Kezdjük a könyvekkel.
Ami a gyerekeket illeti, a három családunkban képviselt korosztálynak három nagy kedvence lett.
Klára és Imó teljesen odavan most a karácsonyra kapott A kis Nicolas című könyvért. Ez egy francia klasszikus az egyébként képregény-gyáros páros Sempé/Goscinny-től, kifejezetten kisiskolásoknak. Nekem ez volt az egyik első olvasmányom anno, amit franciául küzdöttem le. Persze, akkor már régen nem voltam kisiskolás, de olyan aranyos, hogy felnőttek is élvezhetik. És a lányok annak ellenére élvezik, hogy ez tulajdonképpen fiús könyv. Imó az elején azt mondta rá, hogy unalmas, most pedig ő kéri kifejezetten esténként. Érdekes ez a siker, így, 2012-ben, mert ez a könyv a hatvanas években, azoknak is az elején, íródott. De mivel tele van néhány olyan kifejezéssel, hogy "tök baró volt", meg "orrba vágta", stb., és a gyerekes huncutság örök, ezért teljesen "bejön" a mai huncutoknak is.
Egyébként a két Kicsi önállóan is olvas sokat; főként a Geronimo Stiltonokat vagy Tea Stiltonokat, akár vékony, akár vastag kiadásban, vagy még képregényként is.
Emma Zitától kapta karácsonyra az Egy ropi naplója első részét. Ennek a Jeff Kinney (sosem hallottam róla) könyvnek már létezik egy megfilmesített változata, amit többször láttak a csajok; mégis nagyon lekötötte Emmát. Azóta már több részét is elolvasta, illetve olvassa.
Zita már hetek (hónapok?) óta visszaszámolt. Egészen február 28-áig, a legújabb kötet megjelenésének időpontjáig. Hogy milyen kötet? Akinek van serdülő/kamasz gyereke (inkább lánya), az nyilván sejti, hogy Leiner Laura sorozatának, a Szent Johanna Gimi-nek a legújabb, hatodik részéről beszélek. Hihetetlenül rákattant ez a generáció. Nagyon mai, nagyon aktuális és nem vámpíros vagy erőszakos. Magyaros és pont eléggé jólfésült (azok alapján, amit Zita elmond) ahhoz, hogy a tinik azonosulhassanak vele. Megígértem Zitának, hogy elolvasok majd egyet belőle, akkor alaposabb "kritikát" is megfogalmazhatok majd. Mindenesetre, viszik, mint a cukrot, rajongó-tábor, kezdődő "kegytárgy"-őrület és hihetetlen lelkesedés övezi. Zita éjszakába nyúlóan falja a frissen beszerzett kötetet (az első ötöt már kétszer elolvasta...).
(Zitát illetően még: meglepő módon, a Tanár úr kérem, legutóbbi kötelező olvasmányuk, nagyon nem "jött be" neki. Lehet, hogy már avittnak tűnt neki?)
A felnőtt-olvasmányokat illetően...
Az utóbbi időben elég sok könyvön végigrágtam magam, ezekből említenék meg párat, ezért vagy azért. Háy János: Egymáshoz tartozók című kötetét ajándékba kaptam. Ettől a kortárs szerzőtől már olvastam párat (A gyerek, Házasságon innen és túl), és igazából kedvelem. Ezt a kötet viszont egy idő után letettem. Az eleje tetszett, aztán meguntam.
