Pages

2008. szeptember 29., hétfő

Apukám 70

Szombaton, a nehezen átvészelhető pénteki nap után, új nap virradt.... Délután öt órára teljesen új hangulatba illet helyezni magunkat, mert édesapám bőven megérdemelte azt.

És szép ünnep lett, de tényleg. Sokan voltunk, sok szeretettel és kedvességgel. Apukám pedig nagyon örült az ajándékoknak. Amelyek persze nem tárgyi mivoltukban örvendeztették őt meg főleg, mert az én apámról nem igazán lehet elmondani, hogy a materiális javak lázba hoznák. Persze, szeret elegánsan felöltözni, csak üzletbe ne kelljen mennie, hogy öltönyt vagy cipőt próbáljon..... Így hát örült persze a szép órának, amit anyukámtól kapott, de sokkal inkább annak a két fénykép-albumnak, amit Anyu hónapokon át készített. Összeszedte ugyanis és időrendbe állította, Apu rengeteg külföldi (munka) utazásainak képeit; kommentárokat írt hozzá, melléjük tette (lefényképezve) az összes kitüntetést és elismerést, amelyet Apu kapott élete során és még azoknak a dedikációknak a szövegeit is kimásolta, amelyeket híres és Apám által kedvelt írók és költők írtak Apunak. Készített még továbbá Anyu, Zsófi unokahúgom lelkes közreműködésével, egy hosszú felsorolást, időrendbe és földrajzi rendbe állítva, azokról a helyekről, ahol Apu járt és ahová vissza-visszatért hosszú nemzetközi karrierje során.


Tőlünk zenés ajándékot kapott. Először is, Zita és Zsófi előadtak neki egy zenedarabot, fuvolára és gitárra. Utána átadtunk neki egy igazi, szép, új trombitát, mert hogy.... Apám trombitált fiatalkorában, még egy buli-zenekar tagja is volt. Most aztán megkezdhet egy újabb karriert - és még együttest is alakíthat.... az unokáival.

A legfelejthetetlenebb, és persze legfájóbb, ajándékot Bátyám adta át, a beszélgetéseket összegyűjtő és szépen összevágott (képekkel és kommentárokkal tűzdelt) filmmel. Belekukkantottunk még ott, de persze János részét kihagytuk. Ez nem lett volna a megfelelő alkalom.

Sokan voltunk, a rokonság, pár barát, sok-sok gyerek és mosolygó felnőttek.
(A képen az ünnepelt, Anyu és a nyolc unoka)



Boldog születésnapot, Apu!

2008. szeptember 27., szombat

Egy vers

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
Szeressétek a gyermekeimet

Ha messze voltak tőlem, azalatt
Eddig is rátok bíztam sorsukat

Énhozzám mindig csak jók voltatok
Szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
Szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
Vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
Fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
Tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd, te is, drága nap,
Csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,
Tanítsátok őket felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
Vigyázz reájuk, hatalmas világ.

2008. szeptember 25., csütörtök

Holnap lesz a temetés. Rettenetes ez az időszak. Megrázó beszélgetéseken vagyok túl Bátyámmal, Zsuzsival (János felesége). Közben állandóan rámtör a sírás, a koszorú-rendeléskor annyira elfogott a zokogás, hogy még a virágos is sírt. Eszembe jutnak olyanok, hogy János nem fogja látni a lányai szalagavatóit, aztán máskor meg az, hogy nem hangzik majd már el olyan mondat egy-egy ünnep szervezésekor, hogy "és jönnek Jánosék is". Üres lesz Misi mellett a fotel focinézéskor. És ilyenkor megszakad a szívem a vér-szerinti Bátyámért is. Most azon őrlődik, hogy elfogadja-e a "felkérést", hogy mondjon beszédet, vajon bírná-e. Csak tudja, hogy csak ő mondhatna ott beszédet.

És, közhely, vagy sem, az élet megy tovább. Láttam János kisebbik lányát az atlétika-pályán köreit róni, sapka mélyen a szemébe húzva (én ettől a látványtól is sírtam). És látom lányaimat. Akik nem nagyon érzékelik, értik, hogy mi történt. Anyósom mondta (aki szerencsére pont itt volt, amikor megtudtam a hírt), hogy ő magyarázta, hogy János Klára keresztapukája volt. Így akkor, mondta Zita, nincs most Klárának keresztapukája. Mire Emma: én elfelezem szívesen veled a Lacit....

Hogy a dolog még fájóbb és drámaibb legyen.... Szombaton ünnepeljük édesapám 70. születésnapját. Már hónapokkal ezeleőtt elkezdte szervezni Anyukám, nagy "bulinak" indult, ahová természetesen Jánosékat is meghívta annak idején Anyu. És amit nem tudnak a szüleim, az az, hogy a Bátyám egy olyan ajándékot készített Apánknak (de már pár hete befejezete), hogy "Hét évtized, hét beszélgetés". Ez egy "riport-film", hét beszélgetéssel. Az egyik Jánossal..... Hogy miért vele? Egy részről, van egy olyan sanda gyanúm, hogy bár Apukánk 70. születésnapjának apropóján merült fel, alapvetően arról volt szó, hogy Misi meg akarta örökíteni a barátját.... Más részről, a konkrét indítómotívum az, hogy több évtizeddel ezelőtt, amikor indult a grundfoci a kerületünkben, János elnevezte Apámat a pályán "Old Boy"-nak (Öregfiú, ugye, magyarul). Ez a név annyira rajtaragadt, hogy most az unokái is Old Boy papának, illetve "Old Bi'"-nak szólítják. Így aztán, Apu többször mondta is, hogy János az ő "keresztapja". Ezért adta magát, hogy a Jánossal készült rész felvezetőjeként A keresztapa című film zenéjét tette be Misi. Na de a végére.... A John 19:41-t (János könyve 19:41), ami a Jézus Krisztus Szupersztár musical és film zenéjének utolsó darabja, amikor Jézust leveszik a keresztről....

