Mostanában - sajnos - egyedül viszem az estéket, Zoli "inkább" dolgozik.
Emmával összetűzésbe keveredtem egy túl lazán elkészített házi feladat illetve annak ki nem javítása kapcsán. Zita ezt a fürdőszobából "asszisztálta" végig, majd, amikor kijött, megkérdezte:
"Anya, Emma miért sír?"
"Azért, mert hisztizni kezdett egy rosszul megírt lecke miatt, és én erre megharagudtam."
"Megverted?"
"Dehogy!"
"Na azért, mert különben feljelentettelek volna családon belüli erőszakért."
Imádom, amikor a gyerek figyel az órákon, és mindenféle hasznos jogismerettel érkezik haza! :-)
u.i.: Itt rögzíteném, hogy NEM szokásom verni a gyerekeket - ha az lenne, Zita nem tenne fel ilyen vidáman efajta kérdéseket....
u.i.2.: Kíváncsi lennék, hányan ismerik a címben szereplő Clash számot: "Know your rights". Egy igazi punk őrület - minden egyetemi vizsga előtt ezzel "hergeltem" magamat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zita. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zita. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. április 3., kedd
2012. március 21., szerda
Vallomás
Persze, minden szülő így van ezzel, tudom, és ez így van jól. Mármint, hogy azt gondolja: az ő gyereke olyan szép, olyan okos, olyan... olyan! Meg azt is, hogy "persze, mindenki így gondolja a sajátjáról, de az enyém TÉNYLEG olyan szép, és TÉNYLEG olyan okos, és TÉNYLEG olyan..... olyan!"
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....
Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében.
Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....
Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében.
Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )
2012. március 9., péntek
Egy másik hétvége
Mert volt még egy kellemes, rögzíteni-való hétvégénk, még februárban, a legvégén.
Debrecenben jártunk. Zita vívóversenye adta az apropót. Vannak, akik úgy gondolják, hogy jaj, de rossz lehet a gyerek versenyeinek ritmusa szerint élni. Mi (még egyelőre... :-) ) nem így vélekedünk. Hanem, mivel Zitának nincs túl sok versenye, és azok időpontja gyakorlatilag egy évre előre ismert, így inkább, amikor tehetjük, "ráépítünk" egy családi kirándulást. Így jutottunk el az őszi szünet elején Sárvárra és Sopronba, és így utaztunk most le Debrecen szép városába február végén. Ráadásul, mivel pont Emma szülinapja előtt volt, így ezt szántuk a szűk-családi ünneplésnek is.
Zita a versenyen az elvárt minimumot hozta - dicséretre méltó, de nem volt elégedett. A verseny maga viszont az eddigi legszebb helyen, a legszebben megrendezett és lebonyolított címeket is elnyerte nálunk! Gyönyörű tornateremben, szép pástokkal, kellőképpen ünnepélyes módon rendezett verseny. Gratulálok a szervezésért és még sok ilyet! Hátha ismét népszerű lesz ez a szépséges sport! (Mert egyelőre úgy tűnik, hogy zsugorodik...)
Péntek este, nagy ködben, Zita farsangja után, indultunk el. Elég izgis lett az utunk, és elég fáradtak lettek a végére a lányok. De Emma, amikor meglátta az igazán bájos szállásunkat (ahol egy tényleg kedvező, nagycsalád-barát árat kértek), felkiáltott: "Már ezért megérte!"
Szombaton délelőtt volt Zita első versenye. Zoli az ő hű kísérője. Elképesztő, hogy milyen jól kiismerte az "Uram" ezt a sportot (is): nagyon jó, taktikai tanácsokat adott a Lánynak, mivel az edzője nem tudott ott lenni, sajnos. Én még mindig ott tartok, hogy csak a kijelzőt nézem ahhoz, hogy tudjam, kié a pont, akarom mondani a tus....
Mi, a három testvérrel, megcéloztuk a Nagyerdőt. Vera tanácsait követve, először az Állatkertben tettünk egy sétát. Hát, nem véletlenül nem túl híres Debrecen állatkertje. Ugyan nagyon szép helyen van, és látszanak az erőfeszítések, de azért pl. szegény barnamacik olyan helyen vannak, hogy több állatvédő szervezet felhördülne, ha látná - szerintem. A pingvinek is szomorú körülmények között lubickolnak. Persze, a nagy sár sem segített az élvezetben, meg az sem, hogy sok állathoz nem lehetett közel kerülni, így a zoo-csemegénk is megmaradt. Ezzel együtt is jól éreztük magunkat, a lányok szemmel láthatóan élvezték a kellemes napsütésben megtett sétát. Emma jókat "beszélgetett" a rengeteg papagájjal, Klára nagyot szemezett a krokodillal és kerekedő szemmel vizsgálgatta a kígyók levedlett bőrét, Imó pedig nagyokat bohóckodott.
A jól elnyújtott állatkerti séta után még ellátogattunk az Ötholdas Pagony játszótérre - ugyancsak Vera ajánlásával. Hát az egy csodahely! Hatalmas területen rengeteg, máshol még sosem látott, játszóterek gyülekezete ez, gondosan őrizve, ápolva, felügyelve. Itt a három lány olyan volt, mint három szabadjára engedett vadkiscsikó! Én pedig csak gyönyörködtem bennük, és úgy gondoltam, hogy pont ezt szerettem volna: hogy teljesen felszabaduljanak egy kicsit, hogy kizökkenjenek a mindennapokból, elfeledkezzenek a feladatokról és csak játsszanak! Tudom, a "jólfésültjebbje" bizton elvitte volna őket Debrecen főbb látványosságaihoz, múzeumba, és tulajdonképpen, vasárnapra én is ezt terveztem, de ott és akkor ez volt a legjobb dolog, amit csinálhattunk, csinálhattak!
Amikor már megfagytak (megfagytam), és amikor már nagy volt bennük (bennem) a kíváncsiság, hogy hogy állhat Zitus, akkor végre összeszedelődzködtünk és visszamentünk a versenyre.
Ott még elcsíptük Zita néhány asszóját és tapsolhattunk is neki az eredményhirdetéskor.
A verseny után visszamentünk a szállásra és ott a pici wellnessben kiáztattuk/szaunáztuk magunkat. Végül vacsi következett (finom!) és egy dvd-zés a laptopon, ahogy beígértük nekik. Kidőltek.
(Én fél éjszaka még Emma albumját gyártottam....)
Másnap reggel kijelentették a Húgok, hogy ők is meg akarják nézni a Nővérüket a versenyen. Biztos nekik is tetszett a helyszín, ráadásul az Ikrek most éppen azt állítják, hogy ők is vívni fognak; Emma pedig ugyancsak jól látja a sport lényegét, és ő pl. tökéletesen meg tudja állapítani kijelző nélkül is, hogy kié a pont. Én meg úgyis beígértem Zitának, hogy egyszer végre én is megnézem őt (úgy volt, hogy a három Húg Zolival bolyong majd Debrecenben, a betervezett látnivalóknál...).
Ez a verseny sajnos hamarabb véget ért Zitának, mint szerette volna, így viszont vissza is indultunk Pestre, Anyu várt minket egy késői ebéddel, és még tanulni, leckét írni is volt idő.
Az Ötholdas Pagony annyira megtetszett a csajoknak, hogy ígéretet kellett tennem nekik, hogy nyáron is visszatérünk. Szívesen megtettem, mert Debrecen most is nagyon tetszett.
Debrecenben jártunk. Zita vívóversenye adta az apropót. Vannak, akik úgy gondolják, hogy jaj, de rossz lehet a gyerek versenyeinek ritmusa szerint élni. Mi (még egyelőre... :-) ) nem így vélekedünk. Hanem, mivel Zitának nincs túl sok versenye, és azok időpontja gyakorlatilag egy évre előre ismert, így inkább, amikor tehetjük, "ráépítünk" egy családi kirándulást. Így jutottunk el az őszi szünet elején Sárvárra és Sopronba, és így utaztunk most le Debrecen szép városába február végén. Ráadásul, mivel pont Emma szülinapja előtt volt, így ezt szántuk a szűk-családi ünneplésnek is.
