Pages

2016. augusztus 18., csütörtök

Szuperapu, aki "Extrémapu" is

Egy késő tavaszi napon, ebédidőben, amikor valamiért nem volt alkalmam a kollégákkal együtt ebédelni, csak szendvicset rágcsálni a gép előtt - lazításként a kedvenc oldalamra, az nlcafé.hu-ra mentem fel. És ott megláttam, hogy "keresik az ország kedvenc apukáját"! Bevallom őszintén, máig sem tudom, hogy mi ütött belém, amikor úgy döntöttem, megírom a Zoli nevezéséhez szükséges "pályamunkát", azaz e-mailt. Nem szokásunk ilyen módon versenyeztetni senkit a családban. Például annyian javasolták már, hogy Klára műveit is küldjük be ide-oda, de valahogy nem. Semmi bajom azokkal, akik szeretnek ilyesmit csinálni, sőt, bizonyára megvan annak sok-sok előnye (pláne ha nyernek, nyilván...), de én/mi nem szoktam/szoktunk.

De most.... akkor, pontosabban, olyan határozott késztetést éreztem rá, hogy csak! Valószínűleg többek között azért is, mert éppen "lenyűgözött" gyermekeim apja valami tettével (szerintem egy pedagógussal felvállalt beszélgetés volt az apropó, ami igen jól sült el, mindenféle - főleg Zita részéről - pesszimista előrejelzések ellenére). És persze, azt is tudtam, hogy bármi van, én tudom, hogy Zoli fantasztikus apa. Ahogyan persze rengetegen, szerencsére. Így, ha nem történik semmi, ha nem kerül be a "legjobb" tízbe, attól nekem és a lányoknak úgyis a "legjobb egyben" marad. És megírtam tehát, hogy miért gondolnám, hogy Zoli lehetne "Az ország kedvenc apukája". Átfutottam a nevezési feltételeket, és tetszett, hogy egy zsűri fogja kiválasztani a legjobb tízet, tetszettek a zsűritagok is. Arra még emlékszem, hogy megállapítottam: jobb, ha nem mi nyerjük meg a fődíjat, mert "csak" két felnőtt és két gyerek számára szól, nekünk pedig négy gyerekünk van, ugyebár....

Tehát elküldtem, még Zitának elmeséltem, hogy mit "tettem" (másnak nem, tehát az érintett férfiúnak sem). Tetszett, hogy azonnal kaptam egy nagyon kedves visszajelzést is a nevezés "befogadásáról". És jól ki is ment a fejemből.

Munkaügyben Párizsban jártam, amikor megcsörrent a telefonom, és egy végtelenül kedves hang nagyon lelkesen elújságolta, hogy Zolit "imádták" és bekerült a legjobb tízbe. Jaj, nagyon örültem! És akkor most jönnének egy interjúra, meg fotózkodni, ha lehet - ahol mind a hatan otthon kellene lennünk. Aha. Na, ez kb. "mission impossible"-nak tűnt. Mondta a hölgy, hogy tisztában vannak azzal, hogy Zoli nem is tud az egészről - úgyhogy beszéljem meg vele, hogy vállalja-e (de nagyon drukkolnak, hogy vállalja....), visszahívnak másnap, és egyeztetünk időpontot.
Huh, akkor egy kicsit megijedtem, hogy ezt hogyan fogom a megfelelő módon lekommunikálni Párizs-Budapest viszonylatban (és ilyenkor a "budapesti viszonylat" igen leterhelt ugyebár, hiszen a napi teendőket egyedül, illetve persze az aranyat érő nagyszülői segítséggel viszi).
Nem mondom, elsőre kissé meglepődött az érdekelt, és azt kérdezgette, hogy ugyan mi az olyan különleges az ő apai mivoltában, hiszen az már csak természetes, hogy egy apa ilyen a gyerekeivel....
Igen, természetes LENNE. És nálunk valóban az is (és az igazság az, hogy nekem sem volt egy darabig olyan egyértelmű, hogy mily' mérhetetlen az én szerencsém mind a saját apukámmal, mind a gyerekeimével - dehát ahogy az ember lánya korosodik és egyre több embert és történetét ismeri meg, úgy nyílik ki a szeme erre... is, meg persze a szíve). Nem, sajnos ma általában nem olyan természetes, hogy egy apa mindent megtesz a gyerekeiért, hogy ott van nekik, amikor kell, hogy minden este hazasiet hozzájuk, hogy minden érdekli, ami a lányaival kapcsolatos, hogy ott szurkol, segít és magyaráz, ahol és amikor csak kell - és, hogy példát mutat a saját életvitelével. (Az meg még ritkább, hogy regényt ír nekik, amibe beleszövi az összes volt kutyánkat, a gyerekek kérdéseit, félelmeit, azokra a válaszokat és a feloldásokat, mindezt bájosan.... illetve a mindennapokban is szövi a vicces ámde némileg "tanító" jellegű meséket, esti meséknek álcázva).


