Pages

2018. augusztus 21., kedd

Két pici pont - és ami mögötte van :)

Elhatároztam, hogy addig nem foglalkozom ezzel a témával, amíg nincs végleges eredmény.
Az érettségiről, és még inkább, a felvételiről van szó. Zitáéról.


Azt kell, hogy mondjam, hogy küzdelmes és hosszú tanévet tudhatunk magunk mögött, és már az azt megelőző időszak sem volt egy sétagalopp.
Zita körülbelül 3 éve határozta el, hogy orvos szeretne lenni, egészen pontosan tudva azt is, hogy milyen: szülész-nőgyógyász. Alternatívaként még a szülésznői karriert vázolta fel, a lényeg a születés csodájában való részvétel. Meg egy idő után a lényeg az orvosssá válás lett. Az utóbbi évben sokszor elmondta: ő fehér köpenyben látja magát, kórházban szeretne dolgozni.
Szerintem minden szülő örül annak, ha a gyerekének határozott elképzelései vannak a jövőjét tekintve; ha van célja és azért hajlandó tenni is. Szerencsésnek éreztük hát mi is magunkat, és természetesen azonnal mögé álltunk, teljes támogatásunkról biztosítva őt.
És hát ez a támogatás az igen nagyszámú (és az érettségi közeledtével egyre csak növekvő...) különórák finanszírozásán túl egy hatalmas érzelmi hullámvasúra való felülést jelentett. Zitát rengeteg kétségen és elkeseredett pillanaton kellett átsegíteni. Volt egy pont, amikor azzal állt elő, hogy az orvosihoz szükséges két emelt szintű érettségit (háromból van választás: biológia, kémia és fizika - de az egyetemi tanulmányok megfelelő előkészítése végett érdemes inkább az első kettőt választani; mondani sem kell, bitang nehéz érettségik ezek) inkább nem tenné idén le. Hanem most csak középszinten futna nekik, biztosítva ezzel egy jó pontszámot az egyik 100 pontba beszámító résznél (ja igen! a pontszámszámítás! egy igazi idegőrlő mutatvány, számtalan kicsi csellel...). És majd ősszel bioszból emeltezik, tavasszal meg kémiából - addig csak erre a kettőre tanul, na és akkor talán majd sikerül neki. Hát.... nem örültünk annak, hogy már eleve úgy áll hozzá, hogy nem is fut neki, úgyis túl magas az a léc. Itt egy sorsdöntő beszélgetésen estünk át, lelkileg igen kimerítő volt. De a lényeg az, hogy sikerült meggyőzni őt arról, hogy próbálkozzon már meg az idén az egésszel - és ha nem sikerül, mi nem "haragszunk", hanem készülhet tovább egy évet ebből a két tantárgyból és nekifuthat újra egy év múlva. Nem siettetjük, és bátorítjuk abban, hogy ne mondjon le az álmairól.
Aztán újabb "összecsapás" várt ránk a jelentkezési lap kitöltésekor. Mert Zita, aki ugyebár tavaly nyár óta töretlenül szerelmes, illetve azért eléggé ragaszkodik hozzánk is, továbbá még mindig szeretné folytatni a vívókarrierjét (noha az utolsó tanév második félévében még ebből is komolyan visszavett a kitűzött felvételi cél érdekében), szóval a mi Zitánk nem akart vidéki egyetemet beírni. Komoly győzködés árán sikerült végül egyet a lista végére felvetetni. Így a sorrend úgy nézett ki, hogy SOTE általános orvosi kar, majd SOTE fogorvosi kar, majd mindezekből a fizetősök (ettől kicsit féltem, de érdekes módon, általában magasabb a bekerülési pontszám, mint az államira - ez idén is így lett), a Pécsi Egyetem általános orvosi kara, majd a SOTE nem doktori címet adó szülésznői képzése.
Majd, ahogy közeledtek a vizsgák, Zita hol úgy gondolta, hogy akár sikerülhet is neki a dolog, máskor meg úgy, hogy tuti nem jön össze. Ez utóbbi esetekben rengeteget beszélgettünk vele, bátorítva őt, erősítve benne, hogy mi is hiszünk benne, higgyen ő is, meg tudja csinálni!