2008. szeptember 22., hétfő

János

1971 szeptemberében, bátyám, Misi, elindult az iskolába. És beült János mellé a padba. Én októberben születtem meg. Misi és János addigra már jó barátok voltak és azok is maradtak. Így én egy vérszerinti és egy lelki testvérrel kezdtem meg földi pályafutásomat.

János része lett nagyon gyorsan a családi életünknek. Sokat volt nálunk és egy idő után csatlakozott hozzánk az utazások során is. "Bátyáim" kamaszkora végéig együtt mentünk Jugoszláviába, Görögországba, Balatonra és a Rómaira. Misi és János együtt kezdtek el rajongani a Rolling Stones-ért, kicsi koruktól a Fradiért - és egymásért. Nagyon különböztek. Misi "jó tanuló - jó sportoló", szorgalmas, nyüzsgőbb, ugyanakkor melankólikusabb gyerek (és felnőtt)volt, Jánosra hamar ráragadt a "Tohonya" becenév, mert husibb is volt, nyugis, ráérős és roppant jókedélyű.... Gimnáziumba már nem együtt jártak és később egyetemre sem. Érdeklődési körük, habitusaik, temperamentumuk, sikereik és ismerőseik különböztek. De mindig barátok voltak, mindig elfogadták egymást úgy, ahogy voltak. Együtt elemezték az új, apám által külföldről hozott, lemezeket, együtt füttyögtek Tina Turner gyönyörű hosszú lábain és együtt vesztették el először a józanságukat egy egyetemi buli során, de együtt fedezték fel először és utána sokszor Erdély szépségeit is.

Misi hamar (alig 20 évesen) megismerte Évit, későbbi feleségét és négy gyermeke anyját. János ott volt minden fontos alkalomkor: eljegyzés, esküvő (ő volt Misi tanúja), keresztelők (Misi legkisebb fiának ő lett a keresztapja), születésnapok. De ott volt mindig olyankor is, ha segíteni kellett: Misiék számos költöztetése során, az építkezés alatt, bármikor. Már 30-hoz közeledett János, mikor megismerte Zsuzsit, későbbi feleségét, aki 9 évvel fiatalabb nála. Hamar megszületett a döntés: feleségül veszi Zsuzsit! Ezúttal Misi volt a tanú, naná. Hamar megszületett János első kislánya is, majd két évre rá a második is (mindkettőnek Misi és Évi a keresztszülei). Így már egymás családjához jártak minden jeles esménykor. Közben én is férjhez mentem (persze ott voltak az esküvőn), a mi keresztelőinken is részt vettek (kisebb bonyodalom után Jánosék lettek Klára keresztszülei). János engem Huginak, később Szityuskának hívott és nagyon mély barátság volt közöttünk is. Ha szerelmi ügyben "nagytestvér" tanácsára volt szükségem, volt, hogy inkább hozzá fordultam. Elfogadóbb, nyitottabb meghallgatásra találtam nála. Közben János elvesztette az állását. Ezúttal Misi sietett segítségére...

Három éve nyáron jött a letaglózó hír: a daganat, amit a lábában találtak rosszindulatú. És elindult János harca. Alávetette magát minden kezelésnek (a haja kétszer is kihullott), életmódot, majd később szemléletmódot változtatott. Hihetetlen tartása volt. Szinte elnézést kért, hogy ő most gondot, aggodalmat, fájdalmat okoz nekünk ezzel. A jó hírrel mindig felhívott, a rosszakat Misin keresztül csepegtetve tudtam meg. Bátyám ott volt mindig mellette; ha János kórházban volt, minden nap látogatta.

Egy éve rutin-CT-re készült, mielőtt újra kés alá feküdt volna a kiújult lábbéli daganata miatt. A rutin CT áttétet jelzett a tüdőben. Szétszóródva.

Mikor mindenki előre siratta őt, ő az alternatív gyógymódok felé fordult és a lelke mélyéig kutatta az okokat, amik őt ide vezethették. Bár látszólag semmi. Túlzások nélküli, csendes, szerény, de boldog és káros szenvedélyektől mentes életet élt. János jó volt, de nagyon, tisztán és őszintén. Segítőkész, vicces és mosolygós. Olyan ember, aki ugyan nem vési be a nevét a tudomány vagy a közélet történelemkönyveibe, de aki nélkül sokkal szegényebb lenne az emberiség. De János azt találta a "kutatásai" során, hogy néha "túl jó" volt, sosem lázadt, mindenbe beletörődött és ezt nem kellett volna. Arról is mesélt nekem, hogy mindennek rezgése van és ez annyira fontos, hogy az sem mindegy, hogy milyen szívvel-lélekkel főzöm a gyermekeimnek az ételt. Ha nincs kedvem és csak kényszer az egész, már rég rossz.... A rezgések miatt. Nyáron még erről mesélt, kedvesen és jókedvűen, bizakodóan. Nem sokkal utána összefutottam vele a piacon. Éppen virágot készültek ültetni Zsuzsival....

