Pages

2012. május 31., csütörtök

New age

Szinte én sem hittem el, ahogyan hallottam magamat mondani azt, amit. Mégpedig: "Emma! Akkor, ha nem akarsz velem jönni a Kicsikért az atlétikára meg a zongorás furulya-próbára, akkor megtennéd, hogy bepanírozod a húst a vacsorához?" Mire Emma nem kapott röhögőgörcsöt, hanem azt mondta, hogy dehogynem... És mire hazaértünk, már éppen törölgette le a konyhapultot, a húsok pedig katonásan bepanírozva várták, hogy történjen már velük valami.
Ha megszorulnék, Zita tudna teljes vacsorát előállítani (pl. virslis táskák uborka-salátával). Klára nagyjából össze tudja dobni egy csokis muffin tésztáját. Imola tökéletesen szétválogatja a fehérneműket, a zoknikat és a behajtogatott száraz ruhákat. Kutyát, nyulat, teknőst etetnek. Nyulat takarítanak is; ha nem vagyok résen, akkor a kutyapiszkot is összeszedik a kertben. Terítenek, port törölnek, felmosnak. A Nagyobbak hazaközlekednek a suliból egyedül. 
Megnőttek. És azt gondolom, pont jókor. És ezt leírnom legalább olyan hihetetlen a számomra, mint kimondani volt a kezdeteknél idézett mondatot.

2012. május 29., kedd

Gyereknap

"Anya! Én nagyon jól éreztem ma magam! Ugye te is?" Ezt Klára mondta és kérdezte.
"Ha majd én is anyuka leszek, én is elhozom a Vidámparkba a gyerekeimet!" Ezt Zita mondta. (Na jó, azt is hozzátette, hogy ő viszont MINDENRE felül majd velük....)
"Jövőre is veletek szeretném tölteni a Gyereknapot!" Ezt V. mondta, Emma barátnője, aki tulajdonképpen "véletlenül" volt velünk aznap; pontosabban azért, mert a szülei már jó előre megkérdezték, hogy nem tudnánk-e kisegíteni őket V. felügyeletével ezen a napon, mert nekik programjuk lenne, no meg V. nővérének is. Miért is ne?
A gyereknapot a Vidámparkban töltöttük. Pontosabban, négy plusz egy leány és én. 
Reggel úgy keltem fel, hogy ezt a napot tényleg úgy szeretném eltölteni, hogy nekik legyen jó, hogy végig jól érezzék magukat, hogy ne legyen vita, nyafogás, alkudozás; hogy róluk szóljon. Majdnem megdőlt a dolog már az elején, mert ugyan Zita nagyon erőteljesen, Emma és Imola kissé megingathatóbb módon, de a Vidámparkot emlegették (ráadásul Imó már a neve napján is oda szeretett volna menni, amit végül sajnos nem tudtunk akkor megoldani), Klára viszont makacsul azt hajtogatta, hogy ő nem akar a Vidámparkba menni. Márpedig Klárával sosem jó, de most pláne nem, ujjat húzni... Azt, hogy én hogyan viszonyulok a Vidámparkhoz, mind tudták... Rettegek mindenen, talán csak a Mesecsónakon nem... Jó, mondtam, nézzük meg a neten, hogy mire is tudnának felülni úgy, hogy nekem ne kelljen... És ahogy vettük végig a játékokat, úgy Klára kedve is hamar megjött. V. is jól elvigyorodott a Vidámpark ötletére...
Oké. Gyorsan lefektettem a "szabályokat". Én nem ülök fel semmi olyanra, amire nem szeretnék. Nekik kell úgy megoldani és megszervezni, hogy a Kicsikhez jusson mindig kísérő. (Sajnos, Zita barátnőjét nem sikerült elcsábítanunk, mert már volt programja, pedig úgy lett volna az igazi, páros számú gyerekkel.) Mindenbe beleegyeztek...

Gondoltam én, hogy nem mi leszünk az egyetlenek azzal az ötlettel, hogy az amúgy is mindig zsúfolt Városligetben töltsük a Gyereknapot - mert a szokásos tömeget még a ligeti gyereknapi rendezvények is fokozták. Tettünk ugyan egy próbát a Liget felé, de végül úgy döntöttem, hogy mérgelődés és hasztalan körözés helyett inkább sétáljunk egy kicsit, és így a Mexikói útnál parkoltam le. Szerintem nem is volt ez túl messze. A Vidámpark bejáratánál is hosszú sorok álltak, de Zita szemfülesen talált egy rövidet, így hamarosan felkarszalagozva léptünk be az áhított helyre. 
És innentől nem volt megállás. Rengeteg mindenre felültek, felszálltak a csajok. Kellett ugyan sorba állni több-kevesebb ideig, de az alatt pont volt lehetőségük elropogtatni az otthonról hozott élelmet, vagy inni pár kortyot. Ha meg túl hosszúnak vagy lassúnak bizonyult egy sor, akkor pedig teljes egyetértésben elmentünk máshová. Valóban végig élvezték. Nem volt egy nyafogás sem. Nem volt egy vita sem. Nem volt egy sóhaj sem. Csupa vigyor, lelkesedés és izgalom, hogy hová menjünk még, vagy hová menjünk vissza. Tulajdonképpen jó ez a napi jegyes rendszer. Pont azért, mert így nem kellett sosem azt mondanom, hogy na, ide már nem megyünk, már voltatok eleget, sokba kerül, elég már, vagy bármi... Egyedül egy számomra nézni is rossz kategóriájú cuccnál, az ún. "Spinning Coaster"-nél mondtam azt sokadjára, hogy inkább gyertek vissza - de csak azért, mert előttük (amíg sorban álltak), többször leállt a szerkezet. Nem szerettem volna, ha valahol fent ragadnak....
Persze, néha én is beültem velük. A Tréfás Dzsungel vasútra pl.... Meg a Kanyargó nevű, ősöreg, de tényleg vicces valamire. Meg a (lézer) dodzsemre. Meg az Elvarázsolt kastélyba. Meg a "csodabringára". Meg az óriáskerékre is, ahová eddig sosem és máskor sem soha... Imolával voltam, és ő fogta a kezemet és biztatott, hogy "most már mindjárt lefelé megyünk, Anya, ne izgulj!" Én ugyanis nem mertem lenézni... Borzasztó tériszonyom támadt...
Zita szeretett volna a fa-hullámvasútra is felülni, de Emma az utolsó pillanatban visszahőkölt. Zita abban bízik, hogy majd visszamegy még az apjával. Aki inkább focizni ment délelőtt, és este csodálkozva nézett rám: "Azt hittem, hogy csak egy délelőtti program lesz ez! Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú, veletek mentem volna én is!" Hát, eszem ágában sem volt megkurtítani az élvezeteket. Ha már egyszer rászántam magamat, ha már egyszer kifizettük a nem kevés napidíjat, akkor legyen az élvezet korlátozás nélküli! Igen, volt, amin vagy ötször is voltak! És nem, nagyon sokáig nem mondtam, hogy most már elég. Tulajdonképpen az újra és újra eleredő eső és az éhség hozott csak el minket onnan. Mert elfogyott az otthoni elemózsia és itóka; az ottani ételek aranyáron és hosszú sorban állás után voltak csak elérhetőek; így éppen csak egy gyorsabban beszerezhető pizzaszeletre ültettem le őket. 
Kerek hét órás intenzív vidámparkozás után, iszonyatosan koszos lábakkal, eléggé elfáradva, élményekkel teli, vigyorral az arcokon tértünk haza.

