Pages

2009. december 26., szombat

Ígéret

Először is: Boldog Ünnepeket kívánok minden "olvasómnak", errejárónak, ismerősömnek, barátomnak!

Aztán.... Hát, jól elhanyagoltam ezt a szegény blogocskát.... Most még azért nem ápolom a lelkét, mert holnap kora reggel autóba ülünk és Ausztria lankái felé vesszük az irányt. Mondjuk nem tudom.... Lehet, hogy bikinit kellett volna csomagolnom síruha helyett?.... Szóval, az a lényeg, hogy majd ha hazatértünk (remélem épen, egészségesen), akkor aztán a nagyon ráérős, remélhetőleg unalmas (cöcö..., nálunk? unalom?! na mindegy...) januárban bepótolom a decemberi események krónikáját Á-tól Z-ig. Addigra bizton nem felejtem el, viszont ha veszni hagyom az egészet, akkor tíz év múlva már nem fogok emlékezni arra, hogy mitől is volt fergeteges Zita bulija, vagy kit hittek a házi tündérnek a csajok, vagy milyen volt az Ikrek pofija, amikor meglátták a sok ajándékot. Mondjuk azt lehet, hogy még tíz év távlatából is emlegetni fogom, ahogy törölték a járatomat... Meg, majd párás szemmel gondolok vissza Wimbledonban szurkolva középső lányomnak, hogy "már a Gyuri is megmondta, hogy Emma egy őstehetség teniszből, és az összes versenyedző érte könyörgött"... Hihi. Álmodozni, büszkélkedni lehet, nem? Azzal nem ártunk senkinek!
Most megyek lefeküdni, mert nem szeretnék elaludni Zoli mellett az anyósülésen... Olyankor mindig attól félek, hogy esetleg ő is elszenderül... jaj, na el is hessegetem a félelmeimet...

Kellemes Ünnepeket!

2009. december 23., szerda

Vágtató események


Gondoltam, érdemel ez az internetes napló annyi időt, hogy egy életjelt adjak neki/általa....

Minden rendben nagyjából, csak az elmúlt szűk két hét félelmetes iramot diktált. Amikor meg nem, akkor meg nem voltam/nem akartam lenni internet közelben.

Szép sorjában megnevezem címszavakban azokat a dolgokat, amikről majd egyszer mesélek, vagy legalábbis kéne mesélnem...
Zita részt vett tehát élete első vívó-versenyén. Vegyes benyomásokkal tért onnan haza (Apa végigizgulta vele, én addig a másik három csemeténket terelgettem), mert ugyan elhozott egy kupát (a harmadik helyért), elég kevés résztvevő volt, ezért nem érezte akkora dicsőségnek (no, azért több, mint három!!!!).

A 12-i hétvégén, szombaton "szalagavattunk" ismét, ezúttal is Bátyám gyereke volt "soron", mégpedig a harmadik Zoli(ka). Nem tudok hozzászokni, most is meghatódtam....

A vasárnapot igazi sport-teljesítményként éltem meg. Reggel fél 10-től fél 1-ig összesen 11 meghívott és 4 saját gyermek részére vezényeltem le egy nem akármilyen Zita-zsúrt, majd a saját gyermekek és apjuk megebédeltetése után, felkészültem az esti, 16 fős, "szűk családi körben" elfogyasztandó Zita születésnapi vacsorára.... Mindkettőre saját torta készült, ezúttal egész nagy sikerrel.


Mindenféle karácsonyi műsorok és koncertek követték egymást a múlt héten: Zita zenekari koncertje, Emma osztályának karácsonyi műsora, Zita évvégi fuvola-koncertje, a Kicsik karácsonyi műsora és közös barkácsolós délelőttje, az iskola évzáró műsora/koncertje. Mindegyik elért a szívünkig - és ráadásul mindegyiken ott voltunk időben, mindannyian! Ez, a tavalyi tapasztalatok alapján, és a mai Budapesten, igazi csúcsteljesítménynek számít.

És.... múlt péntek hajnalán, azaz 18-án repülőre ültem hogy Svájcban, pontosabban Genfben, a barátaimnál és a barátaimmal töltsem a hétvégét... hogy miért és hogy miféle viszontagságokkal járó utazás volt ez, nos, azt már tényleg nem árulom el előre....

2009. december 16., szerda

ZITA


Leírni is döbbenet. Zita ma 10 éves lett!
Fél éjszaka babráltam, csinosítgattam Zita ajándékát, amit már hetek óta készítettem elő: egy kicsit különlegesebb albumot, ahol nem csak fényképek vannak gondosan összeválogatva, de apró részletecskék is az lemúlt tíz év életéből: rövid versek, kis rajzok, újságkivágások, stb. és kommentek. Zita olyan, aki az ilyesmiknek örül igazán. Ráadásul az Anna és Peti sorozatban is olvastunk már Anna tizedik szülinapi fénykép-albumáról. Már akkor megjegyezte, hogy ő is szeretne. Hát elkészítettem neki. Sok szeretettel, olykor-olykor meghatódva, sokat mosolyogva.

Ezt az albumot nyomtuk ma reggel a boldogságtól ragyogó kis-nagylányunk kezébe. Zita már ébredéskor úgy érezte, hogy az Égiek is megajándékozták: hány éve vágyik arra, hogy a születésnapján havazzon!!! Hát tessék, erre a kerekre megkapta ezt is! Az album mellé még tálaltuk neki a tegnap késő este titokban megsütött ünnepi kuglófot is. Rányomtam a zsúron és családi bulin is már felhasznált gyertyákat. Tizet.... Egyszerre elfújta mindet!

Majd belemerült az album tanulmányozásába. Az album végén összegyűjtve találhatta mindazok különleges kívánságai, akiket megkértem, hogy készítsenek valamit erre a nagy napra. Írt neki az edzője, a fuvola-tanárnője, a tanító nénije, egyik barátnője, és... a Bátyám, mint keresztapja. Misi irományát, egy verset, most ide bemásolom, mert úgy vélem, hogy nekem úgysem sikerülne leírni azt az érzelem-halmazt, ami most bennem tolong. Viszont Misi már megint tökéleteset alkotott ezen a téren.

Íme:

Ha az ember már tízéves

Ha az ember már tízéves,
jó sok dolog lesz kérdéses.
Szemében még ott a csipa,
de már látja: hol a hiba.

Ha az ember már tízéves,
türelme elég véges.
Elkapja a vita heve;
bárki szólt is, megvív vele.

Ha az ember már tízéves,
ereiben száztíz ménes.
Kicsit kamasz, néha hadar,
egy csapásra mindent akar.

Ha az ember tíz felé jár,
folyton szalad, sose sétál.
Lelke mélyén lila lángok
égnek s zöldbe hajló álmok.

Ki megélt már tíz esztendőt,
ebben-abban ő is felnőtt.
Segít - hol ott, hol meg emitt,
hogy rá nem un, azt mégse hidd.

Hát az ember tízévesen
nem beszél már negédesen.
Dumája van, jó szövege,
csupa-csupa fürge ige.

Ha az ember már tízéves
leplezendő, ami édes.
Szeretni kell, de másképpen:
mikor nem néz oda éppen.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA ZITA!

2009. december 10., csütörtök

Apró iparművészek

Mindenképpen  szeretnék még írni erről, mielőtt végleg elmerülök a Zita-ünnepségek előkészületében...

Még a nyáron jártunk a balatoni tartózkodásunk során egy Boglár melletti falucskában, Edit "néninél", aki a Légli fazekas-központot vezeti. Nála agyagoztak és korongoztak már többször is a lányok, minden évben nyáron. Idén Imolát teljesen "elkapta" a dolog: mindenről elfeledkezve gyúrta, alakítgatta az agyagot, hosszú időn keresztül. Utána pedig állandóan könyörgött, hogy menjünk vissza agyagozni. Nem nagyon sikerült megszervezni (Edit "néni" sem ért rá nagyon), de megígértem neki, hogy majd itthon keresek neki egy rendszeres lehetőséget arra, hogy kiélje ezt az új szenvedélyét. Hazatérvén, örömmel olvastam a helyi újságban, hogy a kerületi, és messze híres, Kresz Mária Fazekas Központ költözni készül, és az Anyuékhoz igen közel lévő, Centenáriumi Általános Iskolába teszi át székhelyét. Hurrá! Utánanéztünk, hogy mikor indul ilyen apróknak valami agyagozás-korongozás. Péntek délutánonként, kissé keresztbe vágva Judit néni tornáját. No mindegy, azért kipróbálták. Szerencsére, Anyu bevállalta ennek a tevékenységnek a menedzselését (mivel nekem addig Zitát kell vívásra vinnem).

Először Klára, Imó és Emma is elmentek. Fél háromtól fél ötig folyamatosan dolgoztak teljesen lelkesen! Egy-két alkalom után, Emma visszatért inkább Judit nénihez (akihez a Kicsik is járnak azért hétfőnként), de Klára és Imó azóta is a péntekeket várják és töretlen kedvvel agyagozzák-korongozzák végig a péntek délutánokat!

Már hoztak haza pár alkotást, amik mind helyet kaptak a Zoli által "Kovács Margit Múzeum"-nak elnevezett külön polcon (ahol már a balatoni és a toszkánai művek is pihentek). De amit a múlt héten hoztak haza, az "díszhelyre" került, a nappali komódjára, mert valami olyan lenyűgöző, hogy az csak! Nagyjából annyira, mint a létrehozóik, akik a két kerámia-maci mögött képen láthatók!

A macik egyébként két részből állnak, az alsó rész külön mázat kapott még belül is (a mázat természetesen már az ugyancsak Judit tanfolyam-vezető tette rá), így ékszer-tárolónak is jó...
Szóval, emelem kalapom a két kis iparművész-palántám előtt!!!!

Levél-részletek

Az idei Mikulás és Jézuska levelek különösen bájosra sikeredtek. Szeretnék pár részletet kimásolni, mielőtt a "posta" elnyelné őket...

Mikulás

Alapvetően, mindkét esetben Klára volt az, aki lenyűgözött minket. A Mikulásnak ugyanis ezt diktálta:
"Kedves Mikulás! Kérek szépen egy meglepit és amit te jónak találsz!"
Imó kevésbé volt szerény, ő sorolta: "Kedves Mikulás! Kérek szépen meglepetést, vonatot, kinder tojást és egy tábla csokit!" Jellemző, hogy mindegy, hogy nyuszi vagy Mikulás, kinder tojás kell!
Emmus komoly rajzokat készített az Öregnek, és nagyon hasonló felsorolást készített Imóéhoz, csak éppen vonat helyett naplót kért.
Zitától a szerénység igen távol áll. Konkrét elképzelései vannak, amiket nagyon szépen tálalva (színesekkel) sorol fel. Ezzel kezdi. "Kedves Mikulás! Szeretnék először is négy könyvet!", majd felsorolja a pontos címeket.... Aztán plüssállatokat is ír (Didl), majd : "Szeretnék víváshoz vezetékeket!" Ah, a praktikus Miklós bá'! Végül: "És még kérek mogyorót."

