Pages

2013. december 17., kedd

Decemberi B.Z.-k

Amikor Zolival megismerkedtem, kiderült, hogy a hétvégék (meg a hétköznap esték) teljesen másképpen is eltölthetőek, mint ahogy én azt addig tettem. Addig úgy gondoltam, hogy hétvégén nem árt pihenni, kicsit szórakozni, netán házat, háztartást rendbe szedni, lazítani, meg ilyesmi. Hétköznap esténként is csak színházban, moziban gondolkoztam.
Zolival más lett az életem. Kiderült, hogy szombat, sőt! akár vasárnap, reggel is lehet (és "kell") korán kelni, mert annyi minden vár ránk: lovaglás, úszás, squash, hirtelen bécsi kirándulás, vagy csak egy jó futás. A sport hamar uralni kezdte a hétvégeket.... és a hétköznapokat is. Onnantól munka után is valami mozgásformát céloztunk be, aztán persze még jöhetett színház, mozi, baráti iszogatás. Mit ne mondjak, egy bő félév eltelte után már sokkal fittebb voltam - meg fáradtabb.
Amikor Zita megszületett, hamar világossá vált: Zoli génjeiből, lelki és testi alkatából, természetéből és főleg LENDÜLETÉBŐL rengeteget örökölt. Az első, kissé "beetetős", babéve után Zitáról is kiderült, hogy az alvást felesleges flancnak tartja, ellenben a folyamatos mozgás, tevékenység - és hamarosan a BESZÉD! is - a természetes lételemévé vált. És úgy is maradt.
Zita és Zoli decemberben, a Nyilas jegyében születtek. Mindketten irgalmatlan energiával bírnak, fáradhatatlanok, bevállalósak és megállíthatatlanok. Én meg egyre fáradtabb.... :-)
Már a nyáron kitaláltam közös születésnapi ajándékukat. Mindketten vágytak az Örök Városba. Zita a hetedikes történelmi tanulmányai által is befolyásolva, Zoli meg csak úgy. Egyszer, ugyebár, már majdnem eljutottunk Zolival kettesben Rómába (a tizedik házassági évfordulónk ajándéka gyanánt), de az akkor még létező Malév sztrájkolt... No, majd most, gondoltam!
Zolival leegyeztettem azért, hiszen a munkája miatt nem tudtam volna teljes meglepetést szervezni. Zita nem tudott semmiről, csak egy idő után arról, hogy "valami nagyot és nagyon klasszat" kap majd.
A repülőjegyeket egy fapados járatra foglaltam, igen időben ahhoz, hogy ne járjak túl rosszul. :-) A szállást a nagyszülők állták, de letárgyaltam azt is, hogy útikönyvet is kapjanak majd szülinapi ajándékként más családtagoktól, meg ilyeneket.
Érdekes módon, Zita nem duzzogott különösebben azon, hogy összevonom a családi ünneplését az apja születésnapjával, pedig ő ezeket zokon szokta venni. Volt valami félig-meddig valós kifogásom is rá, és elfogadta (persze, végül is, ajándékot hamarabb kapni, az nem olyan rossz).
November utolsó napján köszöntöttük meg a két decemberit.... Zita nagyon örült!!! Persze Zoli is, a meglepetés erejének híján is! Sokat gondolkoztam azon, hogy mikorra "küldjem el őket Rómába", végül a december mellett döntöttem, amiben nagy befolyással volt Zita zsúfolt versenynaptára is (január és február gyakorlatilag telis-de-teli van). Meg hát, advent Rómában... nem hangzott rosszul.
Tehát, miután a Mikulás hétvégéjét ugyancsak kettesben (illetve sokadmagukkal, de a családból ketten) töltötték Németországban, egy vívóversenyen, a múlt hétvégén, csütörtök estétől vasárnap estéig (micsoda szervezés: csak egy nap munka/suli maradt így ki nekik!) Rómában járt az én két. B.Z. monogrammú, Nyilas jegyében született drága családtagom!
Zita és a Trev-kút - nehéz eldöntenem, melyikük a szebb! :-)

Zoli a római decemberi tavaszban - a Vatikánnál

Karácsonyi kávé Rómában

Apa és lánya.....

Apa és lánya - este, Rómában, decemberben

Télimádók tortája: iglu, pingvin, hó és jég - no meg két hóember, amit a Húgok készítettk


14 éves NAGYLÁNY!!!!
Imádták! Gyönyörű idejük volt (amin Zita kissé duzzogott, hiszen ő ködös-szürke-havas december-imádó), és persze, a két perpetuum mobile MINDENT megnézett, amit csak "kellett". Reggeltől estig járták a várost, lelkendeztek, szüleimnek a neten integettek (vannak fix webcamek a neten). Én meg örültem, hogy örültek - és "tartottam itthon a frontot" a másik három leányzóval.
Vasárnap éjjel értek haza - már 16-a, azaz Zita születésnapja volt, mire betoppantak. Ezért aztán még "átadtuk" neki a meglepetés ajándékunkat is: egy kis fotós filmösszeállítást kb. 14 percben az ő 14 évéről. Benne azzal a fantasztikus évezredvégi decemberrel (Once upon a december), a számunkra száguldó idővel (Slipping through my fingers), a családdal (We are family), a barátokkal (Best friends for eternity) és mindazokkal a lehetőségekkel és adottságokkal, amik Zitában rejlenek, zenétől elkezdve a sportokon keresztül a tanulmányokon át bájos szépségéig (Hall of fame). Nagyon tetszett neki (majd felteszem a linket, ha sikerül feltöltenem).
Még mindig a napján, 16-án, volt Emma és Imola karácsonyi zongora-koncertje, aminek a végén a két húg elpöntyögte neki a boldog születsénapot! Kapott még egy szépséges tortát (ezt most nem én készítettem, a családi ünneplős gyümölcsös-túrósat igen). Amolyan igazi télieset, a nagy hideg- és hóimádónak!
Boldog születésnapot Zita, és persze boldog születésnapot Zoli is!!!!

