Pages

2019. július 16., kedd

Nyaralós kérdés

Éppen nyaralunk, sajnos pont holnap jár le ez az újabb remek hét, amit együtt tölthettünk - a mi "kis" családunk és szüleim. Majd mesélek még.
A lényeg, hogy különösebb szülői szigort nem alkalmazunk azzal kapcsolatban, hogy ki mit és mennyit egyen - nagyok már, van eszük, és különben is: nyaralunk! Így eshetett az meg, hogy az alábbi jópofa párbeszéd alakult ma ki, ebédnél:
Emma: "Anya, ha majd hazamegyünk, készítsél sok főzeléket, jó?"
Mire Klára, kezében egy szelet pizza, tányérjában a hamburgere:
"Miért?"
Ezen mindenki hatalmasat derült.... Klári befejezte ebédjét, és csak annyit jegyzett meg, hogy ha lehet, a főzelékek között ne legyen tökfőzelék. 😊
Holnaptól ismét (főként) rajtam múlik, hogy mit esznek a "kölkök" (ah..... a velünk élő fiatal hölgyek. 😍)
Kalispera!

2019. július 5., péntek

Főzzél szeretettel - azaz János hagyatéka

2008-ban kezdtem el ezt a blogot írni (előtte pár hónapig a "babaszoba" blogjai közé illesztettem az enyémet, de hamar beláttam, hogy ahhoz az akkor már majdnem négy éves ikrek is "túlkorosak" voltak). Elég hamar egy sötét időszakot éltünk, "majdnem Bátyám", János elvesztésével. Most azt szeretném leírni, hogy hogyan maradt hétköznapjaimban is nagyon jelen ő, és az, amit ő jelentett számomra, és amit nekem az utolsó beszélgetéseink során "hagyatékul" adott. Belátom, talán meglepő lehet, de szerencsére mindenki úgy őrzi valakinek az emlékét, ahogy az számára a legvigasztalóbb.
János, aki egy végtelenül békés, kedves és vidám ember volt, mindenféle túlzások nélkül élte az életét, szerényen, a (rock)zene szeretetével, kis családjával és általános iskola első osztálya óta hűséges barátságban a bátyámmal. Így aztán, amikor kiderült, hogy megtámadta a szervezetét a gyilkos kór, kicsit megpróbálta megérteni azt - mondhatni spirituálisan -, hogy miért történt ez vele.
Ennek keretében vált az meggyőződésévé, hogy vannak az életben/éterben jó és rossz rezgések, amik pozitív vagy negatív hatással lehetnek ránk, a testi és lelki egyensúlyunkra. És ezeket a regéseket mi magunk is kiadjuk, okozva ezzel akár kárt, akár gyógyírt a környezetünkre. Ebéli hite miatt mondta nekem azt, ami örökre bevésődött az agyamba, a szívembe, a lelkembe: "Soha ne főzzél úgy a családodnak, hogy ha nincs hozzá kedved, ha kényszerből csinálod. Mert ezt a rossz hangulatot belefőzöd az ételbe. Ha nincs kedved hozzá, inkább egyetek hideget!"
Természetesen, most nem azt fogom leírni, hogy én azóta is, minden nap, boldogan és mosolyogva állok a tűzhely előtt. Mert nem. Az utóbbi időben pláne nem. De azt viszont merem határozottan állítani, hogy ha kedvetlenül, fáradtan, fásultan állok oda egy hosszúra nyúlt nap után, akkor mindig eszembe jut János és az intelme. Ilyenkor két dolog történhet: vagy megrázom magamat és meggyőzöm magamat, hogy hatalmas szerencsém van azzal, ami megadatik nekem, így a szerencse része az is, hogy van hol, van kinek és van miből főzni. Tehát átlendülök, megjön a kedvem. Vagy tárcsázom a kiszállítós pizzéria számát - esetleg hideg vacsorához pakolok ki. De sosem főzöm bele a rosszkedvemet az ételbe!

Mindebben nagy segítség számomra az, hogy kissé hosszadalmasan és nem kevés bonyodalom árán, de a 20 éves és két főre kitalált konyhánkat teljesen átalakítottuk és felújítottuk a tavasz elején. Bár falakat nem mozgattunk és a ház nem tud tovább bővülni, egy-két trükkel sikerült nagyobb, tágasabb és kényelmesebb konyhát létrehoznunk. Ahol egyszerre most már többen élvezhetjük az étel-készítés örömét, és közben még teríteni is tud valaki. A pult szerűségből egy kis rombolással és némi építéssel "sziget" (na jó: "félsziget") lett, a sötét munkafelület szép világos lett, a sajnos már megvetemedett és elszíneződött, a hátulsó részen már penészevett konyhabútor helyett egy kreatív és jófej asztalosnak hála szép, modern, ámde nem hivalkodó és roppant praktikus konyhabútorunk lett. Végül a csempénk is megújult (nem terveztük, de végül így alakult), és nagyon tetszik!!! :) A világítótestek is újak, ami sokkal modernebbe hatásúvá tette az egészet. Az összes gépet is lecseréltük - ezek közül a mosogatógép röviddel a felújítás előtt mondta fel a szolgálatot, a hűtőnk már régen gyengélkedett és a mikrónk sem működött már.

A felújítás munkálatai, időtartama (naná, hogy kb. kétszer annyi, mint az eredetileg tervezett...), bonyodalmai és a konyhátlanság nehézségei jobb, ha a felejtés homályába vesznek lassan  - és itt is örök hálám Anyukámnak, aki nélkül valószínűleg éhen haltunk volna mind, de legalább is a szűk családi kapcsolataink megrongálódtak volna. De mondjuk sejtettük, hogy nem lesz fáklyás menet. Nem volt az.

