Mindazonáltal.... Egyre határozottabban érzem azt legbelül, hogy megálljt kellene egy kicsit parancsolni ennek a folyamatnak. Arra a néha hangosan is kimondott érvelésemre, mely szerint nem igazán normális dolog az, hogy egy hétéves ikerpár esetében az egyik 8 (azaz nyolc!) kilóval többet nyomjon, mint a másik, anyukám rendre azzal vág vissza, hogy inkább Klátyikának kéne híznia. Az igaz, hogy Klára pedig iszonyatosan vékony, az mégsem aggaszt annyira, mert nem betegesebb, mint a többi, bírja a strapát, és itthon azért mindig bele tudok diktálni értelmes kajákat, a megfelelő (minimális) mennyiségben. Az idegeinek nem ártana egy kis kipárnázottság - bár lehet, hogy tíz kilóval súlyosabban is egy kis hisztigombóc lenne. Még alakra is :-)
Visszatérve Imolára.... Nem az a szétfolyós pufika ő. Inkább kemény húsú, ámde vastag combikkal van megáldva, amihez jön egy nagy, kerek pocak. Ami persze gyönyörű, csak azért már határeset a túlzás mentén... A helyzet az, hogy sokat eszik, és persze sok olyat szeret, ami hizlal. A rizst (ha, az ő "ferde" szemeivel, nem csoda!), a tésztát, a nutellát..... Sorolhatnám. Az is igaz, hogy ha arról van szó, elfogadja, hogy vacsorára csak egy kis sült halat és paradicsomot egyen. (De abból sokat! :-) )
Szóval, még azt is mondhatnám, hogy egészen sok mindent meg lehet vele beszélni. Abban például már régen megegyeztünk, hogy számára nincs édesség esténként (bár erről már Emmát és Zitát is határozottan visszafogom), kivéve persze a különleges alkalmakat. Na ja.... És akkor mit csináljak az egyik megszokott vacsora párosításommal: leves-palacsinta (vagy leves - muffin, vagy leves - tejben rizs)? Imola elég jól tűri, ha kimarad az esti nasikból, de néha azért próbálkozik... És rossz, mert mindig az egészségével érvelek, meg, hogy ez érte van, nem ellene.
Itt jön még egy sarkalatos pont. Mert a kissé tágabban vett családunkban már volt anorexiás eset. Így aztán már többször kaptam olyan irányú figyelmeztetést, hogy ne mondjam sokat Imónak, hogy túl husi, mert még "énkép-zavara" lesz. Jó, persze, tartok (tarthatok) ettől is, de az anorexiától való rettegés miatt hagyjam, hogy elhízott gyerek váljék belőle?
Most ott tartok a "rágódásban", hogy igyekszem olyan étrendet kialakítani, ami könnyedebb, mint eddig (bár eddig sem voltunk az a pacalos-kocsonyás-körömpörköltös típus), úgy, hogy minél kevesebb kísértésnek tegyem ki az "én kicsi Buddhámat"..... De közben figyelnem kell arra is, hogy a kis "Nyüzüge Gizi" ikre meg ne fogyjon el teljesen, és a többiek is ehetőnek tartsák az eléjük kerülő ételt.
Nem tudom, hogy túlkombinálom-e a dolgot. Lehet, hogy a munkámból adódóan kicsit túl sok olyat olvasok, ami a túlsúlyról és az elhízottságról szól. Lehet, hogy ez még mindig a "kölyökháj", és majd serdülőkorban ledobja. De mi van, ha nem? Viszont: szabad-e fogyókúráztatni egy gyereket? Nyilván nem.... De Imónak nincs szüksége ekkora súlyra. (Mondjuk pláne nem arra, hogy ezt még növelje is...)
Imola egyáltalán nem elégedetlen a külsejével. Nincs is miért, hiszen olyan gyönyörű, hogy még, és az idomai is még a nőiesen gömbölyű kategóriába eshetnek. De azért már vannak nadrágok, amik nem mennek fel rá. És talán az sem véletlen, hogy nem szereti a farmert, hanem csak a cicanadrágokat....
