Pages

2015. április 27., hétfő

"Egyedfejlődés az anyaságon belül", avagy: egy névnap margójára

"Volt idő mikor még nem voltál,
S nem éreztem, hogy fájna majd, ha nem volnál;
és most látod, féltelek, őrizlek, védelek;
Mert lesz idő, meglehet, hogy nem leszel már."

Szóval, a helyzet az, hogy tulajdonképpen Balázs Fecó dalának sorai mesélik el sokkal szebben azt az érzést, amit beazonosítva rájöttem, hogy Zoli lesz az igazi. Mert őt már féltettem! :) És ezzel a féltés, az aggodalom és ezeknek minden alfaja beköltözött örökre az életembe. :)

Mert Zoli "után", Zolival jöttek a gyerekek.... :)

És megérkezett Zitus.... Unalomig mesélem neki, hogy születése másnapján (itt már nyilván felsóhajt: "már megint ezt hozza fel Anya... :)" ) felhívtam Anyukámat, neki szegezve a kérdést: "Hogy tudtál te engem egy teljes hónapra elengedni egyedül Ausztráliába 21 éves koromban?! Én ezt a gyereket soha, sehová nem engedem majd el egyedül, még a szomszédba sem!!!!" (Ilyenkor Zita meg szokta jegyezni: "Na, a szomszédba nem is mentem soha, Anya, sem veled, sem egyedül :)").

Teltek az évek. Zita óvodába ment 3 éves korában (ő kérlelt engem - én még otthon tartottam volna a rá következő szeptemberig, de ő közösségbe vágyott). Nagyon élvezte, persze csak délig maradt ott. :) Aztán eljött az első ovis kirándulás ideje - busszal és anyukák nélkül. Jaj! Rögtön lepörgött előttem az évtized összes buszos balesetéről szóló rettenetes hír. És ekkor jött az első érdekesség. Mert egy picit azt kívántam, hogy legyen inkább egy pöttyet náthás Zitus, csak ne kelljen őt elengednem. Na! Ilyet soha többet nem kívántam, és mindenkinek azt tanácsolom, hogy eszébe ne jusson! Ugyanis Zita egy "kicsit" náthás lett - amiből egy akkora betegség kerekedett, hogy a kórházban kötött ki (orr-melléküreg gyulladással, ami az arcüreg-gyulladásnak egy olyan fajtája, ami könnyen agyhártya-gyulladásba fajulhat.....).

Ekkor eltökéltem: ahová szeretne menni, oda el fogom őt engedni (és titkon már csak abban bíztam, hogy sosem érez majd késztetést bungee-jumpingra.... :) ).

És lőn. Zita megtanult biciklizni, síelni, lovagolni (na, ez már komoly fokozat!!!! én is lovagoltam a terhességeim előtt, de utána már nem mertem rá visszaülni - magamat féltettem a gyereke(i)m miatt), elment minden ovis és iskolai kirándulásra.

Aztán egy nap azzal jött haza, hogy akkor ő most menne iskolai szervezésben Angliába. Busszal. Esti indulással. Családoknál lakva. Hú.... Fújtam nagyot magamban (erről írtam is :) )  És elengedtük!

Közben már külföldi versenyeken is vív. Eddig mindig Zoli vitte/kísérte őt: autóval vagy repülővel. Én minden ilyen útnál végig izgulok. De nem akadályozom meg....

Amikor múlt ősszel Zitus azt mondta, hogy megint lesz egy jó kis út a sulival: Belgium, Anglia, Párizs, akkor már-már rutinosan, rezzenéstelen arccal csak a(z anyagi...) részletekről érdeklődtem....

És Zitus el is utazott a húsvéti szünet alatt. Elintegettük őt a busz mellől - én persze összeszorult gyomorral. Zoli csúfolt. Mert szerinte én MINDIG találok valami aggódni- vagy izgulni-valót. Jó, ez egyébként kb. így van. Számomra az tud megnyugtató lenni, ha mind ülünk a vacsora-asztal körül vagy a nappaliban, tévét nézve, ez tény... Akkor egy picit, pár percre ellazulok :)

Szóval Zita elment az európai körútra, jól érezte magát, átkompoztak Angliába, visszafelé az általam különösen rettegett Csalagúton is végigjöttek, kaptam tőle az sms-eket és nagyon örültem, amikor megláttam a buszt bekanyarodni a sulijuknál.... Ő meg sajnálta, hogy véget ért a kaland.

De azért még mindig tudja fokozni.... Április legelején felhívott Zitus edzőjének fia, hogy van itt egy lehetőség Zita számára: fizetett repülőjeggyel és ott-tartózkodással egy hét Kanadában, edzés és verseny. Na.... Hát azért erre már igen komoly erőfeszítésembe került, hogy azt vágjam rá: hát persze, mehet!!!!

De végül persze oda is elengedtük. Jó páran a szívükhöz kaptak - még Zita is!!!! - , volt, aki azt mondta, ő nem engedné. Mi meg azt mondtuk: milyen alapon tagadhatnánk meg tőle egy ilyen fantasztikus lehetőséget?! Azért, mert féltjük?!

És Zita, az igazán bátor, remek, ügyes és okos lányunk nekivágott. Teljesen egyedül. És mindent megoldott: átszállást, ottani megérkezést, az őt váró hölgy meglelését, az ottani kommunikációt. Nem volt szívbajos, bátran edzett. A versenyzésnél lehetett csak egy kicsit megérezni,  hogy nagyon magányos volt, míg minden más versenyzőnek "volt ott valakije". De azért ügyes volt persze, és nem jön haza üres kézzel. :)

Itthon nagyon lassan telt ez a hét. Az odaútját végigizgultam, aztán persze éjszaka kommunikáltunk a wifinek hála, aztán távolról izgultunk érte a versenyeken, távolról vigasztaltuk, ha kellett és távolról gratuláltunk, amikor lehetett. És végig úgy hiányzott!!!!

És ma, a névnapján, végre hazajön. Jaj, annyira várom! Olyan büszke vagyok rá!!!! (És egy kicsit magamra is, hogy sikerül leküzdenem az aggódásom-szorongásom-izgulásom, vagy legalább is annyira, hogy segíthessem őt abban, hogy éljen a lehetőségeivel!!!!) Azt mondta, jövőre is szeretne menni. De ha lehet, nem egyedül....

Boldog névnapot, Zita!!!!
Zita ezt a képet küldte el Londonból nekünk... Innen is izgalmas utazások indulnak...