(u.i.: azért nem írtam erről eddig, mert kissé "babonás" vagyok - előbb történejen meg minden rendben, amjd utána mesélek... :-) )

2013. december 12., csütörtök

Ikres vívódás

Vágtatnak a hetek, én meg csak nem jutok oda, hogy lepötyögjem a lepötyögnivalókat, pedig sorakoznak itt, türemkednek, már-már szinte lökdösődnek a témák a fejemben: "én! én! én akarok az első lenni! de hiszem én fontosabb vagyok! de én meg aktuálisabb! na és? én voltam itt előbb!" Szóval ez zajlik itt bent, remélem, nem hallatszik ki...

Szóval, most kiválasztottam egyet (lesz nagy ribillió a "többiek" részéről... :-) ). Mert itten van ez a "kicsi bibi" (nagyobb sose legyen!!!!), amit valahogy okosan kellene kezelne, esetleg orvosolni.

Szóval, az van, hogy nehezen letagadható az a tény, hogy Klárának erős könnyebbsége van szinte minden területen. Imóval szemben, természetesen, de - persze büszkén vállalva az elfogultság vádját - úgy általános összehasonlításban is. Gyakorlatilag úgy néz ki a dolog, hogy amibe Klára belefog, abban ügyes, jó, jól teljesít, tehetségesnek bizonyul, rögtön "kiszúrják", stb... Így van a helyesírástól kezdve a zenélésen át a sporton keresztül a meseírásig mindenben. Kreatív, szorgalmas, gyors észjárású, jól koncentráló, versenyző alkatú gyermek.

Nos, ez persze mind szép és jó, és természetesen nagyon büszkék tudunk rá lenni. Csak Klára nem egyke... Olyannyira nem, hogy még egy saját különbejáratú ikertesóval is rendelkezik. Aki ugyancsak okos és ügyes, csak neki egy kicsit több erőfeszítés kell mindenhez, nem megy neki olyan könnyedén, nem megy neki minden olyan könnyedén.... És bizony, néha összehasonlításba kerül a Másikkal, azzal a lazán profin teljesítővel.

Mit tehet egy szülő? Természetesen igyekszik a lehető legjobban elkerülni minden összehasonlítást. Ez persze már ott gellert kap, hogy egy osztályba járatja mindkettőt. Dehát ez meg a "Mindkettő" kívánsága, és tulajdonképpen jó is ez nekik - bizonyos eredmények megismerésének pillanatait kivéve. De valahogy az iskolában még elsimulnak a dolgok. Pedig így, harmadik osztályban, már előfordulnak jelentős különbségek. És csak nagyon ritkán Imó javára (kivéve a magatartást! :-) ott ő az örök példás, Klára meg a "rosszcsont").

A zenélést szerencsére külön folytatják - a közös zongorázás sem ért volna jó véget, van egy olyan gyanúm... Klára most a vágyott gitárját pengeti egy fél éve, és mást sem hoz haza, mint órai munkára ötöst, netán csillagos ötöst és rengeteg dicséretet (egy szigorú hírében álló tanár nénitől). Imó és a zongora, nos.... hát őt nem dicsérik agyon. Pedig gyakorol. Amolyan imósan. Lazán, a maga szerencsésen nemtörődöm hozzáállásával.

Ez a laza, kissé Buddha-szerű természete mentette meg Imót eddig - meglátásom szerint - attól, hogy ne forduljon ez az érezhető kiegyensúlyozatlanság részéről valami ellenszenvbe Klára irányában. Mondhatnám, eddig jól tűrte a természetnek (sorsnak?) ezt a pici igazságtalanságát. De nemrégiben történt valami, ami már őt is kizökkentette ebből az elbűvölő zen-állapotból.....

A helyzet az, hogy ahogy már írtam korábban is, Imola beleszeretett a vívásba. Ennek nagyon örülünk, mert Imola eddig nem volt igazán mozgás- és sportrajongó. Most pedig az történik, hogy a gyermek megpróbál minden alkalmat megragadni arra, hogy edzésre mehessen. Pillákat rebegtet -természetesen ellenállhatatlanul - , hogy hétfőnként is járhasson, néha még a szolfézst is ellógja, hogy még csütörtökön is elzarándokoljon a BVSC-be.... És lubickol a vívóteremben! Vannak új barátai - Anyut néha megfűzi, hogy ne kelljen sietnie edzés végén, hogy "csacsoghasson" az öltözőben - és bizony, dicséreteket is kap az általa és Zita által nagyra tartott edzőktől (méghozzá úgy, hogy az egyik, aki megdicsérte, akkor még nem tudta, hogy Zita húga). Madarat lehetett volna vele fogatni azon a napon, amikor megkapta első iskoláját a Mestertől (azaz csak vele foglalkozik ilyenkor az edző, tanítja a fortélyokra - ez nagyon fontos része a vívóképzésnek). Szóval, úgy tűnik, Imola is a kardvívásban találta meg álmai sportját - persze még kérdés, hogy hogy megy majd neki, de miért is ne menne jól.

