Miaúúúúú!

Próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett, de nem nagyon értettük. Az eddig "legjobban működő" gyermekünk is "elromlott". Makacskodik. Ellenáll. Toppant. Csúnyán néz (ő olyan szépen néz ám csúnyán!!!) a nagy barna szemével. Ármánykodik az őt imádó nővér ellen. Meglehetősen kezdő amatőr módjára ármánykodik, de próbálkozik. Szemrebbenés nélkül rávágja, hogy igen, megmosta az arcát, miközben a szemöldökéig nutellás.
Éééééés. Nyávog. Elnyújtottan, nyafkán beszél. Keresi szünet nélkül a lehetőséget egy kis affektálós panaszra.

Aztán egyszer csak rájöttünk: Imola lenyelt egy macskát!!! Ez lehet az! Azóta próbáljuk kicsalogatni onnan. Hízelgünk, morgunk, mint egy kutya, cincogunk, hátha kipattan. Néha azt hisszük, hogy na, mintha, most már kiugrana az a macs', de nem. Még mindig ott nyivákol Imó torkában.

Jaj, mi lesz így velünk?!

(u.i.: Még mielőtt valaki félreértené: imádjuk a mi imádnivaló, "elmacskásodott" őzike-szemű tündérünket!!!!!)

Volt ám farsang is

A betegség-hullám miatt ezt-azt nem tudtam eddig dokumentálni és elmesélni, most igyekszem pótolni néhány dolgot, mielőtt egy újabb hullám jön - remélem ezúttal csak a tervezett eseményekkel (úgy mint pl. egy bizonyos kerek születésnap és az azt körülvevő ünnepség-sorozat...).

Szóval, megtörtént a Tanodás farsang, három ifjabb leánykánk sulijában. Persze, hogy a hajfonáson kívül más izgalom is legyen, Imó előtte való este döntött úgy, hogy nekivág a hányós programnak... Aztán úgy megszeppent a lehetőségtől, hogy lemaradhat élete első sulis farsangjáról, hogy abba is hagyta ezt a rettenetes tevékenységet. Azért a gyomra még több napig lázadozott, de némi nehezen betartott diéta után végül helyrejött. Mondjuk, a néptánc-oktató Anna néni kissé nyugtalan lett, mikor közöltem vele, hogy figyelje Imót, és csak akkor engedje fellépni, ha úgy látja, nem tenné "túl" emlékezetessé a néptáncos produkciót...

Végül kissé sápadtan, de gyönyörűen font hajjal (amit igazából Jutka mamának köszönhetünk, aki végül nálunk maradt a farsangot megelőző éjszakára), részt vett az előadásban. Amiről csak áradozva tudok mesélni: ugyanez az Anna néni volt Zita néptánc tanára is, és már akkor lenyűgözött profizmusa és elhivatottsága. Nemrégiben azt is megtudtam, hogy ez az elhivatottság odáig viszi őt, hogy az összes fellépő ruhát (az összes csoportjának) ő készíti egy barátnőjével együtt. És olyan gyönyörűek!!! Úgy tudom, hogy ha összegyűlik egy kis pénze, újabb fellépő ruhák alapanyagába fekteti be. Mosolygósan szigorú és elképesztő dolgokat tud megtanítani rövid idő alatt sok pici néptáncosnak! A nagyobbakról nem is beszélve - az már egyenesen a szájtátós műfaj! Nyernek is mindig versenyeket - de szerintem nem ez a lényeg. Anna néni modernül tudja átadni azt, ami olyan szép a mi népi hagyományainkból, és amire egyre nehezebb rávenni a mi városi gyerekeinket. Sajnos, Zita is feladta (persze, nem lehet egy popóval annyi lovon ülni: a vívás és a fuvola bőven elég neki extra tevékenységként), és mostanság az Ikrek is mondogatták, hogy már nem mennének. Szerencsére, ez a fellépés visszaadta a lelkesedésüket, és remélem, hogy sokáig megmarad még.
Maga a farsang-farsang most kicsit összecsapottnak tűnt a számomra, Klára nem is volt mértéktelenül lelkes. Még a tanító nénik is bevallották: kicsit túlságosan is megkurtították és "lecsupaszították" a közös részt. De az osztályokban (állítólag) azért nagyon jót mulattak, és a kiszebáb égetés is igen viccesre sikeredett (azt mi, szülők, is megleshettük).
Végül, pár fotó, amit egy részt Anyu gépével készítettem, aztán feltettem facebook-ra , és most onnan szedtem le, mert nincs már nálam Anyu gépe; részben pedig Zita gépéről, aki még itthon, a "főpróbán" igyekezett fotózni párat.