És Zita embertelen mennyiséget tanult. Ahogy az egyik barátnője, osztálytársa mondta nagyon aranyosan: nem volt "még egy ember, aki ennyit tanul". Már az összes családtagot és a barátját is azzal üldözte, hogy nekik mondta fel az anyagokat. Így történhetett például az az aranyos eset, hogy Imola kérdezte őt ki töriből (mert Imó eszméletlen jó töriből), majd bement a sulijába, és az új anyagnál közölte a tanárnővel, hogy ő ezt már mind tudja, mert a napokban kérdezte ki ebből a nővérét. :)


Szóval, a ballagásra vidáman mentünk és jót mulattunk utána a Zita által megjelölt helyen (Vintage Garden), de tudtuk, hogy az előttünk álló szűk két hónap nagyon nehéz lesz - és az utána következő pontszámhirdetésre várakozás is.
A nagy megmérettetés előtt
Az érettségik során Zita többször jött ki sírva az írásbelik után (középszinten). Mondjuk talán azért is, mert úgy tervezte, hogy a középszinteket mind 100% közelébe hozza majd. Minden sírása után komoly "munka" volt őt megvigasztalni, rávilágítani, hogy nem biztos, hogy akkora katasztrófa történt, mint ahogy gondolta (nem akarom lelőni a poént, de itt is igazunk volt: az érettségi bizonyítványában csak jeles van.... igaz, "csak" egy tantárgy lett 100% közeli :) ), illetve motiválni is kellett őt, hogy folytassa a tanulást, semminek sincs vége, amíg "le nem fújják a meccset". És Zita ment újra, tanult, mint egy megszállott. Az emelt írásbeliken elkövette a klasszikus hibákat: kihúzta a jó megoldást a rosszra cserélve, a szóbeliken pedig túlontúl izgult. De ettől még remekelt, messze túlszárnyalva azt, amit a roppant igényes (és némileg pesszimista... vagy realista?) kémia különtanárja elvárt tőle. A középszintű szóbelikre már megnyugodott, egy vagy két pontot, ha vesztett összesen.
És kiderült a pontszáma. Hárommal több, mint amivel tavaly be lehetett jutni, kettővel kevesebb, mint tavalyelőtt. És jóval több, mint az azt megelőző években. Vidéki egyetemeken sosem kértek ennyit. Nagyon szép pontszám volt, és fantasztikusan küzdött érte. Büszkék voltunk rá, nagyon sokszor el is mondtuk neki. De tudtuk, hogy ő nem nyugodt....


Július 25-én, a pontszámhirdetés napján már mindannyian majd bediliztünk. Zita nagyon ideges volt.
Este 8-kor persze nem volt még fent az Oktatási Hivatal honlapján. De aztán pár perccel később.....
És a pontszám megegyezett a két évvel ezelőttivel. Azaz: Zita két ponttal lecsúszott a SOTE általános orvosi karáról. Zita zokogva elrohant, így már csak mi néztük meg, hogy viszont simán bekerült a fogorvosi karra, itt, Budapesten a SOTE-n. És egyébként BÁRMELYIK vidéki egyetem általános orvosi karára besétálhatott volna.
Nos, újabb kemény körök vártak ránk. Mert persze, hogy hatalmas dolog, hogy bejutott arra az egyetemre, amire talán a legnehezebb bejutni (jó, kivéve talán a pilótaképzést :) )! És ha ő másodiknak írta be a fogorvosit, annak az volt az oka, hogy az is érdekelte (egy véletlen folytán - lehet, hogy ez a karma - a fogorvosi kar nyílt napját tudta csak megnézni a SOTE-n). És az is nagy szó!
Lassan nyugodott le. Mindenféle kérvényeken törtök a fejünket. Amit egyszerűbb lett volna megírni, ha vidékről Budapestre kellett volna őt felkérni (mert akkor hivatkozhattunk volna a vívásra, a nagycsaládosságra, stb...). Végül kiderült: az első és a második év végén, megfelelő átlag mellett be lehet adni kérvényt arra, hogy az egyik karról a másikra átvegyék. Ugyanis addig gyakorlatilag ugyanazt tanulják mindkét karon.
Aztán még jött rengeteg biztatás, megerősítés, győzködés. Nem is tudom hányan mondták Zitának azt (köztük nőgyógyászok és nőgyógyász-hozzátartozók), hogy szerintük jobb, ha nő létére inkább fogorvos lesz, semmint a kevésbé családbarát szülész-nőgyógyász. A fogszabályzós fogorvosa mindennel biztatta: kérdezen tőle bármit, ha nem érti, segít neki, mehet hozzá gyakorlatra is, csak nehogy átmenjen a másik karra, mert "az lenne élete legjobb döntése, ha maradna".
És szép lassan hatott a dolog. Elkezdett mindennek alaposabban utánajárni. Tetszik neki,  hogy ezen a karon relatíve kevesen lesznek. Az összes családtag fogazatát elkezdte kritizálni. :) Továbbra is azt mondja, hogy át szeretne menni a másik karra, de már a fogorvosi szakma is vonzó számára. Mi mindenesetre továbbra is támogatjuk, hogy elérje álmait (még ha azok közben esetleg egy kicsit át is lakulnak).


