Pages

2014. július 23., szerda

Röviden, csak, hogy ez se maradjon le

A blogírást sikeresen elhanyagoltam az utóbi időben - és, az igazság az, hogy ez nem teljesen a véletlen műve. Rossz hangulatú írásokat nem szeretek kirakni, jó hangulatúakat meg nem nagyon tudok mostanában írni. Mert amikor jó a hangulatom, akkor éppen nyaralunk - nyaralás alatt meg bolond lennék gépezni; amikor meg nem nyaralunk, akkor meg..... na, mindegy.

Szóval, volt egyszer egy tanév, és annak a tanévnek meg volt egy vége is. Így, a négy Balogh-leányzó kapott fejenként két-két bizonyítványt! Igen, nem tévedés, nem ámítás, csak éppen zeneiskolai furfang! :) Eme zeneiskolai furfangok két igen érdekes dolgot is tartalmaztak. Az egyik az, hogy kisnagycsaládunk életében először, egyik sarjunk dicséretes ötös lett szolfézsból!!!!! Jól le is "szidtuk", micsoda szégyent hoz a családra! :) Na vajon ki volt az elkövető? Nem, nem csinálok ebből liko-olós-tippelős-kommentelős játékot, hanem rögvest elárulom: Klára! No mindegy, azért kapott aznap este vacsorát! :) A másik érdekesség pedig Zita bizijében lapult: az szerepel benne, hogy alapfokú művészeti vizsgát tett, kiváló minősítéssel, fuvolából. Kérem szépen, ez nagyon nem semmi, taps!

A sima sulis bizonyítványokról meg annyit, hogy lett köztük kitűnő is (eh, már megint Klára!!!! :) ), meg lett olyan is, akinek van azért ötöse is! :) És van egy kisgimnazistánk is, aki idén volt utoljára az, és kitűnő-közeli eredménnyel int búcúst ennek a sorozatnak. Zita jövőre már "nagygimnazista" lesz, kell neki matrózblúz (na ja! de hol vegyek olyat, ami nem 200% műszál?!). Nagy-nagy dicséret illeti őt, ebben a tanévben annyira szorgalmas volt a suliban, és, ahogy már említettem, fuvolából is, nem elfelejtve a fő "szerelmét", a vívást. Ezért a példamutató szorgalmáért pillanatokon belül (na jó, napokon belül :) ) elnyeri méltó jutalmát. Hogy mi is az, majd igyekszem beszámolni róla.

Emma és Imó vidáman zárta a tanévet, négyesnél rosszabbat senki sem kapott, nem elégedetlenkedtek, és mindketten letették a nagyesküt, hogy jövőre kicsit jobban megfeszülnek. Ezt az ígéretet nem mi kényszerítettük ki; már régen rájöttünk Zolival, hogy manapság kemény élet ám az iskolás élet!
Emmáéknál a bizonyítványosztás kissé drámaira sikeredett. Hatodikosok voltak, jó páran elmentek gimnáziumba. Nagyon szép búcsúztatás rendeztek a maradók, és nagyon szép búcsúfilmet készített az egyik távozó. Volt sírás-rívás, nem kevés; az én szemem sem maradt száraz, bevallom. Ez előrevetít majd még pár ilyen könnyezést, de inkább ebbe bele sem gondolok nagyon...
Szóval, volt pár (nem túl izgi) évzárónk, és mostanra már jó mélyre elástuk azt a rengeteg bizit. Szeptemberben majd leporoljuk őket. És, ahogy így most erről írtam, ismételten rájöttem, hogy a vakáció a világ egyik legjobb találmánya!!!!
Az évzáró előtt, a forró iskolaudvaron, barátnők
között, a kis "zsenipalántánk" 