(fotókkal majd frissítem, ha majd ad :) )

2015. április 13., hétfő

Már ő is tini....

Egyszerűen száguldoznak a hetek, sőt a hónapok. Ahogyan a fejemben is a megírnivalók.... De aztán azokból van, ami spontán "kiesik", és van, amit kénytelen vagyok kilökdösni, mert valamiért kényes, nem biztos, hogy leírandó, leírható.... Kicsit néha el is gondolkodom a blog létjogosultságán így, hogy már két tinink van meg két mindjártfelsősünk. Ugyanakkor meg szeretem rögzíteni valamilyen krónikában azt a sok érdekeset, ami történik velünk, amit nem szeretnék elfelejteni. Még kitalálom a módját, hogy hogyan oldjam ezeket az ellentétes dolgokat fel... Majd csak kieszelek valamit. :)

Szóval, az utóbbi idők egyik nagy eseménye az volt, hogy Emma, a mi Emmus-babánk, is tinédzser korba lépett, azaz 13 éves lett. Hogy azt állítsam, hogy ez hihetetlen szinte már automatizmus. De az ő esetében ez a köbre emelkedik....
Igen, ő Emma. De nem, már nem 12 éves. :)
Viszont röplabdás. És UTE-s. Nagyon.
Meg 13 éves. És imádnivaló. Nagyon.
Mindegy, azért mesélnék egy kicsit róla, meg a születésnapjáról. Szóval, az a helyzet, hogy Emmával nagyot fordult a világ, amióta röplabda-egyesületet váltott. Jó döntésnek bizonyult a tovább-lépés, ezt már bizton állíthatom, és ebben csak megerősít az, amikor hallom a csapattársaitól, hogy "De miért nem jöttél hamarabb, Emma?" Hogy egy lelkes és kedves csapattárs-anyukát idézzek: "Emma úgy beilleszkedett pikk-pakk ebbe a csapatba, mintha mindig is ide járt volna!" De tényleg....

És hát, Emma jár lelkesen, szorgalmasan és alig várja a versenyeket. Amiből jutott jó pár már, némelyik komoly (aranyérmes... :) ) sikerrel. De túl azon, hogy persze nagyon jó érzés azt látni, ahogyan örül; talán még jobb azt, hogy szemlátomást ÉLVEZI az egészet. Tovább megyek: ez szárnyakat ad neki más fronton is. A sulira gondolok például, ahol nagyot ugrott a teljesítménye január-februárban (hogy aztán lett egy kis visszaesés, na annak is látom okát, majd mindjárt mondom azt is), meg arra, hogy talán elindult az összeszedettség és tudatosság rögös útján. Miközben megmaradt ugyanannak az álmodozó kismacseknek lenni... :)

Összefoglalva: úgy látom, hogy Emma bimbózó kamaszkorának is jót tesz a sport, a rendszer, a célok, amelyeket ezen a területen most már meg tud fogalmazni magának (hiszen ott vannak előtte nap-mint-nap). Teljesen kiegyensúlyozott, vidám lányunk van - "megkockáztatom", boldog. És ez jó. Ez a lényeg. Persze, sokat segít neki az a rendkívül jó természete, ami által annyira könnyen megszerethető ő. :)
Egy (nagyon) jól sikerült verseny emlékképei

Egy másiké.... :)

És ezt nehéz abbahagyni....
És mivel ő megszerethető, mi, szurkoló szülők is hamar befogadásra leltünk a többi szülő körében. Volt Szegeden egy kétnapos torna, amelyen Emmáék fergetegesen jól játszottak - és mi, szülők, pedig hatalmasakat szurkolhattunk. Komolyan mondom, nagy buli volt. Alig várjuk a május eleji országos bajnokságot (mert bár azóta is voltak és addig is lesznek kisebb tornák, ez lesz kb. ugyanolyan nagyszabású)!

Visszatérve Emma születésnapjára. Az a helyzet, hogy már évek óta vágyakozik - és minden közelgő ünnep kívánság-listáján szerepelteti - a tablet nevű kütyüt. Mondjuk Emma kütyü- és képernyőfüggő, sajnos - ez ellen is jó gyógyszer a sport egyébként. Szóval, gondolkodtunk Zolival, és látván a suliban is szárnyaló lánykánkat, úgy gondoltuk, hogy na, most akkor már kaphat egy ilyet. Az egész tágan vett család (ideértve a keresztszülőket is) részéről kapta végül meg - kiegészítő ajándékként az UTE-s melegítőjét tőlünk még (aminek legalább annyira örült :) ). És tényleg találó ajándék volt, nagyon örült neki - még egy héttel a születésnapja után is azon kaptam, hogy merengve nézi a "kütyüjét" és azt motyogja "Én még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az enyém."
Születésnapi reggel - ajándékbontogatás

Már megint a röpi, már megint az UTE :)

Születésnapi reggeli csendélet
Viszont túlzottan "rákapott", főleg egy-két játékra (eddig ez nálunk nem volt jellemző - mármint a gépen való játék). Így -vélhetőleg ennek köszönhetően- márciusra visszaesett az addig remek iskolai teljesítménye. Beszélgettünk vele, és úgy tűnik, talán megpróbál önmérsékletet tanúsítani. Először azt javasolta, hogy vonjuk meg tőle a tabletet, de ezt én nem szeretném. Jobb lenne, ha ő találná meg a mértéket. Hosszú távon kifizetődőbb.
De mivel egyre jobb az idő, és van egy mini-röplabdahálónk, egyre több időt tölt a kertben, a labda bűvöletében (és mindig talál pár vállalkozó családtagot). Bár ez a tanulást nem segíti elő. :)

Emmát természetesen meg is ünnepeltük. Részletekben... Mi, "szűk" család, a szokásos módon: az ünnep napján reggel várták őt az ajándékok, egy kis harapnivaló és 13 elfújandó gyertya társaságában. A tágan vett család a többi februári születésnappal összevonva köszöntötte őt. Laci, a Keresztapa, a tablet "érdemi intézője" azzal ünnepelte meg őt, hogy a születésnapján ő fuvarozta el az edzésre. Verus, a Keresztanya pedig Balatonfüreden köszöntötte meg egy finom tortával, egy ott-töltött igencsak bonyolultra, de azért remekre sikerült hétvége során. És volt baráti buli is - össznépi korcsolyázással, majd nálunk való ottalvós variációval.