Karácsony

Megint Klára vitte a prímet, a következő ötlettel:
"Kedves Jézuska!" Kérek szépen ujjbábot, mindenkinek boldogságot és mosolyt, ne legyen beteg senki."
Hát, mintha egy Miss World választásra gyakorolna.... A további felsorolás sem túlzó: "Kérek szépen vicces medált (az milyen?????), meglepit, ceruzát és füzetet, no és egy varázsmedált (és az milyen???) , egy fejlámpát (mindegy, hogy milyen színűt!) Köszönöm, Klára". Ja, és rajzolt mosolygó embereket, és egy áthúzott lázmérőt....
Emmára is ráragadt ez a Miss World választás hangulat, ő sem akart lemaradni (főleg, mikor látta, hogy mennyire lelkesedünk Klára ötleteiért.). Tehát ő ezt kanyarította: "Kedves Jézuska! Szeretnék egy lovaglós táskát, olyan naplót, amit ha kéred, hogy nyíljon ki, akkor kinyílik (???????). Mindenkinek szeretetet! Kérek szépen egy ébresztórát és boldog karácsonyt, könyveket (sütősöket is!), írószerszámokat, egy dobozt a kincseimnek, szép karácsonyfát sok csokival!" A felsorolás összetétele és sorrendje is rém szórakoztató, szerintem.... ahelyesírást inkább nem idéztem, pedig az is igen "kreatív".
Imó ötvözte Klára ötletét a felsorolandó tételekkel, mert a különböző kérések közé (pl. "ceruzát, papírt, füzetet , mindent, amivel és amire rajzolni, írni lehet") bebiggyesztette, hogy "amit jónak találsz".
Zita ismét eszméletlen részletes, precíz volt. Először jött az elektronika: "Szeretnék egy MP4-et, olyan modellt, ami most divat, világoskéket vagy rózsaszínt." (Az az igazság, hogy ezt beígértük neki a születésnapjára, csak arra beelőzött a vívócucc, ezért most aggódik, hogy esetleg nem olyan lesz a kiválasztott példány, amilyennek ő szeretné.) Jött a sport: "Kérek még egy hosszú, fekete KALENJI futógatyát és lovaglós lábszárvédőt is. (Tiszta sor: a Jézuska menjen el a Decathlonba!). Következett a nőcis mütyür kategória, lehetetlen kihívással: "Kérek szépen egy olyan naplót, ami rózsaszín, szőrös és egy olyan maci van rajta, ami Emma naplóján is van. Ne legyen lakatos!" (Tehát a Jézuska a Nici boltokat is járja végig, amíg pont ezt a modellt megleli...) Végezetül jöhet a kultúra: "és kérek szépen könyvet, könyvet, na és persze könyvet". Szerencsére ezúttal nem volt pontos címfelsorolás, csak egy apró kitétel, zárójelben: "legyen közte Geronimo Stilton is!"

Hát, így lehet készülni az ünnepekre....

2009. december 9., szerda

És a Mikulás is járt nálunk!




Még jó! Kaptak a lányok ezt-azt, főként könyvet, meg rajzolnivalót, és nagyon örültek mindennek. Aranyosak voltak, mert kértem őket előző este, hogy NE hajnalban osonjanak ki meglesni, hogy miket pakolt a fehérszakállú a gondosan kitisztított (!!!!) csizmácskákba; ha mégis idejekorán kivetné őket az ágy, és a kíváncsiság kivezérelné őket, akkor azt csendben tegyék és hagyjanak minket aludni. Bár hallottam a pusmogásukat és az örvendezésüket, becsületükre legyen mondva, nagyon igyekeztek. És még nem is keltek túl korán...

Reggel megnéztük együtt a Zita által "rendelt" filmet, a "Kutyaszálló"-t, majd átsétáltunk Anyuékhoz, ahol újabb ajándékok és egy fenséges ebéd várt minket. Hazatérvén, némi lecke-harc után már készülődhettünk is.... MOZIBA!!! Zoli kapott jegyet elő-premierben a "Hercegnő és a béka" című Disney-remekre, hát oda igyekeztünk. Meg is néztük a filmet.... Érdekes, hogy kiben mit váltott ki. Zita nagyon lelkes volt, mert ő már eleve a ténytől,hogy moziba mentünk, lázba jött; és erre még rátett nála egy lapáttal az, hogy a film előtt bemutatták az ott meg is jelent "magyar hangokat". Maga a film is szórakoztatta. Elfoglalt sulisként már az nagy öröm volt a számára, hogy egy ilyen hosszú filmet egészben végignézhetett (ami aznap már másodjára járt neki - szerintem ez volt az igaz Mikulás-ajándék neki!!!). Klára viszont.... felháborodva jött ki, azt magyarázva az apjának, hogy mondja meg azoknak, akik a jegyet küldték, hogy máskor ne ilyen rossz filmre adjanak jegyet, mert ez szörnyű volt! Igaza volt. A film egy kis Hamupipőke és egy kis Arielle áthallással nem túl eredeti ötleten alapul. Viszont a szinte már szükségszerűnek tűnő gonosz nagyon félelmetessé sikeredett... Egyedül a szentjánosbogárka figurája elragadó, ő viszont meghal.... Na, Klára kiborult... Annyira, hogy ahogy azt előre is vetítette, éjszaka beállított, hogy rosszat álmodott... Emma és Imó a pattogatott kukorica-perec duótól voltak aleglelkesebbek, meg attól, hogy hatosban csináltunk programot.

Ez volt tehát a mi Mikulásunk...

Egyébként advent van nálunk is

Csak én nem értem rá eddig, hogy írjak róla. Egyébként most sem érnék rá, csak attól tartok - ismerve a következő két hét előzetes programját -, hogy annyira elsodornak majd az események, hogy nem lesz időm rögzíteni semmit.


Szóval. A koszorút nálunk ismét a két Nagy "oldotta meg", iskolai keretek között. Két eléggé hasonló, csak színeiben eltérő alkotás született, mindkettő igaz remekmű. Egyedül csak azt sajnálom, hogy nem sikerült rávennem őket egy közös elkészítésére. Ezért aztán folyton trükköznöm kell. Hol Emmáé kerül a nagy asztalra, és Zitáé a kicsire, hol fordítva, hol megint másként, mert vannak még ugye a nagy tömbgyertyáink összerendezve, körülvéve arannyal lefújt mogyorókkal (Emma betegszabis műve), és szegfűszeges naranccsal (mindenki készített egyet, csak mostanra belevághatnak újra, mert a narancsok "zöldellni" kezdtek, ezért kidobtam őket). Ezeket a nagy gyertyákat gyújtjuk meg reggelente, már elég régen, amióta reggel sötét van még ébredéskor. Sokkal hangulatosabb, kevésbé "kegyetlen" a reggeli ébredezés.


Adventi naptárunk is van. Természetesen feltettük a még tavaly Vivivel készített, "Adventi dalos naptárunkat" (minden ablak mögött egy téli dal címe olvasható, amit aznap kell előadni). Aztán... Hát nálunk általában a csokis-nyitogatós naptár is működni szokott, amit mindig Anyu szállít be a csokimenyország Svájcból. De most nem járt még Svájcban eddig (majd megy a jövő héten), ezért elkezdtem nézegetni az itthoniakat. Ami elérhető áron volt (hiszen néggyel kell felszoroznom...), az olyan vacak minőség volt, hogy csoki-ügyben igencsak elitistára sikeredett (svájci állampolgár!!!!) csemetéim valószínűleg meg sem ették volna. Ami meg jobb minőégű, hát az meg olyan áron volt, hogy úgy gondoltam, hogy ha már ennyi pénzt kiadok, akkor azt kicsit fantáziadúsabb formában teszem.

Volt nekünk már egy filc-anyagból készült, macit formázó adventi naptárunk, még abból a távoli időből, amikor Zitus egyke volt (bármilyen hihetetlen, volt olyan!!!!), azt szedtem elő. Aztán kellett még egy aranytoll (az is volt még tavalyról - és meg is találtam, a végén még elhiszem, hogy kezd egy kis rendezettség kialakulni a háztartásunkban...), no meg jópár apróság és ötletecske. Tehát: a lányok "házi tündére" elrejt mindig egy - aranytollal írt - levelecskét, az adott nap "rekeszébe", és esetleg mellékel hozzá valamit ott helyben (ha belefér), vagy elmondja a levelében, hogy hol találják meg. Sőt! Az "házi tündér" néha nem csak ad, hanem kér is. Pl. kaptak egy-egy aranyceruzát, és kért tőlük rajzot arról, hogy miként képzelik el a házi tündért... Volt már karácsonyi zsebkendő a párnájuk alatt, szép csatt a fogmosópohár alatt, csoki, rágó, stb. a rekeszben, tervezem még, párdi', tervezi még a házi tündér, hogy egyik nap (ha a tündérpalánták anyukája, azaz szerénységem végre bekeveri a mézesnek való tésztát) egy aranyzsákocskában egy-egy süti-forma lesz, amit majd használniuk kell arra, hogy segítsenek mézest sütni. Van még kis party-trombita négyes a tallonban, hogy majd Zita zsúrjának napján azt kapják, meg még egy pár apróság. Jó móka, élvezik ők is, én is. Sőt, mintha Zoli is jót mosolygott volna rajta.... Persze megy a találgatás, hogy ki a házi tündér és erősen hajlanak - nem értem, "miért" - felém... Egyébként az utolsó nap majd "anyaként "ír alá a házi tündér és akkor kiderül...  Addig játszunk. Ha nagyon faggatnak, akkor mindig elmesélem nekik az aranytojást tojó tyúk történetét.. Ha kiderül, hogy mi (ki) okozza a csodát, megszűnik a csoda....

Természetesen az advent jegyében elkezdtük teleaggatni a házat ezzel-azzal (főleg Mikulás-zoknikkal, mert Anyu Mikulása mindig azt hagy itt, ezért aztán már mindenhová jut....). Továbbá kézműves-lázban égnek. Eddigi legnagyobb alkotásuk az üdvözlő-lap gyártása volt, amin most nem a fényképük fog díszelegni, hanem a műveik...



Hát, ilyesmi a mi adventünk.


Egyébként a képeket a gyerekek készítették....

2009. december 8., kedd

Zenés elsők

Az élet persze egy pillanatra sem fékezhet nálunk, hiába kellett még pár orvosi vizsgálatot beiktatni (mert ráadásul, Zitán kívül, még Emmus is produkált egy kis megfázásos-köhögős izét, amivel itthon maradt a múlt héten három napra). Múlt szombaton ismét izgatottan készülődhetett családunk.... Emmácska első zongora vizsga-hangversenyére! Ez természetesen egy jelentős esemény volt, hiszen ő is megkezdhette zenei pályafutását a nagyközönség előtt. És, megvallom, így utólag, hogy kissé szorongva vártuk ezt a napot, mert Emma nem kifejezetten az a szereplős típus. De azért kúrálja magát...


Két pici darabkával készült. Többet nem is lehetett volna elvárni, alig három hónap zongora-tanulás után. Legnagyobb örömünkre, remekül sikerült a bemutatkozó előadása, mert bár látszott rajta az elfogódottság, tökéletesen adta elő a kis számait! Ugyan csak halkan merte elrebegni a Larissza néni által odaszervezett Mikulásnak, hogy milyen darabokat készül játszani, és a végén is olyan villámgyorsan hajolt meg és tűnt el a színpadról, hogy akármilyen szélvész kisasszony megirigyelhette volna...., de a zongoránál tökéleteset nyújtott! Nagyon örültünk ennek, mert egy esetleges felsülés biztos nagyon visszavetette volna őt a zongorázhatnékjában, így viszont inkább lendített rajta ez az élmény!