Mimike az ő baráti körével, szerényen vigyorogva

2014. július 17., csütörtök

Új hóbort - a "Nőnek a gyerekek" rovat ajánlásával

Meglehetősen szokatlan, számomra teljesen új, élményben lehetett többször is részem az utóbbi időben. Mégpedig abban, hogy ahogy a munkából hazatérve betoppantam a házunkba, finom süti-illat fogadott.
A helyzet az, hogy a vakációt eddig - egy négynapos kiruccanástól eltekintve, amiről majd hamarosan beszámolok - itthon, azaz Budapesten töltik a leányaim, mindenféle tábor-konstrukciókban, amiben az a közös, hogy nem ún. "ottalvósok". A táborokról is érdemes lenne írnom, remélem sikerül alkalmat kerítenem rá. Update: közben már máshol is nyaraltunk, meg a kisnagyságok jelentős hányada nincs is éppen Pesten, csak a bejegyzés lassan születik...

Szóval, először Zita döntött úgy, hogy ő ezt a nyarat a konyhai művészetének kifejlesztésére is használja majd, ezért nekilátott Stahl Judit muffinos szakácskönyvének "feldolgozásához". Jó ez, gondoltam én, mert Zita azért nem mozog túl otthonosan a konyhában (suli-időszakban erre egyszerűen módja sincs), és mégis csak 14 már, "lassan eladósorba kerül", nem árt, ha egy kicsit megtanulja, hogy mit hol talál, milyen mennyiségek mit képviselnek a valóságban, és melyik eszköz mire való. Lendületét, kitartását elnézve, van remény, hogy nyár végére ez be is következik.
Húgaira persze átragadt ez a lelkesedés, így ők is kinéztek maguknak mindenféle receptet, amit el akartak készíteni. Mondjuk, kissé leragadtak a "csokis" címszó alatt a tartalomjegyzékben, de hátha továbblendülnek majd onnan.
Így történt aztán, hogy volt olyan nap, amikor háromféle csokis muffin-csoda készült egy délután/este alatt, különböző kombinációjú gyerekfelosztással rendelkező cukrász-csapat által.

Természetesen, aminek egy ilyen tanulási folyamat során meg kell történnie, meg is történik. Zita első próbálkozása során kb. percenként csörrent a telefonom, amelyen felváltva záporoztak, az "Anya hol van a ..... (habverő/szűrő/kisedény/nagyedény/reszelő/fahéj/dió/sütőpor/stb.)" típusú és a különböző technikai jellegű kérdések ("Mivel verjem fel "fehéredésig" a tojássárgáját?/Mi az a "kk"?, Mennyi a púpozott evőkanál?/stb."). Persze, volt, hogy Zita eltökélten ragaszkodott a könyvben leírtakhoz, félretéve szaglását és egyéb érzékszervei jelzéseit, és kicsit elégette a sütit. Naná, hogy Imola simán összekeverte a sót a cukorral, ami egy muffin esetében nem (sem) túl szerencsés; ment is a kukába a nagy munkával kikevert, szépséges, ámde teljességgel ehetetlen (mert sós) tészta. És igen, csúszott ki tojás a kézből, verődött fel hab a (csempézett) falra, voltak nagy kacagások és bosszankodások, és én is kibírtam mosolygás nélkül, amikor az előző este A-tól Z-ig kipucevált konyhában kezdhettem újra másnap a takarítást.

DE! Ez nagyszerű, hogy van kedvük ilyesmihez, hogy kitartóan próbálkoznak, hogy az esetek túlnyomó többségében finom dolgok kerülnek ki a kezeik közül, és büszkén kínálgatnak vele mindenkit, akit tudnak.

Mostanra oda jutottunk, hogy Zitus már a bevásárlólistáját is egyedül állította össze, együtt vásároltunk ez alapján, és a süteményeken túllépve, egy teljes menüsor elkészítését ígéri nekünk ma estére. Nekünk, a szüleinek; a Húgok most erre-arra leledzenek a Balcsi különböző pontjainál. Kíváncsian - és örömmel - várom.

B.-F. Szilvia tudósítását olvashatták Budapestről, a "Nőnek a gyerekek rovatunkban. :)

Az egyik legelső remekmű
(a háttérben az "elkövető" és vidám kutyája)

Nem titkos. De határozottan csokis.

