Pages

2016. május 24., kedd

Hát mi is...





Vannak "hullámok", mondhatni divatok. Amikor valakinek kedve támad, egy másiknak ez megtetszik, és aztán valahogy tömeges jelenség lesz belőle. A mostani (persze már egy ideje zajló) őrület, aminek mi is "felültünk", az a közös családi fotózkodás volt. Nálunk ez úgy alakult, hogy eleinte nem gondoltam, hogy majd megérint minket is ez a hullám - azt hittem, hogy csak nekem titkos vágyam, hogy készüljenek normális képek mind a hatunkról, Zolit ilyesmire tuti nem veszem rá. :)
Aztán az történt, hogy pár hónapja, Emma kapott egy olyan születésnapi meghívót, aminek az volt a "témája", hogy közösen elmennek fotózkodni heten, barátnők, egy profi fotóshoz. El is mentek, nagyon jól érezték magukat, és szép képek születtek. Ekkor már a testvérek - élükön Imó - mondogatták, hogy ők is hogy szeretnének ilyet.....  Gondoltam egy merészet, és azt eszeltem ki, hogy ez milyen jó kis gyereknapi ajándék lehetne a csajoknak. Előálltam az ötlettel Zolinak, és ő sem mondta azt, hogy szó sem lehet róla, hanem belement. Elkértem hát Emma barátnőjének anyukájától (aki nekem is barátnőm :)) a fotós elérhetőségeit és egészen hamar találtunk egy mindenki számára megfelelő időpontot. Igaz, nem gyereknapra, kicsit hamarabb. De azt nem bánták. .) Amikor közöltem velük, hogy mi a "meglepi", felragyogott az arcuk, kiváltképpen Imóé.


Amikor eljött a "nagy nap", telepakoltuk a kocsit holmikkal.... Azt tudtuk, hogy sportos képek is készülnek majd, de a lányok jónéhány ruhájukban is szerettek volna pózolni. Egyedül Scottyt hagytuk otthon végül, mert bár a fotós állt elébe a kutyás kihívásnak is, de Scotty viszont sehogy sem volt meggyőzhető némi "szépészeti" beavatkozásról ezt megelőzően (kissé összeragadt a bundája itt-ott, benne ezzel-azzal...), ráadásul a fotózás napján az eső is esett, így végül ő nem jött. (Majd máskor - külsős fotózáskor...).
Az elején még kicsit feszélyezettebbek voltunk/voltak a lányok, és ez az elsőkörös hatosban készült képeken talán látszik is némileg, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejött mindenki, egyre lazábbak lettek az "alanyok". Emma kissé visszafogta magát, mert hogy ő már volt ilyenen nem régiben, és azokkal a képekkel már elégedett is volt, Imó viszont még most is ott lenne, ha nem döntöttünk volna egyszer csak úgy, hogy eljövünk.... Zitust szemlátomást szerette a kamera (fényképezőgép) - is.... :); rólam pedig kiderült, hogy nem nekem találták ki a pózolást (ez egy finom verziója annak, hogy mennyit röhögtek a lányok és Zoli is azon, hogy hogy meresztem a szemem a képeken, ráadásul sosem jó irányba....)


Szóval, vidám délutánt töltöttünk a fényképezés jegyében, a lányok utólag is azt mondták, hogy mennyire élvezték. És akkor most nekünk is van sok szép, "profi" képünk. Amiben néhány majd felkerül a falakra, néháyn profilképként "tarol" a facebookon, és néhányat nézegetve pedig egyszerűen csak eszünkbe jut ez a vidám májusi szombat délután, amit együtt töltöttünk.


Ajánlom az élményt mindenkinek!
(És akinek kell a fotós elérhetősége, szívesen megadom, nagyon jó volt nála fotózkodni!)
Négyen :)


Négyen fekve - hajkavalkáddal

Négyen sportosan

Négyen szemmeresztgetős Anyával :)

Négyen jóképű Apával

Imó boldogan pózolt

Klári is - kedvenc könyveivel

Ikrek

Emma visszafogottan

Zita "lemezborító" képe :)

Apa vigyáz "kicsi" lányára....

Anya-lánya szeretet

Húha! Sok meccs, verseny - sportos a család
Anya igyekszik megszervezni a családi életet :)

Jóban-rosszban... :)

Köntös-katalógusba!



Sportjaink 1.: vívás


Sportjaink 2.: judo

Sportjaink 3.: röplabda
És mivel nem lehet abbahagyni, még néhány:















2016. május 17., kedd

A rémálom neve: felvételi

Képzeld azt, hogy egy tizennégy év körüli gyerek vagy. Éppen most nyúltál jópár centit, nem igazán tudod mit csináljál a térdig érő karoddal, a hatalmasra nőtt lábaddal; tombolnak a hormonok, szerelmes is vagy meg nem is; de leginkább állandóan éhes - vagy esetleg álmos. Legszívesebben folyton csak heverésznél - ha lehet, a tévé előtt, telefonnal a kezed ügyében.


De nem ezt csinálod, csináltad az elmúlt néhány hónapban. Hanem hajnalban keltél, hogy nulladik órában járjál heti három alkalommal felvételi előkészítőre (na, így leírva, már hallod is anyukád örökzöld lemezét a fejében: "vajon miért nem a tanórák készítik fel a gyerekeket a felvételire"), utána végigcsinálod az egész napot: kettőig vagy suliban (ja igen! van egy negyedik nulladikod is, csak úgy, egy nyelvóra, mert csak így fért el az órarendben), suli után esetleg bepillantasz az ebédlőbe, vagy még azt sem (hiszen úgysem eszed meg a megreformált menza frenetikus kínálatát), gyorsan hazamész, az anyukád vagy a nagymamád úgyis finomabbat főzött. Hazaérsz, eszel, hatalmas harcot vívsz önmagaddal a különböző csábítások ellen: tévé, ágy, kutya, telefon, vagy esetleg bármi, amivel labdázni lehet. Mégis az íróasztalodhoz ülsz - nekiállsz tanulni. Ha végzel, akkor megcsinálsz egy felvételi feladatsort. Utána esetleg elmész edzeni. Vagy különtanárhoz. Este fáradtan esel be az ágyba, alig várod, hogy ez az egész véget érjen. Hétvégén, amikor nincs meccsed, felvételi feladatlapokat oldasz meg. Ezúttal egyik szülő is ott van veled: segít, magyaráz, felkészít, értékel, biztat, szempontrendszert sulykol. És utálod a közeledő hétfőt.