És VÉGRE büszke arra, amit elért, ahová eljutott.


Van tehát egy boldog egyetemista lányunk.


Így mi is boldogok - és persze büszkék! - vagyunk!

Megérdemli az ünnepi buborékokat!

Bátran nézhet a jövőbe

Biztos, hogy jó révbe ér, bármi lesz is az!


És hát.... lássuk be, fogorvos vagy nőgyógyász, mindegy:
nagyon csinos "doktor néni" lesz <3 p="">

2018. május 31., csütörtök

Én kicsi liberóm

Ha ez a kép egy festmény lenne, az lenne a címe, hogy "Az öröm"

És hát, ennek az örömnek volt már előjele.

A csapatöröm

És még egy a sorozatból
Lehet fokozni

Szinte megunhatatlan

Ünnep <3 td="">


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöpp leányka, hatalmas kerek kék szemekkel. Emmának hívták. Bár születésekor nem sikerült neki rögtön megkaparintania egy labdát, amint az útjába került egy ilyen fantasztikus találmány, ő azzal elkezdett játszani, és csak játszott, játszott és játszott....


Apró iskolás korában már őt vitték kidobós versenyekre, majd a helyik kézilabda klub edzője is többször próbálkozott Emmácska anyukájának meggyőzésével: vigye már el ezt a lyányt kézizni. De Emmácska túl durvának találta a kézilabdát, más után nézett. Egészen hosszú és mély szerelembe keveredett a tenisszel - ahol tehetsége, pályán látása és őrületes labdaérzéke mindenkit lenyűgözött -, de aztán rájött, hogy ő túl magányos a pályán, neki társak kellenek.


Kicsi felsős volt Emi, amikor indult egy röplabda klub a közelben, így gondolt egyet a továbbra is bájos és labdabolond leányka, elment kipróbálni. És ott ragadt....Lassan a tenisz kikopott az életéből, és megmaradt neki ez a fantasztikus csapatjáték.


És onnantól kezdve Emmácska folyton (röp)labdázott. Ha éppen nem volt edzés, akkor még akár a szobájában is, plüssel, zoknival, ami éppen kéznél volt. Annyira megszerette ezt a sportot, hogy egy idő után fészkelődni kezdett, nem érezte elégnek a helyi klub edzésszámát és meccsszámát, mondhatni "többre vágyott". Ekkor érkezett el számára a klubváltás pillanata. Ettől fogva jóval messzebbre, egy újpesti klubba járt igen sűrűn röplabda edzésekre majd meccsekre, kupákra, tornákra, táborokba. Messzebbre, de Emmácska szülei (és nagyszülei, keresztapja...) tudták, hogy megéri a plusz erőfeszítést az, ha egy gyermek (és milyen gyermek!!!!) élhet a sportszenvedélyének.


Teltek-múltak az évek, Emmácska nem nőtt túl nagyra (ami, lássuk be, a röplabdában nem teljesen szerencsés), ámde megtalálta és megszerette azt a röplabdás szerepet, ami ezzel a termettel a legideálisabb: liberó lett. Azaz, ő az a védekező játékos (mindig más színű mezben, mint a csapat többi tagja), akinek a nyitásokat (amatőr nyelven: szervákat :) ) kell fogadnia úgy, hogy abból jó támadást lehessen felépíteni; illetve ő az, akinek meg kell "mentenie" a labdákat, amikor az ellenfél támad és nem működik jól a blokk, vagy valakinek nem sikerül jól reagálni. Magyarul: fel-alá rohangál, mint a meszes, ott segít, ahol tud és tulajdonképpen a siker, a látványos lecsapások, a "pontcsinálás" nem az ő műfaja. Nem szerválhat és nem mehet fel a hálóhoz ütni. Alázatos szerep, de olyan, mint egy háznál az alapok: minden rá épül. Ha nem csinálja jól a dolgát, hiába a jó ütőerő a többieknél.


Emmácska továbbra is a rajongásig szerette tehát a röplabdát, ebben a kialakult szerepkörben - amit azzal egészített ki, hogy nyaranta strandröplabdázott is (egyszer még a válogatott keretbe is bekerült), ahol aztán üthetett és szerválhatott is kedvére.