Augusztusban írt egy kör-e-mailt, hogy egy újfajta kemóterápiát próbálnak ki rajta és biztatóak az első eredmények. Aztán rá pár hétre kórházba került. Misi meglátogatta és zokogva jött ki. Körülbelül tíz napja hazaengedték. A szülei házába vitték, anyukája naphosszat ott tudott lenni mellette; hátha felerősödik.

Péntek este tudtuk meg: NINCS TOVÁBB.

Sír a lelkem, siratom őt, az együtt töltött szép pillanatokat, a mindennapokat. Siratom az ő halhatatlanságát és mindazon pillanatokat, amikor már nem lesz velünk. János 44 éves volt. Azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Meghalt a remény, mert meghalt János.

Ezt írta magáról az iwiw-en: "előrelátó vagy, de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak"

Szerintem ez tökéletesen elmondja, milyen ember volt ő.

2008. szeptember 16., kedd

Még egyszer Kláráról

Miután többeket is érdekelt az előbbi bejegyzésben leírt hisztit követő szankció, leírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az adott esetben, alapvetően azt tartottam volna megfelelő szankciónak, ha otthagyjuk a könyvet. Majd megszakadt érte a szívem, mert Berg Judit egyik Csiribis könyve volt, dehát, úgy gondoltam, hogy ha ez az ára, akkor ez az ára. De a helyzet úgy adta, hogy már sem erőm, sem merszem nem maradt, hogy szembeszálljak az orvossal (aki ugye betuszkolta a könyvet a hónom alá).

Ami a verést illeti. Ha néha-néha elő is fordult velem, hogy odacsaptam (pofont még nem adtam, de fenékre és kézre, sőt, egyszer fejre is, azt már igen), a vége mindig az volt, hogy én borultam ki saját magamon, a saját gyengeségemen, hogy ilyen alantas eszközhöz fordulok (sokszor bocsánatot is kértem a "bántalmazott" gyerektől és hosszan elbeszélgettem vele, mintegy magyarázkodva is). Ilyenkor mindig eszembe jut az az ígéret, amit saját magamnak tettem minden egyes terhességem során, hogy az én magzatomat, méhem gyümölcsét NEM fogom verni. Nem ő kérte, hogy jöhessen, én akartam és az én alkalmatlanságomat bizonyítja ha már csak a fizikai túlerőm marad megoldásként. Ez persze az elmélet és egy boldog kismama álmodozása. Ezzel együtt, igyekszem tartani magam ehhez. A konkrét esetben, például, amikor köpködni kezdett az autóban, nagyon feldühödtem és úgy döntöttem: most rávágok egy nagyot a szájára. Igenám, de mire félreálltam, behúztam a kéziféket, kikötöttem magam és hátramásztam hozzá, hát, túl sok idő telt el. És már csak azt láttam, hogy egy végtelenül kimerült, önmagával is harcban álló, 15 kilós gyerekpalánta néz velem szemben. És nem ment. Gyakorlatilag csak letöröltem a nyállal összekeveredett taknyot....

Milyen megvonást kapott? A kórházban egy darabig ígérgettem neki egy dupla rágóadagot, ha jól viselkedik. De a hiszti során ez kiment a fejéből. Majd elaludt. Legközelebb a gyerektorna után (amire kisebb hezitálás után beengedtem, mert alkalmasnak tartottam a rossz energiák jó felhasználására) jutott az eszébe. Természetesen nem adtam neki (a többi gyerekemnek viszont igen) és nagyon sírt. Csak tartok tőle, hogy az ilyen korú gyerekek olyanok, mint a kiskutyák: akkor kell büntetni, amikor megtörténik a rossz, mert utána már nem értik (olyan jól). Akkor viszont ő elaludt.

Mit tettünk még? Apa hosszan elbeszélgetett vele, majd Klára bocsánatot kért tőlem és adott puszit. Ilyenkor mindig olyan, mint egy kis bárányka, akiről lehetetlenség elképzelni azt a tombolást, amire képes.

És végül. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy Klára ilyen. Néha már aggódom. Ugyanis szemlátomást pillanatok alatt képes magát felhergelni a legkisebb apróságon és nem lehet őt kizökkenteni. Aztán el kell kapni a pillanatot, másra terelni a figyelmét, megnyugszik és máris olyan, mintha mi sem történt volna. (És azt csak félve teszem hozzá, hogy ezek a hisztik az óvoda elkezdődésével gyakoribbá váltak, a nyár egész nyugisan telt el ebből a szempontból). Azt szoktam mondani, hogy szerencse, hogy itt van Imola, az állandóan jelenlévő "kontroll-csoport". Különben még jobban meg lennék győződve arról, hogy én (mi) rontottam (rontottunk) el valamit nagyon Kláránal. De Imola soha, de tényleg SOHA nem csapott még olyan hisztit, mint Klára (és itt most nem a kórházi extrém esetre gondolok, hanem a "minden-naposokra"). És mivel ikrek, fizikailag kivitelezhetetlen, hogy különböző bánásmódban részesüljenek, ugye.