Mindezek után, happy endként.... Bár már pár hónapja beüzemeltük ezt az új konyhát, de újra és újra eltölt a jó érzés, amikor hazaérek és meglátom (persze, ha a mosogatóban halomban áll a mosatlan, az hamar letörli a mosolyt az arcomról...). Azt is be kell vallanom, hogy ettől még nem ébredt fel Csipkerózsika-álmából a bennem szunnyadó konyhatündér, de tény, hogy nagy segítségemre van ez a kellemes környezet abban, hogy jobban tudjam magamat motiválni kevésbé főzés-lelkes pillanataimban.

Most már csak azt remélem, hogy az nem gond, ha nem örömmel takarítom a fürdőszobákat......
Ilyen volt - távolról úgy tűnhet, hogy
"dehát milyen szép volt az előző is".
(És persze nem volt csúnya, csak lelakott és nem
szolgálta egy hatfős család céljait.)

Egy kép a "kilátástalanság" időszakából. :)

Készül a szép új csempézet.

Itt már a vége felé jártunk.

És az "ilyen volt" kép "ilyen lett" párja.
(Kb. ugyanabból a perspektívából.)

Szép lassan használatba vettük.
(Még olyanok is, akik eddig a konyha felé sem mentek -
legalábbis sütés/főzés céljából. :) )

Talán az első palacsintasütés előkészületei során.

Praktikum: az étkezőasztal felől terítünk.

Egy apró kis részlet: bár szinte mindenhol egy másik fajta fogantyú van,
egy ilyet is kellett venni és tenni, mert a lányok nagyon beleszerettek.



2019. június 30., vasárnap

Vége az általános iskolának

Búcsú az osztályfőnöktől, a tanároktól :(
Szóval az úgy volt, hogy már csak Imola maradt "utolsó mohikánként" a kellemes kis kertvárosi általános iskolában (ami egyébként a családtagok által ott töltött 13 év alatt jelentősen megváltozott, megújult, tágasabb tornateremmel bővült). Klári negyedik után átment ugyanabba a nyolcévfolyamos gimibe, ahová Zita is járt; Emma pedig három éve ballagott el kertvárosi általános iskolánkból.

És eljött ez a tanév. Imola már a nyáron jajongott szegény (sőt, talán még előbb is), hogy ő nem akarja ezt az évet, retteg a felvételitől, és különben sem akar innen elmenni. Mit ne mondjak, mivel Emmával már átéltük ezt egyszer, én sem vártam repesve ezt az évet. Már eleve, a felkészülés és stressz része mellett, maga az egész folyamat is igen megterhelő, legalább is itt, a fővárosban. Sok a gimnázium, van, amelyik felfelé ível, van, amelyik lefelé, sok személyes benyomást kell szerezni, hogy végül a jó sorrendet ütemezzük majd be a végén. Amit aztán az élet totálisan felülír, természetesen.

Hab volt a tortán, hogy Klári is jelezte: nem szándékozik kilencediktől oda járni, ahová eddig. Ennek okait nem feszegetném, igen sokrétűek voltak, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy elhatározta, hogy szenvedélyét, a rajzolást (és annak deriváltjait) helyezi előtérbe, és a fejébe vette, hogy a Kisképzőbe szeretne felvételt nyerni.

Így vágtunk hát neki a tanévnek.... Miközben Imola szorgalmasan járt az iskola által kínált (nulladik órás) felkészítőkre, illetve még külön matektanárhoz, továbbá hétvégente otthon az előző évi feladatsorokat töltögette, Klári főleg a rajzolási technikáit csiszolta, noha ő is kitöltött azért néhány feladatsort. És elkezdődött a kálvária rész is: internetet böngésztem, szülői tájékoztatókon nyomorogtam sok  másik sorstársam mellett, a gépnél izgultam, hogy tudom-e nyílt órára regisztrálni Imót, aztán azt szerveztem, hogy oda el is jusson, véleményeket gyűjtöttem be, stb. Volt anyukatársam, aki Excel-táblázatban rögzített mindent.... Klárival ugye egy csomó mindent nem tehettem meg, mert mivel már eleve gimnáziumba járt, nem szólhattam az osztályfőnöknek, hogy bocsi, de most elmenne órák helyett egy másik gimit is megnézni. Mert míg alapvetően a Kisképző volt a fő cél, azt is elhatározta Klári, hogy ha az nem sikerülne, akkor is elmegy másik gimibe onnan, ahol volt. Szerencsére a Kisképzőben hétvégén volt nyílt nap, alaposan bele is szeretett. Nem csodálom, nagyon különleges hangulatú hely és nagyban eltér egy klasszikus gimnázium légkörétől.