Utólag belegondolva, merész vállalkozás volt öt gyerekkel elindulni egyedül. De egy pillanatig sem éreztem gondnak, tehernek, vagy nehézségnek. Talán azért nem volt ez felelőtlenség részemről, mert egy részt már nagyok; más részt pedig tudom, hogy megbízhatóak nagyon. Büszke vagyok magamra. és boldog, hogy sikerült ilyen szép napot varázsolni nekik. Pont olyat, amilyet szerettem volna, amikor felébredtem.
(u.i.: Kép nincs... Én nem akartam még egy fényképezőgéppel is elnehezíteni amúgy sem könnyű hátizsákomat, Zitáé pedig az első körben lemerült - amikor is video készült. Emma telefonja hasonlóan járt...)
(u.i.2.: Tudom, hogy előbb-utóbb elköltöztetik erről a helyről a Vidámparkot. És tény, hogy egy kis ráncfelvarrás rá fér; habár most kevésbé éreztem ezt, mint a legutóbbi látogatásunk alkalmával. De remélem, hogy a gyönyörű Körhinta, amire ugyancsak mind fel szerettek volna szállni - sőt elvárták, hogy én is... -, a helyén marad, és tovább működik eredeti pompájában.

2012. május 24., csütörtök

A tegnap délután

Úgy tűnik, Klára lelke kicsit megtépázódott. Okokat igazán nem találok, nem találunk, de tény, hogy az utóbbi hetekben nagyon rossz passzban volt a Kishölgy. Veszekedett, kötekedett, kereste a konfliktust, harcolt és közben rosszkedve volt (és lett aztán mindenkinek a környezetéből). Semmi olyan pontos eseményt nem tudnánk megnevezni, amihez ez a hangulatváltozás köthető. Viszont az ingerlékenységgel együtt érkezett a nemevés is, ami Klára kicsiny súlyát tekintve, igen rémisztő. A rosszhangulatú bő tíz nap végén érkezett a betegség - hogy, hogy nem, gyomorvírus... Bár Kláránál a vírus nem okozott túl látványos kárt (ellentétben Imolával, aki pár nappal később átvette az ikertesótól a stafétabotot és alaposan megviselődött szegényke), de sokáig fájlalta a hasát, és napokig szinte semmit sem evett. Utána elkezdett azért, de módjával. Most egy kicsit aggódunk (még Klára tanító nénije is beszállt elég aktívan ebbe az aggódásba), és megtettük a lépéseket, hogy alaposabban is utána járjunk a dolognak.
Viszont a betegség óta visszatért Klára jobb kedve, amibe persze azért belefér némi kötekedés, de alapvetően mosolygósabb lett, és nem keresi már a lehetőséget egy kiadós zsémbelésre. Biztos jót tett neki némi pihenés, némi kényeztetés, megkülönböztetett figyelem - és biztos nem fáj már semmije. 
Tegnap nyugis délutánunk volt. Amibe belefért az is, hogy leszüreteljük cseresznyefánk termésének javát. Klára is csatlakozott hozzám. Amíg én létráról, addig ő, igazi csibészesen, fáról szedte a gyümölcsöt. Egy saját tálba, amit a suliba készült bevinni, az osztályának. Többször elmondta, hogy ő csak olyan cseresznyét szeretne bevinni, amit ő maga szedett. És kitartott, és feljebb mászott, és nyújtózkodott, és frászt rám hozott (hogy lepotyog). Közben pedig jókat csevegtünk. Nagyon jól esett ez a kis kettesben töltött szabad idő. Szerintem neki is. Valahogy megnyugtatott, hogy talán ez a nagy lélek ebben a kis testben megnyugodhatott, akármi is volt, ami felkavarta. 
És, mintegy végső megnyugvásként, még ráakadtam valamire. Imolával pótolgattuk a leckét és valamit le akartam ellenőrizni Klára könyvében, tudván, hogy ő már megcsinálta azt a feladatot. És ahogy lejjebb csúszott a tekintetem a keresett feladatról egy jót derültem azon, amit olvastam! Volt egy olyan kérdés a szövegértés végén, hogy: "Tudsz mondani belső tulajdonságokat is? Milyen vagy (lusta vagy szorgalmas, rendes vagy rendetlen, stb.)? Írj le néhányat!"
Hát, Klárának nem volt elég az előrenyomtatott két sor. Íme a válasza: "szorgalmas, rendes, okos, szerény, jószívű, figyelmes, kedves, megértő, szófogadó".
No, aki ilyet ír saját magáról, önállóan, az talán nem lehet túl nagy harcban önmagával; annak talán nincs nagy vihar a lelkében, nem?



2012. május 23., szerda

Negyvenes bölcselgések

Valahogy olyan ez, mint amikor a csillagok összeállnak. És általunk látni vélt, vagy valóban elénk táruló utat mutatnak meg. Ilyesmik történnek mostanában. Jelek érkeznek felém - vagy olyasmik, amiket én jeleknek vélek, azoknak akarom látni. Megpróbálom rendszerezni őket.