Apám szokta mondani, hogy a mi családunk olyan, mint egy élő pszichológia tankönyv, mert nálunk megtalálható mind a négy alaptípus: Zita a szangvinikus, Emma a melankólikus, Klára a kolerikus és Imola a flegmatikus. Én azt szoktam mondani, hogy úgy tűnik, hogy Zita csak a bemelegítés (mert vele is nehéz ám, de nagyon!), de a meccs Klára lesz!

Utolsó megjegyzés: van, hogy a tesók is unják Klára hisztijét, de Imolára és Emmára inkább az empátia jellemző. Így például, azon az ominózus napon, amikor megtagadtam a rágót Klárától és ő újra sírdogálni kezdett, Imola odajött hozzám és azt mondta:
"Adjál már, szegénynek, hát látod, hogy sír!"
Nem adtam, de meghatódtam.

2008. szeptember 15., hétfő

Egy gipszlevétel kálváriája


Péntek reggel azzal köszönt el Zoli-Apa a nagy puszi-áradat közepette Klárától, hogy "nagy nap ez a mai, mert leveszik végre a gipszet". Klára nagyon örült a hírnek, bár meg kell hagyni, hogy remekül vette négy egész héten át ezt a gipszes "akadályt". Csak az utolsó napokban mérgelődött miatta, mert túl a nyilvánvaló kényelmetlenségeken, unta, hogy mindenki lebüdösözi és elül mellőle (hát igen, volt egy szaga szegény kezének, de hogyne lett volna, négy hét kánikula után...).

Szóval, pénteken ebéd után mentem értük (ahogy nagy általánosságban), de ezúttal a kerületi rendelőintézet felé vettük utunkat, a hazavezető helyett. Minden flottul ment, alig voltak, hamar sorra kerültünk.

A rendelőben 4, azaz négy, egészségügyi dolgozó várt minket, munkára készen. Mikor kiderült, hogy mi járatban vagyunk, már lefagyott a (főnökebbnek tűnő) orvos arcáról a mosoly. Hát, nem, ők nem nagyon szokták vállalni műanyag gipsz (amit ugye, a boglári orvos ránk beszélt, jó pénzért, mondván, hogy az jobb a gyereknek...) levételét GYEREKRŐL. Mert fel vannak ugyan készülve, meg rá is érnek ugyebár (mert senki nem volt utánunk), dehát a gyerek megijedhet attól a kis körfűrész-szerű izétől, amit használnának és esetleg kirántja a kezét és akkor mi lesz.

Na, persze ilyen felvezetés után, Klárát úgy kellett kiráncigálni a hátsó felemből (Imola békésen nézelődött). Kérdeztem, hogy akkor most mi a teendő, netán nekünk kell otthon lefűreszélni, vagy asztaloshoz forduljak, esetleg így nőjön fel a lányom. Hát, át kéne menni egy gyerek-kórházba, ott mégiscsak jobban értenek a gyerekekhez. Kezdtem pánikba esni és könyörgőre fogtam a dolgot. Kértem, hogy legalább mutassák meg, hogy mivel vennék le a gipszet, hogy legyen tárgyalási alapom a gyerekkel. Elővették azt a micsodát, amitől Klára próbált befúródni két bordám közé. "Na látja, anyuka, erről beszéltünk"- mondta elégedetten az orvos. "Naná, gondoltam magamban, ilyen felvezetés után!" De még nem adtam fel, mondtam, hogy még további két gyermekemért kellene mennem másfél óra múlva és azalatt biztos nem járom meg a kórházat. Próbáltam azzal is érvelni, hogy a Bethesdában is (addigra már készült a beutaló és azt a kórházat szemelték nekem ki) csak ilyen fűreszecskével fogják leszedni, legfeljebb lesz rajta matrica. Mondtam, hogy olyan sokan vagyunk itt, csak le tudnánk fogni ezt a 15 kilós gyereket... De hajthatatlan volt az orvos (pedig láttam az aszisztens szemén, hogy ő már megszánt, de nem mert szembeszállni a lusta és kényelmes felettesével) és ki lettünk penderítve egy nyamvadt beutalóval Budapest egyik legzsúfoltabb kórházába.

Elkeseredve hívtam fel anyukámat, hogy rendezze magát csatasorba: ma délután az unokáival kell foglalkoznia.... Imót le is passzoltam nála, mert feleslegesnek tartottam őt is magammal cipelni egy ilyen tortúrára (bár akkor még csak nem is sejtettem, hogy mi vár rám...) és elindultunk Klárával. Szegényre egy darabig még dühös is voltam, mert ha nem viselkedett volna olyan alamuszi módon, akkor már gipsz nélkül szaladgálhatott volna, de ráijesztettek, no.

