Pages

2012. január 30., hétfő

Az első....

Buza Sanyi kollégánk és barátunk sokszor fogja látványosan a fejét azon, hogy néha én nem értesülök frissiben a laptopkonyha körüli fejleményekről, teendőkről. Mert ő úgy gondolja, hogy Zoli, jó házastársként és munkatársként, azonnal informál engem, ahogyan hazaér. Nem "hibáztatom" Sanyit ezért a téves feltételezésért- ő más "körülmények" közé tér hozzá: felesége pszichológus, szakmája a "meghallgatás" (és kérdezgetés), fiuk, Marci (a Viva új sztárja), pedig már felnőtt tulajdonképpen. Ezért, amikor nemrégiben meghívtam őket vacsorára hozzánk; mellékesen megjegyeztem, hogy most majd végre megérti, hogy mi miért nem a munkahelyi témákat vesézzük ki esténként... :-) (Mert egyébként is: az a munkahelyre, és munkaidőbe való.)
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita,  fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)

Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!
 Ez lett hát az első igazi, "komoly" könyv, amit önállóan elolvasott!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!

Díj

Diustól, bloggert-társamtól kaptam egy díjat. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a körbeadós dolgokkal, de Dius ajánlása annyira jól esett, hogy már csak ezért is fontosnak tartom tovább játszani a játékot.
A problémáim ott kezdődnek, hogy nem tudom átmásolni a díjat, mert a google folyton arra szólít fel, hogy "kérjem inkább el". Na ja, de kitől?
Szóval, kaptam egy úgynevezett "napsütéses díjat", mert "belőlem télen-nyáron vidámság és napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok okom rá". Gyorsan hozzátenném: legtöbbször azért van okom rá... :-)

A díjnak szabályai vannak:
 
1.Vedd át a díjat
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad
3.Tedd ki a blogodra
4.Add tovább másik 4 blognak
5.Írj magadról 3 dolgot
Hát átvettem....
Köszönöm, kedves Dius, meghatott - és ezt már meg is írtam neked!!!
Nem tudom kitenni a blogra... :-(
Adjam tovább négy másik blognak. No akkor:
Menjen MJ-nek, mert tetszik, hogy ő és a fia, olyan jól beilleszkednek a mi alapvetően "nőies" köreinkbe, és azért is, mert úgy látom, hogy tudja azt, amit sokan közülünk (most nem a bloggerekre gondolok) nem: élvezni és értékelni az élet egyszerű és szép dolgait.
Kikocsnak, természetesen, aki nemcsak élvezi mindennek hála és ellenére az életet, de sokszor tanítja is ezt nekem, még ha ő nem is ezzel a céllal ír.
Orsinak, mert ráfér, és mert hiányoznak már a vidám, svájci beszámolók.
A negyediket megosztanám két, potenciális futótársam között, akikkel talán még nem mondtunk le teljesen egy közös mini-maratonról: Vera és Hella.
Írjak magamról három dolgot....
Hát, az egyik az, hogy már régóta álmodozom arról, hogy egyszer lefutom a dublini női, jótékonysági minimaratont. Ebben lennének (lettek volna?) partnerek Vera és Hella.
A másik az, hogy kamaszkoromban nagy Jean-Jacques Goldman rajongó voltam. Ő egy francia énekes. Annyira odavoltam érte, hogy még egy valós méretű posztere is fent volt a szobám falán...
A harmadik... Szeretem azt a fajta gumicukrot, amelyik olyan sárga és rózsaszín, és még valami cukorba is belehengergették. Néha, amikor már nem tudok ellenállni, veszek egy csomaggal a benzinkúton. Habzsolok belőle egy adagot, aztán a hascsikarás "megbánatja" velem. Ezt nem szoktam elmesélni a lányoknak. Még rájönnének, hogy miért kedvelik (kedvelnék) ők is ezt a színtiszta műanyag finomságot...
Nos, ennyi. Picit csaltam, bocsi, de így jött ki.

2012. január 28., szombat

Egy híján 160

159. Ennyi centi az én legnagyobb lányom. Egyforma méretű a lábunk (38-39), és simán elkunyerálja a pólóimat, pulcsijaimat és kabátjaimat. "Bosszantóan" jól, jobban áll neki mind. Én 13 és fél évesen voltam ennyi centi, és utána nőttem még 13-14 centit. Mondjuk, a lábam méretére nem emlékszem. Reménykedhetek csak, hogy a lábbelik tekintetében már rálépett a fékre...
Tegnap sportorvosnál jártunk, ahol nem csak ezt a "megdöbbentő" tényt állapították meg, hanem azt a nagyon örvendetest is, hogy most már a szokásos, rutin EKG-n sem jelentkeznek azok az extra ütések, amik miatt egyszer úgy ránk hozta a frászt a kisasszony, és ami miatt még egy 24-órás Holter-t (24-órás EKG, tul.kép.) is rátettek. Szóval, talán tényleg kezdi kinőni. A szívproblémát is, és a ruháit is....

2012. január 26., csütörtök

Sziget

Zolinak van egy aranyos "heppje". Időről időre előadja (főként nekem, de tulajdonképpen bármelyik "szerencsésnek", aki szembe jön), hogy számára az ideális lét egy meleg, trópusi szigeten lenne, ahol kis kunyhóban élve, csupán csak két, fürdésre is alkalmas, rövidnadrágot és két atlétát tartalmazna a ruhatára (úgy képzeli, hogy minden este kilögybölné az aznap viseltet); napközben pedig egy pár kispapucsát felhúzva, hasat vakargatva elbattyogna a "beach"-ig, és ott bérbeadná az össztulajdonát képező három vizibiciklijét az arra vetődő turistáknak. Ebédidőben (??????), fogna pár halat, és azt enné.

Én, és bárki, aki egy kicsit is jobban ismeri Zolit, csak mosolyog ezen az ily' módon megfestett képen, mert ő pont arról ismerhető fel, hogy nem bír a hátsóján maradni több, mint fél órát, és ráadásul utál pecázni....

Olykor-olykor, amikor nem csak egy vigyorral és legyintéssel intézem el visszatérő mantráját, akkor belemenvén a játékba, jelzem neki, hogy a sziget oké (ja, mert persze családostul menne, tehát nem előlünk menekülne... :-) ), mert imádom, ha víz van a közelben, de valami olyan helyen, ahol van azért négy évszak. Mert én azt szeretem (vagy szereTTem? - a mostani télnek csúfolt valamit elnézve), hogy a természet változik, és időről-időre megújul. Itt abbamarad a beszélgetés e témában, általában nem jutunk dűlőre. Mondjuk, össze sem veszünk, mert nem vagyunk (még? :-) ) döntéshelyzetben.
Nemrégiben ráakadtam egy gyönyörű blogra, amelyikben nap-mint-nap szépséges házakat mutat be a blog szerzője. Ott akadtam rá erre. Amint módomban állt, megmutattam Zolinak, és mondtam: ha mindenáron el, és szigetre, akkor ide! :-)
Azt mondta oké, neki is tetszik, úgyhogy kezdjek el csomagolni, ő megy, és előteremti a pénzt, akár a föld alól is (hogy esetleg a ház nem eladó? minek vesződnénk ilyen reális részletekkel ebben az édes álmodozásban?). Úgyhogy, megyek, meghallgatom a híreket: biztos bemondják, hogy hol volt bankrablás, és akkor tudni fogom, hogy merre jár(t) Zoli.... :-)

2012. január 25., szerda

Családi videók

Újabb ítélet született, sajnos nagyon hasonló a pár héttel ezelőttihez: "Tüdő Gyula" ismét nálunk vendégeskedik, ezúttal Emma az áldozat. Úgy tűnik, ennek a vírusnak, amit ügyesen megszerzett húgocskájától, ez a szinte automatikus szövődménye.... Annyit köhög szegény. A röntgen egyértelmű volt: tüdőgyulladás. Így aztán: új antibiotikum (erősebb...) és meghosszabbított szobafogság.