Az egyik cukrász "team" munka közben

És egy szép portré a legszorgosabb konyhatündérünkről
(nem a konyhában :) ) 

2014. június 18., szerda

Vakáció előtti vakáció és vakáció közbeni vakáció. Vagy valami ilyesmi

A kettővel ezelőtti bejegyzésem után talán nem meglepő, ha elárulom, hogy kimondhatatlan az örömöm, hogy kitört végre a vakáció. Még akkor is, ha most tulajdonképpen nem itt kellene lennem, és nem a gépen kellene pötyögnöm, hanem a megcélzott üdülési ponton kellene élveznem a családi együtt-nyaralást. Hogy ez nem így van még nem ad okot keserűségre, hiszen ami késik, jelen esetben nem múlik, maximum cseppet átalakul - és hogy ezt különösebb nyafogás nélkül viselem remélhetőleg annak biztos jele, hogy még nem volnék olyan nagyon vagy akár már túl öreg.

Ráadásul, még ha most éppen nem is nyaralunk (még? éppen?), már nyaraltunk egy picikét, méghozzá a vakáció előtt! És erről szándékoztam ezúttal "regélni" kicsit. Miközben megerősítem, hogy annyira jó, hogy már nincs suli!

Szóval, úgy esett, hogy Pünkösd hétvégéjére remek időt ígértek. És, ahogy ez a későbbiekben kiderülhetett mindenki számára, de ez az írás is megerősíti majd, ezúttal az ígéret betartatott, pompás kánikula volt! A kánikula már előbb betört az országba, mint a nevezett hétvége, ezért valamelyik reggel, amikor már a kávétól is először lett túl melegünk, és csak azután éreztük üdítő - vagy pszichoszomatikus - hatását, az az ötletünk, vagy még inkább vágyunk, támadt, hogy "jaj, le kéne menni a Balatonra!". Ezt "csak úgy" megemlítettem Anyukámnak is. És valószínűleg ez vezetett oda, hogy az álom megvalósult.... :) Tehát a szavakat szervezkedés, majd tettek követték, és tényleg lementünk a Balatonra Pünkösd hétvégéjén.

Amikor pénteken jó késő este, egy igen hektikusra sikeredett délután és koraeste után, végre bezsúfolódtunk az autóba, és nekivágtunk a röpke 145 km-nek, picit elbizonytalanodtam, hogy vajon megéri-e a sok szervezkedés, pakolás, ide-odamenetel (mindjárt kiderül, hogy milyen ide-odamenetelek) azt, hogy eltöltsünk három éjszakát és két és fél (vagy egyesek még kevesebb) napot a Balcsin. De amikor másnap reggel, egy jó nagy alvás után, kiültünk a teraszra reggelizni, egy elképesztő madárcsicsergés közepette (létezik, hogy júniusban más madarak (is) vannak a Balatonon, mint augusztusban?!), már tudtam, hogy IGEN, megérte.

Mert - mint ahogy azt később Zolival megfogalmaztuk - az egész család úgy "működött", mintha átkapcsoltak volna rajtunk valamit "balatoni üzemmódra". Mindenki úgy viselkedett az első pillanattól kezdve, mintha már hetek óta ott lennénk. A lányok reggeli után azonnal bringára pattantak, a kertben körözve és játszva, a Balaton-parton rögtön azokat játszották, mint amiket szoktak, biciklivel mentünk a lángososhoz, gördeszkával a partra, tollasoztunk, röpiztünk (mondjuk ez relatíve új motívum), pingpongoztunk; lángost ettünk és elmentünk bobozni; mindig kint terítettünk, a parton még a homokozó is visszavárta érdeklődő családtagjainkat, nagyokat pancsoltunk a már akkor isteni finom hőmérsékletű Balatonban, labdázva persze, siklót lestünk a szikláknál, nádszálakkal pecázást színleltünk. És nagyon-nagyon vágytunk arra, hogy onnan most pár hétig el se jöjjünk.