Nagy nehezen eljött a felvételi napja, Imola szegény már teljesen magán kívül volt. Aminek meg is lett az eredménye.... Míg a magyar után még mosolyogva jöttek ki mindketten (de főleg Imó), addig a  matek után eljött az Armageddon .... még Klári is, akinek határozott könnyebbsége van matekból, és az utóbbi  négy évben egy nagyon kemény, ámde nagyon jó tanárnő fejlesztette őt e téren a gimiben, zúgó fejjel és felháborodva jött ki. Imó? Hazafelé menet ült a kocsiban, szép lassan ülepedett le neki minden, majd elkezdett keservesen zokogni: "én ezt nagyon elrontottam". A szívem hasadt meg, az amúgy szinte kitűnő és nagyon szorgalmas, okos gyerekemért.... Utóbb kiderült, hogy jól érezte: az első feladatok egyikénél úgy megijedt, hogy utána szerintem már a nevét sem tudta volna megmondani, lebénult, és az egyszerűbb feladatoknál is elakadt. Mit tegyen egy ikres anyuka, amikor a két gyerek magyarból hajszál-pontosan egyformát ír, aztán matematikából meg ..... hát, több, mint jelentős különbséggel teljesít ezen az egy nyamvadt felmérésen? Mert az is kiderült, hogy míg Imolánál lehúzták a rolót az első feladatok egyikénél, addig Klári (akinek azért kisebb volt a tét, lássuk be, hiszen már gimnáziumba járt) jól logikázott ki egy csomó mindent, és még ott is szerencséje volt, ahol csak tippelt.....

Rossz hetek jöttek, bevallom. Össze kellett kapirgálnom Imót, szerintem kb. mostanra sikerült. Igazából, egy okos, talpraesett, szorgalmas gyerek egyszer csak elhitte magáról, hogy ő nem jó, "nem érdemel többet", mint amit az egy napon írt két írásbeli alapján felkínált neki a sors, és hát akkor ezt így el is kell fogadni. Kezdettől fogva gyűlöltem ezt az egész rendszert, ahol kétszer negyvenöt percre tesszük fel egy gyerek következő négy (plusz...) évét, most aztán meg végképp kivoltam.

Eljött a szóbelik ideje..... Kiderült, hogy ezekkel a pontszámokkal Imót nem hívják be a legfőbb álomhelyre, míg Klári gyakorlatilag oda mehetett, ahová csak akart.... Kivéve a Kisképzőt, ahol a "beugró" egynapos rajzos felmérés után (kb. 5-6-szoros túljelentkezés mellett) nem jutott tovább a következő körre. Újabb összeomlás következett. Annyira beleélte magát. Egy átsírt éjszaka után ment szóbelizni az egyik legjobb gimibe (országos szinten is, Budapesten pláne), és láss csodát! Az lett a befutó! Előtte nem is jártunk ott, tájékoztatón sem, meg sehol sem (szóba sem jött), de olyan jó benyomása lett ott Klárinak, hogy amikor kiderült, hogy ő is igen jó benyomást tett és "vonal felett" bent van, pár héttel eltávolodva a kisképzős csalódástól, már nem volt kérdés, hogy hová akar menni.

Imola élvezte a szóbeliket, mindenhonnan mosolyogva, lelkesen jött ki, igazából mindegyik gimnázium tetszett neki, ahová behívták.
A szóbelik után idegtépő hetek következtek. Először lett egy ideiglenes lista, ahol már láttuk, hogy Klári simán besétált a már említett "csúcsgimibe" (és mindenhol legelöl volt), Imónál ez már így nem volt elmondható. Persze, volt "tuti" helye, de nem azt szerette volna. Végül a végleges listáknál már mindenki megnyugodott. Így Imola megy ugyanoda, ahová Emma, csak ő olaszt fog tanulni, Klári pedig ugyancsak belvárosi gimis lesz ezentúl, és reméljük, jó lesz ott mindkettőjüknek.

Összefoglalva, ismét csak azt tudom "mondani", hogy nincs jól ez a felvételizős rendszer, nagyon sok kárt okozott ezúttal Imóban. És nem vagyok benne biztos, hogy a kivételezett szerencsésektől eltekintve, valóban 14 éves korban kellene, hogy eldőljön egy gyereknél, hogy milyen irányba indul el. Márpedig, a jelenlegi, gimi-szakgimi-szakiskola trió már ezt eléggé determinálja, kisebb mértékben azért az is, hogy a gimik közül hová megy. Nyilván a szakgimiknél is, csak azokba nem ástam bele jobban magamat, noha a Kisképző egy szakgimnázium - csak azt vizsgáltuk meg alaposabban. És ott is tisztában voltunk azzal, hogy noha ad érettségit, egy esetleges nem művészeti vonalú továbbtanulás esetén nyilván sok plusz kellett volna hozzátenni a megfelelő felkészülés végett.

A felvételi őrület után Imoláéknál már minden a búcsúról szólt, és ahogy ez már hagyomány az iskolában, ez a ballagáson való keringő-táncolás próbáit is jelentette.

Imola a végére már nagyon elkenődött: egyre jobban legörbülő szájjal számolgatta, hogy hány nap van már csak vissza az általános iskolából. Az utolsó hetet gyakorlatilag többé-kevésbé intenzív sírással töltötte, ami az utolsó előtti tanítási napon rendezett tanár-búcsúztatón, illetve az utolsó osztályfőnöki órán és a ballagást követő pillanatokban kulminálódott. Mindeközben Klári szinte észrevétlenül hagyta ott az osztályközösségét (a szűkebb baráti köre persze nagyon szívszorítóan búcsúzott el tőle, de például az osztályfőnökétől egy "jaj, de kár, hogy elmész" típusú mondatot sem hallhatott). Arra jutottunk, hogy ez így Klárinak "rosszabb", és egyben magyarázat is a váltásra, míg Imolának fájóbb,mégis jót jelez (azt, hogy jó volt neki ott, ahonnan most búcsúznia kell). Bonyolult, mi? Dehát az emberi lélek is az.
Keringőruha, igen, már nyolcadikban is

Ballagási nyakkendő és bolondozó szülők

Négy nagylány

A "legesleg" barátnővel

Tetszett a tánc Imónak

A négyes bandájuk az osztályban (valószínűleg
okoztak jópár ősz hajszálat a tanerőnek....)