Szóval, egy tizennégy éves vagy, aki már augusztusban elkezdett szorongani attól, hogy hogyan sikerül majd a felvételi. Egy tizennégy éves vagy, aki a közel öt hónapnyi folyamatos hajtástól nagyon kimerült. És nagyon izgul. Egy tizennégy éves vagy, aki már megírta a magyar felvételi feladatlapot, túl van azon a sokkon, hogy ugyan tudja, hogy mi a magas hangrendű és mély hangrendű szó, és ki is találta, hogy a cseléd mélyhangú párja a család lehet, a dorombol magasrendű párja meg a dörömböl, de az atyaúristennek sem jutott az eszedbe semmi értelmes magas hangrendű arra, hogy tompa (és később megtudod majd, hogy ezért aztán a két helyes válaszra sem kapsz pontot, mert csak együtt ér a három). Egy tizennégy éves vagy, aki a matek felvételi sor vége felé jár, gigászi harcot vívtál meg a feladattengerrel, a számokkal és az idővel, és akkor ezt a feladatot találod az utolsó oldalon:
"Ákos építőjátékában az elemek csak téglatestek és négyzet alapú gúlák.

Itt van egy rajz egy téglatestről és egy gúláról. - azt nem tudom bemásolni

Az elemek csúcsainak száma 28-cal több, mint a lapok száma.

Az elemeken található összes háromszög alakú lapok száma 36-tal kevesebb, mint az
összes négyszög alakú lapok száma.

a) Hány téglatest és hány négyzet alapú gúla van a készletben?

Írd le a számolás menetét is!


A téglatestek száma: ...........................

A gúlák száma: ..........................."

Most őszintén, ha te az a fajta tizennégy éves vagy, akit leírtam, aki nem zseni, de nem is hülye, aki agyontanulta magát az utóbbi hát..... legalább öt hónapban, de igazából már a hetediket is végiggürizte, szóval akkor ebben a pillanatban nem pattan el egy húr magadban és nem üvöltesz fel, hogy "Mi a francnak ez az egész?! Nem akarok gimnáziumba menni! Hagyjon mindenki békén! Nem érdekel, hogy hány téglatest és hány gúla van a készletben! Kit érdekel ez egyáltalán igazán?!"

Érdekes módon, egy ilyen összeomlásról sem hallottam - a vizsga alatt. Jóval többről a vizsga után. Zokogó, sápadt, meggyötört, CSALÓDOTT tizennégy éves gyerekek sora hagyta el a gimnáziumokat január 16-án. A sajtóban visszhangja is volt a minden eddiginél gyilkosabb felvételisornak, szülők méltatlankodtak. Na és? Jött is válasz a hivatalos szervektől (ha ezt válasznak lehet nevezni...). Íme:

„Aki a korábbi évek feladatsorai alapján készült fel a vizsgákra, azt a feladatok száma vagy nehézsége tekintetében nem érhette meglepetés” – hangoztatta a minisztérium. Erre a megjegyzésre még külön visszatérnék, de akkor jöjjön most a mi konkrét történetünk.





Sajnos már nem vezetek rendszeresen naplót, sem publikusan, sem csak úgy magamnak. De arra határozottan emlékszem, hogy Emma már augusztusban hangot adott szorongásának - elmondta, hogy fél a felvételitől, ez neki nem fog menni. Biztattuk. És elkezdtük a felkészülést...


Már hetedik év vége felé, egy fogadó órán ért minket az első meglepetés, amikor rákérdeztem a matek tanárnál, hogy ugye akkor a nyolcadik első féléve gyakorlatilag a felvételire való készülésről fog majdan szólni? A válasz kikerekedett szem volt és kb. annyi, hogy "Dehogy, nekünk az anyaggal kell haladni!". Már csak félig viccesen (de magamban leginkább keserűen...) jegyeztem meg, hogy ugye igazi ördögtől való gondolat, hogy az "anyag" és a felvételi fedik egymást, de legalább is van "közös halmazuk"?! Még megkaptam útravaló tanácsként, hogy küldjem abba a gimnáziumba a gyermeket felvételi-előkészítő tanfolyamra, ahová szeretném, hogy felvegyék. Egy pillanat alatt vizionáltam leendő nyolcadikos lányom egy-egy hétköznapját: reggel 7h-től vagy 8h-tól 14h-ig iskola, utána elzötykölődik valahová a városba egy szűk órán át (nincs a szomszédunkban gimi, és bocsi, de amiket meg kinézett pláne nincsenek a közelben), ott ül még másfél órát fejtágításon, utána hazazötykölődik, majd leül és tanul másnapra.... mert hiszen a nyolcadik félévi bizi sokat nyom a latba a felvételin. NA NEM! A vízióm után egyértelmű volt, hogy ezt nem kívánom neki.
Később kiderült, az iskolában is lesz felvételi-előkészítő, nulladik órákban, hetente háromszor (két matek, egy magyar). Emma mindre járt. Plusz alapból is volt egy nulladikja - ez már heti négy. Na de ez még mindig a legideálisabb opció volt, hiszen helyben volt és nem a délutánját szaggatta szét.


Szeptember elején közöltem a családdal: most Emma mindenek előtt; ami szabad időm lesz (meg a nem szabad is), azt az ő felkészítésével töltöm majd, mondjanak búcúst pazar vacsiknak, finom hétvégi sütiknek, stb. Rezignáltan vették tudomásul.


Ugyancsak szeptember elején ütött szöget a fejembe az, amit Zita mesélt az egyik osztálytársáról, egészen pontosan arról, hogy milyen speciális felmentése van (pl. tovább írhatja a dolgozatokat, illetve sokszor csak szóban számol be). Elkezdett bennem motoszkálni, hogy ilyesmi jól jönne Emmának is, hiszen azt már a blogban is többször taglaltam, hogy régóta panaszkodik arra, hogy ő lassabban halad a szöveg-olvasással, mint a társai. Meg is kérdeztem erről az osztályfőnököt a kora-őszi "továbbtanulási" tanácsadás típusú fogadóórán, hogy mit szól egy ilyen ötlethez. Noha ő továbbra is azt mondta, hogy Emma "beérik", és milyen sokat változott hetedikben - a javára, de azért érti az aggodalmamat. Megpróbálhatom, de lehet, hogy kifutunk az időből (december 8. volt az a határidő, amikor le kellett adni az írásbeli megírására kiválasztott iskolában a papírt, és ahhoz már az ilyen típusú felmentést is csatolni kellett). A beérést én is/ mi is látjuk, és innen jön néha az a - valóban most már teljesen felesleges - marcangoló lelkifurdalásom, hogy túl korán adtuk be iskolába Emmát. És ehhez kapcsolódott az a célkitűzés, hogy ha lehet, öt évfolyamos képzésre menjen majd középiskolába.