És akkor jöjjön egy igazán érdekes darab. Amíg olvastam, azon gondolkodtam, hogy kinek merném ajánlani? A szkeptikusoknak és ateistáknak? A mélyen hívőknek? Eleinte úgy véltem, hogy nem merném hívőknek a kezébe adni. De ahogy haladtam, úgy kezdtem rájönni, hogy egy igazán vallásos, a Bibliát a legutolsó betűjéig tökéletesen ismerő ember írta ezt a könyvet. Ez Christopher Moore: Biff evangéliuma (aki Jézus gyerekkori haverja volt). Az ötlet az, hogy ez a "hiányzó", ötödik evangélium, amit Jézus gyerekkori barátja ír most meg utólag, mert úgy találják a "felettesek", hogy nem teljes így a Jézus életútjáról alkotott kép; Biff pedig úgy gondolja, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt a másik négy evangéliumban állítják.... Nos, ez valóban egy merőben más megközelítés, sokszor eléggé "bestiális" is, és némileg viccesen ugyan, de igencsak emberszerűen állítja be Jézust, főleg gyerekként. Ahogy közeledik viszont a vég, egyre komolyodik a történet is (szerintem), és a végére teljesen megrázóvá válik. Miután letettem, több éjszaka álmodtam a keresztre feszítéssel, és azzal a rossz érzéssel, hogy "már megint nem sikerült megakadályoznom". Szóval, rám, aki vallásos nevelést ugyan nem kapott, de inkább vagyok hívő, mint sem, nagy hatással volt ez a könyv és engem nem is nagyon zavart az, hogy egyáltalán nem fennkölt a megközelítés. Zoli határozottan unta (ő nem jutott el a megrázó részig, szerintem), le is tette. Tehát: nem tudom, hogy kinek ajánljam. Talán olyanoknak, akik szeretnének valami "máshogyan érdekeset" olvasni; és olyan hívőknek, akik hajlandóak félretenni a vallásos oktatásból származó szigort.
Nemrégiben fejeztem be Tony Parsons: Még egy esély című könyvét. Ettől az írótól már az összes magyarul megjelent művét elolvastam. Az első tetszett a legjobban: Apa és fia. De azért a többit is "felfaltam". Ahogy ezt is. Mert Parsons valahogy azt tudja, hogy attól nem egy csöpögős az írásmódja, mert belesző a történetébe olyan elemeket, amelyek szinte "bosszantóan" életszagúak, jönnek olyan csavarok, amiket az ember a valós életben is szeretne elkerülni. És valahogy pont "kényelmes" a lendülete. Nem "szédülök" bele a tempóba, de el sem alszom. Jó.
Kepes András: Tövispuszta. Ezt olvasom most. Már sok mindent gondoltam róla eddig. Hogy vicces. Hogy szomorú. Hogy erőltetett. Hogy hiteles. Hogy érdekes. Hogy megrázó. Hogy gondolatébresztő. Nem hagy hidegen, no. És nem is tervezem, hogy leteszem.
Jöjjenek most a filmek.
Fogadom: Erre kaptunk jegyet, és akkor már miért ne menjünk el megnézni, nem? Eleinte azt hittem, hogy na már megint egy amnéziás sztori. És vártam a bekattanást. Ami nem jött. De helyette ott volt más. Néha azt hittem, hogy felesleges részek vannak benne. Aztán utólag jöttem rá, hogy nem is. És, bár a film végén még nem voltam határozott; ahogy teltek utána a napok, és egyre csak "dolgozott" bennem a film, szép lassan összeállt, hogy ez a film a sorsszerűségről, az élet kikerülhetetlen megoldásairól szól. És szép. És megnézném még. És ajánlom, végül is.
Utódok: Gondoltuk, megnézzük, hogy milyen, amikor George Clooney nem szépfiú, hanem valami (valaki) más. Hát, máskor is így kéne csinálnia! Ez a film, (Zoli szerint túl) lassú volt. Szerintem őrülten emberi. Igaz. Zoli átaludta a film felét. Én végigbőgtem. Megrázó. Végre, máshogy mutatja be Amerikát, Hawai-t. Nem csinik. Nincs heppiend. Aki tudja, nézze meg! Vigyen zsebkendőt. És gondoljon végig bizonyos dolgokat az életében ennek a filmnek a fényében. Kötelező.