Ehelyett..... Miután szüleim (és Gergő unokaöcsém) vasárnap reggel csatlakoztak hozzánk, mi Zitával és Zolival "leléptünk" és visszavágtáztunk Pestre, hogy Zita részt vehessen az országos csapat bajnokságon (és annak rendje és módja szerint meg is nyerjék azt :) ). Hát, a Balaton üdítő vonzereje után nehezen tudta felvenni a lépést az UTE igencsak lelombozó külsejű, levegőtlen, hőségkatlanná átváltozott "vívócsarnoka".... De az eredmény nyilván kárpótolt mindenkit! Este pedig ismét -immáron tágabb családi körben - együtt néztük már a kis balatoni tévén Az ének iskoláját. Hétfőn pedig még igyekeztünk minden pillanatot kihasználni ebből az idilli állapotból, amibe olyan könnyedén belezökkentünk ezalatt a két és fél nap alatt. És a beígért kánikula is velünk tartott, ami csak emelte a hétvége amúgy is erősen ragyogó fényét.

Vár még ránk pár izgalmas és klassz kaland - de remélem, hogy idén is jut majd sok a Balatonból (a lányoknak biztos....), mert visszavágyunk azóta is, egyfolytában.

Nem sok kép készült - sőt, egyáltalán nem
fotózgattam. Ezt Zita kattintotta
 - egy szép naplemente.

A Platán-strandon van egy új, nagyon jópofa játszótér.
Például van egy Balaton alakú homokozó, körbe fa székekkel,
a székeken a balatoni települések nevével. Meg van ez a
földgömb is, amire Klára támaszkodik a képen. Meg egy csomó minden
más is. Legközelebb majd nem alkonyatkor megyünk oda,
hogy jobb képek készülhessenek. :)

Ez a kép "teljesen nappali" - a 2014-es bajnok csapatról,
serdülő női kardban. :)
(Csak zárójelben: remélem, nagyon sokáig maradnak ilyen
aranyosak, a szó minden értelmében!!!!)

2014. június 15., vasárnap

Vakáció eleji versike

Ami jól jöhet
(írta és lejegyezte: Balogh Klára)

Jó, ha van egy lámpám,
világít majd sárgán,
a fölkapcsolás árán.

Jó, ha van egy tollam,
leír mindent rólam.

Jó, ha van egy füzetem,
nem hagyom ám üresen
( inkább) tele írom ügyesen.

Jó, ha van egy ágyikó,
a matraca csábító,
ezért rajta hálni jó.

Jó, ha van egy könyvem,
elröpít majd engem,
belemerülök én,
( itt ) a 3./ b közepén.

Jó, ha van egy tábla,
lesz rajta sok ábra.

Jó, ha van egy meleg zokni,
mert azzal télen nem kell dideregni.

Jó, ha van egy tanítónő,
szép és okos ő,
ki tanítványaiba okosság fonalat sző.


 Itt a nyár
(írta és lejegyezte: Balogh Klára)


Vége van az iskolának
VAKÁCIÓ van emberek,
hogy hova azt még nem tudom,
de az iskolából elmegyek!