Szóval, úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a felmentés-procedúrába, mert - szegény "kölköknek" mindig ezt szajkózom - a legkevésbé azok a dolgok sikerülnek, amiket meg sem próbálunk. És főleg: jöttem ezzel a lelkiismeretemnek. A Nevelési Tanácsadóban (azt hiszem, azóta újra-keresztelték ezt az intézményt - is ) nagyon kedvesen és pozitívan álltak a dologhoz. Elmagyaráztam a tényállást, és azt is, hogy miért sürgős a dolog. Kitöltöttem mindent, amit kellett, rohangáltam a suli és a Nevtan között a papírokkal, és már hívtak is minket, hogy milyen időpontra mehetünk a vizsgálatra. Emmával is megbeszéltem a dolgot, ami ugye elég kényes volt, hiszen jó darabig mondogatta, hogy "na most megyünk a fogyatékosságomról szóló papírért". Elmagyaráztam neki, hogy az a puszta tény, hogy lassabban ér az olvasott szöveg végére (vagy hogy egy feladatot többször el kell olvasnia) még igen távol áll a fogyatékosságtól. Viszont fontos lenne a számára szükséges többletidő ahhoz, hogy a tudásával megegyező felvételi sort írhasson. És szerencsére, a vizsgálatok típusa is segített nekem abban, hogy ezt a komplexusát legyőzzük, ugyanis egy IQ-teszttel indítottak, ami igen magas eredményt hozott ("átlag felettit"), és azt lobogtattam előtte, mondván: "látod, erről beszéltem: attól, hogy neked lassabban megy az olvasás, te még nagyon okos vagy ám!!!!". És az is igaz, hogy az elején furcsán is néztek rám, hogy miért cibáltam én oda ezt a gyermeket. De aztán az utolsó vizsgálat után, ami a figyelemmel és a koncentrációval volt kapcsolatos, már azt kérdezték tőlem: "miért csak most jöttek?" Hát, nem akartam nagyon részletesen kifejteni, hogy én hány éve jelzem a suliban, hogy érzem, hogy van itt egy kis gond, és mindig lesöpörnek azzal, hogy "még pont a határon belül van", meg "majd beérik".... Már csak azt vártam, hogy akkor ugye az lesz a szakvéleményben, hogy "többletidő biztosítása szükséges" (volt olyan kedves ismerősünk, aki a lelkünkre kötötte, hogy ilyesmi álljon majd ama bizonyos szakvéleményben). Az ideiglenesbe ez került, és ígérték, hogy rögtön szólnak, ha elkészül a végleges - biztosítva engem arról, hogy ez még határidő előtt megtörténik majd.
Szóval, ez a többletidő meglett, időre, amiért még egyszer köszönet és hála a Nevtannak. Amúgy ez minden írásbeli számonkérés esetén jár ezentúl Emmának, egészen addig, míg az évenkénti felülvizsgálatok ezt állapítják majd meg. Adott esetben az érettségin is. És ez jó. És nem szégyen. Ez segítség, méghozzá, ahogyan a későbbiekben ez ki is derült, jelentős. Esélyegyenlőséget ad.


Egyébként a szeptembertől január közepéig tartó időszak elég lidérces volt. Emma megveszekedten tanult a sulira (hiszen a nyolcadikos félévi bizonyítvány beleszámít az értékes felvételi-pontokba, és hát, "ajándékot" nagyon nem kapnak....), majd vadul röplabdázott még (habár ez nem volt egy zökkenőmentes szezon) és utána, minden szabad idejében felvételisorokat töltött ki - mindezt úgy, hogy heti 4 nulladik órára járt. Rengeteg időt töltöttünk az étkezőasztalunknál, hogy közösen oldjunk meg matekpéldákat, hogy megpróbáljam rávezetni a jó megoldás útjára, hogy elmagyarázzam, ha teljesen feladta.... És azzal is, hogy feladat-megoldási technikákat gyakoroltassak be vele, rengeteg módszertani útmutatást adtam neki. És - ezt le merem írni ide, bármily' beképzeltnek tűnik is - megtanítottam fogalmazást írni. Mert azzal valahogy nem foglalkoztak a felső tagozatban, és Emmának ez igen gyenge pontja, be kell látni. És addig sulykoltam neki a logikai felépítés fontosságát, a mondattagolásokat, a szerkezet felismerhetőségét, stb., hogy teljesen belejött. :)
Egyszer csak felvirradt az a januári szombat reggel. Emma meglepően nyugodtan vágott neki a dolgoknak. Remek helyen írta (kerületünk legjobb hírű gimijét választotta - azt kérte, hogy ne kelljen messze mennünk), kedves fogadtatásban részesült. Nem maradtam ott - a plusz idő miatt nem is találkozhattam volna vele a két felmérő között - meg minek is, csak a stresszt látta volna rajtam (is).
A szülők, akik az ottmaradás mellett döntöttek, arról számoltak be, hogy sápadt, elkeseredett, síró gyerekek jöttek ki a magyar feladatsor utáni szünetben. Pedig azt kell, hogy mondjam, hogy annyira az nem is volt nehéz..... A fekete leves még várt rájuk.
Emma végül úgy jött ki, hogy a matek nem is volt olyan kemény - neki az okozott fejtörést, hogy a magyarban volt pár, az eddigi sablon-feladatoktól eltérő feladvány. És Emma szeret sémákban gondolkodni, sajnos. Mondjuk, erre ráerősít a mostani oktatási rendszer is, szerintem.
Aznapra már jó előre beterveztük, hogy magunkkal visszük Emmát Ausztriába, Bécs közelébe, ahol Zitának másnap reggel versenye volt. Úgy voltunk vele, hogy ki tudja, milyen lelki állapotban lesz (nem volt rossz), nem hagyjuk itthon, inkább pátyolgatjuk. Amúgy, ahogy megnéztük a javítókulcsot, Emma kissé szebbre emlékezett itt-ott, mint ami a valóság lett később, így egész optimistán vágtunk neki az amúgy is egészen jól sikerült osztrák fél-hétvégénknek.
Gyomor-remegéssel álltam sorba kb. egy héttel később, amikor meg lehetett tekinteni a felvételi-sorokat. Kevesebb pont állt Emma neve mellett, mint amire számítottunk, és hiába töltöttem ott vagy másfél órát, nem "találtam" plusz pontot. A bejegyzésem elején szereplő "tompás" feladat kapcsán megkérdeztem az ott ülő javító tanárokat, hogy nem akarták-e felemelni a hangukat ez ellen az igen szerencsétlen feladat ellen, de azt a választ kaptam, hogy "Á nem, de ha ez megnyugtatja az anyukát, 100 gyerekből 4, ha tudta!" Meg is mondtam neki feldúltságomban, hogy ez engem nem nyugtat meg, hanem mérhetetlenül felháborít!
Sajnos még nem találtam adatokat arraól, hogy idén mennyi volt az országos átlag. De megnéztem pár sulit, akik kitették az ott írók átlagait. Nos .... az elérhető 50-50 pontból a mateknál huszonpontok voltak mindig, de 25 felett csak a nagyon csúcs-sulikban járt.... A magyar kicsit jobb, 30 pont körüliek, de biztos vagyok benne, hogy az országos átlag nem éri azt el. Tehát, azt tippelem, hogy az országos átlag jó, ha a fele az elérhető pontoknak.... Valószínűleg annyi sem.... Nos, most utalnék vissza a bejegyzés elején idézett hivatalos "válaszra". Ezek szerint a gyerekek egész egyszerűen NEM készültek erre a felvételire?! Mert "meglepetések" sora érte őket..... Vagy a 14 évesek igen jelentős hányada butára sikeredett?!
És rákanyarodnék a lényegre. Mármint arra, hogy számomra az jött le, hogy ez az egész felvételi arra megy ki, hogy minél több gyerek legyen csalódott. A kudarc bele van kódolva. Ezek a 14 éves gyerekek abban "szocializálódtak", hogy 90%-tól kapnak ötöst. Most mit látnak? Hogy a szülők örülnek annak, ha 70%-ot elértek. De hiszen az csak hármas, jó esetben... Tehát csalódottak, kudarc-élményük van, feleslegesnek tartják azt a rengeteg erőfeszítést, amit beleadtak, és most először elvárjuk tőlük, hogy a "rossznak" is örüljenek.
És miért is? Nos, több ötletem van. Az egyik az, hogy ezek szerint, nem azt tanítják az általános iskolák zömében, amit aztán kérdeznek a felvételin. A másik az, hogy leginkább arra van az egész, hogy a "zseniképző" középsulik válogathassanak. Pedig, szerintem simán válogathatnának ezek a sulik (ha már...) azok között, akik 95 és 100 pont között értek el. És akkor 90 pontig a "gyarló" gyerekek számára is megoldható lenne a feladatsor....
Továbbá, egy nyakatekert rendszert alkot az egész. Egyik anyuka-társam fogalmazta meg jól a dolgot: "Ha jó matekos vagy, tanulhatsz jó helyen angolul." Mert a matek felvételi-sor igazi vízválasztó (amikor Emma felvételi-sorát mentem megnézni, láttam olyat, akinek 4 azaz négy pontos matek-felvételi csüngött a kezében....). Tehát, ha ott fel tudta tornászni a pontszámait, akkor megnyíltak előtte a jó sulik (hiszen a magyart többen megírták jól, de az ugye, nem elég...). És a legnépeszerűbb szak általában az angol - hiszen e nélkül a nyelv nélkül nincs is már élet/karrier..... Tehát, ha jó matekos vagy, akkor több esélyed van az angol-szakra bekerülni. És kit érdekel, hogy milyen a nyelv-érzéked?! Hát, az nem derül ki. Max., majd egy szint-felmérőn, ha már bejutottál. Ja! Igen, ha már itt tartunk.... Az angolt csak akkor tanulhatod, ha eddig is azt tanultad.... szinte sehol nem indulnak a nulláról.... (Emma németes..... hm, hm....)


