Hangolódó

Nagyon várjuk már a tavaszi szünetet, és vele együtt a Húsvétot!
Végre, a tíznapos "befutóra" sikerült elkészítenem a Mónikánál ellesett húsvéti várakozós játékot. Nem győzök hálát adni Móninak, mert amióta húzogathatják naponta a répa-meglepiket a csajok, állandóan azt ismételgetik, hogy mennyire jófej anyjuk van :-). Készítettem még egy húsvéti asztali díszt, ami részben ehető, úgyhogy a lányok rendszeresen "bűvölik", de becsülettel "ellenállnak" a kísértésnek.

A megújulást átélve, VÉGRE rendet raktunk a pincénkben. Már olyan régóta szerettük volna, és láttam: Zolit nyomasztja a lenti kupi. Most szép rend lett, sőt még tiszta is a pince! Hiába, egy házasság tizennegyedik évében már elég meglepő dolgokkal lehet örömet okozni házastársunknak....

Eltűntek a sí- és nagykabátok, a rendezett pincében várják a következő évadot, a téli sapkákkal együtt. A kosárkákban tavaszi-nyári fejfedők vigyorognak, a fogasokon kevésbé bélelt kabátok lógnak. Azért még maradt fent pár igazán meleg darab, mert tréfásan kezdett ez az április is.....

És hát.... A lényeg, amitől minden családtagnak garantált jókedve van reggeltől napestig (és utána is!), az legújabb barátunk érkezése! Hozzánk már eljött A NYUSZI, ennek a kis gombócnak a képében. Aki végül a Bono nevet kapta - a lányok Apa kedvenc énekesének a nevével próbálják "vigasztalni" őt, amiért sajnos eladták az állatkereskedésből a kinézett "cuki" kaméleonját... (Komolyan aggódtam odafelé menet, hogy a végén majd KÉT állatot hozunk haza....).

Bono a világ legnyugisabb nyuszi-babája. Annyira levett a pár dekájával mindenkit a lábáról, hogy még atyai ellenvetés sem volt az ellen, hogy az éjszakákat bent töltse a házban egy "átmeneti" dobozban - "mert olyan pici még szegényke és olyan hideg van még éjszakánként".

De jó! Ezen a héten már elkezdődik majd a tavaszi szünet!!!! Tele vagyunk program-tervekkel, remélem, sok mindent meg is tudunk majd valósítani.

Ami még vár: ablakpucolás és ünnepi menü-tervezés. Ah! Remélem, ezek lesznek mostanság a legnagyobb problémáim! 

Családom és egyéb állatfajták

Emma határozottan kér, néha esdeklően könyörög, máskor érveket sorakoztat fel és legtöbbször csak eldöntött kérdésként kezeli a témát. Nyuszit szeretne. A nyulunk tavalyi, hirtelen elvesztése óta nem támogatom annyira a gondolatot, de kihívok bárkit: jöjjön ide, és próbáljon meg ellenállni Emmának! Nem lehet. Egyszerűen lehetetlen. Így csak a nyúl beszerzésének időpontját sikerült kitolnunk. Mert már karácsonyra szerette volna. Aztán a szülinapjára. Na de Húsvétra már végképp!!! Meg is írta a Nyúlnak. Mármint a húsvéti illetőségűnek. Nincs apelláta.

Amióta látja Emma, hogy beadtuk a derekunkat, azóta minden lehetőséget megragad arra, hogy a kisállat-kereskedésben nézelődjön. Az egyik ilyen portyája során Zoli tartott vele. Zita és én addig a közeli papírboltban bóklásztunk. Onnan "rángatott" ki az én "Uram", hogy jöjjek, ezt muszáj megnéznem! Ragyogó mosollyal vezetett el egy terráriumig, majd csillogó szemekkel azt mondta: "Ugye milyen aranyos?!" Először azt hittem, hogy poénkodik. De nem. Tényleg lenyűgözte őt. Egy kaméleon!!!!! Na ne már!!!

