Ma van a napja

Ma van a napja... Hát, sok mindennek.
Szerintem először is (már csak az evidens létszám-fölény miatt elsőként kiemelendő): nőnap van. Jó, tudom, hogy ez pont az ellenpólusa a Valentin-napnak. Mert az ugye vacak amerikai ünnep, ez meg szörnyen kommunista.... Szerintem meg úgy szépek a hétköznapok, ha ünnepek is tagolják. És miért ne lenne nőnap? Meg Valentin-nap? Meg anyák napja és apák napja, és miért nincs nagyszülők napja és barátok napja?!
Szóval: éljenek a nők, a csajok, a hölgyek, a pipik, a tyúkok, a lányok, az asszonyok, a menyasszonyok, a feleségek, az anyák, a nagymamák és persze a dédmamák is!
Aztán, itt van ez a trükk ugye. Hogy az a férfi, aki nőkkel (sok-sok nővel) van körülvéve, az tuti Zoltán!!! Ahogy az én férjem-uram is! Tehát: boldog névnapot a Zoltánoknak és különösen az enyémnek!!! Gondoltam, meglepem őt... Szervezkedtem, alaposan, mindenfelé. De ezt az embert nem lehet meglepni. Egy idő után kénytelen voltam elárulni, hogy miben mesterkedem, hátha együtt meg tudjuk menteni az ötletet. Ma reggelre már evidenssé vált, hogy legfeljebb csak részben, de az sem biztos. Foglaltam szállást. Mától vasárnapig. Csak neki meg nekem. Gyerekek nagymamákkal letárgyalva. Az összes programjukkal együtt. Még Zoli munkahelyén is segítettek nekem cselt szőni. De nem volt elég. A dolog, a munka, a fontos tárgyalás, a "csak most lehet és kell" hívószavak győztek. Talán még holnaptól. De erősen veszítek hitemből. Bíztam benne, hogy egy villanásnyira visszatérhetünk a normális mederbe. Bíztam benne, hogy az agyongyötört fejű, éjjel-nappal dolgozó Zolimat ki tudom legalább ennyi időre szakítani. Bíztam benne, hogy megoldhatom azt, ami évek óta nem megy: pár nap kettesben. Mert szüksége lenne rá. Mert szükségem lenne rá. Mert szükségünk lenne rá.
Persze, ez még nem a dráma kategória. Csak nagyon sajnálom.

És ez még valami másnak is a napja!!! A kis játékom kis sorsolásának! Mit kicsi! Majdnem negyven nevet írtam fel a kalapba induló cédulákra! Nagyon érdekes és kicsit fura érzés volt. Persze volt néhány, számomra (még) teljesen ismeretlen név, de sok mögött már komoly "múlt" áll. Hányszor gondoltam: na, vele nagyon szívesen találkoznék, neki szívesen küldenék csomagot! És a sok között kiemelném az egyetlen férfit is, MJ, aki részt vett! Nagyon jól esett, ahogy az előző bejegyzéshez érkező nőnapi köszöntése is!
Rossz dolog ez a sorsolósdi. Mert tudtam, hogy akárkit húzok, annak ugyan örülni fogok, de marad egy halom név, akiket ugyanilyen szívesen láttam volna.
Sajnos, közjegyzőként csak Scotty-t tudom felmutatni. Jelentem: lelkesen csóválta a farkát, amit én annak tudok be, hogy szerinte minden törvényes keretek között zajlott!
Tehát:
Íme a "kulup" (ami nem "enyém kulup", mert Zitáé, de néha Emma hordja), benne a nevek:

 Aztán itt az én matató kezem:

És aztán íme a győztes cédula a kezemben (fúj, de ráncos!!... hát igen, ilyenkor télen rondán kiszárad...), rajta a név:

Nagyon örülök Dominikának!!! Ajánlom blogját, igazi kedves, családi blog!
Tehát, kedves Dominika! Légy szíves írjál nekem e-mailt a balogh-ficsor@gmail.com címre, hogy egyeztessünk!!!! Te azt írtad, hogy feljönnél Pestre kávézni, de ha mégsem sikerül, akkor postán megy a csomag!!!

