Pages

2017. szeptember 27., szerda

Mese a tegnap estémről

Érdekes dolog történt velem tegnap. Nem szoktam nagyon puffogni ilyen "felületeken", de úgy érzem, jobb, ha kiírom magamból.
Tegnap este mentem a (kardozó) lányokért a BVSC-be. Útközben telefonáltam (kihangosítóval....), és megvallom, erősen fel voltam "dúlódva". Ezért kissé automatikusan vezettem, persze azért figyelve.
A BVSC parkolója gyakran van tele, és sokszor állnak úgy az autók, hogy a sofőr bennük ül, és ott vár a sportolást befejező gyermekre. És sokszor, akkor is így állnak az autók (tehát nem egy rendes helyen, hanem merőlegesen a parkoló autókra, indulásra kész állapotban), ha van szabad parkolóhely. Hiszen nem akarnak felmenni a létesítménybe - talán néha azért is, hogy aki viszont fel akarna, annak legyen szabad helye.
Szóval, megérkeztem a BVSC-hez, és bár eredetileg nem akartam felmenni, mégis úgy hozta az élet, hogy fel kellett mennem, ezért úgy döntöttem, hogy leparkolok. Meg is láttam egy szabad helyet (lehet, hogy pont akkor mentek el onnan, nem tudom), és nagy lendülettel beálltam. Ugyanakkor be is fejeztem a telefonbeszélgetést. Érzékeltem, hogy egy "merőlegesen álló autó" előrébb jött, de még akkor is azt feltételeztem - gondolom -, hogy nyilván elindul kifelé a parkolóból; bizonyára megérkezett a várt sportoló gyermek. El is indult az autó, és - utólag rekonstruálva - egy kört téve a főúton, vissza is kanyarodott a parkolóba. Én igyekeztem át ugyanezen az úton, amikor az említett autó sofőrje  - egy 45-50 év közötti jóllakott óvodás - letekerte az ablakát és odaüvöltött nekem:
"Te álltál be oda ezzel a szarral? Mit gondolsz, én mire vártam ott?!" (És hogy még mindig ne essen le nekem teljesen a dolog, odabökött egy másik autóra.)
Erősen meglepődtem az egészen (magamban még mindig a telefonhívásomon füstölögtem), így csak annyit válaszoltam hirtelenjében, hogy:
"Én nem álltam be semmilyen szarral sehová, és nem emlékszem rá, hogy valaha is összetegeződtünk volna."
Igazából, eszembe sem jutott, hogy azt mondjam, hogy "bocsi, nem vettem észre, hogy "te" is be akartál oda állni", mert annyira felháborított a megütött hangnem, illetve csak lassan esett le, hogy mire céloz ily' "finoman". Azzal felmentem, és nem is gondoltam többet erre - annyi frusztrált ember van Budapesten, nem sajnálhatom meg mindegyiket.
Amikor visszafelé jövet beszálltunk az autóba, és már indulni készültünk, bekopogott az autó ablakán egy csinos, nagyon kellemes külsejű hölgy. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi van ma ebben a parkolóban, ismerkedési est? - de aztán csak megtudakoltam, hogy mit szeretne. És milyen jól tettem...
Azt kérdezte, hogy én ismertem-e azt az ürgét (úriembernek sehogy sem tudnám nevezni), aki kiordított nekem a kocsijából. Mondtam, hogy nem, és nem is értettem, hogy miért kiabált. Persze, addigra már felfogtam, hogy nyilván ő is be akart oda állni, de mint mondtam a kedves hölgynek is, olyan sokszor állnak ott csak úgy az autók, nem parkolóhelyre várva, hogy azt hittem, most is ez a helyzet (szerintem nem indexelt amúgy...). Ebben teljesen egyetértett velem - és mivel a pasi autója felé bökött a beszélgetés közben, szemlátomást hamar talált parkolóhelyet.... Erre mondta, hogy csak azért kérdezi, mert hogy ő - mármint a hölgy - ott ült az autójában (na tessék, erről beszélek!!! :) ), és arra lett figyelmes, hogy ez az ember odamegy az autómhoz, lehajol az egyik keréknél és babrál valamit. Majd, egy BVSC köntöst fogva elmegy (mondjuk, akkor azért nem volt neki sem olyan sürgős leparkolni....). Mesélte tovább a hölgy, hogy már elkezdte piszkálni a fantáziáját a dolog, ezért miután elment emberünk, ő is odament az autómhoz, hátha rájön, hogy mit csinált ott. És rájött.....
Elmondta, hogy három kisebb csavar volt egymásra téve a kerékhez (Úgy, hogy amikor kitolatok, rájuk menjek). Mondta, hogy ezen nagyon kiakadt. Persze én is - ugyanakkor, ha lehet, még jobban lenyűgözött a hölgy jófejsége, női szolidaritása és tűzrőlpattantsága.
"Hűha, mondtam, megérdemelné, hogy odategyük az ő autójához."
"Rátettem a szélvédőjére- jött a mosolygós válasz".
Hát ez nagyon tetszett! Ő kultúráltan, a másikat nem veszélyeztetve, de jelezve, hogy észrevettük a turpisságot, lépett. Nem győztem hálálkodni, és mondtam neki, hogy vagányságból ötös.


