Sokan ismerhetik a mostanság népszerű Tóth Gabi "Elég volt!" című pörgős-dögös dalát.
Az utóbbi napok (de akár hetek, sőt hónapok!) vetületében, az alábbi "átirat" jutott az eszembe, amikor is már a negyedik gyermekemet is magával ragadta a gyomorinfluenza (vagy valami hasonló vírusos kórság) rettegett szörnye.
Érzékeny gyomrúak itt álljanak meg az olvasgatásban és max. az eredeti verzióval dobják fel a napjukat!
Én fogtam kezed,
amíg bírtam veled,
tudom beteges tánc,
a kezemben tál.
A házhoz kötve börtönödben untam már,tudhatnád.
Én ordítok mindig,
tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy
száll.
Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.
Amikor az érzés hív, amikor a tál szólít, tudom azt:kérdés nincs többé már.
Elég volt, hogy folyton hánytok,
fáradt szemem csak lavórt lát,
elegem lett: ágyat húzok, vécét pucolok és felmosok
Elég volt már: széntabletták, keksz, főtt rizs és hasfájás
Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj.
Vagy valami hasonló. Szeretném jelezni a vírus- és betegségosztó bizottságnak, hogy KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, NEM KÉRÜNK TÖBBET!!!! Valami tévedés történt, mi nem kértünk ennyit, sőt egyáltalán nem!
Egészséges, egymással civakodó, ISKOLÁBA és EDZÉSEKRE JÁRÓ gyerekeket szeretnék!!!!!!!
2012. február 15., szerda
2012. február 14., kedd
Ajtók
Cuki kis elsős "babák":
Szerény kis Középső, az alsó tagozat végén:
"Dilinyós" Nagylány - Kisgimis a "szomszéd kerületből":
Szülői "szigor":
Bónuszként: tündéri profilú zongorázó kisleány:
Szerény kis Középső, az alsó tagozat végén:
2012. február 11., szombat
Balekságom története és nemrégiben meglelt magyarázata
Nemrégiben történt egy kis affér, ami valamiért nem tud teljesen kikúszni az agyam leghátsó zugából, és néha elő-előugrik egy kérdés formájában: "mégis, mit kellett volna tennem?!" És noha nem nagyon szeretek morgolódni, meg apró-cseprő bosszúságokon rágódni a blogban (meg az életben sem), most úgy gondoltam, hogy inkább leírom, hátha így "békén hagy".
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.
Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.
Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.
Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.
Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.
Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.
Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:
"Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál"
Íme hát az én balekságom...
2012. február 9., csütörtök
Szolgálati közlemény
.... főleg kedveslánynak, de mindenkinek, akit érdekel.
Fent van a laptopkonyhán a bagett receptje és videója, szerénységemmel. A filmhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy ismételten látszódik, hogy miért is nem lettem filmsztár - továbbá az (kulisszatitok!!!!), hogy a tészta egy picit tovább kelt a gépben, mint kellett volna. Így lett csak két bagett, ha ügyesen csináljátok, több lesz! Szóval, ha valaki már megint meg szeretne nézni engem "élőben", mozogva és beszélve, hajrá! A péksütemény rovatban egyébként - egyelőre - csak én szerepelek Sanyival; igyekszünk majd javítani ezen az arányon a jövőben! A filmeket inkább nem kommentálnám tovább, a receptek jók! :-)
Jó étvágyat!!!
(u.i.: A sminkesünket, Boda Gabit, bátran ajánlom mindenkinek!)
(u.i.: A sminkesünket, Boda Gabit, bátran ajánlom mindenkinek!)
2012. február 8., szerda
Sző(ne), fon(na), nem takács! Ki az?
Hát én!!!
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.
Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.
Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....
2012. február 7., kedd
Gyerekek, hó, kutya, és egyéb finomságok
Feltételezem, hogy az ország legnépszerűbb témája az utóbbi napokban a hó. Van, aki bosszankodik, van, akinek komoly gondot okoz, és van, aki örül neki. Bevallom, én - és mondhatnám az egész családom - örülök neki. Hiányzott, nekem hó nélkül nem tél a tél. Hiányzott az a puhaság, amit a hótakaró ad a világnak; hiányzott az a mindennel összehasonlíthatatlan fény, amit a fehérsége kelt, hiányzott az a ropogás a csizmáink alatt, és hiányzott az az öröm, amit ez a gyerekeknek okoz. Mert ha esik a hó - és megmarad - nem kell többé azon törni a fejünket, hogy mit csináljunk egy téli hétvégén.... A lányok kint szaladgáltak, hóangyalt csináltak, havat is lapátoltak, hóembert próbáltak építeni (nem nagyon tapadt a hó), kutyával játszottak. Szegény Zita húzta erre a hétvégére a betegség kártyát (hát, ő még kimaradt a sorból, nemdebár.... - de már meg is gyógyult), így ő csak sóvárgott kipislogva a hó felé....
Mivel a meteorológusok annyira beharangozták a közelgő hóhelyzetet (komolyan, annyira vártam már a fehérséget, hogy péntek éjjel felkeltem kikukucskálni, hogy megjött-e már a hó...), hogy el is hittem nekik. Mondjuk, betáraztam a tarsolyba pár elmenős programot is, ha esetleg ismét tévednének (a meteorológusok), de az ötleteken kívül, kellő mennyiségű élelmet is, hogy ne kelljen bármilyen beszerzéssel foglalkozni.
Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....
Készítettünk még muffint (kétszer is, mert az első adag egy pislogás alatt eltűnt), foccaccia-t, azaz pizzatésztából készült lepénykét (egy előző pizza-estünkből megmaradt és lefagyasztott tésztát olvasztottam fel), amire friss rozmaring, só és egy kis olívaolaj kerül csak és Klára nagy kedvence. Sütöttünk még zsömléket (életemben először!), meg a nálunk már klasszikusnak számító bagettet is. No meg egy kuglóf-szerű valamit, hogy Zita is örüljön. Ezúttal újítottam, egy francia recepttel (20 dkg vaj/margarin, 20 dkg cukor, 1 vaníliás cukor, 5 tojás, 25 dkg liszt, 1 sütőpor, csipetnyi só és 2 ek kakaó), mert Anyu a család hivatalos kuglóf-beszállítója, és nem akartam vele konkurálni.
Úgyhogy. Havas és sütős hétvégén vagyunk túl, és azt kell, hogy mondjam, hogy jó volt. Tél van, végre, rendesen.
Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....
