 |
| Búcsú az osztályfőnöktől, a tanároktól :( |
És eljött ez a tanév. Imola már a nyáron jajongott szegény (sőt, talán még előbb is), hogy ő nem akarja ezt az évet, retteg a felvételitől, és különben sem akar innen elmenni. Mit ne mondjak, mivel Emmával már átéltük ezt egyszer, én sem vártam repesve ezt az évet. Már eleve, a felkészülés és stressz része mellett, maga az egész folyamat is igen megterhelő, legalább is itt, a fővárosban. Sok a gimnázium, van, amelyik felfelé ível, van, amelyik lefelé, sok személyes benyomást kell szerezni, hogy végül a jó sorrendet ütemezzük majd be a végén. Amit aztán az élet totálisan felülír, természetesen.
Hab volt a tortán, hogy Klári is jelezte: nem szándékozik kilencediktől oda járni, ahová eddig. Ennek okait nem feszegetném, igen sokrétűek voltak, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy elhatározta, hogy szenvedélyét, a rajzolást (és annak deriváltjait) helyezi előtérbe, és a fejébe vette, hogy a Kisképzőbe szeretne felvételt nyerni.
Így vágtunk hát neki a tanévnek.... Miközben Imola szorgalmasan járt az iskola által kínált (nulladik órás) felkészítőkre, illetve még külön matektanárhoz, továbbá hétvégente otthon az előző évi feladatsorokat töltögette, Klári főleg a rajzolási technikáit csiszolta, noha ő is kitöltött azért néhány feladatsort. És elkezdődött a kálvária rész is: internetet böngésztem, szülői tájékoztatókon nyomorogtam sok másik sorstársam mellett, a gépnél izgultam, hogy tudom-e nyílt órára regisztrálni Imót, aztán azt szerveztem, hogy oda el is jusson, véleményeket gyűjtöttem be, stb. Volt anyukatársam, aki Excel-táblázatban rögzített mindent.... Klárival ugye egy csomó mindent nem tehettem meg, mert mivel már eleve gimnáziumba járt, nem szólhattam az osztályfőnöknek, hogy bocsi, de most elmenne órák helyett egy másik gimit is megnézni. Mert míg alapvetően a Kisképző volt a fő cél, azt is elhatározta Klári, hogy ha az nem sikerülne, akkor is elmegy másik gimibe onnan, ahol volt. Szerencsére a Kisképzőben hétvégén volt nyílt nap, alaposan bele is szeretett. Nem csodálom, nagyon különleges hangulatú hely és nagyban eltér egy klasszikus gimnázium légkörétől.
Nagy nehezen eljött a felvételi napja, Imola szegény már teljesen magán kívül volt. Aminek meg is lett az eredménye.... Míg a magyar után még mosolyogva jöttek ki mindketten (de főleg Imó), addig a matek után eljött az Armageddon .... még Klári is, akinek határozott könnyebbsége van matekból, és az utóbbi négy évben egy nagyon kemény, ámde nagyon jó tanárnő fejlesztette őt e téren a gimiben, zúgó fejjel és felháborodva jött ki. Imó? Hazafelé menet ült a kocsiban, szép lassan ülepedett le neki minden, majd elkezdett keservesen zokogni: "én ezt nagyon elrontottam". A szívem hasadt meg, az amúgy szinte kitűnő és nagyon szorgalmas, okos gyerekemért.... Utóbb kiderült, hogy jól érezte: az első feladatok egyikénél úgy megijedt, hogy utána szerintem már a nevét sem tudta volna megmondani, lebénult, és az egyszerűbb feladatoknál is elakadt. Mit tegyen egy ikres anyuka, amikor a két gyerek magyarból hajszál-pontosan egyformát ír, aztán matematikából meg ..... hát, több, mint jelentős különbséggel teljesít ezen az egy nyamvadt felmérésen? Mert az is kiderült, hogy míg Imolánál lehúzták a rolót az első feladatok egyikénél, addig Klári (akinek azért kisebb volt a tét, lássuk be, hiszen már gimnáziumba járt) jól logikázott ki egy csomó mindent, és még ott is szerencséje volt, ahol csak tippelt.....
Rossz hetek jöttek, bevallom. Össze kellett kapirgálnom Imót, szerintem kb. mostanra sikerült. Igazából, egy okos, talpraesett, szorgalmas gyerek egyszer csak elhitte magáról, hogy ő nem jó, "nem érdemel többet", mint amit az egy napon írt két írásbeli alapján felkínált neki a sors, és hát akkor ezt így el is kell fogadni. Kezdettől fogva gyűlöltem ezt az egész rendszert, ahol kétszer negyvenöt percre tesszük fel egy gyerek következő négy (plusz...) évét, most aztán meg végképp kivoltam.