Beértünk a kórházba, ahol is beteg beteg hátán volt, ameddig a szem ellátott.... Hurrá! Persze a betegfelvételnék nem értették, hogy mi miért lettünk ideküldve és egy pillanatig megrettentem, hogy netán tovább-küldenek valami szak-specialistához, aki hétfőn és csütörtökön rendel hajnali 5-től fél 6-ig, de szerencsére bevették a jelentkezési lapunkat. Könyvvel azért készültem, így azt olvasgattuk egy darabig. Telt-múlt az idő, egyszer csak a mi számunk csilingelt a kórház új, beteghívó képernyőcskéjén. Besprinteltünk a rendelőbe, ahol nyomban leszidott minket az orvos, hogy siessünk már, annyian várnak. Ok, összeszedtem magam és levegővétel nélkül elhadartam kis történetünket. Na, ott is jött a fanyalgás, hogy műanyag gipsz és miért az, gyereknek azt nem szokás és máskor ne hagyjam, csak megvágnak egy kis pénzzel. Mondtam, hogy jó, de ugye azért leveszik?!?! Persze, üljek ide, jaj ne, inkább oda, de gyorsan már, mert sokan várnak és akkor a kolléga levágja. Na, először ollóval próbálkozott az - egyébként nagyon kedves - kolléga, de azzal csak fél sikert értünk el. Itt azért megjegyezném, hogy miután senki sem kezdett el huhogni, Klára vigyorogva üldögélt az ölemben és szó nélkül tartotta mozdulatlanul a kezét... Mikor az olló feladta, átültünk egy másik székre, ahol elővettek egy TÖKUGYANOLYAN fűrészecskét, mint a rendelőintézetben, bedugtak a gipsz alá egy fém spatulát (a biztonság kedvéért), egy -ugyancsak kedves - aszisztenshölgy lefogta Klára kezét (mert ő, ugye, ért a gyerekekhez....) és pikk-pakk levágták a gipszet. Inkább nem írom le, hogy milyen szép, ritka, magyar szavak jártak akkor ott a fejemben a rendelői hozzállást illetően. Már csak le kellett cincálni a gipszet, ami kétemberes gyakorlat volt, mely során mindkét ember becsípte az ujját. Tehát nekik fájt, Klárának nem ez az egész művelet.

No, akkor most már csak egy ellenőrző röntgen, amivel vissza kell ide jönni és kész. A röntgenes akadályt gyorsan vettük, Klára nagyon fegyelmezett volt. De utána... Vártunk, hogy behívjanak és Klára kezdte magát unni. A könyvet nézegette, majd rájött valami és némi incselkedés után, lelökte a könyvet, rá a lábamra. Mondtam neki, hogy akkor vegye is fel. Ő mondta, hogy de, én vegyem fel! Mondtam, hogy nem én löktem le, vegye fel ő. És erre beindult Klára agyában valami ördögi gépezet és egyre nagyobb fordulatszámon pörgött. Elkezdett hisztizni, kiabálni. Majd mikor hajthatatlan voltam, elkezdte tépni, ráncigálni a ruháimat. Egy tömött váróban. Hurrá! Volt egy anyuka, aki végigkövette az egészet és úgy gondolta, hogy "segít" nekem. Egyszer csak ott termett Kláránal és elkezdett vele - szó szerint - üvöltözni. Hogy hogy képzeli, hogy ilyet csinál az anyukájával, meg zavarja a doktor bácsikat és szégyelje magát. Klára behúzódott az alsó fertályomba, de nem szeppent meg, hanem onnan hisztériázott tovább. Próbáltam magamról lefejteni és halkan, de határozottan rávenni némi viselkedés-változtatásra. Hiába. Előbújt a portás néni is a kalickájából. Szép szóval próbálta magyarázni az akkor már lassan önkívületbe kerülő poronytomnak, hogy akkor majd odaadjuk a beteg gyerekeknek azt a könyvet, de Klára csak hisztériázott tovább. Ekkor megjegyezte nekem, hogy szerinte egy ütés a popsira nem ártana. Hát, nem vagyok verekedős (bár már ütöttem Klára popsijára és kezére), de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre. Mondtam, hogy inkább lemosnám az arcát, ha megmondja, hogy hol a mosdó. Lemostam szinte teljesen. Máskor ez szokott hatni, ezúttal nem. Kiültem vele egy lépcsőre és már együtt sírtam vele. Hiába ez is. Mikor visszaóvakodtam a rendelőbe, a portás néni végre azt is megsúgta, hogy hiába várok, a röntgeneseket nem szólítják külön, csak be kell kopogni... Csak ezt senki nem mondta. Nyilván köztudott, csak mi még eddig nem jártunk a sebészeten...
Bekopogtam és az orvos mondta - túlharsogva Klárát -, hogy minden rendben és elmagyarázta, hogy mi a teendő még vele pár napig. Kicibáltam a csatakos ikremet és mondtam a portás néninek, hogy a könyvet itt hagyjuk, adja oda a beteg gyerekeknek.
A kórház ajtajához érve, Klára még növelte a decibelt. Az ajtóban három orvos állt (köztük az egyik az, aki levette a gipszet) és mondták, hogy hűha. Klára továbbra is ráncigált és cibált engem, mire az egyik orvos azt mondta, hogy "Hagyd már szegény anyádat, hát mindjárt leszeded róla a nadrágot!" Mire a másik orvos: "Hát, az nem is lenne rossz!" Na, ha akkor valaki egy fegyvert nyom a kezembe, akkor én már gyilkosságért ülnék előzetesben.... Az az orvos, aki a gipszet szedte le ugyancsak a verést javasolta. Ismét elutasítottam a kedves javaslatot... Klárának kigyúlt egy kis lámpa a fejében és már csak azért visított, hogy várjam meg, amíg visszamegy a könyvért. Fújtam egyet és azt motyogtam magam elé, hogy "Győztem!" Ezen az orvosok jót derültek.
Kiviharzott méhem gyümölcse és jól lehajította a könyvet a kórház lépcsőjén. Újabb hiszti, mivel ONNAN sem akartam felvenni.... Ekkor a gipsz-levevős orvos elvette tőlem Klárát, próbálta lefogni, majd mondta neki, hogy majd keres neki egy ágyat, ott marad és anya meg elmegy. Klára olyan hangerőre tekert, hogy az orvos azt mondta, na jó, akkor visszaadlak anyának. Felkaptam a kis szörnyeteget és mondtam távozóban, hogy a könyvet adják oda beteg gyerekeknek. Neee, szaladt utánam az orvos, a hónom alá nyomva a könyvet, mert még visszajönne a gyerek.... Megszégyenülve és kimerülve (ekkor már délután 4 volt és én reggel 7-kor ettem valamicskét utoljára, ami nálam vészes), éhesen és meggyötörten elcipeltem Klárát a kocsiig. Még köpködött (!!!!) egy kicsit majd álmában is hüppögve elaludt....