Zita a versenyen az elvárt minimumot hozta - dicséretre méltó, de nem volt elégedett. A verseny maga viszont az eddigi legszebb helyen, a legszebben megrendezett és lebonyolított címeket is elnyerte nálunk! Gyönyörű tornateremben, szép pástokkal, kellőképpen ünnepélyes módon rendezett verseny. Gratulálok a szervezésért és még sok ilyet! Hátha ismét népszerű lesz ez a szépséges sport! (Mert egyelőre úgy tűnik, hogy zsugorodik...)
Péntek este, nagy ködben, Zita farsangja után, indultunk el. Elég izgis lett az utunk, és elég fáradtak lettek a végére a lányok. De Emma, amikor meglátta az igazán bájos szállásunkat (ahol egy tényleg kedvező, nagycsalád-barát árat kértek), felkiáltott: "Már ezért megérte!"
Ott még elcsíptük Zita néhány asszóját és tapsolhattunk is neki az eredményhirdetéskor.
(Én fél éjszaka még Emma albumját gyártottam....)
Másnap reggel kijelentették a Húgok, hogy ők is meg akarják nézni a Nővérüket a versenyen. Biztos nekik is tetszett a helyszín, ráadásul az Ikrek most éppen azt állítják, hogy ők is vívni fognak; Emma pedig ugyancsak jól látja a sport lényegét, és ő pl. tökéletesen meg tudja állapítani kijelző nélkül is, hogy kié a pont. Én meg úgyis beígértem Zitának, hogy egyszer végre én is megnézem őt (úgy volt, hogy a három Húg Zolival bolyong majd Debrecenben, a betervezett látnivalóknál...).
Ez a verseny sajnos hamarabb véget ért Zitának, mint szerette volna, így viszont vissza is indultunk Pestre, Anyu várt minket egy késői ebéddel, és még tanulni, leckét írni is volt idő.
Az Ötholdas Pagony annyira megtetszett a csajoknak, hogy ígéretet kellett tennem nekik, hogy nyáron is visszatérünk. Szívesen megtettem, mert Debrecen most is nagyon tetszett.
2012. január 28., szombat
Egy híján 160
159. Ennyi centi az én legnagyobb lányom. Egyforma méretű a lábunk (38-39), és simán elkunyerálja a pólóimat, pulcsijaimat és kabátjaimat. "Bosszantóan" jól, jobban áll neki mind. Én 13 és fél évesen voltam ennyi centi, és utána nőttem még 13-14 centit. Mondjuk, a lábam méretére nem emlékszem. Reménykedhetek csak, hogy a lábbelik tekintetében már rálépett a fékre...
Tegnap sportorvosnál jártunk, ahol nem csak ezt a "megdöbbentő" tényt állapították meg, hanem azt a nagyon örvendetest is, hogy most már a szokásos, rutin EKG-n sem jelentkeznek azok az extra ütések, amik miatt egyszer úgy ránk hozta a frászt a kisasszony, és ami miatt még egy 24-órás Holter-t (24-órás EKG, tul.kép.) is rátettek. Szóval, talán tényleg kezdi kinőni. A szívproblémát is, és a ruháit is....
2012. január 22., vasárnap
A kultúra és a hóemberek napja
Pénteken volt a kultúra napja - állítólag, nem jártam jobban utána. Zita iskolájában ezt annyira komolyan vették, hogy még ünneplő gúnyát is kellett húznia - no meg ünnepség is volt. Ami nagyon tetszett a Nagylánynak, főleg az, amikor a tanárok elszavalták vagy nyolc különböző nyelven a Himnuszt (köztük eszperantóul is...).
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!
Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:
Technika órán készítették, és nagyon megtetszett neki - és az egész családnak.
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:
"Én is szeretnék, én is szeretnék!"-jött az összes testvértől a kérés.
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).
Úgy kezdjük, hogy a lehetőleg fehér zoknit jól kitömködjük a tömő-anyaggal. (Itt megjegyezném, hogy szerintem azzal sincs baj, ha a "hóember" piros, zöld vagy hupilila - hiszen játék és fantázia az egész...) Pontosabban a zokninak egy akkora részét, amekkora hóembert szeretnénk. A felesleget levágjuk, de előtte még összeszorítjuk egy cérnával/fonallal a tetejét, no meg a "nyakánál" is összekötjük egy kicsit. Így:
Jön a hóember orra: összecsippentünk egy darabka tömőanyag/vatta részt a zokni keresztül, és alatta megkötjük egy fonallal/cérnával.
Egy másik, lehetőleg élénk színű, zokniból levágunk egy darabot úgy, hogy a zokni gumis része legyen a sapka nyitott alja, és a másik rész tetejét pedig ismét összekötjük egy darab cérnával/fonallal - mintegy "bojtos sapkát" létrehozva így. A maradék zoknirészt (tehát a lábfej-részt) pedig úgy vágjuk ketté, hogy szétteríthetővé váljék, és egy sálat kaphassunk belőle. Ezt a "sálat" az előzőleg kissé elszorított nyakrész köré tekerjük és hetykén megkötjük. Most akkor itt tartunk:
Már csak a gombok vannak hátra - a szemeknek és a pocakjára is pár, "dísznek". Mi, a lustább és gyorsabb verzióban, ragasztópisztollyal tettük ezeket fel, de nyilván meg lehet oldani tűvel és cérnával is! Kész is lett:
Helyes, ugye?
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:
Aztán, másnap csináltak még egyet, ajándékként a Kicsik barátnője számára, mert zsúrba mentek hozzá. De azt már nem fotóztam le.
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!
Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!
2012. január 18., szerda
Majomkodtunk
Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....
Zitussal összebújva - Klára által fotózva
Barnák ölelésében - puszikkal
A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)
Leckét ellenőriz a szigorú anya
Klára szép - Zita szerető szemén keresztül
Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.
Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:
Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:
ezt:
Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...
2011. december 16., péntek
Nagyon nagy!!!
A 160 centimétert súrolja. Az én cipőimet is hordhatja. Okos, érzékeny, csupa tűz és hirtelenség, őrületesen intelligens érzelmileg - még a kilengésekkel együtt is. Kíváncsi, érdeklődő, figyelmes, néha harcos, mindig (végül) megértő. És még csak nem is csúnya... :-)
Tizenkét éve tett minket családdá, általa váltunk szülőkké.
Nagyon szereti a saját születésnapját. Meg is ünnepeltük/jük elég alaposan. Most éppen ezért szeretnék kérni valamit minden kedves erre látogatótól. Kivételesen határozottan kérném, hogy hagyjatok neki minél több szülinapi üzenetet! Tudom, hogy a blogger néha vacakol, de légyszi', fussatok neki többször! Ha úgy sem megy, még mindig ott az én facebook-oldalam, ahol úgyis megjelenik ez a bejegyzés.
Köszönöm!
Boldog születésnapot, Zita!
2011. november 4., péntek
Sárvár, láz és vívás
Volt még augusztusban egy érdekes hetünk. Anyu, a három kisebb leányunk (ó, bocsi Emma! a Középső és a két Kicsi) és én, Bogláron múlattuk az időt. Ezalatt fent, Pesten, egy érdekes trió működött együtt szüleim házában - mivel a miénkben éppen a festés dúlt. Zoli, Zita és apukám éltek együtt pár napig. Ezalatt az én egykeként született, és anyukám által is jól elkényeztetett apukám volt a "háziasszony". Húst vásárolt, klopfolt, panírozott (előtte még a Balatonon egyeztetett anyukámmal a panírozás fortélyairól), sütött és tálalt (mirelitből sült krumplival és Zita által létrehozott uborkasalátával). De remekül rendelt pizzát is, és persze összedobta a legfőbb specialitását is, a rántottát!
Hogy miért alakult ki ez az érdekes felállás? Mert Zita semmiképpen sem akart lemaradni az alapozó edzésekről. Ettől a pillanattól kezdve készült arra a vívóverseny sorozatra, aminek első állomása a múlt hétvégén volt. Eltökélte, hogy igyekszik mindig bejutni a döntőbe (azaz a legjobb nyolc közé), és ha lehet tovább is.