Egyik nap, a francia Paris Match-ot böngésztem. Nem igazán tudom megmondani, hogy mi is ennek a magyar megfelelője - szerintem nincs. Mert heti, kicsit közéleti, kicsit pletyka, kicsit politikai lap.Anyukám szokta néha megvenni - és után átadja nekem, aki főleg a francia nyomdatermékre éheztem ki, szinte mindegy mi is az. Szóval ennek valamelyik nem túl régi számában akadtam rá egy kissé "őrültnek" minősíthető emberke interjújára. Nála az "akadt be", hogy az év egy jelentős részét muszáj Grönlandon élnie, a nagy, kietlen, jeges pusztaságban, ahol már pottyant bele a jeges vízbe egy jégtábláról úgy, hogy majdnem odalett a keze (gyakorlatilag szétfagytak az ujjai), ahol az általunk civilizáltnak nevezett életnek csak kezdetleges nyomai bukkantak fel (pl. nincs egészségügyi ellátás, orvos, csak egy helikopter, amelyik vagy tud éppen repülni, amikor baj van, vagy nem - vagy a szennyvízmegoldásuk is roppant "érdekes", hogy csak ennyit említsek). De ez az ember úgy érzi magát jól, ha sok időt tölt ezen a vidéken. Na, ő idézte az interjúban Confuciust, a kínai bölcset, akinek állítólag jóval több mondást tulajdonítunk, mint ahányat egész életében egyáltalán ki tudott volna mondani, de ez nem baj. Ez a mondás, durva, lényegre törő fordításban kb. annyi, hogy "egy embernek két élete van; a második akkor kezdődik, amikor tényleg rájövünk, hogy az első véges"...
Ez a mondás vagy bölcsesség most és itt valahogy gyomorba vágott. Úgy éreztem, ez egy üzenet: ideje az eszmélésnek. Érdekes, rögtön beugrott egy másik Confucius (vagy nem) bölcsesség is, amit annak idején, az egyetemen mondott az ugyancsak kissé furfazon töritanárunk. Annak meg az volt a lényege, hogy "ha kitárjuk az ablakokat, akkor nemcsak a friss levegő jöhet be, hanem a legyek is." Emlékszem, szanaszéjjel vihorásztuk magunkat ezen a mondaton. Aminek egyre több jelentést találok, ahogyan öregszem. Ez igaz lehet a demokráciának nevezett valamire is, aminek kitártuk az ablakunkat huszonpár évvel ezelőtt, de igaz lehet a saját kis életünkre is. Valahogy most erős aktualitását látom ennek a mondatnak is.

Confucius (vagy nem) megszívlelendő mondatain túl, történt még egy aprócska vizsgálat is. A laptopkonyha.hu stúdiójában forgattunk egy német céggel (Insumed), akik bizonyos cukros betegek (nem merném írni, hogy melyik típusú, nehogy szamárságot írjak, de az a típus, amelyik a túlzott elhízástól alakulhat ki) kigyógyítására, illetve a túlsúlyos emberek, orvosi kontroll alatti, biztonságos lefogyasztására esküdött fel, komoly eredményekkel, egyébként. Ahhoz, hogy egy ilyen kezelés elkezdődjön, először egy konzultációra kell elmenni az orvoshoz, ahol ő egy mérést is elvégez. Nem tudnám visszaadni a pontos működési menetét, pedig OZ, a séfünk, többször is elmagyarázta, de a lényeg az, hogy súlyunkon, a BMI-nken (súly/testmagasság arányosság) túl, megmérik a sejtjeink hidratáltságát, zsírosságát és a bennük (?) rejlő izommennyiséget is. Mivel ott volt ez a szerkentyű is, naná, hogy kipróbáltam! Az eredmény nem lepett meg, habár néha jól jön egy kis "tudomány" is a (meg)érzéseinkhez. Szóval a BMI-m csak egy kicsit van a minimum elvárt alatt, ami még mindig jobb, mintha felette lenne. A hidratáltságom tökéletes (amire büszke vagyok, mert ezért teszek is), a zsírmennyiség sem teljesen elegendő, de állítólag az sem gond. Hanem az izom! A nullához közelít! És az rossz. Nem azért leginkább, mert egyre messzebb kerül a minimaraton álmom, hanem azért, mert ha bekukucskál egy betegség, akkor azonnal teljesen kiüt. A helyzet az, hogy mindig a mozgást hanyagolom, és lelkifurdalásom van, ha azzal töltöm az időt (a bloggal is kezdek így lenni, ez talán látszik...). Ez nem jó. Tudom. Muszáj kikanyarítanom azt az "énidőt". Itt volt a jel(zés). Nem szabad hátat fordítanom neki.

Aztán... A múlt hévégén vacsorára invitáltak minket a szüleim. Régi jó barátaik, egy házaspár, Izraelből, látogatták meg őket egy hosszú hétvégére. Több évtizedes, munkakapcsolatból kialakult barátság ez. Én ezektől mindig meghatódom.. Ahogy attól is, hogy a hetvenes évei második felében járó pár milyen életerősen, szellemileg frissen csacsogta végig az estét velünk (franciáról angolra, angolról franciára váltva minden gond nélkül). Vidámak, mosolygósak, kedvesek, tele tervekkel! A hölgy fent van a facebook-on, és lelkesen mesélte, hogy milyen sokan köszöntötték őt az éppen aznapra eső születésnapján. Pontosan emlékeztek első találkozásunkra (mármint velem), ami Dél-Amerikában történt, 1988-ban, amikor egyszer én is elkísértem szüleimet Apu egyik konferenciájára.
Ez a vacsora sok-sok "jelet" küldött felém. A barátságról, az igaziról, amit nem nyű el sem idő, sem távolság. Az életerőről, ami nem kor kérdése. És igen, belül, legbelül, ismét feléledt bennem az a vágy, hogy eljuthassak olyan távoli helyekre, ahová mindig is vágytam. Ezek között van Izrael is, no meg Kína, Madagaszkár és a Karib-térség (főként Kuba). Ráadásul, egyre inkább érzem úgy, hogy ahogyan minden utazás (legutóbb pl. a pécsi hétvégénk) egy ablakot nyit a világunkra, kitágítja tudatunkat és az életünket, úgy  egy USA-béli utazással nagyon nagyot tudnánk adni most már a gyerekeinknek. Zoli rokonai nagyon hívnak minket évek óta, de csak mostanában látnám már értelmét. Persze, ez most még csak célként lebeg előttünk, előttem, de érzem, megtaláljuk majd a módját a megvalósításnak.
Kinyitni a világra így vagy úgy, ezt a vágyat sem szabad elnyomni itt, legbelül.