Ezzel szemben, Klára még a hezitálás stádiumában van. Ő nagyon megszerette a judót, az edzőjét, a hangulatát az egésznek - és jár is tisztességgel az őrületesen kemény edzésekre. "Persze" (lassan már természetesnek kellene vennem) itt is rögtön kipécéztek, az edzőnek "tervei vannak" vele. Mert éles eszén túl még egy hihetetlenül jó izomzattal is meg van áldva a "nyavalyás"... De Klára azért vívogatni is jár. Eleinte Imola "megtámogatása" végett kezdte el egy kicsit, no meg persze, hogy ebbe is belekóstoljon, mert még nem tudta pontosan, hogy melyiket is akarja csinálni. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy a judo-edzéseket nem hagyja ki, de ha ugyanazon a napon lenne vívás és judo, akkor a vívásra inkább nem megy, "mert nem bírná"... Meg hát, tanulni is kell valamikor, ugyebár, és az számára nagyon fontos, hogy ott is a csúcson teljesítsen. Szóval, kb. fele annyiszor jut el vívni, mint Imola.

Múlt hétvégén volt a BVSC-ben egy kis házi "vívó" verseny az idén kezdőknek. Elég sokan, pontosabban rengetegen voltak (azt hiszem, a Szilágyi Áron hatás még tart, sok kisgyerek készül vívó olimpiai bajnoknak). Ez a verseny ügyességi és gyorsasági részből, vívó-lépés gyakorlásból és elméleti részből állt (meg kellett tanulniuk a felszerelés részeit, a vívó olimpiai bajnokok nevét, meg ilyenek). Imola már hetek óta a "tananyagot" bújta, és már előre kikötötte, hogy a verseny hetében nem megy szolfézsra, inkább gyakorol még az edzőteremben... Ezzel szemben, Klára csak belekukkantott a papírokba, továbbra is a judo-edzéseket helyezte előre a rangsorban, és a verseny napján NEM akart menni vívásra. Szent meggyőződésem, hogy azért, mert nem tanulta meg a "tananyagot", és ő azt nem viseli el, ha nem teljesít valamiben minimum 100%-on.... Én viszont azt mondtam neki, hogy márpedig megy és kész, ez olyan, mint egy zeneiskolai vizsga, nem hagyjuk ki, sőt, azt is hozzátettem, hogy szerintem megbánná utólag, ha nem menne. Hm.... Az iskolától az edzés helyszínéig Klára teljesen "kikapcsolta" a külvilágot, és a papírokat bújva magolt. Lenyűgözve figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy a semmibe meredve, némán mozgatva ajkait, mondja fel magának a megtanulandókat. Egészen meghatódtam ennyi elszántságtól és akarattól. És tudtam, hogy mire odaérünk, behozza majd a lemaradását, megtanul majd mindent. Így lett.

A versenyen mindketten vidáman vettek részt. Nagy örömömre, az ügyességi-gyorsasági részen hajszálpontosan ugyanúgy teljesítettek (remekül), azt tudtam, hogy az elmélettel sem lesz gond. Úgy tűnik, a vívólépések a kevesebb gyakorlás ellenére is Klárának mentek jobban...

Mert Klára dobogós lett, Imó nem. No, és itt eltört a mécses szegény Imolánál... Úgy elkeseredett szegénykém, ahogyan régen nem már. És nem lehetett őt megvigasztalni.... Egész este és másnap szomorkodott. A szívem szakadt szanaszéjjel. Klári meg... nagyon örült a kupácskájának, és egy idő után már kérdezgetett, hogy de ugye azért én örülök az ő sikerének? Hát persze!!!! De azért, hazafelé valahogy az cikázott át az agyamon, hogy lehet, hogy annak örülnék mégis jobban, ha a judot választaná....

Zoli szerint nem szabad ilyet gondoloni, nincs jogunk visszafogni Klárát, ha egyszer neki ilyen jól megy szinte minden. Bár persze, ahogyan a családban mindenki, ő is abban bízott, hogy Imó is legalább olyan jó eredményt ér el, vagy akár jobbat is, mint Klára. Ez persze leírva retttenetesnek tűnhet. Netán az egyiknek jobban szurkolunk, mint a másiknak? De olyan nehéz ez.... Zita, a maga kamaszos őszinteségével szokta mondani Imónak, hogy "legyen valami Imola, amiben te jobb vagy, mint a Klára!", és Zita egyébként azt szeretné, hogy csak Imola vívjon. Az ember persze minden gyerekének sikert és boldogságot kíván, bármit is jelent ez egyénre szabottan. De mit csinál és mond ugyanez az ember egy ilyen helyzetben? Hiba volt engedni, hogy együtt kezdjenek neki ennek is? De tiltani sem lehet...

Szóval. Imola azóta megnyugodott, és szerencsére ugyanakkora lendülettel jár vívni, mint eddig. Én viszont szorongva várom a következő megmérettetést. Azt hittem, annál nem lehet "rosszabb" már, mint izgulni a gyermekért egy-egy verseny alatt. Hát az Ikrek majd megcifrázzák: "jaj, nehogy az egyik (sokkal) rosszabbul végezzen, mint a másik, jaj, nehogy egymás ellen kelljen küzdeniük..." Egyébként Zita korosztályában van egy ikerpár; nemrégiben összebarátkoztam egy kicsit az anyukájukkal és kifaggattam őt e témában. Az a két lányka már úgy híresült el, mint "az ügyesebbik, meg a másik".... Az anyuka azt mondta, hogy ha tehetem, kerüljem el, hogy mindketten vívjanak... A legutóbbi versenyen elmesélte, hogy a két lánynak az előző napi versenyen egymás ellen kellett vívniuk, komoly volt a tét. Azt mondta, nagyon rossz estéjük volt... Bah.