Múlt pénteken délután, iskola után, Zita azzal fogadott, hogy úgy érzi "nem százas", kicsit fáj a feje és a torka, "de biztos nem beteg".... Otthon lázat mértünk, ami bizony épp' hogy 38 fok alatt állt meg.... Zita zokogott: őt nem érdekli, ő akkor is, akár lázasan is, legalább néhány pontért, ő márpedig másnap reggel Sárváron lesz, és részt vesz a vívóversenyen!
Az eredeti terv úgy szólt, hogy már péntek este elutazunk Sopronba, a hosszú hétvégénk "bázisára", egy csepp kis panzióba, és majd szombat reggel átmegyünk Sárvárra, a vívóverseny színhelyére. Ez, finoman szólva is megdőlni látszott. Gyorsan telefonáltam Zolinak, hogy "feldobjam" őt is a hírrel. Gyakorlott és sokat versenyzett sportemberként, teljesen megértette a lányát, és egyáltalán nem zárkózott el az elutazás gondolatától. Végül, finomítottunk a dolgon, és úgy döntöttünk, hogy összepakolunk, de majd csak szombat hajnalban indulunk el - amennyiben a Gyermek nem produkál lázat. Szóban forgó leszármazottunk lenyugodott ettől, és szorgalmasan pihent, itta a teát és nyelte a lázcsillapítót.
Reggel a lázmérővel ébresztettem, és amikor kiderült, hogy teljesen láztalan, úgy pattant ki az ágyból örömében, hogy csak na!
Nem igazán lassú tempóban, elvágtáztunk Sárvárra. Ott még nyomtam egy bátorító puszit legidősebb leánykám orcájára, majd Imóval, Klárával és Emmával együtt felkerekedtünk, hogy a vásári lázban égő városban megleljük az oly' híres fürdőjét. Megtaláltuk. Ahogy rengeteg sok más embertársunk is... Nem baj, azért vidáman, komótosan és békésen belevetettük magunkat az élvezetekbe. Hullámfürdő, kiscsúszda, nagycsúszda, sodrás.... Emma egy ponton azt mondta, úgy érzi, álmodik... Hát, jól elfáradt szegény a sulival, az edzésekkel, az egésszel, jól jött neki ez az őszi szünet, a lazítás. Az Ikrek őrült tempóban rohangáltak az így-úgy kanyargó csúszdákra fel. Emma és én, egy idő után már csak néztük őket.
Mindezek közben, figyelgettem a telefont, türelmetlenül toporogva Zoli újabb sms-iért. És jöttek... Tele jó hírrel. Néha felhívtam, már nem bírtam... A vége az lett, hogy ugyan még tovább is juthatott volna, icipici kis híján, de így is élete legjobb eredményét érte el Zitánk, aki kevesebb, mint 24 órával korábban még lázas volt. Őrületes akaraterővel leküzdötte a betegséget - és az ellenfelei legtöbbjét... Benne volt a döntőben.
Amikor már teljesen szétáztak a leányok, összeszedelődzködtünk, és visszamentünk a vívóversenynek helyet adó suliba. Zita ragyogott a boldogságtól, az edző kedvesen gratulált - viccesen javasolva, hogy ezentúl mindig intézzünk egy kis nyavalyát a leányzónak... Zita legjobb barátnője pedig egyenesen megnyerte a versenyt, így teljes volt az öröm. Amihez még az is adódott, hogy ők is Sopronban szálltak meg, így együtt mentünk vissza, ott együtt vacsoráztunk meg, majd együtt néztük meg az X-faktort (egy részét).
Másnap is volt még egy verseny - egy korosztállyal feljebb. Persze, ezen is elindult Zita, de ezúttal - noha Zoli szerint, aki néha azért szkeptikus vívásügyben, a teljesítményt nem megfelelően tükrözte - kevésbé kiugró eredményt ért el. Zoli és Zita Dóriékkal, Zitus barátnőjével és anyukájával mentek át Sárvárra; így mi ráérősen megreggeliztünk, majd kirándultunk egy remeket a Lőverekben. Ez Klára külön kérésére és örömére történt. Utólag már be is láttam: Klárának tulajdonképpen erdőben kellene élnie. Olyan felszabadult és vidám volt ott, hogy szinte elfelejtettem, hogy micsoda kis hisztigombóccá tud mostanság átalakulni pillanatok alatt, a legparányibb badarságok miatt is.
Sárvárra érve, Zita éppen végzett, és kunyerálni kezdett, hogy vele is menjünk el a fürdőbe. Hát ennyire eltüntette a betegséget. Hatosban ismételtük tehát meg a fürdőzős élményt.
A Sopronba visszavezető úton kissé elcsendesült az autó, így volt alkalmunk Zolival egy kicsit beszélgetni. Megállapítottuk, hogy Zita fantasztikus csaj, ekkora elszántsággal. Zoli azt is elmesélte, hogy komoly változást látott Zita technikájában és hozzáállásában; nagyon bizakodó lett. Én annak örültem, hogy nem nekem kellett ott lennem vele. No, nem mintha nem szeretném őt nézni, de annyira tudok izgulni, hogy a gyomrom belefájdul, és jobban leizzadok, mint ő.
Izgalmasan indult, jól végződött ez a kalandunk, és közben még a hosszú hétvégéből is maradt... De az már egy másik történet...
Hogy miért alakult ki ez az érdekes felállás? Mert Zita semmiképpen sem akart lemaradni az alapozó edzésekről. Ettől a pillanattól kezdve készült arra a vívóverseny sorozatra, aminek első állomása a múlt hétvégén volt. Eltökélte, hogy igyekszik mindig bejutni a döntőbe (azaz a legjobb nyolc közé), és ha lehet tovább is.
Múlt pénteken délután, iskola után, Zita azzal fogadott, hogy úgy érzi "nem százas", kicsit fáj a feje és a torka, "de biztos nem beteg".... Otthon lázat mértünk, ami bizony épp' hogy 38 fok alatt állt meg.... Zita zokogott: őt nem érdekli, ő akkor is, akár lázasan is, legalább néhány pontért, ő márpedig másnap reggel Sárváron lesz, és részt vesz a vívóversenyen!
Az eredeti terv úgy szólt, hogy már péntek este elutazunk Sopronba, a hosszú hétvégénk "bázisára", egy csepp kis panzióba, és majd szombat reggel átmegyünk Sárvárra, a vívóverseny színhelyére. Ez, finoman szólva is megdőlni látszott. Gyorsan telefonáltam Zolinak, hogy "feldobjam" őt is a hírrel. Gyakorlott és sokat versenyzett sportemberként, teljesen megértette a lányát, és egyáltalán nem zárkózott el az elutazás gondolatától. Végül, finomítottunk a dolgon, és úgy döntöttünk, hogy összepakolunk, de majd csak szombat hajnalban indulunk el - amennyiben a Gyermek nem produkál lázat. Szóban forgó leszármazottunk lenyugodott ettől, és szorgalmasan pihent, itta a teát és nyelte a lázcsillapítót.
Reggel a lázmérővel ébresztettem, és amikor kiderült, hogy teljesen láztalan, úgy pattant ki az ágyból örömében, hogy csak na!
Nem igazán lassú tempóban, elvágtáztunk Sárvárra. Ott még nyomtam egy bátorító puszit legidősebb leánykám orcájára, majd Imóval, Klárával és Emmával együtt felkerekedtünk, hogy a vásári lázban égő városban megleljük az oly' híres fürdőjét. Megtaláltuk. Ahogy rengeteg sok más embertársunk is... Nem baj, azért vidáman, komótosan és békésen belevetettük magunkat az élvezetekbe. Hullámfürdő, kiscsúszda, nagycsúszda, sodrás.... Emma egy ponton azt mondta, úgy érzi, álmodik... Hát, jól elfáradt szegény a sulival, az edzésekkel, az egésszel, jól jött neki ez az őszi szünet, a lazítás. Az Ikrek őrült tempóban rohangáltak az így-úgy kanyargó csúszdákra fel. Emma és én, egy idő után már csak néztük őket.