Felirat hozzáadása


2019. június 14., péntek

Ismét itt

Nem tudom még pontosan, hogy milyen formában, de tervezem újra lejegyezni ide életünk fontos vagy éppen érdekes, vicces, színes, valamiért emlékezetes pillanatait, négy kamaszlány minden létező, jogos és teljességgel figyelembe veendő személyiségi jogait - no meg kéréseit -szem előtt tartva. Mert rohan az idő, az a fránya, és olyan sok mindenre szeretnék emlékezni. Persze, van, amire nem, de azt hagyom is majd veszni a feledés jótékony homályába.

Ma búcsút mondunk egy tanintézménynek, ahová 13 egymást követő tanéven át jártak a gyerekeink. Hol egy, hol kettő, hol három.
Imola, a ballagó-búcsúzó diákunk már egy ideje szomorkodik amiatt, hogy közelít (illetve már ideért) ez a nap, de nekem is olyan jelzés ez, ami arra késztet, hogy megálljak egy picit, végiggondoljam az utóbbi időszakot, és szembesüljek dolgokkal.

Szóval, hamarosan jövök, mert a krónika nem szakadhat meg, max. átalakulhat.

2018. október 15., hétfő

Kérés - szülinapra

Tudom, hogy vagytok néhányan, akik régóta hűséges olvasóim vagytok - ezért nagyon hálás is vagyok, jól esik, köszönöm.
A héten (szerdán) lesz az Ikrek, Klára és Imola, születésnapja.

Szerintem sokszor leírtam, hogy mennyire különböznek egymástól, mennyire másként rabolják el ugyanannyira szerető anyai szívemet.

Kíváncsi lennék (és sajnos ebben nem segít, hogy mostanság keveset írok), hogy a nálam eddig olvasottak alapján hogyan jellemeznétek a két leányzót.

Tehát, ez a kérésem. Szerintetek milyen is (a mindjárt 14!!!! éves) Klári és milyen (a mindjárt 14!!!! éves Imola)?

Előre is köszönöm azoknak, akik részt vesznek ebben a szülinapi játékban.



2018. október 5., péntek

Barátság

Hatan barátnők, harminc éve
Általános iskolai éveim legvégén kerültem ki Svájcba. Még az"átkos" rendszerből mentünk ki oda; bevallom, minden nagyon furcsa volt ott, tényleg egy másik világ. Lassan rázódtam bele az ottani létbe, igen zárkózott is lettem a nagy kultúrsokk hatására. De azért szép lassan nyitottam, és barátkozni kezdtem.
Talán Lotta, a finn lány volt az első igazi barátnőm. Gimnázium első másfél évében jártunk egy osztályba, utána ők elköltöztek, és ezzel sulit is váltott (Genfben ez így megy, lakhely szerint jársz gimibe - mármint, a '80-as évek végén így ment, most nem tudom). Lotta egy nagyon vidám, nyitott, kissé "őrült" csaj volt, akinek belefértek a barátság fogalmába az én kelet-európai "furcsaságaim", és elfogadott - és szeretett - olyannak, amilyen voltam. Szomorú voltam, amikor elköltözött, de a kapcsolat mindig élő maradt, ha nem is ugyanolyan intenzív.
A gimiben ismerkedtem össze kicsit később - egy közös magyar ismerős lány révén - Vannal is, a vietnámi barátnőmmel. Ő is egy külön világ volt (ma is az), számomra még mindig meglepő távolságtartó kíváncsisággal figyeli a világot, az embereket, a barátait, az érzelmeiket. Ettől ő még nem érzelemmentes, sőt. De tény, az ő ázsiai lelkülete annak ellenére megmutatkozik, hogy mindig is Genfben élt (illetve később,pár évet New Yorkban). Nekem egy kicsit pszichológusom is volt akkoriban, veséig hatoló kérdéseket tudott ártatlan arccal feltenni. Amúgy nagyon sok kalandunk volt együtt, vele nagyon intenzív barátságot éltem meg az egész gimi majd az egyetemi évek során is.
Catherinet "kinéztem" magamnak, ugyancsak a gimnáziumban. Olyan jófejnek tűnt, de visszahúzódónak. Mindig mellé ültem francián, szóba elegyedtünk néha. Emlékszem, hogy mennyire szíven ütött, amikor egyszer mondtam valami banálisat Anyukámmal kapcsolatban, és megkérdeztem tőle, hogy az ő anyukája is ilyen-e. Mire ő halkan felelte csak, hogy hát neki nincs anyukája.... (8 éves volt, amikor meghalt. Catherine verziójában kiesett az ablakból ablakpucolás közben. Van erre más verzió is. És csak sokkal később, pár évtizedre rá, jött rá Lotta, hogy az ő anyukája pont látta az esetet a szemközti bérházból.....). Catherine-nal lassan mélyült a kapcsolatunk, talán érthető, hogy kicsit lassabban nyitott. De én éreztem, hogy ő egy igazi kincs és kissé "rámenősen" barátkoztam. Ez odáig "fajult", hogy gimnázium után elkezdtem őt győzködni, hogy jöjjön velem arra az akkoriban nagyon népszerű Interrail túrára, ami egy egy hónapos vonatjegy megvásárlásával lehetőséget biztosít arra, hogy bárhová elvonatozzál Európában. Genfben az egyetem csak október második felében kezdődik, az érettségivel meg végeztünk június végére. Catherine benne volt a kalandban, de azért azon törtük a fejünket, hogy kit szervezhetnénk még be - hárman lenne igazán jó utazgatni.
Van - aki nem tudott erre a kalandra sajnos velünk tartani - javasolta nekünk, hogy kérdezzük meg Mariannát, mert tudta, hogy ő is ráérne. Én csak szegről-végről ismertem Mariannát, mert ugyan egy évfolyamra jártunk, és eléggé keverték az osztályokat nálunk, azért a reál-tagozatosok, meg a nyelv-tagozatosok ritkán voltak együtt. És én nem voltam reálos.... Párszor beszélgettünk, és rajta is láttam, hogy nagyon jó ember lehet. Mennyire igazam volt! Szóval gondoltam, mit veszíthetek, felhívtam őt ezzel az őrült ötlettel. Gondolom nem nehéz kitalálni a folytatást: Mariannának is volt kedve a kalandhoz! Hárman, egymást alig ismerve (Catherine meg Marianna szerintem egy szót sem váltottak a gimiben) vágtunk neki egy hónap vonatozásnak és világlátásnak. Első utunk (Genfből) Bécsbe vezetett. Catherine és Marianna olyan hamar egy hullámhosszra kerültek, hogy Zürichnél már a világ legjobb barátnői lettek. És maradtak azóta is (Marianna volt Catherine tanúja az esküvőjén, és Catherine lett Marianna egyik lányának a keresztanyja). És mi hárman egy remek, konfliktusmentes, vidám hónapot töltöttünk utazgatással, rengeteg beszélgetéssel és hatalmas nevetésekkel.
Egy régi és homályos kép arról az utazásról (igen, én állok középen...)
Eva is a giminkbe járt, őt én ismertem kevésbé. De egy, az egyetemi éveink alatt szervezett, közös nagycsapatos külföldi nyaralás során ő is csatlakozott hozzánk - Vannal már korábban is nagyon jóban volt - és azóta ő is biztos tagja lett a barátnői társaságnak.
Rengeteg fotó tanúskodik arról, hogy mennyit jártunk össze, mennyit nevettünk főztünk, kajáltunk, utaztunk, síeltünk, moziztunk, söröztünk, buliztunk együtt. Nem feltétlenül mindig mind a hatan, de azért igyekeztünk minél többször mindenkit összeszedni. (Ahogy elértük a felnőtt kort, Lotta földrajzi távolsága sem volt már többé gond). 
Egyik vidám esténk - ki tudja, hogy miért volt Catherine sapkában....