Nagoyn sok időt szánt a röplabdára: napi szinten 2-2,5 órákat edzett, rendszeresek voltak a hétvégi meccsek, tornák, bajnoki fordulók. És ő ezt szerette, ezt szereti, sok mindent alárendelve ennek - ugyanakkor például a tanulást el nem hanyagolva.
És jöttek a sikerek is. Bekerült a Budapest Válogatottba, nemzetközi tornát nyertek, ahol ő lett a torna legjobbja, majd a tavalyi év végén bejutott a csapat a legjobb hat cspatos döntőbe. Ott ugyan nem remekeltek már annyira - de azért Emma kapta a csapat legjobbja különdíjat. Ugyanakkor, pár héttel később, már az egy korosztállyal fentebbi csapatban is játszhatott az ugyanilyen hatos döntőben - ott a negyedik helyet csípték el. Ez az országos - a budapesti bajnokságban több korosztályban is érmesek lettek.
Ebben a szezonban, egy új, elég határozott és keménykezű edzővel, még komolyabb célokat tűztek ki. Otthon sokszor elhangzott az a mondat, mint egy megvalósításra váró álom: "Majd a Békéscsaba ellen a döntőben"...... És ezért rengeteget dolgoztak, "szenvedtek", a budapesti bajnokságban ezúttal a felnőttek között indulva küzdöttek meccsről meccsre. Így aztán, mondhatni könnyedén jutottak be a végős hatos országos döntőbe.


Ez zajlott le a múlt hétvégén. És valami őrületes érzelem-cunamit élhettünk át, szurkolóként - hát még vajon ők, a lányok, résztvevőként. Fantasztikus volt látni ezt a csapatot, ahogy tényleg, egymást folyamatosan bátorítva, buzdítva, ha kellett vigasztalva, és minden pontért lelkesen örülve, meneteltek el a megálmodott döntőig - a Békéscsabával. Ott valószínűleg már kissé jól laktak, így megszorongatni tudták csak azt a röplabda akadémiát, amelyik azért határozottan más szinten foglalkozik a (női) röplabdával, mint a többi klub. Ehhez megfelelő anyagi támogatást is kap, így az ottani csapat már tulajdonképpen egy "válogatott" csapat (míg azért a többi csapatban azok játszanak, akik "oda lejárnak"). Nehéz, rögös és roppant izgalmas úton jutottak el álmaik meccséig, talán ezért is volt az ezüstérem is olyan ragyogó a számukra.
Emma liberó, készen áll

Emma akár a reklámtáblát is "lebontja", hogy megmentsen egy labdát

Emma akcióban - földről


Küzd

Tovább....

Szép mozdulat

Csak a labda bűvöletében

Persze a játékra figyelve
Emmácska, a kis liberó, tényleg hatalmas energiákat, ügyességet, akaratot és lelkesedést tett hozzá ehhez a sikerhez, önmagát nem kímélve, torka-szakadtából szurkolva, minden pontért körmeszakadtáig küzdve. Megérdemelt boldogságát nehéz volt könnyek nélkül nézni - de örömkönnyek voltak ezek. És jó volt látni, hogy most értelmet nyert mindaz, amit a sportolásról gondolunk, az, amiért érdemes ezért sok mindent feláldozni (akár nekünk, szülőknek is). Ugyanis - még ha továbbra sem annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy ezzel most jegyet váltottunk az olimpiai részvételre :) - jó útravalót ad az életre: érdemes küzdeni, kitartóan dolgozni az álmokért, a célokért. És mindezt szenvedélyből, az meg külön szerencse.


Egyébként, az egyik csapattárs apuka ilyesmivel foglalkozik, így készített egy filmes összeállítást az egész hosszú hétvégénkről - ebben mi, szurkoló szülők is benne vagyunk. Megható az egész (és amikor a gyerekek sírnak a filmen, az is az örömtől van), akit érdekel, ajánlom szeretettel:
https://www.youtube.com/watch?v=4UbuoJBzaQI&feature=youtu.be


Végül még pár boldog kép (csak mert én nem tudok vele betelni :) )
(Fotók: Csukás Zsolt, SzPortfotók; Film: Sartoris Gábor)


Sportoló lány öröm sportoló Apával

Számomra a legkedvesebb csapat

"Bajtársi" bátorítás

Meccs előtt



2018. május 18., péntek

Ismét nőies téma

Lehet, hogy majd megbánom ezt a bejegyzést*, de mérhetetlen keserűség töltött el ennek láttán:




Persze, mondhatnánk azt, hogy mostanra legalább EGY nő került a kormányba. Na de kérem!!!


Én nem vagyok egy elvakult feminista és a politika, mint olyan - legalábbis Magyarországon - taszít.
Mégis, négy lány anyjaként eléggé lehangol ez a látvány. Persze, most nem bárkinek a külsejére gondoltam.


*: mármint a munkám miatt.....

2018. március 19., hétfő

Nőnapos

A nemrég eljött (és tovahaladt...) Nőnap - egyben Zoltán-nap - alkalmából szeretnék mesélni három, számomra az utóbbi (???) időben valamiért meghatározó hölgyről.