Összefoglalva. Vétettem, mert nem vettem észre, hogy az ő autója is arra a helyre áll. Mástól elvenni a helyét bunkóság. Én is bosszankodom, ha ilyesmi történik velem. Mint ahogy sok minden mást is bunkóság csinálni a közlekedésben, mégis sokan megteszik és sokakat bosszantanak ezzel. Kicsi mentség, hogy nem bunkóságból, hanem figyelmetlenségből csináltam. Ha másképpen érzékelteti velem a hibámat, biz'Isten elnézést is kérek, még akár ki is állok onnan. Mert ilyen vagyok.
Na de..... Ez komolyan elég indok arra, hogy adott esetben akár még az életemre (és utasaim életére) törjön emiatt?! Hiszen egy csavar, ha beleáll a kerékbe, lehet, hogy nem okoz azonnal gondot - de mondjuk nagyobb sebességnél, autópályán veti szét a gumit.... Szerintem ez nagyon beteg reakció. És azt is csak utólag gondoltam végig, hogy ő vajon tart egy zacskó csavart az autójában ilyen esetekre?! Az mennyire beteg....
És nem, nem írtam fel a rendszámát - kissé sokkban voltam ehhez. Meg hát, mit tudnék tenni? Mi a vád és hogyan bizonyítható? Tudom, hogy egy nagyon régi piros Golf. És a sofőrjét is felismerném.
Hát ez az én tegnap esti mesém.

Fő a vidámság.... :)