Idén - a mostanában szokásos vicces divat szerint -
újra elkészítettük a képet. Most tudtuk, hogy miért van Catherine
sapkában: a kép kedvéért :)

Annak idején népszerűek voltak a fényképautomatákban
készült fotók. Begyömöszöltük magunkat négyen. :)
Nehéz lesz elhinni, és biztos sokan állítják majd, hogy az idő mindent megszépít, de határozottan kijelenthetem, hogy sosem vesztünk össze, se nem sértődtünk meg egymásra. Mindenki valahogy úgy mondta meg a véleményét a másiknak, hogy az mindig érezhette: bántás nincs, csak meglátásm, no meg hatalmas adag humor.
És ez a mai napig így van.
Én már a 23. éve vagyok itthon, Genfben "csak" tíz évet töltöttem. De ezek a barátnőim mindig velem vannak, ha más nem, a szívemben. Eljöttek Budapestre többször a hazaköltözésem után. Aztán az esküvőmre. És én is kimentem hozzájuk. Esküvőkre, kerek születésnapokra, leánybúcsúra, babanézőbe, vagy csak úgy. És jöttek aztán a gyerekeikkel is. És jöttek úgy is, mert érezték, most nagy szükségem van rájuk.
Természetesen, nem csak vidám dolgok történtek és történnek velünk, de ott vagyunk egymásnak támaszként. Volt itt válás, vetélés, és mostanság már sajnos sok egészségügyi probléma a szülőkkel - vagy más hozzátartozókkal.
Pár éve Budapestre jöttek látogatóba (Catherine tanárnő, ő nem tudott
elszabadulni)

9 vagy 10 éve járt Lotta és Van a Balatonon nálunk, akkor még nekik
"csak" egy-egy gyerekük volt