Szóval, bár Emma egészen kiegyensúlyozott pontszámot ért el, nagyon el volt keseredve a magyar miatt, ott bőven 40 felett remélte magát (matekból örült, hogy a ritka 30 felettiek táborát gyarapította). A magam részéről leginkább arra voltam büszke, hogy a fogalmazása 8 pontos lett a 10-ből (a helyesírása miatt maradt le az a 2 pont) - úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat.... (Vagyis... tényleg az én munkám lett volna az, hogy megtanítsam neki a fogalmazás-technikát?!). De nagyon utáltam, hogy vigasztalni kellett, hogy nem volt elégedett magával, hogy CSALÓDOTT volt.
Le is betegedett. Az egész szóbeli időszak alatt lázas beteg volt, ez nem segített....


Mert ugye szóbeli is volt. Az írásbeli eredmények sokkja után vártuk azt, hogy hová mehet szóbelizni (csak egy helyre nem hívták be). Ez már barátságosabb volt, szerintem, csak hát nagy pech, hogy Emma végigbetegeskedte. Vagyis a frászt volt ez pech. Ez törvényszerű volt. Ennyi erőfeszítés és egy ekkora csalódás után ez is kódolva volt. Ahogy az is, hogy ebben az évben volt a legtöbbet beteg, hogy ebben az évben lett vashiányos.


Külön bája a felvételi folyamatnak, hogy a szóbelik vége után kb. két hónappal jönnek csak a felvételről szóló értesítések. És Emmát nem oda vették fel, amit elsőnek megjelölt, meg kell, hogy valljam. Az igazsághoz tartozik az is, hogy abba az iskolába fog járni (elvileg...), ahová szeretett volna, csak másik szakra. És öt éves képzésre, ami fő célkitűzés volt. Az én lelkem még nem teljesen fogadta ezt be (olyan nyelvet fog tanulni, amiben nem tudunk túl nagy segítséget nyújtani; és mivel van nagyobb gimnazista gyerekünk, tudom, hogy ez fontos szempont), ezért, miután tudomást szereztem róla, hogy ilyet lehet, kérvényt adunk be oda, ahová első helyen szeretett volna bekerülni.


Itt tartunk most. Van egy a végletekig kimerült nyolcadikosunk, aki örül, hogy túl van az egészen. Marad még egy általános iskolásunk (Imola, hiszen Klára nyolcévfolyamosba jár már Zitával), aki azt mondja: ő már inkább hatodikban megpróbálkozna a felvételivel; nem akarja magát kitenni ennek a hercehurcának, amit Emmánál látott.


