Pages

2018. január 13., szombat

Adventi naptár

Milyen aktuális cím, ugye? Dehát mit tegyek, most van időm egy kicsit visszatekinteni, "listába szedni" azokat a dolgokat, amiket nem szeretnék elfeledni, amiről nem csak képeket szeretnék őrizgetni, hanem pár sort is.
És ilyen ez a legutóbbi adventi naptárunk is. Azt hiszem, most nagyot újítottam, bár sajnos nem tartozik az ismételhető kategóriába, egyszer lehet csak "elsütni", de nagyobb (felnőtt....) gyerekek számára igen jó móka. Legalább is nálunk bevált.
Első ránézésre nem nagy kunszt, bár legalább elmondhatom, hogy kb én csináltam (a keretet nyilván nem). Íme:


Ezen a képen csak egy szalagocska lóg még le, a végén egy összetekert papírköteggel, de elárulom, hogy az Advent végére 24 szalagocska volt, a papírok pedig egy csinos halomban mellette.


Na de mit rejtettek az összetekercselt papírok? Nos, tulajdonképpen egy adventi visszatekintőt az utóbbi tizenpár évből, témák köré rendezve. Tehát, úgy kell elképzelni, hogy volt például olyan téma, hogy "adventi vásárok", vagy "karácsonyfák", vagy "karácsonyi műsorok", esetleg "pózolj karácsonyfa előtt", illetve "decemberi születésnapok", és így 24 ötlet, téma; pontosabban 23, mert a 24.-re az volt írva, hogy oda ők írjanak valamit. Mindig volt pár sor szöveg téma-felvezetőként, sok kép, és némi kommentár, ha adta magát. :) Hát, gyakran adta.


Azt kell, hogy mondjam, hogy imádták a lányok, minden reggel kíváncsian olvasgattak, nézegettek, és persze általában jókat derültek. Azt hiszem, hogy a két mindent vivő téma a leveleik voltak. Ugyanis az összes Mikulásnak és Jézuskának írt levelük dokumentálva van - és minden évben írtak is szorgalmasan! -, így azok fotóit olvasgathatták végig december elején és közepén (Mikuláshoz és Karácsonyhoz közeledve). No, az igen nagy vidámságot okozott! És egyébként le lehetett követni az aktuális játékdivatokat és a lányok örök kedvenceit is.


Szóval, nagyon örülök, hogy ez az ötlet kipattant a fejemből. Őszintén szólva, túl azon, hogy nyilván nem volt költséges (annál inkább munkás.....) és nem kellett 24-szer valami apró, de mégis hasznos dolgon törönöm a fejemet (ami négy kamasz lány esetében igen nehéz, pláne úgy, hogy az egyiknek közben születésnapja is van...), igazán segítette a ráhangolódást, valódi családi "program" lett feleveníteni az eddigi szép emlékeket, és persze nagy kedvet érezni hasonló élmények megszerzésére.
Mivel Klári még novemberben közölte, hogy "amikor felnőtt leszek, akkor is szeretném, ha készítenél adventi naptárt", az nem volt opció, hogy befejezzük ezt a szokást arra való tekintettel, hogy "olyan nagyok már".


Úgyhogy, nagy gyerekeknek (vagy örök gyerekeknek), vagy azoknak, akik úgy szeretik az Advent és a karácsony varázsát, mint kisgyerekkorban, ez egy jó ötlet lehet.

2018. január 12., péntek

Csodakönyv

Az úgy volt, hogy a lányok közül páran azért még készítettek kívánságlistákat a téli ünnepekre. Például Emma is. És legnagyobb meglepetésemre, a listáján szerepelt egy könyv, egy pontosan meghatározott könyv. Mégpedig Nicola Yoon "Minden, minden" című regénye. Ebből nemrégiben készült film - igazából a filmről hamarabb hallottam, mint arról, hogy könyv íródott erről először.
Természetesen nagyon örültem, hogy könyv is szerepel a kívánságlistán, hiszen arról már többször "értekeztem" itt a blogon is, hogy Emma nem egy könyvmoly (ennek összetett okai vannak).
A karácsonyfa alatt ott várta Emmát a kért kötet. És az igazán nagy meglepetésemre, Emma rávetette magát! És ő, aki nem egy gyors olvasó; ő, aki nem egy nagy olvasó, még a karácsony utáni kis belföldi kiruccanásunkra menet is olvasott (a kocsiban!). Sőt! Mire odaértünk, nagy sajnálatára be is fejezte!
Hűha! Ilyet sem nagyon láttam még!
Mondtam is, hogy elolvasom én is, hogy rájöjjek, milyen könyvet adhatnék még Emma kezébe, ami hasonló hatást gyakorolna rá (mert olyan jó lenne, ha sokat olvasna....). De még nem jutottam a könyvhöz! Ugyanis pár nappal azután, hogy Emma szomorúan bejelentette, hogy már a végére is ért (komolyan, még mindig nem térek magamhoz: a karácsonykor kapott könyvet még szilveszter előtt elolvasta!!!!), Klára is úgy döntött, hogy belelapoz. Erre a csoda újra megismétlődőtt! Bár Klárára már volt ilyen hatással könyv, sőt egy egész sorozat is (még Harry Potter, alsós korában), de azért az utóbbi időben inkább matat a telefonján, semmint irodalmat fogyasszon.... Erre a minap arra értem haza munka után, hogy ahelyett, hogy a telefont nyomkodná, elterül a kanapén, egy pokróc alatt, és a könyvet bújja! Majd egy-két nap elteltével, hasonlóan Emmához, ő is letörve mondta, hogy a végére ért (nem egy rettentően hosszú könyv, de azért nem is novella-hosszúságú). És hogy újra el fogja olvasni, de sajnos most oda kell adnia Imónak. Mert persze, hogy most már az ő fantáziáját is piszkálja. Meg persze, még én is sorban állok....