2017. szeptember 26., kedd

Lányos szülők

A reggeleink eléggé strapásak (ezen kívül még a nappalaink és a gyakran hosszúra nyúló estéink is.... :) ). Iszonyat korán kezdődnek és tele vannak teendőkkel, meg szigorú határidőkkel.
Ma reggel, egy kisimultabb pillanatban, amikor véletlenül egyszerre voltunk a szobánkban Zolival és éppen egy bátorító öleléssel indított utamra a kezdődő munkanapra, gyanús - ámbátor roppant ismerős - zajra lettünk figyelmesek. Egyszerre kaptuk fel a fejünket és kérdeztük némi pánikkal a hangunkban:
"Ez melyikük?!"
A zaj, amit hallottunk, egy hajszárítóból jött. A rémületünket pedig az okozta, hogy garantált a késés, ha valamelyikük akkor kezdte el szárítani vizes loboncát.
És akkor úgy bevillant a "Kavarás" című egyáltalán nem épületes, ámde fáradt estékre való rém szórakoztató film egyik klasszikus "beszólása", némileg a mi családunkra szabva: "Ezek folyton hajat mosnak!" Igen.... Szóval ez elindított bennem egy gondolatmenetet arról, hogy hihetnénk, hogy lánygyerekek pl. kevesebbet esznek, mint a hasonkorú (kamasz) fiúk - tehát esetleg "gazdaságosabbak". Ez biztos így van, viszont....
A lányok (legalább is a mieink) mennyivel több sampont használnak, pl. (hogy más felszerelésekről, illetve kozmetikumokról, vagy netán sminkcuccokról most itt inkább ne is értekezzek....). Mind a négynek hosszú és elég dús haja van. Mind a négy sportol. Ami azt eredményezi, hogy nincs olyan nap, amikor legalább egyikőjük ne mosna hajat.... Ja és persze kell hajbalzsam is. Meg kifésülést segítő spray.... Ipari mennyiség fogy. De nem vehetem "ipari" kiszerelésben. Hiszen van, aki magával viszi a sampont az edzésre, egy versenyre, stb.... Tehát kis flakonok kellenek - abból viszont egyszerre több.... És a családunkban nagy számban jelenlévő hosszú hajtípushoz természetesen járnak még a ház minden pontján letett hajkefék, és persze hajgumik. Zoli "nagy örömére".
Félreértés ne essék, ez nem panasz. Csak megállapítás.
És deeeeee, persze. Próbáljuk őket nevelni. De itt visszautalnék az életkorukra.... Kamaszok. Pontosabban: KAMASZOK. Mi mondjuk, daráljuk, kérjük, felszólítjuk, leszidjuk, unjuk a saját hangunkat, ők meg továbbra sem teszik el, nem viszik el, nem veszik észre, nem pakolják el, nem jut eszükbe.....
Ettől persze még szép az élet velük. De reggel, egy hajszárító hangja, na az riasztó! :)
Három adag haj :)

És a negyedik!

2017. szeptember 1., péntek

Vagyunk még

Hogy mi mindenért nem írtam az elmúlt időszakban? Nos, lehet, hogy nem tudnám felsorolni az összes okot. Időhiányra hivatkozhatnék, dehát pont én szoktam azt ismételgetni (ezeregy más dolog közt) a lányoknak, hogy "arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen". Jó, belátom, ez legalább akkora közhely, mint a "minden fejben dől el", de nyilván nem véletlenül hangzanak el ezek a frázisok oly' gyakran oly' sokunk szájából...


Szóval, nehéz mostanság már írni. A témakör és a vélemény kinyilvánítás is kötött, körülményes. És most a munkahelyem okozta megszorítások mellett inkább a lányaimra gondolnék. Mert már kb. mind abban a korban járnak, amikor a dolgok bonyolódnak. Alapból is úgy van valahogy, hogy amit "Anya" mond, csinál, javasol minimum ciki. Hát ha még le is írja.... :) Szóval, négyen kamaszodnak most minálunk, ki-ki a maga módján. És próbálom szokni, tűrni, kezelni és még akár élvezni is, gyakran mantrázva magamban Vekerdy tanár úr egy-két intelmét (úgy, mint pl. szerinte egy kamasz gyerekre egy táblát kéne akasztani "Átalakítás miatt zárva" felirattal :) ). De a blogírást ez nehezíti. Mert nem szeretnék egy érzékeny lélek tyúkszemére sem rálépni. És hát ugye, ez az a kor, amikor még ha "egy helyben állok is", akkor is megteszem.