Mindezek közben, figyelgettem a telefont, türelmetlenül toporogva Zoli újabb sms-iért. És jöttek... Tele jó hírrel. Néha felhívtam, már nem bírtam... A vége az lett, hogy ugyan még tovább is juthatott volna, icipici kis híján, de így is élete legjobb eredményét érte el Zitánk, aki kevesebb, mint 24 órával korábban még lázas volt. Őrületes akaraterővel leküzdötte a betegséget - és az ellenfelei legtöbbjét... Benne volt a döntőben.
Amikor már teljesen szétáztak a leányok, összeszedelődzködtünk, és visszamentünk a vívóversenynek helyet adó suliba. Zita ragyogott a boldogságtól, az edző kedvesen gratulált - viccesen javasolva, hogy ezentúl mindig intézzünk egy kis nyavalyát a leányzónak... Zita legjobb barátnője pedig egyenesen megnyerte a versenyt, így teljes volt az öröm. Amihez még az is adódott, hogy ők is Sopronban szálltak meg, így együtt mentünk vissza, ott együtt vacsoráztunk meg, majd együtt néztük meg az X-faktort (egy részét).
Másnap is volt még egy verseny - egy korosztállyal feljebb. Persze, ezen is elindult Zita, de ezúttal - noha Zoli szerint, aki néha azért szkeptikus vívásügyben, a teljesítményt nem megfelelően tükrözte - kevésbé kiugró eredményt ért el. Zoli és Zita Dóriékkal, Zitus barátnőjével és anyukájával mentek át Sárvárra; így mi ráérősen megreggeliztünk, majd kirándultunk egy remeket a Lőverekben. Ez Klára külön kérésére és örömére történt. Utólag már be is láttam: Klárának tulajdonképpen erdőben kellene élnie. Olyan felszabadult és vidám volt ott, hogy szinte elfelejtettem, hogy micsoda kis hisztigombóccá tud mostanság átalakulni pillanatok alatt, a legparányibb badarságok miatt is.
Sárvárra érve, Zita éppen végzett, és kunyerálni kezdett, hogy vele is menjünk el a fürdőbe. Hát ennyire eltüntette a betegséget. Hatosban ismételtük tehát meg a fürdőzős élményt.
Izgalmasan indult, jól végződött ez a kalandunk, és közben még a hosszú hétvégéből is maradt... De az már egy másik történet...
2011. október 16., vasárnap
És tudja, és tudja, és tudja....
Hogy fér bele ennyi minden abba a szép kis (nagy?) fejébe?
Tudja az angol szavakat, felmondja a latin igéket. Simán megy neki Dobó esküje, Gárdonyi életének minden mozzanata, és persze az Egri csillagok összes részlete is. A sarkkörök és egyéb nevezetes földrajzi szélességi körök is megvannak. A zöngés és nem zöngés hangokkal sincs gond. Sokszor, ha bizonytalanná válok, ő segít ki a helyesírási szabályok pontos és biztos ismeretével. Még a matekkal sem küzd most annyit -egyelőre.
Hogy kik játszottak tavaly a a foci ebén a döntőbe jutásért? Egy ovis is tudja! De Zita még azt is, hogy ki lőtt gólt, ki védett (vagy nem védett), és milyen színű mezben. Meg persze a focisták jelenlegi családi állapotával is tisztában van, nem beszélve az aktuális frizurájukról. Tudja, hogy Federernek ikrei vannak, hogy Djokovic szétverte az ütőjét. No meg, hogy melyikük hányszor és hol nyert az utóbbi egy évben.
A családunkat nem kicsit ismeri. Az összes unokatestvér születési dátuma megvan, a másodunokatestvérek második nevei is, a családfánk és annak kétes történetei is. De egyébként ismeri az osztálytársainak összes családi helyzetét, testvérek és szülők kereszt- és beceneveivel együtt. Hasonló a helyzet a zenekari tagokkal és a vívótársakkal is. Lassan az egész Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium diákjairól is elmondható ez 5.a-tól 12. c-ig bezárólag. No meg persze a tanárokról és a portásról. Továbbra is teljesen képben van a volt sulija fejleményei terén, és persze már megtanulta a Kicsik osztálynévsorát is. Naná!
Hogy tavaly ki volt bent az X-faktorban a legjobb 24-ben? Felsorolja! Meg azt is, hogy mit énekeltek, milyen ruhában, ki sírt, ki nem, ki mit mondott és ki mit nem.
Tudja, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot, meg azt is, hogy most nyílt a Köki Terminál, és az is megragad a fejében, hogy melyik sztár (celeb?) csináltatott legutóbb mellplasztikát. Ugyanakkor azt sem felejti el, amit a Nagyapja az '56-os harcokról mesélt, különös tekintettel a személyes élményekre.
A telefonokat úgy kezeli, mintha vele együtt született testrészei lennének. Persze, pontosan felsorolja, hogy melyik -nagyon tágan vett! - családtagnak milyen készüléke van - és mindet tudja/tudná kezelni - no meg, hogy milyen volt és milyet szeretne.
Minden érdekli, mindenről kérdez, mindent meghall, mindent megjegyez. Könnyedén, lendületből, vidáman.
Engem teljesen lenyűgöz a nyitott, szivacsagyú Nagylányom!
2011. augusztus 26., péntek
Méreg
Már másodjára történik ez meg velünk.
Először, úgy három és fél évvel ezelőtt, amikor Emma leendő és Zita akkori sulijában igazgatóválasztás volt. Az előző igazgatónak még lehetett volna egy évet hosszabbítani, de mivel nem a megfelelő színekbe öltözött, mennie kellett. Pályázatot írtak ki. A kiírásnak gyakorlatilag csak egy személy felelt meg: az akkori igazgató-helyettes. Igen ám, de aki nem megfelelő színű mellett dolgozik, arra átmosódhatnak a színek. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy hiába:
- szavazott rá egyhangúlag a tanári kar,
- szavazott rá egyhangúlag az alapítványi kuratórium,
- szavazott rá a szülők közössége,
- gyűjtött több, mint 200 aláírást a szülők egy lelkes csapata,
- szervezett - békés - tüntetést a Polgármesteri Hivatal előtt ugyanezen lelkes csapat, a döntés napján,
nem ő nyert. Hanem valaki más.
Az iskolánk azóta is működik, és most két újabb gyermekem indul oda. Ezért aztán nem is akarnám ezt jobban részletezni, vagy a jelen helyzetről bármit is mondani. Még hozzátartozik a történethez annyi, hogy az addigi igazgató-helyettes, aki persze már nem lett az utána, még egy évig ott dolgozott, és az első lehetséges alkalmat megragadta arra, hogy elmenjen. Búcsúnapján - minden túlzás nélkül - sírt a legtöbb tanár és gyerek, akit ő valaha tanított.
Tavaly új igazgatót választott a kerület méltán híres és roppant jól működő zeneiskolája. Itt az igazgató teljesen személyes okokból távozott; ha jól tudom, a hallása romlott meg annyira, hogy már nem bírta a munkáját úgy végezni, ahogyan azt szerette volna. Az új igazgató választás után (ahol azért ismét előtérbe lépett az öltözék színe, ha jól tudom), egészen megdöbbentő hangulat áradt az egész zeneiskolában.
Zita fuvola-tanárnője volt addig az igazgató-helyettes, és az is maradt. Mégis, úgy tűnt, ő nehezen viseli ezt az új helyzetet.
Most már tudom, hogy így is volt. Pár napja hívott: búcsúzik. Ő ezt így nem bírja tovább csinálni. Megy Ausztriába, mindent kezd újra, a nulláról.
Ez a tanárnő egy igazi kincs volt a számunkra: kedves, ámde határozott, Zitát az összes rigolyájával és huncutságával maximálisan elfogadó és bátorító, egy lelkiismeretes és jó fuvolatanár; segítőkész és kedves ember. És, noha megtudhatta azt is, hogy senki sem pótolhatatlan, azért mi mindketten sírtunk, amikor elköszöntünk, és az is kiderült, hogy a tíz tanítványa közül hat már biztos, hogy inkább abbahagyja a fuvolát....