Szóval, lett egy ilyen csodakönyvünk. Persze, a nagy Harry Potter és Szent Johanna Gimi lázak idején mindig reménykedtem, hogy az csak a kezdeti lökés volt, és utána is majd falják a könyveket gyermekeim, de ez eddig nem jött be. De azért csak piszkál egy kicsit a kíváncsiság: hátha pont most tudnám megragadni a lehetőséget és olvasó (könyvfaló....) gyerekekké (majd később, sajnos nem is olyan sokára felnőttekké...) tehetném őket. Na ja, de mivel? Milyen könyv gyakorolna rájuk ilyen mágikus hatást?

2018. január 11., csütörtök

Imola szerint a világ

Imó iszonyú vicces mostanság (illetve mindig is az volt, jobban belegondolva, és a mostanság oly' gyakran megnézett régebbi családi videókat megidézve).
Az sem változik nála már jó ideje, hogy szereti a hasát, és hihetetlenül jóízűen tud enni (és elég sokat....). Ami újdonság, hogy azért hajlandó nyitni egy kicsit a különböző ételek felé; rugalmas természete által néha akár egy kis "beletörődésel" is - aztán ez akár egy-egy új "kedvencet" is eredményezhet. Mint ahogy az alábbi kis "aranyköpése" is mutatja. :)


"Anya, nekem mostanában a majonézes kukorica a kedvenc ételem. Ez azért furcsa, mert amúgy nem szeretem sem a kukoricát, sem a majonézt."


Apukám erre azt mondaná, hogy ez maga a dialektika. A vívólányok egyik edzője talán ezt: "női kard, ehhhh..." (és legyintene).
Én csak azt, hogy ez a kamaszkor és Imola találkozásának különleges bája. :)



2018. január 4., csütörtök

Valaki mondja meg....

..... a hosszú évek miért tűnnek úgy, mint egy pillanat?

A két kép között kb 18 év telt el (mondjuk Zita az elsőn már nem teljesen újszülött, na)
Viccesnek tartottunk egy ilyet készíteni Zita 18. születésnapján.
Amúgy pedig jól mutatja a múló időt. :(

Ez a dalszöveg már-már belémégett - fájóan nosztalgikus alkat vagyok. És noha igyekszem minden alkalomnak és ünnepnek megadni a módját, azért tulajdonképpen minden születésnap, évzáró, ballagás, szilveszter egy-egy heg a lelkemen.... mert már megint elmúlt valami. Egy év, egy korszak, elhagytunk egy mérföldkőt. Ahogy azt szoktam mondani, hogy az a kedvencem, amikor mind a hatan együtt ülünk a vacsora- (behelyettesíthető reggelivel és ebéddel is :) )asztalnál, senki nem utazik sehová, senki nem versenyzik éppen - na, én akkor vagyok teljesen nyugodt és boldog. Miközben persze az utazások, a kihívások, a versenyek, az események és rendezvények adják ugye az élet lüktetését. És így vagyok az ünnepekkel is - valahol az egyszerű hétköznapok nyugtatnak meg leginkább, mert az ünnepeknél mindig van egy pillanat, amikor leteper a nosztalgia és kissé az elmúlás fájdalma.
Na de miért is hablatyolom én mindezt itt ösze?! Hát mert az elmúlt pár hónapban két nagy alkalmam is volt egyszerre meghatódni, elgyengülni (és előtte sokat készülni), és közben megszenvedni azt, hogy már megint elérkeztünk valahová, ahonnan nincs visszaút.