És végül... Eljön az idő, a munkahelyemmel, a hivatalossal, kapcsolatban, amikor nagyon hamar válaszút kerülök most már. Zolival átrágtuk a dolgokat. Nem lesz könnyű, ami előttünk áll, de ezt is egy jelnek veszem, egy lehetőségnek, ami a többi jelet is megtámogatja, felerősíti majd. És együtt, elém tárul az az út, ami kicsit másmilyen lesz, mint eddig. Két dolog biztos: ezen az úton jobban meg kell magamat erősíteni, és ezen az úton is mindig ott leszek és akkor leszek ott, amikor és ahol az immár cseperedő gyerekeimnek és eddig is vitézül helyt álló férjemnek kellek majd.

2012. május 20., vasárnap

Vizsga - drukk

Emma alapvetően is rengeteget zongorázik, és már most csillogó szemmel magyarázza, hogy milyen klassz darabokat kap majd - a nyárra. Holnapután lesz az évvégi zongoravizsga (Imónak is, akit ez nem nagyon hoz lázba - a Klárától kapott gyomorvírus annál inkább, de talán pont a vizsgára helyrejön szegény), így aztán Emma MÉG többet gyakorolja a négy vizsgadarabját. Én imádom, öröm erre kelni, feküdni, főzni, teregetni, dolgozni a gépen, matekpéldát magyarázni egy másik gyerekemnek, kipakolni a bevásárolt holmikat, összesöpörni a kiborult porcukorszóró tartalmát - bármit. A testvérek már más véleményen vannak... Amikor felcsendülnek a "Látomás" című darab első hangjai, Zita és Klára "kórusban" emelik az ég felé tekintetüket, és mindenféle átkokat sziszegnek. Két darab közötti szünetben próbálják többé-kevésbé európai módon jelezni, hogy szerintük már TÖKÉLETESEN tudja Emma a darabjait, és ha erre Emma azt feleli, hogy igen, de azért ennél meg annál még ezt meg azt korrigálná, akkor nem túl halkan közlik, hogy MÁR ALIG VÁRJÁK, hogy Emma levizsgázzon....
Hát, azt hiszem, hogy Emma zongora-szeretete hatalmasat nőtt az elmúlt tanévben, és ez nagyon nagy öröm nekünk, szülőknek (mindenképpen). A rendkívül igényes Larisza tanár néni szájából is jó olyanokat hallani, hogy milyen sokat fejlődött a leányzó, hogy "már érzelemmel is játszik". Nyilván, így, a harmadik hangszeres év végén, tényleg megnő az élvezet a tanuló gyermek számára is, de itt talán egy "bekattanás" is megtörtént, ami csak jó dolgokat jelez. Remélem, hogy a vizsgán - amin, fájdalom, a Balatonra szólító munkám miatt - nem lehetek ott, Emma ugyanolyan szépen és érzelemdúsan klimpírozza majd el imádott darabjait, és  a vizsgabiztosoknak is feltűnik majd a minőségi változás. Imola esetében főként a teljes egészségben bízom, és abban, hogy az itthon tapasztalt "lazasága" a Zeneiskolában is megmarad majd, és ő is sikeresen veszi majd ezt a "kanyart".