Zita döbbenettel fogadta a hírt. És persze ő is rávágta, hogy akkor itt a vége. Szelíden, de igyekeztem meggyőzni őt - miközben a szívem hasogatott -, hogy adjunk egy esélyt még egy másik tanárnak, aki személy szerint úgysem tehet az egészről. Olyan jó gyerekem van, hogy belement. De azóta a kezébe sem vette a hangszerét, amin egész augusztusban gyakorlatilag napi szinten gyakorolt. És hogy örültünk előre, hogy majd mennyire örül a tanárnője!!!
Zita azóta is hajtogatja, hogy nem tudja elképzelni, hogy most már nem találkozik vele. És kérdezi: miért? És én nem tudom, hogy mennyire kell beavatni egy érzékeny serdülő leánykát abba, hogy a politika néha, és egyre többször, olyan helyekre is beszivárog és fájdalmat okoz, ahová igazán nem hívta és várta senki, és ahol helye sincsen.
Oh, mondanák erre azok, akik makro-szinten gondolkoznak: "De hiszen ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő!"
Igen, és ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő és tíz tanítványának a lelke.
"Ugyan már!"
Hát igen, ebben a most már kevesebb, mint tízmillió lelket számláló országban, csak egy "csepp". De ha körülnézek, mintha már vödörszám állnának ezek a cseppek.
Nem jó ez.
(A múltkor kirohantam Mónikának valami miatt. Akkor azt írta vissza, hogy milyen jó, hogy végre nem csak elfogadni, megérteni, más szemszögből is nézni próbálom a dolgokat, hanem egyszerűen dühös vagyok. Hát, Móni, kijár most is egy vállveregetés. Habár most inkább keserűt érzek a számban.)
2011. augusztus 24., szerda
S(h)ort
Kellett már Zitusnak egy új rövidnadrág, sportolásra. Mondtam neki, hogy ügyintézéseim során nézek neki valamit. Magyarázza, hogy meddig érjen: "Ne túl rövidet, mert azt nem szeretem, látszanak a "csülkeim" " (jaj, édes lányom, hányan szeretnének ilyen "csülköket"...). "De azért érjen térd fölé bátran, mégiscsak sort kéne."
Jó.
A boltban leakasztok egy olyan darabot, amiről úgy érzem, jó lesz. Meg egy kicsit még "menő" is, talán. Ha jól értem. Megveszem, tisztázva, hogy ki lehet cserélni, ha esetleg mégsem értettem jól.
Otthon odaadom, ujjong, felveszi.
Igen, ez nagyon jó, szuper lesz edzésre. De talán még suliba is felveszi. És most pedig ebben is alszik.
Annyira imádom ezt a gyermeki lelkesedést, őszinte örömöt. Pedig csak egy "kisgatyáról" van szó....
2011. augusztus 9., kedd
Azt mondják
Amikor valaki megtudja, hogy négy lányunk van, felsóhajt: "hajaj, apukának lesz sok gondja!" Akik pedig ismerik is a lányainkat, azt is hozzáteszik, hogy komoly szükség lesz majd egy toronyra, ahonnan "Apa" lövészréseken keresztül pásztázhatja a hozzánk érkező hímneműek tömegét...
És noha ez az idő még nem teljesen érkezett el - kopp-kopp a fán -, az alábbi fotókat elnézegetve, kezdem azt gondolni, hogy az idén nyári kisebb házbéli átrendeződés keretében mégiscsak neki kéne látni egy ilyen építmény felhúzásának...
És noha ez az idő még nem teljesen érkezett el - kopp-kopp a fán -, az alábbi fotókat elnézegetve, kezdem azt gondolni, hogy az idén nyári kisebb házbéli átrendeződés keretében mégiscsak neki kéne látni egy ilyen építmény felhúzásának...
2011. augusztus 7., vasárnap
MCL
"Álmaim kéklő egén,
gyümölcsfáim tetején,
pálinka, szerelmem, légy az enyém!"
Ismerős? No, akkor mesélek egy picit.
Pár évvel ezelőtt, amikor Zoliék még hittek egy kicsit abban, hogy a közbeszerzési pályázatok közül legalább néhány nem előre lepacsizott történet, részt vettek egy tenderen. A kiírás szerint a magyar pálinkát és annak "bulizósabb", fiatalosabb fogyasztását kellett népszerűsíteni, és persze növelni. Mindenben, ami objektív, kiszámolható tényezőként jelentkezett a tenderben, Zoliék végeztek az élen. Igen ám, de volt egy mindent eldöntő, szubjektív rész is, naná! Ez persze az ún. kreatív részt érintette. Zoliék, Buza Sanyival karöltve ez ügyben is egy eléggé újító ötlettel álltak elő, ami ráadásul illeszkedett az egyébként igényelt "gerilla-marketing" elképzelésbe is (azaz, amikor nem klasszikus reklámeszközöket vetnek be, vagy nem klasszikus formában). Ez az ötlet pedig az volt, hogy megkértek egy akkor már eléggé ismert, de azért még a nevükkel ellátott tornazsákokat eladni nem képes (most már igen) együttest, hogy írjon egy dalt a pálinkáról. A koncepció az volt, hogy ez a dal majd akkor kerül a köztudatba, amikor a pálinka-népszerűsítő kampány is, de azért a dal független marad tőle, "élheti a saját életét" - de ha sláger, akkor nagyon jót tesz majd a pálnikának is.
Ez az együttes a Magna Cum Laude volt. És megírták a mostanra már országosan ismert és kedvelt nótát, a "Pálinka dalt".
Hogy megnyerték-e Zoliék a tendert? Nem. Mi volt az indoklás? Minden jó: a reklámkampánytervezet, az ára, a kreatív is, jó az ötlet a dallal, jó a dal, de sajnos benne van egy olyan sor, hogy "egy kupica reggelire, abból bajod nem lehet - a magyarnak csak ez adhat ihletet" - ők meg pont erről akarják elvinni a súlypontot a fogyasztásban - az esti bulizás felé.
Hányan emlékeznek egy pálinka-népszerűsítő reklámhadjáratra?.... És hányan tudnák velem dúdolni a fent idézett dalszöveget?
Pénteken Magna Cum Laude koncerten voltunk, Balatonlellén, a Szabadtéri Színpadon. Igen, árultak pálinkát. Dögivel. A publikum a Pálinka dalra tombolt a legjobban.
És a végén, a dedikált lemezünkön ez állt: "Balogh Zolinak, örök hála!"
Nnna.
Azóta nem indulnak Zoliék közbeszerzési pályázaton. Stílusosan szólva: ez volt az utolsó csepp a pohárban...
A koncert remek volt. Négyesben mentünk: Zita, Dóri barátnője, Zoli és én. (A többieket Jutka "mama" pesztrálta itthon.) Ez a négy gyulai legény csak szimplán kiállt a színpadra és jól érezte magát. Így aztán mi is. Én nagyon kedvelem az énekes meleg hangszínét; azt, hogy a rockosabb számaikból is kihallatszik egy kis "folk", pontosabban egy népzenés árnyalat. Tetszett, hogy nem vették halálosan komolyan magukat; tetszett, ahogy végigsétált Mező Misi (az énekes) a közönség soraiban, miközben az ellenállhatatlan "Vidéki sanzon" nananáját dalolta. Tetszik, hogy azt énekli "s ha utad egyszer a végére ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél". Tetszettek az új dalaik is, köztük is leginkább a mélységesen megható "Szülj meg!" Persze, tetszett a környezet és a közeg is: a Balaton közelsége, a langyos nyári est, a nyaraló emberek kisimultsága és lepirult bőre; az, hogy Zoli is velünk tartott, és az is, hogy már a Nagylánnyal is "bulizok" (még akkor is, ha néha, amikor az énekes sugallatának szót fogadva, felpattantam és táncolva dalolásztam, ő megrántotta a nadrágomat, és olyan igazi "serdülősen" rám rivallt, hogy "Anyaaaaaa!!!).
Szóval, kellemes estét töltöttünk a Magna Cum Laudéval. Azóta csak őket hallgatjuk - és lassan Imó is megtanulja kimondani a nevüket.
gyümölcsfáim tetején,
pálinka, szerelmem, légy az enyém!"
Ismerős? No, akkor mesélek egy picit.