Köszönöm mindenkinek, aki játszott, köszönöm mindenkinek, aki olvas, köszönöm mindenkinek, aki beregisztrálta magát, mint rendszeres olvasó, és köszönöm azoknak is, akik ezért vagy azért nem regisztráltak, de mégis rendszeresen olvasnak! Nem vagyok nagy blog-játékmester, de ha találok valamit vagy egy apropót, amiért ismét nekivágok ilyesminek, azonnal helyet adok neki a blogon!
És, természetesen, ezen játék másik felét is teljesítem majd rövid időn belül: megválaszolom a kérdéseket!

Az egyik legjobb játék...

Megunhatatlan, számtalan lehetőséget rejt, megtornáztatja a fantáziát, az ujjakat, a családi együttlét formáit. Ez a lego, vagy a kistesója, a duplo.
Szerintem eszméletlen mennyiségű játék létezik a világon, de ez verhetetlen!!! Ha jól belegondolok, több, mint egy évtizede "díszítik" a nappalinkat a színes műanyag kockák; és egy nagyon tipikus képként azt festhetném le az estéinkről, hogy Zoli hever a szőnyegen, és egy-két (három-négy) gyerekünkkel épít valamit.

Nagyon jó, hogy a duplóból mindenféle "kellékek" hozhatók létre (pl. istálló), a pici legokból pedig inkább konkrét, a leírást követő épületek, létesítmények, eszközök.

Most karácsonykor (is) volt egy doboz lego a fa alatt, és ezúttal a "konkrét"-típusból. Eddig ezt szerettem kevésbé, mert úgy gondoltam, hogy korlátozza a fantáziát, de most látom már komoly előnyeit is. Először is: a gyermek figyel, térbeli látását segíti az, ha képes a rajz alapján visszaadni az építkezés fázisait, és egyszer, ha már készen van a mű, akkor pompás játékszerré válik (nem egyszer fordul elő, hogy a fürdőszobából hozom ki a házikót, mert valamelyik gyerek bevitte magának "kelléknek" a hosszabb túrájára). Aztán szét lehet szedni, és a többi variáció egyikét újraépíteni.

Sikerélmény, kreativitás, kézügyesség, játék, együtt-játszás, mindez a lego.

Szerintem klassz, még akkor is, ha műanyag....

(Egyébként, miután sejtem, hogy nem fogok hetente "játékos" bejegyzést írni, itt még megjegyzem, hogy karácsonyi ajándék ugyancsak a már Juli barátnőméknél megismert és megszeretett Carcassone nevű társasjáték. Stratégia, örökké változó felállás, családi móka - mindezt kínálja.
És még egy: Klára kért egyedül konkrét dolgot karácsonyra; ráadásul olyasmit, amiről sosem hallottam. Először, amikor rájöttem, hogy mi is ez, nem voltam elragadtatva - de most már teljesen kibékültem vele, és az is tetszik, hogy nem telik el nap anélkül, hogy kézbe venné. Ez egy gyerek-fényképezőgép tulajdonképpen, amelyik tele van vicces, játékos funkcióval. Mindenkit elszórakoztat az eltorzított felvételeivel, a játékosságával. Nem mondom, hogy ez az abszolút beszerzendő listát gyarapítja, vagy hogy bármennyire is felvenné a versenyt a legoval, de azért elmegy. A képek most erről a gépezetről vannak.
Végül, a játékos sort bezárva, egy meglepő: a gombfoci. Igen, noha lányok, érdekelte őket ez a játék is, pláne, hogy Zoli sokat mesélt az ő saját gombfoci-bajnokságairól. És bár Zoli elmagyarázta a szabályokat, és "le is vezetett" pár mérkőzést; ha feltekerik a szőnyeget és "berendezik a stadiont", általában igen szabadon értelmezve játszanak - viszont rengeteget kacagnak.)

 Eltorzított képet azért nem teszek fel, amúgy is csak magamról ezeket a furikat... :-)

Játékra fel, emberek!!!

Nyerni vagy nyerni hagyni

Mostanság, egy-két nevelési irányelvünk helyességén, megalapozottságán töprengek. Mivel egy bejegyzésben túl hosszú lenne, így szétszedem őket.

Két jelenetecske.
1. Még az olasz nyaralás során, egy tízpercnyi időre, alkalmunk nyílt Zolival egymással is teniszezni. Zita nézte, közvetítette a meccset, és önkéntes - és felkérés nélküli - bíróként is közreműködött.
"- Öt négy Anyának, de Apa, te még mindig hagyod magad!"
2. Balatonbogláron már, pingpongozunk Zitával (elég sokat tesszük ezt idén - vele, és a többiekkel is). Zita egészen jól belejött a dologba, de lássuk be, nekem még mindig sokkal jobban megy. De azért "meccsezünk".
"-Naaaa, Anya, ne üssél már ilyen nehezeket!!!"