2012. május 18., péntek

Anyák napja sokféleképpen

Azt hiszem, már többször kifejtettem, különböző megközelítésből, hogy miért is olyan nagyon jó a nagycsaládos lét. Nos, az egyik fénypont természetesen az anyák napja, amely során négy gyermek köszönt csillogó szemmel, készül előtte serényen és izgatottan - én pedig négyszer (legalább...) hatódom meg. Idén is "kijutott" nekem...
Maga az anyák napja Pécs gyönyörű városában "ért". Vívóverseny végett jártunk ebben a csodás városban, ahová utoljára általános iskolás koromban vetett jó sorsom. Nem vág teljesen a témába, de itt jegyezném meg, hogy teljesen szerelembe estem ezzel a várossal: szép, kedves, hangulatos, vidám.
Szóval Pécsett voltunk már szombaton is, akkor kezdődött a verseny, ami egy sorozatnak volt az utolsó állomása. Vasárnap, anyák napján, délután került sor a gálára, ami ezt a sorozatot zárta le, a nyolc legjobb versenyzővel, mindhárom korosztályból: gyermek (1999-ben vagy később születettek), újonc (1998-ban vagy később születettek) és serdülő (1997-ben vagy később születettek). Nagyon büszkék voltunk, mert Zita az utolsó pillanatban az újonc korosztályban is bejutott a legjobb nyolcba (a saját, "gyerek" korosztálya mellett). Utána, a gálán, már nem okozott újabb meglepetést, de egyáltalán nem elégedetlenkedtünk! Maga a gála remek hangulatú volt; érdekes módon, egy bevásárlóközpontban, sok járókelővel és nézővel, meglehetősen ünnepélyes keretek között.
Úgy vélem, hogy remek hétvégét töltöttünk a vívás jegyében. És tulajdonképpen nem az eredmények miatt. Hanem azért, mert látjuk, hogy Zita sokat fejlődött (ebben az idényben egyébként ez volt a kérésünk felé: legyen benne az első nyolcban; a következő idényre "emeljük majd a tétet" :-) ), és tette ezt egy olyan környezetben, ahol egyre szívesebben mozog: igazi barátokra lelt, és a verseny alatt és után is valódi "buli-érzésünk" volt már. Mi, szülők, no meg az edzők, is jókat diskurálunk, a verseny után a lányok is együtt flangáltak Pécs főterén és környékén, együtt vacsorázott a klub összes ottlévő versenyzője, hozzátartozója és edzője; és a "legvérremenőbb" asszók után is egymás nyakába borultak az egymás ellen vívó "kardos lányok". Valahogy olyan szép volt, a roppanós fiatalságuk, a teátrális felszerelésük a páston; valahogy szívmelengető volt, ahogy azonnal cinkossá váltak az asszó után.
Néha lázongok a vívás körüli bonyodalmak miatt, de alapvetően újra és újra be kell lássam: jó helyen van Zita ebben a sportban.
Tehát: szép anyák napját okozott nekem a Nagylány, és bizonyítékul íme egy-két fotó, köszönet érte Helgának is, Zita pécsi vívóbarátnője anyukájának.
Lesifotós kép - nagyon tetszik, szerintem látszik rajta a szeretet
Asszó után a legjobb barátnővel, Dórival
Decsi István akasztja a második érmet (is) Zita nyakába
Barátnős lazítás két verseny között
Kardos köszönés a gálán - az "összecsapások" előtt
Szerintem a fiatalság, a vidámság és a sportosság egyszerre árad ebből a remek képből
Vívó versenyző lányok
Tini majmócák, verseny után
A verseny másnapján jött el Emmák anyák napi ünnepségének pillanata. Igazán megható volt - több szempontból is. A téma eleve, ugye már adott... Aztán... Hát, valószínűleg az utolsó anyák napi ünnepsége volt ez Emmusnak - hiszen jövőre már, felsős nagylányként, valószínűleg nem számíthatunk ilyesmire. Bár szívesen meglepődnék... Szóval. "Szokásos" minőséget kaptunk; mármint Réka nénitől szokásosat: kedves, bájos, koruknak és habitusuknak megfelelő műsort adott elő a 4.a.. Egyszerűségében brilliáns ötlete támadt Réka néninek: megkért minden gyereket, hogy írjon verset anyukájának, anyukájáról. Mindegyik benne volt a játékban - és abban is, hogy elszavalja mindenki előtt. Hát, kevés szem maradt szárazon. Az enyém talán csak azért, mert Emma verse egy aranyos viccességgel ért véget:
"Szép kedves anyukám
Csókold meg az apukám!"
Annyira helyes volt, mert jót vigyorgott saját magán, és persze derültséget okozott osztálytársai és a közönség körében is. Az ünnepség végén kaptunk egy kis kötetet, benne az összes verssel. Le a kalappal Réka néni! Aki, a műsort követő szülőin, már nem tudta visszatartani könnyeit, és elcsukló hangon adta gyorsan át a szót az SZK-társunknak. Hát, sokan krákogtunk. Igen, persze, az idő egyszer csak elszáll, és ez az élet rendje, de akkor is olyan rossz elbúcsúzni egy ilyen remek tanító nénitől, és vele együtt egy egész korszaktól. Még akkor is, ha most már tudjuk: a felsős osztályfőnök szinte "Réka néni folytatása" lesz.
Az ünnepségen kicsit messze ültem, így a képek nem lettek túl jók, teszek fel egyet-kettőt a tinitáncot vidáman lejtő Emmáról is, ahogyan a pár nappal későbbi Szülők Bálján tette ezt.
Vicces-édes Emma
Mozgásban...
Meghajolás!
A harmadik anyák napjás történés természetesen Klárához és Imóhoz kapcsolódik. Kis elsősként, nekik is volt anyák napi műsoruk - nagyon előzékenyen úgy szervezve, hogy azok az anyukák, akiknek különböző "érdekeltségük" van iskolán belül, mindenhová eljuthassanak. Aranyos kis verselős műsort hallgathattunk meg - az Elsősök olyan bájosak, bármit is csináljanak! Én ugyan ezúttal amiatt szontyolodtam el, hogy Klára olyan rosszkedvűnek tűnt a műsor alatt - azt gondoltam, hogy az utóbbi időben rá jellemző kissé kötekedős-morgós-kedvetlen hangulat uralkodott el rajta ennyire. Már kezdtem búsulni az elromlott anya-lánya kapcsolaton, és a miérteket kezdtem el keresgélni.... Mondhatni, a torkom leginkább emiatt szorult össze. Hazaérve viszont kiderült: szegény Csöpp belázasodott! Fájlalta a fejét és a hasát. Sajnos, azóta sem épült még fel (ez most hétfőn volt), sőt már mindenféle rota-, kalici- és egyéb vírusokra kezd a doktornő gyanakodni. Én valahogy úgy hiszem, hogy a helyzet nem ennyire vészes, bízom benne, hogy az elküldött "minták" is engem igazolnak majd. Mindenesetre, úgy tűnik, ezzel az akármilyen vírussal együtt távozik a rossz kedve is, és kezdünk visszatalálni - családilag - a régi, virgonc, mosolygós Klárához. Teszek fel képet az anyák napjáról, de a Szülők Bálján előadott néptáncos produkciójukról is - ott még jobb formában volt Klára.
Imola szájösszeszorítós mosolya...
Előadás után, Klári már kicsit "zilált", a néptáncoktató által kreált szépséges öltözékben
Nem csak táncolnak, énekelnek is
Járnak a lábak, pörögnek a szoknyák
Imola szégyenlős, anyák napján
Klára betegen, nyavalyás frufrujával, anyák napján
Szóval, szeretem az anyák napját, nem szeretem, ha beteg vagy rosszkedvű valamelyik gyerekem, és kifejezetten utálom, hogy így múlik az idő...

2012. május 13., vasárnap

Megint névnap

Megkérdeztem ma tőle, hogy szereti-e a nevét. Rögtön rávágta, hogy igen. No persze, nem vállaltam nagy rizikót ezzel, mivel pont a neve napján tettem fel a kérdést. És hát, friss volt még neki az élmény: ajándékok, virág, kedvesség.
Egyébként pedig. Szerintem nagyon szép nevet talált neki apukája. Mert az Imola név teljesen Zoli érdeme. Szerény virágszál ő, megbújva egy ma elég aktív fagyos szent mögött-mellett. Gyönyörű virágszál ő, aki már egyre kevésbé félénk. Kezd bájosan vagánnyá válni. Nem győzöm ismételni: igazi ajándék ő, a "bónusz-babánk", aki meglepetésként, és ráadásként jött, és akinek eljöveteléért minden nap köszönetet mondunk sorsunknak.
Szelíd. Bűbáj és nyafka. Mosolygós. Megértő. Gyönyörű. Elfogadó. Szerény. Nem ismerek rajta kívül még egy olyan embert, akinek a szempillatövében van anyajegye. És hát... Micimackó és Buddha bizonyára féltékenyek lennének pompás pociját elnézve. Édesszájú. Kicsit nagyon. Jó étvágyú, hálás "közönség". Gyengéden tud erőszakos is lenni, nincs aki ellenálljon neki A minap megállított a suli aulájában a német tanító nénje: "Anyuka! Imola!..... Imádom!" És ezt Zitának is elismételte, akit ugyancsak tanított (és imádott..), és akivel a pénteki szülők bálján futott össze.
Imó. Így írta rá a nevét a beadandó lapokra még a tanév elején. Most már kijavít, ha nem szépen Imolának hívjuk. Hiába. Szereti a nevét. Mi is. Meg őt is. Boldog névnapot, kedves, drága, huncut Imola!