Az igazság az, hogy nincs konkrét elképzelésem arról, hogy hogyan kéne ezt csinálni, de az biztos, hogy ÍGY NEM.   A legsötétebb pillanataimban úgy gondoltam, hogy mindenkinek azt fogom javasolni, hogy a) ha lehet, ne is szüljenek gyereket; b) ha ez már késő, akkor menjenek el innen, mielőtt a gyermekük iskolás korba nem ér; c) ha ez is késő, akkor alternatív suliba vigyék a gyereket; d) ha ez is késő, akkor negyedik után vigyék el gimibe; e) ha ez is késő, akkor vegyenek ki egy év szabit, amikor a gyerek nyolcadikos lesz, és hordják el felkészítőkre, tanuljanak vele otthon, menjenek el minden gimnáziumi tájékoztatóra (ami kizárólag munkaidőben van) és bemutató-órára, fogják a kezét a szóbelik előtt, és mindig, végig mondogassák neki, hogy mennyire szeretik, mennyire büszkék rá, és mennyire utálják vele együtt ezt az egészet! :)




2016. május 9., hétfő

Kul-túra

Az utóbbi két hétvége egy kicsit most rólunk is szólt, szülőkről, egyszem megmaradt állatunkról és némi kultúráról.
A mostanit megelőző hétvégén csoda történt: elutaztunk kettesben Zolival! Erre már nem tudom, hogy mióta nem volt példa, úgyhogy már tényleg nagyon vártuk! Először Tihanyba szerettünk volna menni, de aztán az ott kiszemelt szállással végül nem jutottunk dűlőre (mire lefoglaltuk volna az ajánlatukat, már mást és máskorra tudtak csak felajánlani), így az egyszer már jól bevált Villányt céloztuk meg - gondoltuk, megnézzük, hogy milyen a vidék tavasszal.
Nem csalódtunk.... Gyönyörű volt minden; ráadásul az úgynevezett "Borzsongás" hétvégére érkeztünk egészen véletlenül, úgyhogy volt programlehetőség is bőven. Amiket mi be is terveztünk, többek között a szállásunkat is adó borászat pincéinek bejárását is. De mindenek előtt szerettünk volna mozogni is, így egy kellemes péntek esti fürdőzés és vacsora után eltöltött pihentető (és saját magunktól ébredős...) éjszaka után biciklinyeregbe pattantunk. Kaptunk térképet, és elterveztünk egy útvonalat.... Ami aztán egyszer csak gellert kapott egy jószándékú ámde félreérthető "rövidebb" út felajánlása miatt... A lényeg az lett, hogy a bicóval már kék túra-útvonalon is toltuk a bringát, erdőben, ahol rajtunk kívül csak egy meglepett őz és rengeteg madár járt.... a túra nem kicsit elhúzódott, én teljesen kifáradtam (nem vagyok valami nagy formában...), a pince-látogatást kénytelenek voltunk lemondani, de végül egy gyönyörű helyre keveredtünk el, a Malatinszky pincészethez. Ott aztán kaptunk finom bort, megnyugvást és segítséget, hogy..... taxival menjünk vissza Villányba még emberi időben. :) Kaland volt, és végül is, így is jó volt. :)
Aznap este még jobban esett a fürdőzés és egy másik pincészetnél elfogyasztott remek halvacsora....
Vasárnap délelőtt még bejártuk azokat a helyeket, ahová előző nap terveztünk menni, aztán komótosan hazacsorogtunk. Sokat voltunk levegőn, sok finom bort kóstoltunk, sokat beszélgettünk, nem siettünk sehová, egymásra figyelhettünk. Jó volt. Képet nagyon nem tudok mutatni, mert próbálkoztunk egy-két selfie-vel az én nem túl szuperszónikus telefonomal, de azokkal inkább nem riogatnék senkit...


A mostani hétvége pedig igen kultúrálisra sikeredett. Péntekre volt négy jegyünk az Örkény Színházba a már sokak által dicsért "Anyám tyúkja" című előadásra. Úgy terveztük Zolival, hogy vagy a négy lány megy, vagy egyikünk hárommal, de Zita és Emma mindenképpen, mert leginkább nekik lenne való. Hogy mi lett a végső leosztás? Még az utolsó pillanatban is változott - akkor éppen úgy volt, hogy Zoli megy a három kisebbel, Zita ... hát Zitának máshol, mással volt fontos dolga (:) ), nekem pedig a munkahelyem által rendezett igen nagyszabású, hivatalosan fontos eseményen kellett részt vennem, aminek a vége bizonytalan időpontban volt. Ebből az lett, hogy Emma az utolsó pillanatban kitáncolt (meccse volt előtte és elfáradt), nekem pedig pont jókor ért véget a rendezvény, ami ráadásul a közelben is volt, így én lettem a negyedik. És igen. Csak az a két lányunk nem jött el, akinek mindenképpen szántuk az élményt.... De az igazság az, hogy így viszont mi négyen élveztük nagyon. Pedig aggódtam kicsit, hiszen ez mégsem egy klasszikus színdarab volt (legutóbb a "Ma eset megbukunk" című nagyon vicces darabot láttuk összcsaládilag, és az hatalmas sikert aratott a lányoknál). De bejött a csajoknak is, és ez azért van, mert nagyon jól véiggondolt és zseniálisan előadott verscsokor ez a műsor! Ajánlom mindenkinek! Új értelmet kap a versmondás, értelmet nyer minden vers (sok a kötelező köztük, amit szerintem sok-sok diák csak gépiesen magol be...), lehet nevetni, meghatódni, elmélázni, mosolyogni, csodálkozni az előadás alatt. Menjetek, és éljétek át ti is!



Szombaton ketten mentünk színházba Zolival (kényeztet minket az élet mostanság, mi? :) ránk fér...). Ez is kalandosra sikerült.... Ismét az Örkénybe indultunk, és a szombat esti buliközpont akadozó forgalma kiszúrt egy kicsit velünk - késve érkeztünk. Nem mi voltunk az egyedüliek, nem is volt gond ezzel, rugalmasak már ott, szerintem. De ráadásul - mivel két előadásra kaptam ajándékba jegyet Zolitól (azt hiszem Húsvétra), úgy volt összekapcsolva két jegy, hogy a most szombati és a másik, júniusi előadásra egy-egy jegy.... Valószínűleg ilyet sem először láttak ott - így egy gyors számítógépes ellenőrzés után elhitték, hogy miénk az el nem hozott szomszédos jegy is, és már mehettünk is..... pótszékre. Az egyfelvonásos előadásra.... Mindegy, azért ez is jó volt. A Bernhardi ügy című előadás volt. Ezt is érdemes megnézni (ha lehet, a legeslegelejétől....).



Vasárnap estére is jutott program! Ezúttal a négy lány és én (anya-lányai program :) ), illetve barátainknál is anya-gyermekei (ott van egy fiú is) program keretében, elmentünk kilencen megnézni az "Anyák napja" című filmet. Aki látta a "Szilveszter éjjel"-t vagy a "Valentin-nap"-ot nagyjából belőheti ezt is; nagyon hasonló kaptafára készült. Igen amerikai, nincs benne nagy meglepetés, de teljesen élvezhető.