Az elmúlt időszak is, mint minden szakasz az életünkben, igen eseménydús volt. Rengeteg sportrendezvény keretezte - hihetetlen, hogy mennyit szurkoltam már megint (persze, azt sem feltétlenül a megfelelő módon, ugye....) - az izgalomról nem is beszélve. És az eredmények? Voltak jók is, rosszak is, örömök, csalódások, bosszankodások és meglepetések. Talán Emma zárta a legsikeresebb évadot, jó kezekben volt a legutóbbi versenyszezon alatt, szerették is őt, sokat fejlődött és remekül szerepelt több helyen is. És még a suli is bevált neki - szinte szárnyal oroszból (amit a nulladik évben tanult) - csak maradjon is így!!! Klára került némileg sportválságba. Még mindig nem tudja, hogy marad-e a judónál, amit nagyon szeret, csak ő nem érzi magán a fejlődést annyira, vagy vált-e. Ez utóbbi kapcsán Zoli erős ámde persze szeretetteljes nyomást gyakorol rá: még a vak is látja, hogy Klárinak hosszútávú atléta alkata van inkább - és a megfelelő kitartás is párosul hozzá - így a triatlon felé próbálja terelgetni őt. És itt meg is említhetném az elmúlt nyár egyik erős pillanatát: családilag teljesítettük (bár az én hozzájárulásom oly' csekély volt, hogy talán pontosabb ragozás a "teljesítették") a nagyatádi Extrememant. Ez 3,8 km úszás (ennek felét Zoli, másik felét Klára nyomta le a gyékényesi tóban), majd 180 km bringa (itt 70-et tekert Zitus, a többit Zoli), majd egy maraton, azaz 42 km futás (ez 8 5,25km-es körre volt osztva - ebből 3-at!!! teljesített Klára, 3-at Zoli, 1-et Zitus és 1-et én).
A vívóink kevésbé sikeres évadot zártak, ennek rengeteg oka van, amit ugyancsak nem taglalnék itt, de lelkesedésük nem lankad, így optimistán nézünk a jövőbe. :)


Az előző tanév pazarul zárult a lányoknak. Emmát már említettem, de lett idén kitűnőnk is (a legmaximalistább gyerekünk részéről), és amúgy meg kizárólag kitűnő-közeli eredmények. Nagyon megdicsértük őket, habár mindig úgy engedem el őket vizsgára, dolgozatra,versenyre, bármire, hogy ha az övé lesz is a legrosszabb teljesítmény is, akkor is hazavárom és még vacsorát is kap. :)


Az idei év igen riasztó: Zita érettségizik. De többen túlélték már, állítólag. Nehezített pályán mozog a sok sport és a nem szerény célkitűzés (SOTE) miatt. Szegény az egész nyarat végigtanulta (kémia), és amúgy is nagyon okos és szorgalmas, úgyhogy bízom abban, hogy már elsőre sikerül neki bejutnia, de itt is érvényes az imént írt mottóm: akkor sincs baj, ha mégsem.


A nyarunk szép volt - elég változatos. Emma idén fantasztikus programot bonyolított. Kezdte egy barátnős lazulással a világ legjobb fej keresztapjánál, Zamárdiban. Majd folytatta az ugyancsak nagyon jófej nagyszülőkkel egy moszkvai kiruccanással - ide elvitte társul Zitust is. Ja! A kettő között "leugrott" Horvátországba, egy kupára, a Budapest válogatott színeiben. Ezek után nem sokkal már a tengerparton találta magát, Zakinthoson, családostul (velünk) és nagyszülőstül. Hazaérvén, átcsomagolt (némi mosást is beiktatva), és elindult élete eddigi legnagyobb utazására (és megkockáztatom: eddigi legnagyobb kalandjára): három hétre az USA-ba. És hogyhogy csak ő és ennyi időre? Nos, a világ legjobb fej keresztapja mellett neki jutott egy irtózatosan jófej keresztanya is, Vera barátnőm személyében (aki nem a keresztapa felesége.... :) ). Vera már régen tervezte, hogy tesz egy ameriaki körutat három gyermekével. Rendkívül kusza magánéleti bonyodalmak révén, végül egy nap megkérdezte Vera, hogy elhívhatná-e Emmát erre a túrára. Hát ki ne engedné?! És így Emma, Verával és annak két nagygyermekével (köztük Emma egyik legjobb barátnőjével) körbejárta Amerika egy jelentős részét. Hazatérte után sikerült pár napot hatosban töltenünk végre vele együtt a Balatonon (számomra a nyár csúcspontja volt), majd már ment is tova edzőtáborba, aztán utána még egy másikba....
És ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy a nyár elején még a szerelem is rátalált.... Hát, tényleg remek nyara volt!