A "szerzőnő" és ikertestvére az utolsó tanítási napra indulván
 

2014. június 4., szerda

Fáradt

Nálunk most már mindenki fáradt. NAGYON.
Sőt, kissé belefáradt. Hogy a gyerekek már nagyon várják a szünidőt, abban nincs semmi csodálkoznivaló. Habár, ma reggel azért eltátottuk Zolival a szánkat. Először azért, mert az Ikrek azt mondták, hogy nem írhatják fel a VAKÁCIÓ! betűit a táblára - legalább is a felkiáltójel nem került fel tegnap. Ó, mondtam nekik, hogy sebaj, akkor itthon pótoljuk, van nekünk is táblánk, még ha kicsi is. Felosztottuk úgy, hogy majd legyen hely mind a nyolc karakternek. Klári ezen azonnal fellelkesült, és szaladt is a füzetéért. Amiben - és itt jött a következő elképedés - legalább 10-12 variációs "rajz-tanulmány" volt a "VAKÁCIÓ!" minden betűjére. Kreatívabbnál kreatívabbak, és nem csak a (jogos :) ) elfogultság íratja ezt velem. Hogy ne lőjjem le Klári poénjait, csak egy nagy kedvencemet mesélném el: a felkiáltójelet úgy rajzolta le, hogy a hosszú rész egy hosszában szétterített bikini-felső és alatta a pontként pedig a bikinialsó. Zseniális. Végül nem az került fel a táblára, hanem egy felfordított fagyitölcsér és az abból kipottyanó fagyigombóc. Imó "Ó" betűjének alapja pedig egy mentőöv volt.

Szóval, hogy a gyerekek várják a szünidőt, az nagyon rendben van. Hogy mostanra fáradtak, talán az is. Bár itt azért már vannak fokozatok. Zitát már tényleg nem tudom, hogy honnan merített energiák tartják össze. Csak ámulok és bámulok. Tanul kitartóan (a gimnazista vizsgarendszer miatt, neki idén egy matek írásbelije és egy töri írásbeli plusz szóbelije volt). Tetszik, hogy azt mondja, hogy a tanulás a legfontosabb. És ez látszik az eredményein is. Gyakorlatilag kitűnő lesz, rengeteg befektetett munka eredményeként. Emellett szinte lazán tette le fuvolából az alapvizsgát. Csak azért szinte, mert amikortól már nagyon szükséges lett, mindig szakított erre is kellő időt, még akkor is, ha ettől még tovább, késő óráig, tanult utána. És hát, még ott a vívás is, amit hatalmas hőfokon űz most. A sima edzések mellett még rátesz magánszorgalomból is pár lapáttal - és ennek is van eredménye. (Pl. most a hétvégén a korosztályos országos bajnokságán dobogós, harmadik helyezést érte el).
A másik három gyerek is belehúzott az év végére, mégha nem is ilyen látványosan és nagy mértékben is, mint a nővérük - de ez persze egyáltalán nem is elvárás. Emma és Imola tanulmányi eredményein lesz még mit javítani az elkövetkezőkben, de annak örülök, hogy a sportban mindkettő rátalált az örömforrásra. Emma röpis ügyessége lenyűgöző, Imolánál még nem tudni a kard tekintetében, de az már nagyon jó jel, hogy imád járni, ki nem hagyna egy edzést sem.
Emma már két éve röplabdázik - idénre kiderült, hogy számára ez
egy hatalmas szenvedély lett - imádja és ügyes is. Jó ezt látni!
 
Egy csapattaggal (itt éppen az iskolai csapat tagjaiként, de amúgy
klubtársak is) és az Emma által hurcolászott, a csapat mezébe
öltöztetett kabala-rénszarvassal. VIDÁMSÁG
 
 
 
Kicsi a bors, de erős.... :) (ráadásul mostanság egészen sokat nőtt ez
a "kicsi bors")
Szóval, hogy ők fáradtak, az rendben van. De mi, szülők is. És nemcsak azért, mert ezeken a megpróbáltatásokon a mi intenzív segítségünkkel és biztatásunkkal jutottak keresztül. Ami engem illet, én most úgy érzem, hogy nagyon elfárasztott az utóbbi időben maga a szülői lét. Az aggodalmak, az izgulás, a sorozatban felvetődő egyáltalán nem elhanyagolandó és elhanyagolható problémák, a hosszútávra is kiható döntések meghozatala vagy meg nem hozatala. Sajnos, eljött az a pont a blogírásomban, amikor már nem tárhatom az erre tévedő olvasó elé, hogy pontosan mik is ezek a gondok - mert nem hiszem, hogy örülnének az érintettek. Van benne iskola, lélek, edzés, szerelem és barátság (vagy annak hiánya), egészen eredetien megkomponálva. Hogy ehhez még hozzáadódik a minisztériumi munkám kapcsán érkezett teljes foglalkoztatottsági bizonytalanságom, bizony azt eredményezi, hogy egy részt nagyon hamar úgy érzem: hulla fáradt vagyok, aludnom kell, más részt sokszor úgy kelek, hogy jaj nincs kedvem. Nincs kedvem a naphoz, a megoldandó feladatok megoldásához, a kihívások legyőzéséhez. Hanem vágyom egy feladat- és kihívásmentes, láblógatós, későig alvós, NYUGODT időszakra.