A nevelési merengésem tárgya tehát az, hogy meddig lehet és kell a gyerekeket nyerni hagyni?

Társasozni és kártyázni is sokat szoktunk mostanság - az átlagnál is jóval többet, hála a zimankós nyárnak. Imola például ragaszkodik ahhoz, hogy megtanuljon kanasztázni. Hát, már ott nehézségekbe ütközik, hogy megtartson ennyi lapot. Eléggé természetes tehát, hogy segítünk neki. Az Activitynél, a pingpongos forgóknál mindenféle könnyített feltételekkel játszhatnak a Kicsik. Ez normális, nem? A többi játékban is szinte nekik szurkolunk: nem feltétlenül ütjük őket ki a Kinevetavégében vagy a Boszorkányfutamban. De aztán néha mégis. Mert végül is, ez a játék célja.

Szóval, igyekszünk kor szerint beállítani a nyerési esélyeiket. Viszont akkor a Nagyok esetleg észreveszik. És reklamálnak. És vajmi keveset számít, hogy ha azzal érvelünk, hogy velük is így csináltuk... Pedig milyen jó azt látni, ahogy Imola jön vigyorogva, hogy "Megvertem Apát pingpongban!", miközben az asztalt is csak ritka esetben találja el....

No de, mennyire érdemes hagyni magunkat? Hiszen a kudarctűrő-képességüket is fejleszteni kéne. Nálunk például Emmánál, mert neki olyan nincs is. Imola is rafinált, mert ha vesztésre áll, akkor azonnal görbül lefelé a szája és csalással vádaskodik. Zita egészségesen áll ezekhez a dolgokhoz; viszont bosszantja - és felháborodásának hangot is ad-, ha kiszúrja azt, hogy valamelyik húgával szemben "hagyjuk magunkat". (Miközben, ugye, engem arra szólít fel pingpongozás közben, hogy azért egy picit kevésbé erőltessem meg magamat....)
Hozzátenném, hogy valószínűleg, nálunk ez a "nyerni vagy nyerni hagyni" dilemma azért nem olyan életbevágó, mert lássuk be: ők négyőjük között nem kímélik annyira egymást....
Hallottam olyan szülői véleményt, hogy egy gyereknek kell egy nagy adag kudarc ahhoz, hogy méltányolni tudja a nyereségeket. Ha mindig minden az ölébe hullik, nem is fog tudni annyira örülni. Más vélemény viszont úgy szólt, hogy az ő gyermeke rosszul viseli a kudarcot, ezért inkább nem viszi el bizonyos megmérettetésekre - gyakorlatilag csak azokra, ahol nagyon nagy az esély valmilyen fajta győzelemre. Sportkörökben mozogva, tipikus még a "hárító" szülő: a hiba a bíróban, az ellenfél "csalásában", a helyszínben és a felszerelésben keresendő (és találandó!), nem az ő gyermekében.
Ezt nem helyeslem. De nehéz ám összekaparni egy vesztes gyermeket!!! Akár egy tenisz- vagy vívóversenyen, akár egy balul elsült Kockapóker után!
Emma teniszedzője azt javasolta a minap, hogy néha játsszon Emma egy másik tanítványával. Igaz ugyan -állította az edző-, hogy nem olyan ügyes, mint Emma, de nem árt az, ha van olyan ellenfele, akin a magabiztosságát duzzaszthatja. Furcsálltam. Aztán Emma egy kis versenyen (ún. Play&Stay) összesorsolódott egy olyan, 12 éves kislánnyal, aki kategóriájában országos elsők között van, feljebb is versenyez már, sőt, csapatban a felnőttekhez is berakták. Emma szépen helyt állt ellene, de persze kikapott - és sírt. A 12 éves kislány eljött "gyakorolni", önbizalmat duzzasztani. Na, ekkor beláttam, hogy Emma edzőjének valószínűleg igaza van.

Szóval: kérdéseim, kétségeim arra vonatkoznak, hogy mennyire és meddig hagyhatjuk őket nyerni, és mennyire és meddig hagyhatjuk őket kudarcokkal szembesülni.
Próbáljuk megadni a magunk válaszait; már csak abban kell bíznunk, hogy a mi négyesfogatunk számára ezt helyesen tesszük.