A kutyánkról is pár szót... Hát, egy öreg eb sem egyszerű.... Nagyon ráfért volna már egy "kozmetika", mert összeragadt a szőre itt-ott, meg beleragadt ez-az, meg a karmai is túl hosszúak. Oltás is aktuális volt. Azt még a mi villányi hétvégénk során intézték az itthon maradottak és a hős nagymamák. Hát már az sem volt egy sima ügy, mert Scotty mostanra már semmilyen macerát nem visel nyugodtan... A kozmetikus pedig, aki most hétvégén jött (hosszas egyeztetés után),...., hát, feladta. Scotty minden módon harcolt a számára vad ellenségnek tűnő olló ellen. Végül, Zoli a szombat délutánját kb. azzal töltötte, hogy próbálta meggyőzni a kutyát, hogy hagyja magát egy kicsit. Végül került rá sampon, valamennyire megszabadult a ráragadt cuccoktól, de aztán a leöblítést, meg a szárítást már nem nagyon bírta. Ettől most úgy néz ki, hogy az első fele szép és kifésült (ott hagyta magát), a hátsó fele meg torzonborz, mert még kissé samponos és teljesen kifésületlen. Ráadásul igen durcás. Szó szerint zsémbes öregúr lett belőle. Aki attól még imádatunk tárgya, és továbbra is megy a morfondírozás arról, hogy magunkkal visszük-e a jövő heti kalandunkra.... Hogy az mi lesz, remélem jut időm elmesélni. :)


2016. május 5., csütörtök

Durva.....

.... és tudjátok mi az őrület?
Hogy a minap azt mondhattam:
"Együtt kávéztam a lányommal."
És így volt. Egy környékbeli kis olasz étteremben, a fuvola-órája után. Mert már kávézgat néha. Mert "vizsgázgat" is. Ez a nyolc évfolyamos gimi "átka".
Na de ez hagyján! Nem csak vizsgázgat!!!
... és itt a másik őrület:
"Előrehozott érettségi vizsgát tesz." Pontosabban, mostanra, mikor ezeket a sorokat pötyögöm már: TETT. Jó, nyelvből, és még csak tizedikes. Na de akkor is....
És ezt tudom fokozni. Van nékem egy másik leányom. Hát ő meg nem arra készül, hogy elballag? És nem azt fogja énekelni a BALLAGÁSÁN, hogy "kedves óvodám, sok víg nap után itt a búcsúnap, indul a csapat...", hanem keringőzni fog!!!! Mert nyolcadikos, és többé nem lesz már általános iskolás.
Aztán van olyan gyerekem is - bár kisebb, de már gimis, ugye -, aki meg kívülről tudja a dalok szövegét. Nem nagy kunszt mi. Igen, de ezek ANGOL szövegek. És tényleg azt énekli, amit az adott énekes, nem holmi halandzsa-balandzsát. És tudja is, hogy mit jelent az, amit kívülről tud és énekel.... Jájjjj.
És hogy ne maradjon ki a negyedik a növekedési durvulásból - ő meg már túlnőtte az egyik nagymamáját, és a saját koránál két évvel idősebbek között is indul az országos bajnokságon. Nem ígéri, hogy megnyeri, de nagyon komolyan készül rá.




Hát. Ezt próbálom mostanság emésztgetni. De nehezen megy. Ez durva....

2016. január 26., kedd

"Online" kiállítás

Kedves blog-olvasók!
Most egy kiállításra invitállak titeket - itt helyben, mondhatni "online".


Már többször meséltem Klári burjánzó kreativitásáról, ezúttal is ez lesz a - számomra megunhatatlan - téma. Azt is elmeséltem már, hogy szeptember óta eljár egy rajz-szakkörre, vagyis valamire, ami leginkább egy rajz-szakkörre emlékeztet. Az Erzsébetligeti Színházban működik a Varázsműhely, amelynek "Varázsovijába" Zita és Emma is nagy lelkesen járt egy-egy évet kb. (ez heti egy nap kimaradást jelentett a "sima" oviból. Érdekes módon, az Ikreket ez nem hozta lázba, ők nem jártak. )Ennek a Varázsműhelynek van egy rajzos foglalkozása hetente egyszer, felsősöknek és gimis korosztályúaknak (habár, úgy láttam, hogy nincs szigorú korhatár, akadnak kisebbek is). Azért találtam vonzónak, mert úgy tűnt, nem akarják megtanítani rajzolni a gyerekeket, hanem csak technikákat ismertetnek meg velük. Nem irányítják őket, csak bemutatják, hogy mi mindennel lehet kiélni alkotói szenvedélyüket. Maga a hely is nagyon barátságos, Ágiról, a szakkörvezetőről meg végképp ezt mondhatom el. Olyan jó kis "kuckó" ez, hogy Klára sosem jön el szívesen a végén, és semmi pénzért nem hagyná ki a szerda délutáni szeánszokat (kivéve, ha kötelező program van, pl. gitár karácsonyi koncert). Itt ízlelgeti hát a különböző technikákat és megoldásokat. (Sajnos jó néhány műve még ott van, azokat nem tudom majd megmutatni, de ami késik, nem múlik.) Egyelőre viszont úgy tűnik, hogy leginkább a nyáron megismert, Mingi-barátnőmnél "megtanult" akvarell-technikát kedveli a legjobban, azzal születik a legtöbb mű. A tűfilc jön utána, szerintem.


Az a jó, hogy Klára az utóbbi időben rengeteget rajzol, fest, skiccel, stb. Ez leköti az energiáit, kivasalja kicsit könnyen megtépázható idegeit és örömmel tölti őt el. Ezekből az otthoni időtöltéseiből született a legtöbb mű, amit akkor most ide "kiállítok".


Annyit még, hogy természetesen elfogult vagyok. Természetesen nem azt állítom, hogy Klárából nagy hírneves művész lesz, nem is ez a cél(ja). De az jól látható, hogy van egy saját stílusa, érdekes szemléletmódja. Jó, hogy ezt ő így meg tudja mutatni, "ki tudja adni" magából. Engem lenyűgöz.


Nos, jöjjenek!




Ő elvileg Hamupipőke, aki kiér egy erdőből és "egy cuki cica"


Tópart



Szívesen használ néha körzőt és vonalzót is a kishölgy




Egyik kedvencem....
A tenyerét rajzolta körbe kiindulásul


Karácsonyra kapott egy személyre
szabott kabalát - azt rajzolta le


Egy madár - a szárnyaló képzeletéből


"Judó" - mondja a felirat
Felette igen pepecs mintázat :)


Ajándék Imónak


Vicces rénszarvas a téli sorozatból


Szereti olvasni a Szent Johanna Gimi sorozatot
Az ihlette meg őt erre


Téli sorozat - hóember


Megint SZJG -pedig abban nincs is esküvő
(Ez talán a Szalagavató)


Zsírkrétás, rétegelt technikával készült


Itt még "józan" a rénszarvas :) - téli sorozat


És a téli sorozatból nem hiányozhatott a Mikulás sem
 Itt még hiányzik egy kép - majd pótolom. Tus-szerű anyaggal készült önarckép. Addig itt van még egy az alkotóról - csak ezt telefonnal készítette:

2016. január 18., hétfő

Az év utolsó hónapja, 2. rész: Karácsony és téli szünet

Azt kell, hogy mondjam (vagy írjam?), hogy nagyon kellemes téli szünetet töltöttünk el. Igazán. Így utólag, egy csillagos ötöst adok rá! Hogy miért? Jutott benne mindenből: nyugis otthonlétekből (vérremenő társascsatákkal.... :), filmnézéssel, olvasgatással), és kellőszámú programból is.