2012. május 11., péntek

"A menü - B(aba) menü"

Amikor vállalkoztam arra, hogy részt vegyek Autumn bájos kezdeményezésében, már akkor is sejtettem, hogy nem lesz egyszerű vállalkozás számomra. Na de ennyi nehézséget azért én sem feltételeztem…. Mert hogy ezen a héten is sok dolgom lesz, azt gondoltam. Kicsit több lett. Azt is tudtam, hogy még fényképezhető és fényképezett ételek előállítása sem egyszerű. Meglepő módon, ez a rész nem is okozott nehézséget. Ami betette a kaput, az a net hiánya. Bámulatos, hogy mennyire meg tudja bénítani az én működésemet is – eddig azt hittem, hogy nem függök tőle… Szóval, ez utóbbi nehézség miatt jelentkezem csak most, pedig már hétfőn megfőztem a menüsort!!! Mára feladtam, és apukámat túrom ki egy kicsit a munkapadjáról azért, hogy mégse okozzak csalódást Autumnak és játékostársaimnak:

Ide jönnének a nevek, de ez jelen technikai helyzetben nem tudom megoldani.
Szóval. A menü a következő: Gyengéd sárgarépa-krémleves kenyérkockákkal, Zsenge töltött tök, végül : Könnyed tejszínes-fahéjas almatortaszerűség. A babák kaphatnak a levesből, a tejszín előtt; és ha tényleg eljönnének, akkor a tökből is készítenék egy „B” verziót – erről bővebben majd a receptben.

Amíg még csak azon törtem a fejemet, hogy mit is készítsek erre az OVCS-re, leginkább az okozott kihívást, hogy mit is készítsek a képzeletbeli, a valóságban bizonyára bűbájos, babavendégeknek: Autumn ikerlányainak. Ez alkalmat adott arra, hogy kicsit nosztalgiázzak, és rendszerbe szedjem hozzátáplálási tapasztalataimat.

Zita-lány volt a „kísérleti alany”. Kissé elkényeztetett. Ugyanis minden jöhetett. Amíg szoptattam (nem túl sokáig, bevallom), elfogadta az anyatejet a „csárdából”, de felmelegítve, cumisüvegből is. Ha ez tápszer lett időközben, az sem zavarta. Mindent készségesen elfogadott, és vigyorgott hozzá. Ezért talán, no meg a kezdő anyák türelmetlen kíváncsiságától hajtva, elég hamar elkezdtem a hozzátáplálást – kb. négy hónapos korától. Itt is mindent készségesen fogadott, a legabszurdabb kitalációimat (pl. krumpli meggyel) ugyanúgy, mint az üveges bébiételt. Persze, a kitalációimat gondos „irodalom-fogyasztás” előzte meg. Így aztán a „kiművelődve”, betartottam a sózás mellőzését, és azt is, hogy először a köményt és a fokhagymát használhatom fűszerként. A tejtermékeket sokáig kerültem, és Zitus csokit sem látott – elég sokáig. Érdekes, hogy a mai napig szereti a visszafogott ízű, natúr ételeket.

Jött Emma – és mindent borított azzal kapcsolatban, amit a babákról és kisgyerekekről gondoltam, vagy tudni véltem. Kilenc hónapos volt, mire egyáltalán hajlandó volt elfogadni annak a gondolatát, hogy mást is lehet, mint Anyából táplálkozni, közvetlenül, és mindezt kb. két óránként. Amikor végre sikerült meggyőzni, akkor meg nekiállt „hepciáskodni”. Semmi sem tetszett neki azok közül, amiket Zitán kikísérleteztem… Egyszer már panaszkodtam is erről a doktor néninknek, aki ezt kérdezte: „Mondja, megsózza egy picit ezeket az ételeket szegény gyereknek?” Döbbenten néztem rá: „De hát az nem jó!!!” A doktor néni megnyugtatott, hogy egy kevés só nem gond, és ízt ad az ételeknek; a gyereknek pedig „könnyebben csúszik”. És láss csodát! Emma elkezdett enni, kóstolgatni! Ő pedig még most is az erőteljesebb ízek kedvelője: kolbász, szalonna, chili con carne: ez az ő ízvilága!

Az első két gyereknél még tudtam „A menü – B menü” rendszerben gondolkozni: mást ettek a babák és mást mi. Belefért az időmbe és belefért az energiáimba. Klára és Imola érkezésével, ezek a plusz források eltűntek – talán ez nem meglepő. Ekkor jött el az az időszak, amikor már úgy igyekeztem főzni (természetesen onnantól, hogy az Ikrek hozzátáplálása elkezdődhetett), hogy a mi saját ételünk egy babásított verzióját adhattam nekik. Ezt a logikát követtem tehát most, az OVCS-menün agyalva, hiszen időm nem lett több – és sajnos, most már baba sincs a házban.

Akkor jöjjön!

A sárgarépa-krémleves hozzávalói:

4 nagyobb répa, só, fél citrom leve, szerecsendió, 1-1,5 liter húsleves (akár kockából), 2 dl főzőtejszín, 1+1 evőkanál vaj és 1+1 evőkanál semleges olaj, 2 szelet toastkenyér; aprított petrezselyem és snidling

A répát megpucoltam, felkarikáztam. Felolvasztottam egy 1 ek vajat, hozzáadva kb. 1 evőkanál olajat. Erre rádobtam a répakarikákat, sóztam, ráfacsartam citromlevet (nem kell az egész félcitrom, szerintem), megszórtam egy késhegyni szerecsendióval (ha a babák jönnének, a szerecsendiót lehet, hogy inkább a végén, a tejszínnel együtt tenném hozzá, miután kivettem egy adagot a babáknak). Tovább pároltam pár percig, majd felöntöttem a húslevessel úgy, hogy bőven ellepje a répát. Addig főztem, amíg a répa egy kicsit meg nem puhult. Ezután alaposan összeturmixoltam. Ekkor vettem volna ki a babák adagját, majd hozzáöntöttem a tejszínt (és esetleg a szerecsendiót), újraforraltam. Már kész is!!! Amíg a leves főtt, felkockáztam a toastkenyér-szeleteket (én most vegyesen: teljes kiőrlésű és fehér kenyeret használtam), és a felolvasztott maradék vajon és az olajon megpirítottam. Felapróztam még a petrezselymet és a snidlinget is, összekevertem.