Ezt a képet is megpróbáltuk  megismételni :)
Úgy, hogy mind a négy lány és Zoli is ott volt, csak egyszer jártunk Genfben, ezelőtt 12 évvel.
A technikának hála, ismét elég intenzív kapcsolatban vagyok a "csajokkal", amióta letöltöttem a What'sApp-ot és ott van egy csoportunk. Itt vetették fel év elején, hogy már igen régen találkoztunk (majdnem 4 éve...), hozzunk össze valamit. Először én invitáltam őket ide, illetve a Balatonra, de azt javasolták, hogy ezúttal mi menjünk ki, családostul. Felvetettem otthon, és hatalmas lelkesedéssel helyeselt az egész família. Innen már csak egy nem egyszerű dátum-egyeztetés következett, és egy augusztusi délután nekivágtunk a roppant hosszú autóútnak....
Úgy éreztük, hogy sosem érünk oda..... de szerencsére egyszer mégis csak bekanyarodtunk Lottáék háza elé (náluk laktunk, ők el tudtak minket mind szállásolni).
És ott vártak minket mind: az összes barátnőm (kivéve Marianna, aki valamiért aznap nem tudott jönni), némelyikük gyerekei is, egy roskadásig terített asztal és hatalmas örömködések.....
Érkezésünk estéjén Lottáéknál
A következő három nap álomszerű volt. A kinti barátaim a családjukkal együtt mindent megszerveztek az ott-tartózkodásunk során. Voltunk várost nézni, Klári névnapját ünnepelendő, elmentünk egy arra specializált helyre, ahol paplanernyős tandemugrást lehetett kipróbálni (kipróbálta, imádta, és én is túléltem lent, a földről nézve őt....), mentünk (családilag csak...) shoppingolni (végigcsodáltuk a csokikínálatot, a Swatch órákat és hatalmas "dúlást" végeztünk egy papír-osztályon, hiszen iskolakezdés előtt voltunk és annyira pazar dolgokat árultak ott), és hát az estéket együtt töltöttük, kb. 30-an, barátnőim sütöttek-főztek, a "fiúk" italokat töltögettek, a gyerekek labdáztak és kártyáztak. Hú, leírni is giccses, nem? De olyan jó volt.
Városnézés tipikus (esős) genfi időjárásban

Piknik a városban - csak lazán :)

Lányaim a Reformáció Emlékművénél - Bocskayval

Másik "kötelező" látványosság Genfben, a szökőkút, azaz Jet d'Eau 

Klári "felülről" is megnézte a környéket.....

Ezzel a szép paplanernyővel  szállt alá

Igazán bámulom a bátorságát 

Hurrá, Genfben vagyunk!!!!

Anyák (barátnők...) és lányaik

Apák és a fiúk
Egy részlet az egyik esti lakomából (minden saját készítésű, természetesen)
Az egészre a szombati nap tette fel a koronát, amit teljesen együtt töltöttünk, a genfi tó partján, egy strandon. Fürödtünk, beszélgettünk, ettünk - lehetett ott sütögetni -, tollasoztunk, kártyáztunk, és.... strandröplabdáztunk.
Ezt külön el kell mesélnem, nagyon szép pillanata volt az ott-tartózkodásunknak. Emma ugyebár él-hal a röplabdáért, a strandröpi meg még külön szerelme, hiszen ott szerválhat és üthet is, amit a teremröplabdában már nem, hiszen ő a libero. Mit ad a sors, Marianna barátnőm ikerlányai közül az egyik, Elisa (aki azért nem lett Emma, mert Marianna nem akart ugyanolyan nevet adni a gyerekének, mint én, és hát én "lenyúltam" hamarabb ezt a gyönyörű nevet - habár az Elisa is szépséges, szerintem) is röplabdázik. Ja, és ő is libero.... :) Genf röplabda akadémiáján. Már előző este tervezgette Zoli, és Patrick, Marianna férje, hogy micsoda röplabda-bajnokságot kanyarítunk majd, mindenféle párok alakultak. Emma és Elisa természetesen együtt, Zoli Patrickkal, nekem Lotta férje, Vassilis jutott. Vagyis, jutott volna, mert a strandra érve kiderült, hogy csak egy pálya van, és azon igen komoly sportélet folyik, rutinos, visszajáró (felnőtt) strandröpi párosokkal. És úgy lehet pályára kerülni, hogy ki kell hívni az aktuális győztest. Nosza, Patrick odament és kihívta az éppen folyó mérkőzés leendő győztesét - gondolván, hogy majd nyernek Zolival és akkor majd játszhatnak a saját lányaik ellen. Igen, de Patrick még elment egyet csobbanni, és közben véget ért a meccs. Odamentünk hát a lányokkal, és mondtuk, hogy akkor ők jönnének, az apák helyett. Hát jó, ment bele az ott játszó felnőtt (vegyes) páros.
És akkor az történt, ami így a filmekben szokott. Odaállt a két "kislány", és még számunkra is meglepő összhangban elkezdték megverni az egész strand mezőnyét..... Catherine (akinek egyébként nem lehetett gyereke) odaállt mellém, és azt mondta: "Marianna lánya és a te lányod együtt játszanak. Ez olyan megható. Mindjárt sírok." És tényleg a könnyeivel küszködött. Hát ilyen barátnőim vannak... És amúgy tényleg, nagyon jó volt így látni a lányomat és a barátnőm lányát együtt játszani, leküzdve a nyelvi akadályokat és megtalálva a sport közös nyelvét.
Magyar-svájci párosunk - a barátság jegyében
Egy idő után már jelentős tömeg gyűlt a pálya köré, a mi társaságunkon kívül is a fél strand jött megcsodálni a két szuper játékos kislányt (egyszer vagy kétszer azért kikaptak, de tényleg komoly, a büszkeségükben sértett férfiemberek ellen, akik adott esetben egy vereség után újra kihívták őket...), rengetegen tapsoltak nekik. Emma és Elisa pedig azt kívánták a végén, hogy mindig együtt játszhassanak....
A sok strandröplabda meccs után (persze azért a többi gyereket és felnőttet is hagyták néha játszani a lányok - vagy velük játszottak), már a szinte teljes sötétségben, Klári, Emma és Marianna három gyereke még bementek az addigra melegnek tűnő genfi tóba, egy kb. 50 méterre lévő stégre, és onnan ugráltak a vízbe. A mi lányaink szerint ez volt az egyik legjobb élmény. Csak azért jöttek ki, mert kezdődött a szokásos éves, augusztusi genfi tűzijáték - amit a partról néztünk meg. Majd búcsút vettünk mindenkitől. Csak Lottáék ölelgettek meg minket másnap kora reggel, amikor élményekkel feltöltődve, de szomorúan, hogy véget ért a kaland, elindultunk a hosszú, hazafelé vezető útra.