Novemberben volt Zita szalagavatója. Volt ugye neki már egy "tesztüzem" tavaly, hiszen mint tizenegyedikes, táncolt egy szép Palotást, illetve, mint "felkért partner", keringőt is a tizenkettedikesekkel. Na de az más volt! Idén ő kapott szalagot!!!! Jajj, a gondolatára is könnyes lesz a szemem.
A szalaggal (és valaki más hajával a háttérben :) )
Szóval szépen megtervezett mindent. Már május végén (június elején?) kiválasztotta és lefoglalta a ruháját. Az egy évvel korábbi "főpróba" arra is jó volt, hogy tudta, hogy milyen fazonú ruhát NEM szeretne idén. És meg kell vallani, a mostani ruha találóbb is lett neki. (Meg jóval drágább is, de hagyjuk....) Aztán kitalálta a frizurát, a sminket - és meg is beszélte ezeket Dórival, a legügyesebben sminkelő szuper-fodrásszal. Még műkörmöket is csináltatott, amit sosem szokott - és ha Zolin múlik, ezentúl sem lesz másképpen. :) Sőt! Még szoliba is elment vagy háromszor, hogy hófehér bőre legalább egy kicsit üssön el a ruha színétől. Amúgy pedig rengeteg mindenkit meghívott (külön művészet volt ennyi jegyet szerezni...), rokonokat és barátnőket, barátokat. A táncpróbákon aggódott, hogy nem megy majd nekik, főként az osztálytánc miatt voltak aggályai. De a keringőnél sem sikerült mindig próbálni (az ő partnere - visszahívta a tavalyi tizenkettedikes partnerét :) - közben külsős lett, és nem mellesleg egyetemista, így néha támadtak bonyodalmak; de legalább már összeszoktak és keringőzni is tudtak mind a ketten). Az osztálytánchoz még külön jelmezt is intézett magának Zitus, kb az utolsó utáni pillanatban.
A fodrászkodás pazar eredménye

Részlet a készülő sminkből
És eljött a nagy nap, és persze, hogy minden összejött. Gyönyörű lett - nyilván a legszebb (nekem)! Mindenki odaért időben.
És jött az, amitől a leginkább tartottam..... Kisétáltak matrózblúzban (ebben a suliban ez a hagyomány - Zita ágált persze, hogy mennyivel jobb lenne valami kiskosztüm, de nekem tetszett így is), és az ő nevét mondták ki először..... Tudtam, hogy ott fogok összeomlani, így is lett :) Ahogy odament, persze, hogy végigfutott a fejemben a film a kicsi Zitáról, aki először ment iskolába, aztán, aki először ment (ötödikben!!!!!) ebbe a gimnáziumba. És arról, hogy ki is ő most, hová tart, és milyen szép, és mennyire túl hamar tart már itt. És hogy jaj de nagyon szurkolok neki, hogy úgy sikerüljön neki az érettségi és a felvételi, ahogyan szeretné és ahogyan meg is érdemelné.


Az osztálynévsor végére összeszedtem magamat, és rohanhattam is le fényképezni (mondjuk a képek nem lettek a legjobbak, a profik sem, na de sebaj....)
Az osztálytánc nagyon tetszett! Olyan jókedvűek és lendületesek voltak végig! Nekem ez számított csak - amúgy nyilván nem találták fel a spanyol viaszt, de ötletes volt - Zita pedig tüneményes volt indiainak öltözve!
Indiaiként - tánc után, kimelegedve, boldogan

Egy nagyon jó barátnővel, Anettal, aki amúgy is magas
(válogatott röplabdás), Zita mezítláb, Anett kissarkú csizmában,
orosz "babaként"


Az osztály (vagy legalább is a zöme), jobb oldalt az osztályfőnök


A keringőnél meg az volt a klassz, hogy az összvissz két ballagó osztály együtt adta elő - ettől látványos lett - és nem is untuk el a keringőket (hiszen csak kétszer néztük végig ugyanazt :) )
Még szerencse, hogy a két tánc együtt volt ezen a hatalmas téren

Marcival, táncpartner kétszer :)

Apa-lánya

Anya-lánya

Kiscsalád

Vívós-vicces

Bálinttal, a szerelemmel

Szalagavatós hölgykoszorúban

Bogival, a (legjobb) barátnő-osztálytárssal

Ölelés....
Szóval, felkerült a szalag Zitára is (egyszer már el is hagyta, aztán megtalálta, de így most van neki egy tartalék is), és megkezdhetjük az érettségire izgulást. Ő mondjuk a tanulást is (illetve folytathatja - le sem állt vele, még nyáron sem). Egy korszak ajtaja záródik....
Frissen szalagozva (előtérben az egyik osztálytárs, aki 10 nappal
a szalagavató előtt eltörte a lábát :( )
Egy másik pedig már le is zárult. A hivatalos gyerekkoré. Zita december 16-án 18 éves, és ezáltal nagykorú, "felnőtt" lett.
No, erre az eseményre pedig én készültem rengeteget - szeptembertől szerveztem mindenfélét - már úgy izgultam a végén (hogy minden összejöjjön és senki se szólja el magát), hogy utolsó éjszaka szinte nem is aludtam. Az ötlet közösen pattant ki a fejünkből Zolival, aztán a részletek (amikben ugye az a híres ördög tud bújkálni) már kb teljesen rám maradtak. És hát persze, menet közben minden alakult, formálódott egy kicsit.
Az alap elképzelés egy városi "roadshow" volt, Zita életének meghatározó alakjaival. És hogy mi lett? Most elmesélem! :)