2008. szeptember 11., csütörtök

Fred és Félénk


Mikor Zita megkapta a bizonyítványát, a család éppen nyaralt. Legidősebb lányunk úgy gondolta - és ebben nem cáfoltuk meg -, hogy egy kitűnő bizonyítványért bizony jár valami! Először az első útba ejtett benzinkúton talált valami borzasztó és felesleges játékot, amit feltétlenül szeretett volna. Sikerült róla lebeszélni, ígérvén neki valami nagyobb, szebb játékbolt felkeresését.

Valahogy ez a dolog szöget ütött a fejében. És egyszer csak, a kocsiban ülve, kijelentette, hogy ő nem játékot kér jutalmul, hanem egy igazi teknőst! Hirtelen nem is tudtuk, hogy mit mondjunk. Majd végülis, belementünk. Úgy gondoltuk, hogy állatok "tartása" nem értelmetlen dolog. leszögeztük, hogy a teknőcöket (időközben kettőre növekedett a számuk, mármint akkor még csak elméletben, hiszen párosan szép az élet, ne unatkozzon már az a szegény hüllő!) nem mi fogjuk etetni-ápolni-gondozni. Ilyenkor ebbe mindig belemennek a vágyakozó gyerekek, ez közismert. Abban is megegyeztünk, hogy a teknősök beszerzését a nyár végére halasztjuk, mert nem lenne sok értelme korábban, hiszen alig vagyunk itthon a nyáron.

Az egész nyarat azzal töltötte a két Nagy, hogy azt tervezték, hogy mi lesz a teknősök neve (az egyik teknős egy kicsit Emmának lett beígérve, a viszályok elkerülése végett), hogy hová tesszük őket és egyáltalán.

Eljött a teknősvásárlás napja, az utolsó, iskola előtti, héten. Lázas izgalommal árasztottuk el az állatkereskedést és egy nagyon kedves, és kissé megszállottnak tűnő, eladó vett minket "gondozásba". Összeállítottuk az akváriumot és a tartalmát, kiválasztottuk a tekiket, én szorgalmasan jegyzeteltem az etetésükkel és ápolásukkal kapcsolatos tudnivalókat, majd hazatértünk a két új "családtaggal". Végül a Fred ("simánfred" ha majd kiderül, hogy fiú, vagy Frederika, ha mégis lány) és a Félénk (mivel elég ijedős) neveket kapták két "keresztanyjuktól". Bekerült az akvárium a kijelölt helyre, megindult a tolongás a testvérek között, hogy ki legyen közelebb hozzájuk és órákon át bámulták az akkor még igencsak megszeppent teknősöket. Mindezen idő alatt itt volt velünk Vivi, a baby-sitterünk, aki maga is teknőstartó már több éve, így felé záporoztak (és záporoznak még a mai napig) a teknősekkel kapcsolatos kérések és kérdések.

A problémák akkor kezdődtek, amikor az etetésükre került sor. Mert hogy, az eladó tanácsára, a teknősök egy külön edényben, az akváriumból kivéve, esznek. Ennek én azért örülök, mert így az akvárium tovább tiszta marad (és én egyedül a tisztítást vállaltam be, praktikus okokból). Viszont így, ki kell venni (azaz MEG KELL FOGNI!!!!) őket és később vissza kell tenni őket.... Nna, ezt már egyik "tulajdonos" sem merte.... Hisztiztek, nyafogtak, jajongtak. Mikor már kezdtem átöltözni, hogy akkor már most visszük őket vissza a kereskedésbe, megérkezett a felmentősereg, Imola képében. Igazából ő jött a legkevésbé lázba az újabb állatainktól, mégis.... mikor Zita nekikeseredve megkérdezte, hogy nem venné-e ki őket, Imó a legnagyobb természeteséggel odament, benyúlt az akváriumba és kipakolta az aprócska kis páncélosokat.

Azóta jobb a helyzet. Zita összeszedte magát és nagy gonddal és odafigyeléssel eteti őket nap-mint-nap. Ezzel szemben viszont, Emma továbbra sem hajlandó hozzájuk nyúlni. Már a tulajdonjogáról is lemondott félig-meddig Imola javára....