Útközben a lányok sorolták, hogy mikor jöjjünk vissza, mikor jöjjön az egész társaság hozzánk, és egyáltalán, költözzünk Genfbe, ha lehet, mert ők mindent imádtak ott.
A szépséges Genfi tó, szépséges nagylányommal
Jaj, hát nagyon jó volt.
30 év barátságot ünnepeltünk meg, tiszta, boldog szívvel. Igazán gazdagnak érzem magamat, hogy lehet ilyen fantasztikus baráti köröm, ilyen hihetetlenül értékes emberekkel. Csak annyiban érzem magamat kicsit szegénynek, hogy sajnos már nem lehet a kapcsolatom olyan intenzív velük. De amikor együtt vagyunk, az mindig olyan, mintha előző nap köszöntünk volna el. Remélem, életünk végéig ilyen lesz ez.

2018. augusztus 21., kedd

Két pici pont - és ami mögötte van :)

Elhatároztam, hogy addig nem foglalkozom ezzel a témával, amíg nincs végleges eredmény.
Az érettségiről, és még inkább, a felvételiről van szó. Zitáéról.


Azt kell, hogy mondjam, hogy küzdelmes és hosszú tanévet tudhatunk magunk mögött, és már az azt megelőző időszak sem volt egy sétagalopp.
Zita körülbelül 3 éve határozta el, hogy orvos szeretne lenni, egészen pontosan tudva azt is, hogy milyen: szülész-nőgyógyász. Alternatívaként még a szülésznői karriert vázolta fel, a lényeg a születés csodájában való részvétel. Meg egy idő után a lényeg az orvosssá válás lett. Az utóbbi évben sokszor elmondta: ő fehér köpenyben látja magát, kórházban szeretne dolgozni.
Szerintem minden szülő örül annak, ha a gyerekének határozott elképzelései vannak a jövőjét tekintve; ha van célja és azért hajlandó tenni is. Szerencsésnek éreztük hát mi is magunkat, és természetesen azonnal mögé álltunk, teljes támogatásunkról biztosítva őt.
És hát ez a támogatás az igen nagyszámú (és az érettségi közeledtével egyre csak növekvő...) különórák finanszírozásán túl egy hatalmas érzelmi hullámvasúra való felülést jelentett. Zitát rengeteg kétségen és elkeseredett pillanaton kellett átsegíteni. Volt egy pont, amikor azzal állt elő, hogy az orvosihoz szükséges két emelt szintű érettségit (háromból van választás: biológia, kémia és fizika - de az egyetemi tanulmányok megfelelő előkészítése végett érdemes inkább az első kettőt választani; mondani sem kell, bitang nehéz érettségik ezek) inkább nem tenné idén le. Hanem most csak középszinten futna nekik, biztosítva ezzel egy jó pontszámot az egyik 100 pontba beszámító résznél (ja igen! a pontszámszámítás! egy igazi idegőrlő mutatvány, számtalan kicsi csellel...). És majd ősszel bioszból emeltezik, tavasszal meg kémiából - addig csak erre a kettőre tanul, na és akkor talán majd sikerül neki. Hát.... nem örültünk annak, hogy már eleve úgy áll hozzá, hogy nem is fut neki, úgyis túl magas az a léc. Itt egy sorsdöntő beszélgetésen estünk át, lelkileg igen kimerítő volt. De a lényeg az, hogy sikerült meggyőzni őt arról, hogy próbálkozzon már meg az idén az egésszel - és ha nem sikerül, mi nem "haragszunk", hanem készülhet tovább egy évet ebből a két tantárgyból és nekifuthat újra egy év múlva. Nem siettetjük, és bátorítjuk abban, hogy ne mondjon le az álmairól.
Aztán újabb "összecsapás" várt ránk a jelentkezési lap kitöltésekor. Mert Zita, aki ugyebár tavaly nyár óta töretlenül szerelmes, illetve azért eléggé ragaszkodik hozzánk is, továbbá még mindig szeretné folytatni a vívókarrierjét (noha az utolsó tanév második félévében még ebből is komolyan visszavett a kitűzött felvételi cél érdekében), szóval a mi Zitánk nem akart vidéki egyetemet beírni. Komoly győzködés árán sikerült végül egyet a lista végére felvetetni. Így a sorrend úgy nézett ki, hogy SOTE általános orvosi kar, majd SOTE fogorvosi kar, majd mindezekből a fizetősök (ettől kicsit féltem, de érdekes módon, általában magasabb a bekerülési pontszám, mint az államira - ez idén is így lett), a Pécsi Egyetem általános orvosi kara, majd a SOTE nem doktori címet adó szülésznői képzése.
Majd, ahogy közeledtek a vizsgák, Zita hol úgy gondolta, hogy akár sikerülhet is neki a dolog, máskor meg úgy, hogy tuti nem jön össze. Ez utóbbi esetekben rengeteget beszélgettünk vele, bátorítva őt, erősítve benne, hogy mi is hiszünk benne, higgyen ő is, meg tudja csinálni!