Szóval, ezen "vívódom" mostanság - oly sok minden más mellett.
Ikrek és sportok "összecsapása" - csak békésen

Imola - Zita vívócuccában

Most inkább judosan

Egy iker...

...meg még egy iker,

... azért az egy továbbra is nagyon cinkos ikerpár!

2013. november 22., péntek

A nagymamák adnak

A Nagymamák mindig adnak. Adnak a szeretetükből, a végtelen türelmükből (érdekes, hogy ez szülőként hamar hiánycikké fut ki), az oly' drága idejükből. Adnak a frissen sült kuglófukból (gyakorlatilag az egészet odaadják...), a kézzel gyúrt tésztájukból, a lekvárjukból és a kakukkfűből is, ha kell, sűrűbb napokon még vacsorát is varázsolnak. Adnak a tudásukból, matekot korrepetálnak és hímezni tanítanak. Adnak sokat az odafigyelésből: meghallgatnak, mesélnek, társasoznak, sétálnak, hintát löknek, könnyet szárítanak, ringatnak és álmot őriznek.

A nagymamák ilyenek. A lányaim nagymamái legalább is. Fantasztikusak. Az ő folyamatos szerető "adásuknak", adományuknak hála válhattam én olyan anyává, amilyen lettem. Hála ennek a körülölelő, gyengéd segítségnek lehetett Zita is olyan remek unokájuk, amilyen lett. Hogy Zita eddig is már elérte azt, amit elért, nagyban köszönhető ennek a szerető és megértő nagyszülői háttérnek. Hála nekik tudtuk őt mindig úgy és akkor elkísérni, mellette lenni a szó minden értelmében, hogy az neki jó legyen.

Tehát az, hogy tegnap Zita életében először (és hiszem, nem utoljára) átvehetett egy (ösztön)díjat, ami azt tükrözi, hogy tehetséges, okos, ügyes és kitartó gyermek (ah! méghogy gyermek: szépséges Nagylány!) számomra azt is jelentette, hogy meg kell köszönni ezt a nagyszülői támogatást.

Polgármesteri gratuláció

Ügyesség, ész, szorgalom, no és némi szépség is :-)

Az összes díjazott együtt
Zita remek csaj. Büszkék lehetünk rá. Köszönjük, hogy ilyen lett, és ezt köszönjük a Nagymamáknak is. Akik mindig adnak. A tegnap délutánnal, mint megannyi más, hétköznapibb és egyéb ünnepi pillanattal, úgy remélem, kapnak is.

(u.i.: A kerületünkben meghirdettek egy "Tehetséges gyermekek" típusú ösztöndíjat. Ahhoz, hogy a havi fix összegű juttatást és a megtiszteltetést elnyerje a 4-12. osztályos gyermek, nagyon jó bizonyítvány kell, továbbá igazolt magas szintű eredmények, akár a sportban, akár a tanulmányi versenyeken, akár zenében is. Pontosan meghatároztaák, hogy milyen szinten mi az elvárás. Zita magasan megfelelt ezeknek, ráadásul előny, ha valaki nagycsaládból származik; bár úgy tudom, hogy Zita esetében nem is kellett mérlegelni. :-) Hiába, az elmúlt két év (mert ekkora időszakot néznek) négy országos bajnoksága, egyéni OB 3. helyezése, a Budapesti Bajnokság elért két dobogós hely, a Diákolimpia, a Bolyai-versenyen elért helyezés, a zeneiskolai ajánlás, a kerületi sportversenyeken elért helyezések -kidobós, futás -, illetve az éppen, hogy csak nem 5-ös bizonyítvány-átlag mind-mind indokolttá tették.)

2013. november 20., szerda

Talán elkezdődött....

Nálunk már az összes lányt a közelgő Advent, a Mikulás, a Karácsony, a készülődés foglalkoztatja. Tervezgetnek, leveleket írnak listákkal, kihúznak belőle, kiegészítik, morfondíroznak, elkezdték a Várakozást.

És igen. Már reggel is sötét van ébredéskor, jöhetnek a gyertyák. Szerintem iszonyú korán kell kelnünk, de akkor is kell az a fél óra, kettesben, Zolival, mielőtt felkel a csatársor. Először csak csendben, kissé robotszerűen tesszük a dolgunkat a konyhában, szemünk épp' csak egy-egy csík, amin kipislogunk a félhomályba. Én a tízórais dobozok tartalmát készítem össze, Zoli a kávéról és egyéb reggelis előkészületekről gondoskodik. A saját reggelinkhez aztán leülünk, és végre beszélgetünk egy kicsit. Az előző nap el nem meséltek végre elmesélődnek, jobban kielemezzük a minket aktuálisan foglalkoztató (családi, gyerek-) ügyeket. A kávé meleg, ébred vele a testünk és a lelkünk.

Klára növeszti a haját. Cuki ez az állapot: amikor kikászálódik az ágyból, akkor megy a haja mindenfelé: égnek, oldalt, a szemébe... Álmosan túrja és sorolja a reggeli-igényeit. Még nem tudja, hogy jó ötlet-e egy bringa karácsonyra, mert bár nagyon szeretné, de télvíz idején?! Örömmel hozta haza a karácsonyi dalos gitár-kottáját, kitartóan, hosszan gyakorolja. Annyira lenyűgöz, hogy milyen igényes saját magával szemben! Az iskolai karácsonyi műsorra mese-előadást ír, rendez, fontoskodik. Készül.