Az akvárium ott van, kettőjük íróasztala között (egy polcon, ami mindkét asztalhoz oda van fogatva). A csajok kifejezetten kedvelik a vízforgató csobogásának hangját (nekem folyton pisilnem kell tőle), bár a figyelmük néha azért elterelődik a leckéről a teknősök irányába.


Szóval Fred és Félénk. Kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lelkesedés.

2008. szeptember 9., kedd

Sulisok

Eltelt az első hét az iskolában. Ez természetesen főleg Emmának hozott irdatlan nagy változást. Amit természetesen nagyon "emmásan" élt meg - hogyan máshogy is tehette volna....

Íme néhány beszélgetés-foszlány illusztrációként.
1. Magatartás
"- Anya, mi is az, amikor szépen, csendben kell ülni és ha tudjuk a választ, akkor fel kell tenni így (mutatja) a kezünket, de csak akkor lehet beszélni, ha a tanító néni minket szólít fel?
- A magatartásra gondolsz, Emma?....
- Igen! Nna, abból kaptam piros pontot! "

2. Matek
" - Mi tetszik a legjobban a suliban, Emma? - érdeklődik valami kedvességi rohamában Zita.
- Hát, amikor játszunk!
- Á! - szólok közbe én is - arra gondolsz, amikor tanítás és ebéd után kimentek az udvarra játszani?
- Nem, hanem amikor elővesszük azt a dobozt, tudod, amit kaptunk (későbbi következtetés után: a logikai készletet) és ki kell válogatni külön a pirosakat, külön a kékeket meg a zöldeket és a sárgákat, aztán meg kell találni a legrövidebbet, a leghosszabbat és fel kell mutatni a tanító néninek.
- Dehát az a MATEK, Emma! - vág közbe elszörnyedve Zita."

3. Ebéd
"- Mikor jöjjek érted, Emma? Ebéd után rögtön, vagy a játékidő végén (tanulási idő előtt, kb. 1/2 3)?
- Ebéd előtt! " (persze ebbe nem szoktam belemenni, de ezt minden nap eljátszuk)

4. Anyás
"- Anya, én utálok suliba járni!
- De miért, Emma? Eddig úgy tetszett!
- Hát azért, mert akkor nem lehetek veled! (itt anyuci elolvad egy pillanatra...)
- De Emma, az oviban sem voltam veled!
- Igen, de ott legalább kint lehettünk sokat az udvaron!"

Nos, szóval így van ezzel az egésszel Emmus. Az utolsó történet egyébként sokat elmond. Az én, egyébként nyugodt, gyerkőcöm úgy jön mindig haza, mint akit töltőre tettek. Tele van energiával, egy picit feszültséggel is, mert nagy a mozgáshiánya a padban töltött délelőtt után. Ráadásul ő hihetetlenül fegyelmezett is, ezért érthető, hogy utána egy picit szeretne "kiengedni". Így aztán rengeteg mozgási lehetőségre lecsaptunk vele. De erről majd egy külön bejegyzésben szándékozok mesélni, amit egészében a különóráknak szentelnék, és az általuk okozott igen komoly mátrix-feladványnak.

Zita iskolakezdése meglepően kellemes volt. Érdekes módon, pont a nyári szünet utolsó napjaiban kezdte azt el mondogatni, hogy most már várja a sulit, a barátait és még a további tudás megszerzését is (bár ezt lehet, hogy csak azért említette, hogy örömet okozzon nekem), ezért aztán vidáman és izgatottan indult el múlt hétfőn. Az első napokban (amikor még nem volt lecke) még a napköziben is bent maradt, mivel a többiekkel akart lenni, játszani. Az viszont még mindig megmaradt nála, hogy alulértékelje magát bizonyos osztálytársaihoz képest. Hiába lett kitűnő és kapott két dicsérő oklevelet. Egyik nap azzal jött haza, hogy az egyik osztálytársnője milyen ügyes, mert három Harry Pottert is elolvasott a nyáron. Mi meg gyorsan összeadtuk neki az általa elolvasott könyvek (rengeteg, igaz, egy Harry Potter sincs köztük, amit nem bánok, bár nincs velük bajom) oldalszámait és kiderült, hogy ő is legalább annyit olvasott. Csak nem dicsekedett vele, mint az a másik.... Egyébként az idegen nyelvet már csoportbontásban tanulják (ő az erősebbe került) és beválogatták a tehetség-gondozó csoportba is (irodalomból). Tehát, már most büszke lehet(ne) magára... Mi azok is vagyunk! És az ő különórái.... Huh, alig merem majd felsorolni! (Egyiket sem mi erőltettük...)

Elkezdődött hát a suli. Az ovisokról majd később, mert különben már nem bejegyzés lesz, hanem regény. Annyit azért elmondanék, hogy az iskolakezdést ők élték meg a legkevésbé vidáman... Imola zokogni kezdett, hogy neki mennyire hiányzik Emma.....

2008. szeptember 3., szerda

Lovak, lányok, lovas lányok








Ott folytatom tehát a blogot, ahol a babaszobán, a http://www.zitaemmaklaraimola.blog.babaszoba.hu/ címen abbahagytam.....