Zita sulijában érdekes fejlemények vannak. Egyik nap, azzal jött haza, hogy egy egér szaladgált az osztálytermükben, a lányokat sikolyra és menekülésre, a fiúkat röhögésre bírva. Hm. Másnap azzal jött haza, hogy az egyik fiú elkapta az egeret. Hm, hm. Harmadik nap azzal, hogy az osztályfőnök megengedte nekik, hogy megtartsák az egeret, és már sorolta is, hogy ki milyen "kelléket" biztosít majd. Hm, hm, hm. Utána az jött, hogy a takarítónők kidobták szegény párát. De nem baj, mondta Zita, mert az egész sárga épület tele van egérrel. Hm, hm, hm, hm. Most megy a harc, hogy lehet-e egere - terráriumban tartott egere! - a 6.a.-nak, mert mit szól majd az ÁNTSz (vagy akárhogy is hívják a jogutódját). Ja?! Az, hogy az épület tele van egérrel, az nem gond?! Ugyanis attól a naptól kezdve vagy öt másikat is elkapdostak az egyre felbátorodó kisgimisek.... Az állatkereskedésben időközben beszerzett "hobbiegerek" pedig már meg is kezdték a szaporodást. Hurrá!!!

Egyik vacsora során ismét az állat-téma volt napirenden. Emma jött a nyuszijával. Zoli pedig ismét, már sokadjára a kaméleonjával. Egyszerűen nem hagy nyugodni. Győzköd, hogy annak alig kéne valami. És felvázol különféle, szerinte idilli, életképeket, amelyekben a kaméleon és sok esetben én szerepelnénk. Pl. főzés közben, mert miért ne lehetne a konyhában, "annak elég csak egy ág, amit belógatnánk a konyhaszekrények fölé". Na ja. 

"Jó, mondta Zoli ezen vacsora során, akkor vagy kaméleon, vagy egy birka, hogy Scotty tudja terelgetni!. De inkább kaméleon!"

"Oké, vágta rá Imó, akkor enyém lesz a birka!"

"Én a nyuszit szeretném, közölte Emma, a hajthatatlan."

"Akkor én hörcsögöt vagy tengerimalacot!, kontrázott Zita"

"Nekem egy akvárium tetszene! - Klára sem akart kimaradni a buliból."

"Jó, mondtam. Ha ezeket mind beszerezzük, akkor viszont én egy bódét szeretnék kérni a kapu elé, "Pénztár" felirattal, megnyitom a Sashalmi Állatkertet, és én leszek a jegyárus!"

Megszavazták nekem. :-)

A cím Gerald Durrell egyik leghíresebb regényéé is. Talán nem véletlen, hogy gyerekkorom óta imádom....

Egy másik hétvége

Mert volt még egy kellemes, rögzíteni-való hétvégénk, még februárban, a legvégén.
Debrecenben jártunk. Zita vívóversenye adta az apropót. Vannak, akik úgy gondolják, hogy jaj, de rossz lehet a gyerek versenyeinek ritmusa szerint élni. Mi (még egyelőre... :-) ) nem így vélekedünk. Hanem, mivel Zitának nincs túl sok versenye, és azok időpontja gyakorlatilag egy évre előre ismert, így inkább, amikor tehetjük, "ráépítünk" egy családi kirándulást. Így jutottunk el az őszi szünet elején Sárvárra és Sopronba, és így utaztunk most le Debrecen szép városába február végén. Ráadásul, mivel pont Emma szülinapja előtt volt, így ezt szántuk a szűk-családi ünneplésnek is.
Zita a versenyen az elvárt minimumot hozta - dicséretre méltó, de nem volt elégedett. A verseny maga viszont az eddigi legszebb helyen, a legszebben megrendezett és lebonyolított címeket is elnyerte nálunk! Gyönyörű tornateremben, szép pástokkal, kellőképpen ünnepélyes módon rendezett verseny. Gratulálok a szervezésért és még sok ilyet! Hátha ismét népszerű lesz ez a szépséges sport! (Mert egyelőre úgy tűnik, hogy zsugorodik...)
Péntek este, nagy ködben, Zita farsangja után, indultunk el. Elég izgis lett az utunk, és elég fáradtak lettek a végére a lányok. De Emma, amikor meglátta az igazán bájos szállásunkat (ahol egy tényleg kedvező, nagycsalád-barát árat kértek), felkiáltott: "Már ezért megérte!"

Szombaton délelőtt volt Zita első versenye. Zoli az ő hű kísérője. Elképesztő, hogy milyen jól kiismerte az "Uram" ezt a sportot (is): nagyon jó, taktikai tanácsokat adott a Lánynak, mivel az edzője nem tudott ott lenni, sajnos. Én még mindig ott tartok, hogy csak a kijelzőt nézem ahhoz, hogy tudjam, kié a pont, akarom mondani a tus....