Emma egy aktív gyerek alapvetően. Szeret mozogni, sportolni, kint lenni. Persze, ez a betegség nem követel ágy-nyugalmat (hiszen ott fekszik, és azzal csak ingerli a hörgőket), ezért tanulgatunk is. Én roppant mód élvezem, hogy ez már kezd egy kicsit az "itthon tanulunk" érzésre hasonlítani. Például a tegnapi "környezet-óránkon" mindenféle szemléltető eszközt is bevetettem, és kifejezettem jó érzés töltött el, amiért hagyhattam a gyermeket, hogy addig csodálja a zászlókat a világtérképen, amíg csak kedve tartotta. A matekot még velem sem imádja, de mint ahogy azt az előző bejegyzésem is mutatja, van, hogy jól szórakozunk. De azért nem hajlandó egész nap tanulni, na nehogy azt gondoljuk (és ő nem is vágyik arra, hogy folyton az anyjával tanuljon - neki Réka néni és a társai kellenek!!!)! A testvérek elég későn futnak be, így marad még idő másra is (ha nem az orvosnál ülünk éppen). Játszunk is, kártyázgatunk, meg ez-az, de valahogy hamar megunja. Ezért Emma számára, ha bent van, egyedül, úgy tűnik, hogy csak a képernyő lehet a megoldás. Ami rossz (lenne). Ameddig lehet, küzdök ellene. Ráadásul, van nálunk egy olyan titokzatos jelenség, hogy hétfőtől péntekig eltűnik a távirányító. Mostanság, betegség esetén, azért kitartó kutatás után elő-előkerül. De mivel a Disney-csatornától én kapok kiütést, ezért inkább DVD jön. Azokból pedig Emma kedvencei a családi videók.
Az úgy volt, hogy a szüleimnek volt egy videó-kamerájuk, amit időről időre kölcsönadtak nekünk. No meg persze, nyaralásokra, utazásokra is elvittük magunkkal. Ezért aztán jó sok "anyag" felgyülemlett, amit Anyu, a 10. házassági évfordulónkra, ajándékként DVD-kre íratott. No, ezeket nézik szívesen, szinte végtelenítve, a csajok. Aztán, azon a bizonyos olaszországi nyaralásunkon, ahol betörtek hozzánk a szállásra, ellopták ezt a videót-kamerát is - benne egy értékes, jó pár emléket tartalmazó kazettával. Nagyon rossz volt.
Következő karácsonyra kapott a családunk egy új videó-kamerát, már kártyás rendszerűt. Ezzel is felvettünk már több kártyányit - ezek még nincsenek DVD-re írva, de laptopon élvezhetőek. Nemrégiben ez a kamera meg elromlott; és hála a fogyasztói társadalomnak, amiben élünk, azonnal a javíthatatlan kategóriába esett (ilyen modell már nincs, alkatrész sem - egy bő kétéves gépről beszélünk!!!!). És az igazság az, hogy egy új megvételét tervezzük.
Mert rengeteg ad ez a találmány! Akkora öröm, és olyan jóleső érzés viszontlátni magukat "cuki babaként", elfelejtettnek hitt élményeket, mindennapos szokásokat feleleveníteni, egymást is nagyon aranyosnak látni hirtelen - igen, nosztalgiázni.... Nézzük, és egymásra mosolygunk, gyönyörködünk, visszaemlékszünk, elrepülünk ebből az értelmezhetetlen évszakból a nyárba, a Garda-tóhoz, amiről Emma csak úgy fogalmazott, hogy "ott semmi rossz sincs, a jókat meg napokig lehetne sorolni", újra elvágyódunk ide és oda, és örülünk, hogy mindezt már megélhettük együtt, és örülünk a gondolatnak is, hogy még vannak újabb terveink. Együtt. A tündéri kicsi lányokból egyre nagyobbá cseperedettekkel.
Úgy gondoljuk, hogy biztos lesz még mit megörökíteni, amire ugyanilyen mosolyogva gondolnak, gondolunk majd vissza évek, évtizedek múlva. Ezért kell mégis egy újabb kamera. Ami az ünnepeket, a fellépéseket, az utazásokat, de a messzebbről nézve már igazán érdekes mindennapokat is rögzítik (mondhatnám, főleg ez utóbbiakat, ha lehet!). Ezért ajánlom mindenkinek, aki megteheti, hogy filmezze a családját, az életüket!!!! Ajándékot készít ezzel a családjának, az életének!

2012. január 23., hétfő

Emma esete az eltévedt rénszarvassal

Emma lassan már egy hete itthon köhög, szegénykém. Úgy tűnik, szép lassan végigsöpröget ez a kórság az egész családon. Még a két BZ monogrammú tartja magát, de Zita már jelezte, hogy érzi a torkát, és azt is, hogy az osztályában szinte óráról órára csökken a létszám...

Az első pár napban még hőemelkedése és láza is volt szegény Emmusnak, aztán egy idő után már az antibiotikum is elkerülhetetlenné vált - így aztán a torkán és a köhögésen kívül már a pocakja és az étvágya sem az igazi (a protexin ellenére sem).