Tehát rávettem Zolit a dologra és elmondtuk a lányoknak is, hogy mi vár ránk. Valami őrületes szervezési bravúrral még időpontot is találtunk, ami újságírónak és az egész családnak egyaránt megfelelt.


Eljött egy hétköznap délután, amikor mind a hatan már 4-kor otthon voltunk - ez már maga volt a csoda!
És onnantól, hogy Nóra, az újságíró és Sári, a fotós, becsöngettek, egy igazán vidám, felszabadult délután lett belőle - ami hihetetlenül értékes is volt, hiszen nem gyakran fordul előr, hogy megfogalmazzuk magunknak (na jó, egy újságírónak.... :) ), hogy mit is gondolunk gyereknevelésről, családról és arról a szerencséről, hogy mi itt vagyunk egymásnak mind a hatan.
Amikor elbúcsúztak - sajnáltuk, hogy már vége! -, olyan volt, mintha egy baráti látogatás ért volna véget.


A cikk - szerintem - nagyon kedvesre sikeredett, itt olvasható:
http://www.nlcafe.hu/kedvenc_apuka_cikkek/cikk/az-orszag-kedvenc-apukaja-lanyos-apa/


Az igazság az, hogy ezért csináltam ezt az egészet - hogy valahol legyen nyoma annak, hogy milyen klassz apa az én klassz férjem, és milyen szerencsések az én lányaim, és ők ezt tudják is.


Nem a nyereményre vágytam igazán, és ez csak megerősödött bennem, amikor elolvastam a többi történetet, a "vetélytársakét". Hamar ki is alakult, hogy ki a kedvencem - és ő is nyerte végül meg.


Mert Zoli nem hajtott végre olyan csoda-hőstettet, mint a többiek - ő egy "hétköznapi hős", akinek a mindennapjait szövi át az, hogy mindig a lányok vannak legelöl a gondolataiban, a cselekedeteiben, a döntéseiben.
És én ezt köszönöm neki és a sorsnak.



*******************************************************************************


Itt mesélném még el azt is, hogy miután tavaly hősiesen teljesítette Zoli a budapesti Ironmant, persze "elkapta a vírust", és azóta tiszta szerelmese lett a triatlonnak. Rengeteget fut (őrült távokat!), teker a szép új (baráti-családi összefogással születésnapjára kapott) bringájával és ha teheti, úszik is. Tavasz végétől részt vett pár versenyen szerte az országban és mindig lelkesedéssel mesél a versenyek hangulatáról is. Néha elkísérem, aminek örül, de sajnos ezt nem mindig tudjuk megoldani (milyen jó, hogy most már neki is van versenynaptára.....), és szerintem is nagyon klassz ez a sportág. Legalább is így, amatőr szinten. Engem meg folyton le is nyűgöz, hogy hányan képesek számomra elképzelhetetlen távok leúszására, letekerésére és lefutására....
Zoli gondolkozott azon, hogy ismét megpróbálja a budapesti Ironmant, de egyrészt a nyaralós programunk miatt, más részt a riasztóan magas nevezési díj miatt, harmad részt pedig a verseny körül kialakult vitás helyzet miatt erősen hezitált. Ekkor szólt közbe a sors....
Történt ugyanis még a tavalyi Ironmanen, hogy összeismerkedtem egy kedves házaspárral. Rajongással beszéltek az akkor számomra még csak eszementnek tűnő sportágról, és vidáman "fenyegetőztek", hogy ha tetszett Zolinak ez a verseny, akkor "jövőre találkozunk Nagyatádon". Én akkor még semmit nem tudtam erről a versenyről, ők meg csak annyit mondtak, hogy "az az igazi ironman", hiszen ott 3,8 km-t úsznak, 180 km-t bicikliznek és egy maratont futnak. Na, ezt hallgatni is fárasztó volt, és nehéz volt elhinnem, hogy van ember, aki erre önszántából vállalkozik, és végig is csinálja.
Hát van. Méghozzá jó sok. Ezt onnan tudom ennyire jól, hogy láttam a saját szememmel.....
Az történt ugyanis, hogy miután én ezzel a kedves házaspárral Facebook-on "ismerős" lettem, egyszer csak érkezett egy üzenet, amiben Andi (nehezen kitalálható, ezért ideírom: a feleség... :) ) azt kérdezte, hogy lenne-e kedve Zolinak betársulni a csapatukba, mert sajnos a bringásuk kidőlt és hát ők nagyon szeretnének indulni, dehát ahhoz kell valaki, aki vállalja a bicikli-táv oroszlánrészét.
Megkérdeztem Zolit - és hát ez eldöntötte hezitálását: irány Nagyatád, az ún. "Extrememan", úgyis kíváncsi volt rá! Ja, mert az okosok a két versenyt egy hétvégére tették amúgy.... (mármint a budapesti Ironmant és a nagyatádi Extrememant - csak úgy, jó magyarosan...).
Andi és Gergő (igen.... akik figyeltek, talán kitalálhatják: a férj!!!! :) ) nagyon örültek, meg mi is, meg egyáltalán, az időpont közeledtével egyre csak nőtt az izgalom. Zoli 110 km biciklit vállalt be és "majd meglátjuk mennyi futást".
És akkor július 30-án, hajnalban, nekivágtunk Zolival a Balatonboglárról Gyékényesre vezető útnak.... Olyan korán volt, hogy a talajmenti párától szabályos ködfoltok alakultak ki itt-ott-amott. Szép volt az út, noha igen korai. Fél 7-re kellett odaérnünk, és nem pont a szomszédban volt Gyékényes...
Ahogy közeledtünk, kezdtük érezni, hogy "ennek a fele sem tréfa".... sok-sok önkéntes irányított minket a zsúfolt parkolóba, és rengeteg sportra- és tettrekész embert láttunk. Komolyan, megdöbbentő volt! Ki is csúszott a számon az aznap gyakran ismételgetett (és amúgy igazából ámulattal és tisztelettel teli felütéssel) mondat: "Ennyi hülyét!"