Tálaláskor, a levesbe ejtettem pár kenyérkockát, és, főleg Emma kedvéért, beleszórtam a felaprított zöldfűszert. A fotózásnál Zita is itthon volt, és jó ötletnek tartotta az Ikrek babaképét is odatenni, mintegy jelezve, hogy ez lenne a menüsor babaétele…
A töltött tököt idényben sokat készítem, hogy váltótársa legyen az abszolút családi kedvencnek, a rakott zöldbabnak. Hozzávalók: 2 közepes méretű tök, fél kg darált pulyka hús (persze lehet marha vagy sertés is, ízlés dolga), 5 dkg bacon, kockára vágva, egy kis fej hagyma, só, bors, esetleg pirospaprika (netán gulyáskrém), 1 tojás, 3 dl tejföl, 2 ek olaj

A tököket megpucoltam, kettévágtam hosszában, kiszedtem a magos részét. Besóztam. A hagymát apró kockára vágtam. Felhevítettem az olajat, rádobtam a baconkockákat és a a hagymát is. Kicsivel később jöhetett a hús, amit először, színváltásig, csak pirítottam. Utána jöhetnek a fűszerek. Itt ki-ki ízlése szerint: a són és borson kívül jöhet egy kis pirospaprika (eddigre már van leve is az egésznek egy kicsit), vagy akár majoranna, netán a tökre rímelve kapor (nálunk semmi sem szereti). Én néha teszek bele gulyáskrémet is, Uram bocsá’…. Hamar készen van. A babáknak, a hús egy részét másként készíteném el: kicsi olaj fokhagymával, rá a hús, pici só és esetleg kömény. Amikor a hús megpirult kicsit, már készen is van. A tökbe töltöttem be az elkészült hústölteléket. A tojást összekevertem a tejföllel, sóztam kicsit. Ezt rákanalaztam a töltött tökökre. A kapor-szerelmesek ekkor kaprot is keverhetnek a tejfölbe. A picik tökfelére természetesen csak a húst teríteném. A tököket betettem egy tűzálló tálba. Alá-köré öntöttem egy kis vizet, egy pici olajat és egy kevés fehérbort (babák esetében ezt nem tettem volna, de az én nagy culáimnak ennyi nem ártott, hiszen úgyis elpárolgott a java). Kb. 210°C-on kb. 25 percig sütöttem – addig, amíg a tejföl itt-ott egy picit be nem barnult. A babaverziós tök úgy megpuhulna ennyi idő alatt, hogy simán szét lehetne nyomkodni egy villával, a darált hússal összevegyítve.
Végül, sütit is összedobtam. Ritka az olyan, amit minden családtag kedvel. Valamiért, az olasz barátnőmtől tanult, extragyors fahéjas torta mégis ilyen. Persze, ha még finomabb, omlós tésztás változatot készítettem volna, akkor nyilván tovább tartott volna, de most akadt a hűtőben egy levelestészta, azt hasznosítottam.

Hozzávalók: 1 leveles tészta (vagy egy sk. készítésű kisadag omlós tészta), 2,5 dl tejszín, 3 egész tojás, 4 evőkanál cukor, 1,5 evőkanál fahéj; opcionális: 2 db alma

A tojásokat kézi habverővel felvertem, majd a keverést folytatva, hozzáadtam a többi hozzávalót. A levelestésztát kiterítem egy tűzálló tálba. Mostanában egy téglalap alakúba szoktam, hogy ne legyen annyi „hulladék”, de természetesen kerekbe is mehet, hogy tényleg tortaszerű legyen. Mónitól ellesve (akinek egyszer ajánlottam ezt a receptet, és ő rögtön továbbfejlesztette), az almákat megpucoltam, gerezdekre vágtam és a gerezdeket rárendeztem a levelestésztára. Ezt öntöttem nyakon a tojásos-tejszínes löttyel. És már mehetett is a sütőbe, 180°C-on, kb. negyedórára, de egészen pontosan addig, amíg a tészta szép színt nem kapott. Amennyiben alma nélkül, csak simán készítjük, akkor sűrűn előfordul, hogy a töltelék felpúposodik. Az nem gond – visszaapad majd, ha kivesszük a sütőből.
A babák ebből nem kaphatnának, de azért egy almát szívesen lereszelnék, majd azt belekeverném egy natúr joghurtba. Zita ezt anno imádta. Ha édesebb szájúak a babák, akkor egy banánt is szétnyomkodnék, és az is mehetne a joghurtba.

Nos, nem gondolnám, hogy alapvetően is lett volna esélyem megnyerni ezt a „versenyt”, így az utolsó napon becsúszva legalább még kifogásom is van…  Mindenestre, kedves Autumn, köszönöm a lehetőséget!

2012. május 4., péntek

Be jó lenne!

Be jó lenne írni! Annyi mindenről tudnék... Annyi mindenről szeretnék... Annyi mindenről kellene.... És még mennyi mindenről meg nem lehetne...
De már most látszik: az idei májusunk rettenetesen zsúfolt lesz. Nem baj, nem panasz, csak megállapítás. Mert ebben a hónapban minden kishölgy vizsgázik a zeneiskolában. Hangszerrel ÉS szolfézsból. Zita az utóbbiból már ún. "alapvizsgát" tesz, melynek boldogító végkifejlete az lesz, hogy búcsút mond végleg ennek a nem annyira kedvelt tárgynak. Jövőre már elég lesz a hangszer és a zenekar.
Aztán - szerencsére - lesz két anyák napi műsor. Az egyik lélekmelegítő (az elsősök által), a másik, valószínűleg, torokszorító, könnyáradatos, hiszen a negyedikesek búcsúműsora lesz ez: az alsó tagozattól, Réka nénitől és valami nagyon nagytól is úgy összefoglalva.
Lesznek még versenyek. Vívásból több is - májussal lezárjuk az őrült ritmust, hogy a versenyszezon kissé bosszantóan hosszú Csipkerózsika-álomba zuhanjon kb. októberig.... Teniszből mi döntjük el a mennyiséget - valószínűleg két verseny lesz.
Zitus megismerkedik a gimnáziuma vizsgarendszerével. Két tantárgyból tesz írásbeli és szóbeli vizsgát, az elmúlt két év anyagából. Kíváncsi vagyok, hogy megy majd ez neki. A tippem elég optimista azért!
A laptopkonyha táján is nagy lesz a mozgolódás. Majd' félév szünet után - amely alatt megépült az új, szebb, nagyobb, csilivili stúdiónk - most rögtön kettőt forgatunk (egyet a stúdióban, egyet a szabadban, grillezve), előtte pedig még stúdiót is avatunk.
Be kell még pótolnunk a tavaszi névnaposok ünneplését, és még a suli is tart egy szülők bálját! Ez lesz május.