Mivel Emma tanító nénije igazán lelkiismeretes, kérés nélkül is elküldi mindig a hiányzóknak a leckét. Ezért aztán, szép lassan nekiálltunk a pótolgatásnak. A nyelvtanon sikeresen, és békében végigrágtuk magunkat - még én is tanultam (vagy újra-tanultam) pár dolgot a számnevekről. Némi pihenés után, egyszerűen MUSZÁJ lett a matekot is betámadni (noha egy első adagot már legyűrtünk a hétvége előtt), mert különben túl sok lesz a suliba indulás előtti utolsó napon.
A szöveges feladatokkal kezdtük - és egészen jól ment, amíg el nem érkeztünk ehhez az aranyos kis feladványhoz: "Egy rénszarvas 14 km 220 m távolságra lemaradt a csordájától. Percenként 385 m-t megtéve, egyenletes sebességgel szalad a csorda után. Közben a csorda percenként 69 m-t tesz meg. Háromnegyed óra múlva mekkora távolságra lesz a csordától?"
Emma úgy kezdte, hogy egy jó darabig sajnálgatta a lemaradt, magányos rénszarvast. Aztán vakargatni kezdte a fejét (legalábbis képletesen), hogy miként is fogjon hozzá a feladat megoldásához. Amikor már megszántam, akkor végül is, lerajzoltam neki a "szitut". Megjelöltem, hogy hol álldogálhat szegény ott-felejtett példány, hogy mekkora a távolság közte és a csorda között, és hogy percekre lebontva, mennyit halad ő, és mennyit a csorda. A szemléltetés csodákra képes, ezért aztán elkezdett neki derengeni a megoldás útja. Végül is jól megtervezte a menetet, már csak le kellett "bonyolítania".
A bajok ott kezdődtek, hogy mindenféle "becslési" kötelezettségük is van; ami - ha valóban úgy kell elvégezni, ahogyan Emma sziklaszilárdan állítja -, akkor inkább messzebb visz a megoldástól (és annak leellenőrzésétől), mint közelebb. Ezen becslések során, Emmának elvileg egy nagyobb számot kellett volna kivonnia egy kisebből - amit még nem tanult. Pánikolt kicsit, én meg biztattam, hogy hagyja a becslést ("másra"...), ugorjon neki a valós számításnak. Szorzott, kivont és megint kivont - majd ismét jött a fejvakargatás. Számításai szerint, ezalatt a háromnegyed óra alatt, a rénszarvas több száz méterrel túlfutott a csordán! (Én, személy szerint, vicces megoldásnak tartottam volna; de, a Hajdu féle matek-könyveket immáron hat éve ismerve, sejtettem, hogy náluk tréfának, mókás megoldásnak helye nincs...). Kétszeri utánszámolás után, rájött végül Emmus, hogy háromnegyed óra elteltével pont találkozik az elveszettnek hitt rénszarvas a csordával. Meg is könnyebbült - nemcsak azért, mert végre a matekpélda végére ért, hanem azért is, mert már nem kellett tovább sajnálnia a magányos rénszarvast (aki, a matekpélda szerint, tehát bő tizenhét kilométert "nyomott le" háromnegyed óra alatt....)
Éppen azon álmodoztam a nagy szöveges feladat-megoldást követő teregetésem során, hogy milyen jó is lenne itthon tanítani Emmát, amikor is folyamatosan nagy sóhajtozás hallatszott az étkező-asztal felől. Emma folytatta a matek-leckét, némi "favágós", kétjegyű szorzós feladatsorral. És folyamatosan nyivákolt, hogy nem, ezt már nem, neki elege van. Ekkor azért úgy gondoltam, hogy lehet, hogy jó dolog lenne itthon tanítani, de valószínűleg még több sok hajam hullana ki....
kép innen

2012. január 22., vasárnap

A kultúra és a hóemberek napja

Pénteken volt a kultúra napja - állítólag, nem jártam jobban utána. Zita iskolájában ezt annyira komolyan vették, hogy még ünneplő gúnyát is kellett húznia - no meg ünnepség is volt. Ami nagyon tetszett a Nagylánynak, főleg az, amikor a tanárok elszavalták vagy nyolc különböző nyelven a Himnuszt (köztük eszperantóul is...).
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!

Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:
Technika órán készítették, és nagyon  megtetszett neki - és az egész családnak.
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:
"Én is szeretnék, én is szeretnék!"-jött az összes testvértől a kérés.
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).
Úgy kezdjük, hogy a lehetőleg fehér zoknit jól kitömködjük a tömő-anyaggal. (Itt megjegyezném, hogy szerintem azzal sincs baj, ha a "hóember" piros, zöld vagy hupilila - hiszen játék és fantázia az egész...) Pontosabban a zokninak egy akkora részét, amekkora hóembert szeretnénk. A felesleget levágjuk, de előtte még összeszorítjuk egy cérnával/fonallal a tetejét, no meg a "nyakánál" is összekötjük egy kicsit. Így:
Jön a hóember orra: összecsippentünk egy darabka tömőanyag/vatta részt a zokni keresztül, és alatta megkötjük egy fonallal/cérnával.
Egy másik, lehetőleg élénk színű, zokniból levágunk egy darabot úgy, hogy a zokni gumis része legyen a sapka nyitott alja, és a másik rész tetejét pedig ismét összekötjük egy darab cérnával/fonallal - mintegy "bojtos sapkát" létrehozva így. A maradék zoknirészt (tehát a lábfej-részt) pedig úgy vágjuk ketté, hogy szétteríthetővé váljék, és egy sálat kaphassunk belőle. Ezt a "sálat" az előzőleg kissé elszorított nyakrész köré tekerjük és hetykén megkötjük. Most akkor itt tartunk:
Már csak a gombok vannak hátra - a szemeknek és a pocakjára is pár, "dísznek". Mi, a lustább és gyorsabb verzióban, ragasztópisztollyal tettük ezeket fel, de nyilván meg lehet oldani tűvel és cérnával is! Kész is lett:
Helyes, ugye?
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:
Aztán, másnap csináltak még egyet, ajándékként a Kicsik barátnője számára, mert zsúrba mentek hozzá. De azt már nem fotóztam le.
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!

2012. január 18., szerda

Majomkodtunk

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....
 Zitussal összebújva - Klára által fotózva
 Barnák ölelésében - puszikkal
 A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)
 Leckét ellenőriz a szigorú anya
Klára szép - Zita szerető szemén keresztül
Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.
Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:


Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:
ezt:
Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

2012. január 17., kedd

Tuti befutó - és a receptje

Ha az a határozott szándékom, hogy a lányok valami zöldségeset egyenek, és biztos szeretnék abban lenni, hogy mindegyik lelkesen lát majd hozzá, akkor ezt készítek. Tegnap is ez volt a menü - mintegy "engesztelésképpen", hogy mi, szülők, leléptünk egy jó kis színház idejére. Mutatom:
A kép még a sütőbe tessékelés előtt készült - hiszen frissen a legjobb, és mi már nem voltunk itthon, amikor "friss lett". Eléggé felismerhető, nem? Most lehet tippelni egy picit, mutatok egy tágabb képet is:
Na, megvan? Neeem, nem indítok játékot, nyereménnyel (noha gondolkodom egyen, ha tovább szaporodik ilyen szépen a rendszeres olvasók száma, vagy ha a számláló közelíti meg a 200 000-et, de ez még odébb van). Inkább elárulom: rakott zöldbab.