1. Drusza
Nem nagyon szoktam itt írni a munkámról, valahogy nincs is mit, nem is túl izgi, no meg nem annyira olyan, amiről jó ötlet lenne a neten mesélni (jó, azért nem én őrzöm Magyarország legfonotsabb haditikait, nem kell aggódni. :) )
De januárban olyan történt velem munkaügyben, ami miatt kivételt szeretnék tenni - mert maga az egész is igen kivételes volt.
Az történt, hogy attól a párizsi székhelyű nemzetközi szervezettől érkezett egy delegáció, amelyikkel én is foglalkozom és ahonnan többnyire csak a mi irodáinkba jönnek el tárgyalni, vagy mi megyünk oda. De most másként történt, kifejezetten azt kérték, hogy menjünk "terepre", ott ismerkedjenek meg azokkal a meghatározó emberekkel, akik azokban a szektorokban és területeken dolgoznak, amikre ők most kiemeltebb figyelmet irányítanak (gazdasági nyavalya az egész, amúgy...). A témák izgik voltak, nem is annyira részletezném, de nők, területfejlesztés és integráció/szegregáció, illetve munkanélküliség elleni küzdelem köztük voltak.
Így jutottunk el többek között Nagyecsedre is. És míg addig is nagyon érdekes dolgokat láthattam és hallhattam (és ehettem..... hú, de még mennyit!!!!), addig az ott átélt élmény azért mindent vitt! Nagyecseden működik egy roma nőket támogató szervezet, a "Vazdune Cherhaja Emelkedő Csillagók Roma Nők Egyesülete" (mi a többiekkel már itthon elneveztük őket "Rising Star"-nak :) ). Oda is ellátogattunk, és hihetetlenül kedvesen és izgatottan fogadtak minket. A vezetőjüknek ugyanaz a leánykori neve, mint nekem az asszonykori, így elég vicces volt bemutatkozáskor, ahogy egymás szemébe mondtuk pont ugyanazt a nevet. Már előre figyelmeztettem is, hogy ne lepődjön meg. No és ez a hölgy egy valódi csoda! Egy energiabomba, egy igazi roma nagyasszony, aki tudja mit akar és meg is csinálja. Mosolyogva, lehengerlő energiákat mozgósítva. Először a csapatát mutatta be, aminek kapcsán elmondta, hogy azt szerette volna, ha mindenféle ember és foglalkozás, szakma legyen. Így általában egyvalaki több szerepet is vállal az egyesületben, ráadásul természetében igen eltérőt. Mert van aki, pl. vezeti a játéktárat és amúgy felszolgáló az általuk létrehozott és működtetett étteremben (ahol minket is vendégül láttak és pazar dolgokat ehettünk), de van néprajz-kutató, egyébiránt festő, szociológus, önkormányzati pénzügyi vezető, szociális munkásnak tanuló egyetemista, tánctanár, stb., stb. A céljuk nagyjából az, hogy ahol és ahogy lehet, segítsék a helyi roma közösséget - és egy kicsit "neveljék" őket, szokásaikat átalakítva úgy, hogy az nekik is a hasznukra váljék. Elmondta, hogy a kora-gyermekkori fejlesztéstől kezdve, a szülők kompetencia-fejlesztésén, oktatási hiányosságaik pótlásán keresztül a munkahely-keresés és munkába-állás összes buktatóinak megismertetéséig és felülemelekedéséig mindent próbálnak a maguk lehetőségeihez mérten kezelni. Főleg a nők szintjén. Szilviának, a "főnökasszonynak" "lányai" vannak - ezalatt az összes olyan roma hölgyet értette, akiért, akivel dolgozott és dolgozik azért, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Kemény munka, aprólékos és lassan haladó. Először a bizalmat kell kiépíteni, ami talán azért megy neki kicsit könnyebben, mert ő is onnan való, közülük jött és remek példát mutat. És hát azért is, mert egy erélyes személyiség, aki megmondja bárkinek, hogy segít ő, de ahhoz a másik is kell.
És Szilvia példát mutat. Elmondta, hogy 20 éves korában takarítónőként kezdte egy kórházban. Majd úgy döntött, hogy inkább tanul, és az elmúlt 16 évben mindig tanult valamit. Így lett varrónő, majd kereskedő, ápoló, leérettségizett, majd a Corvinuson tanult - immár a harmadik diplomáját szerzi meg, mindenféle segítő és szociális szakon (gyógypedagógia, esélyegyenlőség, szociális pedgaógus, nem is tudom pontosan, hogy melyik mit takar). És közben működteti ezt a szervezetet, EU-s pályázatokon indul és nyer, elmagyarázza a "lányainak", hogy jobb, ha nem mennek férjhez tiniként, hogy jobb, ha tanulnak, ha egy kicsit világot látnak (kirándulásokat szervez nekik, hogy kimozdítsa őket a beszűkült és erősen ingerszegény környezetükből), visszaküldi az iskolába azokat, akik nem végezték el, CV-t segít írni és elmagyarázza, hogy hogyan jelentkezzenek munkára. 8 év alatt 70 embernek segített eljutni az érettségiig. Ez szerintem fantasztikus.
Amikor megkérdezte tőle az egyik külföldi delegáció-tag, hogy honnan van minderre ennyi energiája, elmosolyodott és azt mondta: "ERŐT ISTEN AD..... (majd kis szünet után hozzátette:) PÉNZT MEG AZ EU." És továbbra is mosolyogva elmondta, hogy sok a gond, de muszáj pozitívan hozzáállni a megoldásukhoz, és ráadásul szerencséje van, mert remek kollégái vannak.
Engem ez a találkozás annyira feltöltött, annyira lenyűgözött. Sok mindenbe visszatért a hitem/reményem, ami mostanság kissé eltűnőben volt. Örülök, hogy megadatott - és természetesen azóta azon vagyok, hogy mindenféle segítséget is kerítsek nekik.


2. A lányom druszája
Másik földrész, másik történet. Ami rettenetesen indul. USA, Kalifornia, újabb borzasztó iskolai lövöldözés, 17 halott. És ugye felüti fejét az Amerikában rendre visszatérő vita a szabad fegyvertartásról. Hogy nekem erről mi a véleményem, az elég röviden összefoglalható: ellene vagyok. Nem hiszem, hogy bárki is nagyobb biztonságba kerül attól, ha fegyvere lesz, viszont mindenki nagyobb veszélyben lesz, ha bárkinek lehet fegyvere.... De most nem az én véleményemről akartam írni.
Hanem arról, hogy pár nappal a szörnyű esemény után, volt egy rendezvény (tüntetés?), ahol felszólalt annak az iskolának, ahol ez a támadás történt, az egyik diákja, történetetesen Emma keresztnevű. Nos, az a beszéd.... Abban minden benne volt, ami tiszteletet ébreszthet. Ez a kislány dühös volt, de mégis még tele hittel és reménnyel, hogy bár a megváltoztathatatlan nagyon fáj, de akkor legyen ez az utolsó ilyen szörnyűség! És ez a kislány nem félt! Annak ellenére sem, ami történt vele (ő túlélője volt a szörnyűségnek). És ez a kislány okos volt, nagyon nagy szónoki képességekkel is megáldott, és még olyan tiszta! Először elolvastam a beszédet, majd megnéztem a videót. Biztattam a lányaimat is, hogy nézzék meg ők is. Nagyon hatásos, erős beszéd volt! És megérintette a lányaimat is - Emma mondta, hogy ugyan nem érti az angol miatt (néha én sem értettem, akkora hévvel beszélt), de így is beleborzong - átjön a mondandó és az összes, erős és őszinte érzelem.
Amerikában történt ez, de úgy érzem, reményteli képet fest a mai ifjúságról, arról, hogy bízhatunk bennük és igen, arról is, hogy támogatnunk kell őket. Abban is, hogy merjék kimondani a félelmeiket, a meglátásaikat és az elvárásaikat.
A beszéd linkjére ebben a cikkben lehet rákattintani (azért érdemes a cikket is elolvasni, mert ott van a magyar leirata Emma mondanivalójának).
http://www.evamagazin.hu/emma-gonzalez-97678