Reggel 7h30-kor rajtolt el a verseny. És őrületesen megható volt. Komolyan. Először is: gyönyörű a hely (gyékényesi strand). Másodszor: gyönyörű idő volt. És - jaj, még most is jön a libabőr - az a hangulat! A sok "sültbolond", aki arra készült már reggel 7 előtt/körül, hogy onnantól fogva egész nap mozgásban lesz akár este tizenegyig is, a kísérők (akik nélkül nem megy!!!), akik masszírozták, ölelgették, biztatták őket, utolsó puszik/csókok - az egész olyan megindító látvány volt. És közben mindenféle motiváló zenék szóltak, a bemondó is rátett még pár lapáttal a hangulatra. Majd szép lassan "check in" lett, és a sok (ténlyeg sok! közel 700!!!!) fürdősapkás (ők voltak az egyéni versenyzők) kezdte ellepni a gyönyörű bányató vizét. Jött egy pap is, aki szépen felöltözve papi ruhában, a vízben állva megáldotta a versenyt, majd egyszer csak ágyúszó dördült és elkezdődött. Tartson hülyének, aki csak akar, kicsordult a könnyem. Elárulom: messze nem csak nekem.....


Néztem volna még, de indulnom kellett vissza Boglárra a gyerekekhez, mielőtt még lezárták volna előttem az utat (a bringa-táv miatt). Így a csapatban indulók rajtját nem láttam, de Zoli azt mesélte, hogy az is ugyanolyan klassz volt. Gombóccal a torkomban elindultam, megeskettem Zolit, hogy vigyáz magára és ha bármilyen gondja van, inkább megáll/kiáll, és megbeszéltük, hogy érte megyek/megyünk majd valamikor Nagyatádra.


Visszavezettem Boglárra, onnan Zitával még elmentünk Fonyódra, a piacra - közben lelkendezve meséltem neki a gyékényesi rajtról (szeretett volna ő is jönni, csak én lebeszéltem róla a korai időpont miatt) meg az egész versenyről. Így történt az, hogy mire visszaértünk Boglárra, már teljesen belelkesült; nem volt kérdés, hogy azonnal indulunk Nagyatádra.... bíztunk benne, hogy még elcsípjük Zoli befutóját a bringával (közben folyamatosan kapcsolatban voltunk Zoli csapattársaival).


Pont arra értünk oda, hogy beteker 110km után a váltópontra.... Nagy örömömre, most nem tűnt olyan "leharcoltnak", mint a tavalyi Ironman alatt és után, még mosolygott is, és egészen normálisan mozgott. Miután kicsit jobban "magához tért" - amiben nagy segítségére volt Andi és Gergő, akik mindenféle remek kencéket és spay-ket használtak és pillanatok alatt egészen "újra-használhatóvá" tették Zoli izmait - elsétáltunk a nagyatádi strandig (ami a camping mellett van, ahol a legtöbb Extrememanes töltötte már az előző napokat is), és ott fürödtünk egy jót. Zitus ott is ismerősökre lelt, ő inkább "barátnőzött".