Nos, eddig a jövőt festegettem, de a múltról meg nem számoltam be. Sajna, túl részletes ez sem lesz. A múlt hétvégén igazi kalandozásra indultunk, amolyan csiga-módra, "hátamon a házam" formában, mivel ismét lakóautóztunk. Ezúttal már én is jobban élveztem; kényelmesebb is volt, meg valahogy hozzászoktam. Először csat ötösben vágtunk neki, mert Zitus erdei iskolában volt, de kifejezetten úgy állítottuk össze a programot, hogy Bakonybélre is eljussunk - ahol a Nagylány töltötte a hétvégét, hogy ott "felcsípve" őt, ő is tudjon még velünk tölteni egy kis időt. Most sem egyedül vágtunk neki, hanem a lakóautózásban már nagyon rutinos barátainkkal. A gyerekek jó barátok, évfolyam-, illetve osztálytársak, úgyhogy nagy volt az öröm, a buli.
Hogy merre jártunk?
Kezdtük Tihannyal. A Belső-tónál mindenféle programok várták az arrajárókat, továbbá ott nyílt nemrégiben a Levendula-ház, ami egy nagyon jópofa kiállítást rejt a vulkánokról. Szemléltetésképpen még egy "művulkán" is van benne, amelyik "kitőr" időről időre. Elruccantunk még Sajkodra, és ismét meglátogattuk a Teázót az erdő mélyén, ami annyira tetszett nekünk már márciusban is. Az éjszakát a Balaton-parton töltöttük. Nagyon romantikus volt, noha pirkadatkor hatalmas ramazurit rendezett a természet: a békák, a madarak és a rovarok egyszerre gyújtottak rá a nótájukra - igen nagy zajt csapva. Reggelre gyakorlatilag csökkent a lelkesedésük, illetve a madárcsicsergés átvette az irányítást.

Itt még áprilist mutatott a naptár, és már nem tűnt elvetemült gondolatnak a balatoni fürdőzés

Zoltánok egymás közt

Bizony, mi voltunk az utolsó vendégek: mire leértünk már a "zárva" felirat lógott.

De nagy lett hirtelen! És milyen gyönyörű!!!
Tihany után Pápa felé vettük az irányt. De Pápa nem szeretett minket. Többször is nekirugaszkodtunk az Eszterházy-kastély meglátogatásának, de mindig visszapattantunk a korhű maskarába bújt hölgy meglehetősen zagyva kifogás-gyűjteményétől. "Igen, tényleg volt hirdetve egy olyan program, ahol be lehet öltözni, igen, a gyerekeknek is, igen, játékkal is, igen, a helyi színház tagjaival, de sajnos elkéstünk, habár a meghirdetett időpontban sem indult el a program, már csak azért sem, mert a színház nem is tudott erről a programról; de ha visszajövünk BÁRMIKOR fél 1 után, beöltözhetnek mégis a gyerekek, és körbevezetnek minket; ja, hogy visszajöttek?, nos, akkor most még menjenek el megint, és kb. 40 perc múlva jöjjenek vissza, mert nincs most mégsem tárlatvezetőnk, jaj, nagyon sajnálom magukat, de most nem jó...." Satöbbi.
Feladtuk. De azért a kastély mögötti parkban megmászták a gyerekek az ország legszélesebb törzsű platánfáját. Utána pedig "duzzogva", de bevetettük magunkat a Várkertfürdőbe, ami teljes gőzzel üzemelt. Egyébként rögtön megértettük, hogy miért is olyan kihalt Pápa amúgy igencsak felforgatott belvárosa: mindenki a fürdőbe ment. Ami, a korán jött kánikulát tekintve, tulajdonképpen érthető is. A gyerekek szanaszét csúszdázták magukat, és a szezon első lángosa után, végül is elégedetten hagytuk el Pápa városát.


Át is mentünk Bakonybélre, ahol Zita már korábban csatlakozott hozzánk a tervezettnél (szegénynek újra előjött az alvás-mizériája). Ott este egy nagy bulit csaptunk. Másnap reggel elrándultunk a frissen nyitott Pannon Csillagdába. Amit mindenkinek ajánlok. Nagyon érdekes a kiállítás, lelkesek (még?!) az ott dolgozók, szép a környezet. A planetárium filmje igazán lenyűgöző, a naptávcső egyedi élményt ad, az esti csillaglesés is különleges lehetőség, csillagászok és extra-távcsövek társaságában, és egyáltalán: én nagyon tudok örülni, ha ilyesmik jönnek létre szép hazánkban!
Nekem az épület-maga is nagyon tetszett

Klára a katapult ülésben

Imola a naptávcsőbe kukucskál
Bakonybél után ismét a szórakozást céloztuk meg: a Sobri Jóska kalandparkot. Itt egy jó darabig törtük a fejünket, amikor megláttuk a belépő-árakat, de azért gyorsan kisakkoztuk a számunkra megfelelő, meglehetősen előnyös megoldást. És onnantól a gyerekek őrült "hófánkozásba" kezdtek - persze hó nélkül, és vízbe érkezve. Utána még kipróbáltak ezt-azt, főleg a vizes tereken!!!!
Őrült kiscsajok
És jönnek a Nagylányok....
Ezután Herend környékén szerettünk volna letanyázni, de odafelé menet jött Zolinak egy olyan telefon, ami miatt sajnos, a vacsora után, nekünk haza kellett térni. A lányok nagyon elszontyolodtak, de végül is, mind elaludtak a lakóautóban, és itthon ébredtek, úgyhogy aztán megnyugodtak. Engem a végletekig felbosszantott ez a dolog, bevallom....
Összességében, nagyon jó, kalandos hétvégénk volt. A lakóautózásra most már nem mondom, hogy soha többet, de azt azért kikötöm legközelebb, hogy legalább egy hetet töltsünk benne, mert három napért kicsit sok volt az a rengeteg pakolás: felszerelni a konyhát, odavinni a ruhákat, az összes alaposan végiggondolt szükséges felszerelést, előre főzni és jegelni mindent, stb. Kicsit belefáradtam...
Nem ezt szeretném zárszónak, hanem azt, hogy szerintem még nem találtak fel semmi jobbat a családilag közösen eltöltött időnél!