Nem tudom, hogy megadatik-e. Valahogy az a gyanúm, hogy ahogy érnek be a lányok a tizenéves korba, úgy "sűrűsödik" az életünk a szó összes, elvont és elvonatlan értelmében. Kicsit tartok tőle, hogy ez alól a nyár sem kínál majd igazi feloldozást.

Szóval, ez egy ilyen fáradt bejegyzés. Nem megkeseredett vagy elkeseredett, sem feladós vagy lemondós, hanem FÁRADT.
Ó!
(mint a VAKÁCIÓ! felirat jelenlegi "állapota")
Ezen a képen talán látszik valamennyire a bejegyzésben
oly' gyakran emlegetett FÁRADTSÁG

És íme egy ok, amiért Zita fáradt lehet: a vívás. És több ok is, amiért
vidám lehet: szép eredményt ért el és a barátnőivel lehet! :)

2014. május 23., péntek

Négy lányt nevelő anya munkába induláskor

Egy egyáltalán nem ideillő kép - de nincs hirtelen más,
és különben mindenféle furcsaságokat illeszt mellé a
"rendszer". Amúgy ez Londonba indulásunkkor készült.
Hú, ma elegánsabban kell menni, jön egy delegáció. Szoknyahosszra is ügyelni kell. Jó, gyorsan összedobom a tízóraikat és majd a zuhany alatt kigondolom, hogy mit veszek fel.(....) Nos, lássuk csak, az a szoknya jó lesz, csak kell hozzá egy bőrszínű harisnya.(....) "Lányok, melyikőtök vitte el az összes bőrszínű harisnyámat? Neeeem, most már ne vedd le, Emma!" Jó, akkor mégsem ezt veszem fel. "Micsoda, Imó? Titokzoknit? Persze, találsz a fiókomban!" Hol is tartottam? Ja, igen! Felveszem a nadrág-kosztümömet, az igazán konszolidált, és ahhoz azt a szép muszlinblúzomat. De HOL van?!?! Na, még egyszer végignézem a vállfákat, még szerencse, hogy nemrég raktam itt rendet. Nincs meg. "Zitaaaaaaa! Nincs véletlenül nálad az a vajszínű, könyékig érő blúzom? (....) Ó, tényleg, tegnap azt vetted fel a vizsgára!" Na, most akkor mit vegyek fel? "Fonjam be a hajadat, Klára? Úgy, mint tegnap? Jó, csak szeretnék előtte felöltözni!" VALAMIBE!!!! Na, itt ez a másik blúz. Igaz, hogy ez szinte ujjatlan, ami nem annyira konszolidált, de majd nem veszem le a zakómat. Nnna. Végre. De nem vagyok hajlandó egész nap ebben a magassarkúban tipegni, a balerinát felveszem, ezt meg viszem. "Ó, köszi csajok, a bókokat!" Hát, a  táskámat már nem pakolom át, nincs rá idő.
"MEHETÜNK!"

2014. május 14., szerda

Az élet apró dolgai

Reggel van, végre elindultunk a suliba. Most "csak" az Ikreket viszem, Emma még lábadozik otthon (múlt heti a "történet"). Persze, sietnünk kell, nincs időm leparkolni. Klára és Imola kiszáll az autóból, intenek, és mennek befelé. Nézem őket.... A helyes "kis" barnát, ahogy viccesen rövid (divatos!!!!) farmerjában szaporázza lépteit, és közben a helyére rázogatja a hátán a táskáját, és mellette az örökké hatalmas hőfokon égő szöszi, akinek még a járásában is annyira határozottság és elszántság van. Mennek egymás mellett, két degeszre tömött iskolatáska mozog fel-le a lépteiket követve, és arra gondolok, hogy mennyire összetartoznak ők, a két annyira különböző tünemény. Hogy milyen jó, hogy vannak egymásnak. Hogy milyen jó, hogy vannak nekem, nekünk.