Ahogy így belegondolok, talán a bab különböző válfajaival tudom csak közös nevezőre hozni a lányokat. A fejtett babból készülő Jókai-bablevest mindegyik szívesen kanalazza, még a leves-kerülő Zita is. A babos húst vörös babbal (chili con carne) már inkább csak Emmus eszi élvezettel. A fehérbabból készült levest is megeszegetik azért. Szerintem az a lényeg,hogy legyen tejföl és joghurt benne vagy lehessen beletenni! Amúgy.... Újabban Zita már nem szereti a borsófőzeléket vagy a párolt borsót (a másik három persze igen), Imola eléggé fanyalog a krumplifőzeléktől, viszont ő az egyetlen -gyerek-, aki ujjong, ha tökfőzelék van. A spenótot egyre többen vetik meg családunk soraiban, sóska eszembe se jusson. Karfiol és brokkoli szóba sem jöhet (büdöööööös!!!!!). Répa, póré és hagyma engedélyezett. Répa nyersen is, bárhogy! No meg az uborka. A salátát megint csak Emma szereti, Zita és Imó a paradicsomosok, Klára és Emma a "paprikások" (minden értelemben... :-) ). Az utóbbiak örülnek együtt annak, ha krumplipüré, sült krumpli vagy pikkelyburgonya van. Szegény Zoli, a karalábé-imádatában csak velem osztozkodik, és még nem találtam igazán őszinte társat a káposzta-szeretetemben (bár Zoli csatlakozik, ha kell). A kelkáposztát néha megpróbálom, hasonló feldolgozásban, mint a rakott babot, de a leleményesebbje gondosan kitúrja a kis levélkéket a hús-rizs közül. Kelbimbóval pedig aztán már végképp' ne inzultáljak senkit! Cékla savanyítva megint csak egyedül az "Uramnak" jöhet, ha nincs más. Zeller talán, néha, esetleg krémleves formájában, ha már tényleg muszáj. Endívia és édeskömény be ne tegyék a lábukat hozzánk - már legalább is a család öthatoda szerint... :-( A padlizsán rántva még csak-csak lecsúszik Klára torkán, de a Baloghok azt sem értik, hogy miért találták ki a cukkinit?! Patisszon, az mi? Nem az "alkonyatos srác"? A retek pedig csíp, nem kell... Spárgát csak Zoli eszik - ha úgy gondolja, hogy most nem kéne velem ellenkeznie.... És a sütőtök... Nos, az egyetlen, ami miattam nem kerül már eleve a bevásárlókosárba; bár az is igaz, hogy senki nem is reklamálta soha (csak Halloweenkor....).
Ez a mi zöldség-körképünk... Eléggé hervasztó. Az még érthető lenne, hogy nem szeretik mind ugyanazt. De hogy ilyen sok minden legyen, amit EGYIK sem... Pedig babakorukban mindent ettek. Azért nem keseredek csak el, mert azért, ha jól emlékszem, én is elég válogatós voltam, és aztán kamaszkorban teljesen nyitottá váltam kaja-ügyileg.... Csak így nehéz változatos étrendet kialakítani, újítani meg pláne. Milyen jó, hogy ha vendégek jönnek, mert akkor azért kicsit kiélhetem magam. Ahogy múlt szombaton is, Jamie Oliver zseniális töltött hagymájával...
Most akkor lejegyzem ide, hogy miként is szeretik a Balogh-lányok a rakott zöldbabot. Mert, gondolom, ahány ház, annyiféle ez az étel (is). A saját anyukám is teljesen másként készíti (az is nagyon finom!). De most kimásolom az én verziómat a kis receptes-füzetemből (pár karácsonnyal ezelőtt kaptam), ahol azok a receptek szerepelnek, amik "tuti befutók" a csajoknál - kissé azzal a céllal is, hogy ha kedvük szottyan majd később "pont olyat, készíteni, mint Anya", ebben megtalálhatják majd:
Amint látszik, pár receptet még be kell másolnom... Zita persze nem tudta megállni, hogy bele ne nyúljon a dolgaimba, ezért szépségesen megszerkesztette az első oldalt....
Tehát akkor:
Rakott zöldbab á la Szitya:
Hozzávalók:
10 dkg felkockázott bacon
50 dkg darált hús (pulyka vagy marha, vagy vegyesen)
60-80 dkg zöldbab (sárga vagy zöld, vagy vegyesen - én a legtöbbször mirelitet használok)
2 kiskanálnyi vaj, vagy más zsiradék
1 pohár rizs
2 pohár tejföl
1 tojás
só, bors, kömény, fokhagyma, pirospaprika vagy gulyáskrém

A zöldbabot felteszem főni bő, sós és köményes vízben, nyomok bele egy gerezd fokhagymát is (de elhagyható). Ha puha, elzárom a gázt, a babot leszűröm.
Közben felteszem a rizst is főni: kevés (egy kiskanálnyi vajat vagy olajat) hevítek, ráöntöm a pohárnyi rizst, majd rögtön utána a két pohár vizet, sózom, majd takarékra állítom a gázt, lefedem az edényt, és hagyom, hogy főljön. (Ez a nagyon lusta rizskészítési mód - de hatékony!) Néha bekukkantok a fedő alá, és ha már elfőtt az összes víz, akkor elzárom a tüzet alatta.
Amíg a bab és a rizs készül, pont van idő a hússal is elbíbelődni. Kevés zsiradékon (én olajat szoktam használni, olívát vagy napraforgót, mindegy, de vajat is lehet) megpirítom egy kicsit a bacon-kockákat, majd hozzádobom a húst (volt már, hogy több baconnel, és hús nélkül készítettem - úgy is ízlett!). A húst addig pirítom, amíg ki nem fehéredik. Közben nyomkodom széjjel egy kicsit a fakanállal, hogy ne "csomósodjon" össze. Sózom, borsozom picit. Itt döntés előtt állunk: vagy szórók rá egy kis pirospaprikát, és gyorsan el is zárom alatta a gázt, vagy egy kis gulyáskrémet nyomok bele, és akkor egy picit továbbfőzöm. A gulyáskrém nyilván tele van olyanokkal, amikkel nem kéne, viszont szaftosabb lesz a hús tőle. De nélküle is finom. Sőt, paprika nélkül is. A hús is készen van.
Ezen a ponton bekapcsolom a sütőt, kb. 210°C-ra. Így biztos bemelegszik addigra, amíg összeállítom a rakottast.
Még összekeverem a tojást a tejföllel, sózom kicsit, és már kereshetek is elég nagy és mély tálat, amibe belerétegezhetem a finomságot: alulra a hús jön, utána a bab, utána a tojásos tejföl. Majd jöhet a következő réteg, egészen addig, amíg el nem fogy. Mindenképpen a bab és azon a tejföl legyen legfelül.
Anyukám még sajtot is szokott a tetejére szórni, a lányok ezt nem (v)eszik szívesen, így az elmarad. Mondjuk, már így is elég laktató.
Mehet is a sütőbe - kb. 20 percre - addig, amíg a tejföl meg nem barnul egy picit itt-ott a tetején.
Jó étvágyat!
Tegnap este, Klára ragaszkodott hozzá, hogy Jutka mama ne mosogassa el a tányérját, amíg haza nem érünk - hogy láthassuk: üres!!! Ráadásul (ezt nem tudom, hogy hogyan vehettük volna észre) - kétszer szedett!!! Mondtam, hogy ez a tuti befutó.... Ha még Klára is ilyen lelkes tőle.... (aki feje felett most éppen a vérvétel árnya lebeg, mert a doktor néni is túl sovánkának tartja....)
No, ez volt az idei (???) gasztro-bejegyzés-szerűségem....

2012. január 14., szombat

Az egyik legjobb játék...

Megunhatatlan, számtalan lehetőséget rejt, megtornáztatja a fantáziát, az ujjakat, a családi együttlét formáit. Ez a lego, vagy a kistesója, a duplo.
Szerintem eszméletlen mennyiségű játék létezik a világon, de ez verhetetlen!!! Ha jól belegondolok, több, mint egy évtizede "díszítik" a nappalinkat a színes műanyag kockák; és egy nagyon tipikus képként azt festhetném le az estéinkről, hogy Zoli hever a szőnyegen, és egy-két (három-négy) gyerekünkkel épít valamit.

Nagyon jó, hogy a duplóból mindenféle "kellékek" hozhatók létre (pl. istálló), a pici legokból pedig inkább konkrét, a leírást követő épületek, létesítmények, eszközök.

Most karácsonykor (is) volt egy doboz lego a fa alatt, és ezúttal a "konkrét"-típusból. Eddig ezt szerettem kevésbé, mert úgy gondoltam, hogy korlátozza a fantáziát, de most látom már komoly előnyeit is. Először is: a gyermek figyel, térbeli látását segíti az, ha képes a rajz alapján visszaadni az építkezés fázisait, és egyszer, ha már készen van a mű, akkor pompás játékszerré válik (nem egyszer fordul elő, hogy a fürdőszobából hozom ki a házikót, mert valamelyik gyerek bevitte magának "kelléknek" a hosszabb túrájára). Aztán szét lehet szedni, és a többi variáció egyikét újraépíteni.

Sikerélmény, kreativitás, kézügyesség, játék, együtt-játszás, mindez a lego.

Szerintem klassz, még akkor is, ha műanyag....

(Egyébként, miután sejtem, hogy nem fogok hetente "játékos" bejegyzést írni, itt még megjegyzem, hogy karácsonyi ajándék ugyancsak a már Juli barátnőméknél megismert és megszeretett Carcassone nevű társasjáték. Stratégia, örökké változó felállás, családi móka - mindezt kínálja.
És még egy: Klára kért egyedül konkrét dolgot karácsonyra; ráadásul olyasmit, amiről sosem hallottam. Először, amikor rájöttem, hogy mi is ez, nem voltam elragadtatva - de most már teljesen kibékültem vele, és az is tetszik, hogy nem telik el nap anélkül, hogy kézbe venné. Ez egy gyerek-fényképezőgép tulajdonképpen, amelyik tele van vicces, játékos funkcióval. Mindenkit elszórakoztat az eltorzított felvételeivel, a játékosságával. Nem mondom, hogy ez az abszolút beszerzendő listát gyarapítja, vagy hogy bármennyire is felvenné a versenyt a legoval, de azért elmegy. A képek most erről a gépezetről vannak.
Végül, a játékos sort bezárva, egy meglepő: a gombfoci. Igen, noha lányok, érdekelte őket ez a játék is, pláne, hogy Zoli sokat mesélt az ő saját gombfoci-bajnokságairól. És bár Zoli elmagyarázta a szabályokat, és "le is vezetett" pár mérkőzést; ha feltekerik a szőnyeget és "berendezik a stadiont", általában igen szabadon értelmezve játszanak - viszont rengeteget kacagnak.)




 Eltorzított képet azért nem teszek fel, amúgy is csak magamról ezeket a furikat... :-)

Játékra fel, emberek!!!

2012. január 12., csütörtök

Salala...

Ismeritek ezt a dalt?

A clipjétől nem vagyok elájulva - kivéve Jagger fantasztikus öltönyét. Persze, Jagger bármit felvehet... :-) Örök rajongója maradok, talán azért, mert már az anyatej mellé is Rolling Stones-t kaptam, hála Bátyámnak. Így aztán a jó öreg Mick imádója vagyok. Nem bírom megunni az utánozhatatlan mozgását ("Moves like Jagger", hm?), a mimikáját, az egyedi, több ezer közül is felismerhető, néha nyivákolós, mégis dögös hangját. És még valamit: azt, hogy örökké mosolyog!!!!
És, tulajdonképpen, ezért akartam idetenni pont ma, pont ezt a számot, mert noha nem értem pontosan a szövegét (és direkt nem jártam utána), de számomra ez a "nóta" (úgy, "nagyferósan"), maga az optimizmus. Már eleve a címe: Miracle worker - mondjuk. "Csodatévő munkás". Meg a ritmusa, ami csak a Karib-tengert és annak minden élvezeti forrását idézi. A kavalkádot, amit a három hang és stílus eredményez. Élen Jagger huncut és modern szólamával. Mindez együtt csak jókedvet és mosolyt varázsolhat, nem? Esetleg csodát?
És ma ilyen "mircale worker" hangulatom van. Hogy miért? Nehéz lenne összefoglalni. Apró puzzle-darabkák.
- Mert pár napja felhívta Zolit egy régi barátunk, aki a nagyon kerek születésnapját fogja ünnepelni. És noha mostanság nem beszélünk túl sűrűn, mégis meghívott, mert szeretné ott-tudni majd a számára igazán fontos embereket. És olyan jól esik, hogy mi is annak számítunk...
- Mert tegnap aláírtam egy hivatalos papírt. Nem tudom, hogy ez csak jót hoz-e számomra, számunkra, de egy fordulópont, és némi megnyugvás. Meg izgi.
- Mert ugyancsak a héten jelentkezett be egy pár éve már pihentetett külföldi üzleti kapcsolatunk - érdekes kérdésekkel. Ez is feldobott. Bár ez sem garancia még semmire sem.
- Mert az utóbbi két napban kissé csökkent a gyermekeink közötti veszekedések mennyisége. Egészen vidám vacsorákon vagyunk túl.
- Mert Zita hazahozott egy kitölteni-való papírt, hogy megkaphassa a "Jó tanuló - jó sportoló" címet. Már maga a felkérés is megtisztelő.
- Mert ma nem hallgattam híreket (és hozzá kommentárokat) egész nap.
- Mert egészen meghatódtam azon, hogy Klára bosszús azért, mert a félévi írás felmérőjére "csak" 69 pontot kapott a 70-ből, mert hiányzott egy ékezet. Klára pedig duzzogva állítja, hogy pedig ott volt az az ékezet, amikor beadta. Mondtam, hogy biztos beugrott Radírpók a Tanodába... No meg azt is, hogy rém büszke vagyok rá.
- Mert mikor Imolát ugyanerről a felmérőről kérdeztük, és az elért pontszámai felől érdeklődtünk, akkor azt felelte: "Nem tudom, hogy hány pontom volt, csak azt, hogy egy hibám sem volt és kiválót kaptam."
- Mert Emmán olyan jól áll az új, színes, vidám pulóvere...
- Mert muszáj, hogy úgy legyen, ahogyan gondolni AKAROM, azaz, hogy elindultak már végre azok az égitestek, hogy végre-valahára a szerencsés csillagállásba rendeződjenek.
- Mert szerelmes vagyok (a férjembe).

No, hallgassátok ezt a dalt!

2012. január 11., szerda

"Csak úgy, testvériesen"

Amikor elterveztem ezt a bejegyzést (úgy három napja), akkor valami durvább címet szántam neki, mint pl. "Állóháború" vagy "Testvérharc". Időközben azért kissé kitisztult az ég lelkem viharában, így a cím is leszelídült egy kicsit.
Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.

Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).

Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....

Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.) 

Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....

2012. január 10., kedd

Egy havas reggelen

(Elöljáróban, csak annyit, hogy mind a négy lányunk rendelkezik (szerencsére!) hótaposó típusú csizmával, síelésre is alkalmas kabáttal, és nem kis számú sapkával, kesztyűvel és sállal...)

Ma reggel mindenki ujjongva állapította meg, hogy végre elkezdett kifehéredni a táj. Ez még nem az az őszinte hóesés, aminek láttán már szánkózásban, hógolyózásban és hóember-építésben lehet gondolkozni, de azért máris sokkal vidámabbra hangolta lányaink mostanában igen csak zákányos kedvét.

Lezajlott a szokásos reggeli pörgés, még egészen békésen és tempósan - bizonyára mindenki vágyott ki, megtapasztalni közelebbről is a megkésett telet. Én is tettem a dolgomat. Ma két körben vitte Zoli a suliba indulókat (egy kis autós technikai gikszer miatt). Először indult Klára és Emma. Klárával már túl voltam egy olyan megbeszélésen, hogy ha lehet, ne azt a - vékony - pulcsiját vegye fel, ami már középső csoportban is a kedvence volt, de lábbeli ügyben csak későn kapcsoltam, hogy a bőr kiscsizmáját húzta fel. Csini, de szerintem a latyakot nem annak találták ki. Emma már kint örült a hónak, amikor visszalépett egy puszira - edzőcipőben..... Na, ezt azért már nem hagytam, azonnali csuka-cserét rendeltem el.... Nincs is jobb egy leány számára, mint jól felfázni alulról. (Mondjuk ezügyben már itthon is sokat tesznek: hiába a sok papucs-mamusz, valahogy mindig mezítláb flangálnak....). És nem, Emma szerint nincs szükség sapkára ("Van kapucnim!!!), sem kesztyűre (miért is?!?!), sálra meg pláne nem ("hát jól felhúzom a pulcsit is meg a kabátot is!").
Előbújt végre Zita is "barlangjából". Rajta egy szinte ujjatlan nyári póló, kezében egy igazán nem vastag pulcsi. Mondom neki, hogy így meg fog fagyni (pláne, hogy buszozik majd hazafelé). Erre kisebb vulkánként tör ki, magyarázván, hogy ő nem hajlandó több réteget felvenni, és kész.... Próbálok érvelni, hogy az elvek jó dolgok, csak fázni fog, de nagyon. Durrogva vonul vissza a szobájába, felháborodottan kijelentve, hogy na jó, a rövid-ujjú helyett felvesz egy hosszú-ujjút.

Amikor Zoli visszatér, és nem örül annak, hogy Zita még nincs kész, akkor a Nagylány duzzogva mondja, hogy "jó, de át KELLETT öltöznöm!". Próbálom magyarázni az Apának, hogy mit is akart felvenni a Hölgy; Zoli meg tovább zrikálja, hogy miért nem vett fel valami kis szoknyát inkább :-) Zita szeme szikrát szórt. Ő szerencsére vett sapkát. Bár a haja nagy részét kilógatja belőle (divat, mindenek felett!!!), de legalább a feje búbja nem ázik el....

(Nem, Imola még nem ment ma suliba.)

Ilyenkor mindig azt gondolom: "Ah, Uram, adjál türelmet, ha már ilyen sok (leány)gyermeket adtál!!!!"

2012. január 9., hétfő

Sorsszerű?

Semmi forradalmiról nem szeretnék írni - csak életünk egy apró részletéről.

Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!

Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....

És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.

December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.

Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.

A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.

Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....

2012. január 7., szombat

Diónyi

Diónyi az a terület Imó tüdején, ahol gyulladás van. De azért van. Az egész első iskolahetet itthon töltötte, legnagyobb sajnálatára. Persze, amikor már harmadik reggel potyogtatta könnyeit, azt hüppögve, hogy "De én iskolába AKAROK menni!!!!", Zita és Emma már poénkodtak, hogy akkor tuti súlyos lehet a betegsége...
Aztán; három nap antibiotikum után, amikor szinte még csúnyábban köhögött (miközben én, aki rosszabb helyzetből indultam, valami erőteljes kanalas orvosságnak köszönhetően már érezhetően javulgattam), és még a hője is felment kissé, akkor már éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismét megjelentünk a doktor néninél, aki ezúttal elküldött minket röntgenre. Az arcürege szerencsére rendben van (ez a füle miatt nagyon fontos!!!), a hörghurutja a röntgenen is látványos volt, és hát, ott kukucskált az a diónyi, kötegelt infiltrátum, a tüdő jobb oldalán.

Még mielőtt a szívéhez (vagy tüdejéhez?) kap az olvasó, jelezném azért, hogy Imola egyáltalán nem elesett (jó, amikor felment a hője, akkor rádobott egy lapáttal az alap-nyafkaságra). Csak hát, ő, aki tényleg sosem volt egyedül, rosszul viselte ezt a bezárt egyedüllétet. Úgy várta haza a nővéreit, mint valami felmentősereget! Főleg Klárát, aki ugye híreket is hozott az osztályról, az osztályból. No meg a leckét. Amit minden nap, azonnal megírt, a pótolandót órai munkát bepótolta.


És míg Imó kesergett, hogy nem mehet suliba, hát én egy picit örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetek azzal, akivel ez a legritkábban adatik meg. És, míg decemberben, amikor Klára betegeskedett pár napot, olyan sok dolgom és munkám volt, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, addig most, egy kicsit lazább időszakban, szinte állandóan együtt játszottunk: egy társasjáték sem maradt leporolatlanul! Persze, annak nem örvendek, hogy szegénykét elkapta egy ilyen csúnya vírus, félreértés ne essék! Csak, ha már egyszer így alakult, hát legalább kihoztuk belőle a legjobbat! És ezt a fajta anyai kényeztetést azért élvezte ám ő is! Hogy az történt, amit ő szeretett volna!


Elméletileg még hétfőn is itthon marad, meg még ki tudja meddig, de azért bízom benne, hogy újabb gyógyszerekkel megtámogatva, most már a gyors gyógyulás útjára lépett. Hétvége lévén, a hangulata is jobb, hiszen váltogathatja játszópartnereit!


Nos, ennyit dióhéjban arról, hogy mi is van Imókánkkal; és magyarázatképpen az újabb (blogos) szünetért. (A képen a már említett szilveszteri beöltözős játék után pózol - szerintem nem az eredetileg összeszedett holmiban, hanem ő utána még hosszasan próbálgatta a fellelhető ruhadarabokat, mintegy "élő Barbie-babaként", ahogy Zoli fogalmazott.)

2012. január 5., csütörtök

Előszilveszter, szilveszter és utószilveszter

Nem vagyunk rutinos szilveszterezők, mert általában abban a szerencsében részesülünk, hogy még az év utolsó napján is síelünk, aztán este egy mennyeit és hatalmasat vacsorázunk a jól bevált osztrák szállodában, majd legkésőbb este 11-re kidőlünk.... Hogy aztán az új év első napján is síelhessünk (vagy hazautazhassunk...)
Most nem így történt, ugyebár.
A zavar csak ott keletkezett, hogy hirtelen legalább három helyen láttak volna minket szeretettel Szilveszter estéjén... Na, aztán kigubancoltuk a dolgokat - így aztán jutott nekünk előszilveszter is. Ahogy az sűrűn előfordul, az előbuli nagyobbra kerekedett, mint a napján rendezett.
Szóval, 30-án, három család gyűltünk össze Györgyiéknél, Emma osztálytárásnak szüleinél. Pizza-partít szerveztünk (én is begyúrtam a sajátomat, mert lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy nekik az enyém még az eredeti olasznál is jobban ízlik - hízelgő, csak éppen lőttek a rendelős kényelemnek). Nyolc gyerek, hat felnőtt (Vali barátnőmék jöttek még), sok finomság, néhány üveg ez és az, egy szép nagy ház: minden adva volt ahhoz, hogy sehogyan se akaródzon senkinek sem hazamenni. Végül, fél 12 táján (délután 5-től csatlakoztunk a bulihoz!!!), az Ikreket a hónom alá csaptam, és legalább mi hazatértünk. Zoli és a két nagy még ráhúztak egy órát. Így történhetett meg először (de nyilván nem utoljára...), hogy a lányaim később értek haza egy buliból, mint én.... Nagyon jó volt, pedig semmi különleges dolgot nem csináltunk. Csak úgy egyszerűen kellemes emberek társaságában kellemesen éreztük magunkat.
Másnap jött Szilveszter. Természetesen akkor is kellemes társaságban voltunk, Mingi barátnőmmel, és "kis" családjával (három fia van), akikkel már többször nyaraltunk-teleltünk-őszöltünk együtt. Viszont, szegény Mingi egy lelkileg nagyon megviselő évet zárt, aggódtam is, hogy hogyan viseli majd az oly' sok jelképet hordozó évszám-váltást. De Mingi erős....
Szóval, a tizenegyesben töltött szilveszteri estének három fő fénypontja volt. Az egyik a tüzijáték, amit Mingiék hoztak, és amit a parkból lőttek ki együtt. Imola és én nem csatlakoztunk, mert mi már akkor is rettenetesen köhögtünk (azóta is azt tesszük, csak most még gyógyszert is szedünk rá).
A második a szerencsesütizés. Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a dolog, dehát nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, hiszen szinte sosem voltunk itthon december 31-én (habár: miért ne lehetne más jeles eseményekkor is?!). No, most kerítettem egy elég könnyűnek tűnő receptet; Emmának és Zitának kiadtam, hogy másoljanak le pár jópofa, vicces vagy elgondolkodtató idézetet, kevertem-kavartam, és már rejtegettük is az "üzeneteket" a nyers tésztahalmokba. Jó illatuk volt, és fahéjas cukrot készítettem még mellé. Hát, akkora sikere lett, hogy még én is meglepődtem!!! A gyereksereg szó szerint felhabzsolta mindet; szerintem csak azért, hogy olvasgathassák az üzeneteket.... Néhány elég fura is bekerült. Például: "Ha alszom, megéhezek. Ha eszem, elálmosodok. Az élet szép." Már idéztem párat pár bejegyzéssel ezelőtt az ilyesmikből: "Ha csak a tüskét látod a rózsán, nem érzed az illatát." Jót szórakoztunk. Habár nekünk, felnőtteknek nem is jutott; így végül nálunk Klára lett az, akinek szerencse ígérkezik az anyagiak terén... :-) Amilyen muris kis figura, hát majd beválogatják egy filmszerepre! :-)
A harmadik fénypont pedig a "beöltözős" játék volt, amit már játszottam velük az összes csajszi zsúrján. Ez úgy zajlik ugyebár, hogy körbeadnak valamit (bármit, mi narancsot szoktunk), zenére. Akinél van a körbeadott tárgy, amikor elhallgat a zene, annak fel kell vennie valamit, amit a játékvezető a korábban odakészített szatyorból kihalász. Ezek ruhadarabok és kiegészítők, az úszószemüvegtől, a nyakkendőn és a házi papucson át a vívóplasztronig és a parókákig minden. Picit féltem, hogy a fiúk majd azt mondják, hogy ők nem hajlandóak bizonyos dolgokat magukra húzni. Hát felesleges aggodalom volt... Annyira élvezték, hogy utána még cserélgették a ruháikat, parókáikat, és rengeteg fotót készítettek... Tomi, a fiúk apja, már kezdte összevonni a szemöldökét, hogy a legkisebb fia milyen jól és szívesen járkál a magassarkúmban... :-)
Mingiék éjfél után nem sokkal már el is búcsúztak: az otthon hagyott két kutyájuk miatt izgultak, hogy hogyan bírják a mértéktelen petárda és tüzijátékos durrogtatást.... (Scotty a füle botját sem mozdította, akkor sem, amikor sétáltunk vele egyet...)

Az újév napján megettük Anyunál a szokásos korhelylevest és persze a lencsét, majd visszajöttünk, és "játszottunk" egyet. A "megszokott" blogokat végigolvasgatva a délutáni punnyadásban, támadt egy ötletem. Készítettem egy "kérdőívet", amin olyan kérdések szerepeltek, hogy ki mit tartott 2011 legjobb és legrosszab pillanatainak, továbbá, hogy mik a céljai 2012-re, mik a vágyai; mit kíván a különböző családtagoknak, és mit kér tőlük (no persze, itt nem tárgyi kérésekre utaltam). El nem titkolt célom ezzel a kérdőívvel természetesen az, hogy idén december vége felé elővegyük, és -remélhetőleg- jókat derülve, megállapítsuk, hogy mit sikerült véghez vinni!
Nagyon lelkesen nekiálltak kitölteni, noha Emma elöljáróban morgolódott egy kicsit, hogy milyen sokat kell majd írnia... Persze, nem szándékozom kibeszélni az elárult vágyakat és az összes célt, de ha összegezve elmondhatom azért, akkor úgy tűnik, hogy mindenki annak szurkol, hogy Imolának mégse kelljen megműteni a fülét (erről még nem meséltem a blogban, de majd visszatérek rá). Továbbá, ha minden vágy teljesülne, akkor nyitnánk egy kisebb állatkertet, külön polcot készíthetnénk a sok megnyert tenisz- és vívóéremnek (és kupának); a három Kicsi végre szabad bejárást nyerne Zita szobájába; Zoli SOKKAL kevesebbet dolgozna, és rengeteget lenne velünk; körbeutaznánk országot-világot; a lányok kedvesek lennének egymáshoz, ráadásul rendszeretővé válnának; a totálisan kisimult és nyugodt anyjuk legnagyobb örömére... :-)
Nem, a világbékét egyik sem írta (még). 2012-ben még egyik sem célozta meg a Miss World címet... :-)