3. A lányom, aki nem a druszám


Mivel sajnos ritkán jutok mostanában a bloghoz, így most ragadnám meg az alkalmat, hogy megörökítsem azt, hogy milyen is volt az, amikor Emma lányom 16 éves lett.....
Sajnos hétköznap volt, ezért kicsit nehezebb volt az ünnepi hangulatot előteremteni, de bízom benne, hogy sikerült.  Szeretem, amikor a reggeli félhomályban kibotorkál az éppen aktuális szülinapos (vagy ugye: szülinaposOK), és már előre tudja (tudják), hogy aznap minden róla (róluk) szól. Így volt ez Emmával is, aki jókedvűen és frissen mosott hajjal jött ki, hogy elfújhasson immáron 16 gyertyát a hagyományos, tortának kinevezett csúsztatott palacsintáján. A mi köszöntésünk után jöttek a testvérek is. Nem szeretném elkiabálni, de mostanság egy igen jól összekovácsolódott kis csapat lettek ők négyen. Cinkosok, vihorásznak, megvédik egymást (néha a "gonosz" szülőkkel szemben is), szurkolnak egymásnak és bátorítják egymást. Remélem, ez már így is marad. Ennek a hangulatnak megfelelő köszöntést és ajándékokat kapott hát Emma tőlük, és ennek megfelelő ünneplést is csaptunk - mind reggel, mind este, a nagymamákkal és Bálinttal (Zita barátjával) kibővített családi körben.
Hogy milyen a 16 éves Emma, és abból mit írhatok még le egy blogban? Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy továbbra is a kedvesség a legelső jelző, ami az eszembe jut róla. Jó szándékú, figyelmes, igyekvő, őszinte, szeretetteljes, érzelmeit hevesen megélő drága gyermek ő. Nagyokat tud hahotázni és mélységesen el tud keseredni. Önmagával nagyon szigorú, ritkán elégedett, néha önostorozó. Pedig nagyon szorgalmasan és jól tanul, remekül megy neki a röplabda és hát, a külsejével sincs gond egy szál sem. :) Érdekes, hogy nagyon családcentrikus, pedig ebben a korban nem feltétlenül ez a jellemző. Sok mindenben önálló, van praktikai érzéke is (csak a tömegközlekedés a gyengéje...), de mégis neki van a legnagyobb igénye arra, hogy együtt legyünk, mind a hatan. Nagyon szeretetreméltó, nagyon szerethető és nagyon szeretem is. Annyira örülök, hogy ő (is) a mi gyerekünk - immár 16 éve!
A reggeli "torta" és a szokásos "ünnepelt-várós" elrendezés
A szenvedély (kép: Sartoris Gábor)
Esti torta - vidám ünneplés




3+1. Nem is a druszám, nem is a lányom,....
.... de azért szeretném felhívni mindenki figyelmét egy idén már 17 éves leányzóra, vívó lányaim klubtársára, a kivételes versenyzői tehetséggel megáldott Pusztai Lizára. Felsorolni is hosszú lenne, hogy mi mindent nyert már meg, de közte van három Európa.bajnoki cím (kettő egyéni, egy csapat), többi Világ- és Európa-bajnoki dobogós helyezés, mind a saját, mind a felette lévő, sőt már a felnőtt korosztályban is. És menetel előre, folyamatosan hozza a formáját, lelkes és nagyon ügyes. Jegyezzétek meg a nevét, mert az Olimpia számára tényleg elérhető távolságra került - és egy ottani eredmény sem feltétlenül csak álom csupán.....  Jegyezzétek csak meg a nevét, figyeljétek a sportkarrierjét: Pusztai Liza. :)

2018. március 10., szombat

Érettségire készülve....

Teljesen természetes.
Teljesen természetes, hogy egymás után másfél óra kémia-különóra (a héten már a harmadik, de nem utolsó) és két óra biológia-különóra után, péntek este leül és Kill Bill-t néz. (Tarantino film - MINDEN Tarantino film vérben ázik, úszik, fröcsköl, spriccel).


Mondom, teljesen természetes.


És közben, így a téli tavasz kezdetén, várjuk, NAGYON várjuk a nyarat. Mondjuk úgy a júliust.

2018. január 13., szombat

Adventi naptár

Milyen aktuális cím, ugye? Dehát mit tegyek, most van időm egy kicsit visszatekinteni, "listába szedni" azokat a dolgokat, amiket nem szeretnék elfeledni, amiről nem csak képeket szeretnék őrizgetni, hanem pár sort is.
És ilyen ez a legutóbbi adventi naptárunk is. Azt hiszem, most nagyot újítottam, bár sajnos nem tartozik az ismételhető kategóriába, egyszer lehet csak "elsütni", de nagyobb (felnőtt....) gyerekek számára igen jó móka. Legalább is nálunk bevált.
Első ránézésre nem nagy kunszt, bár legalább elmondhatom, hogy kb én csináltam (a keretet nyilván nem). Íme:


Ezen a képen csak egy szalagocska lóg még le, a végén egy összetekert papírköteggel, de elárulom, hogy az Advent végére 24 szalagocska volt, a papírok pedig egy csinos halomban mellette.


Na de mit rejtettek az összetekercselt papírok? Nos, tulajdonképpen egy adventi visszatekintőt az utóbbi tizenpár évből, témák köré rendezve. Tehát, úgy kell elképzelni, hogy volt például olyan téma, hogy "adventi vásárok", vagy "karácsonyfák", vagy "karácsonyi műsorok", esetleg "pózolj karácsonyfa előtt", illetve "decemberi születésnapok", és így 24 ötlet, téma; pontosabban 23, mert a 24.-re az volt írva, hogy oda ők írjanak valamit. Mindig volt pár sor szöveg téma-felvezetőként, sok kép, és némi kommentár, ha adta magát. :) Hát, gyakran adta.


Azt kell, hogy mondjam, hogy imádták a lányok, minden reggel kíváncsian olvasgattak, nézegettek, és persze általában jókat derültek. Azt hiszem, hogy a két mindent vivő téma a leveleik voltak. Ugyanis az összes Mikulásnak és Jézuskának írt levelük dokumentálva van - és minden évben írtak is szorgalmasan! -, így azok fotóit olvasgathatták végig december elején és közepén (Mikuláshoz és Karácsonyhoz közeledve). No, az igen nagy vidámságot okozott! És egyébként le lehetett követni az aktuális játékdivatokat és a lányok örök kedvenceit is.


Szóval, nagyon örülök, hogy ez az ötlet kipattant a fejemből. Őszintén szólva, túl azon, hogy nyilván nem volt költséges (annál inkább munkás.....) és nem kellett 24-szer valami apró, de mégis hasznos dolgon törönöm a fejemet (ami négy kamasz lány esetében igen nehéz, pláne úgy, hogy az egyiknek közben születésnapja is van...), igazán segítette a ráhangolódást, valódi családi "program" lett feleveníteni az eddigi szép emlékeket, és persze nagy kedvet érezni hasonló élmények megszerzésére.
Mivel Klári még novemberben közölte, hogy "amikor felnőtt leszek, akkor is szeretném, ha készítenél adventi naptárt", az nem volt opció, hogy befejezzük ezt a szokást arra való tekintettel, hogy "olyan nagyok már".


Úgyhogy, nagy gyerekeknek (vagy örök gyerekeknek), vagy azoknak, akik úgy szeretik az Advent és a karácsony varázsát, mint kisgyerekkorban, ez egy jó ötlet lehet.

2018. január 12., péntek

Csodakönyv

Az úgy volt, hogy a lányok közül páran azért még készítettek kívánságlistákat a téli ünnepekre. Például Emma is. És legnagyobb meglepetésemre, a listáján szerepelt egy könyv, egy pontosan meghatározott könyv. Mégpedig Nicola Yoon "Minden, minden" című regénye. Ebből nemrégiben készült film - igazából a filmről hamarabb hallottam, mint arról, hogy könyv íródott erről először.
Természetesen nagyon örültem, hogy könyv is szerepel a kívánságlistán, hiszen arról már többször "értekeztem" itt a blogon is, hogy Emma nem egy könyvmoly (ennek összetett okai vannak).
A karácsonyfa alatt ott várta Emmát a kért kötet. És az igazán nagy meglepetésemre, Emma rávetette magát! És ő, aki nem egy gyors olvasó; ő, aki nem egy nagy olvasó, még a karácsony utáni kis belföldi kiruccanásunkra menet is olvasott (a kocsiban!). Sőt! Mire odaértünk, nagy sajnálatára be is fejezte!
Hűha! Ilyet sem nagyon láttam még!
Mondtam is, hogy elolvasom én is, hogy rájöjjek, milyen könyvet adhatnék még Emma kezébe, ami hasonló hatást gyakorolna rá (mert olyan jó lenne, ha sokat olvasna....). De még nem jutottam a könyvhöz! Ugyanis pár nappal azután, hogy Emma szomorúan bejelentette, hogy már a végére is ért (komolyan, még mindig nem térek magamhoz: a karácsonykor kapott könyvet még szilveszter előtt elolvasta!!!!), Klára is úgy döntött, hogy belelapoz. Erre a csoda újra megismétlődőtt! Bár Klárára már volt ilyen hatással könyv, sőt egy egész sorozat is (még Harry Potter, alsós korában), de azért az utóbbi időben inkább matat a telefonján, semmint irodalmat fogyasszon.... Erre a minap arra értem haza munka után, hogy ahelyett, hogy a telefont nyomkodná, elterül a kanapén, egy pokróc alatt, és a könyvet bújja! Majd egy-két nap elteltével, hasonlóan Emmához, ő is letörve mondta, hogy a végére ért (nem egy rettentően hosszú könyv, de azért nem is novella-hosszúságú). És hogy újra el fogja olvasni, de sajnos most oda kell adnia Imónak. Mert persze, hogy most már az ő fantáziáját is piszkálja. Meg persze, még én is sorban állok....


Szóval, lett egy ilyen csodakönyvünk. Persze, a nagy Harry Potter és Szent Johanna Gimi lázak idején mindig reménykedtem, hogy az csak a kezdeti lökés volt, és utána is majd falják a könyveket gyermekeim, de ez eddig nem jött be. De azért csak piszkál egy kicsit a kíváncsiság: hátha pont most tudnám megragadni a lehetőséget és olvasó (könyvfaló....) gyerekekké (majd később, sajnos nem is olyan sokára felnőttekké...) tehetném őket. Na ja, de mivel? Milyen könyv gyakorolna rájuk ilyen mágikus hatást?