Nos, most, hogy így az elején már összefoglaltam, jöhet pár részlet.


A karácsony szokás szerint úgy kezdődött, hogy kissé álmosak voltunk. Hiszen nálunk 23-án este folyik a fa-díszítés (és mivel 23-án voltunk ebédelni, Bazilikánál lévő adventi vásárban ÉS fodrásznál, így elég későn kezdtünk neki az otthoni készületeknek - igaz, Zoli kihagyta a nem túl rövid fodrászos részt, és azért előkészítette az otthoni terepet).


A 2015-ös karácsonyfánk - ezúttal boák nélkül
Szóval, békés karácsonyfa-díszítés és fegyelmezett ágybavonulás után (a gyerekek részéről), mi még azért elvégeztük az utolsó simításokat Zolival (pl. mindig megterítek szépen már előre a reggelihez, meg persze megsütöm a kalácsot, a muffint, és előkészítem a kakaós csigát is a reggeli sütésre). Így lett már kb. éjjel 2, mire mi is nyugovóra tértünk - és hát, 8 óra volt kiadva, mint leghamarabbi ébresztési/ébredési lehetőség. Nyolc óra nulla-nullakor csörgött a telefonom (mert ugye, a gyerekek és köztünk van a nappali, a fával.... :) ), hogy hát akkor ők rajtra készek (ja! ilyenkor többé-kevésbé együtt is alszanak a csajok). És nekivágtunk az évben mindenki által legjobban várt napnak!
Az ajándékok gyorsan kibontódtak, voltak hű-k, meg há-k, és alapvetően mindenki igen elégedettnek tűnt. Közben kisült a kakaós csiga is, és nekiláthattunk a nem túl télies lépet nyújtó kertre néző étkezőnkben az év legkedvencebb reggelijének.
Karácsonyi reggeli asztal
A nap többek között azzal telt, hogy felfedeztük az Emma által kért társasunkat. Bevallom, kicsit meglepődtem, hogy Emma Monopolyt kért, de utólag csak hálásak lehetünk. Ez egy ilyen "világ" verzió, ahol pl. az Eiffel-torony az egyik bábu és városokat lehet "megvásárolni". Nagyon bejött nekünk! Szerintem nem telt el nap a szünet alatt, hogy ne játszottunk volna legalább egy menetet! Egyébként pedig néztünk filmet is, meg alaposabban átvizsgálgattuk az ajándékokat, meg persze ebédeltünk is (ismét a szigorú hagyományok szerint gyakorlatilag "hideget", na de milyet! A legextrább mindenképpen az volt, hogy a saját készítésű pizzatésztából apró zsömleformákat képeztem és azokat sütöttem meg kísérőnek.). A nap folyamán sokat fotózkodtak a lányok.... imádják a karácsony-témát! :)
Négyen jókedvűen a fa előtt

Négyen - a "selfiezz a fa előtt" stílusban

Négy karácsonyi zoknis lábfej-pár a karácsonyánál

Gyönyörű nagylányom a karácsonyfa előtt

Gyönyörű Emmám a karácsonyfa előtt

Gyönyörű Imolám a karácsonyfa előtt ücsörögve

Gyönyörű Klárám az egyik ajándékával
Délután aztán felkerekedtünk, hogy a nap végét a tágabb családdal töltsük, szüleimnél.


Szüleimnél a karácsony ugyancsak bevett szokások között zajlik - elvileg. Idén ezt kissé megbolygatta az a "klasszikus baki", hogy.... hm, kicsit kigyulladt a fa, pontosabban rajta egy boa. Amit Apu próbált a kezével (!!!!) eloltani, így jól megégette magát. Égett még egy kicsit a szőnyeg is és egy papucs is, de végül túl nagy katasztrófa nélkül megúsztuk - Az biztos, hogy úgy fogunk visszaemlékezni erre a karácsonyra, hogy "amikor Papa felgyújtotta a fát". Mivel nem történt túl nagy baj, ezért igen vidáman indult az este.... És úgy is folytatódott, amiben nagy segítséget nyújtott Anyu szokás szerinti pazar vacsorája.
25-én még egy kicsit "fárasztottam" magamat, mivel nálunk volt a "nagy ebéd", nagyszülőkkel. Sütöttem-főztem, kitettem magamért, Zoli szülei is eljöttek, az én szüleim is; jót ettünk, bontogattunk még egy kicsit ajándékokat, majd elment minden "vendég", én ledőltem a kanapéra és kb. este fél 8-kor ébredtem. Utána egy kis vacsi, filmnézés (Kevin!!!!!! - második rész), és ismét alvás. Megkezdtem/megkezdtük a PIHENÉST. :)


26-án családi programokat "bonyolítottunk" - a vívók reggeli edzésétől eltekintve (oda nem mentünk el csapatostul azért): voltunk korcsolyázni a pompás Műjégpályán, majd elmentünk moziba (Káosz karácsonyra - legnagyobb meglepetésemre jó volt, mindenkinek tetszett nálunk), végül a szüleimnél fondüztünk egy igazán jót.
Négyen jégen

Imó és a szülők :)

Klárinak tetszik a korcsolyázás

Emmával a szürkeségbe vesző Vajdahunyadvár előtt




27-től 30-ig pedig jött a kirándulás szakasz: Lillafüredre mentünk a mitikus Palota szállóba, szüleim jóvoltából, szüleimmel. No, ott aztán sétáltunk, fürdőztünk, ettünk, túráztunk, ettünk, (Miskolctapolcán) barlangfürdőztünk, ettünk, kisvonatoztunk és túráztunk, ettünk, társasoztunk, filmet néztünk, bridzseltünk (az ilyen alkalmakat mindig kihasználjuk a szüleimmel), ettünk, meg ettünk, és ettünk. Jó volt, vidám volt, pihentető (és laktató....) volt.


