi Világ- és Európa-bajnoki dobogós helyezés, mind a saját, mind a felette lévő, sőt már a felnőtt korosztályban is. És menetel előre, folyamatosan hozza a formáját, lelkes és nagyon ügyes. Jegyezzétek meg a nevét, mert az Olimpia számára tényleg elérhető távolságra került - és egy ottani eredmény sem feltétlenül csak álom csupán.....  Jegyezzétek csak meg a nevét, figyeljétek a sportkarrierjét: Pusztai Liza. :)