Zenél Emma is. Lassan már éjjel-nappal. Ezt zongorázza (próbálja...) folyton: http://www.youtube.com/watch?v=BYGMHZeIoxw. Én imádom, Zita már felnyög, ha meghallja az első taktusokat. Emma már megint nyúlt, már megint más. Bár még mindig "emmás".... :-) Csillog a szeme, és úgy tudjuk, nem csak a karácsonyi csillagszórók hamarosan következő megjelenése miatt :-)

Imola most a Mikulást várja. Főleg a Mikulás-kupát! Amit majd a víváson tartanak, amolyan háziversenyszerűen. Imola belehabarodott a vívásba! És megy neki! És szereti! Egyre többször szeretne járni - az eddigi heti háromhoz most kisírt még egy alkalmat, nem kevés plusz-feladatot róva szegény Anyura, aki viszont örömmel vállalja, mert tényleg olyan jó látni ezt a lelkesedést! Nem is reméltem, hogy Imó valaha is ennyire rajong majd egy sportért! Úgy tűnik, már másodjára lehetek hálás a vívásnak.

Egyszer már Zita miatt vagyok az. Zita is a vívásban, a vívásnak él, még akkor is, ha ez néha mélypontokat is jelent. De többnyire azért inkább örömöt! Például a vívásnak (is) köszönheti azt, hogy holnap majd mehet átvenni a kerületi tehetségek számára elnyerhető ösztöndíját.... Zita amúgy a december gyermeke! Alig várja már a Vörösmarty-téren lévő vásárt, a téli budapesti sétánkat, amit beígértem neki, az adventi naptárt, a sütéseket, a szöszölést, a születésnapját, a további korizásokat.

Szóval.... Borul az idő, rövidülnek a nappalok. Szövődnek a tervek, a vágyak. Tegnap este elaludtam a Kicsiknél, amíg Klári is felolvasta a maga adagját a kötelező olvasmányukból. Imó kezdte előtte, bölcsen, mert ő már Klára első sorai után elszunnyadt... A mese végeztével bebújtam egy picit Klárához. Vihogott rám, ölelt, majd mondta: most már jó éjszakát, mehetek nyugodtan (:-) ).... kifelé menet láttam, hogy Zoli Emmánál aludt el egy kicsit. Az ágyban olvastam, mikor Zitus bújt be pár percre mellém és mesélt, magyarázott, távoli, bájos terveiről. Ahogy kiment, félretettem Szabó Magdát, leoltottam a lámpát. Igen, akkor belém villant: elkezdődött! Nálunk itt az Advent!

2013. november 6., szerda

"Őszöltünk"



A gyerekek őszi szünete alatt igazán "kényeztetett" az élet engem... Először ugyebár egy hétvége kettesben Zolival, utána pedig szabadságon voltam az egész szünet ideje alatt. Ezúttal felért ez egy kisebb "ráncfelvarrással". Megjegyzem, a háztartásnak is... Szóval sétáltunk a környékünkön, mentek a lányok edzésre, gyűjtögettük a hozzávalókat Emma növény-gyűjteményéhez, fodrásznál jártunk, görkorcsolyáztunk és jó sokat társasoztunk az Ikrek egy új "szerzeményével", a Next-tel. Jó volt, csak úgy, egyszerűen és nagyszerűen.

A hét első három napját Zita nélkül töltöttük - őt az a (rég vágyott) megtiszteltetés érte, hogy beválogatták egy szövetségi edzőtáborba, Dunavarsányba. Általában nem szívesen megy edzőtáborokba - ez most nagyon más volt! Már az "gyanús" volt, hogy alig kommunikált velünk. Első este rettentő lelkesen számolt be mindenről (azt hiszem, hogy eddig is imádta a vívást - ez most még hatványozódott), tetszett neki az edzés, az edzők, a helyszín, a társaság, és még a kaja is. Másnap este már alig három mondatot mondott - olyan fáradt volt. De továbbra is lelkes.

Csütörtök délben szedtük őt össze, és megcéloztuk a SZÉP-kártyás "őszölésünk" helyszínét: Szegedet. Először kicsit túlszaladtunk rajta (direkt ám!!!), hogy megnézzük Makó új "nevezetességét", a lombkoronasétányt. Persze a lányok - élükön az igencsak fáradt és éhes Zitával - először nyivákoltak, hogy nem akarnak ők sétálni, meg együnk, meg menjünk rögtön a szállodába, stb. Kitartottam, és persze már a séta elején úgy viháncoltak, mint egy szélnek eresztett ménes, a számomra kissé csalódást okozóan nem túl hosszú lombkoronasétány kissé kalandparkos akadályain már határozottan lelkesen keltek át, végül az "extrém" csúszdát alig akarták otthagyni. Szóval, jópofa ez a hely, bár azt hittem, hogy ez egy hosszabb program lesz (persze a csúszda ismétlése a végtelenségig meghosszabítja, ráadásul sportolásnak sem utolsó, mert jócskán kell lépcsőzni a tetejéig).







Emma a csúszda tetején

.... és az alján.
Makó után Szeged belvárosában álltunk először meg, hogy megízleljük a "hírös" cukrászda kínálatának néhány termékét - Zita nem kis örömére. Ahogy elnéztem, hogy mi mindent magához szólított serdülő leánykám, hát elhittem, hogy jó éhes volt... :-)

Sétáltunk egy nagyot az igazán kellemes és enyhe időben: megcsodáltunk egy rakat szobrot (úgy tűnik, Szegeden nagyon szeretik a szobrokat - és mi is szeretjük, Szegedet és a szobrokat is), az Egyetemet, a Dómot.
 