És végül, hogy bemutassam, mennyire megmaradt emmásnak a mi Emmánk, jöjjön három kis szösszenet tőle:

I)
Emma: Anya, tudod mit tanultunk ma biológiából?!
Én: Nem. Mit? Mesélj!
Emma: Hát, most nekem sem jut az eszembe.......

II)
Én, telefonon: Emma, légy szíves, szóljál Klárának, hogy készülődjön, mert mindjárt ott leszek érte. És légyszi, kérdezd meg Jutka Mamát, hogy kivasalta-e esetleg Klára judo-ruháját! Ha még nem, akkor kérd meg légyszi, hogy vasalja ki. Ott szárad a fűtőtesten.
Emma: (erősen bizonytalanul) Jóóóóó.
Én, (továbbra is telefonon, érezve a bizonytalanságot): Értetted, hogy mit kértem?
Emma: Persze. Jutka Mama vasalja ki Klára judo-ruháját és utána teregesse ki a fűtőtestre.

Aaaaaaaah. 

III)
Emma: Anya, segíthetek valamit?
Én: Igen. Légy szíves, szedjél szét gerezdekre egy fokhagymát és pucold meg a gerezdeket. És légyszi, pucoljál meg egy vöröshagymát is! Az olyan, mint a lilahagyma, csak más a színe - értelemszerűen, olyan barnás-vöröses.
Emma: Jó.
Pár perc eltelik, jön Emma, kezében egy szépen megpucolt LILAhagyma:
Emma: Anya, így jó lesz?
Én: De, Emma, EZ a lilahagyma!!! Pont azt kértem, hogy ne ilyet, hanem vöröset!
Emma: Jól van na. Gondoltam, belül ez sem lila.

Aaaaaah. (Biztos ennyire UTE-s lett a szíve - a hagymából sem hajlandó másra nézni, csak a lilára.... :) ) A történelmi hűség kedvéért: a fokhagymát felismerte és szakszerűen "ellátta".

Imádom ám  a mi Emmánkat!!!!! NAGYON!

2015. február 24., kedd

Hétvégeink mostanság

A január nem szürke nálunk, a február sem ígérkezett annak - jó, hogy sokan vagyunk, sok-sok programmal. Az utóbbi pár hétvégéről mesélnék egy kicsit, sok érdekes dolog történt velünk, listáznám, el ne felejtődjön.

Február "első hétvégéjének" - aminek a péntekje még január volt - legfőbb "attrakciója" (pedig volt bőven) minden bizonnyal szuper Keresztfiam, Dani doktorrá avatása volt. Igen, számomra még mindig kicsit meglepő módon, Dani pár éve úgy döntött, hogy Anyukája, Apja és Nagyapja nyomdokain lépkedve, jogász lesz belőle. Ez az elhatározás majdnem megdőlt, amikor is az egyetem első évében meggyűlt a baja a latin nyelvvel, de aztán tovább-evickélt mégis. És a tanulmányai végére már határozottan komolyan vette az egészet, s lőn: "cum laude" minősítéssel vehette át a szép cirádás írással elkészített és bársonyhengerbe rejtett doktori kinevezését fehér kesztyűjét viselve, az esküt letéve. Nagyon büszke keresztanyukaként néztem végig az egész ceremóniát és utána, az "ünnepi" ebéden ezt jól meg is mondtam neki!
Gratulálok! Mondom: büszke vagyok!!!
Ezen a hétvégén még izgulhattunk egy jót Zita korosztályos országos bajnokságán. A nyolcas döntőig eljutott, ott kikapott. Nem volt túl csalódott, sőt, mondhatni ezzel most elégedett volt (noha az utóbbi két évben dobogós volt). Az edzőváltáskor egy évben "egyeztek meg" - ennyi kell a látványosabb eredményekhez. Nagylányunk meglepő türelemről tesz tanúbizonyságot; ebben bizonyára segíti őt az, hogy tényleg kezd érződni a különbség.

Ez a hétvége az általános iskolás részlegnek hosszabbra nyúlt, mert a hétfőt és a keddet is szabadon tölthették, síszünet lévén. Ezért a szombatot és a vasárnapot kicsit jobban "megtöltöttük". Szombat este elmentünk hatosban bowlingozni pizzaevéssel összekötve. Nagyon jól éreztük magunkat - és egyszer majd az Ikrek is biztos belejönnek a gurításba! :) Emma labdaérzéke még itt is kiütközött, parádésan bowlingozott! A jókedv eredménytől függetlenül velünk volt!

Vasárnap pedig elvesztettük "szabadulószobás szüzességünket", ismét hatosban. Emma ugyan "kilógott" a sorból, mert ő már részt vett kettő "szabadulós" születésnapon, de mi, többiek, kíváncsian vártuk, hogy megtudjuk, mi is ez. Zoli részéről éreztem egy halovány szkepticizmust (milyen divatnak dőlök be már megint... :) ), de ez már a fogadtatáskor elpárolgott. A szabadulószoba, sweet escape nevű helyre esett a választásunk, mert ők már 9 éves kortól várják a vállalkozó szellemű játékosokat, míg több olyan lehetőséget kellett elvetnem előtte, ahol 12 év volt az alsó korhatár. Nem tudom (még), hogy a többi milyen, de ez nagyon tetszett nekünk. Sikerült megfejtenünk a rejtélyt -pont az óra utolsó másodpercére! :) És úgy jöttünk ki, hogy már mennénk is a következőbe!!! Ez így is lesz, érzem, csak tartok egy kis "hatásszünetet", hogy "ráéhezzünk" rendesen. Zoli volt talán a leglelkesebb a végén, egyébként...

A következő, február második, hétvégéje a farsang jegyében kezdődött. Az Ikreknek idén volt az utolsó, alsós, farsangjuk - nagy bánatukra (főleg Imó szomorkodott ezen egy sort). Nagy előkészületek előzték meg a péntek reggeli teljes beöltözést. Imola határozott volt: noha Klára kapacitálta valami közös beöltözésre (ilyen ötletei voltak, hogy Titanic és a jéghegy, a kutya meg a fája, stb.), Imó kitartott az egyéni jelmez mellett: ő márpedig Szörnyella de Frász lesz! Ehhez kölcsön is kérte Betty Mama (azaz Anyukám) bundáját, vettünk játék-szipkát, felvette Zita egy fekete ruháját, a piros cipőmet és valami rózsaszín harisnyát, a kezén piros kesztyű volt, a kezében ugye a szipka (kollégámtól kértem bele egy cigit is) és egy piros táska, és már csak a haja meg sminkje volt hátra. Hát, ahhoz jól feltupíroztam nem kis mennyiségű haját, belakkoztuk, majd befújtam a felét fehér hajspray-vel. Ment még a pofijára egy kis fehérítő smink, fekete szemöldökkel és piros ajkakkal. Mit ne mondjak, páran fel sem ismerték...
Szörnyella de Frász
Klára könyvmoly lett végül. Ehhez elég sokat dolgoztunk.... Zolival ötleteltek, én beszereztem az alapanyagokat; Zolival megtervezték, kiszabták, én megvarrtam; ők kivágták és megírták (a "papírmunkát"). Lett neki vicces, tudós szemüvege, helyes kis csápjai, egy lepelszerű valami, amin volt szárny, meg sok kis könyveket leképező (kötelezők címeivel ellátott :) ) papírdarab; volt még a kezében egy nagy "megrágott" könyv (kartondobozból). Cuki volt, nagyon!
Könyvmolyunk

Volt munka ebben a jelmezben :)
Aztán még Zita is aznap örvendeztetett meg minket a farsang gondolatával - az ő osztályuk volt a szervező. Azaz ők csináltak programot a többieknek, ők vezették a műsort és ők vitték a büfét. Ez utóbbiba némileg (....) hozzájárultam, egy kamionnyi nutellás croissant-nal és egy vödörnyi gófri-tésztával. :)

A hétvége ismét vívós volt: Zita ezúttal egy korosztállyal feljebb versengett az országos címért. Azt kell, hogy mondjam, hogy én még nem láttam őt vívni. Szárnyalt, határozott volt, mert bátran vívni - egyszerűen lenyűgözött. Éppen ezért hevertem ki nagyon nehezen azt, ami következett, anyai szívem még mindig vérzik "kicsit". Az történt, hogy a "kör" után (a versenyzők csoportokra vannak osztva, amelyekben mindenki vív mindenkivel, majd a csoporteredmények alapján elkészül egy ún. "tábla", az első a csoportot legjobban teljesítő - sokszor ezt csak a tusarány determinálja - és így tovább, a legkevésbé eredményesig) ő olyan jó eredményt ért el (4. volt), hogy neki nem kellett vívnia - és csak a 8-ba jutásért kellett újra pástra állnia. Pechjére, a jelenlegi felnőtt női kard válogatott edzőjének tanítványát kapta, aki egyébként végzős junior (míg Zita első éves kadet, azaz 4 év volt köztük). És a pech nem is igazán ez volt, mert megkockáztatom, hogy Zita még életében nem vívott ilyen jól. És derekasan helyt állt, egyre jobban bosszantva az említett edzőt, aki valószínűleg azt hitte, hogy egy "kicsi kadet" ellen nem lesz itt gond. Ahogy kezdett ideges lenni az említett edző (Zita végig szorosan az ellenfele nyomában vagy 1-2 tussal előtte járt), úgy tekert a hangerőn is. Hamarosan úgy nézett ki a dolog, hogy állt ez az edző, teli torokból üvöltött hol a bíróval (nem válogatva meg a szavait), hol a tanítványával. Egyre inkább összefacsarodott szívvel néztem, ahogy az én lányom küzd ebben a süvöltő ellenszélben. (Utólag kiderült: roppant mód "spanolta" őt a dolog). Zita azt mondja, hogy ő nem bánja, hogy nem alakult ki vita ezzel a magatartással szemben, az csak kizökkentette volna. De az igenis dühítette, hogy ennyire "lejtett a pást" a másik irányba. De igazán csak 14:14 után, amikor az utolsó, döntő tust a másiknak ítélték (Lánykám szerint nem jogosan), na, akkor borult ki, és történt meg az, ami már régóta nem: eltört a mécses. Hát, az én szívem is darabokban hevert.... Számomra Zita megnyerte ezt az asszót. Vívás-szempontból is valószínűleg amúgy, de emberileg mindenképpen. (Ez most itt egy rövidített verzió - visszautasíthatatlan kérésre kicsit finomítottam rajta).

A következő hétvégénken pénteken estére valentinosan terítettem (tudtam, hogy Zita társaságát szombat este nélkülöznünk kell majd). Volt szép szív alakú gyertya, apró kis macifigurák és egérfigurák, megfelelő mintájú szalvéta is, szív-flitterek a terítőn, és mindenki számára ínycsiklandó menü. :) Szombaton aztán egy megrázó koránkelés után (Zitának 8h-tól edzése volt), Zita leendő fogszabályzója miatt (igen, lesz neki!) a Madách térre vetődtünk. És ha már, akkor kettecskén kipipáltunk egy olyan tételt a "kipróbálandó-listánkról", amire már egy ideje vágytunk. Nagyot reggeliztünk (brunch-öltünk?) a "My Little Melbourne" nevű kávézóban. Csak dicsérni tudjuk, nem is szeretnénk mást! Hangulatos a hely, kedves a kiszolgálás és remek az ízvilág!
Ünnepre terítve
Mert nem baj, ha amerikai.
A lényeg, hogy alkalmat ad! :)
És a múlt hétvégénk is nagyon eseménydús volt. Akadt benne verseny (Emmáéknak egy kis torna, ami nem sikerült túl rózsásan, akarom mondnai lilásan :), meg Imónak egy újabb vívóverseny, ahol még mindig igen "nyuszi-módra" viselkedett, de amikor már néha elő merte venni a valós tudását, akkor azért már kivillantotta a sokat ígérő oroszlánkörmeit!!!:), egy jó hangulatú baráti vacsora nálunk és sógornőm kerek szülinapi köszöntése a Koronakert Étteremben (igen, épp most múlt 30 :) :) :) ). Ezen a hétvégén az volt az igazán különleges, hogy eltelt úgy, hogy nem is volt villongás a gyerekek között, ami mostanában ritkaság volt, sajnos. Sőt! Teljes volt az összhang, és még az irányomban megnyilvánuló nagy mértékű segítőkészség is! Ezt le is jegyeztem a jó-élményeket gyűjtő üvegecskénk egyik cetlijére. Amiben szerencsére nagy ütemben fogynak a szabad "helyek". Az itt leírtak alapján talán nem is meglepő. :) És az elkövetkezendő hetek terveit ismerve, a sorozat folytatódik! :)

2015. február 2., hétfő

Hagymácska

Már egy ideje tervezem, hogy írok egy külön opust Róla. Nem mintha a többiért nem rajonganék, lelkesednék ugyanennyire. Csak most Ő változik annyit! Nem is változik: kinyílik! Azért adtam azt a címet, hogy "hagymácska", mert az jut eszembe Őt nézve és figyelve, hogy olyan, mintha hagymát pucolnánk: lejön egy-két-több réteg héj, és szép lassan elénk tárul az igazi lénye, ahogyan a hagymánál is akkor "bontakozik ki" a zöldség minden erejével és jellegzetességével.

Imoláról van szó. Imó mindig is csendesebb, visszahúzódóbb tagja volt a családnak. Bónuszbabának hívtam mindig is - egy nyereménynek, amit valami hatalmas szerencsével az ölünkbe pottyantottak. Nincsenek és nem is voltak kilengései, békés, türelmes, kedves, bájos. Van, hogy valami nem tetszik neki és nyivákol, mint egy kismacska, de aztán lenyugszik könnyedén, lenyugtatható könnyedén, meggyőzhető, az érvelés gyorsan eljut az agyáig és érző szívéig. Mindehhez még lelkiismeretes és feladattudatos, tehát az iskolai évek alatt is megbízhatóan "működik", biztos lehetek benne, hogy nem felejti el a házi feladatot megírni, az aláíratnivalókat aláíratni, a bevivendő dolgokat bevinni.

Szóval ő mindig is olyan "easy-going" volt, ahogy az angol mondaná, laza, aki mindenben megtalálja a jót, az élvezhetőt, a számára komfortost. "Kicsi Budhám" mondja rá mindig Laci, Emma keresztapja, nagyon találóan. Van benne egy keleti bölcs, akinek fő mondandója viszont a rómaiaktól jöhetne: "Carpe diem".... Egy nagyon is bűbájos "keljfeljancsi", aki legfeljebb egy kicsit mozdul ki a nyugalmi állapotából, de hamar visszatér oda és fel sosem borul.

Nos, mindezek igazak voltak a régi Imolára, és igazak a mostanira is. Csak annyi minden mással "bővült" jelleme palettája! A cuki, visszahúzódó, barbie-zó, csendes leánykából előbújt egy pazar humorú, határozott, de továbbra is cuki és nagyon jó természetű vagányodó kis virágszál, aki napról-napra kápráztat el minket sok kis aprósággal.

Azt hiszem, a "mókássága" (I-móka, ugye... :) ) a legnagyobb fegyvere. Csendes, dünnyögős humora van. Csak el-elejt egy-egy félmondatot, szót, valami utánozhatatlan stílusban és dől a nevetéstől az egész család. Már attól, ahogyan mondja. Ugyanis benne van az a személyiség, amelyet megpróbáltam nagyjából felvázolni az imént. És mindez humorba bugyolálva. Most egy olyan példa jut eszembe, ami a jómúltkorában esett meg. Autóban ültünk. Arról beszélgettek a gyerekek - főleg a két nagy, hogy tudják, hogy melyik ország hol fekszik, mi a fővárosa, megy egyéb ilyesmikről, hogy már mi mindent tudnak. Imola egy darabig hallgatta őket (azt hittem, hogy oda sem figyel), majd egyszer csak kivágta a rezet: "Én pedig tudom, hogy mennyibe kerül egy zsömle!!!!" Annyira aranyos volt, hogy úgy elkezdtünk mindannyian nevetni! Persze, ő arra gondolt, hogy nemrégiben környezetből ilyesmikről tanultak, és szorgalmiként össze lehetett gyűjteni néhány dolog árát. Gondolta, ő is felvág valamivel.... :) Persze, sokszor nem így vicces, hanem úgy, ahogyan megfogalmaz dolgokat, ahogy rávág meglepő fordulattal valamit egy megjegyzésre. Nehéz visszaadni. Frappáns és bájos egyszerre. Huncut. Sziporkázó.

A vívóterem és az új edző is kifejezetten jót tesznek neki. Kitartó, minden allűrtől mentes szorgalommal jár edzésre. Minden áldott hétköznap. És eszébe sem jut nem menni, kifogásokat keresni. Ott nagyon népszerű. A korosztályával mindig is jól kijött, ez ott is így van. Vannak "barátnői". És hát, ott vannak az idősebbek is. Ő "Zita húga" - mindenki ismeri és mindenki "cukinak" tartja. Külön jó viszonyt ápol a klub egyik felnőttkorú "sztárjával" is :) És.... vele mindenki vív. Ami nagy szó, mert a kicsiknek azért ki kell érdemelni, hogy a nagyobbak "hozzászóljanak". Imónak szerencséje van: hála ellenállhatatlan bájának és persze a "zitahúgaságának", neki rövidebb a szamárlétra. Az edzővel pedig igazán jó kapcsolata van. Kapott is tőle "vívónevet": ő Molli - szokta mondani, hogy most már mindenki így hívja ott... (Mert az edző kérdezte tőlem, hogy mi hogy hívjuk őt, mert az Imola olyan komoly - miközben a Zita meg neki is Zita -; én meg mondtam, hogy Imónak, mire az a válasz jött, hogy dehát az egyik autómosó-láncot hívják így; úgyhogy "kitalálta" ezt a nevet, amit persze nem ő gondolt ki először, de ő használja kitartóan). 

Amúgy érdekes, hogy ugyan tisztában van az ellenállhatatlanságával ("engem mindenki szeret" közli nagy vigyorogva, a középen kinőtt "lófogaival" és a mellettük éktelenkedő foghíjakkal), de valahogy mégsem beképzelt.

Szóval így, az alsós, kisiskolás kor vége felé, Imola kibújt a félénkség csigaházából és egyre nagyobb nyilvánosság elé tárja elbűvölő lényének minden árnyalatát. Imádnivaló. Ahogy eddig is az volt..... :)
És hát, továbbra sem csúnya....:)

2015. január 21., szerda

Ismerd meg Budapestet! avagy: Edzések szerte a városban

Már előre hallom lelki füleimmel (ah, micsoda költői kifejezés! :) ), ahogy többen is felhördülnek, ezt a bejegyzést olvasva: "Ezek nem normálisak!" Félő, hogy valahol mélyen igazuk is van. De mi így szeretjük, így csináljuk, mert nekünk így jó! :)

Az van, hogy sportbolond család vagyunk. És ezt bonthatjuk mindenhogy: van, aki sportol, van, aki bolond, van, aki bolond módon sportol, és van, aki sportosan bolond. Persze, fejétől bűzlik a hal, mondhatnánk.... Tulajdonképpen simán Zolira kenhetném az egészet, meg az ő mozgásmániájára, illetve a nála tapasztalt elképesztő összefüggésre a mozgás és a boldogsághormonok termelődése között. De nem lennék igazságos. Szerintem a sport és a mozgás szeretetének írmagját nyilván ő plántálta a palántáinkba, de aztán ők nevelték és növelték ezt tovább magukban és maguknak.

Ennyi bevezető után akár a tárgyra is térhetünk. Szóval, az a helyzet, hogy hála a gyerekek sportjainak, edzéseik helyszíneinek, elmondhatjuk, hogy hétről hétre bejárjuk az egész várost. De legalább is a felét. A pesti részt. Nem is nagyon marad ki kerület.... :)

Zita és Imola vívnak, egy klubban, és ettől olyan egyszerűnek tűnhet a dolog. Attól eltekintve, hogy a heti öt edzésből háromszor különböző időpontban kezdenek, egyszer meg még különböző helyszínen is. Ezek mind a XIV. kerületben vannak, a Szőnyi út (BVSC) és a Sportcsarnok, vívóterem.

Emma nagyot váltott nemrégiben. Eddig ő volt "az egyszerű eset" logisztikai szempontból, mivel simán eljutott a saját lábán, rövid idő alatt a röplabda edzései színhelyére, a közelünkben lévő Piac melleti szépséges Közösségi terembe, a saját "kis" XVI. kerületünkben. Na de ez így "túl egyszerű" volt nekünk.... Jó, igazából nem ez motivált minket (bár nálunk néha már nem is lehet tudni...), hanem az, hogy Emma több okból kifolyólag váltani szeretett volna. Mármint klubot. Így, hosszas mérlegelés után, az UTE-ra esett a választásunk. Igen, a IV. kerületet céloztuk meg, annak is a túlsó végét, Káposztásmegyert. Ezért aztán Emmácska heti 4 alkalommal megy oda. Kitanultunk egy rövid útvonalat.... Ha Emma tömegközlekedne, úgy több, mint egy órát bolyongana számunkra nem túl megnyugtató útvonalon, így meg legfeljebb 20 perc az út.

És akkor van Klára, aki az ő egy sportját (judo) egy egyesületnél (KSI) négy különböző helyszínen űzi. Hétfőn a XVI. kerületben van futóedzés. Kedden a Megyeri úton, a IV. kerületben (igen, "közel" Emmához, láss csodát!!!) úgynevezett "keretedzés", csütörtökön a XV. kerület és a XVI. kerület találkozásánál (Colosseum) van edzés, majd péntek este magában a KSI-ben, a Sportcsarnoknál (de Zita keretedzése viszont szerdán van ugyanott....).

Most azt inkább nem részletezem, hogy ki mikor kit visz és hoz, meg hogy ez hogy néz ki napra lebontva, mert tovább már nem zsibbasztanám a kedves olvasót. Elég legyen az, hogy minden este végig kell gondolni, hogy mi lesz a másnapi menetrend. Mert ugye nem "csak" sportolnak.... Mellesleg suliba is járnak, meg Imola kivételével zenélnek, stb....

És nem kényszerítünk senkit. Persze, előfordul (bár igazán nem gyakran!), hogy egyik-másik nem akar menni. Ilyenkor vagy rábeszéljük, hogy mégis, ha meg nyomós,érthető és elfogadható indokai vannak, akkor nem is megy. Hogy esetleg nem váltják valóra álmaikat, és nem lesznek olimpiai bajnokok? Majd túléljük valahogy.... :) Pont ez a jó ebben az egész sportolásban és a hozzá kapcsolódó versenyzésben (mert mind a négyen versenyeznek is, vagy a közeljövőben kezdik el), hogy annyi mindenre megtanít az adott sport technikáján kívül is. Megtanítja beosztani az időt, de tényleg. Megtanít küzdeni, néha még szenvedni. Megtanít sikert és kudarcot megélni. Megtanít újra felállni és újra dolgozni. Megtanít arra, hogy azért, amit szeretünk, érdemes tenni, harcolni és nem feladni. Megtanít, tanít.

Hát, ezért nem zavar minket, hogy körbe-karikába járjuk a várost hétközben és még akár egész Európát is hétvégén, a versenyek miatt. Hajrá Lányok!!!!

2015. január 14., szerda

A téli szünet

Miután Karácsonynak vége lett, összecsomagoltunk pár holmit - köztük az egy teljes éve kipróbálatlanul búslakodó szánkót, és 27-én elutaztunk összcsaládilag, szüleimet is ideértve a távoli Sopronba. :)
Ahol aztán pompásan éreztük magunkat (bár ez semmiképpen sem a szállás erősen megkopott bájának volt köszönhető.....), sőt, mi több, a szánkót is sikerült végre felavatnunk! Ugyanis pont azalatt a három nap alatt IGAZI tél volt, főleg az ország azon részén! Így a program java eléggé adta magát: szánkózás, amíg csak lehet. De azért jártunk Sopron belvárosában is, a fertődi kastélynál, meglátogattunk egy csokigyárat is (Herrer) és részt vettünk egy őrületes kulináris kalandban; Fertőrákoson jártunk, a Ráspiban. Ez utóbbit csak ajánlani tudom!!!! Amiben ott részünk volt, azt hívják VENDÉGLÁTÁSnak, nagy betűkkel. A hely hangulata is remek, az ételek pazar minőségűek és a tulajdonos-borász szórakoztató "monológjai" mind azt éreztetik, hogy itt valami igazinak vagyunk a részesei. Tetszett, no.
Végre szánkózhattak!!!!

Emma, a kamasz hómanó

Zita, egy síruha-katalógusból :)

A "selfie-mester" szülők

Fázik a kezem, de van körömlakkom - és a szemem is csillog! :)
Zoli pazar ebédje (részlet) a Ráspiban

Jó volt itt
A soproni kiruccanás után, a hazatérésünk napján, előszilveszter gyanánt, elmentünk megnézni a Játékkészítő című produkciót. Kicsit már kezdtem aggódni, mert olvastam róla hideget és meleget is, dehát a jegyek már hónapok óta megvoltak, nagyon kíváncsiak lettek a Csajok is. Mingi barátnőmmel és az ő három fiával együtt néztük meg mi, csak csajok, a műsort. Tulajdonképpen tetszett. Érdekelt, élveztem, lekötött végig. Nem mondom, hogy azzal jöttünk volna el, hogy na, ezt még akár százhúszszor is megnéznénk, de jó volt. Pazar jelmezek, aranyos ötletek, jó karakterek, szép hangok. A felhajtást körülötte meg el kell felejteni. Emma korosztályának volt való leginkább, szerintem. A gyermekkor küszöbéről még visszanézve bejött ez a "mese-vonal", miközben a kissé felnőttesebb viccek is "ültek" már. Úgy láttam legalább is, hogy ő élvezte leginkább.

Szilveszterünk csendesen telt. Ahogy akkor fogalmaztam: "nem nagyon törődtünk vele és ő sem velünk". Szóval nem volt lázas szervezkedés már előtte, és még így is kaptunk egy last-minute meghívást barátokhoz, ahol aztán nyugiban vártuk meg az éjfélt - a gyerekek pedig a többi gyerekkel a "garázsban" buliztak. A pezsgőbontás után pedig kiment mindenki (én nem, nem vágytam a fagyoskodásra) a parkba egy jó kis tüzijátékozásra, előtte pedig mindneki evett egy-két szerencsesütit, amit sütöttem,és amihez Zoli gyártott mindenféle mókás bölcsességet. Szilveszter napján még Zita persze edzett, Zoli meg focizott, na de miért is ne? A "buli" előtt koccintottunk még Szüleimmel, majd hozzájuk mentünk másnap, Újév napján is, a hagyományos Korhely-leves ebédre.

Újévkor, mindenki szórakoztatására, összeállítottam egy 2014-es családi kvízt, felidézve ezzel (a blog és a facebook segítségével is) az elmúlt évünk jelentős történéseit, emlékezetes pillanatait. Jól szórakoztak a Csajok - persze igyekeztem viccesen formálni a kérdéseket. De az utolsóra senki sem tudta a pontos választ (még én sem). Nevezetesen, hogy miből volt a legtöbb 2014-ben: edzésből, dolgozatból, veszekedésből vagy párja-vesztett zokniból :)

Készítettem még (FB-ról vett ötlet alapján) egy speciális befőttet is 2015-re.... :) Az üveg címkéjén az áll, hogy "Szép emlékek", Balogh család, 2015. Teleraktam apró kis cetlikkel, és Újév napján megkértem mindenkit, hogy ha valami jó éri őket egy nap vagy egy héten, akkor vegyenek elő egy ilyen kis cédulát, írják rá, hogy mi az (ez akár egy nagyon finom reggeli is lehet, ahogy egy versenyen való győzelem is), hogy ki írta rá és mikor, majd hajtsa össze a papírkát és tegye vissza a befőttesüvegbe. Jeleztem, hogy bízom benne, hogy telis-de-tele lesz az üveg következő Szilveszterkor. Így aztán akkor nem is kell majd más program, mint az, hogy ezeket felolvasgassuk. :)

Szerintem nagyon szerencsésen jött ki ez a téli szünet, hogy még Szilveszter után is volt pár nap, mielőtt iskolába (dolgozni) kellett menni. Még tovább kirakóztunk, még volt edzés, még volt sokáig alvás, még pár film, még pár program (kori, egyebek), jó volt, na. Még egy "búcsú-ebédet" (téli szünet búcsúztatót) is szerveztünk magunknak a Zita által már régen kinézett Vintage Gardenben. Nagyon jó hangulatú kis vendéglátóegység azzal a huncut ötlettel, hogy a közepén állt egy régimódi szán, rajta pokrócok, kalapok, szemüvegek és álarcok - mind felpróbálhatóak, a szán is "kipróbálható", remek fényképezési lehetőséget biztosítva. Éltünk vele.... :)
Imóka

Piroskák

Ki így, ki úgy - de ez olyan jó!!!

Mindent kipróbáltak

Zita sem maradhatott ki

Egetrengető dolgok nem történtek velünk. De összeségében egy kellemes és pihentető téli szünetet tudhatunk magunk mögött. Amire életmentő módon szükségünk volt. Amiatt, ami mögöttünk volt és amiatt, ami előttünk áll.....

Karácsonyunk

A karácsonyfánk felállítása eléggé kalandosra sikeredett. Ugye, a fa kiválasztásánál mindig kialakul egy "frontvonal" családon belül: egyik oldalon állnak azok, akik csak és kizárólag HATALMAS fát tudnak karácsonyfaként elképzelni, és van a másik "csapat", akik a "kicsi olyan cuki" nézetet képviselik. Mivel nálunk "demokrácia" van, ezért végül mindig az lesz, amit Zita akar.... :) Vagyis NAGY fa! Ez most konkrétan óriásira sikeredett. Bár tény és való, ebbe a fába kollektíven beleszerettünk! Hazacipelése során már támadtak kétségeink. Amikor beráncigáltuk a nappaliba, és megpróbáltuk felállítani (még hálóval bevonva), kiderült: sikerült még túl is lőni a célon. Így le kellett vágni egy jelentős darabot a tetejéből (amit Emma és Imó elmésen beleállított egy vázába,és feldíszítették külön :) ), és csúcsot meg nem tudtunk rátenni.
Zoli ugyan előrelátóan még az árussal lefaragtatott jócskán a fa törzséből, hogy beleállíthassa a talpba, de nem eleget. Így aztán kb. másfél óra állítgatás, farigcsálás után sikerült a még mindig kissé dőlő fát, véglegesen a talpba és a helyére tenni. És akkor leszedtük róla a hálót..... Ahogy kirúgta magát az összes ága, nos, akkor tulajdonképpen beköltözött az erdő a nappalinkba! Olyan széles ágú, dús, pazar fánk lett, hogy szinte már sajnáltam is feldíszíteni! A nappalival szomszédos hálószobánkban leheveredtem az ágyunkra, és a nappaliba átnézve, olyan volt, mintha valami erdei szálláson lennénk!
Végül persze feldíszítették a Csajok, és csak egyszer verekedtek közben össze, úgyhogy relatíve "békésen" zajlott a dolog, de hiába a rengeteg dísz, "elvesztek" a sűrű, terebélyes és nagyszámú ág között. Én a fadíszítés közben még az utolsó simításokat végeztem a konyhában a másnapi étkezésekre felkészülve.
Még "munka" (azaz díszítés) közben

A fa nem fér rá rendesen a képre (sem) :)

Szépség a fa alatt :)
Későn került mindenki az ágyba, de szerencsére elég fáradtan. Azért jócskán belenyúlt az éjszakába az, mire végeztünk Zolival az utolsó simításokkal is a "fa környékén", no meg a reggeliző-asztal előkészítésével, a zenék és a csillagszórók előkeresésével.
Másnap (azaz 24-én reggel) fél 8 volt a végső határidő a lányok részéről. És nem is volt kímélet részükről.... Ezért aztán kissé álmosan, de beindítottuk a Csendes éjt, meggyújtottuk a csillagszórókat - és eljött a várva várt pillanat. Amivel kapcsolatban az az érdekes, hogy a huszonvalahanyadikákon már azon kezdtek szomorkodni, hogy hamarosan véget ér ez a jó izgalmas, várakozási szakasz... Kivéve persze Klárát, akit ugyan ez bánt, de hát azért ő bevallottan "nagyon szeret ajándékot kapni", így ő ujjongott a sok kicsi-nagyobb-hatalmas csomag láttán... Igaz, ő volt az is, aki ígérgette magának, hogy el fogja húzni egész napon át a bontogatást, egy-két óránként derítve csak ki, hogy mit rejthet egy-egy neki szóló ajándék..... de nem bírta ki :)
Öröm a köbön, illetve a négyzeten, vagy még
inkább a kockán - a LEGO-kockán
Amíg az ajándékokat nézegettük és lelkesedtünk értük, megsültek az előző este már előkészített, csak sütésre váró kakaós csigák és nutellás croissant-ok, így azokat is odatettem a már várakozó karácsonyi kalács-koszorú és muffinok mellé. Ott "feszített" természetesen az ünnepi asztalon Klára szépséges asztaldísze is!
Imádjuk ezeket a karácsonyi reggeliket! Jókedvben, ráérősen telnek, az ébredező fényekben. Én inkább ezek miatt a reggelik miatt kívánnám, hogy legyen mindig karácsony!!!! (Persze, máskor is süthetnék ennyi mindent, és teríthetnénk ilyen gyönyörűen, de ahhoz hiányozna azért ugyanaz a hangulat.... bár lehet, hogy egyszer megpróbálom, hátha jó lesz, csak másként! :)
Karácsonyi reggeli erős napfényben
A kényelmes reggeli után alaposabban szemügyre vettük az ajándékokat, egy társast ki is próbáltunk, majd jött a "kötelező" gyakorlat karácsony napján: Közösen megnéztük az "Igazából szerelem" című filmet (továbbra is át-átugorva egy-két pikáns részt :) ). Megunhatatlan!!!!!

A kutyasétáltatás is hagyományos, bár most nem csatlakozott mindenki.... :) Annyi minden volt; Emma a keresztanyukájától kapott "elmés" kis szerkezetet próbálgatta (egy bluetooth-szal működő kütyü, aminek segítségével akár még a zuhany alatt is hallgathatsz zenét - kiderült, hogy ez a tippem megnyerte a "legnagyobb királyság" díjat a Nagylányaim körében :) ), elkezdődött a LEGO-építkezés (hiszen azt kértek most is az Ikrek), felavatásra került a tatami, ami Klára óhaja volt, én pedig elkezdtem hosszan tartó hezitálásomat, hogy az Örkény Színházba kapott páros bérlet keretei között melyik darabra menjünk.... És persze, Zolival végignéztük mindazokat a saját készítésű ajándékokat, amivel a lányok leptek meg minket. A "majdnem-scrapbook" kórság rajtuk is eluralkodott; talán az, hogy az Ikrek is ilyet kaptak, és hasonlókat készítettünk Anyukámnak a névnapjára (novemberben) és Zolinak a születésnapjára, kellő löketet adott nekik. Remek művek születtek :)

Az ebédünk is már hagyományszerűen hasonlított az előző évekére, egy kicsi újítással persze. Ilyenkor füstölt lazac, pármai sonka és ún. foccacia (sima, feltét nélkül sütött pizza, amin csak só, pár csepp olívaolaj és nálunk a kertben termő rozmaringból pár levél) kerül az ünnepi asztalra. Most még "pizza-labdácskákat" is készítettem elő - ilyesmit ettünk nemrégiben egy pizzériában, és el is határoztam, hogy otthon is megpróbálkozom vele - ennek a családtagok nagyon örültek. Finom is lett. Csak már kezdtünk aggódni a vacsora miatt. Mármint, hogy annak hogy szorítunk majd helyet. (A kutyasétáltatás segített ebben. :) )
Bohóckodás a fa előtt, mielőtt Mamákhoz indulnánk

Mondom: bohóckodás (Mert Anya azt kérte, hogy legyen legalább
EGY normális fénykép róluk Karácsonykor...)

Hát nem lett.... Itt még a fényképezőgép is belszólt a dologba.... :)
Anyukáméknál nagyon kellemesen telt a nagycsaládi karácsonyest. Külön jó volt, hogy a szünidő első napjaiban azzal szórakoztatták magukat sarjaink, hogy régi családi videókat nézegettek - többek között régi karácsonyokat is. Vidáman állapították meg pl., hogy Apukám nemigen variálta túl az elmúlt tíz évben a karácsonyfa-díszítést, és ezt ez alkalommal is kijelenthették :) Jó volt az este, no, még enni is sikerült Anyukám hagyományosan pazar vacsorájából, és valahogy úgy általános volt a jó hangulat.

25-én végre későn keltünk. :) És olyan kellemesen elvoltunk, habár még előttem állt a Nagyszülők (ideértve Zoli szüleit is) tiszteletére rendezett otthoni karácsonyi menü elkészítése. Hát.... eléggé kitettem magamért, az a helyzet :) Volt ott kacsa, pulyka, ilyen és olyan hal, köret nagyszámban - süti csak az, amiket már előzőleg megsütögettem.... :) Újabb ünneplés, újabb kellemes este következett, a karácsony folyt a tőle elvárt mederben, és van ebben valami igazán megnyugtató és ideg-kisimító.

Összefoglalva, a karácsonyi időszak alatt igen sokat ettünk, igen finom dolgokat, rengeteget kirakóztunk (mert sokat kaptak a lányok..... :) ), még több filmet is megnéztünk (hiszen ilyenkor olyan jókat adnak a tévécsatornák is, élén a kikerülhetetlen, a kihagyhatatlan Resszkessetek betörőkkel), moziban is jártunk, néha sétáltunk, sőt Zita persze még edzésen is járt, Zoli pedig nyilván futott is meg focizott is (úgy rémlik, még én is sportoltam egy keveset).

Szerintem mindannyian erre vágytunk egy igen összevissza, bosszúságokkal is teli év, és főleg, egy ilyen sűrű decemberi hónap után.