Sajnos, csak a levetkőzés előtti pillanatokban sikerült "lekapnom" őket - Imón már nincs is rajta a nyakék. És talán látszik kissé, hogy nem volt csúcsformában. Klárának pedig kendőt kellett feltennie, mivel a rövidhajúaknak ez a sors jut ebben a néptánc-csoportban.

"No, gyerekek, most, hogy már csináltam elég csoportképet, gyertek ide elém egyenként, hogy így is lefényképezzelek titeket"-szólt Angéla néni, Klára és Imola tanító nénije.
Sok kis félénkebb osztálytárs után, Klára így penderült a tanító néni elé....
"Elnézést..."- motyogtam pirulva.
"Ugyan, dehogy, nekem tetszik, hogy így állt ide!"- válaszolt a vagány tanító néni...

Imó persze félénken járult a fényképezőgép elé. Ő festőnek öltözött - Zita javaslatát és pontos jelmez-ötletét követve. Érdekes, hogy "egyszerű" ötlet, mégis sokan odajöttek, hogy "De jó! De eredeti!" Mondanom sem kell: a jelmez-készítés során a nadrág, a póló és Apa ingének összefestékezése volt a fénypont.

Emma hippi lett (remélem, hogy Vilma-barátnőjét nem zavarja, hogy ő is rajta van a képen, a többi sajnos még ennyire sem sikerült). Ez is Zita erőteljes sugallata volt. Annyira, hogy először el kellett magyarázni Emmának, hogy ki is, mi is az a hippi. Ehhez, szemléltetésként megmutattam pár részletet a Hair-ből, pl., amikor Berger végigtáncolja az asztalt. No, ettől kedvet kapott. Először széles-szárú gatyát, meg virágos inget akartunk ráadni, némi "peace&love"-os kellékkel kiegészítve. De aztán eszembe jutott Anyu "tükrös" ruhája, ami egy autentikus darab a hetvenes évekből - azért tükrös, mert van a mellkasi mintázatban pár apró "tükörszerű" rész, és az nekem, gyerekként, nagyon tetszett. Szerencsére, Anyu megőrizte ezt az értkes ruhadarabot! Ebben volt tehát a leány, mezítláb, láncokkal, fejpánttal és némi "peace&love" felirattal (sőt! még zászlócskát is készítettünk, virágmintásra formálva  egy szívet és egy "peace&love" jelet).
És akkor jöjjön még pár, Zita által "ellőtt" kép. Zitának majd csak most jön a farsang, tehát: folyt. köv.!

Sző(ne), fon(na), nem takács! Ki az?

Hát én!!!
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.

Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....

Majomkodtunk

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....

 Zitussal összebújva - Klára által fotózva

 Barnák ölelésében - puszikkal

 A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)

 Leckét ellenőriz a szigorú anya

Klára szép - Zita szerető szemén keresztül

Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.

Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:

Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:

ezt:

Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

Diónyi

Diónyi az a terület Imó tüdején, ahol gyulladás van. De azért van. Az egész első iskolahetet itthon töltötte, legnagyobb sajnálatára. Persze, amikor már harmadik reggel potyogtatta könnyeit, azt hüppögve, hogy "De én iskolába AKAROK menni!!!!", Zita és Emma már poénkodtak, hogy akkor tuti súlyos lehet a betegsége...
Aztán; három nap antibiotikum után, amikor szinte még csúnyábban köhögött (miközben én, aki rosszabb helyzetből indultam, valami erőteljes kanalas orvosságnak köszönhetően már érezhetően javulgattam), és még a hője is felment kissé, akkor már éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismét megjelentünk a doktor néninél, aki ezúttal elküldött minket röntgenre. Az arcürege szerencsére rendben van (ez a füle miatt nagyon fontos!!!), a hörghurutja a röntgenen is látványos volt, és hát, ott kukucskált az a diónyi, kötegelt infiltrátum, a tüdő jobb oldalán.

Még mielőtt a szívéhez (vagy tüdejéhez?) kap az olvasó, jelezném azért, hogy Imola egyáltalán nem elesett (jó, amikor felment a hője, akkor rádobott egy lapáttal az alap-nyafkaságra). Csak hát, ő, aki tényleg sosem volt egyedül, rosszul viselte ezt a bezárt egyedüllétet. Úgy várta haza a nővéreit, mint valami felmentősereget! Főleg Klárát, aki ugye híreket is hozott az osztályról, az osztályból. No meg a leckét. Amit minden nap, azonnal megírt, a pótolandót órai munkát bepótolta.


És míg Imó kesergett, hogy nem mehet suliba, hát én egy picit örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetek azzal, akivel ez a legritkábban adatik meg. És, míg decemberben, amikor Klára betegeskedett pár napot, olyan sok dolgom és munkám volt, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, addig most, egy kicsit lazább időszakban, szinte állandóan együtt játszottunk: egy társasjáték sem maradt leporolatlanul! Persze, annak nem örvendek, hogy szegénykét elkapta egy ilyen csúnya vírus, félreértés ne essék! Csak, ha már egyszer így alakult, hát legalább kihoztuk belőle a legjobbat! És ezt a fajta anyai kényeztetést azért élvezte ám ő is! Hogy az történt, amit ő szeretett volna!


Elméletileg még hétfőn is itthon marad, meg még ki tudja meddig, de azért bízom benne, hogy újabb gyógyszerekkel megtámogatva, most már a gyors gyógyulás útjára lépett. Hétvége lévén, a hangulata is jobb, hiszen váltogathatja játszópartnereit!

Nos, ennyit dióhéjban arról, hogy mi is van Imókánkkal; és magyarázatképpen az újabb (blogos) szünetért. (A képen a már említett szilveszteri beöltözős játék után pózol - szerintem nem az eredetileg összeszedett holmiban, hanem ő utána még hosszasan próbálgatta a fellelhető ruhadarabokat, mintegy "élő Barbie-babaként", ahogy Zoli fogalmazott.)

"Súlyos" kérdések

"Édes kicsi Buddhám!"- így hívja Imót Laci (Emma keresztapja). Tényleg édes és olyan, mint egy Buddha, de annyira már nem kicsi. Laci, és sokan mások, szívesen örvendeznek Imóca lendületes étvágya felett, és én is belátom, hogy valóban csodálatos látvány, ahogy el tud merülni az étkezés gyönyörében, szinte kizárva a külvilágot...