Klára és Szent-Györgyi Albert


Zita jól fotóz
A séta után "végre" elindultunk a szállodába ... ami egy csodás víziparadicsom tőszomszédságában volt - leszármazottjaink nem kis örömére. Így aztán a szobánk elfoglalása után már rángattuk is magunkra a fürdőholmit, és "bevettük" a csúszda-komplexumot. Persze, a lányok sokkal bátrabbak voltak, mint én - nekem aznap nagyjából elég is volt csak egy kis ázás a vízben, nem vágytam különösebb adrenalin-löketekre. Két óra intenzív őrület után visszatértünk a szállásra egy vacsora és egy kissé álmos családi társas erejéig ... és hát, senkit sem kellett ringatni.

Másnap már reggel mentek volna a hölgyemények a vízicsodákhoz, de valahogy úgy éreztem, hogy egy teljes nap ott nem lett volna túl jó ötlet. Így egy bowling után ellenmondást nem tűrően jeleztem, hogy márpedig szabadtéri program lesz. Némi dohogás és a vadaspark gondolatának ízlelgetése után már megint ugyanaz történt, mint előző nap: mindenki nagyon jól érezte magát az inkább állatkertnek nevezhető parkban. Ahol ráadásul sok olyan fajtát is megcsodálhattunk, amiket Pesten nem. Mivel pont november elseje volt, a vadaspark vezetői úgy gondolták, hogy jó ötlet tököket adni az állatoknak, és megnézni, hogy mit kezdenek vele. Elég mókás jeleneteket szült ez a dolog!
"Kötelező gyakorlat" I.

"Kötelező gyakorlat" II.

Ez a fej! :-)

Remélem, Imó sosem lesz ekkora (és ilyen félelmetes)

A hópárducok előadásának első sorban ülő nézői
Egy késői belvárosi ebéd után (pizza-ebéd, sajnos nem halászlé....) már nem volt kifogás: ismét a víziparadicsomban lubickoltunk! Ezúttal Zoli is, meg én is kivettük a részünket a csúszdázásból, de volt alkalmunk az ún. "csendes wellness"-t is kipróbálni és élvezni.

Estére az előző napihoz hasonló fáradtsági szintet értük el - már társasozni sem volt mindenkinek ereje a vacsora után.

A második éjszaka után már csomagoltunk is - Zita sűrű versenynaptára szólított minket vissza Pestre. Mondjuk, ha máskor is így versenyez, akkor hajlandó vagyok még jópár kilométert utazni... :-) Tényleg nagyon jó lehetett az az edzőtábor.

A szünet végére, vasárnapra, amolyan igazi, novemberi, szürke, esős nap köszöntött ránk. A lányok tehát úgy döntöttek, hogy hurrá, akkor mostantól várják a decembert, az adventet, a Mikulást és a karácsonyt. Ezt megünnepelvén, rávettek, hogy menjünk egyet korizni. Az eső miatt beszorultunk, a Jégpalotába mentünk. Jó hideg volt. Egész téli hangulatunk lett. Elkezdtük tervezgetni a téli szünetet.
Alig várom. :-)

2013. október 28., hétfő

Évforduló

Fontos volt. Fontos volt már kettesben is elutaznunk legalább egy icipicit. Hogy miért? Azért, mert sehogy sem tudtuk megállapítani, hogy mikor volt ilyen utoljára. Azért, mert az utóbbi időszak olyan sűrű, olyan idegfeszítő, olyan kimerítő volt. Azért, mert már nagyon vágytunk rá. "Kapóra" jött az, hogy október 24-én lettünk 15 éves házasok. Az már csak ünnepelnivaló!!!! Így aztán tervezgettük ezt a kis szökést, egy jó ideje. Egy külföldi hosszú hétvége volt az eredeti elképzelés; az "ment össze" egy hazai sima hétvégére. Olyan helyre akartunk menni, ahol még nem jártunk, és ami nem feltétlenül "gyerekbarát", már abban az értelemben, hogy nem annyira nekik való. Borvidékre vágytunk, mert azt már egy jó ideje megállapítottuk, hogy Magyarországon a borászat köré egy olyan kultúra épül, ami igényes, lenyűgöző, amire méltán lehetünk büszkék, és ami igen vonzó - nyilván nem az alkoholizmus miatt! :-) Bor-ízlésünk szempontjából inkább Villány felé terveztük volna az utat, de igazán érdekelt mindaz, amit a világhírű Tokaji borvidéke kínálhat - mintegy "esélyt is adva" annak, amit eddig nem ismertünk annyira. Végül a szabad-szállodakapacitás is az ország keleti felébe irányított minket. Pénteken tehát nagyon vidáman indultunk Tarcal felé, igaz jóval később, mint terveztük (ne is részletezzük, hogy miért, mert az még a bosszantó kategória...).

Ahogy felajánlották a kedves recepciósok az üdvözlő pohár furmintot (bocsi, inkább cuvéet a környék egyik legjobb borászatából, a Dereszlától), már el is feledtem a nap addigi bosszúságait.... Szép helyre érkeztünk, amolyan igazi "relaxálósra"....