Pár évvel ezelőtt, amikor Zoliék még hittek egy kicsit abban, hogy a közbeszerzési pályázatok közül legalább néhány nem előre lepacsizott történet, részt vettek egy tenderen. A kiírás szerint a magyar pálinkát és annak "bulizósabb", fiatalosabb fogyasztását kellett népszerűsíteni, és persze növelni. Mindenben, ami objektív, kiszámolható tényezőként jelentkezett a tenderben, Zoliék végeztek az élen. Igen ám, de volt egy mindent eldöntő, szubjektív rész is, naná! Ez persze az ún. kreatív részt érintette. Zoliék, Buza Sanyival karöltve ez ügyben is egy eléggé újító ötlettel álltak elő, ami ráadásul illeszkedett az egyébként igényelt "gerilla-marketing" elképzelésbe is (azaz, amikor nem klasszikus reklámeszközöket vetnek be, vagy nem klasszikus formában). Ez az ötlet pedig az volt, hogy megkértek egy akkor már eléggé ismert, de azért még a nevükkel ellátott tornazsákokat eladni nem képes (most már igen) együttest, hogy írjon egy dalt a pálinkáról. A koncepció az volt, hogy ez a dal majd akkor kerül a köztudatba, amikor a pálinka-népszerűsítő kampány is, de azért a dal független marad tőle, "élheti a saját életét" - de ha sláger, akkor nagyon jót tesz majd a pálnikának is.
Ez az együttes a Magna Cum Laude volt. És megírták a mostanra már országosan ismert és kedvelt nótát, a "Pálinka dalt".
Hogy megnyerték-e Zoliék a tendert? Nem. Mi volt az indoklás? Minden jó: a reklámkampánytervezet, az ára, a kreatív is, jó az ötlet a dallal, jó a dal, de sajnos benne van egy olyan sor, hogy "egy kupica reggelire, abból bajod nem lehet - a magyarnak csak ez adhat ihletet" - ők meg pont erről akarják elvinni a súlypontot a fogyasztásban - az esti bulizás felé.
Hányan emlékeznek egy pálinka-népszerűsítő reklámhadjáratra?.... És hányan tudnák velem dúdolni a fent idézett dalszöveget?
Pénteken Magna Cum Laude koncerten voltunk, Balatonlellén, a Szabadtéri Színpadon. Igen, árultak pálinkát. Dögivel. A publikum a Pálinka dalra tombolt a legjobban.
És a végén, a dedikált lemezünkön ez állt: "Balogh Zolinak, örök hála!"
Nnna.
Azóta nem indulnak Zoliék közbeszerzési pályázaton. Stílusosan szólva: ez volt az utolsó csepp a pohárban...
A koncert remek volt. Négyesben mentünk: Zita, Dóri barátnője, Zoli és én. (A többieket Jutka "mama" pesztrálta itthon.) Ez a négy gyulai legény csak szimplán kiállt a színpadra és jól érezte magát. Így aztán mi is. Én nagyon kedvelem az énekes meleg hangszínét; azt, hogy a rockosabb számaikból is kihallatszik egy kis "folk", pontosabban egy népzenés árnyalat. Tetszett, hogy nem vették halálosan komolyan magukat; tetszett, ahogy végigsétált Mező Misi (az énekes) a közönség soraiban, miközben az ellenállhatatlan "Vidéki sanzon" nananáját dalolta. Tetszik, hogy azt énekli "s ha utad egyszer a végére ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél". Tetszettek az új dalaik is, köztük is leginkább a mélységesen megható "Szülj meg!" Persze, tetszett a környezet és a közeg is: a Balaton közelsége, a langyos nyári est, a nyaraló emberek kisimultsága és lepirult bőre; az, hogy Zoli is velünk tartott, és az is, hogy már a Nagylánnyal is "bulizok" (még akkor is, ha néha, amikor az énekes sugallatának szót fogadva, felpattantam és táncolva dalolásztam, ő megrántotta a nadrágomat, és olyan igazi "serdülősen" rám rivallt, hogy "Anyaaaaaa!!!).
Szóval, kellemes estét töltöttünk a Magna Cum Laudéval. Azóta csak őket hallgatjuk - és lassan Imó is megtanulja kimondani a nevüket.
2011. augusztus 5., péntek
A barátnőm szülinapja kapcsán
Már egy-két napja forgatom ezt a bejegyzést a fejemben. Zakatol rendesen, miközben a színkereső programmal szórakozva egyre elvetemültebb színkompozíciókat találok ki házunk különböző részleteibe. Kicsit kimegy a fejemből, miközben activity-zek, cluedo-zok, memory-zok (és én most elvileg magyarul írok blogot...) kockapókerezek, vagy zsüritagként működök közre a házi divatbemutatón és a tehetségkutató-versenyen. Mert hogy, kétnapos villámlátogatása után, ismét itthagyott minket a nyár. De tegnap, a biciklizés közben is ezen gondolkodtam. Hogy micsodán? Mindjárt jön.
Elöljáróban egy-két dolog. Az egyik az, hogy azért nem csaptam még bele, mert óvatosságra szeretném saját magamat is inteni. Semmi olyat nem akarok leírni, ami túlzó ahhoz képest, amit akarok mondani, és semmi olyat, amit valaki valamiért bántónak találhatna. Mert semmiképpen sem szeretnék megbántani senkit sem, még véletlenül sem.
A barátságról szeretnék írni. Arról, amit ez a szó tanított nekem az életben. És hát, csak a szépre szeretnék most emlékezni. No nem mintha nem kellett volna hozzá a kevésbé szép is, és nem mintha zavar, hogy volt olyan is - kinek nem?
Szóval, ott kezdeném, hogy a középiskolában (és kisebb részt az egyetemen) szerzett barátokkal van - többek között - egy olyan természetes közös nevezőnk, hogy nagyjából mindenkinek ez évben vagy környékén jön el a negyvenedik születésnapja. Hogy ez mekkora megrázkódtatás, vagy sem, az most más tészta, egy nemsokára fatálisan elkövetkező bejegyzés esetleges témája. De a kerek évforduló sokak számára azt a késztetést hozza, hogy alaposan megünneplje. Itt gyorsan leszögezném - ebben már nem vagyunk közös nevezőn a már fent említett barátok zömével.... Viszont van köztük több olyan, aki szinte "stikában" kötött házasságot, én viszont egy "világraszóló" lakodalom egyik "főszereplője" voltam. Ki mit tart bulira méltónak...
Szóval, voltam már Catherine barátnőm negyvenedikén; ő a rangidős a mi kis genfi lánycsapatunkban. Meglepetés bulija volt, a férje szervezte, és természetes volt, hogy engem is elhív. És "lényegtelen", hogy én Budapestről érkeztem. Remek hétvége volt, az már megint más kérdés, hogy milyen viszontagságos módon jutottam utána haza... Egyébként ugyanezen Catherine barátnőm leánybúcsúján is meglepetésként bukkantam fel - igazán megható pillanat volt az a találkozás (is): könnyes összeborulás egy fergetegesen vidám nap elején.
Tegnap volt az ugyancsak genfi Van barátnőmnek az a bizonyos negyvenedike. Felhívtam, hogy felköszöntsem. És ő azt mondta, hogy az a legszebb ajándék neki (tőlem), ha megígérem, hogy ott leszek a buliján. Mert ő készül megünnepelni ezt az eseményt. Igaz, kicsit később, pont az én hasonlóan kerek évfordulóm környékén. Megígértem neki, hogy akkor most már lefoglalom a jegyet...
No és, erre szerettem volna kilyukadni. Hogy mit is jelent számomra az a néhány nagyon közeli barát, akiket Genfben "hagytam", immáron tizenöt éve.
Azt mondják, a gimnáziumi évek alatt ismerjük meg az igazán mély barátságok alanyait. Én ezt osztom, bár nyilván történik ez másként is. Ott van például a Bátyám és az ő szegény megboldogult Jánosa, akivel az általános iskola első osztályától voltak jóban, és úgy is maradtak. Vagy ott van Zoli és Laci, akik ugyebár tanár-diák felállásban ismerkedtek össze. De ezek férfi-barátságok, és azt hiszem, hogy azok nagyon tudnak különbözni a nőitől. Megjegyzem, vannak nagyon kicsi-kori barátaim is, és nemrég kötöttek is. Velük is fantasztikus dolgokat éltem és élek meg. Mégis, valami, szinte mítikus, lengi körül "őket". Őket, akikkel együtt kamaszodtunk, és akikkel együtt váltunk felnőtté. Akikkel rengeteg kalandot éltünk meg együtt. Bulik, szerelmek, csalódások, tanulás és vizsgák, utazások és munkák. Meg persze végenincs telefonálgatások (sőt, Vannal még intenzíven leveleztünk is, a lehető legszabályosabban, miközben minden nap találkoztunk), pletykálkodások, elemezgetések, világmegváltások, iszogatások.