Szombatra jutott még egy premier; persze családunk életében kevésbé jelentős, mint Emma fellépése. Az úgy kezdődött, hogy október végére kaptunk - a házassági évfordulónkra - a szüleimtől két jegyet (plusz az ő kellemes társaságukat) egy koncertre a Gödöllői Kastélyba. Az előadó Bogányi Gergely zongoraművész volt. Szüleim mindig lelkesen járnak a koncertjeire. Akkor azért megérthettem, hogy miért.... Fantasztikus Liszt-estet hallhattunk! Akkor este Emma kissé sírdogálva kérte, hogy vigyük magunkkal őt is. Ezt, sajnos, nem tehettük meg, de megígértem, hogy legközelebb mindenképpen úgy intézem, hogy ő (és persze Zita) is jöhessen.

Mostanában mindig keresgéltem a neten, hogy milyen ünnepváró programra vihetném a gyerekeimet. Már sikerült eljutnunk a két Kicsivel a Művészetek Palotájába az "Egyszer volt Budán kutyavásár" című táncelőadásra, amit annyira imádtak az Ikrek, hogy sokáig emlegették: "Anya, olyan jó volt!!!" És így bukkantam rá a Gödöllői Kastélynapokra. Nagyon vonzónak tűnt az egész program (bár főként hóban lenne az, a lovasszánnal...), de leginkább a szombat esti zenei műsor: Bogányi Gergely és Kelemen Barnabás ünnepi koncertje. Ez az! Erre kell elvinnem a lányokat, életükben először, igazi, esti, "felnőtteknek való" komoly zenei estre!

El is mentünk, öten: Zita, Emma, Anyu, Zoli és én. A környezet gyönyörű volt persze- pont abban a teremben volt a koncert, ahol Zolival összeházasodtunk. Az egyik sarokban egy hatalmas, ízlésesen feldiszített karácsonyfa. És akkor bejöttek ők négyen: Bogányi Gergely, zongoraművész, Kelemen Barnabás, hegedűművész, Kokas Katalin hegedűművész és "egyébként" Kelemen Barnabás felesége, és Kokas Dora, Katalin húga. Brahmsot adtak elő, valami fergeteg módon. Nem elég, hogy szédületesen jól játszottak, de ráadásul látványnak sem volt utolsó. Ahogy a zenészek összenéztek néha... Volt ott szerelem, szeretet, barátság, huncutság és szenvedély! Dora szigrú, szép kontya a végére teljesen széthullott, a szemébe lógott a haja, az arca kipirult... Zitát nagyon elbűvölte a dolog. Emma is élvezte, de ő nagyon elfáradt. A második részről el kellett volna jönnünk, mert az egy kevésbé élvezhető darab volt (számomra ismeretlen zeneszerzőtől), Emma bele is aludt, Zita azt is élvezte. Bár ott már nem volt zongora, hanem nyolc vonós.

Szóval ez a volt a két zenei premier. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert ez már nem olyan izgi, hiszen csak engem érint, de tegnap voltam Anyuval a Művészetek Palotájában a Postás-Matáv-Magyar Telekom zenekar legújabb névváltozásának nulladik születésnapján, ahol élőben hallhattam-láthattam, életemben először, Kocsis Zoltánt zongorázni. Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a zenekarral valami olyan frenetikus módon, hogy azt gondolom, hogy egyáltalán nem kell hozzáértőnek lenni - hiszen én sem vagyok az -ahhoz, hogy ez bárkit lenyűgözzön. Megállapítottam, hogy Liszt őrült volt, hogy ilyen darabot komponált, de milyen jó, hogy a XXI. században is akadnak még őrültek, akik ezt el is tudják játszani, és ilyen jól!!!)   

Gördül a kő...

.... lassan, lefelé a szívemről, Zoli szívéről és mindazokéról, akik szeretik Zitát és aggódnak érte. Végre letelt a várakozási idő és eljött az a pillanat, amikor beszélhettem a doktornővel Zita 24 órás EKG-jának eredményéről. Nos, nem azt mondja, hogy nincs semmi és vaklárma az egész. De azt igen, hogy nincs semmi olyan eltérés, ami miatt nem sportolhatna, vagy bármilyen korlátozást vagy gyógyszerezést igényelne. És még arra is kért, hogy mindenképpen menjünk el a csütörtökre betervezett terheléses EKG-ra a Kardiológia Intézetbe. Így lesz teljes a kép. Akkor majd beszéljünk újra. És majd akkor visszatérünk arra, hogy kell-e kontroll. Zitus mehet szerdán versenyre, és ez pompás. De a nyugalom még nem teljes. A fejem már öt napja fáj és feszít az aggodalomtól. Még nem múlt el. De a kő azért kezd lefelé gördülni...

Mindeközben Zita ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Rengeteget fut az atlétika-edzésen, vígan edz a vívó-versenyre, és tegnap azzal jött haza a suliból, hogy a tanítónő kihirdette (nem igazán értem, hogy mi célból, annyira azért nem tetszik az ötlet), hogy kinek van a legtöbb ötöse az osztályból... És hát kinek? Zitának!


Még egy gondolat. Hogy milyen nagyszerű kezek között volt/van Zita? A Tűzoltó utcai klinikán készült papírján a következő mondat áll az anamnézisnél: "Papp Erzsébet főorvosnő (a Sportkórházból küldő doktornő) kérésére vizsgáljuk az okos, sportoló leánykát." Örök hálám ezért a hozzáállásért! Túl a szemmel látható profizmuson, a nyilvánvaló értelmen, nagyon ott van az érzelem is! Szerintem a doktornő (Szabolcs Judit) kezei között már ettől is gyorsabban gyógyulnak a kis szívbetegek!

2009. december 3., csütörtök

Frász

Másról terveztem a következő bejegyzést. Mikulásról, Jézuskáról, és a nekik írt levelekről. Lesz majd ez is. De közben egy nagyot fordult a világ. Előrebocsátom: nincsenek véletlenek. Kaptunk egy jelt.

A múlt hét során valamikor, Zita boldogan jött ki a vívás-edzésről: mehet ő is a december 9-i versenyre!!! Mármint mehet, HA ezt-azt-amazt és emezt még beszerezzük neki a felszereléséhez (oh, aprócska tételek, potom összegekért..., no mindegy, letárgyaltam az én szép, okos és nagy lányommal, hogy akkor most ezeket fogja csak kapni a születésnapjára mindenkitől: apától, anyától, nagyiktól és papáktól, déditől, keresztszülőktől, szomszédtól és a postástól), és HA addigra beszerezzük a sportorvosi igazolást. Hűha, hüledeztek a régebbi motorosok (akarom mondani vívók) felmenői, az bizony nehéz lesz, a Sportkórházba hónapokkal előre kell bejelentkezni! A legjobb, ha keresek egy magánorvost, ő talán még meg tudja oldani a céldátum előtt (naná! további 5000 ft-ért, öt perc alatt!). Gondoltam, azért csak a rendes úton kezdem a dolgokat, minek szórjam én itt a pénzt, ha nem muszáj; no meg, jobban meg is bízom a Sportkórházban. És  milyen igazam volt! Először is, azért, mert tudtak fogadni minket, két (!!!) napon belül. Kedvesek voltak a telefonban, és ott is. Másodszor pedig azért, ahogy Zitát kezelték... És kiderült, hogy nem az időpont-szerzés a legnagyobb nehézég....

Tehát, tegnap reggel, Zita az apjával nekivágott a Sportkórháznak. Egy idő után jött Zoli vigyorgó telefonja, hogy minden jól halad, csak Zitának nem sikerül a pohárba pipilni... Majd hívott, hogy most már csak az időközben létrejött vizelet leletére várnak, és akkor már majd jönnek. Majd hosszú szünet. Egy idő után rácsörögtem Zolira, aki kinyomta a telefonját. Hm. Aztán felhívott. "No, hát az van, hogy Zita szíve néha egy kicsit túl nagyot dobban, és úgy gondolják, hogy ezt alaposabban ki kell vizsgálni, ezért holnap el kell őt vinni a Tűzoltó utcai klinikára, ahol majd feltesznek neki egy 24 órás EKG-t.." Komolyan mondom, hogy először azt hittem, hogy drága uram hülyít (szokott, bár elég ritkán ilyen komoly témában). De sajnos nem.
Megijedtem, bevallom, annak ellenére, hogy Zoli is nyugtatgatott, hogy ezt most "biztonsági intézkedésként" teszik meg, a sportolókra nagyon odafigyelnek, stb. De akkor is. Drága Zitus! Pont ő, akinek a legnagyobb a teherbírása, aki folyton sportol, kilométereket tud futni! Zoli azt is valószínűsíti, hogy esetleg azért vannak ezek a nagy dobbanások, mert mostanában megint küzd esténként az elalvással, és ez egyszerűen rossz már a kis fiatal szívecskéjének.
Elmentem Zitáért Zolihoz. Zita nem tűnt túlságosan ijedtnek, de azért megkérdezte, hogy akkor most ő szívbeteg? Nem, persze, hogy nem, csak a sportolók szívének többet kell bírnia (már ha ez igaz...). Azért elmentünk vívás-edzésre, ott szóltam az edzőknek, akik nagyon kedvesen reagáltak és csak biztattak.

Ma reggel a Tűzoltó utcában kezdtük a napot. Zita inkább kíváncsian, semmint aggódva nézett az események elé. El kell mondanom, és nem tudom elégszer elismételni, hogy nagyon kedves volt velünk mindenki, a betegfelvételtől az adjunktus asszonyig. És alapos is. Zitát újra EKG-zták, majd felrakták rá ezt a 24 órás kütyüt. Utána a doktornő sokáig nézte, elemezte az adatokat, majd hihetetlen alapossággal meg is ultrahangozta Zita "gyönyörű szívét" (ő mondta így). Ő is megnyugtatott, hogy első látásra nincs nagy vész, de ezt biztosan majd csak a 24 órás EKG lelet alapos kielemzése után tudja mondani. És, a biztonság kedvéért, még elküld minket a Kardiológiai Intézetbe is, egy terheléses EKG-ra. Örüljünk, mert hihetetlen gyorsan kaptunk időpontot, jövő hét csütörtökre. Aha. Pont egy nappal a verseny után. Amikor ezt félve megemlítettem, mondta, hogy a 24 órás EKG alapján azért lehet, hogy már biztosabban meri engedni Zitát a versenyre, akár egy ideiglenes orvosival is. Ebben benne volt a Sportkórház doktornője is, akit utána elhívtam. Kiállít egy ideigleneset, és ha mégsem jó a 24 órás EKG (DE JÓ LESZ!!!), akkor majd széttépjük (mármint az ideiglenes engedélyt).

Itt tartunk. Zitán a kütyü. Elvileg semmiség az egész. De azért a gyomrom egy merő görcs és alig megy le egy falat a torkomon. őt bátorítom, próbálok "lazának" tűnni neki. Nem biztos, hogy sikerül átvernem. Édes drága Kicsikém! Miért nem pihensz néha? Miért nem alszol el sokszor éjfél előtt és miért ébredsz fel olyan korán még hétvégén is? Szegény kicsi szíved hiába igyekszik, úgy tűnik, hogy néha nem bírja! Vigyázz magadra, könyörgöm!

 

2009. december 1., kedd

Egy hármas és az ő négyzete




Álmosan, hunyorogva jött elő a gyertyafényes reggelinkhez. Mire a fürdőszobából előkerült, már ott várta őt az asztalon a becsomagolt ajándéka. Miután kibontotta, megcsodálta, és a gyerekek is cseppenként-egyenként elé járultak, egy-egy kedves rajzot átnyújtva, kiszámolta, hogy már tizennégyezer és valahányszáz napja él. Aztán - a megnyugtatásomra... - azt is, hogy ebből négyezer és valahányszázat már velem töltött. Több már, mint a negyede, de kevesebb, mint a harmada...