Mindazonáltal.... Egyre határozottabban érzem azt legbelül, hogy megálljt kellene egy kicsit parancsolni ennek a folyamatnak. Arra a néha hangosan is kimondott érvelésemre, mely szerint nem igazán normális dolog az, hogy egy hétéves ikerpár esetében az egyik 8 (azaz nyolc!) kilóval többet nyomjon, mint a másik, anyukám rendre azzal vág vissza, hogy inkább Klátyikának kéne híznia. Az igaz, hogy Klára pedig iszonyatosan vékony, az mégsem aggaszt annyira, mert nem betegesebb, mint a többi, bírja a strapát, és itthon azért mindig bele tudok diktálni értelmes kajákat, a megfelelő (minimális) mennyiségben. Az idegeinek nem ártana egy kis kipárnázottság - bár lehet, hogy tíz kilóval súlyosabban is egy kis hisztigombóc lenne. Még alakra is :-)

Visszatérve Imolára.... Nem az a szétfolyós pufika ő. Inkább kemény húsú, ámde vastag combikkal van megáldva, amihez jön egy nagy, kerek pocak. Ami persze gyönyörű, csak azért már határeset a túlzás mentén... A helyzet az, hogy sokat eszik, és persze sok olyat szeret, ami hizlal. A rizst (ha, az ő "ferde" szemeivel, nem csoda!), a tésztát, a nutellát..... Sorolhatnám. Az is igaz, hogy ha arról van szó, elfogadja, hogy vacsorára csak egy kis sült halat és paradicsomot egyen. (De abból sokat! :-) )

Szóval, még azt is mondhatnám, hogy egészen sok mindent meg lehet vele beszélni. Abban például már régen megegyeztünk, hogy számára nincs édesség esténként (bár erről már Emmát és Zitát is határozottan visszafogom), kivéve persze a különleges alkalmakat. Na ja.... És akkor mit csináljak az egyik megszokott vacsora párosításommal: leves-palacsinta (vagy leves - muffin, vagy leves - tejben rizs)? Imola elég jól tűri, ha kimarad az esti nasikból, de néha azért próbálkozik... És rossz, mert mindig az egészségével érvelek, meg, hogy ez érte van, nem ellene. 

Itt jön még egy sarkalatos pont. Mert a kissé tágabban vett családunkban már volt anorexiás eset. Így aztán már többször kaptam olyan irányú figyelmeztetést, hogy ne mondjam sokat Imónak, hogy túl husi, mert még "énkép-zavara" lesz. Jó, persze, tartok (tarthatok) ettől is, de az anorexiától való rettegés miatt hagyjam, hogy elhízott gyerek váljék belőle?

Most ott tartok a "rágódásban", hogy igyekszem olyan étrendet kialakítani, ami könnyedebb, mint eddig (bár eddig sem voltunk az a pacalos-kocsonyás-körömpörköltös típus), úgy, hogy minél kevesebb kísértésnek tegyem ki az "én kicsi Buddhámat"..... De közben figyelnem kell arra is, hogy a kis "Nyüzüge Gizi" ikre meg ne fogyjon el teljesen, és a többiek is ehetőnek tartsák az eléjük kerülő ételt.

Nem tudom, hogy túlkombinálom-e a dolgot. Lehet, hogy a munkámból adódóan kicsit túl sok olyat olvasok, ami a túlsúlyról és az elhízottságról szól. Lehet, hogy ez még mindig a "kölyökháj", és majd serdülőkorban ledobja. De mi van, ha nem? Viszont: szabad-e fogyókúráztatni egy gyereket? Nyilván nem.... De Imónak nincs szüksége ekkora súlyra. (Mondjuk pláne nem arra, hogy ezt még növelje is...)

Imola egyáltalán nem elégedetlen a külsejével. Nincs is miért, hiszen olyan gyönyörű, hogy még, és az idomai is még a nőiesen gömbölyű kategóriába eshetnek. De azért már vannak nadrágok, amik nem mennek fel rá. És talán az sem véletlen, hogy nem szereti a farmert, hanem csak a cicanadrágokat....

Jellemző

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

"Minőségellenőrzés"

Ma este, egy igazán jól sikerült pizzavacsora után, jöttem-mentem, Emmának könyörögtem, hogy gyakoroljon még egy kicsit (zongorán), és csak azt észleltem először, hogy Zoli és Imó valamin nagyon "dolgoznak" az asztalnál. Egy idő után kíváncsi lettem...  És kiderült.