Szilveszter éjjel: No, ezt kissé aktualitást veszítve, valamikor januárban láttuk. Nekem már akkor tetszett a film, amikor megtudtam, hogy szerepel benne Jon Bon Jovi.... :-) Ennek fényében és hangulatában, tetszett is tényleg! No, ettől nem kell várni emelkedett, világbéke hangulatú üzenetet, semmilyen mély mondanivalót. Ez csak egy aranyos film, lazítani. Jon Bon Jovi a filmben is jól énekel, vele együtt egy dögös, fiatal csajszi is. Robert de Niro itt is nagy, Hilary Swank hiteles, a szép színésznők szépek, és a High School Musical-ben megismert Zac Efron pedig egészen meglepően jó.
Színház következik.
Először is, megint egy kapott lehetőség, két tiszteletjegy a főpróbára, vitt el minket egy olyan darabra, amit nem biztos, hogy amúgy megnéztünk volna. Pedig kár lett volna kihagyni. Én, József Attila- ez a címe, a Madáchban. Féltem tőle, hogy ripacskodás lesz belőle, hogy esetleg gagyi lesz. És aztán meglepődve tapasztaltam, hogy a székhez szögez, magával sodor, néha megríkat. Minőségi előadás ez, és igazán jól fogták meg a dolgokat; úgy, hogy azokat is közel hozza a költészethez, akik eddig távol álltak tőle. (Akik meg eddig is szerették, nem gondolják, hogy így most "olcsó" vagy közhelyes lett.) József Attila "nehéz" és zseniális költő, nehéz lehetett így eltalálni az arany középutat. Sikerült. Csak gratulálni tudok.
És Rómeó és Júlia - Ezt a darabot a Centrál Színház kisszínpadán láttuk, Juli barátném javaslatára. Hát, máskor is követni fogjuk az ajánlásait! A Nagy-Kálóczy Eszter - Rudolf Péter páros sportteljesítménynek is beillő előadást adnak. Egyszerűen lenyűgöző, hogy szinte kellék és díszlet nélkül, ketten, előadják az egész Rómeó és Júliát, bő egy órában (másfél), szünet nélkül úgy, hogy azt az első perctől az utolsóig élvezi a közönség. Nagyon klassz. De azért érdemes jól ismerni hozzá a darabot.
Makrancos Kata - A Vígszínház előadásában láttuk (bár majdnem a Marosvásárhelyi Színházéban is, csak pont akkor volt nagyon beteg Klára). Mit mondjak? Meglehetősen modern. Varró Dániel szövege. Zolinak kifejezetten tetszett, nekem néha túl vulgáris volt, de összességében nem volt rossz.
Esőember - Még decemberben láttuk. És csak szuperlatívuszokban beszélhetek az előadásról. Kulka János és Nagy Ervin is hatalmasak benne. Akinek tetszett a film, annak ez is tetszeni fog. Lehet, hogy még jobban.
Végül pedig maradt még egy élmény. Már sokat hallottam/olvastam a lakáséttermekről; nagy divat ez most a fővárosban. Ezért is örültem, hogy egy barátunk születésnapjának ünneplésére egy ilyen helyen kerül majd sor. Valahogy úgy képzeltem, hogy a "szakács" majd mesél nekünk az ételről, magyarázza a történetét, vagy a hozzávaló különlegességét, és teszi ezt majd egy joviális, életszerető módon. Hát. A születésnap nagyon jó volt, és tulajdonképpen az étel is. A csalódás csak ott ért, hogy az ételeket készítő és felszolgáló emberek szűkszavúak és kissé mufurcak voltak- mi jókat nevetgéltünk a mi asztaltársaságunkkal, de ha odajött valamelyikük, akkor elhallgattunk, mint a rajtakapott diákok.... Érdekes élmény valaki ismeretlen nappalijában enni a nagymamától megmaradt étkészletből, de azért nem éltem meg olyan katarzisként, hogy visszavágyjak ilyen helyre.
Nem úgy, mint a Borkonyha nevű étterembe, ahol egy baráti párral fogyasztottunk el egy jó vacsorát, még évbúcsúztatóként, valamikor decemberben.
Nos, mostanra ennyi. Majd nyáron jön a következő ajánló. (Vagy hamarabb. Vagy később.)