Még nincs negyven, de idén utoljára. Már van néhány ősz hajszála. Néha, háztartási lustaságból, Apának szólítom. Pedig nem kéne. Nekem ő Zoli. A szerelmem. Boldog születésnapot!

2009. november 29., vasárnap

Látens vega

Szerintem az. Látens vega. Az elmúlt héten egy nem túl fantáziadús menüsort állítottam össze vacsorára, viszont azért relatíve változatos volt. Hétfőn hirtelen sült sertés-szelet volt, tejfeles szószban, rizzsel és uborka-salátával. Csak a rizst ette meg belőle, azt is kizárólag az után, hogy a tányérjából még a husi szaftját is eltávolítottam (pedig finom volt, a család többi taga lelkesen falatozott!). Kedd pizza-nap, a sima sajtos persze csúszott (azaz: két vékony szeletet is elfogyasztott). Szerdán bolognai tészta volt (na jó, belátom, kicsit sok a szénhidrát...). Nem ette, csak úgy, hogy leszedtem a húsos szószt, kicsit paradicsomos tésztát fogyasztott - keveset. Csütörtökön melegszendvics volt (a két nagy kérte, kissé a Vivi utáni nosztalgiából). Persze szó sem lehetett bármilyen felvágottról, kolbásztól vagy májkrémről a szendvicsen, csak sajt. Na, az úgy elég száraz, ezért aztán az első falat után áttért a "sima" szendvicsre. És végül úgy találta, hogy még a "strappistának" (így hívják a Csajok) sincs jó íze (persze, hogy nincs, hiszen alapvetően NINCS íze...). Pénteken fejtett bableves volt, virslivel és kolbásszal. na, azt úgy, ahogy van otthagyta, vállalva inkább a teljes koplalást. Tegnap, délben legyűrte a borsó-főzeléket és elrágcsált hozzá egy kis bundás kenyeret (na ja, sehol semmi hús!!!), este pedig a húsleves levét ette, majd egy kis rizst uborka-salátával. Ugyan Anyukám (náluk ettünk este) finomabbnál finomabb étkeket tett az asztalra, neki csak ez kellett. Ma délben, ismét leves-lé (a tegnap-előtti bablevesé... újra-hasznosítás, kérem szépen!!!), majd a rántott hús, sült krumpli és rizs, no meg saláta variácóból a krumpli-rizs jött be neki....

Azt hiszem, bele kell törődnöm, hogy KLÁRA a húsmentes korszakát éli. Azért mondom látens-vegának, mert az túlzás lenne, hogy a zöldségeket viszont szereti.... Azokból többet megeszik, mondjuk. A gyümölcsök pedig... Ha véletlenül sikerül jó mandarint kifogni, akkor azt szívesen nyammogja, mert jó buli megpucolni... Almából egy-két gerezd fogy, könyörgés vagy zsarolás  hatására....   Alapvetően, és főleg, az a szent meggyőződésem, hogy az ereiben kakaó folyik vér helyett, amit néha "higít" mással, kizárólag szénhidrát-alapú cuccal.... Hogy mitől ilyen vékony akkor? Mert az elfogyasztott mennyiség minimális.

Nem is tudom, hogy mi lenne a helyes hozzáállás. Nem gondolnám, hogy a hús-fogyasztást erőltetni kéne, pláne nem nekem, aki ugyancsak vígan ellenék heteket is hús nélkül. De az, hogy képes megmakacsolni magát, és inkább éhen maradni, csak ne kelljen abból enni, akár csak egy kóstoló falatot is, ami neki első látásra nem tetszik, hát az már nem biztos, hogy jót szül.... Az, hogy minden nadrág háromszor átéri, kissé aggasztó. Míg magasságra 110-es méret kellene neki, addig közben derékban vígan tud 86-ost hordani (csak a hosszúnadrág halászgatyává alakul át). Nem mondhatnánk őt betegesnek, de ha mégis elkapná valami, nem lesz tartaléka!!!! Tudom, hogy terített asztal mellett nem hal éhen gyerek, csak Klára mindenapos nyűglődése az étkezések során nem túl vidító, hogy őszinte legyek, sokszor bosszantó és fárasztó is a hosszas könyörgés, egy-egy vacsora az éjszakába nyúlik már (vagy legalábbis úgy érezzük...).


Étvágy-gerjesztő vitaminokban nem hiszek. Levegőn sokat van, mozogni sokat mozog (heti egy úszás, legalább egy torna, és most már a Kicsik is járnak atlétikára, ami heti két alkalom, ja, és hétvégén sokszor lovagolnak). Ez valószínűleg egy ilyen időszak. Kíváncsi vagyok, hogy fokozódik-e az étvágytalanság, mert akkor már majd lépek (persze a Nagyik aggódnak és próbálják a "mindegy, hogy mit, csak egyen valamit a gyerek" álláspontot képviselni, ami számomra nem alternatíva...). Klári ruhástul 17 kg és 108cm körül van. Ez még nem drámai. De határeset. 

2009. november 26., csütörtök

A betűvető

"Ana! Hogy írjuk azt, hogy Lillának? Van vessző az "A"-n? És azt hogy írjuk, hogy szeretettel, és azt hogy írjuk, hogy cica? És azt hogy írjuk, hogy Mikulás? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk...?
Amikor még Zitus lányunk készült iskolába, természetesen beleástam magam egy kicsit az iskolára való felkészülés irodalmába. Ebben legtöbb helyen az szerepelt, hogy JOBB, ha a gyermek még nem tud írni-olvasni, mielőtt belép az oktatási intézmény kapuján. Persze, ha kérdez, válaszoljunk, de semmit se erőltessünk. És Zitus nem nagyon kérdezett, én meg nem erőltettem. Igaz, hogy így is felismerte azért a betűket, amire első osztályos lett, de nem tudott még olvasni, az írás pedig csak addig érdekelte, amíg azt odabiggyeszthette minden rajzocskája sarkába, hogy ZITA. Utólag annyit mondhatok, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt követni a kicsit waldorfos tanácsokat, ugyanis Zitus több estét végigzokogott azon, hogy X, Y és Z az osztályban már milyen szépen tud olvasni, ő meg biztos soha nem fog megtanulni!!!! Ekkor vettem egy nagy levegőt, és elmagyaráztam neki, hogy az általa már ismert betűket hogyan is kell összeolvasni. Lassanként nyugodott csak meg, viszont mára az egyik legjobb és leglelkesebb olvasó az osztályában.

Jött Emma. Róla már Nagycsoportban azt hangoztatta a logopédus, hogy olyan okos, hogy "akár már tegnap mehetett volna suliba". Kicsit bedőltem ennek a dumának, ezért fel sem merült, hogy még egy évet az ovi pihe-puha világában tartsam, pedig lett volna rá mód, hiszen február végén született. Amire ő, hat és fél évesen, alig 115 centisen az iskolapadba került, már lelkesen betűzgetett. Viszont a mai napig is döcögősen megy az olvasás, talán mintha most lenne az az áttörési pont, hogy már folyamatosan, a szöveget tökéletesen értve, tud olvasni. Lehet, hogy azért, mert őt nem érte a kezdeti frusztráció (vagy nem érintette meg a dolog), lehet, hogy a fiatalsága miatt, vagy lehet, hogy egyszerűen a személyiség-különbség miatt, de neki még nem sikerült a könyvek bűvöletébe kerülni, úgy, ahogy nővérének, vagy szüleinek.

És, itt érkezem a címben megjelölt csemetéhez, itt van Imola, aki egy megszállott kitartásával írogatja mostanság a betűket, szavakat. Szinte mást sem csinál, mint, hogy az asztalnál ül, néha rajzolgat, utána pedig szavakat ír, másol, betűz, és kérdez, kérdez, kérdez folyamatosan. Imádja, ha feliratos póló vagy pulcsi van rajtunk, lépten-nyomon megállít és betűzi a feliratot (ami általában angol, de sebaj). Most mit tehetnénk? Mondjuk neki azt, hogy nem, Imó, nem árulom el, hogy hogyan kell azt leírni, hogy repülőgép, mert te még csak ötéves múltál, és majd' két éved van még hátra a suliig? A csudát! Ha most érdekli, most fog megtanulni! Talán nem véletlen, hogy pl. második hazámban, Svájcban, már ötéves kortól járnak. ún. iskolába! Persze, hogy az nem olyan kemény és poroszos, mint amilyen a mi sulink tud lenni, de pont ezt a határtalan tudásszomjat használják ki, ami a gyerekek nagy részében ebben a korban ébred, és talán pont hétéves kor körül lankad először!

Egyébként sem túl meglepő az, hogy a legkisebb(ek) a nagy(ok) után akar(nak) menni, minél gyorsabban. Hiszen azt látja a két (szegény) Kicsi, hogy én folyton leckét íratok a két Naggyal. Néha emiatt még elhanyagoltnak is érzik magukat, ezért aztán kikövetelték, hogy ők is "írhassanak leckét". Ezért van nekünk halomnyi "feladatos füzetünk" (Vekerdy Tamás rémálma), mert bár magam sem tartom feltétlenül szükségesnek az ovisok ilyen fajta "fejlesztését", csak így tudom lenyugtatni a két Ovist, amíg nyüstölöm a két Sulist (ezért aztán a Nagyok íróasztala és az étkezőasztalnál tanyázó Kicsik között rohangászom délutánonként, feladatokat felolvasva és ellenőrizve, felváltva, jó móka!).


Így lehetséges az, hogy Imóka (de azért persze néha Klára is, csak nála most nem ilyen égető ez a tudásvágy, mint Imónál, illetve azt mondanám, hogy többrétű, őt a számok világa is érdekli), mostanában csak ír, ír, ír és ír. Mi meg mosolygunk rajta!

2009. november 23., hétfő

L=L

Eszméletlen sok szervezést igényelt. Már két hónappal ezelőtt hozzáláttam. Először csak egy puhatolozó kör-emailt írtam: ki mit szól az ötlethez, megvalósítható-e, megvalósítsuk-e? A megkérdezettek lelkesedtek, aztán az érintettek köre egyre jobban bővült, Zolikám egyre jobban sápadt. Szövetségesem is támadt, a célszemély húga személyében. Ő is rengeteget intézkedett, a lényeg "lényege" is általa valósult meg. Ahogy közeledett a kitűzött dátum, egyre több lett az e-mail, táblázatok, telefonok, összemosolygások, hümmögések, bizsergető gyomorideg.

És eljött a szombat, november 21-e. Zoli átszállította az összes gyerekünket átszállította anyukájához. És még jobban belevágtunk a megkezdett végső felkészülésbe: rendet raktunk, szőnyeget tekertünk, asztalt tologattunk, székeket hoztunk. Én közben sütöttem, főztem (mondjuk már egy-két nappal előtte is), és már ott illatoztak a hagymás és sima bagettjeim, és nem kellett már sokat várni, hogy kisüljön Edith csodája, a napraforgó-kenyér. Öt óra tájt megérkezett Mariann, az ünnepelt húga, és barátja, Robi, no meg a Csoda.... Nemsokára egy lelkes barát, Imi, is befutott. Mindenki segített. Felkerültek a falra az előre összegyűjtött és kinyomtatott fotók, no meg a mi lányaink által készített felirat, dekoráció. Kint voltak a tálak, Mariann sütijeivel, a kenyerekkel, a "kencékkel", salátával, "Jutka mama" pogijával, és persze egy jókora adag pia is ott várakoztt a roskadozó asztalon. Fél hét felé már megfürödve, kicsinosítva álltunk mi is készen, Zolival; és még áldást is ittunk a szinte tapintható izgalomra! Háromnegyed hétkor elkezdtek szállingózni az emberek. Helyes, hiszen mondtam-írtam, hogy hétig mindenki érkezzen meg! Hirtelen lettünk vagy huszonöten-harmincan. Halkan vihorászott és iszogatott mindenki. Persze, előtte letették a táblázatban megjelölt, beígért kaja-pia mennyiségüket az asztalokra. Hét órakor csöngött Mariann telefonja: anyukája jelezte, hogy elindult a bátyja!!!! Úgy húsz perccel később már a titkos leskelődő helyen lógtunk páran, a többieket pedig betereltük a nappaliba. A "hivatalos" vendégeket, akire az ünnepelt számíthatott, pedig az előszoba-étkező részbe "toltuk". A kaput bezártuk, hogy csöngetnie kelljen.