A nap hátralévő részében fürödtünk, ettünk, és néztük a versenyt. Megdöbbenéssel vegyes tisztelettel tapsoltunk az első befutóknak, akik valami eszement nyolc óra körüli idővel teljesítették ezeket az emberfeletti távokat, és biztattunk mindenkit, aki éppen megtorpanni látszott a saját magával vívott küzdelme bármelyik szakaszában. Meg persze szurkoltunk Zoli csapattagjainak is, és magának Zolinak is, aki vállalt még egy "kicsit" a futótávból is. Nagyon jó hangulat volt, a bemondó-műsorvezető is érdemelt volna egy érmet azért a kitartó lelkesedésért, amivel az egész nap eseményeit végig-kommentálta. Külön tetszett, hogy minden egyes befutónak adtak egy szál rószát (amit köszönetként át "kellett" nyújtania annak a segítőjének, aki nélkül nyilván nem tudta volna teljesíteni a távokat), majd a célnál újra és újra kifeszítették a célszalagot, hogy mindenki át tudja "szakítani" (hiszen mindeki győztes volt - saját magát győzte le) és mindenkinek bemondták egyesével a nevét, hozzátéve jó hangosan, hogy "Ironmaaaaaaan".


Közben beesteledett, és mi már abban elfáradtunk, hogy néztük és hogy szurkoltunk. Amikor a szúnyogok is előjöttek, hogy ránk mérjék a végső csapást, úgy döntöttünk, hogy "megfutamodunk"; nem bírtuk kivárni a csapat befutóját. Sajnáltam is kicsit, mert így kissé lezáratlan maradt a verseny Zoli számára. De azért nem volt elégedetlen....
A hazaút fáradtan ámde vidáman telt.
Másnap Zoli megjegyezte viccesen, hogy akkor kimegy egy kicsit futni. Azért egy picit csúnyán néztem rá. :)
Készülődés a rajtra

Ott áll a pap a vízben (a fotósok mögött, egyedül)

Rajt! (Ágyúlövésre...)

Úszik a sok "bolond".... :)

A csapat, bár nem teljesen, Móni, aki főleg futott (de bringázott is) még nem
volt ott. Én meg csak kakukktojás vagyok ott.... Bal oldalt Imre, a szuper hosszútávúszó,
mellette Andi, akiről sokat írtam, mellette Gergő, a férj (köztük Csenge,
a kislányuk, aki előző nap Ironkid lett :) ), és végül Zoli. A kép az egyéni
rajt előtt (?)/után (?) készült. Korán volt még....

Zoli nekivág a futótávnak - nagyon vidáman,
alkonyatkor már..... :)




2016. július 20., szerda

Összetalálkák

Az utóbbi időkben nem sikerül túl sok bejegyzést írnom a blogba - ennek több oka is van az időhiányon túl (pl. már igen körültekintően kell témát választanom, "érzékeny" kamaszokkal élek együtt immáron ugyebár...), de attl én még nagyon szeretem ezt a blogot. Leginkább persze azért, mert sikerült benne rögzítenem olyan történeteket, pillanatokat és érzéseket, amik lehet, hogy feledésbe merültek volna a sok utánuk következő történetek, pillanatok és érzések miatt, és milyen kár lett volna értük.... (Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, ahogyan a lányok szeretik visszaolvasni ezeket a róluk szóló szösszeneteket.)

A másik ok, ami miatt szeretem ezt a bloggolást még az az, hogy egy egész világot megismertem - a blogos világot. Komoly "kapcsolatok" alakultak ki itt - több mindenkivel találkoztam már, megszervezetten inkább. Sőt, munka-kapcsolat is alakult innen ki már.

Nos, az utóbbi pár napban, a fantasztikus, megunhatatlan, imádott Bogláron két blogos világból származó találkozás dobta fel amúgy is szép, nyaralós napjainkat.

Először is, négyesben vacsoráztunk a Paletta nevű remek helyen (négyesben, mert Zita és Imola nem voltak - még - velünk, holmi edzések miatt :) ), amikor is megjelent Móni, a mostanra már igazán híressé vált gasztro-bloggerünk a Laptopkonyhából. Móni egészen hollywoodi történetet ír a saját életével: megmutatja a nagyvilágnak, hogy lehet abból boldogulni, ami a szenvedélyünk - csak kell hozzá hit, kitartás és sok-sok munka. Móninak már saját cukrászüzeme van, alkalmazottakkal - és már egy teljes térképet tud rajzolni, kis zászlócskákkal rajta, amelyek azokat a helyeket jelzik, ahol "Móni-sütit" lehet venni és enni (a Paletta is ilyen :) ).

Szóval, Móni leült hozzánk, együtt fogyasztottuk el a vacsoránkat - és olyan jó volt. Aztán Móni suhant is tova, még készült sütni ezt-azt (ekkor már 9 óra volt, és Keszthely nincs Boglár szomszédságában...), tele volt energiával és mosollyal. :)

És akkor tegnap pedig még egy véletlennek köszönhetően, egy másik blogger-társat ismerhettem meg. :) Diust már évek óta olvasom, nagyon szeretem a stílusát, és azt, hogy kitartóan tud írni minden nap. Nos, Dius köszönt rám Boglár utcáján.... :) De erről a találkáról olvassatok inkább itt: http://ezisdius.blogspot.hu/2016/07/a-vegen-lesz-csattano.html

Szóval, az élet idén is szép Bogláron, gyertek fürödni a Balcsiban, olvassátok Mónit és Diust - és a világ kerek lesz!
Dius férjénél volt szerencsére alkalmatosság, amivel
fotó is készülhetett :)

2016. július 11., hétfő

Lezárult egy korszak



Már egy ideje próbálom összeszedni az erőmet, hogy leírjam ezt is. No, nem kell nagy drámára gondolni, sőt.... Csak az én nosztalgikus lelkemet szokták az ilyesmik meggyötörni - mások az ilyen eseményket szimplán ünnepként élik meg. Persze én is, egy kicsit.... csak aztán magam maradok a gondolataimmal...