Eljött a szóbelik ideje..... Kiderült, hogy ezekkel a pontszámokkal Imót nem hívják be a legfőbb álomhelyre, míg Klári gyakorlatilag oda mehetett, ahová csak akart.... Kivéve a Kisképzőt, ahol a "beugró" egynapos rajzos felmérés után (kb. 5-6-szoros túljelentkezés mellett) nem jutott tovább a következő körre. Újabb összeomlás következett. Annyira beleélte magát. Egy átsírt éjszaka után ment szóbelizni az egyik legjobb gimibe (országos szinten is, Budapesten pláne), és láss csodát! Az lett a befutó! Előtte nem is jártunk ott, tájékoztatón sem, meg sehol sem (szóba sem jött), de olyan jó benyomása lett ott Klárinak, hogy amikor kiderült, hogy ő is igen jó benyomást tett és "vonal felett" bent van, pár héttel eltávolodva a kisképzős csalódástól, már nem volt kérdés, hogy hová akar menni.
Imola élvezte a szóbeliket, mindenhonnan mosolyogva, lelkesen jött ki, igazából mindegyik gimnázium tetszett neki, ahová behívták.
A szóbelik után idegtépő hetek következtek. Először lett egy ideiglenes lista, ahol már láttuk, hogy Klári simán besétált a már említett "csúcsgimibe" (és mindenhol legelöl volt), Imónál ez már így nem volt elmondható. Persze, volt "tuti" helye, de nem azt szerette volna. Végül a végleges listáknál már mindenki megnyugodott. Így Imola megy ugyanoda, ahová Emma, csak ő olaszt fog tanulni, Klári pedig ugyancsak belvárosi gimis lesz ezentúl, és reméljük, jó lesz ott mindkettőjüknek.
Összefoglalva, ismét csak azt tudom "mondani", hogy nincs jól ez a felvételizős rendszer, nagyon sok kárt okozott ezúttal Imóban. És nem vagyok benne biztos, hogy a kivételezett szerencsésektől eltekintve, valóban 14 éves korban kellene, hogy eldőljön egy gyereknél, hogy milyen irányba indul el. Márpedig, a jelenlegi, gimi-szakgimi-szakiskola trió már ezt eléggé determinálja, kisebb mértékben azért az is, hogy a gimik közül hová megy. Nyilván a szakgimiknél is, csak azokba nem ástam bele jobban magamat, noha a Kisképző egy szakgimnázium - csak azt vizsgáltuk meg alaposabban. És ott is tisztában voltunk azzal, hogy noha ad érettségit, egy esetleges nem művészeti vonalú továbbtanulás esetén nyilván sok plusz kellett volna hozzátenni a megfelelő felkészülés végett.
A felvételi őrület után Imoláéknál már minden a búcsúról szólt, és ahogy ez már hagyomány az iskolában, ez a ballagáson való keringő-táncolás próbáit is jelentette.
Imola a végére már nagyon elkenődött: egyre jobban legörbülő szájjal számolgatta, hogy hány nap van már csak vissza az általános iskolából. Az utolsó hetet gyakorlatilag többé-kevésbé intenzív sírással töltötte, ami az utolsó előtti tanítási napon rendezett tanár-búcsúztatón, illetve az utolsó osztályfőnöki órán és a ballagást követő pillanatokban kulminálódott. Mindeközben Klári szinte észrevétlenül hagyta ott az osztályközösségét (a szűkebb baráti köre persze nagyon szívszorítóan búcsúzott el tőle, de például az osztályfőnökétől egy "jaj, de kár, hogy elmész" típusú mondatot sem hallhatott). Arra jutottunk, hogy ez így Klárinak "rosszabb", és egyben magyarázat is a váltásra, míg Imolának fájóbb,mégis jót jelez (azt, hogy jó volt neki ott, ahonnan most búcsúznia kell). Bonyolult, mi? Dehát az emberi lélek is az.
 |
| Keringőruha, igen, már nyolcadikban is |
 |
| Ballagási nyakkendő és bolondozó szülők |
 |
| Négy nagylány |
 |
| A "legesleg" barátnővel |
 |
| Tetszett a tánc Imónak |
 |
| A négyes bandájuk az osztályban (valószínűleg okoztak jópár ősz hajszálat a tanerőnek....) |
 |
| Felirat hozzáadása |