2012. január 2., hétfő

Három nap a tejfölben

A ma befejődő szünetre nem terveztünk síelést - gazdaságosabb lesz majd máskor, főszezonon kívül, pár napra ellógni, ha meg tudjuk oldani. Viszont mindenképpen vágytunk, szüleimmel együtt, pár közösen eltöltött napra, amely során ráadásul nagy ívben elkerülhetünk mindennemű házimunkát.
A Mátrára esett a választásunk: közel van, nagyon szép, a gyerekekkel még nem jártunk ott, és hátha akad majd hó is....
Nos, a Mátra úgy döntött, hogy nem szeretteti meg magát a családunkkal. A lehető legtaszítóbb képét mutatta: nyálkás idő, folyamatos tejfölszerű köddel, és az érkezésünkkor még nyomokban fellelhető hó is eltűnt egy nap alatt.
Nem mondom, hogy kellemetlenül telt az ott töltött három nap, mert természetesen a rossz idő sem veheti el az együttlét örömét. De azért, nem azt terveztük, hogy időnk nagy részét az amúgy nem kellemetlen (sem túl szuper) szállodában töltjük majd. Sétáltunk persze minden nap (még a szitáló-málló ködben is). Sőt, az egyik séta inkább túra volt, hegyen-völgyön át, sárga jelzést követve, így Klára erdő-adagja is megvolt ismét, legnagyobb vidámságára (még most is mindig elámulok, hogy mennyire erősen hat rá ez a közeg: hibátlan jókedve kerekedik kivétel nélkül, és elöl "üget", diktálva a tempót, fáradhatatlanul). Kicsit sajnálom, hogy ezt az erdő-imádatot a többiek nem nagyon osztják... De az úgy túl egyszerű lenne, nem?
Átrándultunk szomszédos falvakba is, de csak ugyanazt a tejfölt tapasztaltuk mindenütt. Csak hogy érzékeltessem, a szobánk elméletileg panorámás volt a Kékesre. Nos, ez a "panoráma" tárult elénk három napon át:
 A napi kisebb-nagyobb sétákon kívül tehát a szállodában fürdőztünk, bowlingoztunk, társasoztunk, kártyáztunk (a szüleim, mi és a bridge: a nagy szerelem...); főként a Kicsik sok időt töltöttek a játszószobában egy animátor-hölggyel, akivel sokat kézműveskedtek (annyi gipszet festettek, hogy már egy komplett egész-alakos szobrot is készíthettek volna...), mind a négyen részt vettek a szálloda parkjában rendezett "rókavadászaton", stb...
Szóval, pihentünk, de kicsit "éhesen" jöttünk vissza (mármint nem a szó szoros értelmében...). Adunk majd a Mátrának egy második esélyt is, de ez igazán nem volt szép tőle...

Jézuska esete a mobiltelefonnal

Tudom, hogy sok szülőnek okoz fejtörést a "mobilt a gyereknek vagy sem?" kérdés. Nem vallom, hogy nálunk a bölcsek köve ez ügyben, de leírom, hogy a mi gyerekeinkkel ez eddig miként alakult.

Zita negyedikben megkapta Zoli egyik levetett telefonját; és hetente egyszer használta, amikor az egész délutánját a zeneiskolában töltötte. Utána, amikor átkerült a gimibe, a szomszéd kerületben, állandósítottuk a készüléket. Nyilván kibírta volna nélküle is, de be kell látnom nekem is: sokkal praktikusabb így. Tud szólni, ha valamiért máskor végez, én is jelezhetem, ha nem érek oda időben, stb.  Időközben lecserélte a készülékét, kitalálva magának a 100 ötöst, és díjnak egy bizonyos modellt.
Ebben a tanévben pedig már buszozik is rendesen a Nagylány, tehát most már tényleg fontosnak tartom, hogy legyen nála telefon. Bár olyan óvatos a Drágám, hogy a buszon nem meri felvenni a telefont - nehogy valaki el akarja lopni...
Emma pedig... Nos, hát vele pedig úgy jártam, hogy megunva a többéves körömrágását, hirtelen felindulásból felajánlottam neki egy mobilt, ha le tudom vágni az összes körmét a kezén... Tíz nap múlva a kezében volt a telefon (igaz nem olyan, amilyet kinézett :-) ). Ez történt a nyáron... Tehát neki is van már. Ő sem hordja magával, csak hetente egyszer, amikor hazasétál.
Szóval van négy telefon a családunkban, ami nem kevés. No mindegy. Mondjuk, szerencsére ingyen hívjuk egymást, és ebbe beletartoznak a nagymamák is.

Amikor átfestettük-tapétáztuk a házat a nyáron, a szobafelosztást is megvariáltuk; aminek eredményeként a nappali a lányok "zónája" és a mi "új" szobánk közé került. És hogy ez miért fontos? Mert a karácsonyfát a nappaliban állítottuk fel idén is, pontosabban a "nemolyanrégenvolt" tavaly is. Na és ez miért probléma? Hát mert nálunk már 24-én reggelre odakészítenek mindent az angyalok a fa alá. És emiatt a csajok iszonyatosan korán képesek felébredni. De akkor hogyan oldjuk meg azt, hogy együtt érkezzünk a fa elé? Eddig csak beosontak hozzánk, és együtt indultunk tovább, de most hogyan legyen? Mert az nem volt opció, hogy mi hamarabb keljünk fel, mint ők; hacsak nem legkésőbb hajnali hatra húzom fel az órát... Szóval? Mi lett a megoldás? Ha már tényleg mindenki felébredt a gyerekcsapatnál, és már legalább hét óra van, akkor valamelyik telefontulajdonos poronty felhív minket...
No, hát így esett a nagy eset. Kicsit ciki. De ez van. Igyekszem valami meghittebbet kitalálni a következő alkalomra...
A karácsonyunk ettől függetlenül nagyon kellemesen telt. A számunkra kissé kába kezdet után, teljesen felvillanyozódva és kivételesen egészen "türelmes" ritmusban kibontottunk minden ajándékot (külön ovációt kapott a Scottynak és a teknősnek odakészített csomagocska is!). Az első szusszanáskor a reggelit is elkészítettük. Mivel most nem volt már időm konyhatündér-anyukát is játszani (bár 23-án még végső erőmből elkészítettem a bejglit, hogy legalább egy karácsonyi süti legyen az ünnep napján is azért), csak egy palacsintatészta pihent egy éjszakát a hűtőben. Zoli, mivel ez az ő specialitása, megsütötte, és már meg is volt az ünnepi reggeli, szépséges terítéssel!!! Jó volt! Utána pedig pizsamában folytattuk a világ legjobb dolgát: a közös játékot... Legóztunk, Carcassone-t játszottunk, "Találd ki extrá"-ztunk, mindenki beleolvasott a könyveibe (azokba is, amiket tőlem kaptak, persze...), és egyáltalán... Jó volt ez is, na!

Ebédeltünk is, Emma legnagyobb örömére lazacot is, és még folytattuk, amit addig is műveltünk. A délután második felében felöltöztünk végre, és átmentünk a szüleimhez. Újabb ajándékbontás, ezúttal 14-esben (Bátyámékkal), majd Anyu fenséges karácsonyi vacsorája következett. Milyen volt? Hát ez is jó, persze!!!
25-én Zoli szüleinél karácsonyoztunk, előtte Lacinál. Minden nyugisan és kényelmesen zajlott, ami a mi életvitelünkkel egy külön ajándék!
26-án pedig elindultunk "telelni" pár napra - de arról majd külön. 

2012. január 1., vasárnap

Újév, újév....

Nos hát, már megint eljött, újra itt van a dátumváltás....
Sok-sok jót kívánok magunknak és mindenkinek, aki szívesen olvas! És tudjátok mit kívánok még? Reményt és bizalmat!!! Abból picit több teremhetne úgy nagy átlagban kis hazánkban, mint amennyit 2011 hozott...
Most pár vidám fotó még, utána meg majd folytatom elmaradásaim bepótolását...
És még pár idézet a végére, azok közül, amik a tegnapi szerencsesütikben lapultak: "Az életet a szélvédőn át nézd, ne a visszapillantó tükrön keresztül!" és: "Légy kreatív! Ha követsz valakit, akkor mindig hátul állsz." és hát: "Vigyázz, hogy mit kívánsz! Még beteljesül!"