Mivel most volt az Ikrek születésnapja, ők kapták a napokban a legtöbb levelet, üdvözlőlapot. Többek között, személyre szóló üdvözletet kaptak egy osztrák szállodából, ahol már többször is jártunk. Ezért kaphatta pont Imola az alábbi levelet:

"Tisztelt Ügyfelünk!

Az Ön részére folyó hó 17-én, elsőbbségi küldeménye érkezett, melyet a postai kézbesítő levélszekrény útján kézbesített.
A küldemény feladója: Brennseehof, Austria

Kérem, hogy a csatolt válaszboríték felhasználásával szíveskedjék tájékoztatni, hogy a küldeményt megkapta-e.

Egyben kérem, szíveskedjék arra is kitérni, hogy elégedett-e a postai szolgáltatások színvonalával, a küldemények kézbesítésével, a kézbesítő munkájával.

Felvetéseit munkánk javítása érdekében szeretnénk felhasználni.

Fáradozását előre is köszönjük.
Budapest, 2011. Okt. 17 nap"

És ha már levelet kapott, amiben arra kérik, hogy válaszoljon is rá, a mi szorgalmas és lelkiismeretes Imónk válaszolt is - apja komoly segédletével.
A következőt körmölte le a kis Drága, igazi ákombákom betűkkel:
KEDVES MAGYAR POSTA!
A KÜLDEMÉNYT MEGKAPTAM.
BÁR ÉN MÉG CSAK 7 ÉVES VAGYOK, DE MÉG
ILYEN MEGBÍZHATÓ POSTÁSSAL
NEM TALÁLKOZTAM.
IMOLA

Amikor ezt elolvastam, annyira elkezdtem nevetni, hogy összefutott a ház népe. Kérdezték, hogy mi ütött belém. De felolvasni sem bírtam, mert a kacagástól a könnyem is kicsordult....

Hát, ha marketing szempontból nem is biztos, hogy hasznos hozzájárulás lesz Imóé, de szerintem szerez majd pár vidám percet a kutatást feldolgozóknak.

Varázslat

 A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

Ovisok

Őket aztán nem zavarta, hogy a biciklik kicsit később érkeztek a Balcsira, mint ők. Hiszen a "kisházból" előásták régi műanyag motorjaikat, és azzal száguldoztak Boglár utcáin. Apu többször is javasolta nekik, hogy inkább a térdükkel hajtsák, de csak kacagtak, és újabb "ugratókat" kerestek.Amikor végre eláll az eső, máris a játszóteret célozzák meg. Ott is főleg a homokozót. De a kertben is remekül tudnak sarazni. Elmerülni az alkotás ezen legelemibb örömében.... és nem törődni azzal, hogy úgy néznek ki a végén, mint két kismalac. Már miért is törődnének ezzel...
Hihetetlen boldogsággal tudják felfedezni az ide lehurcolt olyan játékaikait, amiket Pesten észre sem vettek már.
Babáznak, minden mondatot úgy kezdenek, hogy "mondjuk, hogy..." (vagyis inkább hadarva, főleg Klára, amitől úgy hangzik, hogy "mon'k!"). A lépcsőfordulóban plüss-sereg fogad minket - no meg minimum egy iker. Mert ott lehet a legjobban játszani.
Esti mese nélkül le sem feküdnének - habár, ha ez a mese kicsit késik, akkor Imó biztos, hogy belealszik az első oldalakba. Ahogy a tegnapi cirkuszi előadáson is tette, a második rész vége felé. Ha ő álmos, alszik. És ő szinte mindig ugyanakkor álmosodik el, és ugyanakkor kel.
Mindkettő az ölembe ül, és sok-sok babusgatásra vágyik.
Imó olyan, mint egy kismacska.
Klára pedig, mint egy vagány fióka.
Ovisok még.
És egy hónap múlva beülnek az iskolapadba...