Már előre szóltunk: korán kell majd kelnie. No, nem is tudott aludni!!!! :)
Reggel 7-kor pusmogva tettük meg az utolsó előkészületeket, Zolival és a húgokkal. Amikor végre készen állt minden, bekopogtunk hozzá, mondtuk, hogy kapott egy üzenetet.... (ezt mondjuk nem hallotta akkor még). És kijött! Álmosan, szépen kisimult, tökéletes kis mosolygós pofijával. Nekem már ott eltörött a mécses, csak öleltem őt..... Zoli is meghatódva vette a karjaiba. És az összes testvér is megszeretgette. Leült az asztalhoz, ahol a mécsesekből kirakott 18-as szám és 18 szem macaron (kedvenc sütije) fogadta az ajándékok mellett. De mondtuk neki, hogy előbb nézze meg az "üzenetét". Nagyon modern módon, Messengeren küldtem neki át azt, amin nem keveset "dolgoztunk", szervezkedtünk. Egy alig több, mint egy perces összevágott videót, amelyiken sokan kívánnak neki boldog születésnapot - mindenki valahogy vívóruhában, vagy vívással kapcsolatosan. Így pl Zita osztálytársai is beöltöztek titokban vívóholmiba és egy "együttes" (karddal való összevágás) után vették le a sisakjukat és lepték így meg a barátnőjüket. De mi, Zolival, a húgok, illetve Bátyám lánya, Zsófi is így köszöntöttük meg. És persze a vívótársak is, meg néhány edző és természetesen Zita szívszerelme is. Nagyon aranyos kisfilm lett belőle. Na, Zita már itt repkedett az örömtől és boldogságtól - mondta, hogy mindig is vágyott arra, hogy egyszer kapjon egy ilyet.
Kibontogatta az ajándékait (mindennek őszinte és kitörő lelkesedéssel örült). Mindeközben szólt a zene, amit gondosan összeválogattunk előtte. Ébresztéshez a "Once upon a december" című szépséges szívbemarkoló rajzfilm-zene szólt, majd jött a klasszikus "Happy birthday!" Stevie Wondertől, utána Robbie Williams "Angels"-je, majd..... elkezdődött egy szám (Nora En Pure: "Tears in your eyes"), amiről épp nem sokkal korábban derült ki, hogy Zita nem is annyira kedveli. Zoli meg is jegyezte viccesen, hogy "Itt a kedvenc számod!", mire Zita kontrázott: "Mondjuk, ezt nem is szeretem...." Majd a zene kicsit elhalkult, és megszólalt a felvételen Zoli..... Ugyanis írt egy verset Nagylánya 18. születésnapjára..... Amikor elküldte nekem pár nappal hamarabb, elsírtam magamat. Nem csak a mondanivalója miattt (persze főként azért), hanem azért is, mert akkortájt éppen azon törtem a fejemet, hogy mit is kellene írni Zitának erre az alkalomra. És nem találtam semmi idézetet vagy frappáns mondanivalót, amit érdemes lehetne leírni (végül kb annyi állt amúgy az üdvözlőkártyán, hogy szívünk és házunk örökké tárva-nyitva áll majd előtte). Éppen Zolival akartam erről konzultálni, hátha neki van valami jó ötlete. Hát volt.... A szám végére, Zita csak annyit mondott kissé "rekedten": "Na, most már szeretem ezt a számot!".
18 gyertya, 18-as alakzatban, 18 macaronnal

Így örült mindennek
A rövid idő alatt átélt érzelmi cunami után mondtuk neki, hogy öltözzön fel úgy, hogy kint is lesz, bent is lesz - és nem, még egy kávét sem kaphat, majd kap "ott", amiről nem tudta, hogy hol van. :) Adtunk neki továbbá egy "töltényt" a polaroid-gépéhez, hogy használja egész nap, amikor "úgy gondolja".


Reggel 8-ra már úton is voltunk. Szegény Imót útra bocsátottuk (pont egy, illetve két fontos versenye volt aznap reggeltől), mi pedig bekötöttük Zitus szemét, autóba szálltunk, tekeregtünk egy kicsit, és megálltunk végül az első állomásnál. Szüleimhez érkeztünk meg - Betyár kutya öblös hangja azonnal elárulta hollétünket.... - Anyukám egy "villásreggelivel" várta nagykorúvá érett unokáját. De ott volt még persze Apukám is, Zoli szülei és Évi, a sógornőm, Zsófi unokahúgom és Gergő unokaöcsém. Lenyűgöző ajándékokat kapott itt is (pl. Anyósom egy kerek évig hímzett neki egy gyönyörű gobelein-képet, Éviék pedig egy barcelonai hosszú hétvégével lepték meg, az unokatesók társaságában). De amin mindenki elámult, az a pazar reggeli, amit Anyu feltálalt. Annyira klassz volt, hogy az egész család elkezdte győzködni, hogy csináljon belőle rendszert. Azt hiszem, hogy még sosem volt ilyen alkalom, hogy a nagycsalád egy ünnepet reggel tartott volna, de mindenkinek nagyon bejött. Jobban belegondolva, nagyon jó ötlet.... (Mi mondjuk ezt karácsonykor, december 24-én, már így rendszeresítettük a szűkebb családi körben, de úgy látszik, hogy ebből közös hóbort lesz :) )
Az öröm folytatódott

Az említett hímzett kép
(Több kép nincs, ott polaroidok készültek....)
A reggeli vége felé már nézegettem az órámat - kilenckor tovább kellett indulnunk.
Mondtuk neki, hogy most nem kötjük be a szemét, mert hazaugrunk, hiszen Emma és Klári nem tartanak majd vele, Zoli pedig Imóhoz indult, hogy neki is legyen támasza a versenyen. "De azért elkanyarodunk az ovi felé, nosztalgiából". Nos, ha nem is pont az ovinál, de ott várta őt Dorina, az első igazi barátnő - aki éppen pont egy nappal korábban ünnepelte a 18. születésnapját. A terv az volt, hogy sétálgatnak a hozzánk közeli parkban egy félórát, de tíz perc után ott voltak, hogy fáznak, így nálunk folyt tovább a csevej. Nagyon örültek egymásnak, és a gyengédség, amit ovis koruktól éreztek egymás iránt (a szó kizárólag nemes értelmében! még mielőtt valaki mást gondol.....) semmit sem csökkent, jó volt őket együtt látni ismét.
Egy idő után búcsúzniuk kellett - Zita "roadshow"-ja folytatódott. Ismét bekötöttük a szemét. Itt megjegyzem, hogy minden "állomás" előtt kapott Zita egy videóüzenetetet. Ugyanis jó barátnője, Emma, nem tudott ott lenni aznap (ahhh, vívó ő is, más fegyvernem, és külföldön versenyzett éppen), így miután előtte elmeséltem neki, hogy miként fog felépülni Zita szülinapja, előkészített videóüzeneteket. Ezeket elküldte nekem, én meg az aktuális pillanatban továbblőttem Zitusnak. Így aztán általában kapott egy-két útmutatást a soron következő eseménnyel kapcsolatban, de azért nem mindig találta ki, hogy mi is történik majd vele.
Szóval, az újabb zötykölődés után Mingi barátnőméknél csöngettünk be. Ők azok, akikkel olyan sok helyre jutottunk el együtt, összcsaládilag - így a gyerekkori utazásokat elevenítették fel Mingiék mindig vendégszerető otthonában. És Mingi eszméletlen, sajátkészítésű, ízléses kis apróságokat ajándékozott a boldog szülinaposnak.
Mingiéktől ismét bekötött szemmel hurcoltam tovább a nagykorú gyermeket. Ezúttal kicsit hosszabb útra vittem. Utolsó pillanatos módosításként nem a Műjégpályára (mert reggel 9-kor, a végső egyeztetés időpontjában az érdekelt felekkel még ömlött az eső - persze a találkozó idejére már a nap is majdnem kisütött, na de sebaj), de a közelébe. Egy-egy piros lámpánál jeleztem Boginak, Zita osztálytárs-barátnőjének, hogy hol járunk, mikor kell kijönni Zitáért. És amikor odaértem a helyre, ez egy vízipipázós hely lett végül, Zita szép szál legény osztálytársa kinyitotta az autó ajtaját és "kiragadta" onnan a bekötött szemű lányomat. Vicces volt, mert egy járókelő gyanakodva nézte végig a jelenetet - úgy éreztem, jobb, ha felvilágosítom arról, hogy mi folyik éppen, még mielőtt rendőrt hív.... :)
Így Zita egy órán át pár osztálytársával, barátjával szórakozott.  Ott is nagyon jól érezte magát, elmondása szerint. A megadott időre visszamentem érte, és már rutinosan kötözte magára a fekete kendőt. Nem mentünk sokat, és ezúttal Bálint, nagylányunk szívszerelme vette karjaiba. Bálint egy versenyen zsürizett éppen, de gondoskodott arról, hogy rendeljen sushit (másik nagy kedvence Zitának), így kettesben ebédeltek.
Ismét időre érkeztem, átvettem az egyre vidámabb nagykorút és megint utaztunk egy kicsit. Ezúttal női kéz ragadta őt ki az autóból - a vívó-barátnőkkel töltötte a rá váró másfél órát: szabadulószobába mentek, a Gozsdu-udvarban (nagyjából azért oda, mert ott engedtek egyszerre 8 személyt játszani.... :) ).
Miután kiszabadultak, mondtam Zitának, hogy most már nem kell a kendő, de még van egy utolsó meglepetés. Azért nem kell a kendő, mert úgysem jön rá az útvonal vagy a helyszínek alapján, hogy hová megyünk. Egyébként..... Emma-barátnője videó-üzenete és a megérzései alapján rájött....


A Szent Imre kórházhoz érkeztünk. Hogy miért? Mert Zita már harmadik éve kitartóan készül (és ezért pl. éjjel-nappal, télen-nyáron kémiát tanul, különtanár segítségével is) arra, hogy orvosira felvételizzen, mert ő szülész-nőgyógyász szeretne lenni, minden vágya, hogy kisbabákat segítsen a világra. Így aztán a 18. születésnapján azt az ajándékot kapta, hogy bemehetett egy szülőszobára, szülészetre és újszülött-részlegre. Egy nagyon kedves szülésznő körbevezette, mindent megmutatott és elmagyarázott neki - és még egy aznap született kisbabát is a kezébe kapott Zita.


Hogy is fogalmazzak? Tíz centivel a föld felett járt a lányom, mire a túra végére ért. Egyszerűen nem győzött lelkendezni a hazafelé vezető úton. Persze, egész nap fantasztikus élmények érték, de ez rátette az egészre a koronát. A mai napig újra és újra emlegeti ezt az élményt és rajongással mesél a karjaiban tartott kisbabáról.


Otthon aztán átöltözött, és indult a buliba. A közelben foglaltunk le egy különtermet egy étteremben. Oda szervezték Zita barátnői a bulit (sejtettük, hogy az azért gyanús lenne, ha senki nem szervezni neki hivatalosan semmit, így megkértem Bogit, hogy mondja azt, hogy majd ő intéz egy bulit - de a helyszínt majd csak "a megfelelő időben" közli vele). Úgy gondoltuk, hogy kiindulópontnak, egy kis vacsorára és tortaevésre jó lesz - vihettünk pár üveg pezsgőt, a többit pedig rájuk bíztuk.... Úgy tudom, nagyon kedvesen köszöntötte őt az összegyűlt társaság (kb azok, akikkel napközben találkozott, plusz persze még egy kiszélesített, főként "vívó" kör)......
Szóval, összességében, és ebben Zita milliószor megerősített a későbbiekben, nagyon jó és emlékezetes 18. születésnapot sikerült kerekíteni elsőszülött nagylányunknak. Mondta, hogy sokkal-de-sokkal jobb volt, mint ha valami nagyértékű ajándékot adtunk volna (tőlünk tárgyi szempontból egy gyűrűt kapott, de nem valami sokgyémántos szuperaranyt, hanem egy jó design-ú nemesacélt :) ). És persze, sokszor elmondta, hogy bárcsak még mindig az a nap tartana. Tényleg, olyan fantasztikus volt látni az arcán az őszinte örömöt, lelkesedést, boldogságot.


Ez történt tehát 2017. december 16-án, Zita 18. születésnapján. Emlékezetes, az biztos.

2017. október 30., hétfő

Tini, tini

Születésnapi reggeli hajnali csendélet
Az októberünk egy ünnepekben gazdag hónap. Az én születésnapommal nyitjuk meg, a házassági évfordulónk a vége felé van, és a kettő között, az őszi hónap legszebb ékeként, az Ikrek születésnapja "ragyog".
Teenager, mondja az angol az olyan korú gyerekekre, akiknek az évszámuk "teen"-nel végződik. Azaz, a thirteen (13), fourteen (14), fifteen (15), sixteen (16), seventeen (17), eighteen (18) és nineteen (19) évesekre értik ezt.
Klára és Imola október 17-én lettek 13 évesek, így ők is beléptek a tini korba. Azaz: most van négy "tini" lányunk otthon - ami azért elég fenyegetően hangzik, főleg azért, mert a tiniket a kamaszok szinonímájaként is érthetjük. És igen, értjük is, éljük is. És pont olyan fenyegő, mint amilyennek hangzik.... Mert most már ezek a "Kicsik", akiknek a blogban rögzített szülinapi történeteiket gyorsan átolvastam nosztalgiázás végett (itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt) is produkálják a kamaszodás összes jelét. Vicces, valahogy ezeket is szétossztották egymás között. Mondjuk a hiszti, az öltözködés fontosságának ugrásszerű megemelkedése és a túlzott sampon-használat kórossága közös. De az egyik inkább harsány lett, a másik meg szobájába bevonuló, elbújó, a világra, saját magára és főleg az anyjára haragvó lett. Az egyik csupa pattanás, a másik arca sima, mint egy babáé. Az egyik folyton beszél, a másikból úgy kell kihúzni egy-két szót (aztán megbánni, hogy próbálkoztunk). Az egyik csupa lendület, a másik néha már-már apatikus. Az egyik megfogadja a tanácsokat (néha kissé duzzogva), a másik alapból megsértődik. Az egyik egyre lelkisebb, a másik egyre haragosabb (kb. a világgal szemben). Ahh, de inkább nem folytatom. Még panasznak tűnne. Pedig csak - ahogyan a szülinapjukon írtam az egyik igazán kedves kommentelőnek - túlélésre játsszunk. Sokszor odaképzeljük rájuk a Vekerdy által olyan jól kitalált táblát, miszerint is "Átalakítás miatt zárva", és örülünk azoknak a pillanatoknak (perceknek? óráknak? napoknak? - áhh annyi sosincs), amikor mégis "kinyitnak" és meglátjuk régi önmagukat, illetve azt, amivé majd válnak - ha kijönnek a begubózás fázisából....
Tehát most is megünnepeltük őket - ismét hétköznapra esett a napja, sajnos. Így a hajnali fényben várta őket a két torta (most kivételesen cukrászdai, mivel előző nap este értünk haza Zolival a horvátországi (poreci) hosszú hétvégénkből).
És szerintem nekem mindegy lesz, hogy hány évesek lesznek a gyerekeim - a szülinapjukon mindig eltölt majd az a mérhetetlenül nagy szeretet, amit irántuk érzek. (Persze a többi napon is szeretem őket - csak ilyenkor valahogy majd szétfeszít az érzés). Azt pedig külön élvezem - és élvezem majd, amíg megadatik -, hogy láthatom őket ezeken a jeles napokon REGGEL, ébredés után. Olyankor még "kicsit kicsik" és teljesen önazonosak, az álomtól szétcincált pofival, a világra nyitás örökérvényű reggeli kíváncsiságával.
Gyertyát fújtak, ajándékot bontogattak, örvendeztek - majd minden ment a szokásos reggeli rutin szerint. Elment a két "frissentini" az iskolába - egy kicsit ott is ünnepeltetni magát. Én pedig a  munkahelyemre érve gondoltam jobban végig mindazt, ami 13 éve és azóta történt. Mert 2004. október 17-én lett NÉGY "a lány", és akkor lett ezáltal teljes a világ.
Álmos gyertyafújás