És Zita embertelen mennyiséget tanult. Ahogy az egyik barátnője, osztálytársa mondta nagyon aranyosan: nem volt "még egy ember, aki ennyit tanul". Már az összes családtagot és a barátját is azzal üldözte, hogy nekik mondta fel az anyagokat. Így történhetett például az az aranyos eset, hogy Imola kérdezte őt ki töriből (mert Imó eszméletlen jó töriből), majd bement a sulijába, és az új anyagnál közölte a tanárnővel, hogy ő ezt már mind tudja, mert a napokban kérdezte ki ebből a nővérét. :)


Szóval, a ballagásra vidáman mentünk és jót mulattunk utána a Zita által megjelölt helyen (Vintage Garden), de tudtuk, hogy az előttünk álló szűk két hónap nagyon nehéz lesz - és az utána következő pontszámhirdetésre várakozás is.
A nagy megmérettetés előtt
Az érettségik során Zita többször jött ki sírva az írásbelik után (középszinten). Mondjuk talán azért is, mert úgy tervezte, hogy a középszinteket mind 100% közelébe hozza majd. Minden sírása után komoly "munka" volt őt megvigasztalni, rávilágítani, hogy nem biztos, hogy akkora katasztrófa történt, mint ahogy gondolta (nem akarom lelőni a poént, de itt is igazunk volt: az érettségi bizonyítványában csak jeles van.... igaz, "csak" egy tantárgy lett 100% közeli :) ), illetve motiválni is kellett őt, hogy folytassa a tanulást, semminek sincs vége, amíg "le nem fújják a meccset". És Zita ment újra, tanult, mint egy megszállott. Az emelt írásbeliken elkövette a klasszikus hibákat: kihúzta a jó megoldást a rosszra cserélve, a szóbeliken pedig túlontúl izgult. De ettől még remekelt, messze túlszárnyalva azt, amit a roppant igényes (és némileg pesszimista... vagy realista?) kémia különtanárja elvárt tőle. A középszintű szóbelikre már megnyugodott, egy vagy két pontot, ha vesztett összesen.
És kiderült a pontszáma. Hárommal több, mint amivel tavaly be lehetett jutni, kettővel kevesebb, mint tavalyelőtt. És jóval több, mint az azt megelőző években. Vidéki egyetemeken sosem kértek ennyit. Nagyon szép pontszám volt, és fantasztikusan küzdött érte. Büszkék voltunk rá, nagyon sokszor el is mondtuk neki. De tudtuk, hogy ő nem nyugodt....


Július 25-én, a pontszámhirdetés napján már mindannyian majd bediliztünk. Zita nagyon ideges volt.
Este 8-kor persze nem volt még fent az Oktatási Hivatal honlapján. De aztán pár perccel később.....
És a pontszám megegyezett a két évvel ezelőttivel. Azaz: Zita két ponttal lecsúszott a SOTE általános orvosi karáról. Zita zokogva elrohant, így már csak mi néztük meg, hogy viszont simán bekerült a fogorvosi karra, itt, Budapesten a SOTE-n. És egyébként BÁRMELYIK vidéki egyetem általános orvosi karára besétálhatott volna.
Nos, újabb kemény körök vártak ránk. Mert persze, hogy hatalmas dolog, hogy bejutott arra az egyetemre, amire talán a legnehezebb bejutni (jó, kivéve talán a pilótaképzést :) )! És ha ő másodiknak írta be a fogorvosit, annak az volt az oka, hogy az is érdekelte (egy véletlen folytán - lehet, hogy ez a karma - a fogorvosi kar nyílt napját tudta csak megnézni a SOTE-n). És az is nagy szó!
Lassan nyugodott le. Mindenféle kérvényeken törtök a fejünket. Amit egyszerűbb lett volna megírni, ha vidékről Budapestre kellett volna őt felkérni (mert akkor hivatkozhattunk volna a vívásra, a nagycsaládosságra, stb...). Végül kiderült: az első és a második év végén, megfelelő átlag mellett be lehet adni kérvényt arra, hogy az egyik karról a másikra átvegyék. Ugyanis addig gyakorlatilag ugyanazt tanulják mindkét karon.
Aztán még jött rengeteg biztatás, megerősítés, győzködés. Nem is tudom hányan mondták Zitának azt (köztük nőgyógyászok és nőgyógyász-hozzátartozók), hogy szerintük jobb, ha nő létére inkább fogorvos lesz, semmint a kevésbé családbarát szülész-nőgyógyász. A fogszabályzós fogorvosa mindennel biztatta: kérdezen tőle bármit, ha nem érti, segít neki, mehet hozzá gyakorlatra is, csak nehogy átmenjen a másik karra, mert "az lenne élete legjobb döntése, ha maradna".
És szép lassan hatott a dolog. Elkezdett mindennek alaposabban utánajárni. Tetszik neki,  hogy ezen a karon relatíve kevesen lesznek. Az összes családtag fogazatát elkezdte kritizálni. :) Továbbra is azt mondja, hogy át szeretne menni a másik karra, de már a fogorvosi szakma is vonzó számára. Mi mindenesetre továbbra is támogatjuk, hogy elérje álmait (még ha azok közben esetleg egy kicsit át is lakulnak).


És VÉGRE büszke arra, amit elért, ahová eljutott.


Van tehát egy boldog egyetemista lányunk.


Így mi is boldogok - és persze büszkék! - vagyunk!

Megérdemli az ünnepi buborékokat!

Bátran nézhet a jövőbe

Biztos, hogy jó révbe ér, bármi lesz is az!


És hát.... lássuk be, fogorvos vagy nőgyógyász, mindegy:
nagyon csinos "doktor néni" lesz <3 p="">