A vonat csak naponta egyszer járt - azzal mentünk mi,
így szabad volt a sínen-járás

Drága nyolcadikosom

A nagyszülők gyöngyei

Klára a leglelkesebb kirándulónk

A Hámori-tó

Gyönyörű visszatükröződés a Palota-szállóval

A szálló közelebbről

"Anya" az alig csordogáló lillafüredi vízesésnél
30-án délelőtt jöttünk vissza, akkor kicsit szétszéledt a család: voltak edzések, Zoli meg áldozott még egy kicsit a munka oltárán. Mi, Klárával, bevásároltunk - mert estére szerveztünk hirtelenjében egy elő-szilveszteri bulit! Ami - ahogy általában az ilyen spontán megmozdulások szoktak - nagyon jól sikerült. Alaposan belehajoltunk Szilveszter napjába a már jól megszokott kis társaságunkkal, akik Emma néhány osztálytársának szüleiből kovácsolódott össze az évek során.


Szilveszterre nem volt különösebb programunk - ezt Klára fájlalta is. (De az előző este azért kárpótolta ebben kicsit.) Tudtuk ugyanis, hogy Zita már nem tart velünk - eljött ez a kor is.... De a nap még a miénk volt - ezért elmentünk egyet fürdőzni az Aquaworldbe. Persze, nem csak nekünk támadt ez az ötletünk (sokan voltak...), de attól még jó volt! Kicsúzdázták magukat a csajok (Zoli nem tartott velünk, ő a hagyományosnak számító szilveszteri focin vett részt), úszkáltunk, áztattuk magunkat, aztán kissé kifáradva hazatértünk.
A szilveszteri vacsorát nem bonyolítottam túl: volt malacsült (Klára nagy felháborodására.... nem is evett belőle), volt lencse, volt szerencsesüti üzenetekkel benne, és szerencsehozó malac-marcipán is.
Vacsora után kissé kiütközött rajtunk az uszodázás okozta fáradtság, de aztán újra erőre kaptunk éjfél előtt, amikor is a kölyökkutya-tartástól még jobban megfiatalodott szüleim beállítottak - hát pont a kölyökkutyájukkal! Betyárral, a golden retrieverrel, aki a nyár vége óta színezi ki szüleim mindennapjait, elsétáltak hozzánk éjfél előtt. Beengedtük Betyárt az előszobába (a mi kutyánk, Scotty, a házában próbálta átvészelni a szilveszteri zűrzavart, így semmit nem vett észre ebből a látogatásból), megvártuk az éjfélt, és koccintottunk. Utána szüleim visszasétáltak (ami elég kalandos lett, mert ennyi hangoskodást, durranást már Betyár sem viselt túl jól), minket pedig felhívtak az előző este nálunk látogatást tevő barátok, hogy indítják a tűzijátékot a parkban - csatlakozzunk mi is. Nos, én nem szeretem a tűzijátékot. Meg az összes többi zajkeltő izét sem, amit ilyenkor Szilveszterkor bevetnek. Meg úgy sajnálom a kutyákat is emiatt. Node, a lányaim viszont szeretik a tűzijátékot ilyenkor, és azt gondolom, hogy a park még sokkal jobb hely erre, mint az utcák maguk. Tehát, saját magamat is meglepve, felöltöztem jó alaposan, családtagjaimmal együtt, és kivándoroltunk a parkba. Ahol már ott volt egy egész nagy csapat - persze a sima tűzijátékon kívül mindenfélével felszerelve (pl. pezsgővel is... :) ), és tulajdonképpen nagyon jót szórakoztunk egy jó órán át - no meg majd megfagytunk. És mindez még nem volt elég, ha már ott voltunk, mentünk is át Jenőékhez - akiknél folytattuk még egy kicsit a bulit. Tehát, volt vagy hajnali 3, mire nyugovóra tértünk - és Klára sem panaszkodhatott: mégis volt programunk.... :)


Újévre is vannak hagyományaink - illetve teremtettünk újabbat. Ebédre Anyu korhely-levesét esszük mindig - ami most is, mint mindig, nagyon finom volt. Délután - ez nem hagyomány, ez csak jól esett - elmentünk moziba, megnéztük a Star Wars sorozat legújabb epizódját. Nagyon élveztük!


Újév estéjén pedig megejtettük évértékelő és évtervező "rituálénkat", amely során mindenkinek le kellett írni többek között a 2015-ös év legszebb pillanatait, meg a legviccesebbet, stb. - nem részletezem. No meg persze a 2016-ra vonatkozó terveket, vágyakat, célkitűzéseket. Saját maga és a család szemszögéből is. Ezeket utána felolvastuk. Nem akarom persze kipletykálni családtagjaim legtitkosabb vágyait, de nyilván szerepeltek köztük holmi "sikeres felvételik" (Emma), meg fantasztikus sporteredmények (szinte mindenkinél), de egyet azért idéznék. Ez Imola kívánsága volt, a jövőre nézve, családi szinten: "Apa nyerje már meg a lottót, olyan régen játszik szegény." Na, volt vigadalom az asztalnál, amikor ez felolvasásra került! :)


A megszokott után jött az, ami még nem: kibontottuk azt a befőttesüveget, amiben - a rajta szereplő felirat szerint - a Balogh-család szép pillanatait rögzítettük a 2015-ös év során, apró kis cetliken. Még tavaly év elején kértem meg mindenkit, hogy ha volt egy jó napja, élménye, pillanata, eredménye az év során, akkor szánjon rá két percet, és rögzítse egy papírkára, majd azt dobja bele ebbe az üvegbe. Meg kell hagyni, volt aki gyakrabban, volt aki alig élt ezzel a lehetőséggel, de azért végül mindenkitől kerültek be szép számmal cetlik az üvegbe. No, ezeket is felolvastuk - jókat szórakoztunk, meg volt sok olyan felkiáltás, hogy "Tényleg!!! Az milyen jó volt!" Tehát érdemes ilyet készíteni, mert akármennyire is szép egy pillanat; előfordulhat, hogy még az emléke is elszáll - így viszont nem fog, és milyen jó is rá emlékezni!!!!
Sok szép emlékünk van 2015-ből
Végül, a szünet utolsó előtti napján, ellátogattunk Zita egyik kedvenc éttermébe - ahová a szülinapján sajnos mégsem jutottunk el - és ezzel lezártuk a szünetet.


Nos, összefoglalva, ahogy az elején is írtam; nagyon jó szünetünk volt. És noha általában tele vagyok nosztalgiával az iránt a kor iránt, amikor még legfeljebb csak ovis gyerekeim voltak - meg kell állapítanom, hogy nagyon jól lehet szórakozni és élni (kis)kamasz(odó) gyerekekkel is! (Micsoda felfedezés, ugye?) Ez idő alatt nem volt sok összezördülés, viszont volt sok vidám közös program - nagyon kikapcsolt, feltöltött. És utána hétfőn nagyon nehéz volt munkába menni..... Úgy hiányzott az egész.....