Vajon?

Van ebben valami bájos, megható és lenyűgöző. Mármint abban, hogy kicsit több, mint hat és fél éve, Imola MINDIG így alszik:

Azaz, igazán bájosan pisze orrocskáját felfúrja valahová az ég felé, és közben egy fordítva tekert kifli formáját veszi fel. Ránézésre iszonyatosan kényelmetlen póz, de ő nem szokott hátfájásra, vagy bármi másra panaszkodni.  Képes volt így aludni a régebbi autós ülésében is: valahogy ki tudta úgy csavarni a nyakát, hogy megoldja.

Az a "fixa ideám" az ügyben, hogy biztosan így feküdhetett az anyaméhben is. Amit tudok, az, hogy ő volt "felül", "harántosan", tehát nem kizárt... Hogy ennek van-e, lehet-e valami tudományos alapja, nem tudom, de nekem tetszik a magam romantikus magyarázata...

(bár ennek kissé ellentmond Klárika ugyancsak tegnap esti alvópóza, ami nem nagyon utal arra, hogy magzati emlékek uralnák, inkább csak az látszik, hogy igazán kimerült....)

Sajnos, a képek homályosak, mert nem akartam vakuzni, csak a lámpájuk szabályozható erősségéből tekertem egy kicsit feljebb.

Ikresített úszógumi

Gyere Klára, csobbanjunk együtt, jó?!

 Jó, rendben, Imó, bebújok én is melléd, oké?

Te figyelj, Klára, ez valahogy nem stimmel...

 Na, így már jobb, nem?!

 Akkor ugorjunk! Egy, kettő, háááááá-rom!

 Juj, ez nagyon jó volt!!! Még egyszer!!!!

Imóról

Imoláról szeretnék írni. Mert annyira kikívánkozik belőlem mostanság az, hogy mekkora nagy ajándék ő. "Bónusz-gyerekként" szoktuk nevezni őt. Akiről egy darabig nem tudtunk, így nem is számítottunk rá. És akinek azonnal örültünk, amikor megtudtuk létezését. És azóta is. Mindig, mindig.

Olyan szerény, olyan bájos, olyan nyugodt, olyan békés, olyan gyönyörű!

Ő nem szokott követelőzni. Ő nem szokott kiabálni. Ő nem szokott hisztizni. (Ritka, nagyon ritka, hogy ezek közül bármelyik bekövetkezik.) 

Ő levesz a lábáról mindenkit. Ha az ő szája egy picit lefelé görbül, nincs élőlény a földön, aki ellenállna...

De ritkán görbül, mert hihetetlen békében van önmagával és a világgal is. Hosszú ideig elszórakoztatja saját magát. A Barbiekkal. Vagy az "Icike-picikékkel". Vagy bármivel, akár villákkal és kanalakkal, az ételre várva. Történetek jönnek-mennek a fejében, elmerül, kizárja a külvilágot. 

Elmélyülten tud még kézműveskedni is. Amiben hihetetlen kreatív, de szívesen követi az iránymutatásokat is. Emma legutóbbi teniszversenyén, délelőtt tíztől délután háromig szinte egy tapodtat sem mozdult a kreatív sarokból. Gyártott mindent, vigaszajándékokat Emmának, ha kellett, madarakat a jókedvének, bármit.

Elmélyültsége és kitartása bizonyára nagyon hasznosak lesznek a suliban. Neki nincs olyan nagy könnyebbsége az ismeretek elsajátításában, mint Klárának, viszont alapos, pontos és nagyon odafigyel. 

No és, nagyon szorgalmas. Ő volt az, aki kedv híján is hímezgette néha az óvó nénik ajándékát; sőt, ő volt az, aki felajánlotta, hogy majd megcsinálja Klára részét is, amikor az ikertesó fellázadt és a teljes munkálatok megszüntetésével fenyegetőzött...