Szóval, az van, hogy Emma klasszikusan végigjárta az általános iskola mind az összes nyolc osztályát. És ebből aztán az is fakad, hogy el is ballagott onnan. Mivel két leánykánk is negyedik után váltott, és rögtön gimnáziumba került, így ez először fordult elő velünk.


Már a tanév elején (sőt, mintha ez már az előző tanév utolsó szülőién lett volna....) felvetődött az a "kardinális" kérdés, hogy legyen-é tánc a ballagáson avagy sem. Eddig kb mindig volt ebben a suliban (nagy általánosságban keringő), csak most a párhuzamos osztály és annak szülői közössége kissé zsémbelt ez ellen a hagyomány ellen. Meg tudtam érteni az érveiket: keringőzni inkább szalagavatón szokta, "ne csináljunk kis felnőtteket a tizennégy évesekből", felesleges költségek, stb. Mondom, meg tudtam érteni, de én mindenkinek bátran bevallottam, akit csak érdekelt a véleményem erről: tekintettel arra, hogy pont nyolcadikra kerültem külföldre és a gimnáziumot is az igen puritán (református, sőt kálvinista) Genf városában végeztem, így bennem hatalmas hiányérzet van iskolazáró táncos-szépséges rendezvények kapcsán. Mert egyben sem volt részem. Tehát, amíg tehetem, támogatni fogom, hogy leánykáim átéljenek ilyeneket (no persze.... a gyerek nem arra való, hogy megvalósítsa a szülő meg nem valósult álmait, tudom - de ez talán nem az a kategória, hogy "legyen úszó olimpikon vagy legyen sebész", meg ilyenek... :) ). Summa summarum - az a döntés született a mi osztályunkban, hogy lesz tánc - ha úgy alakul, akkor csak egy osztállyal. Hát nem úgy alakult....


Nálunk megvolt az a szuper adottság, hogy az egyik apuka történetesen egy nagy tudású néptáncos és koreográfus. Így a táncot betanító személy adott volt - ráadásul érzelmileg erősen kötődött is a projekthez. Ez segített áthidalni az adódó nehézségeket.


Az első félévben persze aludt egy kis Csipkerózsika-álmot a tánc- és ballagás-projekt, hiszen mindenki a felvételire koncentrált. De márciustól már szinte csak erről szólt az iskolai élet. Hogy ne jöjjenek ki a felvételi előkészítő által megszokott nulladik órás gyakorlatból, ezúttal táncolni jártak a nyolcadikos diákok nulladik órában. Talán egy kicsit szívesebben tették ezt, mint ha órára mentek volna. És szép lassan az ÖSSZES nyolcadikos beállt a táncba. Először még Emmáék osztályából is voltak tartózkodóak, meg persze a párhuzamos osztályból is jó páran, de aztán szép lassan mindenki kedvet kapott - sőt, még hetedikeseket is be kellet vonni párként - így június 15-én körülbelül nyolcvan kamasz lengedezett a táncparkettként szolgáló iskolaudvar "emelvény" részén.