Emma nyarának leírása részben a sajátunkat is fedte, de csak részben. Utazás szempontjából volt még az Ikreknek is egy nagyszülős útjuk - nekik Amszterdamba, és egy kicsit hosszabb balatoni tartózkodásunk is. Ez utóbbin főleg mi hárman vettünk részt Imóval és Klárával, de a hétvégeken Zoli is (illetve egyszer Zita is), majd ugye volt az a három közös nap hatosban. A Balatont még mindig imádom, és még mindig úgy hiszem, hogy ott történik nálam az éves "ráncfelvarrás" - nyilván csak képletesen!!!!


A nyarat némileg árnyalta két egészségügyi gikszer. Az egyikkel kalkuláltunk, sőt ütemezve volt - ez Imó újabb fülműtétje volt. A nyár közepén.... Onnantól nem érhette víz a fülét....Szegény. Nagyon jól viselte egyébként - olyan jó természete van!!!! És a műtét is jól sikerült, a kórházról csak és kizárólag jókat tudok mesélni (Péterfy), egy fantasztikus és nagyon kedves csapat dolgozik ott; most úgy műtötték, hogy a gyönyörű hajából sem kellett kiborotválni egy részt, úgyhogy végül is pozitv a végkicsengés. Csak rossz ez az egész. Most már csak abban bizakodunk, hogy több ilyen műtét nem kell majd.
A másik gikszer kellemetlenebb és váratlanabb volt. A görög nyaralásunk során, Anyukám egy beakadt papucs miatt elesett és eltörte a bokáját. No, ez gond volt.... Bár a helyi egészségügyi ellátásra sem lehet panaszunk, sőt még az utasbiztosításról is csak szépeket lehet mondani, na de ez azért több, mint kellemetlen volt és még mindig az, az én amúgy örökmozgó, dinamikus, de már mégsem húszéves Anyukámnak.... Fekvő gipsz, mankó, lábát le nem teheti, napi szuri a hasba, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, bepánikolt férj, hosszú meleg nyár szobában töltve - ezek vártak Anyukámra... De ő egy hős. Most már ott tart, hogy nincs a lábán csak egy rögzítő, "eldobhatta" az egyik botot, és bízik benne, hogy a jövő héten a másikat is hajíthatja utána. Már autóvezetést tervez és remél...


Tehát, itt tartunk most. De pár szóban leírnám, hogy volt még a nyáron.... egy esküvő is (jaj de az elején volt, mintha száz éve történt volna); pár strandröplabda verseny (szép sikerekkel és bosszantó kudarccal is); a közös triatlonozás Nagyatádon, meg Zoli saját triatlonozásai Tatán (egy város, amibe első pillantásra szerelmes lettem) és Budapesten is (befutó a Hősök terén...); egy szupervidám este fent a hegyen a Majthényi présházban, a Konyári pincészetnél; két szerelmes leány (így már vannak "fiaim" is - szokom az érzést, ami alapvetően jó); boldog közös bringázások forró nyári napok hűvösebb hajnalain kettesben Zolival, a Balatonnál; sütögetés barátokkal; Klárának remek táborok (rajz és színjátszó, no meg röpis is); új felfedezések a boglári gasztronómiában, lángosozás a jól bevált helyen; visszatérés a lovagláshoz és a teniszhez, sok-sok edzés, néhány mozi, pár Aperol, kutyus folyton velünk, rengeteg úszás és hát a folyamatos érzés, hogy klassz kis (?!) családunk van.


És most eljött szeptember 1., és ennek nem örülök.
De legalább írtam. :)
Zita elkapta búcsúm pillanatát a Balatontól