Ő az, aki ha pakolásra, vagy bármilyen más segítségre, szólítom fel őket, azonnal jön. Hihetetlenül empatikus.

Rajongani is tud nagyon. Elsősorban Emmáért. De azért bizonyos filmekért is (a hercegnősökért, naná!!!!), műsorokért (X-faktor), játékokért (Barbiek, plüssök). És különleges viszonyt ápol a fényképezőgéppel is. Imádja már onnan nézegetni a képeket, rengeteget fotóz (majd kinyomtattatja velem és tablót gyárt), sőt, mostanában videókat is készít. Legutóbb egy olyan jót kacagtam, amikor végignézhettem Zita gépén, ahogy leült az asztalhoz hímezni, letette szembe a gépet és miközben hímzett, mesélt mindenfélét....

Imola olyan tündérien kelekótya közben, hogy senki nem tud rá haragudni. Ő az, aki mindig fel- és kiborít mindent, "véletlenül". Ő az, aki képes úgy megenni egy szelet nutellás kenyeret, hogy a lába ujjától a feje búbjáig minden nutellás lesz, pedig közben három szalvétát is elhasznált. Ő az, aki nem feltétlenül emlékszik arra, ami az imént történt... Ettől olyan aranyosan vicces lesz. I-MÓKA ő. Tényleg mókás. Imókás.

Nagyon szereti a lila színt. Saját maga válogatja össze a ruházatát, és abban sűrűn szerepel ez a szín.

Nagyon szeret enni, és ez látszik rajta. De hajlandó sportolni is, így az a sok husi, ami rajta van, elég kemény is. Kivéve a pocit. Az finom puha, kórusban rajong érte az egész család (ja nem: Klára irigykedik rá...). Eljár futni, most is tenisztáborban van a többiekkel, és egész ügyes.

Olyan félénk, olyan bizonytalan! Nagyon szeretne zongorázni. Ebben valószínűleg nagy szerepe van Emma-imádatának, de nem csak annak. Teljesen összeszorult a szívem, amikor, a zeneiskolai felvételi után, egyszer csak odabújt hozzám: "Anya! Mi lesz, ha nem voltam elég jó?!" Jááááj!!! Pedig nem is én buzdítottam őket erre az egészre.. Ők kérték mindketten. Ráadásul, Imola átlépte önmaga árnyékát, hiszen bement egyedül (!!!) négy zongoratanárnő elé, több zongorista-jelölttel együtt, ott énekelt, tapsolt és zongorázott is... Én nyugtatgattam, hogy semmi gond sincs, ha nem; majd jövőre, hiszen egyik nővérük sem kezdte ilyen korán a muzsikálást. De azért úgy örültem, Imó lelkecskéje miatt, hogy sikerült! Ragyogott!

Az iskola nem hozza nagyon lázba. A minap sikerült arra sort kerítenem, hogy egy picit kettesben legyek vele, egy piaci oda-vissza séta erejéig, és beszélgettünk. Azt mondta, hogy annyira azért nem várja a sulit. De a biztonság kedvéért kifaggatott, hogy miket is fognak ott tanulni, és akkor azért csillogott a szeme.

És olyan szépséges! Gyönyörű, hatalmas, barna mandulavágású szeme elbűvöl mindenkit. A haja egy nagy zuhatag már, amit ő, rendes gyerek módjára, hajpánttal tart rendben. Kezével olyan kecses mozdulatokat művel, hogy azt tanítani kéne. Pici, kissé felkunkorodó orrocskája tündéri profilt nyújt neki. Egyébként égimeszelőnek készül.... Látszik is, hogy hosszú lesz: lába-karja-ujjai mind hosszúkásak. 122-128-as ruhákat hord; azokat, amiket Emma hordott még pár hónapja...

Sokszor olyan, mint egy macska. Nyávog is néha... De főként olyan simogatnivaló pihe-puha, bársonyos bőrű baba ő!

Úgy imádom!