Egy másik reggel. Kissé párás, hűvös. Még csak mi vagyunk ébren, Zolival. Zoli, a lakótelepi gyerek, a mai napig sem tud betelni a kert látványával. Ki is megy, úgy ahogy van, pizsamában. Scotty, a kutyánk nagyon megörül neki. Elmennek a füves rész széléig, ott Zoli körülnéz, viszgálgatja a gyepet, a bokrokat, "barátait", a növényeket. A leghűségesebb barát pedig, Scotty odaül mellé. Zoli automatikusan lenyújtja a kezét, simogatja kutyusunk fejét. Én is leállok a reggeli készülődéssel - hogy őket nézzem: a gazdit a vidám kockás pizsamanadrágjában és mellette üldögélő kutyáját, mögöttük a kert zöldje, a levegőben a pára és a reggel. Egyszerűen ennyi! Már-már meghatódok.

Zitával, a kamasszal, hazafelé tartunk a sport-pszichológustól. Amúgy sem túl szomorkás leányzóm ilyenkor olyan mindig, mint akit töltőre tettek, felszabadult, vidám, csicsereg. Nekem is jó kedvem van, szeretem ezeket a kettesben töltött időket, no meg végre péntek van, jöhet a hétvége. Szól a rádió, sötét van már szinte teljesen. Meglátjuk, hogy a vasúti felüljárón, ami alatt készülünk átsuhanni, robog egy vonat. "Gyorsan, Anya, húzzál bele!"- biztat Zita. Kicsit rálépek a gázra, majd amikor látjuk, hogy "időben" odaértünk, biztatjuk egymást - no nem mintha kellene -, hogy "kííííívánj valamit!!!!" És vigyorog rám a gyermek, megnyugtat, hogy kívánt, de persze nem árulja el, mert akkor nem válik valóra. És persze én is kívántam. Abban a pillanatban nagyjából azt (is), hogy az ne is múljon el!


Emma, a szerelmes lányom, nagyon készült az Anyák napjára. Annak a hétvégéjén mentünk ugye Londonba. Nem nagyon ügyesen titkolva egy borítékot is becsúsztatott a csomagba, "Anyának" felirattal rajta. Végül be is ismerte, ezt majd nekem akarja odaadni anyák napja alkalmából. Nem akrtam firtatni, hogy akkor miért viszi ki Londonba, hát ő tudja. Szombat késő este értünk haza. Anyák napja reggelén Zita sürgölődött a konyhában, készített nekem reggelit (kávét is... majdnem). Emma, amikor kitámolygott az ágyából, akkor csak meghökkenve ezt kérdezte: "De akkor én miért vittem ki ezt az anyák napi levelet Londonba?!" És odanyújtotta nekem. Hát igen, miért. :)