És egyszer csak begördült az autója. Halkan sikítottam: MEGJÖTT!!!!!!!!!!

Becsöngetett, Zoli nyitott neki kaput: "Szia LACI, végre, hogy megjöttél, már csak rád vártunk!!!!" Laci, mert igen, róla van szó, Zoli réges-régi barátja, esküvői tanúja, üzleti partnere, Emma keresztapukája, tiszteletbeli családtagunk, két hete ötvenéves lett, és úgy gondoltuk, hogy ezt méltón meg kell ünnepelni. Persze, ő azt állította, hogy nem akar nagy feneket keríteni a dolognak. Ezt mi - látszólag - elfogadtuk; a napján, összetrombitált egy szűkkörű csapatot, egy kis iszogatásra egy bárban. Azt hitte, hogy ezzel letudta....

Szóval Laci bejött, teljesen gyanútlanul. Annyira gyanútlan volt, hogy igen sokáig tartott, amíg végigjött a folyosón, mert észrevette a róla kirakott gyerekkori képeket. "Nahát, mondta, konspiráltatok a családdal?" (Zoli mondjuk említette neki, hogy én szeretnék majd koccintani az egészségére a vacsorán, amit Laci hat-nyolc fős, megszokott baráti társaságnak gondolt, ezért azt hitte, hogy egy "picit" készültünk erre a koccintásra ezekkel a képekkel.) Mikor a nagy tömeg a nappaliban már alig bírta pissz nélkül, az egyik "hivatalos vendég" (akinek jelenlétén nem lepődött meg Laci) azt mondta neki: "Gyere csak ide, Lacikám, itt is van egy nagyon jó kép !" Laci odalépett, én intettem és felharsant sok torokból a "Boldog szülinapot!" Laci ledermedt, majd elvigyordott, és onnantól kezdve csak örült-örült-örült! Mindenkit sorra üdvözölt, majd mikor a sor végére ért, megfordult, ott találta magát velem szemben. Én hirtelen leguggoltam, és mögülem előbukkant legkedvesebb barátnője, az USA-ban élő Szilvi. Természetesen, Laci  nem tudta, hogy Szilvi készül átszelni az óceánt csak a buli kedvéért..... (Hiszen a buliról sem tudott...)

Amikor az első hüledezős-hullám lement, akkor érkeztek meg a nyolcórai vendégek, akik nem értek ide hétre (úgy szólt a legutolsó e-mail, hogy aki nem tud 7-re ideérni, az csak nyolcra vagy később jöjjön, nehogy pont Lacival együtt érkezzen, aki fél 8-ra hívtunk). Újabb üdvözlések, újabb örömködés. Laci azt hitte, hogy most akkor már "túl van mindenen". De nem. Az sem tűnt fel neki, hogy különösebben senki sem nyomkod a kezébe ajándékot, piát, bármit.

Kilenc óra tájt már nem várhattunk tovább a még később érkezőkre (pedig akadtak, hiszen kb. 50-en voltunk a végén), mert voltak, akiknek már el kellett menni. Zoli kilopódzott az éj leple alatt. Szóltam mindenkinek, köztük Lacinak is, direkt, hogy vegyenek fel kabátot, mert a kert végében még lesz egy kis fény és hang előadás.... Persze, a beavatottak már alig várták ezt a pillanatot, hiszen tudták, hogy most jön majd el a beteljesülés!!! Laci pedig, szinte már beletörődve, de persze nem a rossz értelemben, hanem inkább át- és megadva magát az általunk szervezett eseményeknek, szófogadón húzta a kabátját, és semmi ellenvetnivalója nem volt, mikor mondtam, hogy várjuk meg, hogy a többiek kimenjenek. Utolsóknak maradtunk tehát, Laci és én. Karonöltve andalogtunk ki a kert végébe, közben ő áradozott, hogy ez milyen klassz meglepetés volt a részünkről. A tömeghez érve, ők egyszer csak rákezdték, hogy "Kis kacsa fürdik..." Laci még mindig semmit sem sejtett. A tömeg lassan szétnyílt, én gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, "boldog szülinapot, Laci"... És akkor meglátta!!!!!! Zoli autója mögötte állt, így jól meg tudta világítani azt a gyönyörű, fehér, huszonöt éves Citroen C2-est, azaz "Kacsát", amit népes társaságunk összedobott pénzéből sikerült megvenni Laci számára, akinek - ahogy ezt ő maga is többször elismételte - harminc éve egy ilyen az álma! (Laci nagy Citroenes, csak ilyen márkájú autókat vesz, persze újabb típusokat, és már évek óta tervezgeti egy Citroen szalon tulajdonos ismerősével, hogy majd ilyen Kacsákat fognak felújítani, amiből az elsőt persze megtartja magának...)

Laci elképedt, még talán nem teljesen szalonképes szavak is kicsúsztak a száján. TI MEG VAGYTOK ŐRÜLVE!!!!!- kiáltotta többször. Miután ezerszer megkérdezte: ez tényleg az enyém?; gyorsan beleült, beindította, mindent kipróbált rajta, letekerte a letekerhető tetejét, felállt, onnan is köszöngette. Sokan beültek mellé. Most néztem vissza a persze elég sötét videófilmet, de folyamatos örömujjongás, kacagás kísérte a jelenetet.

Megnyugodtam. Voltak ugyanis páran, akik úgy gondolták, hogy Laci esetleg nem örülne, ha egy ilyen bulit és hozzá egy ilyen ajándékot szerveznénk. Szerencsére tévedtek. Laci boldog volt. És annyira megérdemelte! Neki nem jutott feleség és gyerek, de van egy fantasztikus családja, szerető húga és szülei, no és persze ott vagyunk neki mi, a barátai. És ő is mindig ott van nekünk. Örültem, hogy sikerült neki olyan örömet szerezni, amit talán még át sem élt soha. Túlzás lenne egy ilyen autó? Huszonöt éves (bár gyönyörű, és tele eredeti alkatrészekkel, egy igazi "műgyűjtőtől") autóról beszélünk! Azért mertem javasolni a társaságnak, hogy vegyünk egy ilyen nagy ajándékot neki együtt, mert ez fejenként vagy háztartásonként kb. annyira jött ki, mintha mindenki egy jobb italt, vagy bármi más ajándékot vett volna neki. És sokan jó ötletnek tartották, olyanok is beszálltak, akik nem tudtak eljönni. Készítettünk egy hatalmas matricát, rajta az összes "adakozó" nevével. Kb. 35 "háztartás" szállt be, plusz egy "szponzor" egy komolyabb összeggel (a fentebb említett Citroen szalonos embertől), ezért aztán tényleg nem lett megrázó az összeg senki számára.

Mikor visszajöttünk a házba, kissé szétfagyva, Laci hihetetlen állapotban mondott pár szót, és ragyogott az arca..... Utána ivott is egy picit, szerintem....

A buli hajnali egyig tartott. És az volt még a nagyon jó, hogy rég nem látott barátok örülhettek egymásnak. Akkora vidámság, jókedv, öröm és boldogság lepte el a házunkat, hogy szinte tapintani lehetett.

Amikor végül mindenki elment, elraktuk éppen csak a romlandókat, és kimerülten, de elégedetten zuhantunk az ágyba.

Tegnap még csaptunk egy "after-party"-t, hiszen Lacinak vissza kellett jönnie a nem is egy, hanem két autójáért. Mariann húga 8aki a Kacsát felkutatta és beszerezte) hozta és jött vele Szilvi is. Befutott még Géza is, aki művész-vénával megáldott barátunk, és festett egy zseniális festményt is még Lacinak. Az aljára odaírt egy francia mondatot, amiről én egy óvatlan pillanatban megjegyeztem a buli során, hogy nem teljesen korrekt. Géza maximalista, leíratta velem a megfelelő kifejezést a megfelelő helyesírással, visszavitte a festményét, és még az éjjel kijavította. A kijavított példányt hozta vissza pont akkor, amikor Laciék itt voltak. Addigra már lánykáink is hazatértek, így ők is megcsodálták és" kipróbálták", a "Csodát", a Kacsát. Laci pedig nem győzte hajtogatni, hogy milyen fantasztikus este volt, és, hogy még sokáig tart majd, amíg az egészet felfogja, úgy igazából.

(Ha majd küld valaki, akkor képeket is teszek fel erről az estéről, csak nekünk nem volt itt szüleim kölcsöngépe, így nem tudtam fotózni. No meg elég aktív résztvevője voltam a dolognak, így nem is nagyon tudtam volna.)

2009. november 16., hétfő

A(z) (sz)űrlény


"Anya! Igazán büszke lehetsz rám! Ma NEM jelentkeztem a szépolvasó versenyre, mert ütközött volna a szolfézzsal, és úgy gondoltam, hogy nem örültél volna, ha megint kihagyom egy verseny miatt!!!"

Nos, ez a mondat Zita szájából hangzott el, és mások számára kissé meglepő is lehetne. De csak azoknak, akik nem ismerik jobban.... Mert Zita olyan energiákkal rendelkezik, hogy én (és a szűk környezetünk) csak ámul(ok) és bámul(ok), és néha bizony már azon könyörgök, hogy ne induljon minden versenyen, mert már nem fér bele az életébe-életünkbe.

Zita szeret versenyekre járni. Azt szoktam mondani, hogy ha kosárfonó versenyt hirdetnének, akkor ő arra is jelentkezne, és az azt megelőző héten esténként (úgy tíz és tizenegy között) gyakorolna... Nem azért megy ő versenyekre, mert folyton csak nyerni szokott és nyerni akar. Mondjuk.... Azért általában úgy vág neki, hogy ezt most megnyeri... Vagy: benne lesz az első ötben/tízben/akárhányban, versenytől függően. És, ha ezt nem éri el, akkor mérges magára. Nem csalódott, hanem összeszorítja a fogát, és már keresi is a következő lehetőséget, ahol megméretteti magát, és ameddig ráhajt még jobban a dologra.

Az elmúlt időkben elég sok futó-versenyen vett részt. Volt első, volt második, (Fórum-futás), volt hetedik (gödöllői mini-maraton, ahol az előző években semmilyen helyezést sem ért el...), volt nemtudomhanyadik. Voltunk díjlovagló versenyen is, ahol "csak" negyedik lett, így aztán kikönyörögte, hogy hétvégente járjunk lovagolni, ő fejlődni akar. Hát járunk. Sőt! Szeretne visszatérni a hétvégi úszásokra is, hátha ott is lesz megint Mikulás-kupa (ezt még azért fontolgatom). Részt vett még egy környezetvédelmi pályázaton is (még nem tudom, hogy milyen eredménnyel), aminek azért örültem különösen, mert egy teljes napot rászánt az őszi szünetben, és így közösen okosodhattunk egyik kedvenc témámból.