Szerintem, mi, akik végül is egy "kemény mag" maradtunk, a gimi és az egyetem után is, ha akartunk volna, sem lehettünk volna különbözőbbek - sok szempontból. Van, a vietnámi gyökereivel, és a svájci mentalitásával. Marianna, a délolasz lány, akinek annyi teher szakadt a nyakába az édesanyján elkövetett orvosi műhiba miatt, és akinek mégis olyan egetrengető humora és élet- és rendszeretete van. Catherine, aki hatévesen maradt félárván - hogy hogyan, arról még most sem tudjuk a biztos verziót, és akibe olyan hatalmas szív szorult! Lotta, a finn szeleburdi és őrületesen okos lány, a cápaimadátaval és kissé őrült kalandvágyával, a számos pasijával, most pedig már a görög férjével. Eva, a félig holland, félig svéd nagyothalló szépséges leányzó, aki apró "rendellenességének" hála a társaság legmegbízhatatlan "pletykafészke" lett - amúgy őrületesen eszes biológus. No meg én, a kelet-európai furcsaság - ne felejtsük el, hogy 1985-től éltem Genfben, és ezeket a lányokat-most már asszonyokat- én mind 1990 előtt ismertem meg. (És ők csak a lányok. Mert még ott van Peter, Patrick, Andréas, hogy csak hármat említsek az igaz-barát fiúkból.)
Tehát, az elmúlt egy-két nap, -többek között - Van születésnapjának apropóján, azon törtem a fejemet, hogy miként lehetne megfogalmazni azt, hogy miért tudott Genfben, és miért tud még most is olyan jól működni ez a pár barátság, ez a baráti társaság. És mindig ugyanoda jutottam: nincs nagy titok, csak annyi, hogy úgy kell elfogadni a másikat, ahogyan van. Valahogy ez történt és történik most is köztünk. Ez nem jelenti azt, hogy nem jelezzük a másiknak, ha valamit másként gondolunk, mint ő, ha úgy látjuk, hogy nem jó irányba tart. De talán azért, mert olyan mások, különbözőek vagyunk, ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk a barátságig, már kellett egy nagy-nagy adag nyitottság és empátia. És hát, hiányt kellett mindenkinek szenvednie egy számomra meglehetősen visszataszító tulajdonságból: az irigységből! Lehet, hogy ez túlzónak, az idő távlatában megszépülőnek tűnő állítás lehet, de komolyan mondom, hogy nem! Hogy miért nem irigykedett senki senkire? Talán így találtuk meg egymást... Vagy egy általános jóllétben élve, kissé kikopik ez az érzés? Bár persze, nem csak anyagi irigység létezhetne, hanem sokminden más is. Nem tudom, de az biztos, hogy így volt és így van most is. A mai napig ugratjuk és cukkoljuk egymást - kihangsúlyozva mindegyikünk kissé eltúlzott jellemvonásait-, de ugyanúgy szeretjük egymást feltétel nélkül, segítünk, összefogunk, , szurkolunk egymásnak, aggódunk egymásért, pletykálunk és elemzgetünk, világot megváltunk és jól érezzük magunkat -együtt. Alig várom azt a hétvégét, amit hamarosan ismét együtt töltünk.
Van egy másik apropója is az én barátság körüli bicebóca filozofálgatásomnak. Mégpedig az, hogy pár napot nálunk tölt Zita barátnője (mintegy "pótolván" egy hiányzó gyermekemet - Emma táborban van, de erről majd máskor). Érdekes módon, Dóri nem volt vagy mostani osztálytárs, hanem vívótárs. És míg Zita előző és mostani osztályában is gyakoriak voltak az utóbbi két évben a lányok közti "hatalmi harcok", a ki kinek mikor a barátnője és mikor nem, a ki kiről mit mondott kinek típusú igen csak nőies ármánykodások, a sértődések és magyarázkodások, addig Dórival egy percig nem volt semmi ilyen. Már több, mint egy éve "legjobb barátnők", de még egy apró összezördülés sem volt köztük. Pont azt látom, ami számomra igazán szívmelengető: hogy egészen egyszerűen csak elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Nincs irigység, és ez nagy szó. Dóri ugyanis nagy vívótehetség, kiugró eredményekkel. De eszébe sem jut ezzel kérkedni, vagy bármi hasonló; Zita pedig nem irigy rá. Komolyan: ez a két serdülő leány úgy tiszteli és szereti egymást, hogy az már megható. Nem tudom, hogy a vívás melyiknek meddig lesz élete része. És tény, hogy "földrajzilag" is kihívás az ő barátságuk; hiszen Dóri újpesti, mi sashalmiak, a vívó-klub zuglói, és Zita egy rákosmenti suliba jár. De, szerintem, ha valamiért ritkulnának is a találkozóik, a kötelék, a tisztelet, a barátság úgyis megmaradna.
(itt jönne egy kép, ha a gép hajlandó lenne feltölteni...)
Elöljáróban egy-két dolog. Az egyik az, hogy azért nem csaptam még bele, mert óvatosságra szeretném saját magamat is inteni. Semmi olyat nem akarok leírni, ami túlzó ahhoz képest, amit akarok mondani, és semmi olyat, amit valaki valamiért bántónak találhatna. Mert semmiképpen sem szeretnék megbántani senkit sem, még véletlenül sem.
A barátságról szeretnék írni. Arról, amit ez a szó tanított nekem az életben. És hát, csak a szépre szeretnék most emlékezni. No nem mintha nem kellett volna hozzá a kevésbé szép is, és nem mintha zavar, hogy volt olyan is - kinek nem?
Szóval, ott kezdeném, hogy a középiskolában (és kisebb részt az egyetemen) szerzett barátokkal van - többek között - egy olyan természetes közös nevezőnk, hogy nagyjából mindenkinek ez évben vagy környékén jön el a negyvenedik születésnapja. Hogy ez mekkora megrázkódtatás, vagy sem, az most más tészta, egy nemsokára fatálisan elkövetkező bejegyzés esetleges témája. De a kerek évforduló sokak számára azt a késztetést hozza, hogy alaposan megünneplje. Itt gyorsan leszögezném - ebben már nem vagyunk közös nevezőn a már fent említett barátok zömével.... Viszont van köztük több olyan, aki szinte "stikában" kötött házasságot, én viszont egy "világraszóló" lakodalom egyik "főszereplője" voltam. Ki mit tart bulira méltónak...
Szóval, voltam már Catherine barátnőm negyvenedikén; ő a rangidős a mi kis genfi lánycsapatunkban. Meglepetés bulija volt, a férje szervezte, és természetes volt, hogy engem is elhív. És "lényegtelen", hogy én Budapestről érkeztem. Remek hétvége volt, az már megint más kérdés, hogy milyen viszontagságos módon jutottam utána haza... Egyébként ugyanezen Catherine barátnőm leánybúcsúján is meglepetésként bukkantam fel - igazán megható pillanat volt az a találkozás (is): könnyes összeborulás egy fergetegesen vidám nap elején.
Tegnap volt az ugyancsak genfi Van barátnőmnek az a bizonyos negyvenedike. Felhívtam, hogy felköszöntsem. És ő azt mondta, hogy az a legszebb ajándék neki (tőlem), ha megígérem, hogy ott leszek a buliján. Mert ő készül megünnepelni ezt az eseményt. Igaz, kicsit később, pont az én hasonlóan kerek évfordulóm környékén. Megígértem neki, hogy akkor most már lefoglalom a jegyet...
No és, erre szerettem volna kilyukadni. Hogy mit is jelent számomra az a néhány nagyon közeli barát, akiket Genfben "hagytam", immáron tizenöt éve.