Egy kellemes vacsora, egy pihentető éjszaka, és máris úgy éreztünk kicsit, hogy "mert megérdemeljük"... :-) Olyan reggelink volt, hogy kívánni sem tudtunk volna jobbat.... Ezután elmentünk túrázni egy picit, megnéztük Tokajt és Sárospatakot, majd elfogyasztottunk egy remek késői ebédet egy teraszon, a Disznőkő borászatnál. Hihetetlen volt, hogy október legvégén, kellemes melegben, egy napsütötte teraszon üldögélhettünk, egy olyan szép, szemet gyönyörködtető és lelket pihentető helyen - egyszerre megértettem a sok megihletett költőnket!!!! Még a Szamorodni is finom volt, pedig azt hittem, hogy én nem szeretem az édes borokat.... :-) (izé, főleg a libamájjal együtt volt egy igazi gasztronómiai élmény)!

 A szálloda fürdője eszméletlen volt.... El is töltöttük ott a délután fennmaradó részét és a kora-estét. Ráadásul ismerősökre is leltünk (nem is egyre), akikkel egy kellemeset beszélgettünk - ismét a Tokaj-hegyalja termette isteni nedűvel kísérve.

Másnapra sikerült a fényképezőgépet is feltöltenünk, de sajnos már indulnunk is kellett. A reggeli azért még egyszer elkápráztatott. Hazafelé még megnéztük Kossuth szülőházát Monokon, igaz, csak kívülről, mert a "rögtön jövök" tábla kiírója nem igazán jött rögtön....

Hazafelé megállapítottuk, hogy sűrűbben kéne elszöknünk kettecskén, még akár ilyen rövid időre is.






2013. október 22., kedd

Fél-fél nagykorúság

Zita születése után nagyon gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy szeretnénk megint gyermeket (hiszen olyan jól sikerült a "prototípus", jöhetett a sorozatgyártás....). Emma után én kissé megtorpantam az utódlási lendületben: egy részről, teljesen elteltem a két gyönyörű, aranyos leánykámmal, más részről, elég rosszul viseltem a kialvatlanságot. Emma ugyanis NEM aludt. Nem, és nem és nem. Amikor úgy éreztem, hogy akár már egy javasasszonyhoz is szívesen fordulok, csak aludjon végre (majd' másfél éves koráig nem aludt, sem éjjel, sem nappal...), hirtelen felindulásból elvittem homeopatához; és láss csodát: Emma nagyszerű alvóvá vált! No, ekkor mondta azt Zoli, hogy szerinte jobban tesszük, ha vissza sem szokunk az alvásra, hanem rögtön bevállalunk egy harmadik "porontyot". Egy darabig, és elég gyengén, még tiltakoztam, de igazából vágytam én is még egy kisbabára, bármit is zengedeztem fennhangon... Amikor anyukámmal megosztottam azon elképzelésünket, hogy akkor ismét bővítenénk a családunkon, először picit zsémbelt; igazából talán aggódott, hogy hogyan is bírom majd, bírjuk mi.
Ahogy kiderült, hogy ismét sikerült áldott állapotba kerülnöm, nagyon feldobódtam. No meg dolgoztam is éppen egészen sokat, így elég sokára sikerült a doktornőhöz eljutnom. Itt elsőre nem is, de másodjára derült csak ki, hogy a kissé kétes állapotú terhességem nemcsak, hogy igenis valós és erős, de ráadásul dupla....
No, fordult velünk egy nagyot a világ. Anyukám már régen nem az akármilyen családbővítés gondolata miatt aggódott, hanem értem és a bennem növekvő életekért.
Szerencsém volt, végig jól bírtam ezt a terhességet is, csak a 36. héten kellett kórházba vonulnom.
Klára és Imola születése csak számomra, számukra egyáltalán nem, volt viszontagságos.

Azon az őszi estén, kilenc évvel ezelőtt, egy gyökeresen új időszámítás kezdődött számunkra. Nemcsak nagycsaládosok, de ikresek is lettünk egyszerre, annak összes gyönyörűségével, és persze nehézségével.
Noha pontosan belémvésődött sok-sok pillanat a születésük óta, sok könnyes és rengeteg mosolygós emlék, valahogy mostanában kezdem felfedezni bennük az ikerségnek újabb és újabb vetületeit. És ezekkel együtt azt a különleges kincset, amit ŐK kaptak egymástól, azáltal, hogy együtt érkeztek.
Mintha most, kilenc évvel később, ismét fordulóponthoz érkeztünk volna. Látom köztük a szövetséget, az egyre erősödő összekötő szálakat, valami olyan különleges kapcsot, amit igazi csoda ilyen közelről megfigyelni. És csak megfigyelni tudjuk, ez a nemikreknek fel sem fogható, át nem élhető.

Nyilván volt, van és lesz annak sok hátránya is, hogy ikrek. Babakorukban például én nagyon megszenvedtem azt, hogy nem tudtam CSAK az egyikre figyelni teljes lényemmel, CSAK az egyiket vigasztalni, lelkifurdalás nélkül, csak egyet kényeztetni. Még akkor sem, ha a másik egy másik ölben érezte jól magát - mert az az öl nem az enyém volt. Most meg például gondés nehézség az, hogy túl könnyen összehasonlíthatóak (iskolai teljesítmény, társasozás, futás, bármi). De ezt mind-mind ellensúlyozza ez a megnevezhetetlen valami, ami egyre szembetűnőbb közöttük.