Addigra már túl voltunk pár apróbb részleten. Mint meghívók, mint nyakkendők, mint tabló-fotózás, mint tarisznyák, mint milyen ruhát és honnan béreljünk persze mennyiért. Nem állítom, hogy minden simán ment. Például a ballagó nyakkendők egészen "speciálisra" sikeredtek. Ezek ugye főleg csak emlékként szolgálnak, hiszen az osztálynévsort és az osztályfőnökök nevét lehet rajtuk elolvasni. No meg azt, hogy mettől meddig jártak a suliba. Itt akadt egy kis bibi - egészen szürrealisztikusan 20008-tól 20016-ig jártak a Tanodába, a nyakkendő szerint. Többen mondták, hogy az a szerencse, hogy a kezdő számot is elrontották, így nem az jött ki, hogy ők évezredeken keresztül próbáltak túljutni az általános iskola kihívásain... :)
A ruhabérlés végül könnyen ment - ugyanis, mint kiderült, van egy cég, amelyik minden évben elhoz jó pár modellt, amik közül kiválaszthatják a lánykák, hogy miben szeretnének táncolni, majd abból hoznak megfelelő számút és méretűt, rájuk igazítják, ballagás előtt kihozzák őket, utána visszaviszik. Az igaz, hogy elsőre nem voltak oda a lányok a felajánlott modellekért. De mondtuk, hogy azok csak a"próbapéldányok", már elnyűttek. Meg hogy rajtuk úgyis minden szép lesz, hiszen szépek ők maguk (én hozzátettem, hogy amúgy meg a könnyfüggönyön keresztül úgyis minden elmosódottan látszik majd...). Meg hogy ez azért tényleg nem a szalagavató. Meg hogy jó ötlet, hogy mind egyformában legyenek. Meg hogy ez pont elfogadható árú. Meg hogy (legfőbb érv, legalább is számomra) ez olyan praktikus, hogy mindent intéznek. És lőn - valóban szépségesek (és "egységesek") voltak azon a nyári estén. És a legtöbbjük azért valóban úgy nézett ki, mint egy általános iskolából ballagó kamasz. És ez jó volt így - meg fontos is, szerintem (a "kisfelnőttes" kinézetet én is szeretem kerülni ebben a korban, zavarba hozó tud lenni).
A tavaszt és a nyár legelejét így végigtáncolta a Sashalmi Tanoda nyolcadik évfolyama. Táncoltak reggelenként. Aztán táncoltak egy idő után órák után is.  Aztán táncoltak az órák alatt is. Táncoltak az erdei iskolában, táncoltak már mindenhol és mindig. Szép lassan összeállt a koreográfia, szép lassan meg is tanulták. nem volt egyszerű, viszont gyönyörű lett - ezt teszi, ha egy odaadó apuka a betanító. :)
Ezt nevezém én "vidám, harsogó fiatalságnak" :)


Az utolsó héten már csak búcsúzkodtak. Mindenféle búcsúbeszédeket írogattunk Emmával (aminek elmondásában már nem vett részt -félt, hogy elsírja magát...) Volt tanárbúcsúztató, ahol megköszönték a tanítást az összes tanárnak. Az elérzékenyülés megkezdődött.... És aztán eljött a ballagás napja. Amit kivettem szabadságnak. Szerettem volna csak Emmára figyelni. A haját fodrászunk csinálta meg, mert ugyan egy aranyos fonást találtunk ki (a frufrus részhez), de szerettem volna, ha az nagyon szépen sikerül. Egész nap az eget lestük - a viharos napok hete volt ez júniusban. De az egyik meteorológiai portálon stabilan azt ígérték, hogy este 6-ra, a ballagás időpontjára már süt majd a nap - és én ezt akartam elhinni. Így, amikor, a délután 3-ra "megjósolt" vihar megérkezett, örültem, mert "minden menetrend szerint" ment. És tényleg. 6-ra jó idő lett.
De mi már fél 6-kor a suliban voltunk - az utolsó "osztályfőnöki" órán, ami egyben a bizonyítvány-osztás és az osztályfőnöktől, Nóra nénitől való búcsú pillanata is volt. Ezen - mindenki nagy örömére - részt vett Réka néni is, az alsós osztályfőnök. Hát, ez nem volt egyszerű. Nóra "néni" hangja már az első mondat végére megbicsaklott, és tudtuk, éreztük, hogy a diákjaitól való búcsún kívül biztos közrejátszott ebben az is, hogy ez volt az utolsó tanév, aminek a kezdetén még volt anyukája.... Sokunk szeme vizes lett. Nem is tudta folytatni, hanem átadta a szót az SZMK-k gyöngyszemének, Györgyinek, aki a szülők nevében köszönt meg mindent, amit lehet és búcsúzott el, egy kis ajándékkal és szép virágokkal. Ezalatt Nóra néni is felitatta picit könnyeit és utána csak elmondta kedves búcsúbeszédét - és kiosztotta a bizonyítványokat. Ami Emma esetében remek lett, a felső tagozatban a legjobb, gyakorlatilag csak ötösökkel. Nagyon büszke vagyok, mert tudom, hogy ő ezért mennyit küzdött, milyen elszánt volt, mennyire akarta.


Aztán a szülőket leküldték az udvarra, kezdődött a ballagás.
Szépen végigsétáltak (az azóta már felújításra kerülő) iskolán, Emma szerint énekeltek is (azt nem hallottuk). És ott voltak ők, vigyorogva, már némi virággal a karjukon, lufikat szorongatva (aztán, amikor kiértek, még oda lehetett adni a "többi" virágot is), és szerintem ők sem hitték el, hogy ez most tényleg velük történik (ugyanis ötödikes kortól kötelező részt venni a ballagáson, így már háromszor végignézték az ünnepséget).
Kint áll a 8. évfolyam az egész iskola előtt - legszélén Réka néni,
az imádott alsós oszályfőnök


Emma virágok és társai közt

Igazi emmás visszanézés

Elbúcsúztak tőlük, és Zsófi, Emma barátnője, végül hősiesen, a könnyeivel küszködve, de elmondta a közösen komponált beszédet. Végül, "elküldték" a nyolcadikosokat átöltözni - addig egy kis műsort élvezhettünk.