Azt mondják, a gimnáziumi évek alatt ismerjük meg az igazán mély barátságok alanyait. Én ezt osztom, bár nyilván történik ez másként is. Ott van például a Bátyám és az ő szegény megboldogult Jánosa, akivel az általános iskola első osztályától voltak jóban, és úgy is maradtak. Vagy ott van Zoli és Laci, akik ugyebár tanár-diák felállásban ismerkedtek össze. De ezek férfi-barátságok, és azt hiszem, hogy azok nagyon tudnak különbözni a nőitől. Megjegyzem, vannak nagyon kicsi-kori barátaim is, és nemrég kötöttek is. Velük is fantasztikus dolgokat éltem és élek meg. Mégis, valami, szinte mítikus, lengi körül "őket". Őket, akikkel együtt kamaszodtunk, és akikkel együtt váltunk felnőtté. Akikkel rengeteg kalandot éltünk meg együtt. Bulik, szerelmek, csalódások, tanulás és vizsgák, utazások és munkák. Meg persze végenincs telefonálgatások (sőt, Vannal még intenzíven leveleztünk is, a lehető legszabályosabban, miközben minden nap találkoztunk), pletykálkodások, elemezgetések, világmegváltások, iszogatások.
Szerintem, mi, akik végül is egy "kemény mag" maradtunk, a gimi és az egyetem után is, ha akartunk volna, sem lehettünk volna különbözőbbek - sok szempontból. Van, a vietnámi gyökereivel, és a svájci mentalitásával. Marianna, a délolasz lány, akinek annyi teher szakadt a nyakába az édesanyján elkövetett orvosi műhiba miatt, és akinek mégis olyan egetrengető humora és élet- és rendszeretete van. Catherine, aki hatévesen maradt félárván - hogy hogyan, arról még most sem tudjuk a biztos verziót, és akibe olyan hatalmas szív szorult! Lotta, a finn szeleburdi és őrületesen okos lány, a cápaimadátaval és kissé őrült kalandvágyával, a számos pasijával, most pedig már a görög férjével. Eva, a félig holland, félig svéd nagyothalló szépséges leányzó, aki apró "rendellenességének" hála a társaság legmegbízhatatlan "pletykafészke" lett - amúgy őrületesen eszes biológus. No meg én, a kelet-európai furcsaság - ne felejtsük el, hogy 1985-től éltem Genfben, és ezeket a lányokat-most már asszonyokat- én mind 1990 előtt ismertem meg. (És ők csak a lányok. Mert még ott van Peter, Patrick, Andréas, hogy csak hármat említsek az igaz-barát fiúkból.)
Tehát, az elmúlt egy-két nap, -többek között - Van születésnapjának apropóján, azon törtem a fejemet, hogy miként lehetne megfogalmazni azt, hogy miért tudott Genfben, és miért tud még most is olyan jól működni ez a pár barátság, ez a baráti társaság. És mindig ugyanoda jutottam: nincs nagy titok, csak annyi, hogy úgy kell elfogadni a másikat, ahogyan van. Valahogy ez történt és történik most is köztünk. Ez nem jelenti azt, hogy nem jelezzük a másiknak, ha valamit másként gondolunk, mint ő, ha úgy látjuk, hogy nem jó irányba tart. De talán azért, mert olyan mások, különbözőek vagyunk, ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk a barátságig, már kellett egy nagy-nagy adag nyitottság és empátia. És hát, hiányt kellett mindenkinek szenvednie egy számomra meglehetősen visszataszító tulajdonságból: az irigységből! Lehet, hogy ez túlzónak, az idő távlatában megszépülőnek tűnő állítás lehet, de komolyan mondom, hogy nem! Hogy miért nem irigykedett senki senkire? Talán így találtuk meg egymást... Vagy egy általános jóllétben élve, kissé kikopik ez az érzés? Bár persze, nem csak anyagi irigység létezhetne, hanem sokminden más is. Nem tudom, de az biztos, hogy így volt és így van most is. A mai napig ugratjuk és cukkoljuk egymást - kihangsúlyozva mindegyikünk kissé eltúlzott jellemvonásait-, de ugyanúgy szeretjük egymást feltétel nélkül, segítünk, összefogunk, , szurkolunk egymásnak, aggódunk egymásért, pletykálunk és elemzgetünk, világot megváltunk és jól érezzük magunkat -együtt. Alig várom azt a hétvégét, amit hamarosan ismét együtt töltünk.
Van egy másik apropója is az én barátság körüli bicebóca filozofálgatásomnak. Mégpedig az, hogy pár napot nálunk tölt Zita barátnője (mintegy "pótolván" egy hiányzó gyermekemet - Emma táborban van, de erről majd máskor). Érdekes módon, Dóri nem volt vagy mostani osztálytárs, hanem vívótárs. És míg Zita előző és mostani osztályában is gyakoriak voltak az utóbbi két évben a lányok közti "hatalmi harcok", a ki kinek mikor a barátnője és mikor nem, a ki kiről mit mondott kinek típusú igen csak nőies ármánykodások, a sértődések és magyarázkodások, addig Dórival egy percig nem volt semmi ilyen. Már több, mint egy éve "legjobb barátnők", de még egy apró összezördülés sem volt köztük. Pont azt látom, ami számomra igazán szívmelengető: hogy egészen egyszerűen csak elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Nincs irigység, és ez nagy szó. Dóri ugyanis nagy vívótehetség, kiugró eredményekkel. De eszébe sem jut ezzel kérkedni, vagy bármi hasonló; Zita pedig nem irigy rá. Komolyan: ez a két serdülő leány úgy tiszteli és szereti egymást, hogy az már megható. Nem tudom, hogy a vívás melyiknek meddig lesz élete része. És tény, hogy "földrajzilag" is kihívás az ő barátságuk; hiszen Dóri újpesti, mi sashalmiak, a vívó-klub zuglói, és Zita egy rákosmenti suliba jár. De, szerintem, ha valamiért ritkulnának is a találkozóik, a kötelék, a tisztelet, a barátság úgyis megmaradna.
(itt jönne egy kép, ha a gép hajlandó lenne feltölteni...)
2011. július 8., péntek
Vendég a blognál
Toscánai nyaralás
by Zita
Péntek este összecsomagoltunk, szombat reggel elindultunk Toscánába, Castellare di Tondába. Mindenki nagyon várta Toscánát, mivel már harmadszorra mentünk ebbe a szállodába, és tudtuk, hogy milyen jó lesz itt. Az út nagyon hosszú volt (11 órás), de az volt a fő, hogy megérkeztünk.
Másnap elmentünk a jól bevált Pam Express bevásárlóközpontba, hogy beszerezzük az élelmiszereket, mivel önellátók voltunk ebben a szállodában. Ezután elmentünk fürdeni. Koraestig fürödtünk, nagyon élveztük ! Másnap elmentünk lovagolni (western-lovaglás!!), majd utána agyagozás, majd megint fürödtünk.
A nap folyamán apu természetesen elment futni. Este megvolt az elmaradhatatlan filmnézés (aznap éppen Gru). Harmadnap délelőtt főzés a miniclubban (csoki-szalámi, nyoki). Nagyon-nagyon fincsik lettek!! Aztán fürdés, délután filmnézés (E.T.), este a kicsiknek mese (én olvasni szoktam), aztán alvás. Negyednap szokásos program (fürdés,stb.), majd este elmentünk San Gimignano-ba. Nagyon szép város!
Este film (Házibuli), majd alvás. Ötödik nap apu és én elmentünk terepre lovagolni, fergeteges volt! (Emma, Klára és Imola reggel lovagoltak). Nap közben a szokásos program, este film (Házibuli 2), alvás. Hatodik nap dögmeleg volt, ezért egész nap fürödtünk. Apu és anyu koraeste elmentek sétálni, utána fürdeni. Fergeteges volt a nyaralás!!!
ZITA
A képek a szerző sajátjai.
u.i.: Egyébként nem szálloda, hanem apartman, "üdülőfaluban", de mindegy....Amúgy minden este teniszeztünk,nem is tudom, hogy hogyan felejtettem ki....( ez megint én,ZITA voltam)