Tegnap hajat szárítottam nekik. Sok matricát kaptak a születésnapjukra (nagyon szeretik gyűjteni, cserélgetni őket), szerencsére (????) nem ugyanolyanokat, így próbáltak tárgyalni bizonyos tételek csereberéjéről. Lenyűgözve hallgattam őket - vitatkoztak, alkudoztak, nyávogtak és érveltek, de valahogy megint arra csodálkoztam rá, hogy mi ez a valami, ami ráveszi őket arra, hogy végül találjanak megoldást. Veszekszenek, de sosem bántják egymást.
A zsúrjukra, egyik játékként, készítettem egy kvízt, 25 kérdéssel, ahol a válaszok mindig azok lehettek, hogy Klára, Imola, mindkettő/egyik sem. Először a két csapat töltötte ki nagy viháncolások közepette, utána pedig leültettem a két Ünnepeltet egymásnak háttal, és felolvastam a kérdéseket. Értelemszerűen, vagy magukra, vagy a másikra hátrafelé, vagy mindkettőjükre kellett mutatniuk (vagy karba öltött kézzel ülni, ha az "egyik sem" volt a válasz). Jót szórakoztunk. Az utolsó kérdést szántam a sorozat "koronájának": "Ki a FŐNÖK?" És mindketten ugyanazt mutatták: Imola Klárát, Klára pedig saját magát!!!! Vicces volt. És tényleg úgy tűnik, hogy Klára a főnök, de jobban belegondolva, Imó tökéletesen megtalálja a számítását ebben a "kapcsolatban" (kötelékben? szövetségben?), és tulajdonképpen azért el tudja érni Kláránál azt, amit igazán akar. Tény, Imó könnyebben köt kompromisszumot. De az is igaz, hogy Klára egyedül vele szemben tud igazán megengedő lenni... :-)
Szóval.... Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy túl azon a puszta nagy szerencsén, hogy van négy remek gyerekünk, igenis fel kell ismernem, hogy mennyire különleges az, hogy vannak köztük ikrek. Az Élet nagy palettáján egy nagyon különleges színfolt. Amitől többek leszünk mind a hatan.
És persze a Nagyszülők is. Anyukám például az aggódás mellé felvette a mérhetetlen nagy büszkeség mellényét is, amit az Élet talán úgy is köszönt meg neki, hogy elküldte neki a kicsinyített alter egoját Imola képében.... :-)

Nos, ilyesmik jutottak eszembe az újabb születésnap környékén.
Klára és Imola kilenc évesek lettek (október 17-én).
És én nem tudok "betelni" velük!!!! (sem... :-))
Ezeket a pólókat még ők nézték ki maguknak.
Teljesen találó, meg kell hagyni. És hát, azért
vannak egymás nyakában (persze Zita hátulról
tartotta Klárát, nem Imóra nehezedett a teljes súlya),
mert ők így ketten már 18 évesek!!! :-)

Nálunk már hagyomány, hogy a szülinapos(oka)t reggel terített asztal
és ajándék várja. Most ilyen volt.

ÖRÖM!


Egy kis reggeli gyertyafújás muffinokon és kakaós csigákon

2013. október 10., csütörtök

Egy szeptemberi délutáni séta emlékére

Még szeptember elején úgy esett, hogy egy hétvégén Zita versenye nem úgy (nagyon nem úgy) sikerült, mint ahogy szerette volna, és igen csak neki volt kámpicsorodva. Próbáltam én őt vigasztalni (írtam is erről pár bejegyzéssel korábban), de tudtam, hogy a leghatékonyabb "gyógymód", amit ráadásul csoportosan a legjobb kipróbálni, a levegőzés, a kikapcsolódás (hú, mennyit pörgök én mostanában ezen a témán...). Ideális megoldásnak mutatkozott az Állatkert.
Mondjuk, voltunk egy páran erre az ötletre... De végül csak sikerült leparkolni, és végignézegetni ismét a már-már ismerős állatokat. Megunhatatlan a dolog, nagyon úgy tűnik. Álmodozóbb pillanataimban abban bízom, hogy még akkor is kiruccanunk majd a Városligetbe, amikor már mind egyforma méretű ruhát hordunk, és lesz olyan sarjam, akire felfelé pislogok.

Szóval, az ötlet (és a megvalósítás) mellé vittünk egy fényképezőgépet is, amit a hölgyemények egymásnak adogattak (vagy inkább egymástól vettek el); továbbá megfejeltük előzőleg egy ebéddel ott, ahová Zita már nagyon szeretett volna elruccanni.
Íme egy szemelvény a fotó-sorozatból. És igen, az álletkerti séta lenyugtatta a felzaklatott lelkű Nagylányt és felpörgette a Húgokat, és én is remekül éreztem magamat - velük. Apa repülője pedig kb. a túra végére szállt le Ferihegyen (a "szokásos" ügyvéd foci-vébén volt, ahonnan ezüstérmesen térhettek haza!).
Szóval, szerintem megyünk máskor is. Vívni is, focizni is, és az állatkertbe is.
(Ja! És persze: rengeteg állatot is láttunk és le is fotóztuk őket. Dehát én most nem azokat a képeket mutatom meg. :-) )
Még az ebédnél

Rokonság?

Ikrek - mint két tojás, nem?!

Imó ezúttal a szobrokért rajongott.... :-)

Egy anya-lánya fotó - Szeretem

Egy másik - Emma kicsit furi rajta

Mint pókok a falon...

Emma boldog - az állatsimogatóban

Zita és Klára a kecskék gyűrűjében

Converse-család az állatkertben :-)

Anya vonul a lányokkal - nekem ez is egy kedvenc
 
Újabb anya-lánya kép - és nem, nem fojtogatom Imolát!

Zita egy pillanatra Ausztráliában érezte magát

Klára-pillantás
 

Emma-tekintet
A lányok a labirintusban - Anya megpihen

Mert ez ugyebár állat- ÉS növénykert