Tegnap Imola nap volt. Ennek kapcsán muszáj egy kicsit részleteznem, hogy hogyan bontogatja szirmait ez a szépséges (búza)Virágszálunk.... Már a BVSC házi vívóversenyén is lenyűgözött az az Imola, akit csak most kezdünk megismerni: bátrabb, magabiztosabb, elszántabb, mint az eddigi. Mindeközben továbbra is bűbájosan simulékony: noha néha ő is partner abban, hogy valamelyik testvérével szembe menjen (főként azért, hogy így Klára pártját fogja, az ő igazát bizonygassa), alapvetően azért inkább azon igyekszik, hogy elsimítsa a fel-fellángoló konfliktusokat. Előfordul az is, hogy ő bántódik meg a testvérei viselkedése miatt - de még mindig fennáll az a "probléma", hogy duzzogni is olyan aranyosan tud csak és amikor mérgelődik, az is olyan vicces, hogy nehezen veteti komolyan magát. Legfeljebb, ha sírva fakad. Mert az még most is szívszaggató. Imola továbbra is nagyon kötelességtudó, és mindemellett végtelenül rendetlen gyermek. Hogy a kettő hogy férhet össze? Simán. Mindig tudja, hogy mi a lecke, és meg is csinálja lelkiismeretesen, de az a mai napig sem zavarja, hogy a fiókait nem tudja betolni a sok odahalmozott mindenfélétől, hogy az íróasztalát beborítja a sok mindenféle, és hogy az ágya környéke is tele van mindenfélével.... Az iskolai teljesítménye igencsak hullámzó. Szeretne ő és tudna is jó lenni, csak hát kicsikét lustika, meg figyelmetlen. De legalább nem stresszes. Csak el ne higgye magáról, hogy ő nem jó tanuló.
Imola rajong a LEGO-ért, a legózásért. Gyakorlatilag, minden szabad pillanatát annak szenteli. És ebben legfőbb partnere Emma. Ennek azért örülök, mert így ismét egymásra találtak ők, akik pár éve elválaszthatatlanaok voltak. Békésen eljátszanak a szőnyegen órákon át. (Mondjuk, így a szőnyegen nincs is más, csak egy komplett LEGO-város.... kicsit nehéz így takarítani, illetve a nappaliban egyáltalán közlekedni, de sebaj). Persze, ha Emmának más dolga akad, vagy máshoz van kedve, akkor Imola méltatlankodik. Általában olyan kitartóan (olyan ellenállhatatlanul?!), hogy Emma előbb-utóbb beadja a derekát.


Volt ám anyák napja a suliban is. Rövidke kis műsor csak, tulajdonképpen. Számomra kincs, hiszen tudom, hogy lehet, hogy az utolsó (vagy legfeljebb az utolsó előtti) anyák napi ünnepségen vehettem részt. Huncut Klára egy olyan verset mondott a fiatalos nagymamáról, hogy szerintem mindkét nagymama azonnal megbocsátott neki minden, a múltban Klárával kapcsolatban megélt "nehézséget" és jónéhányat az elkövetkezendőkből is.
A műsoron kívül ajándékokat is adtak ám a hölgyek. Hát, amilyen üdvözlőlapot Klára készített nekem, olyan tuti nincs senkinek!!! Gondolta a kis leleményes nőszemély, hogy ő farigcsál egy verset. Ez lett belőle:

Itt van Imoláé is, persze! :)

Szerintem rém vicces, és eredeti. Rajta kívül még biztos nem jutott eszébe senkinek sem egy hernyót belecsempészni egy anyák napi versbe! :)

És végül.... Tegnap vacsoránál a táncra terelődött a szó. Elég hamar a keringőre, és pontosabban a szalagavatói keringőre. Zita persze - aki már mindent eldöntött az életével kapcsolatban az elkövetkező harminc évre vonatkozóan, beleértve gyermekei nevét és az esküvői tortája színét - már mondta is, hogy melyik számra szeretne és hogyan táncolni. Odarángatta húgát, Emmát - akiről kiderült, hogy az egyik osztálytársa (fiú!) már megtanította őt keringőzni (vajon miért, de most komolyan? és ő honnan tudott?!), hogy legyen a partnere. Zoli ott vigyorgott rajtuk, hogy Emma tud keringőzni, Zita meg csak ráncigálja szegényt, a maga szögletes, vívó-mozdulataival. No, nem kellett sok ahhoz, hogy mi is (megpróbáljunk) táncra perdüljünk/ni Zolival. A vége mégis az lett, hogy Zoli és Zita táncoltak. Mi tagadás, nekem már gyúródott is a gombóc a torkomban..... milyen hamar itt lesz a szalagavatója!!!! (4 év) És te jó ég, de gyönyörű lesz!!!!!