Általános, családi lómániánk csak fokozódott idén nyáron. A Balatonon eltöltött egy hónap során, minden másnap (legalább) a lovardában jártunk, Rádpusztán. És, eltekintve a pénztárcánkra mért irdatlan csapástól, ez mindig nagyon boldoggá tette mind a négy lánykát. Nem számított sem eső (ritka volt, mondjuk), sem kánikula, menni akartak, mentünk és maradni akartak. maradtunk is, sokat, persze számukra sosem eleget.

Ezek a lovardalátogatások úgy zajlottak, hogy Zita és Emma lovagoltak nagylovon, oktatóval fél-fél órát. Tanulták irányítani a lovat (a szárral), tanultak könnyű és tanügetést, sétát, és megannyi mást. Az oktatás végén, cukorka helyett, néha vágtázhattak is, bár azt futószáron. Ezalatt az idő alatt, a Kicsikkel mi elmentünk "pónizni", ami pedig abból állt, hogy egy nagyon kedves kislány (14 éves), Bea, felültette őket egy pónira és sétálva körbevezette őket egy begyakorolt útvonalon. Imádták. A pónikat, Beát, az egészet.

Ez volt ugye az alapszitu. De minél többet jártunk oda, annál több minden csapódott ehhez. Egy idő után, a Nagyok is pónizni akartak. Volt, hogy ezt úgy tették, hogy ők vezethették tulajdonképpen a szárral a pónit és így kissé "tereplovaglás" (nagy vágyuk) érzésük támadt. Volt, hogy csak simán csücsültek ők is rajta. és voltak az igazán különleges alkalmak, amikor nagy lovon mehettek "pónikört", mégpedig úgy, hogy Bea vezette a lovat, ők pedig szőrén ültek rajta.

Persze, az ilyen plusszokat látva, a Kicsik is felbátorodtak: "Ha a Nagyok kétszer ülhetnek lovon, mi miért nem?" Így aztán, ők két pónikört mentek.... Majd, vérszemet kaptak, ők is nagylóra vágytak. Ezt úgy sikerült kieszközölniük, hogy győzködték a Nagyok oktatóját, Vikit, aki persze nem sokáig tudott nekik ellenállni. Így aztán, a Nagyok órája végén, Viki felült a lóra, maga elé vette először az egyik Kicsit, aztán a másikat és ment velük pár kört. Ezt Viki akkor is megtette, amikor Klára eltörte a kezét... ami igazán rendes tőle.

Ez még mindig nem volt elég. Az összes gyerek lelkesen "segített" a lovarda dolgozóinak. Beával együtt "vezették" a pónikat, ilyenkor ők is "lesétálták" a pónikört és fogták a kantár végét. Aztán ott voltak fel- és lenyergeléskor. Bevezették a lovakat a helyükre, "megfogták" őket, amíg a lovardásoknak dolguk akadt, csutakoltak, sörényt fésültek és fontak, futószárat és ostort hoztak-vittek. Szinte ott laktunk (és "dolgoztunk") mi is, no.
Elképesztő, hogy mind a négy lánykánk "rabja" lett ennek a nagy állatnak, amitől, úgy tűnik, csak én tartok egy kicsit a családban. Valahol, túl az anyai rettegésen, hogy jaj, le ne essen, viszont örülök, mert mennyivel jobb egy ilyen szenvedély, mintha szobanövények lennének, a tévé és a számítógép között hánykolódva. Az, hogy ez a bizonyos Bea, a maga alig 14 évével, ott töltötte a nyarat, dolgozva naphosszat, ingyen, egyetlen fizetségként a rendszeres (terep)lovaglás lehetőségét megkapva, inkább visszautasítva az írországi és szardíniai utazásokat (a szüleivel), lenyűgözött és megfelelő módon szemléltette számomra, hogy hová vezethet ez a szenvedély. És ezt biztatónak tartom.....

Kezdetek


Minden kezdet nehéz. Így ez az új blog is. A babaszoba.hu-t sajnos teljesen kinőttük, nem érzem már odavalóknak magunkat. Viszont leírni mindazon eseményeket és gondolatokat, amelyek színesítik nem túl kis családunk mindennapjait igen vonzó. Ezért elindítom ezt az újat, ezen az új helyen és bizonyára botladozni fogok az elején, de évekkel később, amikor elolvashatom (vagy elolvashatják a lányok), mindez bizonyára nem fog számítani. Szóval még egy csomó beállítást nem sikerült megoldanom, de majd...Rögzíteni, nyomot hagyni, leírni, lefényképezni (géppel és fejjel) a boldog és érdekes pillanatokat már-már szinte rögeszmém. Rengeteg fénykép díszíti falainkat, csakúgy, mint bekeretezett gyermeki műalkotások; de még a lányok első cipőcskéit is ott lógnak. A koncertjegyeket eltesszük, az iskolai felvételről szóló leveleket is és még sok minden mást. Blogolni is azért szeretek, mert rögzíthetek olyan eseményeket, amikre csak homályosabban emlékeznénk évekkel később. Pedig apró kincsek ezek, boldogságunk mozaikdarabkái. Szerencsésnek érzem magam, mert ilyen életet élhetek, ilyen gyermekekkel és ilyen férjjel. Nagyon igyekszem mindent megtenni, hogy ez a boldogság és ez a szerencse ne szökjenek el. És közben, minden részletét napló formában dédelgetem.