De részt vett Bólyai versenyeken is. Nos, az egy érdekes történet. Először matekon indult. Én ezen jókat derültem, mivel neki nem a matek az erőssége. Annyira nem, hogy ugyan ötös volt belőle év végén, de mivel nem csak ötösei voltak egész harmadikban, ezért ő nem a kiemelt csoportba került matekból a negyedikesek között (ebben a suliban ez így megy negyediktől). Ugyan a másik csoportban ő a legjobb, dehát az mégis csak a gyengébb. Ehhez képest, két, az erősebb csoportban lévő, osztálytársa megkérte őt és a barátnőjét, hogy induljanak velük, hogy meg legyen a csapat. Ezt némileg abszurdnak tartom, hiszen a csapatok összeállítását a tanárok feladatának gonodolnám, a célból, hogy az iskola neve méltó helyen szerepeljen majd a helyezettek között. Hozzátenném, a gyerekek felkészítését a versenyre ugyancsak oktatói teendőnek gondolnám... Nos, a nézetünk nem egyezik meg az iskola új vezetésével.... Így aztán Zitus elment matek-versenyre. Ahhoz képest, egész jó helyen végeztek... (Hozzátenném, hogy Zita tisztességgel felkészült rá!!!)

Viszont elment Bólyai magyarra is, ahol határozottan jó esélyekkel indulhatott volna.... De a csapat-választást ismét a gyerekekre bízta a tanítónő, így aztán, hiába kérleltem lánykámat, hogy kikkel "álljon össze", nem hallgatott rám.... Aztán abban sem, hogy a kérdés gondos-alapos elolvasása a fő kihívás ezeken a versenyeken... És végül abban sem, hogy ellenőrizze le azt, amit a csapat másik fele csinált.... A végeredmény elég csúfos lett, és ezen ő is felmérgelte magát....  Az lett a vége, hogy (utólag) mindenben igazat adott nekem, és arra kért, hogy ássak elő neki valami másik tanulmányi versenyt, amiben egyedül indulhat. Hát, találtam neki.... Most az ottani minta-feladatokat oldogatjuk meg közösen, akár vívásra menet, akár a lovardában, amíg a többiek lovagolnak, akár este, amíg a többiek tévéznek.

És ez a lenyűgöző ebben a drága gyermekben... Ez az elszántság, kitartás, lelkesedés. Annyi mindent csinál, és annyi mindent csinál jól! Édes volt, mert azt mondta a tanév elején, hogy ő ebben az évben maximalista akar lenni (éppen előtte fedezte fel ezt a kifejezést a jelentésével együtt)! És az! Ha matekból nem 100%-ot ír, csak sima ötöst, akkor már egy picit elégedetlen. Ha versmondásból (ami verset pillanatok alatt tanul meg!!!) "csak" sima ötös és nem csillagos, már puffog! A fogalmazásai fantasztikusak, a fuvolája kristálytisztán szól (mert gyakorol nap-min-nap, bár néha noszogatni kell), az atlétikai edzéseken, amiken már a nagyobbak között vesz részt, nagyokat fut (3-4 km-ket), és boldogan jön haza, hogy milyen jó volt! A vívásról még nem is ejtettem szót! Naná, hogy azt is imádja!!!!! És zenekarozik is, ahol most azt éli meg szenzációként, hogy lesz egyen-pólójuk és hamarosan megtanulnak menetelve zenélni is!


Miket kér Mikulásra-Karácsonyra-születésnapjára? Futónadrágot, lovaglónadrágot, vívó elektromos felszerelést (hogy bekötve is tudjon vívni), no és könyveket..... Ja, mert sokat is olvas! Este, a hosszú napjai után, és az autóban, vívásra, lovaglásra jövet-menet.

Hogy mikor tanul ennyi minden mellett? Egy részről, hétvégén a lehető legtöbb mindent megír, átnéz, megtanul (persze azért, mert én erre rábeszélem...). Más részről pedig este. Igen, este. Szerdánként egészen késő este (van, hogy tízkor fejezi be). De nem zavarja, nem csapja össze, nem felejt el házi feladatot írni. Tény, hogy hét közben gyakorlatilag nem néz tévét, de szerintem ez nem probléma.... A számítógépet már megkörnyékezte, mert tanul informatikát a suliban, de ez nála abból áll, hogy az iwiw-en levelezget (kb. 1-2 hetente félórát); illetve elkezdtem magyarázgatni neki azt, hogy hogyan keresgélhet a neten, mivel sűrűn van olyan házija, amihez jól jön a kereső-ismeret.

Minden érdekli: a nyelvek, a könyvek, a pletykák, a családfák, a H1N1, a térképek, az utazások, a színház és a mozi. Tele van tervekkel. Idegenforgalmi iskolát szeretne végezni, mert neki szállodája lesz... Folyton beszél, folyton kérdez, folyton válaszol....Legutóbbi hétvégén pedig arról győzködött, hogy ő szeretne házimunkázni: porszívózni, felmosni, vasalni. Örömmel vettem a felajánlást, de azt már tényleg nem látom át, hogy mikor tenné ezt. Mert azért ez a drága kis-nagylány is elvonul ám a szobájukba és hosszasan játszik... Babákkal, műanyag kis figurákkal.....


Ez a hihetetlen energiájú és érdeklődésű, édes kislány pont egy hónap múlva lesz TÍZ ÉVES!!!!! Alig akarom elhinni!!!! Természetesen különlegesen szeretnénk megünnepelni ezt a különleges születésnapot (hiszen legközelebb kilencven év múlva lesz ilyen, hogy hozzátesz egy számjegyet évei számához...). Ötleteink vannak, reméljük, hogy az időt is megtaláljuk rá... Mert valahogy nekünk nem fér bele annyi minden egy napba, mint a mi Zitusunknak....

2009. november 9., hétfő

Szokatlan

Érdekes jelenet zajlott le hajlékunkban tegnap reggel.

Klára mostanság oroszlánt reggelizik és medvét tízóraizik, így aztán kellőképpen harapós és morgós hangulatba kerül elég gyakran. Van ilyen időszak, ismerjük már a Drágát, ezért aztán inkább behúzzuk a fejünket a nyakunkba és megvárjuk, amíg elmúlik neki.

A tegnap reggel ismét harcias lendületben leledző gyermek engem talált meg. Magas cén és dübörgő decibellel esett nekem, ahogy kiléptem a fürdőszobából. Valami ceruza-eltüntetéssel gyanúsított meg, de nem is ez a lényeg. Mivel sikerült némi türelmet feltankolnom a nem túl rövid éjszaka során, nem az általa megadott hangon és hangerőn válaszoltam neki, hanem halkan és nyugodtan. Kértem őt a lehoggadásra és elmagyaráztam neki, hogy amennyiben ő maga pakolászná el az ő ceruzáit, úgy most nem kellene azt feltételeznie, hogy én vétettem valamit az általa elképzelt renddel szemben. Klára maradt a magas cén és az óriási decibelszámon. És ekkor! Jó, mondtam, velem ne kiabáljon, én nem ezt érdemlem, ha már helyette is elpakoltam előző este, úgyhogy én innen most elmegyek, kiabáljon magában. Fogtam az újságomat és elbattyogtam hátra, a hálószobánkba. Ott aztán visszabújtam az ágyba és olvasgatni kezdtem.

Még ilyet! Az összes többi leánykám riadtan jött be hozzám, egyenként, a következő öt percben. Roppant szelíden, aggódva közelítettek, csendesen beszéltek, és igyekeztek meggyőződni arról, hogy nincs más bajom azon kívül, hogy Klára nem a megfelelő módon kommunikált velem. És akkor kicsit elgondolkodtam.... Mert, hogy ez a látvány, hogy én, vasárnap reggel, az ágyban újságot olvasgatok, RIASZTÓAN hatott! Persze, mert Anyát úgy szokták meg, mint egy perpetuum mobile, egy örökmozgó, folyton tevékenyen. Ha nem főz, nem mosogat, tereget, vagy pakol (!!!!!), akkor segít leckét írni, zongora vagy fuvola gyakorlást hallgat, fodrászosat játszik az Ikrekkel, vagy mutatja nekik, hogy mit hogy kell írni (főleg Imola nagy mániája mostanság az írás, de erre majd külön visszatérek), uzsonnát csomagol, gyerekeinek könyörög, hogy öltözzenek, pakoljanak, leckét írjanak, és közben mindig jön-megy, de legalábbis áll, vagy valahogyan mozog! Ha esetleg leülne, akkor vagy étkezés van (de akkor is felpattog!!!), vagy családi közös tévézés és akkor minimum két gyerek tanyázik rajta. Ezzel szemben, ott és akkor, teljesen nyugiban, feküdtem-félig ültem, EGYEDÜL és ez nem stimmelt!

Nem vontam le mélyreható konzekvenciákat, de elgondolkodtam. No meg jót mulattam. Aztán kikászálódtam az ágyból és felvettem a megszokott formámat. Leckét írattam, fogat mosattam, teregettem, zsémbeltem és jöttem-mentem. Klára pedig tovább tombolt, majd egyszer csak,mintha elvágták volna, csendes-kedves hangon közölte, hogy onnantól kezdve Tündér-Klára lesz. Az is volt. Én meg odaadtam a ceruzáit.

2009. november 6., péntek

Vélemények és döntések

Vannak, akik szerint a blog veszélyes dolog, mások szerint egy pompás eszköz a múló élet eseményeinek rögzítéséhez.
Vannnak, akik szerint a házasság csak egy papír, ami csupán az elválást teszi nehezebbé; másoknak az esküvő életük legszebb napja.
Vannak, akik szeint csak a margarin az igazi, mások a vajra esküsznek.
Vannak, akik szerint az igazság csak jobboldalt van, vannak akik balra szavaznak.
Vannak, akik szerint Beatles, vannak, akik szerint Rolling Stones.
Vannak, akik nem bírják még csak látni sem a cigarettát, mások szerint valamibe úgyis bele kell halni.
Vannak (olyan tudósok), akik szerint a Föld éppen felmelegedőben van, de akadnak olyanok is, akik pedig azt állítják, hogy most éppen a fagykorszak felé tart szegény bolygónk.
Vannak, akik szerint a kutya az ember legjobb barátja, míg mások hallani sem akarnak házi állatról.
Vannak, akik hisznek Istenben, és vannak, akik nem.
Vannak, akik még a kenyeret is maguk sütik, és vannak, akik még a konyha bejáratát sem találják meg a házukban.
Vannak, akik kontakt-lencsét viselnek, más szemüvegesek pedig a világ minden kincséért sem nyúlkálnának a szemükbe.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a repülő a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, és vannak, akik nem tudnak bízni egy 10 000 méter magasan szálló gépben.

Vannak, akik beoltatják magukat H1N1 ellen, és vannak, akik üzleti fogást látnak csak benne.

Én mérleg vagyok, utálok dönteni. Vacillálok, hánykoldódok, rágódom, mérlegelek (még jó!!!), gyötrődöm, újra és újra nekifutok a döntésnek, becsukom a szemem, hátha eltűnik az eldöntendő kérdés, kikérem fű-fa-virág véleményét, jeleket, égi üzeneteket keresek, majd nagy kínnal, keservvel döntök.

Vagy mégsem. Imádom, ha nem kell igazán döntenem, ha mindent elfogadhatok, ha nem kell választanom. Már, ha van rá mód. A kalácsot margarinnal, a kenyeret vajjal eszem. Szívesen hallgatok Beatles-t is és Rolling Stones-t is. Sőt, megvallom, már mindkét oldalra szavaztam! Egy darabig kontaktlencsét hordtam, mostanság csak szemüveget. Nem dohányzom, de nagy-nagy ritkán, ha egy buli hangulata úgy hozza, rágyújtok. A blog és az esküvő ügyében azért letettem voksomat. És persze, könnyen elfogadom, ha mások más véleményen vannak.

Na de, persze, a felsoroltakon kívül, annyi, de annyi döntési helyzet volt és van, amit utálhattam! Ott volt rögtön a gyerekek iskolájának kiválasztása, hogy csak egy szenvedőset említsek. És most meg! Itt van ez a H1N1! Tulajdonképpen, az igen határozottakat irigylem. A "márpedig én semmiképpen sem, ez csak pánik-keltés!" típusúakat ugyanúgy, mint a "természetesen beoltattam magam, hiszen nincs annyi lélegeztető-gép a világon, ami elég lehet, ha a járvány, szövődményekkel együtt, elterjed" féléket is. E témában is megfutottam köreimet. Először mindenkit kérdezgettem, de attól csak álmatlan éjszakáim lettek. Azután kiválasztottam két-három embert, eldöntvén, hogy az lesz, amit ők javasolnak. Hát az lesz. Döntöttem, döntöttünk Zolival (mert persze őt is bevonom kínjaimba). Hogy jól-e vagy rosszul, majd kiderül. Vagy lehet, hogy mégsem. De hiába vagyok mérleg, itt nem tudtam az általam oly' kedvelt középutas megoldást találni. Félig nem lehet oltatni.

De, még egyszer leszögezem: utálom, hogy dönteni kellett. És most tovább szorongok. A döntés esetleges következményei miatt.

2009. október 31., szombat

Ikrek szülinapja- egy kis késéssel

Hiányzik még a krónikából Klára és Imola ötödik születésnapjának beszámolója, hát most pótolom. Előre bocsátanám, hogy ez az ünnepség-sorozat most nem volt egy siker-történet. Ennek legfőbb bűnöse az a torok-gyulladás volt, ami először Imolát teperte le, majd az amúgy igen csak strapabíró Klárát. Ebből a nyavalyás betegségből Imó nagyjából ki is gyógyult a születésnapjukra, de Klára sajnos még eléggé kókadt volt az ünneplések során. Ráadásul, ugyanezen betegség még távol tartotta az ikrek keresztszüleit is, akik - teljesen jogosan - a saját kislányukat féltették ettől a vírustól.

Klára és Imola születésnapja pont szombati napra esett, így akkor ünnepeltük őket családi körben. Én egész nap sütöttem-főztem, hogy legyen mit kínálni a megjelent családtagoknak (nagyszülők, dédmama, Bátyámék), és persze, hogy legyen mire tenni 5-5 gyertyát... Torta -ügyben nem lendültem fel a csúcsra ezúttal, dehát ez van, valahogy nem voltam formában. Annyira nem, hogy a hétvégén elkészítendő négy (hiszen kettő a családi, kettő a barátos bulira) torta helyett ötöt sütöttem, mivel egy a kukában végezte, annyira borzasztó lett. De, mint mondom, a többi sem lett szépség-díjas, de legalább egész finomak lettek. Íme az első kettő, az ünnepeltek előtt:
(Kláráé gesztenyés volt, csokimázzal, Imóé csokis, csokimázzal... Hát izé, aki nem szereti a csokit, az rosszul jár, ha hozzánk jön...)
És íme a második kettő:
(Az egyik, a házikó, Imola jele akart lenni, a másik, a kissé romos szivecske pedig Klára jele.)

Hogy ne csak egy cukrászati beszámoló legyen, itt most befejezném. (És csak halkan, és Edith kedvéért, jegyezném meg, hogy a napraforgó-kenyerét is elkészítettem, az viszont finom is lett és szép is lett, hát persze, hogy nincs róla fotó!!!!!!)
Szóval, a családi buli kellőképpen laza hangulatú lett, ahogy szerettük volna: mindenki megköszöntötte a két nagy ötévest, mindenki énekelt a tortánál, mindenki szurkolt, hogy sikerüljön elfújni a gyertyákat (ami azért volt különösen nehéz KlárImó számára, mert tévedésből újra lángra lobbanó, trükkös gyertyát szereztem be...), mindenki együtt ámult-bámult a sok ajándék láttán (volt ott ünneplőcipőtől kezdve, Barbie-ruhán át ujjfestékig minden!), mindenki jót csipegetett a feltálalt ehetőségekből, és a gyerekek pedig egy nagyot játszottak együtt. Klára kicsit még gyengécske volt, így az ünneplést nem húztuk nagyon el.
Mert ráadásul másnap várt ránk egy nagyobb kihívás, a zsúr!!!!
Ugyan kértünk rá igen komoly segítséget, mivel ugyanaz a mesepartys hölgy jött el, aki már megörvendeztette év elején Emmát és baráti körét, csak most nem hercegnős buli volt, hanem tündéres. És, meg kell, vallanom, valahogy nem is volt olyan fergeteges siker, mint a hercegnős a hétéveseknek. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a lányok meghívtak pár olyan kisfiút, akik a játékba ugyan nem csatlakoztak, de ráadásul, csak úgy, l'art pour l'art, azzal múlatták az időt, hogy gyakorlatilag szétverték a lányok szobáit. Így aztán, ahelyett, hogy gyönyörködtem volna a tündérkedő lányokban, legtöbbször a hátsó "fertályban" tartózkodtam, romeltakarítást és békítő hadműveleteket végeztem felváltva. Megjegyzem, Emma zsúrján is voltak fiúk, akik beszálltak a játékba, de olyanok is, akik nem, csak éppen azért normálisan viselkedtek. Klára még ekkor sem volt kirobbanó formában, így aztán ugyan élvezte a történéseket, de nem a tőle megszokott energiával. Szóval, ötéveseim azért boldogan nyugtázták ezt a napot is, de Zoli (aki csak a zsúr végén tért haza), ismét kijelentette, hogy soha többet zsúrt a házunkban (ezt éves szinten kb. háromszor állítja...).

Igazán dióhéjban, ilyen volt az Ikrek ötéves ünneplése.

Szünet

Szünetelt a blog, mert szünet volt a suliban. Ami pompás dolog. Hogy miért? Ó, hát egy csomó okból kifolyólag!

Például, lehet moziba menni a gyerekekkel. A négy sajáttal, és még többel, ha lehet. Legyen a miénk egy egész sor! Mondjuk két felnőttel és kilenc gyerekkel! Még mókásabb, ha a mozival járó "kötelező" pattogatott kukoricán és itókán kívül még a 3D-s szemüvegeket is cipelhetünk be a 9 lurkóval, illetve után. De micsoda élmény! Annyira vicces őket ezekben, a pofijukhoz mérten, óriási szemüvegekben látni! A Fel! című művet láttuk, de szerintem szinte mindegy is a cím. Azért nem biztos, hogy DVD-n is megvesszük... Tulajdonképpen úgy foglalhatnám össze, hogy Imola kissé félt néha, Klára a humoros oldalát értékelte igazán, Zita a szomorú részek miatt reagált erősen, Emmát pedig a mozi-élmény töltötte el, az öröm, hogy kis osztálytársai és családtagjai között lehet egyidejűleg, ráadásul egy filmszínházban, pop cornnal tetézve!
Azért is jó a szünet, mert nem kell az iskolás leszármazottakat holmi leckeírással nyüstölni, ennyi idő alatt az a kevés, ami azért van, könnyebben emésztődik, nem beszélve a frisseségről az ujjakban a hangszereken való napi gyakorláshoz! Hallhattunk hát sok szép zongora-és fuvolaszót, és végre megtörtént az, ami igazán szívmelengető: a két leány kedvet kapott még ahhoz is, hogy együtt zenéljen!


Azért is jó a(z) - őszi - szünet, mert lehet végre rohanás nélkül tököt faragni. Igaz, hogy nem a hivatalos iskolai felvonulásra készült el, mert az a Halloweentól még igen távol volt (okt. 21-én), hanem már a pihenő alatt, de legalább nem volt hajszolt a készítés. Nagyon jó kis, rastás, Tök Tündit (igen, még neve is lett!) alkottunk hármasban, Zitával és Emmával, csak az a gond, hogy valaki mindig meg akarta mutatni egy arra járó ismerősnek, és ilyenkor általában "lebomlott" Tök Tündi egyik, vasalható gyöngyből készült, loknija. Ezért aztán, mostanra egy igen csak megtépázott tökfigura vigyorog a járókelőkre (mondjuk abból nincsenek tömegek a mi kis, falatnyi mellékutcánkban...). És persze, nekem csak most jutott eszembe lefotózni...

A zenén és az iskolai kötelezettségeken kívül még csurrant-cseppent egy kis sport is: Zita minden hétköznap elment vívni addig, amíg meg nem gyanúsították (mint kiderült, szerencsére alaptalanul) skarláttal,a testén található kiütések miatt. Atlétikán is volt, Emma pedig élete legjobb formáját hozta a teniszpályán. A lovardában is jártunk, mindenki nagy örömére!

A művészeti és sport életen túl, nagy szerepet játszott a "szociális" élet is. Igaz, hogy nem utaztunk el a csemetékkel sehová, de hozzánk kirándult egy darabka Svájc és Olaszország egyszerre: a szünet első három napja szinte hihetetlen nemzetközi harmóniában "dübörgött", egy héttel később is úgy érzem, hogy valami olyan energiával töltött fel az a sok jó érzés, ami a házunkban akkor keletkezett, hogy most sokáig védettek vagyunk a világ csúfságai ellen!
A svájci-olasz látogatókon kívül a lánykák (legalábbis a sulisok) igen sokat barátnőztek is, főként Emma. Úgy tűnik nekem, hogy idén ő lesz zsúrkirálynő, mert csak az őszi szünet alatt három születésnapra volt hivatalos (és persze el is ment), de az ő osztálytársaival voltunk moziban is, és még meg is hívta őt egy ikerpár, továbbá egy másik kislány is. Zita is barátnőzött, de azért nem ennyit.

A szünetben még az is jó, hogy könnyebben el tudunk szökni, mi szülők, két-három napra...Mert nem kell ez idő alatt a sulis és különórás verklit tekerni az otthon maradt és helytálló nagyszülőknek. És elszökni pár napra kettesben... Nos, azt talán nem is nagyon kell ecsetelnem,hogy miért jó. Lehet pihenni, óriásakat aludni, lehet beszélgetni (teljes mondatokban, megszakítás nélkül). Három éjszaka, két és fél nap, és a gyerekek friss, ropogós, kivasalt szülőket kapnak vissza, akik mosolyogva vágnak neki az évvégi hajrának. Hát nem hasznos dolog ez az egész család számára?!?! Célpontunk egyébként ismét Sárvár volt, nem tudunk elszakadni a békének eme csábító szigetétől (számomra komoly vonzerő, hogy hihetetlenül kényelmes, pihentető alvást biztosító, ágyak vannak - Zolinak évek óta könyörgök az otthoni ágy betétjének cseréjéről, de mindig beelőz valami más beruházás.... DE EZ NEM PANASZ!!!) Hozzátenném még, hogy még a nyáron egy teljes hetes utazást terveztünk erre az időszakra, Franciaországba, ez "ment össze" három éjszakára és Sárvárra, de egy pillanatig sem sajnálkozunk ezen. Az a határozott érzésem, hogy a lányok nélkül nem tudnánk most ennél több időt eltölteni, és a nagyszülők meg nem biztos, hogy bírnának ennél többet velük.

Szóval, az iskolai szünet nagyszerű találmány, több kéne belőle....





(A képek természetesen a svájci-olasz barátnős hétvégéről szólnak.)

2009. október 26., hétfő

Pasta e amicizia

Végül is öten jöttek: Catherine barátnőm, Marianna barátnőm és az ő három édes gyereke: Lucie és Elisa (ikrek), no meg Nicolas! Fantasztikus három napunk volt: a gyerekek a nyelvi korlátok ellenére is pillanatok alatt összebarátkoztak: játszottak a kertben, játszottak a gödöllői Erzsébet-parkban, elbűvölve járták végig az Állatkertet, együtt kuncogva nézték végig, ahogy a Gundelban (a házassági évfordulónkat még a szüleimmel kiegészítve ott ünnepelve) a végtelenül kedves pincérek viccesen tálaltak, közösen készítettek tizenegy fő részére gnocchit Catherine vezényletével, a Grease zenéjére együtt táncoltak (megint csak Catherine "javasolt" koreográfiájára), közösen próbáltak jógázni, hihetetlen mennyiségű rajzot és festményt készítettek egymásnak és utolsó este még egy zenés műsort is összetákoltak. Mi pedig, Catherine-nal és Mariannával végigbeszélgettünk féléjszakákat, csakhogy egy kicsit behozzuk a behozhatatlant: az elmúlt három évet, amióta nem találkoztunk.
Jó volt, nagyon jó volt. Most, hogy elmentek, még hatosban is üresnek tűnik a ház, és mindannyian csak egyet tervezünk: egy mihamarabbi viszontlátást!

(megpróbálok majd további fotókat is beszerezni)

2009. október 24., szombat

Házasság 11, szerelem 12 éve

Te Veled

Te Veled ébredek minden reggel. Még akkor is, ha nem érint meg a kezed és nem néz rám a szemed. Mert akkor is érezlek. Nem az álmaim ajándékoznak meg a legnagyobb élménnyel, hanem az ébredéseim, Te Veled.

Olykor komolyan bánkódom, hogy nem lehettem hamarabb Te Veled. Pedig ismertelek, elképzeltelek. Kisfiúként tanulmányi ürüggyel átmentem hozzád vagy lecsaltalak a játszótérre. De a szobádban vagy ping-pong asztaloknál már nem Téged találtalak. Kamaszként örültem, hogy ki tudtalak csalni a foci meccsekre. Boldog mosollyal intettem feléd a focipályáról, de onnan már nem Te intettél vissza. Később megszállottan kerestelek, de sehol sem találtalak, azt hittem, már végleg el is veszítettelek. Most már tudom, hogy csak nem a megfelelő helyen kerestelek.

Aztán egyszer csak ott ültem, Te Veled. Beteljesültem, sőt túlteljesültem. Mert egy szempillantás alatt vált ott egyértelművé, hogy mindent felülír az a lehetőség, hogy egy füstös négyzetméteren lehetek Te Veled.

Azóta elválaszthatatlanná váltunk – MI vagyunk a Te Veled.

Mondatokként cikáznak gondolatok a fejemben a gondolatok:

Te Veled nevelek gyerekeket. Bocsánat…Te neveled velem a gyerekeket.

Gyötör a lelkiismeret, amikor nem lehetek Te Veled.

Te Veled könnyű és nehéz a szeretet.

Te Veled vagyok és leszek, mindaz, ami még lehetek.

Te Veled élem a legőszintébb, legtisztább életet.

Gyönyörű tudni azt, hogy minden így kezdődik: Te Veled.

Megteszek még jobban mindent azért, hogy érezd: semmi sem számít jobban, mint a Te Veled.

Te Veled nincs értelme gondolkodni, hogy mi lenne nélküled. Mert vagy. És én nem tehetek mást, mint lefekvés előtt gyengéden megsimogatom békés arcodat, és áldom a sorsomat, hogy itt vagyok Te Veled.

Én nagyon, de nagyon szeretlek.

Kissé csendesebben kívánok idén boldog születésnapot TE NEKED.

Budapest, 2009.október Zoli



Ezt írta nekem a legutóbbi születésnapomra az a férfi, akinek pontosan tizenegy éve vagyok a felesége, és akit pontosan 12 éve szeretek.

Erre én most nem találnék méltó szavakat, olyan választ, ami hasonlóan érintené Őt. Ezért, most Szekeres Adriennhez fordulok...:

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Jártam a sziklás hegyeken,J
ártam a kincset rejtő szigeten,
Nincs már hely a földön,
Ami nem lenne börtön,
Ha nem vagy ott vagy nem jössz velem.

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Láttam a kívül gyönyörűt,
Hittem már édesnek a keserűt,
Úgy, ahogy Téged,
Soha nem láttam szépnek még senki mást,
Régóta tudom...

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Hány esélyt adott nekem a sors,
Nem vitt sehová
Vágyakon és a szavakon túl,
Most Benned leltem rá.

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, ó, nincs ennél nagyobb szó,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

2009. október 17., szombat

Klára és Imola

2004. október 11-én bevonultam a kórházba, mert már nem volt kifogás. A 36. hetet betöltöttem, ez már nem volt tréfa, hogy én kint kószálok a nagyvilágban. Rossz volt elszakadni két aprócska nagylányomtól (és persze, az apjuktól!!!), de valahogy már megnyugvással is töltött el: elérkeztünk a finishbe, és a kórházban már biztonságban vagyok.

Eziránt a biztonság iránt hirtelen jött vágy hajtott engem vissza a kórházba október 17-én, vasárnap délután, is, amikor ugyan reggeltől estig "eltávozáson" voltam otthon, de valami azt súgta, hogy ne várjak tovább. Apukám vitt vissza, Zoli Zitával úszott. A kórházba vezető utat rettentő megviselőnek találtam, minden hepe-hupa fájt, és még viccelődött is Apu: majd a pesti utak kihozzák belőlem az Ikreket. Hát, estére ez már egyáltalán nem a vicc kategóriájába tartozott:


"Szerintem érdemes lenne elmennem már most CTG-re, mert gyanús összehúzódásaim vannak, bár nem fáj semmim." (én)

"Hát igen, anyuka, ezek már tényleg jeleznek valamit, de nincs bennük semmi rendszeresség. Nem jönnek még a babák." (nővérke, a CTG-eredményt nézegetve)

"Hagy nézzem csak. Hát igen, ikerbabák esetében ezzel nem lehet viccelni, mindjárt megvizsgálom, csak előbb még van egy császárom." (ügyeletes orvos)

"Nagyon éhes vagyok. Maguk szerint ehetek, mielőtt megvizsgál a doktornő?" (én)
"Persze, nyugodtan, nem lesznek még ma babák!" (nővérkék)

"Nahát, kétujjnyira nyitva van. Hívom a doktornőjét, mert szülünk!" (ügyeletes doktornő)
"Micsoda?!?!? Máris?" (én)
" Miért, mire akar még várni? Hé, ne szálljon le onnan, jön a beöntés, borotválás, stb!... Mondja, mikor evett utoljára?" (ügyeletes orvos)
"Úgy öt perce." (én, remegve)
"Azt a k... életbe! Akkor nem tudjuk magát altatni... Halló, Márta? A geminid kétujjnyira nyitva. Jössz?" ( az ügyeletes orvos, telefonon, a saját doktornőmmel beszélve)

"Halló, Zoli? Szia, jaj, ez most AZ a bizonyos telefonhívás!!! Dobj el mindent, és gyere! Szülök, és nem lehet elaltatni, mert hagytak enni, és félek!!!" (én, kissé tébolyultan)

"Halló, Anyu! Képzeld el, beindult a vajúdás, és azt mondják, hogy nem lehet altatni, mert ettem, és megkérdeznéd Gábor bácsit (nőgyógyász rokon), hogy ez tényleg így van-e? Én nem akarok gerincközeli érzéstelenítést! Én nem akarok szülni!!!" (én, zokogva)

"Halló, Kislányom? Na, ne sírjál már! Gábor bácsi is azt mondja, hogy tilos így az altatás, mert aspirálhatsz és az életveszélyes! Na, nyugodj meg, nem lesz semmi baj!" (anyukám, akinek a hangja nem teljesen van összhangban azzal, amit mond)

"A neveket diktáljam be előre? Hát, az első kislány Klára..... Halló, Zoli! Azt mondják, hogy előre be kell diktálnom a neveket! Mi legyen akkor a második neve Klárának? Bella vagy Jázmin?" (én)
"Na, ne már megint Jázmin!!! (szülésznők kórusban)
"Figyelj, azt mondják, hogy sok Jázmin születik mostanában. Akkor mi legyen? Szilvia?! Arról eddig sosem volt szó! De, jó. Akkor Klára Szilvia. "B" magzat pedig Imola Réka. Micsoda, fiúneveket is? Dehát lányok lesznek!!! Na jó, Fülöp Mihály. A másiknak is? De nem baj, ha röhögőgörcsöt kapok feltárt hassal, amikor kiderül, hogy két fiú is van a két lány helyett? Na mindegy. A második pedig Mátyás Zoltán. (én)
"Na, Szilvia, jöjjön, végre megláthatjuk, hogy mekkorák is az Ikrecskék! A biztonság kedvéért, megnézzük őket még ultrahangon, hátha befordultak jó irányba az utolsó pillanatban és lehet simán szülni!" (saját doktornőm, Mészáros Márta)

"Nem, sajnos,minden változatlan, "A" magzat faros, "B" magzat haránt. Ez marad császár, és altatás nélkül. Jöjjön!" (doktornőm)

"Ne izguljon, anyuka, túl lesz rajta hamar! Képzelje, nekem is ikreim vannak!" (műtősfiú, aki bekísért a műtőbe)
"Tényleg? Mondja, nem gond, ha kicsit átölelem, amíg a gerincembe szúrnak?" (én, remegve, mint a nyárfalevél)
"Nem, csak nyugodtan!" (műtősfiú)

"Nem tudok ide sem szúrni. Mondja, Szilvia, maga sportolt? Nagyon csontosak a csigolyái." (altatós orvos)

"Márta, nem tudom megszúrni, mégis altatni kell!" (altatós orvos)

"Szilvia, egy maszkot helyezünk az arcára, és aludni fog. Kénytelenek vagyunk altatni, mert a babák mindjárt kibújnak!" (orvosok közül valaki)
"Mégis alszom? Hát, akkor: szia világ!" (én, halálra rémülve)

"Szilvia!!!! Ébredjen!!! Fent van? Kész, vége a műtétnek!" (távoli hangok)

"Drágám, megszülettek! Minden rendben!" (Zoli, aki biztató próbál lenni, kis sikerrel)
"Lányok?" (én, alig-hangon)
"Igen, lányok! És minden rendben, egészségesek! Klára simán kijött, 2300 grammal, Imola kicsit elbújt, alig találták az egyik kezét, de őt is kiszedték. Ő 2500 gramm!"

Ez történt 2004. október 17-én este, amely napon világot látott (21h42-kor és 21h45-kor) az a két csodálatos kislány, akik ma ünnepelték immáron az ötödik születésnapjukat: Balogh Klára Szilvia és Balogh Imola Réka. Boldog születésnapot, szerelmetes lányaim!

KLÁRA (akkortájt... és mostanság)

IMOLA (bébi és nagy-kislány)