Ajándékok feletti örömködés a nagyobb "családi" köszöntés során

És egy szerető apai ölelés a születésnap reggelén

2017. október 27., péntek

Futós kérdés - kamaszokkal

Tegnap este, nagy örömömben, elmeséltem az éppen otthon tartózkodó lányaimnak, hogy sikerült folyamatosan futnom 42 percen át, és a telefonom szerint (amelyik méri ezeket a megtett lépésszámokat meg futásokat, ha akarom, ha nem) 6,9 km-t futottam.
Erre két nagyon eltérő reakciót kaptam, gyakorlatilag egy időben:
Egyik: "De ügyes vagy, Anya! Ez szuper! Jól van, látod, megy ez! Szerintem én nem tudnék ennyit futni!"
Másik: "A telód gagyi."
Na, lehet tippelni, hogy melyiket ki mondta! A bejegyzés végén ott lesz a válasz.
*********************************************************************************
Addig még elmesélem, hogy miért is olyan nagy szó ez.
Mindig mondom, ha valaki érdeklődik, hogy ennyi sportoló gyermek és az újabb (sportolói szempontból) virágkorát élő férjuram mellett én mit mozgok, hogy hát én remek szurkoló vagyok. Bizony, bármennyire is hiszem, hogy arra van időnk, amire akarjuk, sokszor nem jutok oda, hogy az én mozgásomra és egészségemre is odafigyeljek. Mert mindig annyi a teendő, hogy lelkifurdalást okoz, ha nem azzal foglalkozom. Idén nyáron, Anyukám balesete kissé rávilágított arra, hogy muszáj fittnek maradni/lenni. És persze nyáron azért mindig többet tudok mozogni én is. Úsztam hát rengeteget, meg egész sokat bringáztam is - dehát sosem gyorsan, sosem igazán sokat. Úszásnál gyakran begörcsölt a lábujjam (emiatt félek túl mélyre menni szabad vízben, illetve a medencében is szélső sávban úszom). És hát a régi "szerelmem", a futás meg elkezdett nagyon nem menni. Ahogy nekivágtam, rögtön szédelegtem, jöttek a karikák a szemem elé, le kellett állnom. A nagyatádi közös családi Extrememan-ünkön (igen, ilyet is csináltunk, majd egyszer ezt is elmesélem...), én mindössze egy 5,25 km-es kört vállaltam a futásból, már a lemenő napnál - és az is alig ment, folyton sétálnom kellett, nem esett jól. Ostoroztam magamat, hogy én fogom lelassítani a családi teljesítményt, majd még kizárnak a végén minket, stb.... Ez nagyon rossz élmény volt. Végül, augusztus végén, amikor a BudapestMan nevű rendezvény volt (triatlon - mi más?, amin Zoli indult, persze....), szerveztek pár futóeseményt is mellé. Beneveztem magunkat (Emmát, Imót, Klárát és magamat) egy úgynevezett "Ladies Run" futamra, ami 6,6 kmt jelentett a Városligetben. (Itt megjegyzeném, hogy Klára a másnapi 10 km-es futáson is részt vett..... 38 fokban). Úgy gondoltam, hogy "kap egy utolsó esélyt a futás". Hozzáteszem, pokoli hőség volt, de akkor is! Nagy csalódás volt nekem, folyton az ájulás kerülgetett, iszonyatosan bosszantott, de kénytelen voltam egy csomót sétálni. Amikor végre bevánszorogtam, úgy döntöttem, hogy soha többet nem futok egy métert sem.
Azon a bizonyos augusztusi futóversenyen. Azt
hiszem látszik a képen, hogy szenvedek.
Aztán szeptemberben elmentem a rendszeres időközönként elvégzett szokásos vérvételemre. És akkor azért fény derült a turpisságra. A vasam szintje már-már mérhetetlen volt. Az elfogadott érték 10 és 32 között van (most meg nem mondom a mértékegységet), nekem 5 volt. Állítólag 3-tól már vért adnak.... A doktornő ismét tablettás megoldást ajánlott (pedig bíztam benne, hogy kapok egy kis intravénás kúrát), amivel mindig az a gondom, hogy nem nagyon szívódik fel, mert "átrobog" rajtam.... Most egy másik bogyót írt fel, attól szimplán fáj a gyomrom. De azért elkezdtem szedni. Zoli is aggódni kezdett, bement valami bioboltba és elmesélte a "problémát". És hazaállított valami iszonyatosan fanyar lekvárszerű cuccal, amire a bioboltos eladó azt mondta, hogy csodát fog művelni. Reggel egy kiskanál és este is. Zoli mindig rám szólt, ha elfelejteni látszottam, így 2-3 hét alatt el is fogyott.


Október derekán elutaztunk kettecskén Porecbe a 20. évfordulónkat ünnepelni (jó, volt ott egy triatlon verseny is, de hát milyen furcsa véletlenek vannak, na....), és egyik délután Zoli rávett, hogy "kocogjak vele egy kicsit". Azzal a felkiáltással, hogy olyan iramban, amilyenben én akarom, és akkor állok meg, amikor én akarok. Hát elindultunk, én nagyon szkeptikusan, már-már duzzogva. És nem kellett megállnom! Mehettünk úgy 3-4 km-t, ami teljesen jól esett! És nem kerültem az ájulás szélére és nem jöttek a karikák a szemem elé....


No, ez némileg felébresztette bennem az "alvó" kisördögöt és itthon is nekieredtem a futópályának. És láss csodát! Újra ment a futás! Akkor növeltem a távot! És még mindig nem kellett megállnom! Jó, hát nem döntök még rekordokat 1000 méteren, de az sosem volt és sosem lesz célom. Csak az, hogy újra élvezzem a futást, azt, hogy érezzem, hogy dolgoznak az izmaim és hagyhatom őket dolgozni, nem parancsol a szufla megálljt.


Így jutottam el tegnap az ominózus időig és távig - tele voltam endorfinnal, némileg sajgó izmokkal, kifulladás nélkül. Gyorsan tárcsáztam is Zolit: hozzon még olyan lekvárt!!!! Ki tudja milyen csodák várnak még rám, ha teljesen feltöltöm a "vasraktáromat"!!!! Zoli is nagyon örült (amúgy már próbálta beszerezni az újabb adagot, csak persze abban a boltban már éppen elfogyott.....), biztatott.
Szóval, mostantól lekvárt eszem és futok - ki tudja milyen távig jutok el! :)
Tanulság? Néha nem árt egy orvosi kontroll.


(És a megoldás: Egyik: Emma, Másik: Klára)

2017. október 25., szerda

Rózsák

Tegnap volt 19 éve, hogy hozzámentem. Ma van 20 éve, hogy "összejöttünk". És a képlet továbbra is egyszerű, letisztult: csak akkor tudom igazán jól érezni magamat, ha ő is velem van; soha nem tudom teljesen jól érezni magamat, ha nincs velem. Szerintem ez szerelem. Ja igen! És mérhetetlenül nagy szerencse! (Ugyanis erősen úgy tűnik, hogy ő is pont így gondolja - már 20 éve, ugyebár.)