És eljött az est fénypontja - a tánc. Amit annyira vártunk, és ami kapcsán azt hittem, hogy végigpityergem majd. De nem ez történt, mert annyira bájos, kedves, magával ragadó, vidám és boldogító pillanat volt ez, hogy el is "felejtettem" meghatódni, csak élveztem a látványt és mosolyogtam. És ők is - de persze főleg Emmát és párját, Fecót figyeltem. Szóval, szép volt, no. És szerencsére kétszer is előadták. Hatalmas vastapsot kaptak. Megérdemelték, hatalmas munka és kitartás eredménye volt ez. (És továbbra is úgy gondolom: jó ez a táncolósdi, kevés más/jobb közösségformáló tevékenységet található ki, ami ilyen felszabadító és boldogító.)

Pörgés-forgás, keringő!!!!


Mosolyféle.... :)

Vége!!!!! (Emmáék legfelül, középen)



A tánc után hosszas fényképezős és búcsúzkodós szeánsz kezdődött - de ez is hagyomány már, mondhatnánk. Nehéz lezárni ezt az időszakot - mind a felkészülés utáni "üresség", mind az iskolától való megválás sokféle érzelmet vált ki - tudják itt a gyerekek, hogy azért valami "komoly" történt, érzik. Felkavaró volt ezt így megélni. De a képek - szerintem - csak a szeretetet és fiatalság féktelen báját mutatják (és remélem, hogy a barátok, barátnők nem bánják, ha most szerepelnek pár képen a blogon, de nem hagyhatom ki őket.)

Emma-Fecó páros - már előre
tudtam, hogy jól fognak "festeni" a képeken :)

Ugye?

Emma Anna barátnőjével:
szépek, vidámak, és most már gimisek (egy helyen, szerencsére)

Szerintem, ha rossz kedvem lesz valamikor, ezt a képet nézegetem majd:
olyan kedves, vidám és szeretetteljes kép ez!

Emma Pankával, aki ugyan nem osztálytárs ("csak" évfolyamtárs), de a sulinál is
 "régebbi" jó barátság (családjaink között is)

Emma és Eszter - végig tartott a barátság

Emma és Eszti - ő csak pár éve osztálytárs, de azóta jó barát

Emma és Zsófi, társ oly sok mindenben

Egy egész csokornyi barátnő, osztálytársnő, fiatal, vidám tini
Mariann nénivel, a világ legjobb tornatanárával

Emma Nonóval (ő is táncolt, csak a kép
készítésekor már átöltözött), aki már az ovi
Méhecske csoportjában is társa volt




Tesók

Nagyok......

Emma gyönyörűséges kék tekintete (az apai kéz simogatásával) elmereng....
Volt/van min :)






A ballagás után még ünnepeltünk egy kicsit nálunk a ballagáson részt vevő rokonokkal (nagyszülők, Bátyámék és Laci, a keresztapa részvételével). Meg kell, hogy említsem még, hogy nagy öröm volt, hogy eljött megnézni Emmát (és Pankát) Vivi, a világ legjobb babysittere, ikerlányai társaságában - akik pont most kezdik majd az iskolát; és Gyuri, Emma egykori teniszedzője, akivel azóta is jó a kapcsolat (és akinek mostanság születik első gyermeke, egy kislány, akit ő Emmának szeretett volna nevezni - csak a felesége már más nevet álmodott :) ).

 Emma persze kapott ajándékokat (nem volt nagy felhajtás azért...), amelyek közül szerintem a legaranyosabb Zitáé volt: vett egy képkeretet és abba belerakta azt a képet, ami kettőjükről készült ..... az első iskolai napon. :)

 Nos.... itt a vége, fuss el véle! Lapozzunk, és az új mese is biztos jó lesz, hasonlóan szép befejezéssel! :)

Ama bizonyos ajándék a fotóval :)

Mi más lenne a ballagási csokorban Emma(ci :) ) számára, mint egy
aranyos medve?

Bízom benne, hogy megvan az a bátorsága.....

Ez a felirat várta őket az osztályteremben -
hát, ettől nem derültünk jobb kedvre.... :(
Két nappal később volt az iskola többi évfolyama (és így Imola) számára az évzáró, a bizonyítványosztás. Na, az "rosszabb" volt. Néztem az iskolaudvaron gyülekező gyerekeket és tátongott ott számomra a lelki szemeim előtt egy óriási lyuk: Emmáék osztálya már nem csivitelt ott, felpezsdülve a vakáció mámorító közelségétől. Ők már nem lesznek ott szeptember elsején sem. Ők már nem jönnek ide. És míg két nappal előtte csak Nóra néni meghatottsága vizezte össze az én szemeimet is, itt elég volt ez a megállapítás, ez a fájó hiányérzet. Tudom én, hogy jobban tudomásul kellene venni, hogy telik az idő, változik minden és semmi sem tart örökké. De ilyenkor azért megengedem magamnak azt a "luxust", hogy kicsit búslakodjak ezen....