Mi, a három testvérrel, megcéloztuk a Nagyerdőt. Vera tanácsait követve, először az Állatkertben tettünk egy sétát. Hát, nem véletlenül nem túl híres Debrecen állatkertje. Ugyan nagyon szép helyen van, és látszanak az erőfeszítések, de azért pl. szegény barnamacik olyan helyen vannak, hogy több állatvédő szervezet felhördülne, ha látná - szerintem. A pingvinek is szomorú körülmények között lubickolnak. Persze, a nagy sár sem segített az élvezetben, meg az sem, hogy sok állathoz nem lehetett közel kerülni, így a zoo-csemegénk is megmaradt. Ezzel együtt is jól éreztük magunkat, a lányok szemmel láthatóan élvezték a kellemes napsütésben megtett sétát. Emma jókat "beszélgetett" a rengeteg papagájjal, Klára nagyot szemezett a krokodillal és kerekedő szemmel vizsgálgatta a kígyók levedlett bőrét, Imó pedig nagyokat bohóckodott.

A jól elnyújtott állatkerti séta után még ellátogattunk az Ötholdas Pagony játszótérre - ugyancsak Vera ajánlásával. Hát az egy csodahely! Hatalmas területen rengeteg, máshol még sosem látott, játszóterek gyülekezete ez, gondosan őrizve, ápolva, felügyelve. Itt a három lány olyan volt, mint három szabadjára engedett vadkiscsikó! Én pedig csak gyönyörködtem bennük, és úgy gondoltam, hogy pont ezt szerettem volna: hogy teljesen felszabaduljanak egy kicsit, hogy kizökkenjenek a mindennapokból, elfeledkezzenek a feladatokról és csak játsszanak! Tudom, a "jólfésültjebbje" bizton elvitte volna őket Debrecen főbb látványosságaihoz, múzeumba, és tulajdonképpen, vasárnapra én is ezt terveztem, de ott és akkor ez volt a legjobb dolog, amit csinálhattunk, csinálhattak!

Amikor már megfagytak (megfagytam), és amikor már nagy volt bennük (bennem) a kíváncsiság, hogy hogy állhat Zitus, akkor végre összeszedelődzködtünk és visszamentünk a versenyre.
Ott még elcsíptük Zita néhány asszóját és tapsolhattunk is neki az eredményhirdetéskor.

A verseny után visszamentünk a szállásra és ott a pici wellnessben kiáztattuk/szaunáztuk magunkat. Végül vacsi következett (finom!) és egy dvd-zés a laptopon, ahogy beígértük nekik. Kidőltek.

(Én fél éjszaka még Emma albumját gyártottam....)

Másnap reggel kijelentették a Húgok, hogy ők is meg akarják nézni a Nővérüket a versenyen. Biztos nekik is tetszett a helyszín, ráadásul az Ikrek most éppen azt állítják, hogy ők is vívni fognak; Emma pedig ugyancsak jól látja a sport lényegét, és ő pl. tökéletesen meg tudja állapítani kijelző nélkül is, hogy kié a pont. Én meg úgyis beígértem Zitának, hogy egyszer végre én is megnézem őt (úgy volt, hogy a három Húg Zolival bolyong majd Debrecenben, a betervezett látnivalóknál...).
Ez a verseny sajnos hamarabb véget ért Zitának, mint szerette volna, így viszont vissza is indultunk Pestre, Anyu várt minket egy késői ebéddel, és még tanulni, leckét írni is volt idő.
Az Ötholdas Pagony annyira megtetszett a csajoknak, hogy ígéretet kellett tennem nekik, hogy nyáron is visszatérünk. Szívesen megtettem, mert Debrecen most is nagyon tetszett.

Téli séta (és fényképezkedés) a (fő)városunkban

Időről időre jól esik az ilyesmi. És elvárható, hogy megismerjük a saját városunkat. Majd újra és újra sétálgassunk a legszebb helyeken. Ezen a hétvégén a Lánchíd pesti hídfőjétől indultunk, át a hídon. Ahol a legtöbb leányzó eléggé berezelt....

A budai hídfőnél már vidámak voltak - örültek, hogy "megúszták"....

Utána a Siklóval mentünk fel a Várba. A Kisebbek ujjongtak - nem használták még ezt a járművet; vagy csak nem emlékeztek rá.

Ott aztán barangoltunk erre-arra. Sok fotó készült, kész sorozatok:

Körülbelül eddig volt nálam a gépem, innentől a lányok kattintgattak... Zita egész jókat...

Ja, igen: forralt bort is kerítettünk....
Imó úgy döntött, hogy minket örökít meg:

Klára kizárólag a hátsónkról készített egy sorozatot, derék-magasságban. Abból nem teszek fel egyet sem inkább. Végül sikerült visszakaparintanom a gépet...

(Most nem azért: szerintem ez egy díjnyertes fotó, ahogy a másik is Zitáról, a hídon...)

Ez a kép már Emma gépével készült... mert az is ott volt, de elég hamar lemerült. Addig még működött, amíg ellőttük a klasszikust: Zita engem, én őt, fotózás közben.

Szóval... Sétáltunk, viháncoltunk, Zoli és Klára magasröptűen értekezett, meleg italt szürcsöltünk; és amikor már teljesen megfagytunk (a Várban nagyon szeles idő volt), lesétáltunk.
Utána még családilag szereztük be anyukám mai születésnapjára az ajándékot - így nem csak Anyu "járt jól", hanem a lányoknak is csurrant-csöppent egy-két könyv és DVD...
Elárulhatom, hogy nem törtek ki örömkiáltásban, amikor közöltük, hogy sétálni indulunk a városba - de a berzenkedés még addig sem tartott, amíg beszálltunk az autóba. És a jókedv egészen késő estig itthon is kitartott. Én meg kifejezetten imádom a családi sétákat!!!

Családi videók

Újabb ítélet született, sajnos nagyon hasonló a pár héttel ezelőttihez: "Tüdő Gyula" ismét nálunk vendégeskedik, ezúttal Emma az áldozat. Úgy tűnik, ennek a vírusnak, amit ügyesen megszerzett húgocskájától, ez a szinte automatikus szövődménye.... Annyit köhög szegény. A röntgen egyértelmű volt: tüdőgyulladás. Így aztán: új antibiotikum (erősebb...) és meghosszabbított szobafogság.

Emma egy aktív gyerek alapvetően. Szeret mozogni, sportolni, kint lenni. Persze, ez a betegség nem követel ágy-nyugalmat (hiszen ott fekszik, és azzal csak ingerli a hörgőket), ezért tanulgatunk is. Én roppant mód élvezem, hogy ez már kezd egy kicsit az "itthon tanulunk" érzésre hasonlítani. Például a tegnapi "környezet-óránkon" mindenféle szemléltető eszközt is bevetettem, és kifejezettem jó érzés töltött el, amiért hagyhattam a gyermeket, hogy addig csodálja a zászlókat a világtérképen, amíg csak kedve tartotta. A matekot még velem sem imádja, de mint ahogy azt az előző bejegyzésem is mutatja, van, hogy jól szórakozunk. De azért nem hajlandó egész nap tanulni, na nehogy azt gondoljuk (és ő nem is vágyik arra, hogy folyton az anyjával tanuljon - neki Réka néni és a társai kellenek!!!)! A testvérek elég későn futnak be, így marad még idő másra is (ha nem az orvosnál ülünk éppen). Játszunk is, kártyázgatunk, meg ez-az, de valahogy hamar megunja. Ezért Emma számára, ha bent van, egyedül, úgy tűnik, hogy csak a képernyő lehet a megoldás. Ami rossz (lenne). Ameddig lehet, küzdök ellene. Ráadásul, van nálunk egy olyan titokzatos jelenség, hogy hétfőtől péntekig eltűnik a távirányító. Mostanság, betegség esetén, azért kitartó kutatás után elő-előkerül. De mivel a Disney-csatornától én kapok kiütést, ezért inkább DVD jön. Azokból pedig Emma kedvencei a családi videók.
Az úgy volt, hogy a szüleimnek volt egy videó-kamerájuk, amit időről időre kölcsönadtak nekünk. No meg persze, nyaralásokra, utazásokra is elvittük magunkkal. Ezért aztán jó sok "anyag" felgyülemlett, amit Anyu, a 10. házassági évfordulónkra, ajándékként DVD-kre íratott. No, ezeket nézik szívesen, szinte végtelenítve, a csajok. Aztán, azon a bizonyos olaszországi nyaralásunkon, ahol betörtek hozzánk a szállásra, ellopták ezt a videót-kamerát is - benne egy értékes, jó pár emléket tartalmazó kazettával. Nagyon rossz volt.
Következő karácsonyra kapott a családunk egy új videó-kamerát, már kártyás rendszerűt. Ezzel is felvettünk már több kártyányit - ezek még nincsenek DVD-re írva, de laptopon élvezhetőek. Nemrégiben ez a kamera meg elromlott; és hála a fogyasztói társadalomnak, amiben élünk, azonnal a javíthatatlan kategóriába esett (ilyen modell már nincs, alkatrész sem - egy bő kétéves gépről beszélünk!!!!). És az igazság az, hogy egy új megvételét tervezzük.
Mert rengeteg ad ez a találmány! Akkora öröm, és olyan jóleső érzés viszontlátni magukat "cuki babaként", elfelejtettnek hitt élményeket, mindennapos szokásokat feleleveníteni, egymást is nagyon aranyosnak látni hirtelen - igen, nosztalgiázni.... Nézzük, és egymásra mosolygunk, gyönyörködünk, visszaemlékszünk, elrepülünk ebből az értelmezhetetlen évszakból a nyárba, a Garda-tóhoz, amiről Emma csak úgy fogalmazott, hogy "ott semmi rossz sincs, a jókat meg napokig lehetne sorolni", újra elvágyódunk ide és oda, és örülünk, hogy mindezt már megélhettük együtt, és örülünk a gondolatnak is, hogy még vannak újabb terveink. Együtt. A tündéri kicsi lányokból egyre nagyobbá cseperedettekkel.
Úgy gondoljuk, hogy biztos lesz még mit megörökíteni, amire ugyanilyen mosolyogva gondolnak, gondolunk majd vissza évek, évtizedek múlva. Ezért kell mégis egy újabb kamera. Ami az ünnepeket, a fellépéseket, az utazásokat, de a messzebbről nézve már igazán érdekes mindennapokat is rögzítik (mondhatnám, főleg ez utóbbiakat, ha lehet!). Ezért ajánlom mindenkinek, aki megteheti, hogy filmezze a családját, az életüket!!!! Ajándékot készít ezzel a családjának, az életének!

Régi, jól bevált, praktikák

Anyai nagyapámat sajnos nem ismerhettem. A második világháborúban utászként katonáskodott, azaz, mérnök lévén, neki kellett megtalálnia a taposóaknákat, vagy mi is a pontos nevük. Hát, egyszer egy felrobbant nem messze tőle; így "kapott" ő is a szilánkokból bőven. Többek között, kivitte az egyik szemét, ami építészmérnökként a szakmája gyakorlásának a végét jelentett, hiszen megszűnt a térlátása, ugye. Egy másik szilánk pedig vándorolni kezdett a szervezetében, és végül, több, mint tíz évvel később, olyan kritikus pontra ért, hogy abba már belehalt. Ez a hivatalos verzió, amit én ismerek, aztán lehet, hogy valami egészen más típusú, az '50-es években sajnos erősen hódító "kórság" győzte őt le (arról is szólnak családi legendák, hogy sűrűn jött érte egy nagy, fekete autó, majd meggyötörve tért vissza pár nappal később - senki sem volt hajlandó sosem elmondani, hogy hová vitték ilyenkor).

A komor kezdet után azért vidámodnék... Hétgyerekes család legidősebb fia volt ő. Mind a heten fiúk voltak (keringenek arról is családi legendák, hogy született egyszer egy ikerlány-pár is, akik nem sokat éltek, és én innen is számítom az ikerhajlamomat; de anyukám ezt a verziót mereven elutasítja - szerinte a nagymamája "csak" hetet szült, mind fiút).

Anyukám elmondása alapján egy nagyon okos, szórakoztató, vicces, és sajátos nevelési vonalak mentén mozgó ember volt ám ő! Ott volt pl. a cigaretta. Ő maga nagy dohányos volt; azt hiszem, abban a korban még másként álltak a füstöléshez. De amikor megtudta, hogy az akkor éppen kamaszodni készülő anyukám (a legidősebb a  négy lánya közül - mert neki meg csak lányai születtek...) kacsingat a cigi felé, és az osztályban már sokan kilopódznak a lányvécébe, hogy titokban dohányozzanak, szóval, akkor leültette anyukámat, egy csomag Munkás (Fecske? valami nagyon erős) cigaretta társaságában, és elszívatott vele néhányat, egymás után. Talán mondani sem kell, hogy anyukám teljesen rosszul lett. Ekkor nagyapám azt mondta neki, hogy "- No, ha cigarettázni szeretnél, csak szóljál nekem, én bármikor adok!" Anyukám sosem lett dohányos; és még a suliban is "eldicsekedhetett" a stikában füstölgő társainak, hogy neki nem kell bujkálni, őt bármikor megkínálja az apja...

Anyai nagyapám nem volt túl sudár (nagymamám konkrétan magasabb volt nála), de mégis azt vallotta, hogy egy nőn, még ha meztelen is, akkor is legyen magassarkú.

És neki volt az az ötlete (elve,) is, ami nemrégiben eszembe jutott drága uram működését elnézve, és ami a háztartási munkákkal kapcsolatos.Nagyapám elmondta a trükköt: "Ha a feleséged elvárja tőled, hogy segítsél neki a konyhában, ajánljad fel neki, hogy elmosogatsz. Akkor aztán, gyorsan törd el a kedvenc és nehezen pótolható darabjainak egyikét! Soha többet nem enged majd a konyha közelébe!!!"
Nos, a tankönyvbekötések évszakát éljük; nekünk jut most bőven. Noha a lányok nagyon önállóak sok mindenben, és sok feladatot magukra vállaltak, ez azért még túl kemény dió nekik.
Adva vannak ezek az átlátszó, oldalukon egy-egy ragasztócsíkkal ellátott izék, amikkel be kellene csomagolni a könyveket. Azért ezekkel és nem valami kutyás-macskás-micimackós-hercegnős papírral, mert a tanítók kifejezett kérése, hogy a gyerekek lássák, hogy milyen könyvben/munkafüzetben/akármiben kell dolgozniuk. Nagyjából úgy, hogy a tanító néni felmutatja: "most ebbe a piros ceruzás munkafüzetbe fogunk írni" - és akkor a gyerek tudja, hogy miről van szó. Szerintem amúgy is tudná, de mindegy. Szóval, ez bevett szokás lett, így végül mindenkinek így csomagolom a dolgait. Hozzáteszem, elég tartós is.
Maga a bekötés elég macerás. Figyelni kell, hogy a ragasztócsíkos felület csak akkor ragadjon, amikor mi szeretnénk. Figyelni kell, hogy csukott állapotában a könyv ne rántódjon össze az esetleg túl szűkre szabott csomagolás miatt. Van olyan könyv, ami túl kicsi az előre méretezett ívhez képest, és van olyan is, amit úgy kell kicentizni (milliméterezni), hogy pont elég legyen.
A módszerem az, hogy minden este a másnapi adagot csomagolom. Így a gyerekek rendezettnek tűnnek, és előbb-utóbb a végére érek. Első este volt a legtöbb teendőm, logikus. Este tíz után álltam neki. Zoli szánakozón nézett rám, majd egy szemmel láthatóan csak magára erőltetett heroikus tekintettel megkérdezte, hogy segítsen-e. Gondolkoztam, hogy ezzel jót teszek-e magamnak, de igent mondtam, mert már nagyon fáradtam, és hamar le akartam tudni a dolgot. Hiba volt. Kétszer futott neki egy relatíve egyszerű olvasókönyv becsomagolásának; mind a kétszer szitkozódva tépte le.... Mondtam neki, hogy inkább ne....
Bejött nagyapám trükkje...
Illetve, csak majdnem, mert azért kötöttünk egy olyan kompromisszumot, hogy a konyhát viszont ő rántja össze esténként. És nincsenek kedvenc darabjaim (talán a Bruce Springsteen-es bögrémen kívül), nem gond, ha összetör valamit....

Ezüst

Bátyám alig húsz, Évi meg csak tizenkilenc volt, amikor találkoztak.
Két évvel később már ki is mondták a boldogító igent.
Két évvel később már fel is sírt Zsófi.
Nem kellett hozzá még két teljes év, hogy Dani is köztük volt.
Ismét alig huszonegy hónap és Zoli(ka) is családtag lett.
Jött egy kis szünet, építkezés, költözés, lenyugvás, majd Zita érkezésének hírére egy kis nosztalgia... Eme nosztalgia eredménye lett Gergő, bő nyolc évvel a harmadik gyermek után.

Én még (kis)kamasz voltam, amikor eljegyezték egymást. És továbbra is az, az esküvőjükön. Ekkor lett egy sógornőm.
Nagyban gimnazistaként éltem, amikor nagymamám felhívott, hogy hírül adja: 4 kg 30 dekával megérkezett Zsófi, aki által elnyertem a nagynéni titulust.
Épp, hogy hivatalosan felnőtté nyilvánítottak, hogy Dani révén már keresztanyává válhattam. 
Zolika ötkilós érkezése húszévesen döbbentett meg.
És amikor Gergőt meglátogattam alig párórásan a szülészeten, már jómagam is nyolc hónapja anyuka voltam, de őt meglátva tudtam, hogy én is szeretnék még (sok) kisbabát!

25 éve, hogy összeházasodtak. 25 év tele gyerekzsivajjal, élménnyel, eseménnyel, kihívással, gonddal és küzdelemmel....

Tegnap ünnepeltük itt őket, a megunhatatlan Garda-tónál, ahol ismét szüleim nagylelkűsége révén nyaralhatunk - az ő örömükre is, mindannyian (kivéve Danit, aki nyári munkán van).

További sok boldogságot és hosszú, örömteli együtt-töltött éveket, kedves Évi és Misi!
(képet csak a nekik szánt virágról és magunkról, az ünnepre indulván, teszek fel,  mert nem hinném, hogy ők örülnének a blog nyilvánosságának, és ezt persze tiszteletben tartom.)

"Kerek egész"

Zoli zenei ízlése roppant eklektikus. Belefér Metallica, Céline Dion, U2, LGT, Vivaldi, Cserháti, Moby, Frank Sinatra és még rengeteg zenész és zenei irányzat. Mégis meglepődtem kicsit, amikor kifejtette, hogy mennyire tetszenek neki Bereczki Zoltán dalai. Annyira, hogy elmenne egy koncertjére. Számomra is szimpatikus a fiatalember lendülete, frissessége, őszinte mosolya. De én a férfiasabb, mélyebb, rekedtebb énekhangokat kedvelem (Springsteen, Rod Stewart, stb.). Mindegy.

A lényeg, hogy így aztán ez a Bereczki dal jutott az eszembe, a legutóbbi hétvégénkre gondolva:

Hogy miért? Pedig nem történt semmi egetrengető. 

Csak péntek este "buliztunk" egyet, a csajok és én, Juliéknál, a szokásos június "bográcsos paprikás krumplis" összejövetelen. Amin egyébként végül sem bogrács, sem paprikás krumpli nem volt, mert esett az eső (volt helyette krumpli, tojás és virsli - másként).

Csak szombat délelőtt sétáltam egy kellemeset Imóval, hogy összeszedjük Emmát, aki ott maradt éjszakára Juliéknál, Dóri barátnőjénél.

Csak piacoztunk egy jót hármasban utána. Vettünk szép zöldséget és gyümölcsöt, simogattunk nyuszit, csibét és kiscicát (amiért Imó egész úton hazafelé "nyávogott"... ).

Csak együtt készítettük elő az ebédet: cseresznyét magoztunk, zöldbabot pucoltunk és vágtunk fel, továbbra is Imóval és Emmával.

Csak sikerült végre Zitát tanítgatnom néhány konyhai fortélyra: el is készítette önállóan Móni cseresznyés pitéjét. Mennyei lett!

Csak egy jót ebédeltünk kint, a fedett teraszunkon.(zöldbabfőzeléket is meg cseresznyés pitét is, többek között.)

Csak Klára is jót dolgozott az apjával, a kutyakennel régóta tervezett megtisztításában közreműködve.

Csak jót szórakoztunk, amikor Klára berendezte színpadnak a már említett fedett teraszt és ott frenetikus műsort adott elő! A végén már mindannyian a színpadon "tomboltunk"!

Csak Zoli végre eljutott a lányokkal teniszezgetni. (Emma leigazoltságának hála, "ingyér" mehetnek - ki is használjuk!)

Csak közösen szurkoltunk vasárnap Emma teniszversenyén. Nem sikerült neki olyan jól, mint az előző (akkor két bronzérmet is "elhozott"), de szerintünk gyönyörűen játszott. És minden túlzás nélkül, vagy hatan odajöttek hozzánk és hozzá, mondván, hogy eszméletlen ügyes, és bajnok lesz... :-)

Csak elmentünk végre a Szabadság téri szökőkúthoz és környékére sétálni, majd vacsorázni, szüleimmel együtt, hogy megünnepeljük a szépséges biziket (majd azokra visszatérek).

"Csak" ennyi. 

És tényleg az volt: kerek, egész.