2016. május 24., kedd

Hát mi is...





Vannak "hullámok", mondhatni divatok. Amikor valakinek kedve támad, egy másiknak ez megtetszik, és aztán valahogy tömeges jelenség lesz belőle. A mostani (persze már egy ideje zajló) őrület, aminek mi is "felültünk", az a közös családi fotózkodás volt. Nálunk ez úgy alakult, hogy eleinte nem gondoltam, hogy majd megérint minket is ez a hullám - azt hittem, hogy csak nekem titkos vágyam, hogy készüljenek normális képek mind a hatunkról, Zolit ilyesmire tuti nem veszem rá. :)
Aztán az történt, hogy pár hónapja, Emma kapott egy olyan születésnapi meghívót, aminek az volt a "témája", hogy közösen elmennek fotózkodni heten, barátnők, egy profi fotóshoz. El is mentek, nagyon jól érezték magukat, és szép képek születtek. Ekkor már a testvérek - élükön Imó - mondogatták, hogy ők is hogy szeretnének ilyet.....  Gondoltam egy merészet, és azt eszeltem ki, hogy ez milyen jó kis gyereknapi ajándék lehetne a csajoknak. Előálltam az ötlettel Zolinak, és ő sem mondta azt, hogy szó sem lehet róla, hanem belement. Elkértem hát Emma barátnőjének anyukájától (aki nekem is barátnőm :)) a fotós elérhetőségeit és egészen hamar találtunk egy mindenki számára megfelelő időpontot. Igaz, nem gyereknapra, kicsit hamarabb. De azt nem bánták. .) Amikor közöltem velük, hogy mi a "meglepi", felragyogott az arcuk, kiváltképpen Imóé.


Amikor eljött a "nagy nap", telepakoltuk a kocsit holmikkal.... Azt tudtuk, hogy sportos képek is készülnek majd, de a lányok jónéhány ruhájukban is szerettek volna pózolni. Egyedül Scottyt hagytuk otthon végül, mert bár a fotós állt elébe a kutyás kihívásnak is, de Scotty viszont sehogy sem volt meggyőzhető némi "szépészeti" beavatkozásról ezt megelőzően (kissé összeragadt a bundája itt-ott, benne ezzel-azzal...), ráadásul a fotózás napján az eső is esett, így végül ő nem jött. (Majd máskor - külsős fotózáskor...).
Az elején még kicsit feszélyezettebbek voltunk/voltak a lányok, és ez az elsőkörös hatosban készült képeken talán látszik is némileg, de ahogy telt az idő, egyre jobban belejött mindenki, egyre lazábbak lettek az "alanyok". Emma kissé visszafogta magát, mert hogy ő már volt ilyenen nem régiben, és azokkal a képekkel már elégedett is volt, Imó viszont még most is ott lenne, ha nem döntöttünk volna egyszer csak úgy, hogy eljövünk.... Zitust szemlátomást szerette a kamera (fényképezőgép) - is.... :); rólam pedig kiderült, hogy nem nekem találták ki a pózolást (ez egy finom verziója annak, hogy mennyit röhögtek a lányok és Zoli is azon, hogy hogy meresztem a szemem a képeken, ráadásul sosem jó irányba....)


Szóval, vidám délutánt töltöttünk a fényképezés jegyében, a lányok utólag is azt mondták, hogy mennyire élvezték. És akkor most nekünk is van sok szép, "profi" képünk. Amiben néhány majd felkerül a falakra, néháyn profilképként "tarol" a facebookon, és néhányat nézegetve pedig egyszerűen csak eszünkbe jut ez a vidám májusi szombat délután, amit együtt töltöttünk.


Ajánlom az élményt mindenkinek!
(És akinek kell a fotós elérhetősége, szívesen megadom, nagyon jó volt nála fotózkodni!)
Négyen :)


Négyen fekve - hajkavalkáddal

Négyen sportosan

Négyen szemmeresztgetős Anyával :)

Négyen jóképű Apával

Imó boldogan pózolt

Klári is - kedvenc könyveivel

Ikrek

Emma visszafogottan

Zita "lemezborító" képe :)

Apa vigyáz "kicsi" lányára....

Anya-lánya szeretet

Húha! Sok meccs, verseny - sportos a család
Anya igyekszik megszervezni a családi életet :)

Jóban-rosszban... :)

Köntös-katalógusba!



Sportjaink 1.: vívás


Sportjaink 2.: judo

Sportjaink 3.: röplabda
És mivel nem lehet abbahagyni, még néhány: